William Gibson: Spook Country, 2007. Narrated by Robertson Dean

Trychydts | | | 2021., január 18., 0:22 | | | Kategóriák: , ,

Egy amerikai üzleti úton olvastam bele — akkor még nem tudtam, hogy ha Amerikában vagyok, nekem egyszerűen muszáj az Amerikai Isteneket olvasnom, egyszerűen nincs alternatíva. Szépen félre is tettem, Balu sem volt tőle elragadtatva, úgyhogy elfelejtettem az egészet. Most viszont már nagyon vágytam valami jóra, ami nem podcast, nem is valami bűnügyi regény, hanem rendes, sűrű irodalom, ami átjárja és átformálja az embert. Gondoltam, Gibson megérdemel egy esélyt. Katartikus élmény volt ez a hangoskönyv, nagyjából egy hétig le is foglalta az edzéseimet.

Gibson két dologhoz ért a legjobban: a leírásokhoz és a karakterválasztáshoz.

Kapásból nem tudok senki mást, aki ennyire érzékletesen tudna írni — a bőrömön éreztem a los angelesi éjszakák fülledtségét, az illegális new yorki gyárak között megbújó, ablaktalan lakások fülledt, nyirkos levegőjét, a koreai tisztítók párás, vegyszeres bűzét, a szemem előtt láttam forradalmian új műalkotásokat, hallottam a fülemben a helikopterek és a kisrepülőgépek motorjának zúgását. Gibson világa beszippant és magáévá tesz, jelentéktelen, szánalmas porszemnek érezzük magunkat az emberi civilizáció évezredes lerakódása alatt. Pedig Gibson kifejezetten kerüli a monumentalitást: egy-egy jelenet mindig egy város kisebb és jelentéktelen sarkában játszódik, de annyira plasztikusan formálja meg őket, hogy mindig érezzük, hogy ezek szervesen kapcsolódnak valamilyen gigantikus egészhez.

A karakterekben Gibson legnagyobb erőssége a véletlenszerűség. Miközben kétségtelenül vannak típusok, akikhez vonzódik — akárcsak mondjuk az Idorunak, ennek a könyvnek is több szereplője zenész –, a legtöbb figura mégis olyan, mintha valaki szemcseppentővel vett volna mintát az emberiség óceánjának egy random pontjáról. Így lesz mondjuk az egyik főszereplő egy speciális szektát követő, New Yorkban élő, kínai-kubai szármázású, csempészésre és információszállításra specializálódott bűnözőcsalád egy fiatal tagja. És amint egy ilyen koncepció előállt, Gibson teljesen elkötelezi magát mellette. Mivel könyveinek szinte kötelező eleme a több nézőpontos történetmesélés, ez nagyon jól ki is fizetődik: a különböző szereplőknek szentelt fejezetek valóban más stílusban, más ritmusban és egy másik életszemléletet tükröződve mesélődnek el. A karakterek aztán — a Gibsontól ugyancsak megszokott módon — lassan, de biztosan keresztezik egymás útját — a véletlenek és a sorsszerűség ugyancsak a szerzőre nagyon jellemző elegyének köszönhetően.

Sok kritikusnak (többek között Balunak sem) pont a regény vége nem tetszett, pedig szerintem abszolút helyén volt. Teljesen irracionális és őrült húzás, ez tény, de nagyon is helyénvaló egy olyan irracionális és őrült világban, amilyennek Gibson látja a 9/11 utáni Amerikát.

Ezek után abszolút kíváncsi vagyok a Zero History-ra is, de a könyv annyiban is beváltotta az elvárásaimat, hogy, irodalom lévén, tényleg emészteni kell.

Dragomán György: Főzőskönyv

Trychydts | | | 2020., december 30., 0:39 | | | Kategóriák: ,

Dragomán Györgytől csak a A fehér királyt tudtam elolvasni, illetve a Máglyából a Facebookon közölt részleteket. Gyönyörűen ír, tele van színes érzékiséggel minden sora, de annyira elválaszthatatlan az írásaitól egy mélységes, szívet megszakasztó szomorúság, hogy nem érzem magam képesnek arra, hogy nagyobb adagokban szedjem. A hagymavágásról szóló, hiánypótló írása pont azért volt nekem óriási meglepetés, mert könnyed, elegáns, a fordulatokban lubickoló humorral szólal meg, amióta elolvastuk, fordulat is lett nálunk otthon, hogy “sokan már itt elrontják”.

A Facebookon recepteket is elég gyakran közül, ami hasonló okokból jelent menekülőutat: úgy olvashatunk Dragomán Györgyöt, hogy nem kell érte óriási érzelmi árat fizetni. Plasztikusan és érzékletesen ír a legkülönbözőbb ételekről, szemlátomást óriási konyhai rutinja van, és a receptek telis-tele vannak apró személyes élményekkel, sok recept egyben egyperces novella is. A könyv javarészt ezeknek a “recepteknek” a gyűjteménye, de a többi kötetétéből átvett gasztronómiai témájú novelláit, regényrészleteit is megtalálhatjuk itt. Ez egy nagyon kedves gesztus, ezen írások mindegyike vegytiszta irodalom: nekem pedig kifejezett könnyebbség volt, hogy egy-egy könnyfakasztó írás után, ha lapoz az ember, lazíthat a tökéletes nápolyi pizza vagy az udon-tészta receptjével.

A receptnovellák (a formátum semmiképpen sem azonos a hagyományos szakácskönyvekével, van, hogy a főzési instrukciók csak a több oldalas szöveg vége felé találhatóak meg) remekül követhetőek, az egyetlen hibájuk (már ha egyben olvassa az ember, ahogy én tettem), hogy a stílus meg bizonyos fordulatok újra-meg újra visszatérnek. Érthető és elfogadható volt ez akkor, amikor az egyes fejezetek több napos-hetes eltéréssel kerültek fel a Facebookra; könyvben, egyben egy kicsit fárasztó. Persze ezeket az írásokat eredetileg maga a szerző sem vette komolyan, amolyan levezetésnek szánta a “komoly” írás mellé — csak akkor kezdett gondolkodni ezek kötetbe rendezésén, amikor látta ezek népszerűségét. Lehet, hogy némi utólagos szerkesztés nem ártott volna.

