summer clouds
trees around the track
stand still
Trychydts | | | 2023., július 30., 7:06 | | | Kategóriák: haiku, kultúra
Trychydts | | | 2023., július 30., 7:06 | | | Kategóriák: haiku, kultúra
summer clouds
trees around the track
stand still
Trychydts | | | 2023., június 14., 13:41 | | | Kategóriák: AI, kultúra, midjourney
Most először használtam a Midjourney-t konkrét projekthez illusztrációk készítéséhez. Születésnapom alkalmából Dogs in the Vinyardot meséltem, és mind a főszereplőkről, mind a kis falu tipikus szereplőiről csináltam portrékat.
Most először próbáltam ki (a vizuális egységesség érdekében), a stílus funkciót: minden kép egy Frederic Remington nevű festő stílusában készült.
Amióta az utolsó galériámat készítettem, verzióváltás történt, ami egy fokkal könnyebbé tette a munkát; pl. most már egészen jó kezeket rajzol, és bizonyos részleteket is sokkal könnyebben jelenít meg — de pl. szerszámokat, fegyvereket néha egyáltalán nem hajlandó lerajzolni, pontosabban mindenféle formátlan fa- és fémdarabokat csinál helyette. A végül elkészült képekkel azért eléggé elégedett vagyok: néhány sokkal jobb lett, mint amit magamtól el tudtam volna képzelni, és az elvárt hangulatot végül mindegyik visszaadta. Az ötlet amúgy fényesen bevált, minden játékos nagyon értékelte, hogy láthatja is, akikről szó van.
Trychydts | | | 2022., október 17., 17:20 | | | Kategóriák: könyv, kultúra
Az egyetemen csak a kötelezően kijelölt részt olvastam el belőle. Platón dialógusait azért eléggé szeretem, sokat el is olvastam (még ha nem is értettem mindegyiket), de az Állam a több, mint ötszáz oldalas terjedelmével azért mindig visszariasztott. Idén viszont úgy döntöttem, elolvasom — ezt amúgy nagyban segíti az is, hogy gyerekfelvigyázás közben viszonylag sok időm van olvasni, de csak papíron, nem telefonon.
Ami meglepett, hogy mennyire izgalmas és összetett volt az üzenete. Tudtam, hogy ebben van az ideaelmélet, de a korábbi, felületes ismerkedések alkalmával inkább az volt a benyomásom, hogy ez kifejezetten egy államelméleti munka, egy utópia kifejtése. Aztán persze kiderül, hogy ennél sokkal többről van szó, és Platón nem is annyira az államról, mint inkább a lélekről, emberi lélek és az igazságosság vizsgálatáról beszél, még ha ennek érdekében mellesleg még egy államkoncepciót is kidolgoz.
A dialógusformából az is következik, hogy Szókratész több személyiséggel szemben is megvédheti az álláspontját; felhozza és megválaszolja a saját véleményével szemben felmerülő ellenérveket. Ez még összetettebbé és érdekesebbé teszi a kidolgozott elméletet.
Pár hónapja azt álmodtam, hogy visszamegyek az NXP-be egy Platón olvasókörbe, és megrökönyödve láttam, hogy mindenki a régi, kommentárok nélküli kiadást nyomtatja. Ennek a kötetnek — az új fordítás mellett — a legnagyobb előnye, hogy elképesztően részletes lábjegyzetek járnak a szöveghez. Ezek néha a gondolatmenetet magyarázzák, néha pedig a szükséges történelmi-kulturális kontextust adják meg, de mindig hozzájárulnak a szöveg jobb, könnyebb megértéséhez.
Mindenképpen hatalmas élmény szellemi kapcsolatba lépni valakivel 2400 évvel ezelőttről, de a leglenyűgözőbb az, hogy ha a mondandójáról lehántjuk az antik Görögország mindennapjait
Trychydts | | | 2022., március 06., 11:16 | | | Kategóriák: hangoskönyv, könyv, kultúra
Jó sokat futottam mostanában, zenét hallgatni viszont egyáltalán nem volt a kedvem, a kedvenc podcastomból, a Pod Save Americából valahogy elegem lett, amióta egy demokrata bénázik az Egyesült Államok elnöki posztján, így hangoskönyveket hallgattam — némelyiket most először, némelyiket újra.
Nagyon magas irodalmi értéket egyik sem képvisel, úgyhogy bőven jó lesz, ha csak így ömlesztve emlékszem meg róluk.
Ha nincs jobb ötletem, a Harry Bosch sorozatot szoktam tovább fogyasztani. Ha nem számítom a romantikus részeket, amik egyformán tragikusak, úgy a sorozat előrehaladtával úgy lettek egyre jobbak a sztorik, egyre érdekesebbek és meglepőbbek a csavarok. Jó, hogy mindig van egy társadalmi/személyes kontextus a történetekhez: egyszer a főszereplő szenved PTSD-ben, ami alapvetően változtatja meg a döntési képességét, szó van a rendőrséggel szembeni elégedetlenségről és a Los Angelest sújtó földrengésekről is. Ugyanakkor néha nagyon monoton, hogy a rendőrségen belüli korrupció mindig átszövi Bosch éppen aktuális nyomozást is, soha nincs olyan, hogy csak úgy simán megold egy bűnügyet.
Némi meglepetéssel vettem észre, hogy kijött egy egészen új rész a Lincoln Lawyer sorozatban is; ebben már Turmp és a koronavírus-járvány eleje is szerepel. Hogy képben legyek, újrahallgattam a megelőző két epizódot is — remek érzékkel, mert az új rész pont ezekre hivatkozik a legkomolyabban. A Lincoln Lawyer amúgy szerintem pörgősebb és izgalmasabb, mint a szerző életművében amúgy jóval vaskosabb részt elfoglaló Bosch-sorozat; ennek ellenére baromi idegesítő, hogy a főszereplő mennyire nem jut egyről a kettőre, mint személy. Az egyik kötetben összejön, a másikban szakít a volt feleségével, hol úgy dönt, hogy abbahagyja a védőügyvédi pályát, hol úgy, hogy folytatja. A Law of Innocence egy elég közepes darab, kapásból egy ordas közhelyre épül: a főszereplőt gyilkossággal vádolják, és csak úgy nyerhet felmentést, ha bizonyítja a saját ártatlanságát. Ami jó benne, az az amerikai börtönviszonyok érzékletes bemutatása; az amerikai igazságszolgáltatás visszásságai mindig a sorozat fókuszában vannak, de itt most a főszereplő személyes érintettésge miatt még erősebben jönnek ezek elő.
A Witcher játékokkal nekem mindig nagyon amivalens volt a viszonyom: az első részt nagyon szerettem, a harmadikat imádtam, a másodikkal képtelen voltam játszani, annyira nem érdekelt. A könyvsorozatba már korábban belekezdtem, de aztán félbehagytam, most gondoltam, lesz időm behozni a lemaradást. Összességében véve óriási csalódás volt.
Az egész franchise legnagyobb problémája szerintem az, hogy egyszerűen nem találja az identitását a fantasy műfaján belül. Miközben a főszereplők az adott világ leghatalmasabb, természetfeletti erővel is felruházott szereplői, sokszor egyszerűen nem jutnak ötről a hatra, egy helyben toporognak, képtelenek tovább jutni a céljuk felé. Ellenfeleik papíron szintén velük azonos erővel rendelkeznek, de a tehetetlenség- és hülyeségfaktorban még inkább előrébb járnak. Így a sorozat legnagyobb része arról szól, hogy mind a főszereplők, mint az ellenség tábora terveket szövöget, és mindenkinek minden terve folyamatosan kudarcot vall. Közben pedig nagyon erősen próbálják az orrunk alá dörgölni, hogy az egész történet egy suttyó, rasszista, primitív, sárban klaffogó csizmás, középkorias világban játszódik.
Bár a szerző sok mindenben nagyon jó — imádom a dialógusait és azt a nagyon ügyes módot, ahogy a világát felépíti –, ez a folyamatos szopórollerezés engem inkább fárasztott, mint szórakoztatott. Amikor szembesültem az utolsó kötet terjedelmével, feladtam és elolvastam az egészet a Wikipedián, majd letöltöttem a könyvet és átlapozgattam az utolsó fejezeteket.
