G. K. Chesterton — The Man Who Knew too Much, 1922. Narrated by J. B. Harrison, 2014.

Trychydts | | | 2021., június 18., 17:06 | | | Kategóriák: , ,

Chestertontól már nagyon sok mindent olvastam, a legjobban a Napoleon of Notting Hillt élveztem — de minden írására jellemző a markánsan intelligens, finom fordulatokkal teli történetvezetés és a gyönyörűen megírt próza. Chesterton azok közé az írók közé tartozik, akiket már az esztétikai élményért is érdemes olvasni, vagy, ha úgy tetszik, akit nem nagyon lehet élvezni, ha nem ad nekünk kifejezett élvezetet a szép szövegek, a megkapó leírások, különleges szófordulatok világa.

Krimiknek például unalmasak és laposak lennének a kötetben levő történetek. Főszereplőjük, Horne Fisher, egy lapos és ambíciók nélküli, mégis sokoldalú és az árnyékból mindenre odafigyelő figura — és nem mellesleg családilag is, ismeretségeivel is be van ágyazva az angol nagypolitikába. A kötet címének magyarázata, hogy bár mindig nagyon hamar és könnyen rájön a megoldásra, sokszor nem árulhatja el azt senkinek — vagy semmi értelme nem lenne, vagy ellentétes lenne Nagy-Britannia politikai-birodalmi érdekeivel.

A novellák rendszerint az angol politikai és társadalmi elit köreiben játszódnak, és Chesterton kifejezett élvezettel szedi ízekre ennek a társadalmi rétegnek a jellegzetes alakjait, a hazug politikusokat, a sznob talpnyalókat és a szellemileg és erkölcsileg is degenerálódott arisztokráciát. Ebben a világban a brit birodalmat nem a szorgalom, az elvek nyílt és őszinte képviselete és a katonák bátor és őszinte helytállása tartja előre, hanem kicsinyes politikai alkuk, zsarolók, és persze mindenekelőtt az emberéletek árán is őrzött látszat.

Edzés közben hallgathattam végig, így nagyon jól bele lehet feledkezni, J. B. Harrison hibátlanul és érzékletesen adja elő novellákat — könyvben azért biztos nem olvastam volna végig (ahhoz egy kicsit túlságosan is eljár felette az idő); hallgatni is csak azért volt jó, mert én kifejetetten szeretem Chestertont.

Ghostbusters (1984.)

Trychydts | | | 2021., június 16., 16:32 | | | Kategóriák: ,

Valahogy eddig lemaradtam a Ghost busters-Myth busters ERB-ről, és olyan érzésem támadt, hogy nem nagyon emlékszem a filmre, úgyhogy megnéztem ezt is. Ez volt az első alkalom, hogy eredeti hanggal láttam. Aztán, ahogy hasonlítgattam össze magamban azt, amire a szinkronból emlékeztem és az eredetit, leesett, hogy egyszerűen nincs mire emlékezni. Ez az üres, semmi történet tűnt nekem gyerekként sokkal kerekebbnek és komplexebbnek, mint amilyen valójában.

Ami még meglepőbb volt, hogy mennyire antipatikusak a főszereplők. Arrogánsak, ostobák, érzéketlenek és bárdolatlanok — kicsit mintha a Big Bang Theory szereplői lennének, a szerethetőségük nélkül. Fejlődést egyik karakter sem tud felmutatni, nem nőnek fel a feladatukhoz, nem fejlődnek semmiben — egyszerűen hősök lesznek, így nyugodtan lehetnek még arrogánsabbak, felfuvalkodottabbak és kínosabbak.

A sztoriban nagyon kevés a nehézség vagy a fordulat, de szellemirtás van benne a legkevesebb. Sokkal többet küszködnek az egyetemi vagy a városi bürokráciákkal, mint a természetfelettivel — beleértve a Földet elpusztítani vágyó gonosz istent, Gozert. A vele való összecsapás nevetséges, megmagyarázatlan és teljesen logikátlan. Ha egy másodpercre is megállunk gondolkodni, rájövünk, hogy egy teljesen random hülyeséggel vaktában vagdalkozva sikerül elkerülni az emberiség pusztulását — a győzelmet a hősök nem érdemelték ki semmivel.

Az egyetlen, amit igazán élveztem, azok a már 1984-ben is “olyan rossz, hogy az már jó” típusú vizuális effektek. Ezeknek markáns, patinás képregényes hangulata van — kár, hogy a készítőknek nem jutott eszébe ezt a vonalat szorosabban követni. Persze akkor még nem gondoltuk volna, hogy lesz idő, amikor a képregényes filmek lesznek a mainstream.

Agatha Christie maraton

Trychydts | | | 2021., június 01., 17:39 | | | Kategóriák: , , , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1568,43 km
Futás: 664,17 km

Már hónapok óta nem hallgattam már hangoskönyvet sportolás mellé. Sokkal gyorsabban futok, amikor zene szól a fülembe, és most, hogy 2-3 km-el többet teszek meg egy átlagos edzésnapon, mint korábban, fontos lett a hatékonyság is. Mostanában azonban valahogy egy kicsit többször jön rám a lustaság, amikor sportolásra kerül a sor, így ismét bevetettem a hangoskönyvet, mint mint jutalmat. Persze ez a sebesség rovására megy, de alapvetően a mozgás számít nekem: ha megvan a 17-18 kilométer, a minimális fitneszcélom már teljesült. Ráadásul most, amikor sokat esett az eső, több nap is volt, amikor itthon edzettem; felsőtest-edzésnél pedig nem számít a sebesség és nem is ritmusra csinálom a gyakorlatokat, nyugodtan hallgathatok akár könyvet is.

A belső hangom azt sugallta, hallgassak Poirot-regényeket: volt, amelyik jobban bejött, volt, amelyik sokkal kevésbé.

Appointment with death

Ez például elég vacak volt. Mérhetetlenül sok idő telik el, mire az áldozat meghal, miközben pontosan tudjuk, hogy mi vár rá, hiszen ezt a poént már a hangoskönyv ismertetője ellövi. Ehhez képest a nyomozás rövid is, unalmas is, Poirot tulajdonképpen csak ül egy szobában és kihallgatja a tanúkat, aztán megnevezi a gyanúsítottat. A karakterek egy része tizenkettő egy tucat papírmasé karakter, olykor a röhejességig menően hiteltelenek. Mindezt betetőzi, hogy a megoldás teljességgel unfair, olyan tényeken alapul, amik az olvasónak nem álltak rendelkezésre. A hat óra egy jó részét így azzal töltöttem, hogy vártam, haljon már meg az áldozat, míg a maradék időben vártam, hogy jöjjön már egy izgalmas fordulat.

Murder in Mesopotamia

Sokkal érdekesebb a nyomozás folyamata ebben a regényben és az áldozat is példás gyorsasággal jobb létre szenderül. Bár én általában nagyon szeretem Hugh Fraser narrációját a Poirot-hoz, mivel ennek a regénynek a narrátora a szövegben is nő, teljes joggal esett a választás most Anna Massey-re, akinek a színészi kvalitásai tökéletesen passzolnak a karakterhez és a stílushoz. Maga a sztori kellőképpen csavaros, a karakterek is érdekesebbek, a cselekmény pedig elég színes — noha Agatha Christie angol kultúra iránt érzett elfogultsága és enyhe rasszizmusa csak úgy süt a szövegből, az egzotikus helyszín összességében véve nagyon jót tesz a szövegnek. A végkifejlet nem teljesen hihető, de nehéz lenne száznál is több detektívregényt írni úgy, hogy a megoldás sose valamilyen nyakatekert hülyeség. (Ezt amúgy az ipart nagyon jól ismerő Rejtő is igen viccesen örökítette meg egy kevésbé ismert novellájában.)