Én mégis inkább az irodalmi szépséget értékelem ezekben az írásokban — több okból is. Egyrészt nem azért fogytam negyvenehat kilót, hogy most egy hónap alatt magamra rántsam az egészet, márpedig ha ebből a könyvből főznék, pontosan ez történne. Én nem tudom, a szerző hogyan csinálja, hogy egészen normális formában van ezek mellett az ételek mellett; nekem ennél kisebb lazításokkor is feljött egy-két plusz kiló, pedig nyolcvan-száz kilométert futok/gördeszkázom egy átlagos héten. A másik, hogy Dragomán György főzési stílusa elég távol áll az enyémtől: jóval ritkábban használok tárkonyt, botmixert, ha csak tehetem, soha nem veszek a kezembe (nincs vele elvi bajom, csak én nem szeretem), és utálok főzni. A komótosan készülgető, nagy érzéssel előkészített kajákat inkább kerülöm, a hatékony, gyorsan elkészíthető ételeket részesítem előnyben, ha csak tehetem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fogok megcsinálni belőle semmit, de aligha a szakácskönyvek közé rakom majd fel a polcra. Jobb helye lesz a “kortárs magyar irodalom” szekcióban.

The Mysterious Affairs at Styles, felolvasa: Penelope Dellaporta, 2009.

Trychydts | | | 2020., december 07., 9:53 | | | Kategóriák: , ,

Hat éve hallgattam meg először ezt a könyvet — akkoriban is hangoskönyveket hallgattam edzés könyvben. Most is ezt csinálom, bár speciel az első Poirot-regényt nem futáshoz vettem elő újra. Ami meglepett, hogy egyáltalán nem emlékeztem, ki a gyilkos — rendszerint elég hamar beugrik. ahogy újrahallgatom a könyvet. Ez alighanem az átlagnál jóval csavarosabb történet, a sokféle lehetséges motivációval a különböző karakter miatt lehet — látszik, hogy Agatha Christie még csak most vett lendületet későbbi munkáihoz. A későbbi Poirot-történetek közül azért elég sok van, amin már érződik a rutinszerű formalizmus: ha az ember ügyesen helyettesíti be a változókat, hamar megkapja a megoldást.

Az csak most tűnt fel, hogy egy érdekes párhuzam az utolsó Sherlock Holmes történet, Az Utolsó Meghajlás és az első Poirot-regény között, hogy mindegyikben szerep jut az első világháborúnak és az Angliában élő németeknek. Egyik munkában sem túl szofisztikált ez az ábrázolás; ez elég jelentős feszültségeket sejtet a korabeli angol társadalom és a vélhetően kevés számú német bevándorló között.

Már ebben a munkában is előkerül a jellegzetes befejezés, amiben a detektív összegyűjt mindenkit, hogy leleplezze a gyilkost. Ez persze egyértelműen az olvasónak szól, így az utolsó pillanatig lehet feszíteni a húrt a megoldás felfedésével, de nekem mindig ez a legkínosabb rész a regények közben.

Kamala Harris — The Truths We Hold: An American Journey

Trychydts | | | 2020., november 16., 16:22 | | | Kategóriák: , ,

Egész héten futottam, a könyveim elfogytak, gondoltam, folytatom amerikai politikai tanulmányaimat és meghallgatom a Kamala Harris elnökjelölti próbálkozását elindító könyvet. Amúgy is titkos favoritom volt, kár, hogy a kampánya teljesen kifulladt menet közben.

Michele Obama önéletrajzával ellentétben ezt a könyvet képes voltam végighallgatni; elsősorban talán azért, mert sokkal autentikusabb. A Truths we Hold olvasásakor halljuk, hogy a szerző az a Kamala Harris, akit már ezerszer hallottunk megszólalni beszédeken és interjúkban. Michele Obama Becomingjának nyelvezete olyan, mint a tükörsimára csiszolt borostyánon lassan lecsurranó méz: nincs egy félmondat, ami ne lenne tökéletesre egyensúlyozva, nincs egy szó, ami ne a lehető legkifejezőbb lenne; éppen ezért nem is hiszem, hogy nem egy méregdrága szellemíró-csapat írta az egészet. Harris könyve hihetően tökéletlen.

Pedig Kamala Harris messze nem az a színes személyiség, mint Obama. Első generációs amerikai állampolgárként nincs is annyira beágyazva az amerikai történelembe, és alighanem sokkal zárkózottabb is, szemlátomást nem szívesen csinál átjáróházat a saját életéből. Sokkal jobban foglalkoztatja, hogy a gondolatait, politikai prioritásait megossza olvasóival.

Egy politikus programján aligha a tényszerűséget érdemes számon kérni — bár Harris, saját ars poetikáját követve, mániákusan szórja tele mondandóját számokkal és statisztikákkal. Ennél alighanem sokkal érdemesebb a prioritásokat értékelni, megfigyelni, kik történetének főszereplői, mik azok a témák, amiket elsősorban fontosnak tart.

Ez alapján az egykori államügyész számára a legfontosabbak a gyerekek, legyenek azok amerikaiak vagy bevándorlók gyerekei. A gyerekjogok, a gyerekbántalmazás, a gyerekszegénység, vagy a következő generációk élete azok a témák, amikről a leghosszabban és a legszenvedélyesebben beszél. Ettől nyilván nem függetleníthető másik fő témája, a szegénység, a stabil egzisztencia lehetőségének kérdése. Kamala Harris számára a társadalmi igazságosság ugyanazon logika szerint épül fel, mint a büntetőjog: csak annak és annyira kellene szegénynek lennie, amennyire az a tetteiből következik. Tisztességes munkáért tisztességes megélhetés jár — a kétkezi munkásoknak és a középosztálynak egyaránt. Empatikusan, valódi példákon keresztül mutatja be azokat a helyzeteket, amelyek veszélyt jelenthetnek egy átlagember egzisztenciájára — újra és újra megerősíti, hogy az államnak feladata van abban, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat a piaci szereplők (pl. a bankok) és a nekik szabályozók híján teljesen kiszolgáltatott ügyfelek között.