Tinédzser koromban nagy rajongója volt a Sárkánydárda Krónikáknak, de a folytatásnak sosem néztem utána, bár tudtam, hogy van. Most muszáj volt a Witcher-sorozat után valami igazi, klasszikus fantasyt is olvasnom, ezért letöltöttem ezt is. Öszességében véve nem bántam meg, de azért mondhatom, hogy ebből a fajta, fordulatos cselekményes, csodafantasyból én már nagyjában-egészében kinőttem.
Ha már kijött a film, gondoltam, mintegy készülésképpen elolvasom a könyvet. Jobban tetszett, mint amit bármelyik a legutóbbi Agatha Christie korszakom óta olvastam, annak ellenére, hogy a megoldást elég jól kitalálható jó előre. Ennek ellenére ez nem csak egy keresztrejtvény, valódi érzelmek, igazi morális dilemmák vannak benne, a megoldásnak is van emberi értelme.
Trychydts | | | 2021., november 19., 16:26 | | | Kategóriák: film, kultúra
A premierről sajnos lemaradtam, aztán a durván megvágott verzió keringett a nyilvánosságban évtizedekig, míg végül 2011-re sikerült azt restaurálni egy Argentínában és egy Új Zélandban talált kópiáról. Egy ideig rajta voltam a várakozáson, aztán elfelejtettem az egészet, de most hirtelen beugrott, és megnéztük Fritz Lang és Thea von Harbou ma is megrázó erejű alkotását.
Némafilmről van szó, de pont ezért a Metropolis tökéletesen demonstrálja, mennyire is erős tud lenni a filmnyelv. Miközben a „beszélt” (kártyákkal feliratozott) szerelmi történet banális a végtelenségig, addig a képekben elmesélt történet szívbemarkolóan erős a monumentális Metropolis lakóiról, a luxusban élő, a realitásokról mit sem tudó, naiv gazdagokról és a várost építő/működtető, elnyomott munkástömegekről, akik munka után a megváltást várják, egy régi templomban egy profetikus hajlamú fiatal lány beszédeit hallgatva (és csak ez tartja őket vissza a lázadástól). A filmes szimbólumok nagyon erősek és összetettek, ráadásul minden képkocka tökéletesre van komponálva.
Hogy a történet mennyire sokban járul hozzá a filmhez, az rögtön kiderül, ha elolvassuk a forgatókönyv novellizált változatát — 12 éve erről már írtam, most, hogy a filmélmény is meg van hozzá, meg tudom erősíteni, hogy csodálatos könyv. A regény erősen vizuális, lüktető ritmusa egy az egyben köszön vissza a leforgatott képkockákról (és a kor színvonalához képest fantasztikus filmes trükkökből). Szinte a bőrünkön érezzük a munkások koszos nyomorát, a gazdagok mulatóinak fülledt, élvhajhász hangulatát, a katakombák nyirkos hidegét, a műhelyek fülledt forróságát. Ugyancsak nagyon erősek a szinte táncszerűen megkomponált, energikus tömegjelenetek is.
A befejezés az egyetlen, ami egyértelműen erősebb lett a regényben: míg a filmben talán kissé sután kezet ráz a főmérnök és a munkások vezetője, addig a regényben a főszereplő halott feleségének levele révén katarzishoz jut és megtalálja a végső nyugalmat és a lelki békét.
Amin jót mosolyogtam: már 1927-ben is létezett visszaszámlálás és az utolsó pillantig halogatott megmenekülés a filmvásznon. Bár akkor még lehet, hogy újszerű ötletnek számított.
Trychydts | | | 2021., október 27., 18:48 | | | Kategóriák: film, kultúra
(Spoiler alert.)
Én a Telex cikke alapján mertem belekezdeni ebbe a sorozatba, de már az első részben láttam, hogy ez nem nekem való. A sorozat ugyanis pont azt nem adja meg, amit a cikk eredetileg ígért: egy amerikai kisváros életének (kövessük a film intencióit és mondjuk ki: nyomorának) alapos bemutatását. Egyszerűen túlságosan sokat akar fogni a film. Fel vannak villantva érdekes és fontos témák, a szereplők sem lennének érdektelenek, de mivel a film mégiscsak megpróbálja komolyan venni magát krimikét is, a red herringek elszórása, a műfeszültség, a béna és életszerűtlen rendőrségi procedúra már akkor is kellemetlen lenne, ha mellékszálból nem lenne túl sok. De az van.
Például: a főszereplő nyomozónő, Mare fia, Kevin mentális problémák vagy drogfogyasztás vagy a kettő egymásra ható kombinációjaként öngyilkos lett, az anya viszont képtelen feldolgozni a gyászát. Ez önmagában elég lenne egy teljes sorozathoz, de itt nem: a szintén drogfüggő meny rehabilitáción esett át, és megpróbálja visszaszerezni magának a jelenleg Mare gyámsága alatt élő fiát. Ez így már egy kőkemény és komplex helyzet, de csak pár jelenetet tud kapni az egész sorozatban, mert közben mégiscsak zajlik a nyomozás. Plusz Mare szerelmi életét is néznünk kell, nem egy, hanem két pasival, ez nyilván azzal jár, hogy egyik kapcsolatra sincs időnk igazán. Honnan is lenne, amikor közben a lányának a szerelmi életét és felnőtt válásának történetét is nyomon kell követnünk. Amúgy nem is egy, hanem két bűnügyről van szó: egy szexuális ragadozóról, aki tinédzser prostituáltakat rabol el és tart rabszolgákként omladozó házában, illetve egy fiatal, szintén tini anya gyilkosságági ügyéről. Mindez szorosan összefonódva két másik család mindennapos ügyeinek drámájával és a szexuális zaklatás gyanújába keveredett fiatal lelkész történetével, meg egy rakás fiatal identitászavaros búbajával.
Hét darab egyórás epizód alatt egyszerűen képtelenség ennyi szálat érdemi módon kibontani, egymással párhuzamosan futtatni. Nem is igazán sikerül, minden fel van villantva, a végére minden megoldódik valahogy, de a készítőknek nem kell felvállalniuk a részletekkel járó felelősséget és bátorságot. Pedig érdekes kérdés lenne például, hogy hogyan és mikor lett a főhős öngyilkos fia drogfüggő. Hogy hatott az életükre kisfiának megérkezése? Hol és hogyan éltek egyáltalán? Vajon miért lett öngyilkos és ezért miért kellett a szülőházába hazatérnie? Mi volt a mentális betegségének kapcsolata a függőségével? Mi volt azon kívül, hogy mentális beteg és drogfüggő? Ezeken kívül ugyanis nagyon kevés dolog derül ki róla. Így, ebben a formában Kevin nem nagyon több egy eszköznél, ami itt-ott mozgatja a cselekményt. Tudomásul vesszük, hogy halála nagy veszteség az anyának, de nagyon kevés támpontot kapunk, amire támaszodhatunk, ha szeretnénk vele ténylegesen együtt érezni. Ugyanígy lehetne részletesen beszélni a prostituáltak ellen elkövetett bűncselekményekről, a családon belüli erőszakról, a tinédzser anyaság nehézségeiről, de végül egyikre sem kerül sor. Így az az illúzió, hogy egy fontos filmről van szó, de ha jobban belenézünk, minden téma csak jelzésértékkel van jelen, kidolgozásukhoz az alkotói elszántság és bátorság egyaránt hiányzik.
Bár két bűnügy is szerepel a sorozatban, egyik megoldása sem igényel különösebben bravúros megoldást; az egyiknél inkább az a kérdés, miért tartott ez egy évig, túl azon, hogy a film cselekményének szüksége van erre a késlekedésre. Amúgy teljesen sima rendőri rutinmunkáról van szó, ahol nem a nyilvánvaló lépéseket teszik meg a nyomozók, ott maximum a vakszerencse van a segítségükre, nem a brilliáns nyomozói interakció.