The murder of Roger Ackroyd

Tulajdonképpen magammal toltam ki, mert a megoldásra pontosan emlékeztem (az eredetitől amúgy számos ponton eltérő) tévé-adaptációból. Kár, mert a három könyv közül ez a legjobb. Agatha Christie pont ezt, az angol vidéki miliőt ismeri a legjobban, és a sztorinak szerves része az is, hogy bemutatja ezt a közeget. Az unalmas vidéki középosztálybeli életet masszívan felpezsdíti a helyi pénzember, Roger Ackroyd halála — a pletykák, értesülések és félinformációk futótűzként terjednek tovább. A gyilkosság ebben a könyvben a leghihetőbb, a gyilkos karaktere itt a legkidolgozottabb és a legkomplexebb. Nem egy közönséges gonosztevőről, hanem egy hús-vér emberről van szó, aki inkább csak belesodródott a gyilkosságba. Mivel a gyilkos egyáltalán nem lóg ki a többiek közül, ezért a megoldás talán itt a legmeglepőbb a három könyv közül — bár azért talán ezt is ki lehet találni.

Kill Bill Vol 1-2 újranézve

Trychydts | | | 2021., április 11., 22:16 | | | Kategóriák: , ,

Harmincöt után már nem szoktam számolni, hányszor láttam egy filmet, de a Kill Billt tényleg rengetegszer. Az egyik kedvenc filmem, szerintem Tartantino pályafutásának abszolút csúcspontja; és ezt rajongóként mondom. A héten apránként újranéztem mindkét részt; elhatároztam, megpróbálok felfedezni benne valami újat.

Persze a már ismerős részek újrafelfedezése is rengeteg örömet okozott: csodálatos műgonddal megkomponált film ez, az apróságok is a helyére vannak téve, és persze lubickol a különböző stílusokban. Lucy Liu O Ren Ishii karakterében továbbra is tündököl, anno sem győztem csodálni és most sem győzöm, egy tökéletesen megszemélyesített archetípus, és ahogy lassan, ujjanként ráfog a katanája markolatára, az továbbra is az első rész egyik legszebb pillanata. A másik szereplő, aki elképesztően sokat tesz a filmhez, az Michael Madsen/Budd, a történet egyik legrejtélyesebb és legkülönlegesebb alakja. Többször moderáltam már workshopot a filmről, sokszor igyekeztem már az értelmezést ezen a figurán keresztül a feje tetejére állítani, rendszerint sikeresen.

Amire most koncentráltam, az a halál volt. A film elég masszívan támaszkodik az ócska kung-fu filmek hagyományaira, ezeken pedig a halál egy meglehetősen félvállról kezelt dolog — és tényleg, a Kill Billben is rengetegen dobják fel a talpukat odavetett módon. A legtipikusabb példa erre a Crazy 88-tel való leszámolás, de Buck és haverja is mindenféle drámai hangsúly nélkül távoznak az élők közül. A felhasznált filmes hagyományok között ugyanakkor ott vannak az animék is, ahol sokkal nagyobb tud lenni a hangsúly az érzelmeken, és hát persze a film a saját jogán is egy kőkemény bosszúdráma.

Most, hogy erre koncentráltam, feltűnt, hogy a főszereplőkkel való küzdelem mindig sokkal drámaibb, sokkal nagyobb súlyuk van, és rendszerint erkölcsi kérdések miatt lesz a tét is sokkal nagyobb.

A Volume 1 pont egy ilyen összecsapással kezdődik: ez rögtön egy kőkemény, hosszú, zsigeri küzdelem, fájdalmas ütésekkel, rögtönzött fegyverekkel és megfeszített izmokkal. Mindenki izzad és vérzik. Aztán hazajön az iskolából Nicky Bell; onnantól kezdve pedig, hogy egy gyerek is a képben van, rögtön megváltoznak a tétek. Nem csak arról van szó, hogy Vernita hazugságokból épített élete összedőlhetne, ha kiderülne, hogy ő valójában nem csak szerető családanya egyben, hanem profi bérgyilkos is — egyik nő sem szeretne egy gyerek előtt gyilkolni. A Menyasszony így hajlandó felfüggeszteni az összecsapást, de kegyelmet nem mutat — ő (akkor még így tudjuk), elveszítette a saját kislányát és a férjét, és mindenképpen bosszút akar állni. Vernita itt aztán kockáztat egy nagyot, és egyben az is kiderül, valójában felkészülten várta, hogy a Menyasszony felbukkanjon az ajtajában — a konyhában elrejtett pisztollyal próbál meg végezni a békésen kávézgató ellenfelével, aki cserébe egy kést dob a mellkasába. Anyja naturális haláltusájának pedig Nicky is szemtanúja lesz. Kőkemény, brutális és könyörtelen pillanat ez a nézővel szemben is; ebben a leszámolásban semmiféle vagányság, romantika vagy humor nincsen. A győzelemért a gyilkosnak is kemény árat kell fizetnie: ki kell ölnie magából a szánalmat. (Hogy a Menyasszonynak ez miért sikerülhet úgy, hogy mégis tudunk vele azonosulni, egy másik, messzire vezető és izgalmas etikai kérdés.)

Bár ez egy erős felültés, O-Ren Ishii története sokkal komplexebb. Tarantino filmes zsenije az első részben rajta keresztül mutatkozik meg a leginkább: úgy mutat be egy bonyolult Icarus-sztorit, hogy csak az elejét meséli el rendesen. O-Ren végigjárta már a maga bosszúútját: a film anime-szegmense pont ez a történet, láthatjuk, hogy (ahogy Nicky is) szemtanúja lesz a szülei halálának — amit aztán sikeresen meg is bosszul és az elhozza neki a lelki megnyugvást. Mégsem tanul a saját életéből és megteszi ugyanazt, amit a szüleivel tettek gyerekkorában. Megrészegül saját kiválóságától és az előtte álló hatalomtól, és azt gondolja, az ő története más lesz, ő elkerülheti a sorsát. Persze minden percben tisztában van vele, hogy élete pengeélen táncol. Folyamatos készültségben él, eszelős, pszichopata testőrökkel veszi magát körül, ő maga is egy rettegett gyilkológép. A film vele foglalkozó jeleneteiben hullanak az emberek szép számmal, mégis csak a szülei halálának és a Menyasszonnyal való párbajnak van igazi súlya.

Amikor találkoznak, O-Ren fizikailag és átvitt értelemben is zsákutcában van: a hólepte kertből már nincs hová menekülnie, de kérdés az is, mi lenne vele, ha ő győzne a párbajban, hiszen testőreit elvesztette, miközben rengeteg ellensége van. Mégis, megpróbálta a legjobban kijátszani a lapjait, megpróbált gondos számítással, finoman adagolt áldozatokkal a lehető legjobb helyzetbe kerülni a végső párbajban: ott is, minden mozdulata kontrollált, alaposan kiszámított, egészen az utolsó másodpercekig. Hisz abban, hogy ahogy eddig mindent, ezt is túléli majd, és hisz önmagában, hogy majd innen is feláll, ha kell, elölről kezdve mindent. Csak amikor szembesülnie kell azzal, hogy a Menyasszony megállíthatatlan, hogy a halálosnak szánt vágásból is feláll, hullik le az álarc és lesz sebezhető, egy csapzott, zilált, félelemmel teli ember, akiben tudatosul, hogy most lehet, hogy az életével kell fizetnie a bűneiért. Az utolsó pengeváltáskor egy lapon van az összes tét, érezhető, hogy maximum hajszálnyi különbség van a két harcos esélyei között: aztán O-Ren az, aki hibázik. Szomorú és tragikus látvány, ahogy megskalpolt teste összeesik, és most először a Menyasszonynak is le kell ülnie. Ez az összecsapás már neki is majdnem sok volt.

A második kötetben Budd halála nem a menyasszony lelkén szárad, de nincs is igazi súlya: tulajdonképpen leszámolt a saját életével, tudja, hogy megérdemli a halált és nem is küzd ellene. Elle Driver pedig, ha megnyomorodva, megvakítva is, de életben marad. A rész valódi erkölcsi tétje Bill halála.