Kár, hogy ezt az életközeli, személyes hangot a kampányában nem tudta artikulálni — ez az erős, személyes meggyőződéstől és az igazságosság iránti elkötelezettséggel teli vízió talán jobban ki tudta volna emelni minden idők legsokszínűbb demokrata mezőnyéből.

Dan Pfeiffer: Un-Trumping America: A Plan to Make America a Democracy Again

Trychydts | | | 2020., november 13., 23:02 | | | Kategóriák: , ,

Három évig hallgattam a Pod Save Americát, simán benyaltam, hogy ezzel egész jól értem az amerikai belpolitikát — ehhez képest az idei választás nem csak morálisan érintett borzalmasan, de az egómat is sikeresen telibe kapta. Elég dühös voltam magamra, azt gondoltam, a New York Times előfizetésemmel és az alkalmankénti amerikai kábeltévé-fogyasztásommal mindent megtettem azért, hogy egy kiegyensúlyozott és objektív nézőpontom legyen — ehhez képest kiderült, hogy egy nagyon durva információs buborékban éltem és alighanem alapvető dolgokat hagytam figyelmen kívül.

Ez a könyv — a Pod egyik házigazdájának idei írása — megjelenése óta álldogált a Kindle-ömön, de a rengeteg sportolás és a zongorzás mellett abszolút nem volt időm lekucorodni mellé. Most viszont úgy éreztem, muszáj egy kicsit érdemben is beleásnom magam, a problémába. Megvettem a hangoskönyv verziót és pár nap alatt lepörgettem futás közben. Azzal a megnyugató, arrogáns érzéssel kapcsolatam ki a telefonomat, hogy sikerült egy kicsit jobban megértenem, miért szavaztak oly sokan egy olyan erkölcsi és szellemi nullára, mint Donald Trump.

Dan Pfeiffer Obama kommunikációs igazgatója volt, egy hosszú múltra visszatekintő political operative — véleménye valószínűleg közel áll a demokrata mainstreamhez. Terve az amerikai demokrácia visszaállításáról tulajdonképpen annyi, hogy milyen hatalmi trükközésekkel lehet bebetonozni a Demokrata Párt többségét, ha egyszer sikerül azt megszerezni. Semmi, egy árva szó nincs benne arról, mit lehetne kezdeni az ország végletes megosztásával, hogyan lehetne megszólítani a republikánus vagy a Republikánus Párt felé hajló független szavazókat. Kísérletet sem tesz arra, hogy legalább hitelesen rekonstruálja a republikánus párt álláspontját. Minden republikánus seggfej, aki a hatalmat a hatalomért akarja, és nem érdekli a hazája — nekem meg valahogy nehéz elhinni, hogy egy teljes politikai elit sátánian kacagó, kezüket sisteregve dörzsölgető szemétládákból áll.

Biztos kevesebb időt töltöttem mondjuk a középnyugaton, mind Dan Pfeiffer, de még én is elő tudnék állni egy-két koherens elképzeléssel arról, mi járhat egy átlag Trump szavazó fejében. Ezt az arroganciát viszont biztos, hogy érzi az átlag amerikai is. Nem biztos, hogy szimpatikus nekik ez a lesajnálás, ez a fennsőbbségtudat és a kéjes fantáziálgatás arról, hogy az amúgy meglehetősen heterogán Demokrata Párt hogyan söpri majd félre egyszer és mindenkorra azokat, akik a politikai spektrum túloldalán helyezkednek el.

A könyv amúgy elég döcögősen van megírva, nyilván nem volt a célja, hogy bárkit bármiről meggyőzön. Egy politikai propagandafüzet a Demokrata Párt aktivista wannabe-i számára; külső szemlélő számára maximum kordokumentumként lehet érdekes.

Visszatérés Epipóba (2020.)

Trychydts | | | 2020., október 13., 16:17 | | | Kategóriák: ,

A Sipos Ferenc botrányát először kirobbantó cikk után kifejezetten aggódtam, milyen lesz ez a film. Kellemesen meglepett, mennyire finom, elegáns és érzékeny — úgy érinti meg az embert, hogy közben nem sokkol feleslegesen.

A film középpontjában ezúttal nem a szexuális zaklatások, hanem inkább a tábor körüli ellentmondások állnak. Néhány táborlakó egy közös pszichodráma foglalkozássorozaton dolgozta fel a táborban szervezett traumáit, a hatalmi visszaéléseket, a megaláztatásokat, a hierarchiának való kiszolgáltatottságot. A molesztálásokról két áldozat vall csak, ők is a film utolsó harmadában.

A táborról egyébként rengeteg VHS-felvétel maradt fenn, ezek alkotják a film képi világának nagyon nagy részét. A kicsit elmosódott képkockák mellett éles kontrasztot adnak a kifejezetten a filmhez készült jelenetek, az éles kontrasztokkal, a tiszta, profi megvilágítással. A lassú, nyugodt tempó, a kimért, lassan artikulált narráció, a szépen megkomponált képek is a témáról való nyugodt gondolkodást segítik.

Amiért a film engem nagyon megérintett, mert csak egy-két évvel lehetek fiatalabb a készítőnél, én is Budapesten születtem, értelmiségi családban, mi több, én is voltam (karate)táborban kilenc évesen. Túl azon, hogy teljesen alkalmatlan voltam még egy ilyen kalandra, semmilyen trauma nem ért ott. Nekem is voltak tanáraim, akikhez nagyon erős érzelmekkel kötődtem — szerencsére egyikőjük sem zaklatta a tanítványait, de a cikk óta foglalkoztat a gondolat, vajon velem is megtörténhetett-e ugyanez.