Atmoszférateremtésben amúgy kifejezetten erős a film, de a végére kiderül, hogy ez is szemfényvesztés. Az első részekben egy, a viszonylagos jólét és rendezettség ellenére is egy fullasztóan belterjes, kilátástalan helyet látunk, alkoholistákkal, drogfüggőkkel, áskálódó lakosokkal és tiniprostituáltakkal. A végén, amikor az összes, a főszereplőhöz kapcsolódó ügy happy enddel zárul (a körülményekhez képest), akkor Easttown hirtelen egy békés, csendes kisvárossá változik, ahol nyugodtan bruncholgatnak a családok, ahol könnyek között vesznek búcsút a college-ba induló nagylánytól, és ahol végül a főhős is képes lesz végre megkezdeni a gyászt.
Amit a megvalósítás oldalán bele lehetett tenni a filmbe, azt bele is tették. Az operatőri munka gyönyörű, a látványvilág pontosan és hatásosan követi a cselekmény vonalát, az intim közelképek és az óriási totálok jó ritmusban váltogatják egymást, a hideg színek jól visszaadják a fázós unalom érzetét. A színészek közül mindenki pontosan teszi a dolgát, Kate Winslet alakítása pedig karakteres és sokszínű, láthatóan tökéletesen érzi magát ebben a szerepben. Kár, hogy mindez végül csak üres formajáték marad.
Trychydts | | | 2021., június 18., 17:06 | | | Kategóriák: hangoskönyv, könyv, kultúra
Chestertontól már nagyon sok mindent olvastam, a legjobban a Napoleon of Notting Hillt élveztem — de minden írására jellemző a markánsan intelligens, finom fordulatokkal teli történetvezetés és a gyönyörűen megírt próza. Chesterton azok közé az írók közé tartozik, akiket már az esztétikai élményért is érdemes olvasni, vagy, ha úgy tetszik, akit nem nagyon lehet élvezni, ha nem ad nekünk kifejezett élvezetet a szép szövegek, a megkapó leírások, különleges szófordulatok világa.
Krimiknek például unalmasak és laposak lennének a kötetben levő történetek. Főszereplőjük, Horne Fisher, egy lapos és ambíciók nélküli, mégis sokoldalú és az árnyékból mindenre odafigyelő figura — és nem mellesleg családilag is, ismeretségeivel is be van ágyazva az angol nagypolitikába. A kötet címének magyarázata, hogy bár mindig nagyon hamar és könnyen rájön a megoldásra, sokszor nem árulhatja el azt senkinek — vagy semmi értelme nem lenne, vagy ellentétes lenne Nagy-Britannia politikai-birodalmi érdekeivel.
A novellák rendszerint az angol politikai és társadalmi elit köreiben játszódnak, és Chesterton kifejezett élvezettel szedi ízekre ennek a társadalmi rétegnek a jellegzetes alakjait, a hazug politikusokat, a sznob talpnyalókat és a szellemileg és erkölcsileg is degenerálódott arisztokráciát. Ebben a világban a brit birodalmat nem a szorgalom, az elvek nyílt és őszinte képviselete és a katonák bátor és őszinte helytállása tartja előre, hanem kicsinyes politikai alkuk, zsarolók, és persze mindenekelőtt az emberéletek árán is őrzött látszat.
Edzés közben hallgathattam végig, így nagyon jól bele lehet feledkezni, J. B. Harrison hibátlanul és érzékletesen adja elő novellákat — könyvben azért biztos nem olvastam volna végig (ahhoz egy kicsit túlságosan is eljár felette az idő); hallgatni is csak azért volt jó, mert én kifejetetten szeretem Chestertont.
Trychydts | | | 2021., június 16., 16:32 | | | Kategóriák: film, kultúra
Valahogy eddig lemaradtam a Ghost busters-Myth busters ERB-ről, és olyan érzésem támadt, hogy nem nagyon emlékszem a filmre, úgyhogy megnéztem ezt is. Ez volt az első alkalom, hogy eredeti hanggal láttam. Aztán, ahogy hasonlítgattam össze magamban azt, amire a szinkronból emlékeztem és az eredetit, leesett, hogy egyszerűen nincs mire emlékezni. Ez az üres, semmi történet tűnt nekem gyerekként sokkal kerekebbnek és komplexebbnek, mint amilyen valójában.
Ami még meglepőbb volt, hogy mennyire antipatikusak a főszereplők. Arrogánsak, ostobák, érzéketlenek és bárdolatlanok — kicsit mintha a Big Bang Theory szereplői lennének, a szerethetőségük nélkül. Fejlődést egyik karakter sem tud felmutatni, nem nőnek fel a feladatukhoz, nem fejlődnek semmiben — egyszerűen hősök lesznek, így nyugodtan lehetnek még arrogánsabbak, felfuvalkodottabbak és kínosabbak.
A sztoriban nagyon kevés a nehézség vagy a fordulat, de szellemirtás van benne a legkevesebb. Sokkal többet küszködnek az egyetemi vagy a városi bürokráciákkal, mint a természetfelettivel — beleértve a Földet elpusztítani vágyó gonosz istent, Gozert. A vele való összecsapás nevetséges, megmagyarázatlan és teljesen logikátlan. Ha egy másodpercre is megállunk gondolkodni, rájövünk, hogy egy teljesen random hülyeséggel vaktában vagdalkozva sikerül elkerülni az emberiség pusztulását — a győzelmet a hősök nem érdemelték ki semmivel.
Az egyetlen, amit igazán élveztem, azok a már 1984-ben is „olyan rossz, hogy az már jó” típusú vizuális effektek. Ezeknek markáns, patinás képregényes hangulata van — kár, hogy a készítőknek nem jutott eszébe ezt a vonalat szorosabban követni. Persze akkor még nem gondoltuk volna, hogy lesz idő, amikor a képregényes filmek lesznek a mainstream.
Trychydts | | | 2021., június 01., 17:39 | | | Kategóriák: futás, hangoskönyv, kreatív önkínzás, kultúra, playlist
2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1568,43 km
Futás: 664,17 km
Már hónapok óta nem hallgattam már hangoskönyvet sportolás mellé. Sokkal gyorsabban futok, amikor zene szól a fülembe, és most, hogy 2-3 km-el többet teszek meg egy átlagos edzésnapon, mint korábban, fontos lett a hatékonyság is. Mostanában azonban valahogy egy kicsit többször jön rám a lustaság, amikor sportolásra kerül a sor, így ismét bevetettem a hangoskönyvet, mint mint jutalmat. Persze ez a sebesség rovására megy, de alapvetően a mozgás számít nekem: ha megvan a 17-18 kilométer, a minimális fitneszcélom már teljesült. Ráadásul most, amikor sokat esett az eső, több nap is volt, amikor itthon edzettem; felsőtest-edzésnél pedig nem számít a sebesség és nem is ritmusra csinálom a gyakorlatokat, nyugodtan hallgathatok akár könyvet is.
A belső hangom azt sugallta, hallgassak Poirot-regényeket: volt, amelyik jobban bejött, volt, amelyik sokkal kevésbé.
Ez például elég vacak volt. Mérhetetlenül sok idő telik el, mire az áldozat meghal, miközben pontosan tudjuk, hogy mi vár rá, hiszen ezt a poént már a hangoskönyv ismertetője ellövi. Ehhez képest a nyomozás rövid is, unalmas is, Poirot tulajdonképpen csak ül egy szobában és kihallgatja a tanúkat, aztán megnevezi a gyanúsítottat. A karakterek egy része tizenkettő egy tucat papírmasé karakter, olykor a röhejességig menően hiteltelenek. Mindezt betetőzi, hogy a megoldás teljességgel unfair, olyan tényeken alapul, amik az olvasónak nem álltak rendelkezésre. A hat óra egy jó részét így azzal töltöttem, hogy vártam, haljon már meg az áldozat, míg a maradék időben vártam, hogy jöjjön már egy izgalmas fordulat.