A Menyasszonyt itt utoléri a kísértés. Zseniális húzás ez a rendezőtől: nehéz lett volna erőszakban emelnie a tétet, még keményebb, még brutálisabb összecsapást kitalálnia, bedobja hát a családi idillt. A kislány O-Ren és Nicky után megint itt van egy gyerek, aki élhetne boldog családban is, ha szülei élete nem lenne veszélyben — ezúttal egymástól. Bill, akárcsak a Menyasszony, Beatrix, született gyilkos. Nem fél a haláltól és bármikor kész ölni. Ellentéten Vernitával, ő nem együttérzést, szánalmat próbál kiváltani a kislánnyal: vonzódik a Menyasszonyhoz és mint férfi, mint apa szeretné visszahódítani. Ha ez nem sikerül, kész ismét gyilkolni. A választás tehát a Menyasszonyé, aki egy hullahegyen mászott fel, hogy eljusson Billhez. Most pedig kiderül, hogy lehetne mégis anya, egykori szerelme, Bill mellett.

Dilemmája, bár a film szürreális világa által erősen sarkított, de mégsem abszurd: tulajdonképpen abban kellene döntenie, a lánya kedvéért visszatérjen-e egy bántalmazó kapcsolatba. Mert bár mind a ketten gyilkosok, nekik ez a vérükben van: más emberek életének elvételét ők nem tudják az átlagemberek erkölcsi normái szerint értékelni. Az egymás iránt érzett szeretet, hűség, lojalitás viszont pontosan ugyanolyan dinamika mentén alakul, mint mindenki másban; és visszatérni egy férfihez, aki egyszer már bizonyította, hogy képes bántani a párját, megalkuvás, az erkölcsi integritás feladása lenne. A két ragadozó között ráadásul tudjuk, hogy nem lehetséges kompromisszum. Így Beatrix életében először, és lehet, hogy utoljára lefekteti a lányát. A két filmben összesen nincs még egy olyan szomorú jelenet, mint amikor a kislány karjaiba teszi a babáját és lecsatolja, majd emlékbe ott hagyja a láncát. Itt a Menyasszony tulajdonképpen a halálba indul: O-Ren legyőzése is képessége határán volt, most pedig egykori mesterével kell majd párbajoznia. Lehet, hogy ez élete utolsó estéje. Iszonyú súlyos pillanatok ezek, amiket talán old az igazságszérumos jelenet, a szuperhősös fejtegetés, a híres poén a túlreagálásról, de aztán hangulatuk mégis visszatér az utolsó jelenetben. A Menyasszony győz, és bár tudja, hogy saját morális mércéje szerint igaza van, mégis könnyek között búcsúzik a szerelmétől, akit ő ölt meg.

Eddig tényleg nem tűnt még fel, mennyire fontos, amikor a főszereplők szembesülnek a halállal a Kill Billben. Pedig, ha elcsípjük ezeket a pillanatokat, még többet érthetünk meg a morális tanulságokból.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. 2020-as, átdolgozott kiadás

Trychydts | | | 2021., február 02., 11:11 | | | Kategóriák: ,

Első éves egyetemista koromban ismerkedtem meg a Mester és Margaritával. Egyetlen este olvastam végig; közben édesanyám kiküldött paprikáért a kamrába, félig-meddig azt vártam, hogy mire visszaérek velük a konyhába, kismacskákká változnak. Fantasztikus, mágikus történet, a humor, a szenvedély és a mély gondolatok tökéletes elegye, egy igazi, személyiség-formáló mestermű. Nem sokkal később láttam egy tökéletes előadást a Szkénében, a végletekig stilizált díszletekkel, a földön ülve — azt hiszem, azóta vagyok véglegesen rajongó. A Nemzeti Színház előadása, ha nem is volt ennyire katartikus, de azt is nagyon élveztem.

Olvastam erről az új kiadásról már korábban is, kicsit mérgelődtem is, mert, feltételezem emiatt, de a MEK-ről is lekerült; végül aztán győzött a kíváncsiságom.

Az új kiadás nem újrafordítás; inkább csak a régi pontosítása, javarészt olyan dolgokkal, amiket Szőllősy Klára a hetvenes években még nem tudhatott. Ezen kívül van még egy csomó érdekes jegyzet, amelyek hol a könyv utalásaira, hol textológiai érdekességekre reflektálnak. A regénynek ugyanis — ezt is csak most tudtam meg — nincs végső, a szerző által jóváhagyott változata, egy-két részletről már soha nem fogjuk megtudni, hogyan került volna nyomdába — erre sem a szerző halála, sem a szovjet kultúrairányítás miatt nem kerülhetett sor. Ezekkel a jegyzetekkel sokkal érthetőbb és teljesebb a regény. Kár, hogy számozatlan végjegyzetekről van szó: a lábjegyzetek sokkal kényelmesebbek és felhasználóbarátabbak lettek volna.

A COVID-járány kitörése óta csak nagyon nehezen tudtam olvasni, a Mester és Margarita mintha meghozta volna az áttörést. Még mindig nagyon olvasatja magát ez a regény, imádom, hogy nincs egy oldal, amit át akarnék lapozni. Minden jelent pont akkor jön, amikor szükségem van rá, mindegyikben van valamilyen emlékezetes fordulat, még a mellékszereplő történetei is érdekesek. A végét pedig ugyanolyan katartikusnak érzem, mint első alkalommal.

Ezzel együtt, akinek már megvan egy régebbi kiadás, csak akkor van szüksége erre a kötetre, ha tényleg fanatikus rajongó. Aki viszont eddig még nem jutott hozzá, annak itt a tökéletes lehetőség.

William Gibson: Spook Country, 2007. Narrated by Robertson Dean

Trychydts | | | 2021., január 18., 0:22 | | | Kategóriák: , ,

Egy amerikai üzleti úton olvastam bele — akkor még nem tudtam, hogy ha Amerikában vagyok, nekem egyszerűen muszáj az Amerikai Isteneket olvasnom, egyszerűen nincs alternatíva. Szépen félre is tettem, Balu sem volt tőle elragadtatva, úgyhogy elfelejtettem az egészet. Most viszont már nagyon vágytam valami jóra, ami nem podcast, nem is valami bűnügyi regény, hanem rendes, sűrű irodalom, ami átjárja és átformálja az embert. Gondoltam, Gibson megérdemel egy esélyt. Katartikus élmény volt ez a hangoskönyv, nagyjából egy hétig le is foglalta az edzéseimet.

Gibson két dologhoz ért a legjobban: a leírásokhoz és a karakterválasztáshoz.

Kapásból nem tudok senki mást, aki ennyire érzékletesen tudna írni — a bőrömön éreztem a los angelesi éjszakák fülledtségét, az illegális new yorki gyárak között megbújó, ablaktalan lakások fülledt, nyirkos levegőjét, a koreai tisztítók párás, vegyszeres bűzét, a szemem előtt láttam forradalmian új műalkotásokat, hallottam a fülemben a helikopterek és a kisrepülőgépek motorjának zúgását. Gibson világa beszippant és magáévá tesz, jelentéktelen, szánalmas porszemnek érezzük magunkat az emberi civilizáció évezredes lerakódása alatt. Pedig Gibson kifejezetten kerüli a monumentalitást: egy-egy jelenet mindig egy város kisebb és jelentéktelen sarkában játszódik, de annyira plasztikusan formálja meg őket, hogy mindig érezzük, hogy ezek szervesen kapcsolódnak valamilyen gigantikus egészhez.

A karakterekben Gibson legnagyobb erőssége a véletlenszerűség. Miközben kétségtelenül vannak típusok, akikhez vonzódik — akárcsak mondjuk az Idorunak, ennek a könyvnek is több szereplője zenész –, a legtöbb figura mégis olyan, mintha valaki szemcseppentővel vett volna mintát az emberiség óceánjának egy random pontjáról. Így lesz mondjuk az egyik főszereplő egy speciális szektát követő, New Yorkban élő, kínai-kubai szármázású, csempészésre és információszállításra specializálódott bűnözőcsalád egy fiatal tagja. És amint egy ilyen koncepció előállt, Gibson teljesen elkötelezi magát mellette. Mivel könyveinek szinte kötelező eleme a több nézőpontos történetmesélés, ez nagyon jól ki is fizetődik: a különböző szereplőknek szentelt fejezetek valóban más stílusban, más ritmusban és egy másik életszemléletet tükröződve mesélődnek el. A karakterek aztán — a Gibsontól ugyancsak megszokott módon — lassan, de biztosan keresztezik egymás útját — a véletlenek és a sorsszerűség ugyancsak a szerzőre nagyon jellemző elegyének köszönhetően.