Szimpatikus, hogy a film ezeket a kérdéseket nem próbálja bagatellizálni. Nagyon is komolyan veszi a környezet, a szülők erkölcsi dilemmáit is, nem próbál leegyszerűsítő választ adni — miközben a szembenézés fontosságát jelöli meg első számú feladatnak.

Gleb Golubjov: A kígyóisten nem válaszol, 1969.

Trychydts | | | 2020., szeptember 08., 10:32 | | | Kategóriák: ,

A karantén alatt rendeltem egy csomó antikvár könyvet, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet a külső világról. Nagy hangsúlyt fektettem a Delfin-könyvekre, felhasználtam az alkalmat arra is, hogy egy kicsit kapcsolatba kerüljek a gyerekkori önmagammal.

Ez a regény Delfin-könyvnek nem is rossz. Egy szovjet orvoskutató csatlakozik Mexikóban folyó ásatásokhoz, hogy a maja városok elnéptelenedésének okát kutassák. A regény gyorsan átsiklik mindenen, ami ideológia; az amerikai gengszterek szerepe is elég érintőleges (nagyon érdekes viszont, hogy Batman akkoriban még egy magyarázandó kulturális jelenség). A hangsúly azon van, hogy az író mesélhessen egy kicsit a maja kultúráról, és ez elég érdekes.

A cselekmény maga nyilván nem nagyon realisztikus, az archeológusok ide-oda rohangálnak a guatemalai dzsungelben, hogy mindig a legígéretesebb helyen folytathassák az ásatásokat — ez, amennyire én tudom, aligha így megy. A valóságban hosszú évek munkája kellene ahhoz, hogy a kutatók minden helyszínt feltárjanak, amin itt két esős évszak alatt átrohannak. Ami viszont nagyon figyelemreméltó, hogy semmilyen korszakalkotó felfedezés nem születik. Apró tudományos részeredmények vannak, ezek egy része voltaképpen kudarc — de a tudománynak persze így is megérné.

Tinédzserkoromban biztos tetszett volna annyira, mint az Óriásvilág.

Michael Connely: The Black Echo (1992.)/Black Ice (1993.)/The Concrete Blonde (1994.)

Trychydts | | | 2020., augusztus 10., 18:07 | | | Kategóriák: , ,

Nagyon kellett valami már valami újdonság futáshoz, és mivel a Mickey Haller sorozat eléggé tetszett, ezért gondoltam, megnézem, mennyire volt jó a szerző az első krimisorozatával. Ezeknek a könyveknek egy darabos modorú rendőrnyomozó, Harry Bosch a főszereplője. Természetesen hangoskönyvben hallgattam mindhármat. Maradjunk annyiban, hogy három kötet egyelőre elég is volt.

A tárgyalótermi műfaj szerintem jobban feküdt Connelynek; több alapvető probléma is van ezekkel a klasszikus nyomozós történetekkel. Túl sok a véletlen egybeesés, a logikai ugrás, az ösztönös döntésnek beállított találgatás. Harry Bosch, a főszereplő rendőr bár látszólag aprólékos munkát végez, túlságosan könnyen találja meg a tűt a szénakazalban (pl. egy betoncsövet legraffitiző fiatalt Hollywood utcáin).

A másik nagy probléma, hogy Bosch módszerei nem öregedtek nagyon szépen: ma már sokkal kényesebbek vagyunk a rendőri erőszakra, a rendőri jogosítványokkal való visszaélésekre, mint harminc évvel ezelőtt (bár a felfüggesztett szuperrendőr archetípusa azért csak tartja magát).

Szintén nem nagyon találtam tetszetősnek a könyvet finoman átszövő szexizmust. A nők ábrázolása kínosan sztereotipikus, annak ellenére, hogy Connely szemlátomást mindent megtesz azért, hogy ne így legyen. Mégis, a főhős, egy közepesen lepukkant, illúzióvesztett, a vietnami háború miatt egyértelműen poszttraumás stressztől szenvedő detektívje rendszeresen képes szexuális vonzerejét eszközként használni a női szereplőkkel szemben. Akik, ha kompetensek is, így ritkán lehetnek többek védelemre és a férfiak nyújtotta stabilitásra vágyó ösztönlényeknél.

Ami nekem tetszett, az ugyanaz, ami Raymond Chandler regényeiben is megfogott: Los Angeles pontos, illúzióktól mentes ábrázolása. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi különbségek brutális hatása, a lecsúszottak magára hagyottsága, a szociális problémákkal szembeni társadalmi érzéketlenség, a politika vaksága az élet valósága iránt mind könyörtelen világossággal jelenik meg a könyvekben és válik a cselekmény elsődleges mozgatórugójává. Lehet, hogy a főhőst nem lehet szeretni, de a korrajz, aminek ő is része, pontos és kompromisszummentes.

Azért három könyv alatt elég jól bele lehet fáradni, a gondos és igényes hangoskönyv-adaptáció ellenére.

John Wick, 2014./John Wick chapter 2, 2017.

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 19:07 | | | Kategóriák: ,

Ha valaki izgulni akar a John Wicken, ne olvasson tovább, mert masszívan spoilerezni fogok.

A rengeteg sport és a zongorázás miatt eleve nem sok időm maradt filmeket nézni, de amióta járvány van, türelmem sem igazán van hozzá. A John Wickről mégis eljutott hozzám pár morzsa, és rájöttem, hogy ez pont a az a többrétegű, sokféleképpen értelmezhető, filozofikus művészpop, amit igazán szeretek, bár csak egy gagyi akciófilm, van egy saját, belső, mitologikus világa, ami kíváncsivá tett.