Sokkal érdekesebb a nyomozás folyamata ebben a regényben és az áldozat is példás gyorsasággal jobb létre szenderül. Bár én általában nagyon szeretem Hugh Fraser narrációját a Poirot-hoz, mivel ennek a regénynek a narrátora a szövegben is nő, teljes joggal esett a választás most Anna Massey-re, akinek a színészi kvalitásai tökéletesen passzolnak a karakterhez és a stílushoz. Maga a sztori kellőképpen csavaros, a karakterek is érdekesebbek, a cselekmény pedig elég színes — noha Agatha Christie angol kultúra iránt érzett elfogultsága és enyhe rasszizmusa csak úgy süt a szövegből, az egzotikus helyszín összességében véve nagyon jót tesz a szövegnek. A végkifejlet nem teljesen hihető, de nehéz lenne száznál is több detektívregényt írni úgy, hogy a megoldás sose valamilyen nyakatekert hülyeség. (Ezt amúgy az ipart nagyon jól ismerő Rejtő is igen viccesen örökítette meg egy kevésbé ismert novellájában.)
Tulajdonképpen magammal toltam ki, mert a megoldásra pontosan emlékeztem (az eredetitől amúgy számos ponton eltérő) tévé-adaptációból. Kár, mert a három könyv közül ez a legjobb. Agatha Christie pont ezt, az angol vidéki miliőt ismeri a legjobban, és a sztorinak szerves része az is, hogy bemutatja ezt a közeget. Az unalmas vidéki középosztálybeli életet masszívan felpezsdíti a helyi pénzember, Roger Ackroyd halála — a pletykák, értesülések és félinformációk futótűzként terjednek tovább. A gyilkosság ebben a könyvben a leghihetőbb, a gyilkos karaktere itt a legkidolgozottabb és a legkomplexebb. Nem egy közönséges gonosztevőről, hanem egy hús-vér emberről van szó, aki inkább csak belesodródott a gyilkosságba. Mivel a gyilkos egyáltalán nem lóg ki a többiek közül, ezért a megoldás talán itt a legmeglepőbb a három könyv közül — bár azért talán ezt is ki lehet találni.
Trychydts | | | 2021., április 11., 22:16 | | | Kategóriák: film, kill_bill, kultúra
Harmincöt után már nem szoktam számolni, hányszor láttam egy filmet, de a Kill Billt tényleg rengetegszer. Az egyik kedvenc filmem, szerintem Tartantino pályafutásának abszolút csúcspontja; és ezt rajongóként mondom. A héten apránként újranéztem mindkét részt; elhatároztam, megpróbálok felfedezni benne valami újat.
Persze a már ismerős részek újrafelfedezése is rengeteg örömet okozott: csodálatos műgonddal megkomponált film ez, az apróságok is a helyére vannak téve, és persze lubickol a különböző stílusokban. Lucy Liu O Ren Ishii karakterében továbbra is tündököl, anno sem győztem csodálni és most sem győzöm, egy tökéletesen megszemélyesített archetípus, és ahogy lassan, ujjanként ráfog a katanája markolatára, az továbbra is az első rész egyik legszebb pillanata. A másik szereplő, aki elképesztően sokat tesz a filmhez, az Michael Madsen/Budd, a történet egyik legrejtélyesebb és legkülönlegesebb alakja. Többször moderáltam már workshopot a filmről, sokszor igyekeztem már az értelmezést ezen a figurán keresztül a feje tetejére állítani, rendszerint sikeresen.
Amire most koncentráltam, az a halál volt. A film elég masszívan támaszkodik az ócska kung-fu filmek hagyományaira, ezeken pedig a halál egy meglehetősen félvállról kezelt dolog — és tényleg, a Kill Billben is rengetegen dobják fel a talpukat odavetett módon. A legtipikusabb példa erre a Crazy 88-tel való leszámolás, de Buck és haverja is mindenféle drámai hangsúly nélkül távoznak az élők közül. A felhasznált filmes hagyományok között ugyanakkor ott vannak az animék is, ahol sokkal nagyobb tud lenni a hangsúly az érzelmeken, és hát persze a film a saját jogán is egy kőkemény bosszúdráma.
Most, hogy erre koncentráltam, feltűnt, hogy a főszereplőkkel való küzdelem mindig sokkal drámaibb, sokkal nagyobb súlyuk van, és rendszerint erkölcsi kérdések miatt lesz a tét is sokkal nagyobb.
A Volume 1 pont egy ilyen összecsapással kezdődik: ez rögtön egy kőkemény, hosszú, zsigeri küzdelem, fájdalmas ütésekkel, rögtönzött fegyverekkel és megfeszített izmokkal. Mindenki izzad és vérzik. Aztán hazajön az iskolából Nicky Bell; onnantól kezdve pedig, hogy egy gyerek is a képben van, rögtön megváltoznak a tétek. Nem csak arról van szó, hogy Vernita hazugságokból épített élete összedőlhetne, ha kiderülne, hogy ő valójában nem csak szerető családanya egyben, hanem profi bérgyilkos is — egyik nő sem szeretne egy gyerek előtt gyilkolni. A Menyasszony így hajlandó felfüggeszteni az összecsapást, de kegyelmet nem mutat — ő (akkor még így tudjuk), elveszítette a saját kislányát és a férjét, és mindenképpen bosszút akar állni. Vernita itt aztán kockáztat egy nagyot, és egyben az is kiderül, valójában felkészülten várta, hogy a Menyasszony felbukkanjon az ajtajában — a konyhában elrejtett pisztollyal próbál meg végezni a békésen kávézgató ellenfelével, aki cserébe egy kést dob a mellkasába. Anyja naturális haláltusájának pedig Nicky is szemtanúja lesz. Kőkemény, brutális és könyörtelen pillanat ez a nézővel szemben is; ebben a leszámolásban semmiféle vagányság, romantika vagy humor nincsen. A győzelemért a gyilkosnak is kemény árat kell fizetnie: ki kell ölnie magából a szánalmat. (Hogy a Menyasszonynak ez miért sikerülhet úgy, hogy mégis tudunk vele azonosulni, egy másik, messzire vezető és izgalmas etikai kérdés.)
Bár ez egy erős felültés, O-Ren Ishii története sokkal komplexebb. Tarantino filmes zsenije az első részben rajta keresztül mutatkozik meg a leginkább: úgy mutat be egy bonyolult Icarus-sztorit, hogy csak az elejét meséli el rendesen. O-Ren végigjárta már a maga bosszúútját: a film anime-szegmense pont ez a történet, láthatjuk, hogy (ahogy Nicky is) szemtanúja lesz a szülei halálának — amit aztán sikeresen meg is bosszul és az elhozza neki a lelki megnyugvást. Mégsem tanul a saját életéből és megteszi ugyanazt, amit a szüleivel tettek gyerekkorában. Megrészegül saját kiválóságától és az előtte álló hatalomtól, és azt gondolja, az ő története más lesz, ő elkerülheti a sorsát. Persze minden percben tisztában van vele, hogy élete pengeélen táncol. Folyamatos készültségben él, eszelős, pszichopata testőrökkel veszi magát körül, ő maga is egy rettegett gyilkológép. A film vele foglalkozó jeleneteiben hullanak az emberek szép számmal, mégis csak a szülei halálának és a Menyasszonnyal való párbajnak van igazi súlya.
Amikor találkoznak, O-Ren fizikailag és átvitt értelemben is zsákutcában van: a hólepte kertből már nincs hová menekülnie, de kérdés az is, mi lenne vele, ha ő győzne a párbajban, hiszen testőreit elvesztette, miközben rengeteg ellensége van. Mégis, megpróbálta a legjobban kijátszani a lapjait, megpróbált gondos számítással, finoman adagolt áldozatokkal a lehető legjobb helyzetbe kerülni a végső párbajban: ott is, minden mozdulata kontrollált, alaposan kiszámított, egészen az utolsó másodpercekig. Hisz abban, hogy ahogy eddig mindent, ezt is túléli majd, és hisz önmagában, hogy majd innen is feláll, ha kell, elölről kezdve mindent. Csak amikor szembesülnie kell azzal, hogy a Menyasszony megállíthatatlan, hogy a halálosnak szánt vágásból is feláll, hullik le az álarc és lesz sebezhető, egy csapzott, zilált, félelemmel teli ember, akiben tudatosul, hogy most lehet, hogy az életével kell fizetnie a bűneiért. Az utolsó pengeváltáskor egy lapon van az összes tét, érezhető, hogy maximum hajszálnyi különbség van a két harcos esélyei között: aztán O-Ren az, aki hibázik. Szomorú és tragikus látvány, ahogy megskalpolt teste összeesik, és most először a Menyasszonynak is le kell ülnie. Ez az összecsapás már neki is majdnem sok volt.