Sok kritikusnak (többek között Balunak sem) pont a regény vége nem tetszett, pedig szerintem abszolút helyén volt. Teljesen irracionális és őrült húzás, ez tény, de nagyon is helyénvaló egy olyan irracionális és őrült világban, amilyennek Gibson látja a 9/11 utáni Amerikát.

Ezek után abszolút kíváncsi vagyok a Zero History-ra is, de a könyv annyiban is beváltotta az elvárásaimat, hogy, irodalom lévén, tényleg emészteni kell.

Dragomán György: Főzőskönyv

Trychydts | | | 2020., december 30., 0:39 | | | Kategóriák: ,

Dragomán Györgytől csak a A fehér királyt tudtam elolvasni, illetve a Máglyából a Facebookon közölt részleteket. Gyönyörűen ír, tele van színes érzékiséggel minden sora, de annyira elválaszthatatlan az írásaitól egy mélységes, szívet megszakasztó szomorúság, hogy nem érzem magam képesnek arra, hogy nagyobb adagokban szedjem. A hagymavágásról szóló, hiánypótló írása pont azért volt nekem óriási meglepetés, mert könnyed, elegáns, a fordulatokban lubickoló humorral szólal meg, amióta elolvastuk, fordulat is lett nálunk otthon, hogy “sokan már itt elrontják”.

A Facebookon recepteket is elég gyakran közül, ami hasonló okokból jelent menekülőutat: úgy olvashatunk Dragomán Györgyöt, hogy nem kell érte óriási érzelmi árat fizetni. Plasztikusan és érzékletesen ír a legkülönbözőbb ételekről, szemlátomást óriási konyhai rutinja van, és a receptek telis-tele vannak apró személyes élményekkel, sok recept egyben egyperces novella is. A könyv javarészt ezeknek a “recepteknek” a gyűjteménye, de a többi kötetétéből átvett gasztronómiai témájú novelláit, regényrészleteit is megtalálhatjuk itt. Ez egy nagyon kedves gesztus, ezen írások mindegyike vegytiszta irodalom: nekem pedig kifejezett könnyebbség volt, hogy egy-egy könnyfakasztó írás után, ha lapoz az ember, lazíthat a tökéletes nápolyi pizza vagy az udon-tészta receptjével.

A receptnovellák (a formátum semmiképpen sem azonos a hagyományos szakácskönyvekével, van, hogy a főzési instrukciók csak a több oldalas szöveg vége felé találhatóak meg) remekül követhetőek, az egyetlen hibájuk (már ha egyben olvassa az ember, ahogy én tettem), hogy a stílus meg bizonyos fordulatok újra-meg újra visszatérnek. Érthető és elfogadható volt ez akkor, amikor az egyes fejezetek több napos-hetes eltéréssel kerültek fel a Facebookra; könyvben, egyben egy kicsit fárasztó. Persze ezeket az írásokat eredetileg maga a szerző sem vette komolyan, amolyan levezetésnek szánta a “komoly” írás mellé — csak akkor kezdett gondolkodni ezek kötetbe rendezésén, amikor látta ezek népszerűségét. Lehet, hogy némi utólagos szerkesztés nem ártott volna.

Én mégis inkább az irodalmi szépséget értékelem ezekben az írásokban — több okból is. Egyrészt nem azért fogytam negyvenehat kilót, hogy most egy hónap alatt magamra rántsam az egészet, márpedig ha ebből a könyvből főznék, pontosan ez történne. Én nem tudom, a szerző hogyan csinálja, hogy egészen normális formában van ezek mellett az ételek mellett; nekem ennél kisebb lazításokkor is feljött egy-két plusz kiló, pedig nyolcvan-száz kilométert futok/gördeszkázom egy átlagos héten. A másik, hogy Dragomán György főzési stílusa elég távol áll az enyémtől: jóval ritkábban használok tárkonyt, botmixert, ha csak tehetem, soha nem veszek a kezembe (nincs vele elvi bajom, csak én nem szeretem), és utálok főzni. A komótosan készülgető, nagy érzéssel előkészített kajákat inkább kerülöm, a hatékony, gyorsan elkészíthető ételeket részesítem előnyben, ha csak tehetem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fogok megcsinálni belőle semmit, de aligha a szakácskönyvek közé rakom majd fel a polcra. Jobb helye lesz a “kortárs magyar irodalom” szekcióban.

The Mysterious Affairs at Styles, felolvasa: Penelope Dellaporta, 2009.

Trychydts | | | 2020., december 07., 9:53 | | | Kategóriák: , ,

Hat éve hallgattam meg először ezt a könyvet — akkoriban is hangoskönyveket hallgattam edzés könyvben. Most is ezt csinálom, bár speciel az első Poirot-regényt nem futáshoz vettem elő újra. Ami meglepett, hogy egyáltalán nem emlékeztem, ki a gyilkos — rendszerint elég hamar beugrik. ahogy újrahallgatom a könyvet. Ez alighanem az átlagnál jóval csavarosabb történet, a sokféle lehetséges motivációval a különböző karakter miatt lehet — látszik, hogy Agatha Christie még csak most vett lendületet későbbi munkáihoz. A későbbi Poirot-történetek közül azért elég sok van, amin már érződik a rutinszerű formalizmus: ha az ember ügyesen helyettesíti be a változókat, hamar megkapja a megoldást.

Az csak most tűnt fel, hogy egy érdekes párhuzam az utolsó Sherlock Holmes történet, Az Utolsó Meghajlás és az első Poirot-regény között, hogy mindegyikben szerep jut az első világháborúnak és az Angliában élő németeknek. Egyik munkában sem túl szofisztikált ez az ábrázolás; ez elég jelentős feszültségeket sejtet a korabeli angol társadalom és a vélhetően kevés számú német bevándorló között.

Már ebben a munkában is előkerül a jellegzetes befejezés, amiben a detektív összegyűjt mindenkit, hogy leleplezze a gyilkost. Ez persze egyértelműen az olvasónak szól, így az utolsó pillanatig lehet feszíteni a húrt a megoldás felfedésével, de nekem mindig ez a legkínosabb rész a regények közben.

Kamala Harris — The Truths We Hold: An American Journey

Trychydts | | | 2020., november 16., 16:22 | | | Kategóriák: , ,

Egész héten futottam, a könyveim elfogytak, gondoltam, folytatom amerikai politikai tanulmányaimat és meghallgatom a Kamala Harris elnökjelölti próbálkozását elindító könyvet. Amúgy is titkos favoritom volt, kár, hogy a kampánya teljesen kifulladt menet közben.

Michele Obama önéletrajzával ellentétben ezt a könyvet képes voltam végighallgatni; elsősorban talán azért, mert sokkal autentikusabb. A Truths we Hold olvasásakor halljuk, hogy a szerző az a Kamala Harris, akit már ezerszer hallottunk megszólalni beszédeken és interjúkban. Michele Obama Becomingjának nyelvezete olyan, mint a tükörsimára csiszolt borostyánon lassan lecsurranó méz: nincs egy félmondat, ami ne lenne tökéletesre egyensúlyozva, nincs egy szó, ami ne a lehető legkifejezőbb lenne; éppen ezért nem is hiszem, hogy nem egy méregdrága szellemíró-csapat írta az egészet. Harris könyve hihetően tökéletlen.

Pedig Kamala Harris messze nem az a színes személyiség, mint Obama. Első generációs amerikai állampolgárként nincs is annyira beágyazva az amerikai történelembe, és alighanem sokkal zárkózottabb is, szemlátomást nem szívesen csinál átjáróházat a saját életéből. Sokkal jobban foglalkoztatja, hogy a gondolatait, politikai prioritásait megossza olvasóival.