Mivel a sztori semmiképpen sem egy gyöngyszem, egy gagyibb 3rd person shooter színvonalát sem üti meg, nyugodtan megtehettem, hogy szabálytalan darabokban fogyasszam a két részt. John Wicknek az első rész introjában meghal a gyönyörű, érzékeny, intelligens, különleges, tökéletes lelki társ felesége, aki búcsúajándékként egy kölyökkutyát hagy rá, hogy szeressen valakit. Sajnos a kutyát meggyilkolja az orosz maffia. Kiderül azonban, hogy John Wick nevezett maffiának a visszavonult, legendás bérgyilkosa és mindenkit lemészárol, akinek köze volt a kutya halálához vagy aki védeni akarja azokat, akinek közel volt a kutya halálához vagy aki megölte azt, aki segített neki abban, hogy a kutya halálát megbosszulhassa. Ez az első részt “sztorija” és bár nyilván nincs más célja, mint hogy azért legyen valami háttere annak, hogy Keanu Reeves zenére fejbe lő embereket, mégis van benne valami koncentrált, zsigeri jelleg, amitől azért csak lecsúszik valahogy a gagyi. A második részben aztán értelemszerűen nem sikerül reprodukálni ugyanezt a sűrű helyzetet: John Wick egy régi barátja eljön, hogy behajtson rajta egy adósságot: meg kell ölnie még valakit, akit történetesen tisztel. Ezen aztán annyira berág, hogy tulajdonképpen teljesen indokolatlanul egy harmadik vérfürdőbe kezd. Ez azért már elég unalmas, a végére már pontosan ugyanazt az émelygést éreztem, mint amikor édesanyám laptopján túlzásba vittem anno a Wolfenstein 3d-t.

A mitológia viszont, a bérgyilkosok árnyéktársadalma, saját pénzzel, infrastruktúrával, bonyolult rituálékkal, kapcsolati hálókkal, szervezeti háttérrel, tényleg különleges és egyedi. Nagyon videojátékos amúgy ez is, abszolút lehet látni, hogy lesz ez majd hatékony játékmechanika egy játékadaptációban, de megkapó az is, mennyire csak apránként értjük meg, hogy működik ez a világ, és megteremt egy olyan, szándékoltan eltúlzott, szürreális hangulatot, ami egy különleges alapot teremt a film gerincét alkotó tömény akció köré.

Nem gondoltam, hogy ennek a filmnek a kapcsán színészi játékról fogok írni, de muszáj megemlítenem, hogy szerepel benne Ian McShane, aki a jelek szerint bárhol jelenik meg, mindig emeli a színvonalat egy profi, karakteres, kicsit karcos szerepmegformálással.

Annyira még sosem akartam kikapcsolni, hogy a harmadik részt is megnézzem.

Bartók: Mikrokozmosz

Trychydts | | | 2020., augusztus 07., 11:54 | | | Kategóriák: , , ,

Szilvi, a tanárom ajánlotta nekem ezt a kis hat füzetből álló kottát, ami tulajdonképpen Bartók zongoraiskolája: folyamatosan nehezedő gyakorlatok sorozata. Most tartok az első füzet végénél.

Bartók nekem mindeddig nem jelentett semmit. Ismerem a A kékszakállú herceg várát, tanultunk pár nagyon furán hangzó darabot énekórán, de ennyi. A Mikrokozmosz viszont rajongóvá tett — bármennyire egyszerűek például az első darabok, a végeredmény mindig földöntúlian gyönyörű. Persze egy Leoplod Mozart vagy egy egyszerű Beethoven darab is lehet kezdők számára is játszható és mégis nagyon szép. A Mikrokozmosz darabjai viszont kifejezetten egymásra épülnek, nagyon enyhe tempóban követelnek újabb és újabb készségeket. Bartóknak ráadásul van egy utánozhatatlan, modern világa, ami nagyon különbözik a klasszikus daraboktól.

Amikor elkezdtem zongorázni, az volt a célom, hogy majd képes legyek arra, hogy leüljek, és kottából eljátszassak valami szépet. A Mikrokozmosz elérte nálam, amit pedig mindig nagyon nehezen fogadok el, hogy az út legalább annyira élvezetes legyen, mint a végállomás. Minden darabot meg akarok tanulni, meg akarok szólaltatni, ki akarok élvezni. Még ha fél-egy percig is tart egy-egy gyakorlat, a végeredmény akkor is egy olyan csodálatos, önmagában is érvényes, egyedi egész, amihez később is szívesen térek vissza.

Kultúrbotrány a Magyar Szentföld Templomban

Trychydts | | | 2019., szeptember 20., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Kell lennie egy színvonalnak, ami alá az ember nem ad. Nem kell mindenhez jó képet vágni. Csak azért, mert valamit színházi előadásként hirdetnek meg, attól még lehet olyan rossz, hogy az ember nem hajlandó hozzá tovább asszisztálni. Törley-Havas Sára produckciója a Magyar Szentföld templomban pontosan ez a kategória volt: sokkolóan, érthetetlenül, indoklatlanul rossz. Hogy mennyire szörnyű, azt csak azért tudom, mert érdekelt voltam az előadás végében, így mindenképpen maradnom kellett.

Maga az épület egy monumentális, komplex történetű különlegesség, formabontó szerkezettel, belül mindenféle érdekes textúrákkal, részletekkel: valaha templomnak szánták, de aztán a második világháború után készült csak el, így az alapító szerzetesrend soha nem vehette birtokba, mindenféle formaidegen funkciókat töltött be, tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem rombolták le. Az előző rendszerből jól ismert betűkkel írt feliratok, régi szekrények, újabb felújítások nyomai, régi gépészeti berendezések — órákat lehetne itt tölteni, az ember kikerülhetetlenül is kívánja az ismerkedést. Első lépésként ettől rögtön megfosztanak bennünket.

A térspecifikus előadás sztorija valami olyasmi lenne, hogy városi sétára visz minket egy fiatal színész, közben kitör a világvége, amit mi a templom pincéjében vészelünk túl, és utána a templom óriási átriumában, a Magamnál Jobban Kórus finom énekhangjára búcsúzunk az elpusztult világ emlékeitől. A helyszín annyira különleges, hogy még ez a feleslegesen nagyzoló történet is elsülhetne valahogy, ha az alkotókban — a mindenféle művészi arányérzéket mellőző rendező-dramaturg és a masszívan ripacskodó színész — lett volna egy kis alázat a hely iránt. A templom ugyanis annyira különleges, romos állapotában is annyira méltóságteljes és elegáns, hogy csak kellő alázattal és alkalmazkodással lehetne itt darabot csinálni.