A második kötetben Budd halála nem a menyasszony lelkén szárad, de nincs is igazi súlya: tulajdonképpen leszámolt a saját életével, tudja, hogy megérdemli a halált és nem is küzd ellene. Elle Driver pedig, ha megnyomorodva, megvakítva is, de életben marad. A rész valódi erkölcsi tétje Bill halála.
A Menyasszonyt itt utoléri a kísértés. Zseniális húzás ez a rendezőtől: nehéz lett volna erőszakban emelnie a tétet, még keményebb, még brutálisabb összecsapást kitalálnia, bedobja hát a családi idillt. A kislány O-Ren és Nicky után megint itt van egy gyerek, aki élhetne boldog családban is, ha szülei élete nem lenne veszélyben — ezúttal egymástól. Bill, akárcsak a Menyasszony, Beatrix, született gyilkos. Nem fél a haláltól és bármikor kész ölni. Ellentéten Vernitával, ő nem együttérzést, szánalmat próbál kiváltani a kislánnyal: vonzódik a Menyasszonyhoz és mint férfi, mint apa szeretné visszahódítani. Ha ez nem sikerül, kész ismét gyilkolni. A választás tehát a Menyasszonyé, aki egy hullahegyen mászott fel, hogy eljusson Billhez. Most pedig kiderül, hogy lehetne mégis anya, egykori szerelme, Bill mellett.
Dilemmája, bár a film szürreális világa által erősen sarkított, de mégsem abszurd: tulajdonképpen abban kellene döntenie, a lánya kedvéért visszatérjen-e egy bántalmazó kapcsolatba. Mert bár mind a ketten gyilkosok, nekik ez a vérükben van: más emberek életének elvételét ők nem tudják az átlagemberek erkölcsi normái szerint értékelni. Az egymás iránt érzett szeretet, hűség, lojalitás viszont pontosan ugyanolyan dinamika mentén alakul, mint mindenki másban; és visszatérni egy férfihez, aki egyszer már bizonyította, hogy képes bántani a párját, megalkuvás, az erkölcsi integritás feladása lenne. A két ragadozó között ráadásul tudjuk, hogy nem lehetséges kompromisszum. Így Beatrix életében először, és lehet, hogy utoljára lefekteti a lányát. A két filmben összesen nincs még egy olyan szomorú jelenet, mint amikor a kislány karjaiba teszi a babáját és lecsatolja, majd emlékbe ott hagyja a láncát. Itt a Menyasszony tulajdonképpen a halálba indul: O-Ren legyőzése is képessége határán volt, most pedig egykori mesterével kell majd párbajoznia. Lehet, hogy ez élete utolsó estéje. Iszonyú súlyos pillanatok ezek, amiket talán old az igazságszérumos jelenet, a szuperhősös fejtegetés, a híres poén a túlreagálásról, de aztán hangulatuk mégis visszatér az utolsó jelenetben. A Menyasszony győz, és bár tudja, hogy saját morális mércéje szerint igaza van, mégis könnyek között búcsúzik a szerelmétől, akit ő ölt meg.
Eddig tényleg nem tűnt még fel, mennyire fontos, amikor a főszereplők szembesülnek a halállal a Kill Billben. Pedig, ha elcsípjük ezeket a pillanatokat, még többet érthetünk meg a morális tanulságokból.
Trychydts | | | 2021., február 02., 11:11 | | | Kategóriák: könyv, kultúra
Első éves egyetemista koromban ismerkedtem meg a Mester és Margaritával. Egyetlen este olvastam végig; közben édesanyám kiküldött paprikáért a kamrába, félig-meddig azt vártam, hogy mire visszaérek velük a konyhába, kismacskákká változnak. Fantasztikus, mágikus történet, a humor, a szenvedély és a mély gondolatok tökéletes elegye, egy igazi, személyiség-formáló mestermű. Nem sokkal később láttam egy tökéletes előadást a Szkénében, a végletekig stilizált díszletekkel, a földön ülve — azt hiszem, azóta vagyok véglegesen rajongó. A Nemzeti Színház előadása, ha nem is volt ennyire katartikus, de azt is nagyon élveztem.
Olvastam erről az új kiadásról már korábban is, kicsit mérgelődtem is, mert, feltételezem emiatt, de a MEK-ről is lekerült; végül aztán győzött a kíváncsiságom.
Az új kiadás nem újrafordítás; inkább csak a régi pontosítása, javarészt olyan dolgokkal, amiket Szőllősy Klára a hetvenes években még nem tudhatott. Ezen kívül van még egy csomó érdekes jegyzet, amelyek hol a könyv utalásaira, hol textológiai érdekességekre reflektálnak. A regénynek ugyanis — ezt is csak most tudtam meg — nincs végső, a szerző által jóváhagyott változata, egy-két részletről már soha nem fogjuk megtudni, hogyan került volna nyomdába — erre sem a szerző halála, sem a szovjet kultúrairányítás miatt nem kerülhetett sor. Ezekkel a jegyzetekkel sokkal érthetőbb és teljesebb a regény. Kár, hogy számozatlan végjegyzetekről van szó: a lábjegyzetek sokkal kényelmesebbek és felhasználóbarátabbak lettek volna.
A COVID-járány kitörése óta csak nagyon nehezen tudtam olvasni, a Mester és Margarita mintha meghozta volna az áttörést. Még mindig nagyon olvasatja magát ez a regény, imádom, hogy nincs egy oldal, amit át akarnék lapozni. Minden jelent pont akkor jön, amikor szükségem van rá, mindegyikben van valamilyen emlékezetes fordulat, még a mellékszereplő történetei is érdekesek. A végét pedig ugyanolyan katartikusnak érzem, mint első alkalommal.
Ezzel együtt, akinek már megvan egy régebbi kiadás, csak akkor van szüksége erre a kötetre, ha tényleg fanatikus rajongó. Aki viszont eddig még nem jutott hozzá, annak itt a tökéletes lehetőség.
Trychydts | | | 2021., január 18., 0:22 | | | Kategóriák: hangoskönyv, könyv, kultúra
Egy amerikai üzleti úton olvastam bele — akkor még nem tudtam, hogy ha Amerikában vagyok, nekem egyszerűen muszáj az Amerikai Isteneket olvasnom, egyszerűen nincs alternatíva. Szépen félre is tettem, Balu sem volt tőle elragadtatva, úgyhogy elfelejtettem az egészet. Most viszont már nagyon vágytam valami jóra, ami nem podcast, nem is valami bűnügyi regény, hanem rendes, sűrű irodalom, ami átjárja és átformálja az embert. Gondoltam, Gibson megérdemel egy esélyt. Katartikus élmény volt ez a hangoskönyv, nagyjából egy hétig le is foglalta az edzéseimet.
Gibson két dologhoz ért a legjobban: a leírásokhoz és a karakterválasztáshoz.
Kapásból nem tudok senki mást, aki ennyire érzékletesen tudna írni — a bőrömön éreztem a los angelesi éjszakák fülledtségét, az illegális new yorki gyárak között megbújó, ablaktalan lakások fülledt, nyirkos levegőjét, a koreai tisztítók párás, vegyszeres bűzét, a szemem előtt láttam forradalmian új műalkotásokat, hallottam a fülemben a helikopterek és a kisrepülőgépek motorjának zúgását. Gibson világa beszippant és magáévá tesz, jelentéktelen, szánalmas porszemnek érezzük magunkat az emberi civilizáció évezredes lerakódása alatt. Pedig Gibson kifejezetten kerüli a monumentalitást: egy-egy jelenet mindig egy város kisebb és jelentéktelen sarkában játszódik, de annyira plasztikusan formálja meg őket, hogy mindig érezzük, hogy ezek szervesen kapcsolódnak valamilyen gigantikus egészhez.