Egy politikus programján aligha a tényszerűséget érdemes számon kérni — bár Harris, saját ars poetikáját követve, mániákusan szórja tele mondandóját számokkal és statisztikákkal. Ennél alighanem sokkal érdemesebb a prioritásokat értékelni, megfigyelni, kik történetének főszereplői, mik azok a témák, amiket elsősorban fontosnak tart.

Ez alapján az egykori államügyész számára a legfontosabbak a gyerekek, legyenek azok amerikaiak vagy bevándorlók gyerekei. A gyerekjogok, a gyerekbántalmazás, a gyerekszegénység, vagy a következő generációk élete azok a témák, amikről a leghosszabban és a legszenvedélyesebben beszél. Ettől nyilván nem függetleníthető másik fő témája, a szegénység, a stabil egzisztencia lehetőségének kérdése. Kamala Harris számára a társadalmi igazságosság ugyanazon logika szerint épül fel, mint a büntetőjog: csak annak és annyira kellene szegénynek lennie, amennyire az a tetteiből következik. Tisztességes munkáért tisztességes megélhetés jár — a kétkezi munkásoknak és a középosztálynak egyaránt. Empatikusan, valódi példákon keresztül mutatja be azokat a helyzeteket, amelyek veszélyt jelenthetnek egy átlagember egzisztenciájára — újra és újra megerősíti, hogy az államnak feladata van abban, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat a piaci szereplők (pl. a bankok) és a nekik szabályozók híján teljesen kiszolgáltatott ügyfelek között.

Kár, hogy ezt az életközeli, személyes hangot a kampányában nem tudta artikulálni — ez az erős, személyes meggyőződéstől és az igazságosság iránti elkötelezettséggel teli vízió talán jobban ki tudta volna emelni minden idők legsokszínűbb demokrata mezőnyéből.

Dan Pfeiffer: Un-Trumping America: A Plan to Make America a Democracy Again

Trychydts | | | 2020., november 13., 23:02 | | | Kategóriák: , ,

Három évig hallgattam a Pod Save Americát, simán benyaltam, hogy ezzel egész jól értem az amerikai belpolitikát — ehhez képest az idei választás nem csak morálisan érintett borzalmasan, de az egómat is sikeresen telibe kapta. Elég dühös voltam magamra, azt gondoltam, a New York Times előfizetésemmel és az alkalmankénti amerikai kábeltévé-fogyasztásommal mindent megtettem azért, hogy egy kiegyensúlyozott és objektív nézőpontom legyen — ehhez képest kiderült, hogy egy nagyon durva információs buborékban éltem és alighanem alapvető dolgokat hagytam figyelmen kívül.

Ez a könyv — a Pod egyik házigazdájának idei írása — megjelenése óta álldogált a Kindle-ömön, de a rengeteg sportolás és a zongorzás mellett abszolút nem volt időm lekucorodni mellé. Most viszont úgy éreztem, muszáj egy kicsit érdemben is beleásnom magam, a problémába. Megvettem a hangoskönyv verziót és pár nap alatt lepörgettem futás közben. Azzal a megnyugató, arrogáns érzéssel kapcsolatam ki a telefonomat, hogy sikerült egy kicsit jobban megértenem, miért szavaztak oly sokan egy olyan erkölcsi és szellemi nullára, mint Donald Trump.

Dan Pfeiffer Obama kommunikációs igazgatója volt, egy hosszú múltra visszatekintő political operative — véleménye valószínűleg közel áll a demokrata mainstreamhez. Terve az amerikai demokrácia visszaállításáról tulajdonképpen annyi, hogy milyen hatalmi trükközésekkel lehet bebetonozni a Demokrata Párt többségét, ha egyszer sikerül azt megszerezni. Semmi, egy árva szó nincs benne arról, mit lehetne kezdeni az ország végletes megosztásával, hogyan lehetne megszólítani a republikánus vagy a Republikánus Párt felé hajló független szavazókat. Kísérletet sem tesz arra, hogy legalább hitelesen rekonstruálja a republikánus párt álláspontját. Minden republikánus seggfej, aki a hatalmat a hatalomért akarja, és nem érdekli a hazája — nekem meg valahogy nehéz elhinni, hogy egy teljes politikai elit sátánian kacagó, kezüket sisteregve dörzsölgető szemétládákból áll.

Biztos kevesebb időt töltöttem mondjuk a középnyugaton, mind Dan Pfeiffer, de még én is elő tudnék állni egy-két koherens elképzeléssel arról, mi járhat egy átlag Trump szavazó fejében. Ezt az arroganciát viszont biztos, hogy érzi az átlag amerikai is. Nem biztos, hogy szimpatikus nekik ez a lesajnálás, ez a fennsőbbségtudat és a kéjes fantáziálgatás arról, hogy az amúgy meglehetősen heterogán Demokrata Párt hogyan söpri majd félre egyszer és mindenkorra azokat, akik a politikai spektrum túloldalán helyezkednek el.

A könyv amúgy elég döcögősen van megírva, nyilván nem volt a célja, hogy bárkit bármiről meggyőzön. Egy politikai propagandafüzet a Demokrata Párt aktivista wannabe-i számára; külső szemlélő számára maximum kordokumentumként lehet érdekes.

Visszatérés Epipóba (2020.)

Trychydts | | | 2020., október 13., 16:17 | | | Kategóriák: ,

A Sipos Ferenc botrányát először kirobbantó cikk után kifejezetten aggódtam, milyen lesz ez a film. Kellemesen meglepett, mennyire finom, elegáns és érzékeny — úgy érinti meg az embert, hogy közben nem sokkol feleslegesen.

A film középpontjában ezúttal nem a szexuális zaklatások, hanem inkább a tábor körüli ellentmondások állnak. Néhány táborlakó egy közös pszichodráma foglalkozássorozaton dolgozta fel a táborban szervezett traumáit, a hatalmi visszaéléseket, a megaláztatásokat, a hierarchiának való kiszolgáltatottságot. A molesztálásokról két áldozat vall csak, ők is a film utolsó harmadában.

A táborról egyébként rengeteg VHS-felvétel maradt fenn, ezek alkotják a film képi világának nagyon nagy részét. A kicsit elmosódott képkockák mellett éles kontrasztot adnak a kifejezetten a filmhez készült jelenetek, az éles kontrasztokkal, a tiszta, profi megvilágítással. A lassú, nyugodt tempó, a kimért, lassan artikulált narráció, a szépen megkomponált képek is a témáról való nyugodt gondolkodást segítik.

Amiért a film engem nagyon megérintett, mert csak egy-két évvel lehetek fiatalabb a készítőnél, én is Budapesten születtem, értelmiségi családban, mi több, én is voltam (karate)táborban kilenc évesen. Túl azon, hogy teljesen alkalmatlan voltam még egy ilyen kalandra, semmilyen trauma nem ért ott. Nekem is voltak tanáraim, akikhez nagyon erős érzelmekkel kötődtem — szerencsére egyikőjük sem zaklatta a tanítványait, de a cikk óta foglalkoztat a gondolat, vajon velem is megtörténhetett-e ugyanez.

Szimpatikus, hogy a film ezeket a kérdéseket nem próbálja bagatellizálni. Nagyon is komolyan veszi a környezet, a szülők erkölcsi dilemmáit is, nem próbál leegyszerűsítő választ adni — miközben a szembenézés fontosságát jelöli meg első számú feladatnak.

Gleb Golubjov: A kígyóisten nem válaszol, 1969.

Trychydts | | | 2020., szeptember 08., 10:32 | | | Kategóriák: ,

A karantén alatt rendeltem egy csomó antikvár könyvet, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet a külső világról. Nagy hangsúlyt fektettem a Delfin-könyvekre, felhasználtam az alkalmat arra is, hogy egy kicsit kapcsolatba kerüljek a gyerekkori önmagammal.

