Dragomán Györgytől csak a A fehér királyt tudtam elolvasni, illetve a Máglyából a Facebookon közölt részleteket. Gyönyörűen ír, tele van színes érzékiséggel minden sora, de annyira elválaszthatatlan az írásaitól egy mélységes, szívet megszakasztó szomorúság, hogy nem érzem magam képesnek arra, hogy nagyobb adagokban szedjem. A hagymavágásról szóló, hiánypótló írása pont azért volt nekem óriási meglepetés, mert könnyed, elegáns, a fordulatokban lubickoló humorral szólal meg, amióta elolvastuk, fordulat is lett nálunk otthon, hogy „sokan már itt elrontják”.

A Facebookon recepteket is elég gyakran közül, ami hasonló okokból jelent menekülőutat: úgy olvashatunk Dragomán Györgyöt, hogy nem kell érte óriási érzelmi árat fizetni. Plasztikusan és érzékletesen ír a legkülönbözőbb ételekről, szemlátomást óriási konyhai rutinja van, és a receptek telis-tele vannak apró személyes élményekkel, sok recept egyben egyperces novella is. A könyv javarészt ezeknek a „recepteknek” a gyűjteménye, de a többi kötetétéből átvett gasztronómiai témájú novelláit, regényrészleteit is megtalálhatjuk itt. Ez egy nagyon kedves gesztus, ezen írások mindegyike vegytiszta irodalom: nekem pedig kifejezett könnyebbség volt, hogy egy-egy könnyfakasztó írás után, ha lapoz az ember, lazíthat a tökéletes nápolyi pizza vagy az udon-tészta receptjével.

A receptnovellák (a formátum semmiképpen sem azonos a hagyományos szakácskönyvekével, van, hogy a főzési instrukciók csak a több oldalas szöveg vége felé találhatóak meg) remekül követhetőek, az egyetlen hibájuk (már ha egyben olvassa az ember, ahogy én tettem), hogy a stílus meg bizonyos fordulatok újra-meg újra visszatérnek. Érthető és elfogadható volt ez akkor, amikor az egyes fejezetek több napos-hetes eltéréssel kerültek fel a Facebookra; könyvben, egyben egy kicsit fárasztó. Persze ezeket az írásokat eredetileg maga a szerző sem vette komolyan, amolyan levezetésnek szánta a „komoly” írás mellé — csak akkor kezdett gondolkodni ezek kötetbe rendezésén, amikor látta ezek népszerűségét. Lehet, hogy némi utólagos szerkesztés nem ártott volna.

Én mégis inkább az irodalmi szépséget értékelem ezekben az írásokban — több okból is. Egyrészt nem azért fogytam negyvenehat kilót, hogy most egy hónap alatt magamra rántsam az egészet, márpedig ha ebből a könyvből főznék, pontosan ez történne. Én nem tudom, a szerző hogyan csinálja, hogy egészen normális formában van ezek mellett az ételek mellett; nekem ennél kisebb lazításokkor is feljött egy-két plusz kiló, pedig nyolcvan-száz kilométert futok/gördeszkázom egy átlagos héten. A másik, hogy Dragomán György főzési stílusa elég távol áll az enyémtől: jóval ritkábban használok tárkonyt, botmixert, ha csak tehetem, soha nem veszek a kezembe (nincs vele elvi bajom, csak én nem szeretem), és utálok főzni. A komótosan készülgető, nagy érzéssel előkészített kajákat inkább kerülöm, a hatékony, gyorsan elkészíthető ételeket részesítem előnyben, ha csak tehetem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fogok megcsinálni belőle semmit, de aligha a szakácskönyvek közé rakom majd fel a polcra. Jobb helye lesz a „kortárs magyar irodalom” szekcióban.