A karakterekben Gibson legnagyobb erőssége a véletlenszerűség. Miközben kétségtelenül vannak típusok, akikhez vonzódik — akárcsak mondjuk az Idorunak, ennek a könyvnek is több szereplője zenész –, a legtöbb figura mégis olyan, mintha valaki szemcseppentővel vett volna mintát az emberiség óceánjának egy random pontjáról. Így lesz mondjuk az egyik főszereplő egy speciális szektát követő, New Yorkban élő, kínai-kubai szármázású, csempészésre és információszállításra specializálódott bűnözőcsalád egy fiatal tagja. És amint egy ilyen koncepció előállt, Gibson teljesen elkötelezi magát mellette. Mivel könyveinek szinte kötelező eleme a több nézőpontos történetmesélés, ez nagyon jól ki is fizetődik: a különböző szereplőknek szentelt fejezetek valóban más stílusban, más ritmusban és egy másik életszemléletet tükröződve mesélődnek el. A karakterek aztán — a Gibsontól ugyancsak megszokott módon — lassan, de biztosan keresztezik egymás útját — a véletlenek és a sorsszerűség ugyancsak a szerzőre nagyon jellemző elegyének köszönhetően.
Sok kritikusnak (többek között Balunak sem) pont a regény vége nem tetszett, pedig szerintem abszolút helyén volt. Teljesen irracionális és őrült húzás, ez tény, de nagyon is helyénvaló egy olyan irracionális és őrült világban, amilyennek Gibson látja a 9/11 utáni Amerikát.
Ezek után abszolút kíváncsi vagyok a Zero History-ra is, de a könyv annyiban is beváltotta az elvárásaimat, hogy, irodalom lévén, tényleg emészteni kell.
Trychydts | | | 2020., december 30., 0:39 | | | Kategóriák: könyv, kultúra
Dragomán Györgytől csak a A fehér királyt tudtam elolvasni, illetve a Máglyából a Facebookon közölt részleteket. Gyönyörűen ír, tele van színes érzékiséggel minden sora, de annyira elválaszthatatlan az írásaitól egy mélységes, szívet megszakasztó szomorúság, hogy nem érzem magam képesnek arra, hogy nagyobb adagokban szedjem. A hagymavágásról szóló, hiánypótló írása pont azért volt nekem óriási meglepetés, mert könnyed, elegáns, a fordulatokban lubickoló humorral szólal meg, amióta elolvastuk, fordulat is lett nálunk otthon, hogy „sokan már itt elrontják”.
A Facebookon recepteket is elég gyakran közül, ami hasonló okokból jelent menekülőutat: úgy olvashatunk Dragomán Györgyöt, hogy nem kell érte óriási érzelmi árat fizetni. Plasztikusan és érzékletesen ír a legkülönbözőbb ételekről, szemlátomást óriási konyhai rutinja van, és a receptek telis-tele vannak apró személyes élményekkel, sok recept egyben egyperces novella is. A könyv javarészt ezeknek a „recepteknek” a gyűjteménye, de a többi kötetétéből átvett gasztronómiai témájú novelláit, regényrészleteit is megtalálhatjuk itt. Ez egy nagyon kedves gesztus, ezen írások mindegyike vegytiszta irodalom: nekem pedig kifejezett könnyebbség volt, hogy egy-egy könnyfakasztó írás után, ha lapoz az ember, lazíthat a tökéletes nápolyi pizza vagy az udon-tészta receptjével.
A receptnovellák (a formátum semmiképpen sem azonos a hagyományos szakácskönyvekével, van, hogy a főzési instrukciók csak a több oldalas szöveg vége felé találhatóak meg) remekül követhetőek, az egyetlen hibájuk (már ha egyben olvassa az ember, ahogy én tettem), hogy a stílus meg bizonyos fordulatok újra-meg újra visszatérnek. Érthető és elfogadható volt ez akkor, amikor az egyes fejezetek több napos-hetes eltéréssel kerültek fel a Facebookra; könyvben, egyben egy kicsit fárasztó. Persze ezeket az írásokat eredetileg maga a szerző sem vette komolyan, amolyan levezetésnek szánta a „komoly” írás mellé — csak akkor kezdett gondolkodni ezek kötetbe rendezésén, amikor látta ezek népszerűségét. Lehet, hogy némi utólagos szerkesztés nem ártott volna.
Én mégis inkább az irodalmi szépséget értékelem ezekben az írásokban — több okból is. Egyrészt nem azért fogytam negyvenehat kilót, hogy most egy hónap alatt magamra rántsam az egészet, márpedig ha ebből a könyvből főznék, pontosan ez történne. Én nem tudom, a szerző hogyan csinálja, hogy egészen normális formában van ezek mellett az ételek mellett; nekem ennél kisebb lazításokkor is feljött egy-két plusz kiló, pedig nyolcvan-száz kilométert futok/gördeszkázom egy átlagos héten. A másik, hogy Dragomán György főzési stílusa elég távol áll az enyémtől: jóval ritkábban használok tárkonyt, botmixert, ha csak tehetem, soha nem veszek a kezembe (nincs vele elvi bajom, csak én nem szeretem), és utálok főzni. A komótosan készülgető, nagy érzéssel előkészített kajákat inkább kerülöm, a hatékony, gyorsan elkészíthető ételeket részesítem előnyben, ha csak tehetem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fogok megcsinálni belőle semmit, de aligha a szakácskönyvek közé rakom majd fel a polcra. Jobb helye lesz a „kortárs magyar irodalom” szekcióban.
Trychydts | | | 2020., december 07., 9:53 | | | Kategóriák: hangoskönyv, könyv, kultúra
Hat éve hallgattam meg először ezt a könyvet — akkoriban is hangoskönyveket hallgattam edzés könyvben. Most is ezt csinálom, bár speciel az első Poirot-regényt nem futáshoz vettem elő újra. Ami meglepett, hogy egyáltalán nem emlékeztem, ki a gyilkos — rendszerint elég hamar beugrik. ahogy újrahallgatom a könyvet. Ez alighanem az átlagnál jóval csavarosabb történet, a sokféle lehetséges motivációval a különböző karakter miatt lehet — látszik, hogy Agatha Christie még csak most vett lendületet későbbi munkáihoz. A későbbi Poirot-történetek közül azért elég sok van, amin már érződik a rutinszerű formalizmus: ha az ember ügyesen helyettesíti be a változókat, hamar megkapja a megoldást.
Az csak most tűnt fel, hogy egy érdekes párhuzam az utolsó Sherlock Holmes történet, Az Utolsó Meghajlás és az első Poirot-regény között, hogy mindegyikben szerep jut az első világháborúnak és az Angliában élő németeknek. Egyik munkában sem túl szofisztikált ez az ábrázolás; ez elég jelentős feszültségeket sejtet a korabeli angol társadalom és a vélhetően kevés számú német bevándorló között.
Már ebben a munkában is előkerül a jellegzetes befejezés, amiben a detektív összegyűjt mindenkit, hogy leleplezze a gyilkost. Ez persze egyértelműen az olvasónak szól, így az utolsó pillanatig lehet feszíteni a húrt a megoldás felfedésével, de nekem mindig ez a legkínosabb rész a regények közben.
Trychydts | | | 2020., november 16., 16:22 | | | Kategóriák: hangoskönyv, könyv, kultúra
Egész héten futottam, a könyveim elfogytak, gondoltam, folytatom amerikai politikai tanulmányaimat és meghallgatom a Kamala Harris elnökjelölti próbálkozását elindító könyvet. Amúgy is titkos favoritom volt, kár, hogy a kampánya teljesen kifulladt menet közben.