Ez a regény Delfin-könyvnek nem is rossz. Egy szovjet orvoskutató csatlakozik Mexikóban folyó ásatásokhoz, hogy a maja városok elnéptelenedésének okát kutassák. A regény gyorsan átsiklik mindenen, ami ideológia; az amerikai gengszterek szerepe is elég érintőleges (nagyon érdekes viszont, hogy Batman akkoriban még egy magyarázandó kulturális jelenség). A hangsúly azon van, hogy az író mesélhessen egy kicsit a maja kultúráról, és ez elég érdekes.

A cselekmény maga nyilván nem nagyon realisztikus, az archeológusok ide-oda rohangálnak a guatemalai dzsungelben, hogy mindig a legígéretesebb helyen folytathassák az ásatásokat — ez, amennyire én tudom, aligha így megy. A valóságban hosszú évek munkája kellene ahhoz, hogy a kutatók minden helyszínt feltárjanak, amin itt két esős évszak alatt átrohannak. Ami viszont nagyon figyelemreméltó, hogy semmilyen korszakalkotó felfedezés nem születik. Apró tudományos részeredmények vannak, ezek egy része voltaképpen kudarc — de a tudománynak persze így is megérné.

Tinédzserkoromban biztos tetszett volna annyira, mint az Óriásvilág.

Michael Connely: The Black Echo (1992.)/Black Ice (1993.)/The Concrete Blonde (1994.)

Trychydts | | | 2020., augusztus 10., 18:07 | | | Kategóriák: , ,

Nagyon kellett valami már valami újdonság futáshoz, és mivel a Mickey Haller sorozat eléggé tetszett, ezért gondoltam, megnézem, mennyire volt jó a szerző az első krimisorozatával. Ezeknek a könyveknek egy darabos modorú rendőrnyomozó, Harry Bosch a főszereplője. Természetesen hangoskönyvben hallgattam mindhármat. Maradjunk annyiban, hogy három kötet egyelőre elég is volt.

A tárgyalótermi műfaj szerintem jobban feküdt Connelynek; több alapvető probléma is van ezekkel a klasszikus nyomozós történetekkel. Túl sok a véletlen egybeesés, a logikai ugrás, az ösztönös döntésnek beállított találgatás. Harry Bosch, a főszereplő rendőr bár látszólag aprólékos munkát végez, túlságosan könnyen találja meg a tűt a szénakazalban (pl. egy betoncsövet legraffitiző fiatalt Hollywood utcáin).

A másik nagy probléma, hogy Bosch módszerei nem öregedtek nagyon szépen: ma már sokkal kényesebbek vagyunk a rendőri erőszakra, a rendőri jogosítványokkal való visszaélésekre, mint harminc évvel ezelőtt (bár a felfüggesztett szuperrendőr archetípusa azért csak tartja magát).

Szintén nem nagyon találtam tetszetősnek a könyvet finoman átszövő szexizmust. A nők ábrázolása kínosan sztereotipikus, annak ellenére, hogy Connely szemlátomást mindent megtesz azért, hogy ne így legyen. Mégis, a főhős, egy közepesen lepukkant, illúzióvesztett, a vietnami háború miatt egyértelműen poszttraumás stressztől szenvedő detektívje rendszeresen képes szexuális vonzerejét eszközként használni a női szereplőkkel szemben. Akik, ha kompetensek is, így ritkán lehetnek többek védelemre és a férfiak nyújtotta stabilitásra vágyó ösztönlényeknél.

Ami nekem tetszett, az ugyanaz, ami Raymond Chandler regényeiben is megfogott: Los Angeles pontos, illúzióktól mentes ábrázolása. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi különbségek brutális hatása, a lecsúszottak magára hagyottsága, a szociális problémákkal szembeni társadalmi érzéketlenség, a politika vaksága az élet valósága iránt mind könyörtelen világossággal jelenik meg a könyvekben és válik a cselekmény elsődleges mozgatórugójává. Lehet, hogy a főhőst nem lehet szeretni, de a korrajz, aminek ő is része, pontos és kompromisszummentes.

Azért három könyv alatt elég jól bele lehet fáradni, a gondos és igényes hangoskönyv-adaptáció ellenére.

John Wick, 2014./John Wick chapter 2, 2017.

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 19:07 | | | Kategóriák: ,

Ha valaki izgulni akar a John Wicken, ne olvasson tovább, mert masszívan spoilerezni fogok.

A rengeteg sport és a zongorázás miatt eleve nem sok időm maradt filmeket nézni, de amióta járvány van, türelmem sem igazán van hozzá. A John Wickről mégis eljutott hozzám pár morzsa, és rájöttem, hogy ez pont a az a többrétegű, sokféleképpen értelmezhető, filozofikus művészpop, amit igazán szeretek, bár csak egy gagyi akciófilm, van egy saját, belső, mitologikus világa, ami kíváncsivá tett.

Mivel a sztori semmiképpen sem egy gyöngyszem, egy gagyibb 3rd person shooter színvonalát sem üti meg, nyugodtan megtehettem, hogy szabálytalan darabokban fogyasszam a két részt. John Wicknek az első rész introjában meghal a gyönyörű, érzékeny, intelligens, különleges, tökéletes lelki társ felesége, aki búcsúajándékként egy kölyökkutyát hagy rá, hogy szeressen valakit. Sajnos a kutyát meggyilkolja az orosz maffia. Kiderül azonban, hogy John Wick nevezett maffiának a visszavonult, legendás bérgyilkosa és mindenkit lemészárol, akinek köze volt a kutya halálához vagy aki védeni akarja azokat, akinek közel volt a kutya halálához vagy aki megölte azt, aki segített neki abban, hogy a kutya halálát megbosszulhassa. Ez az első részt “sztorija” és bár nyilván nincs más célja, mint hogy azért legyen valami háttere annak, hogy Keanu Reeves zenére fejbe lő embereket, mégis van benne valami koncentrált, zsigeri jelleg, amitől azért csak lecsúszik valahogy a gagyi. A második részben aztán értelemszerűen nem sikerül reprodukálni ugyanezt a sűrű helyzetet: John Wick egy régi barátja eljön, hogy behajtson rajta egy adósságot: meg kell ölnie még valakit, akit történetesen tisztel. Ezen aztán annyira berág, hogy tulajdonképpen teljesen indokolatlanul egy harmadik vérfürdőbe kezd. Ez azért már elég unalmas, a végére már pontosan ugyanazt az émelygést éreztem, mint amikor édesanyám laptopján túlzásba vittem anno a Wolfenstein 3d-t.

A mitológia viszont, a bérgyilkosok árnyéktársadalma, saját pénzzel, infrastruktúrával, bonyolult rituálékkal, kapcsolati hálókkal, szervezeti háttérrel, tényleg különleges és egyedi. Nagyon videojátékos amúgy ez is, abszolút lehet látni, hogy lesz ez majd hatékony játékmechanika egy játékadaptációban, de megkapó az is, mennyire csak apránként értjük meg, hogy működik ez a világ, és megteremt egy olyan, szándékoltan eltúlzott, szürreális hangulatot, ami egy különleges alapot teremt a film gerincét alkotó tömény akció köré.

Nem gondoltam, hogy ennek a filmnek a kapcsán színészi játékról fogok írni, de muszáj megemlítenem, hogy szerepel benne Ian McShane, aki a jelek szerint bárhol jelenik meg, mindig emeli a színvonalat egy profi, karakteres, kicsit karcos szerepmegformálással.

Annyira még sosem akartam kikapcsolni, hogy a harmadik részt is megnézzem.

Bartók: Mikrokozmosz

Trychydts | | | 2020., augusztus 07., 11:54 | | | Kategóriák: , , ,

Szilvi, a tanárom ajánlotta nekem ezt a kis hat füzetből álló kottát, ami tulajdonképpen Bartók zongoraiskolája: folyamatosan nehezedő gyakorlatok sorozata. Most tartok az első füzet végénél.