Ehhez képest a minket kísérő színész karaktere szerint egy ócska, felszínes, heherésző, ordibáló, magában motyogó, olcsó, átlátszó, ízléstelen poénokat pufogtató ripacs. A helyzet két perc múlva teljesen világos, ekkora tahók a való életben nincsenek, magyarul az egész kamu, ez lenne itt a “poén”, de inkább csak kínos az egész. Én és édesanyám csak röhögünk az egészen, a konvencionálisabb színházi attitűdökkel rendelkező maradék hat-nyolc ember csak feszeng, a minket a romos, balesetveszélyes épületben terelgető szervező meg felajánlja nekünk, hogy távozhatunk, ha nem tetszik. Távoznánk, ha nem a kórus miatt jöttünk volna.

A színész az előadás előrehaladtával egyre szétesettebb figurát játszik. Valakik vascsöveket dobálnak az épületben, nyilván rejtelmes atmoszférát próbálnak teremteni. Kísérőnk a gépteremben rágyűjt a “dohányzás és nyílt láng használata tilos” tábla mellett, elsüt pár ízléstelen poént az itt felnövő ábrákra, majd kirohan, minket megkér, hogy maradjunk itt. Egy nő segítségért kezd el ordibálni valahol az épületben, a közönség a füle botját nem mozgatja. Végül kiterelnek minket a kijárathoz, ott színpadiasan bezárják az ajtót előttünk, mehetünk vissza a pincébe, ahol néhány teamécses fénye mellett közlik velünk, hogy itt a világvége, majd odakint megütögetnek néhány csövet egy kalapáccsal. Vezetőnk almaszeleteket kínál körbe, egy irányított meditáció keretében elbúcsúztat minket szeretteinktől. Mindez ugyanolyan értelmetlen, elfogadhatatlan, összefüggéstelen és hiteltelen, mint ahogy hangzik — apokalipszisnek bágyadt, játéknak ócska és erőltetett, gondolatnak közhelyes és sekélyes.

Végre kimehetünk az óriási, fáklyákkal megvilágított átriumba, ahol a kórus énekel nekünk, a félhomályban alig látszó, fehérre meszelt arccal, feketébe öltözve. Az épület masszív, lapos ívben elrendezett oszlopai oltalmazóan magasodnak fölénk és gyönyörű, őszi este van. Ez a pár, nyugodt perc önmagában is megéri a belépőjegyet, a lágy énekhangok közepette végre elengedhetjük magunkat, mód nyílik egy kis pénteki önreflexióra.

Színészünk még odajön hozzánk a sötétben, ad nekünk egy amulettet, hogy abban van a küldetésünk — van aki azt hiszi, hogy ezután még valami játék következik, de nem ez a vége, lehet hazamenni.

Érthetetlen, hogy láthat közönséget egy ilyen kesze-kusza, kiforratlan borzalom. Egy önfényező seggfej fél órán keresztül végigrángat minket egy templomon, tíz perc apokalipszis, tíz perc kórus — ez így egyszerűen nem lehet értelmes. Nem biztos, hogy egy főiskolásnak (a szervező, aki a végén vissza akarta adni a pénzünket, ezzel mentegetőzött) egyből apokalipszist kell rendeznie, de ha igen, ne próbálja meg megúszni a spiritualitást, ne próbáljon meg kicsúszni a hely jelentette felelősség alól és ne próbáljon meg értelmes gondolatok helyett egy széttrancsírozott almát letolni a torkomon.

Az épületet amúgy szívesen megnézném szólóban is.

Pod Save America

Trychydts | | | 2019., augusztus 28., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A legutóbbi elnökválasztás után kezdett igazán érdekelni az amerikai poltika: egy New York Times előfizetéssel kezdtem. Aztán, amikor édesanyám a figyelmembe ajánlotta, akkor elkezdtem nézni a The Late Show-t, ahol az egyik vendég ennek az amerikai belpolitikai podcastnak a csapata volt. Belehallgattam próbaképpen, azóta pedig kisebb esemény az életemben, amikor hetente kétszer megérkezik a legújabb epizód.

Magyar/európai szemmel amúgy egészen különleges érzés iszapfürdőt venni az amerikai politikai mocsárban. Ami engem úgy istenigazából ledöbbentett, az rendszer hihetetlen politikai merevsége. Ez persze most elég lesajnálóan hangozhat; nekem inkább az volt a tanulság belőle, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az amerikai társadalom mennyire konzervatív. Még a progresszív vagy a liberális politikai erők is sokkal konzervatívabbak, mint nálunk mondjuk a politikai közép képviselői. És vannak dolgok, amiket európai aggyal egyszerűen lehetetlen felfogni: ilyen például a fegyvertartás. Miért ragaszkodik egy társadalom ahhoz, hogy minden évben tízezer számra mészárolhassa le a saját polgárait?

A Pod Save Ameriicában elsősorban azt szeretem, hogy amerikai viszonylatban mindenképpen progresszív, ugyanakkor nagyon alaposan érvelve járnak körül témát professzionális, politikával foglalkozó szakemberek. (The West Wing kedvelőknek: kb. olyan, mintha Will Baley, Sam Seaborn és Toby Ziegler tartana podcastot.). Nagyon részletesen és intelligens humorral kommentálják az éppen futó híreket, rengeteg hosszú interjújuk van, szóval aki szeretné egy kicsit közelebbről is megismerni az amerikai politika demokrata szegletét, azoknak ez sokkal fogyaszthatóbb, mint mondjuk a CNN publicisztikái.

Én már hónapok óta rajongó vagyok és azóta nem hagytam ki egy epizódot sem.

The Highwaymen, 2019.