Michele Obama önéletrajzával ellentétben ezt a könyvet képes voltam végighallgatni; elsősorban talán azért, mert sokkal autentikusabb. A Truths we Hold olvasásakor halljuk, hogy a szerző az a Kamala Harris, akit már ezerszer hallottunk megszólalni beszédeken és interjúkban. Michele Obama Becomingjának nyelvezete olyan, mint a tükörsimára csiszolt borostyánon lassan lecsurranó méz: nincs egy félmondat, ami ne lenne tökéletesre egyensúlyozva, nincs egy szó, ami ne a lehető legkifejezőbb lenne; éppen ezért nem is hiszem, hogy nem egy méregdrága szellemíró-csapat írta az egészet. Harris könyve hihetően tökéletlen.
Pedig Kamala Harris messze nem az a színes személyiség, mint Obama. Első generációs amerikai állampolgárként nincs is annyira beágyazva az amerikai történelembe, és alighanem sokkal zárkózottabb is, szemlátomást nem szívesen csinál átjáróházat a saját életéből. Sokkal jobban foglalkoztatja, hogy a gondolatait, politikai prioritásait megossza olvasóival.
Egy politikus programján aligha a tényszerűséget érdemes számon kérni — bár Harris, saját ars poetikáját követve, mániákusan szórja tele mondandóját számokkal és statisztikákkal. Ennél alighanem sokkal érdemesebb a prioritásokat értékelni, megfigyelni, kik történetének főszereplői, mik azok a témák, amiket elsősorban fontosnak tart.
Ez alapján az egykori államügyész számára a legfontosabbak a gyerekek, legyenek azok amerikaiak vagy bevándorlók gyerekei. A gyerekjogok, a gyerekbántalmazás, a gyerekszegénység, vagy a következő generációk élete azok a témák, amikről a leghosszabban és a legszenvedélyesebben beszél. Ettől nyilván nem függetleníthető másik fő témája, a szegénység, a stabil egzisztencia lehetőségének kérdése. Kamala Harris számára a társadalmi igazságosság ugyanazon logika szerint épül fel, mint a büntetőjog: csak annak és annyira kellene szegénynek lennie, amennyire az a tetteiből következik. Tisztességes munkáért tisztességes megélhetés jár — a kétkezi munkásoknak és a középosztálynak egyaránt. Empatikusan, valódi példákon keresztül mutatja be azokat a helyzeteket, amelyek veszélyt jelenthetnek egy átlagember egzisztenciájára — újra és újra megerősíti, hogy az államnak feladata van abban, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat a piaci szereplők (pl. a bankok) és a nekik szabályozók híján teljesen kiszolgáltatott ügyfelek között.
Kár, hogy ezt az életközeli, személyes hangot a kampányában nem tudta artikulálni — ez az erős, személyes meggyőződéstől és az igazságosság iránti elkötelezettséggel teli vízió talán jobban ki tudta volna emelni minden idők legsokszínűbb demokrata mezőnyéből.
Trychydts | | | 2020., november 13., 23:02 | | | Kategóriák: hangoskönyv, könyv, kultúra
Három évig hallgattam a Pod Save Americát, simán benyaltam, hogy ezzel egész jól értem az amerikai belpolitikát — ehhez képest az idei választás nem csak morálisan érintett borzalmasan, de az egómat is sikeresen telibe kapta. Elég dühös voltam magamra, azt gondoltam, a New York Times előfizetésemmel és az alkalmankénti amerikai kábeltévé-fogyasztásommal mindent megtettem azért, hogy egy kiegyensúlyozott és objektív nézőpontom legyen — ehhez képest kiderült, hogy egy nagyon durva információs buborékban éltem és alighanem alapvető dolgokat hagytam figyelmen kívül.
Ez a könyv — a Pod egyik házigazdájának idei írása — megjelenése óta álldogált a Kindle-ömön, de a rengeteg sportolás és a zongorzás mellett abszolút nem volt időm lekucorodni mellé. Most viszont úgy éreztem, muszáj egy kicsit érdemben is beleásnom magam, a problémába. Megvettem a hangoskönyv verziót és pár nap alatt lepörgettem futás közben. Azzal a megnyugató, arrogáns érzéssel kapcsolatam ki a telefonomat, hogy sikerült egy kicsit jobban megértenem, miért szavaztak oly sokan egy olyan erkölcsi és szellemi nullára, mint Donald Trump.
Dan Pfeiffer Obama kommunikációs igazgatója volt, egy hosszú múltra visszatekintő political operative — véleménye valószínűleg közel áll a demokrata mainstreamhez. Terve az amerikai demokrácia visszaállításáról tulajdonképpen annyi, hogy milyen hatalmi trükközésekkel lehet bebetonozni a Demokrata Párt többségét, ha egyszer sikerül azt megszerezni. Semmi, egy árva szó nincs benne arról, mit lehetne kezdeni az ország végletes megosztásával, hogyan lehetne megszólítani a republikánus vagy a Republikánus Párt felé hajló független szavazókat. Kísérletet sem tesz arra, hogy legalább hitelesen rekonstruálja a republikánus párt álláspontját. Minden republikánus seggfej, aki a hatalmat a hatalomért akarja, és nem érdekli a hazája — nekem meg valahogy nehéz elhinni, hogy egy teljes politikai elit sátánian kacagó, kezüket sisteregve dörzsölgető szemétládákból áll.
Biztos kevesebb időt töltöttem mondjuk a középnyugaton, mind Dan Pfeiffer, de még én is elő tudnék állni egy-két koherens elképzeléssel arról, mi járhat egy átlag Trump szavazó fejében. Ezt az arroganciát viszont biztos, hogy érzi az átlag amerikai is. Nem biztos, hogy szimpatikus nekik ez a lesajnálás, ez a fennsőbbségtudat és a kéjes fantáziálgatás arról, hogy az amúgy meglehetősen heterogán Demokrata Párt hogyan söpri majd félre egyszer és mindenkorra azokat, akik a politikai spektrum túloldalán helyezkednek el.
A könyv amúgy elég döcögősen van megírva, nyilván nem volt a célja, hogy bárkit bármiről meggyőzön. Egy politikai propagandafüzet a Demokrata Párt aktivista wannabe-i számára; külső szemlélő számára maximum kordokumentumként lehet érdekes.
Trychydts | | | 2020., október 13., 16:17 | | | Kategóriák: film, kultúra
A Sipos Ferenc botrányát először kirobbantó cikk után kifejezetten aggódtam, milyen lesz ez a film. Kellemesen meglepett, mennyire finom, elegáns és érzékeny — úgy érinti meg az embert, hogy közben nem sokkol feleslegesen.
A film középpontjában ezúttal nem a szexuális zaklatások, hanem inkább a tábor körüli ellentmondások állnak. Néhány táborlakó egy közös pszichodráma foglalkozássorozaton dolgozta fel a táborban szervezett traumáit, a hatalmi visszaéléseket, a megaláztatásokat, a hierarchiának való kiszolgáltatottságot. A molesztálásokról két áldozat vall csak, ők is a film utolsó harmadában.
A táborról egyébként rengeteg VHS-felvétel maradt fenn, ezek alkotják a film képi világának nagyon nagy részét. A kicsit elmosódott képkockák mellett éles kontrasztot adnak a kifejezetten a filmhez készült jelenetek, az éles kontrasztokkal, a tiszta, profi megvilágítással. A lassú, nyugodt tempó, a kimért, lassan artikulált narráció, a szépen megkomponált képek is a témáról való nyugodt gondolkodást segítik.
Amiért a film engem nagyon megérintett, mert csak egy-két évvel lehetek fiatalabb a készítőnél, én is Budapesten születtem, értelmiségi családban, mi több, én is voltam (karate)táborban kilenc évesen. Túl azon, hogy teljesen alkalmatlan voltam még egy ilyen kalandra, semmilyen trauma nem ért ott. Nekem is voltak tanáraim, akikhez nagyon erős érzelmekkel kötődtem — szerencsére egyikőjük sem zaklatta a tanítványait, de a cikk óta foglalkoztat a gondolat, vajon velem is megtörténhetett-e ugyanez.