Bartók nekem mindeddig nem jelentett semmit. Ismerem a A kékszakállú herceg várát, tanultunk pár nagyon furán hangzó darabot énekórán, de ennyi. A Mikrokozmosz viszont rajongóvá tett — bármennyire egyszerűek például az első darabok, a végeredmény mindig földöntúlian gyönyörű. Persze egy Leoplod Mozart vagy egy egyszerű Beethoven darab is lehet kezdők számára is játszható és mégis nagyon szép. A Mikrokozmosz darabjai viszont kifejezetten egymásra épülnek, nagyon enyhe tempóban követelnek újabb és újabb készségeket. Bartóknak ráadásul van egy utánozhatatlan, modern világa, ami nagyon különbözik a klasszikus daraboktól.

Amikor elkezdtem zongorázni, az volt a célom, hogy majd képes legyek arra, hogy leüljek, és kottából eljátszassak valami szépet. A Mikrokozmosz elérte nálam, amit pedig mindig nagyon nehezen fogadok el, hogy az út legalább annyira élvezetes legyen, mint a végállomás. Minden darabot meg akarok tanulni, meg akarok szólaltatni, ki akarok élvezni. Még ha fél-egy percig is tart egy-egy gyakorlat, a végeredmény akkor is egy olyan csodálatos, önmagában is érvényes, egyedi egész, amihez később is szívesen térek vissza.

Kultúrbotrány a Magyar Szentföld Templomban

Trychydts | | | 2019., szeptember 20., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Kell lennie egy színvonalnak, ami alá az ember nem ad. Nem kell mindenhez jó képet vágni. Csak azért, mert valamit színházi előadásként hirdetnek meg, attól még lehet olyan rossz, hogy az ember nem hajlandó hozzá tovább asszisztálni. Törley-Havas Sára produckciója a Magyar Szentföld templomban pontosan ez a kategória volt: sokkolóan, érthetetlenül, indoklatlanul rossz. Hogy mennyire szörnyű, azt csak azért tudom, mert érdekelt voltam az előadás végében, így mindenképpen maradnom kellett.

Maga az épület egy monumentális, komplex történetű különlegesség, formabontó szerkezettel, belül mindenféle érdekes textúrákkal, részletekkel: valaha templomnak szánták, de aztán a második világháború után készült csak el, így az alapító szerzetesrend soha nem vehette birtokba, mindenféle formaidegen funkciókat töltött be, tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem rombolták le. Az előző rendszerből jól ismert betűkkel írt feliratok, régi szekrények, újabb felújítások nyomai, régi gépészeti berendezések — órákat lehetne itt tölteni, az ember kikerülhetetlenül is kívánja az ismerkedést. Első lépésként ettől rögtön megfosztanak bennünket.

A térspecifikus előadás sztorija valami olyasmi lenne, hogy városi sétára visz minket egy fiatal színész, közben kitör a világvége, amit mi a templom pincéjében vészelünk túl, és utána a templom óriási átriumában, a Magamnál Jobban Kórus finom énekhangjára búcsúzunk az elpusztult világ emlékeitől. A helyszín annyira különleges, hogy még ez a feleslegesen nagyzoló történet is elsülhetne valahogy, ha az alkotókban — a mindenféle művészi arányérzéket mellőző rendező-dramaturg és a masszívan ripacskodó színész — lett volna egy kis alázat a hely iránt. A templom ugyanis annyira különleges, romos állapotában is annyira méltóságteljes és elegáns, hogy csak kellő alázattal és alkalmazkodással lehetne itt darabot csinálni.

Ehhez képest a minket kísérő színész karaktere szerint egy ócska, felszínes, heherésző, ordibáló, magában motyogó, olcsó, átlátszó, ízléstelen poénokat pufogtató ripacs. A helyzet két perc múlva teljesen világos, ekkora tahók a való életben nincsenek, magyarul az egész kamu, ez lenne itt a “poén”, de inkább csak kínos az egész. Én és édesanyám csak röhögünk az egészen, a konvencionálisabb színházi attitűdökkel rendelkező maradék hat-nyolc ember csak feszeng, a minket a romos, balesetveszélyes épületben terelgető szervező meg felajánlja nekünk, hogy távozhatunk, ha nem tetszik. Távoznánk, ha nem a kórus miatt jöttünk volna.

A színész az előadás előrehaladtával egyre szétesettebb figurát játszik. Valakik vascsöveket dobálnak az épületben, nyilván rejtelmes atmoszférát próbálnak teremteni. Kísérőnk a gépteremben rágyűjt a “dohányzás és nyílt láng használata tilos” tábla mellett, elsüt pár ízléstelen poént az itt felnövő ábrákra, majd kirohan, minket megkér, hogy maradjunk itt. Egy nő segítségért kezd el ordibálni valahol az épületben, a közönség a füle botját nem mozgatja. Végül kiterelnek minket a kijárathoz, ott színpadiasan bezárják az ajtót előttünk, mehetünk vissza a pincébe, ahol néhány teamécses fénye mellett közlik velünk, hogy itt a világvége, majd odakint megütögetnek néhány csövet egy kalapáccsal. Vezetőnk almaszeleteket kínál körbe, egy irányított meditáció keretében elbúcsúztat minket szeretteinktől. Mindez ugyanolyan értelmetlen, elfogadhatatlan, összefüggéstelen és hiteltelen, mint ahogy hangzik — apokalipszisnek bágyadt, játéknak ócska és erőltetett, gondolatnak közhelyes és sekélyes.

Végre kimehetünk az óriási, fáklyákkal megvilágított átriumba, ahol a kórus énekel nekünk, a félhomályban alig látszó, fehérre meszelt arccal, feketébe öltözve. Az épület masszív, lapos ívben elrendezett oszlopai oltalmazóan magasodnak fölénk és gyönyörű, őszi este van. Ez a pár, nyugodt perc önmagában is megéri a belépőjegyet, a lágy énekhangok közepette végre elengedhetjük magunkat, mód nyílik egy kis pénteki önreflexióra.

Színészünk még odajön hozzánk a sötétben, ad nekünk egy amulettet, hogy abban van a küldetésünk — van aki azt hiszi, hogy ezután még valami játék következik, de nem ez a vége, lehet hazamenni.

Érthetetlen, hogy láthat közönséget egy ilyen kesze-kusza, kiforratlan borzalom. Egy önfényező seggfej fél órán keresztül végigrángat minket egy templomon, tíz perc apokalipszis, tíz perc kórus — ez így egyszerűen nem lehet értelmes. Nem biztos, hogy egy főiskolásnak (a szervező, aki a végén vissza akarta adni a pénzünket, ezzel mentegetőzött) egyből apokalipszist kell rendeznie, de ha igen, ne próbálja meg megúszni a spiritualitást, ne próbáljon meg kicsúszni a hely jelentette felelősség alól és ne próbáljon meg értelmes gondolatok helyett egy széttrancsírozott almát letolni a torkomon.

Az épületet amúgy szívesen megnézném szólóban is.

Pod Save America

Trychydts | | | 2019., augusztus 28., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A legutóbbi elnökválasztás után kezdett igazán érdekelni az amerikai poltika: egy New York Times előfizetéssel kezdtem. Aztán, amikor édesanyám a figyelmembe ajánlotta, akkor elkezdtem nézni a The Late Show-t, ahol az egyik vendég ennek az amerikai belpolitikai podcastnak a csapata volt. Belehallgattam próbaképpen, azóta pedig kisebb esemény az életemben, amikor hetente kétszer megérkezik a legújabb epizód.

Magyar/európai szemmel amúgy egészen különleges érzés iszapfürdőt venni az amerikai politikai mocsárban. Ami engem úgy istenigazából ledöbbentett, az rendszer hihetetlen politikai merevsége. Ez persze most elég lesajnálóan hangozhat; nekem inkább az volt a tanulság belőle, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az amerikai társadalom mennyire konzervatív. Még a progresszív vagy a liberális politikai erők is sokkal konzervatívabbak, mint nálunk mondjuk a politikai közép képviselői. És vannak dolgok, amiket európai aggyal egyszerűen lehetetlen felfogni: ilyen például a fegyvertartás. Miért ragaszkodik egy társadalom ahhoz, hogy minden évben tízezer számra mészárolhassa le a saját polgárait?