Trychydts | | | 2019., augusztus 13., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A Netflix saját gyártású filmjének legfőbb célkitűzése: megfosztani a Bonnie és Clyde történetet minden romantikájától. Elsősorban persze a tömeggyilkos pár oldalán, de arra is gondosan ügyel, hogy a nyomozók oldalán se legyen senki természetfeletti képességekkel megáldott zseni, aki táv-gondolatolvasással, hét lépéssel az üldözöttek után járva elkapja őket.

Frank Hamer, a testvérpáros karrierjére végül egy sortűzzel pontot tevő texas ranger valóban egy kiemelkedő alakja volt az amerikai bűnüldözésnek, és valóban ismert volt a bűnözőkkel szembeni brutalitásáról. A film mégsem próbálja őt többnek beállítani egy erősen idősödő nyomozónál, akinek élete utolsó utáni feladata (ő és partnere nyugdíjból tért vissza ezért ez az egy küldetésért) egy próbatétel is.

Több szempontból is fontos a történet szempontjából az a Robin Hood mítosz, ami már életében körbelengte a bandát: a tömegek elitellenessége nagyon könnyen fordult át a bűnözők iránti rajongásba. Sokan kritizálják a jelenetet, amikor Hammer az öklével veri bele a lelkiismeretet egy, a bandának falazni akaró benzinkutasba — pedig ott nem a fizikai ütések érik el a változást. A kíméletlen szembesítés azzal, hogy ezek az emberek nem csak a pénzt veszik el a bankoktól, de teljesen ártatlan, családos rendőröket is lemészárolnak, ha a legkisebb veszélyt is érzik magukban.

Bonnie és Clyde arca csak az utolsó jelenetben kerül látszik — addig vagy csak távolról látjuk őket, vagy csak egy-egy testrészük látszik a kamerában. Ez is meggátol bennünket abban, hogy bármennyire is azonosulni tudjunk a gyilkos párral — ennek ellenére is végig egy erős dilemma, hogy mit kell tennie egy ilyen helyzetben a törvény emberének. Levadászható-e, felszólítás nélkül megölhető-e valaki, akiről tudjuk, hogy ha futni hagyjuk, mindenképpen ölni fog?

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbál meg könnyű, triviális vagy közhelyes választ adni erre a kérdésre.

Jó estét nyár, jó estét szerelem! — Városmajori Szabadtéri Színház, 2019.

Trychydts | | | 2019., július 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Tavaly (?) is láttam egy kissé ódivatú szerelmi sztorit, a Halálos tavaszt a Városmajorban — így visszamenőleg már sajnálom, hogy nem írtam róla, de annyi finom réteg volt benne, hogy képtelen voltam megfelelően összeszedni a gondolataimat. Egy nagyon macsó, klisés történetre néhány apró módosítással felhúztak egy feminista fátylat, amitől nagyon eleven és modern lett az egész. Most is valami hasonlóval próbálkoztak meg, a Jó estét nyár, jó estét szerelem viszont korhadtan roskad össze az innovatív megoldások alatt.

Szívesen okolnám ezért a dohos alapanyagot, hiszen az alapsztori nyilván fel sem fogható már ma ésszel, de éppen a Halálos tavasz miatt gondolom, hogy ennek sem kellene akadálynak lennie. Ezúttal sajnos csak egy csikorgó léptekkel tántorgó zombi erejéig sikerült életet lehelni ebbe a valamikori klasszikusba. Igen, fel lehet fogni, hogy van itt egy gyári munkás fiú, aki nőknek udvarol, magát görög diplomatának kiadva, világos, hogy ez a furcsa szenvedély hogyan okoz károkat és szenvedést másoknak, és igen, egyértelmű az irónia, amikor egy olyan nővel akar össze, aki még csak nem is szereti viszont, hanem ki akarja használni — csak éppen kit érdekel ez az egész?

Az erőfeszítés azért kétségkívül látszik, a színészek munkájára például semmilyen panasz nem lehet és a stilizált díszletek ötletes, dinamikus felhasználása is ötletes. Az végeredmény mégis absztrakt, idegen és unalmas. Senkivel nem lehet azonosulni (talán csak a gyártulajdonossal, aki ordítva közli, hogy magasról tesz az egészre), senkit nem sajnálunk igazán. Voltaképpen mindegy, mi történik, az pedig, hogy nem lesz itt happy end, az mindenkinek világos, aki legalább egy alsó osztályos színjátszókör előadását megtekintette már. Thrillert feszültség nélkül eladni igen nehéz.

Hogy ezúttal mennyire sikerült, jól érzékelteti, hogy egyáltalán nem zavart a két hölgy mögöttem ülő hölgy trécselése — ízes fordulataik az előadás gyengeségeiről erőteljesebbek voltak, mint maga az előadás. Amikor pedig az előadás végén úgy álltak fel, hogy a darab egyetlen előnye a rövidsége volt (ha szünetet tartanak, alighanem mindenki hazaszökik) — nem átallottam vadidegenként is összeröhögni velük.

Mark Knopfler koncert, 2019. július 9.

Trychydts | | | 2019., július 11., 11:02 | | | Kategóriák: ,

Nicoline karácsonyra lepett meg a koncertjegyekkel: kicsit aggódtam, mert kb. három albumnyi lemaradásban vagyok. (A tangós évek alatt leginkább csak tangót fogyasztottam, azóta pedig sokkal több mindenbe hallgatok bele, és soha nem voltam az a non-stop zenehallgató típus.) Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy Mark Knopflernek negyven éves karrierje van, a legrosszabb esetben is csak néhány szám lesz, amit most hallok először.

Végül aztán még ennyi sem volt, az eljátszott számok tényleg az életmű egészét átfogták; nekem a legkellemesebb meglepetés az 1979-es Once upon a time in the West volt, ami sokáig volt az egyik kedvenc számom (ahogy öregszem, úgy értékelem egyre jobban a Dire Straits után következő szólóalbumokat). De minden nagyon a helyén volt, a kísérőzenekar is elképesztően profi volt, nem volt olyan szám, ami ne okozott volna örömet. Szeretem ezeket a meglepetésszerű hangszerelési megoldásokat egy-egy ismert számon; tudom, hogy mi jön, de mégis egészen másképpen hallom.

