Egy amerikai üzleti úton olvastam bele — akkor még nem tudtam, hogy ha Amerikában vagyok, nekem egyszerűen muszáj az Amerikai Isteneket olvasnom, egyszerűen nincs alternatíva. Szépen félre is tettem, Balu sem volt tőle elragadtatva, úgyhogy elfelejtettem az egészet. Most viszont már nagyon vágytam valami jóra, ami nem podcast, nem is valami bűnügyi regény, hanem rendes, sűrű irodalom, ami átjárja és átformálja az embert. Gondoltam, Gibson megérdemel egy esélyt. Katartikus élmény volt ez a hangoskönyv, nagyjából egy hétig le is foglalta az edzéseimet.

Gibson két dologhoz ért a legjobban: a leírásokhoz és a karakterválasztáshoz.

Kapásból nem tudok senki mást, aki ennyire érzékletesen tudna írni — a bőrömön éreztem a los angelesi éjszakák fülledtségét, az illegális new yorki gyárak között megbújó, ablaktalan lakások fülledt, nyirkos levegőjét, a koreai tisztítók párás, vegyszeres bűzét, a szemem előtt láttam forradalmian új műalkotásokat, hallottam a fülemben a helikopterek és a kisrepülőgépek motorjának zúgását. Gibson világa beszippant és magáévá tesz, jelentéktelen, szánalmas porszemnek érezzük magunkat az emberi civilizáció évezredes lerakódása alatt. Pedig Gibson kifejezetten kerüli a monumentalitást: egy-egy jelenet mindig egy város kisebb és jelentéktelen sarkában játszódik, de annyira plasztikusan formálja meg őket, hogy mindig érezzük, hogy ezek szervesen kapcsolódnak valamilyen gigantikus egészhez.

A karakterekben Gibson legnagyobb erőssége a véletlenszerűség. Miközben kétségtelenül vannak típusok, akikhez vonzódik — akárcsak mondjuk az Idorunak, ennek a könyvnek is több szereplője zenész –, a legtöbb figura mégis olyan, mintha valaki szemcseppentővel vett volna mintát az emberiség óceánjának egy random pontjáról. Így lesz mondjuk az egyik főszereplő egy speciális szektát követő, New Yorkban élő, kínai-kubai szármázású, csempészésre és információszállításra specializálódott bűnözőcsalád egy fiatal tagja. És amint egy ilyen koncepció előállt, Gibson teljesen elkötelezi magát mellette. Mivel könyveinek szinte kötelező eleme a több nézőpontos történetmesélés, ez nagyon jól ki is fizetődik: a különböző szereplőknek szentelt fejezetek valóban más stílusban, más ritmusban és egy másik életszemléletet tükröződve mesélődnek el. A karakterek aztán — a Gibsontól ugyancsak megszokott módon — lassan, de biztosan keresztezik egymás útját — a véletlenek és a sorsszerűség ugyancsak a szerzőre nagyon jellemző elegyének köszönhetően.

Sok kritikusnak (többek között Balunak sem) pont a regény vége nem tetszett, pedig szerintem abszolút helyén volt. Teljesen irracionális és őrült húzás, ez tény, de nagyon is helyénvaló egy olyan irracionális és őrült világban, amilyennek Gibson látja a 9/11 utáni Amerikát.

Ezek után abszolút kíváncsi vagyok a Zero History-ra is, de a könyv annyiban is beváltotta az elvárásaimat, hogy, irodalom lévén, tényleg emészteni kell.