A Pod Save Ameriicában elsősorban azt szeretem, hogy amerikai viszonylatban mindenképpen progresszív, ugyanakkor nagyon alaposan érvelve járnak körül témát professzionális, politikával foglalkozó szakemberek. (The West Wing kedvelőknek: kb. olyan, mintha Will Baley, Sam Seaborn és Toby Ziegler tartana podcastot.). Nagyon részletesen és intelligens humorral kommentálják az éppen futó híreket, rengeteg hosszú interjújuk van, szóval aki szeretné egy kicsit közelebbről is megismerni az amerikai politika demokrata szegletét, azoknak ez sokkal fogyaszthatóbb, mint mondjuk a CNN publicisztikái.

Én már hónapok óta rajongó vagyok és azóta nem hagytam ki egy epizódot sem.

The Highwaymen, 2019.

Trychydts | | | 2019., augusztus 13., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A Netflix saját gyártású filmjének legfőbb célkitűzése: megfosztani a Bonnie és Clyde történetet minden romantikájától. Elsősorban persze a tömeggyilkos pár oldalán, de arra is gondosan ügyel, hogy a nyomozók oldalán se legyen senki természetfeletti képességekkel megáldott zseni, aki táv-gondolatolvasással, hét lépéssel az üldözöttek után járva elkapja őket.

Frank Hamer, a testvérpáros karrierjére végül egy sortűzzel pontot tevő texas ranger valóban egy kiemelkedő alakja volt az amerikai bűnüldözésnek, és valóban ismert volt a bűnözőkkel szembeni brutalitásáról. A film mégsem próbálja őt többnek beállítani egy erősen idősödő nyomozónál, akinek élete utolsó utáni feladata (ő és partnere nyugdíjból tért vissza ezért ez az egy küldetésért) egy próbatétel is.

Több szempontból is fontos a történet szempontjából az a Robin Hood mítosz, ami már életében körbelengte a bandát: a tömegek elitellenessége nagyon könnyen fordult át a bűnözők iránti rajongásba. Sokan kritizálják a jelenetet, amikor Hammer az öklével veri bele a lelkiismeretet egy, a bandának falazni akaró benzinkutasba — pedig ott nem a fizikai ütések érik el a változást. A kíméletlen szembesítés azzal, hogy ezek az emberek nem csak a pénzt veszik el a bankoktól, de teljesen ártatlan, családos rendőröket is lemészárolnak, ha a legkisebb veszélyt is érzik magukban.

Bonnie és Clyde arca csak az utolsó jelenetben kerül látszik — addig vagy csak távolról látjuk őket, vagy csak egy-egy testrészük látszik a kamerában. Ez is meggátol bennünket abban, hogy bármennyire is azonosulni tudjunk a gyilkos párral — ennek ellenére is végig egy erős dilemma, hogy mit kell tennie egy ilyen helyzetben a törvény emberének. Levadászható-e, felszólítás nélkül megölhető-e valaki, akiről tudjuk, hogy ha futni hagyjuk, mindenképpen ölni fog?

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbál meg könnyű, triviális vagy közhelyes választ adni erre a kérdésre.

Jó estét nyár, jó estét szerelem! — Városmajori Szabadtéri Színház, 2019.

Trychydts | | | 2019., július 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Tavaly (?) is láttam egy kissé ódivatú szerelmi sztorit, a Halálos tavaszt a Városmajorban — így visszamenőleg már sajnálom, hogy nem írtam róla, de annyi finom réteg volt benne, hogy képtelen voltam megfelelően összeszedni a gondolataimat. Egy nagyon macsó, klisés történetre néhány apró módosítással felhúztak egy feminista fátylat, amitől nagyon eleven és modern lett az egész. Most is valami hasonlóval próbálkoztak meg, a Jó estét nyár, jó estét szerelem viszont korhadtan roskad össze az innovatív megoldások alatt.

Szívesen okolnám ezért a dohos alapanyagot, hiszen az alapsztori nyilván fel sem fogható már ma ésszel, de éppen a Halálos tavasz miatt gondolom, hogy ennek sem kellene akadálynak lennie. Ezúttal sajnos csak egy csikorgó léptekkel tántorgó zombi erejéig sikerült életet lehelni ebbe a valamikori klasszikusba. Igen, fel lehet fogni, hogy van itt egy gyári munkás fiú, aki nőknek udvarol, magát görög diplomatának kiadva, világos, hogy ez a furcsa szenvedély hogyan okoz károkat és szenvedést másoknak, és igen, egyértelmű az irónia, amikor egy olyan nővel akar össze, aki még csak nem is szereti viszont, hanem ki akarja használni — csak éppen kit érdekel ez az egész?

Az erőfeszítés azért kétségkívül látszik, a színészek munkájára például semmilyen panasz nem lehet és a stilizált díszletek ötletes, dinamikus felhasználása is ötletes. Az végeredmény mégis absztrakt, idegen és unalmas. Senkivel nem lehet azonosulni (talán csak a gyártulajdonossal, aki ordítva közli, hogy magasról tesz az egészre), senkit nem sajnálunk igazán. Voltaképpen mindegy, mi történik, az pedig, hogy nem lesz itt happy end, az mindenkinek világos, aki legalább egy alsó osztályos színjátszókör előadását megtekintette már. Thrillert feszültség nélkül eladni igen nehéz.

Hogy ezúttal mennyire sikerült, jól érzékelteti, hogy egyáltalán nem zavart a két hölgy mögöttem ülő hölgy trécselése — ízes fordulataik az előadás gyengeségeiről erőteljesebbek voltak, mint maga az előadás. Amikor pedig az előadás végén úgy álltak fel, hogy a darab egyetlen előnye a rövidsége volt (ha szünetet tartanak, alighanem mindenki hazaszökik) — nem átallottam vadidegenként is összeröhögni velük.

Mark Knopfler koncert, 2019. július 9.

Trychydts | | | 2019., július 11., 11:02 | | | Kategóriák: ,

Nicoline karácsonyra lepett meg a koncertjegyekkel: kicsit aggódtam, mert kb. három albumnyi lemaradásban vagyok. (A tangós évek alatt leginkább csak tangót fogyasztottam, azóta pedig sokkal több mindenbe hallgatok bele, és soha nem voltam az a non-stop zenehallgató típus.) Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy Mark Knopflernek negyven éves karrierje van, a legrosszabb esetben is csak néhány szám lesz, amit most hallok először.

Végül aztán még ennyi sem volt, az eljátszott számok tényleg az életmű egészét átfogták; nekem a legkellemesebb meglepetés az 1979-es Once upon a time in the West volt, ami sokáig volt az egyik kedvenc számom (ahogy öregszem, úgy értékelem egyre jobban a Dire Straits után következő szólóalbumokat). De minden nagyon a helyén volt, a kísérőzenekar is elképesztően profi volt, nem volt olyan szám, ami ne okozott volna örömet. Szeretem ezeket a meglepetésszerű hangszerelési megoldásokat egy-egy ismert számon; tudom, hogy mi jön, de mégis egészen másképpen hallom.

Sajnos a Budapest aréna, mint koncerthelyszín finoman szólva is katasztrofális volt. Légitársaságoknál is utálom, ha két ülés közötti távolság rövidebb, mint a lábam; koncerten, színházban még inkább elvárom, hogy férjek el. Próbáltam így meg úgy helyezkedni, de a végén már nagyon keményen fájt mindenem. A tahó közönség természetesen nem a helyszín tartozéka, ettől még adott volt: hol a képernyővel, hol a vakukkal világítottak a szemembe, beszélgettek, jöttek-mentek — jobb szeretem, ha lehetőségem van nagyobb elmélyülésre. (Amúgy mire számít, aki a telefonjával vakuzik? Hogy a körömnyi kis lámpája majd bevilágítja a színpadot?)

Ettől függetlenül egy katartikus élmény volt, és persze azóta megint több szólóalbumot és Dire Straits lemezt hallgatok. Mi több: elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni.

| | | Korábbi bejegyzések »