Szimpatikus, hogy a film ezeket a kérdéseket nem próbálja bagatellizálni. Nagyon is komolyan veszi a környezet, a szülők erkölcsi dilemmáit is, nem próbál leegyszerűsítő választ adni — miközben a szembenézés fontosságát jelöli meg első számú feladatnak.
Trychydts | | | 2020., szeptember 08., 10:32 | | | Kategóriák: könyv, kultúra
A karantén alatt rendeltem egy csomó antikvár könyvet, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet a külső világról. Nagy hangsúlyt fektettem a Delfin-könyvekre, felhasználtam az alkalmat arra is, hogy egy kicsit kapcsolatba kerüljek a gyerekkori önmagammal.
Ez a regény Delfin-könyvnek nem is rossz. Egy szovjet orvoskutató csatlakozik Mexikóban folyó ásatásokhoz, hogy a maja városok elnéptelenedésének okát kutassák. A regény gyorsan átsiklik mindenen, ami ideológia; az amerikai gengszterek szerepe is elég érintőleges (nagyon érdekes viszont, hogy Batman akkoriban még egy magyarázandó kulturális jelenség). A hangsúly azon van, hogy az író mesélhessen egy kicsit a maja kultúráról, és ez elég érdekes.
A cselekmény maga nyilván nem nagyon realisztikus, az archeológusok ide-oda rohangálnak a guatemalai dzsungelben, hogy mindig a legígéretesebb helyen folytathassák az ásatásokat — ez, amennyire én tudom, aligha így megy. A valóságban hosszú évek munkája kellene ahhoz, hogy a kutatók minden helyszínt feltárjanak, amin itt két esős évszak alatt átrohannak. Ami viszont nagyon figyelemreméltó, hogy semmilyen korszakalkotó felfedezés nem születik. Apró tudományos részeredmények vannak, ezek egy része voltaképpen kudarc — de a tudománynak persze így is megérné.
Tinédzserkoromban biztos tetszett volna annyira, mint az Óriásvilág.
Trychydts | | | 2020., augusztus 10., 18:07 | | | Kategóriák: hangoskönyv, könyv, kultúra
Nagyon kellett valami már valami újdonság futáshoz, és mivel a Mickey Haller sorozat eléggé tetszett, ezért gondoltam, megnézem, mennyire volt jó a szerző az első krimisorozatával. Ezeknek a könyveknek egy darabos modorú rendőrnyomozó, Harry Bosch a főszereplője. Természetesen hangoskönyvben hallgattam mindhármat. Maradjunk annyiban, hogy három kötet egyelőre elég is volt.
A tárgyalótermi műfaj szerintem jobban feküdt Connelynek; több alapvető probléma is van ezekkel a klasszikus nyomozós történetekkel. Túl sok a véletlen egybeesés, a logikai ugrás, az ösztönös döntésnek beállított találgatás. Harry Bosch, a főszereplő rendőr bár látszólag aprólékos munkát végez, túlságosan könnyen találja meg a tűt a szénakazalban (pl. egy betoncsövet legraffitiző fiatalt Hollywood utcáin).
A másik nagy probléma, hogy Bosch módszerei nem öregedtek nagyon szépen: ma már sokkal kényesebbek vagyunk a rendőri erőszakra, a rendőri jogosítványokkal való visszaélésekre, mint harminc évvel ezelőtt (bár a felfüggesztett szuperrendőr archetípusa azért csak tartja magát).
Szintén nem nagyon találtam tetszetősnek a könyvet finoman átszövő szexizmust. A nők ábrázolása kínosan sztereotipikus, annak ellenére, hogy Connely szemlátomást mindent megtesz azért, hogy ne így legyen. Mégis, a főhős, egy közepesen lepukkant, illúzióvesztett, a vietnami háború miatt egyértelműen poszttraumás stressztől szenvedő detektívje rendszeresen képes szexuális vonzerejét eszközként használni a női szereplőkkel szemben. Akik, ha kompetensek is, így ritkán lehetnek többek védelemre és a férfiak nyújtotta stabilitásra vágyó ösztönlényeknél.
Ami nekem tetszett, az ugyanaz, ami Raymond Chandler regényeiben is megfogott: Los Angeles pontos, illúzióktól mentes ábrázolása. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi különbségek brutális hatása, a lecsúszottak magára hagyottsága, a szociális problémákkal szembeni társadalmi érzéketlenség, a politika vaksága az élet valósága iránt mind könyörtelen világossággal jelenik meg a könyvekben és válik a cselekmény elsődleges mozgatórugójává. Lehet, hogy a főhőst nem lehet szeretni, de a korrajz, aminek ő is része, pontos és kompromisszummentes.
Azért három könyv alatt elég jól bele lehet fáradni, a gondos és igényes hangoskönyv-adaptáció ellenére.
Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 19:07 | | | Kategóriák: film, kultúra
Ha valaki izgulni akar a John Wicken, ne olvasson tovább, mert masszívan spoilerezni fogok.
A rengeteg sport és a zongorázás miatt eleve nem sok időm maradt filmeket nézni, de amióta járvány van, türelmem sem igazán van hozzá. A John Wickről mégis eljutott hozzám pár morzsa, és rájöttem, hogy ez pont a az a többrétegű, sokféleképpen értelmezhető, filozofikus művészpop, amit igazán szeretek, bár csak egy gagyi akciófilm, van egy saját, belső, mitologikus világa, ami kíváncsivá tett.
Mivel a sztori semmiképpen sem egy gyöngyszem, egy gagyibb 3rd person shooter színvonalát sem üti meg, nyugodtan megtehettem, hogy szabálytalan darabokban fogyasszam a két részt. John Wicknek az első rész introjában meghal a gyönyörű, érzékeny, intelligens, különleges, tökéletes lelki társ felesége, aki búcsúajándékként egy kölyökkutyát hagy rá, hogy szeressen valakit. Sajnos a kutyát meggyilkolja az orosz maffia. Kiderül azonban, hogy John Wick nevezett maffiának a visszavonult, legendás bérgyilkosa és mindenkit lemészárol, akinek köze volt a kutya halálához vagy aki védeni akarja azokat, akinek közel volt a kutya halálához vagy aki megölte azt, aki segített neki abban, hogy a kutya halálát megbosszulhassa. Ez az első részt „sztorija” és bár nyilván nincs más célja, mint hogy azért legyen valami háttere annak, hogy Keanu Reeves zenére fejbe lő embereket, mégis van benne valami koncentrált, zsigeri jelleg, amitől azért csak lecsúszik valahogy a gagyi. A második részben aztán értelemszerűen nem sikerül reprodukálni ugyanezt a sűrű helyzetet: John Wick egy régi barátja eljön, hogy behajtson rajta egy adósságot: meg kell ölnie még valakit, akit történetesen tisztel. Ezen aztán annyira berág, hogy tulajdonképpen teljesen indokolatlanul egy harmadik vérfürdőbe kezd. Ez azért már elég unalmas, a végére már pontosan ugyanazt az émelygést éreztem, mint amikor édesanyám laptopján túlzásba vittem anno a Wolfenstein 3d-t.
A mitológia viszont, a bérgyilkosok árnyéktársadalma, saját pénzzel, infrastruktúrával, bonyolult rituálékkal, kapcsolati hálókkal, szervezeti háttérrel, tényleg különleges és egyedi. Nagyon videojátékos amúgy ez is, abszolút lehet látni, hogy lesz ez majd hatékony játékmechanika egy játékadaptációban, de megkapó az is, mennyire csak apránként értjük meg, hogy működik ez a világ, és megteremt egy olyan, szándékoltan eltúlzott, szürreális hangulatot, ami egy különleges alapot teremt a film gerincét alkotó tömény akció köré.
Nem gondoltam, hogy ennek a filmnek a kapcsán színészi játékról fogok írni, de muszáj megemlítenem, hogy szerepel benne Ian McShane, aki a jelek szerint bárhol jelenik meg, mindig emeli a színvonalat egy profi, karakteres, kicsit karcos szerepmegformálással.
Annyira még sosem akartam kikapcsolni, hogy a harmadik részt is megnézzem.
| | | Korábbi bejegyzések »