Sajnos a Budapest aréna, mint koncerthelyszín finoman szólva is katasztrofális volt. Légitársaságoknál is utálom, ha két ülés közötti távolság rövidebb, mint a lábam; koncerten, színházban még inkább elvárom, hogy férjek el. Próbáltam így meg úgy helyezkedni, de a végén már nagyon keményen fájt mindenem. A tahó közönség természetesen nem a helyszín tartozéka, ettől még adott volt: hol a képernyővel, hol a vakukkal világítottak a szemembe, beszélgettek, jöttek-mentek — jobb szeretem, ha lehetőségem van nagyobb elmélyülésre. (Amúgy mire számít, aki a telefonjával vakuzik? Hogy a körömnyi kis lámpája majd bevilágítja a színpadot?)

Ettől függetlenül egy katartikus élmény volt, és persze azóta megint több szólóalbumot és Dire Straits lemezt hallgatok. Mi több: elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni.

Az üvegbúra, Örkény színház, bemutató: 2019.

Trychydts | | | 2019., június 24., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Három kedvenc színészem van az Örkényben: Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Dóra Béla. Az Üvegbúrában pedig rajtuk kívül senki más nem játszik.

Sylvia Plath regénye amúgy is egy nagyon kompakt és személyes írás, mind a stúdiószínházi közeg, mind a sok monologizálás jót tesz neki. A díszlet erősen stilizált, a ferde padló, az azt körülvevő peremek, a falra lépcsőzetesen felszerelt kapaszkodók-ülőkék még némi mozgásszínház-szerű játékra is lehetőséget adnak. A főszerepet Zsigmond Emőke játssza, az összes mellékszerepet pedig a másik két fiatal színész. Mindenki a legjobbat hozza, de nekem pont azért ők a kedvenceim, mert hihetetlen tehetségek mindannyian. Kókai Tündétől a még egyetemi hallgatóként eljátszott Ofélia volt a szerep, aminek kapcsán először észrevettem, Zsigmond Emőke sokoldalúsága, a IV. Henrikben tűnt fel először, Dóra Béla pedig Erdős virágot szavalt a színház Facebook-oldalán.

A cselekménynek nagyon érdekes, finom lüktetése van: néha felgyorsulnak az események, pörgős, pattogós dialógusok mellett, nagyon feszesen játsszák a jeleneteket, aztán néha minden lelassul, minden sokkal fesztelenebb és természetesebb lesz. És minden másodperc teljesen a helyén van, nincs egyetlen érdektelen vagy elnyújtott jelenet sem.

Zsigmond Emőke alakítása nem csak azért tökéletes, mert finoman és érzékenyen formálja meg Ester Greenwood identitáskrízisből súlyos depresszióba csúszott figuráját, hanem azért, mert a történet feminista felhangjait is nagyon erősen adja vissza. Egy olyan fiatal intellektuel, aki be van zárva a nőket körülvevő sztereotípiák ketrecébe, miközben folyamatosan tárgyiasítják, félreértik, elutasítják. Mindenféle erőltetett aktualizálgatás nélkül, mégis igen erősen, zavarba ejtő élességgel jelennek meg a Metoo-mozgalom által is felvetett szörnyűségek.

Fantasztikus előadás, és tökéletes helyen van az Örkény stúdiójában.

A Mélyben (Éjjeli menedékhely), Örkény színház, bemutató: 2019.

Trychydts | | | 2019., június 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Könnyű megszokni, de nehéz ráunni az Örkény maximalizmusára. A Mélyben is egy olyan produkció, ahol az eredetihez való maximális hűség együtt jár egy modern, dinamikus, mellbevágóan erős előadásmóddal.

A történet alapvető, meghatározó kontextusa a nyomor, és ezt a minimális díszletekkel és a kiválóan megtervezett jelmezekkel zsigeri alapossággal sikerül visszaadni. Bőrünkön érezzük a mindent átható, lemoshatatlan mocskot, az állandó hideget, az elképzelhetetlen mértékű szegénység összes létező kényelmetlenségét. A darab egy fiatal nő haldoklásával kezdődik — Kókai Tünde pedig felkavaró intenzitással adja meg az alaphangot.

Mindenki a helyén van a történetben — az Örkény társulatának valamennyi tagja elképesztő mértékű átlényegülésre képes és a csoda most is megtörténik. Znamenák István ugyanolyan meggyőzően adja a kapzsi, gerinctelen, mégis erélytelen háztulajdonost, mint ahogy Vajda Milán is látszólag könnyedén lényegül át vagyonát-eszét réges-régen elivott, félig értelmi fogyatékos szűccsé.

A darab fő kérdése az: lehetséges-e egyáltalán remény ennyire mindennek a legalján? A nyomorgó, egyik napról a másikra tengődő közösségbe egyszer csak egy rejtélyes, mégis jó kedélyű öregember, Luka érkezik és ügyes manipulációval, kegyes hazugságokkal kezd el lelket önteni mindenkibe, próbálja nekik visszaadni régen elveszített erkölcsi tartásukat. Közben megismerjük a pincében berendezett szállás lakóinak és és szállásadóik egyéni sorsát. Torokszorongató közelségből ismerhetjük meg azokat a túlélési stratégiákat, amivel képesek rávenni magukat, hogy felkeljenek és még egy napot túléljenek. Luka személyisége annyiban különleges, hogy mindenkit képessé tesz arra, hogy egy kicsit messzebbre tekintsen. Persze sokszor ez sem több öncsalásnál. Nem derül ki, van-e bárki is, aki ténylegesen előrébb tud jutni Luka tanácsai révén, de a nagyon haloványan, de mégiscsak megcsillanó reménysugárt az jelenti: nehéz elképzelni, hogy a történet vége után minden mehetne tovább a régi megszokott rendjében.

Márpedig a létnek ezen a fokán a teljes elállatiasodástól való megmenekvés is egy fél megváltással ér fel.

Ez itt a vég

Trychydts | | | 2019., május 25., 8:41 | | | Kategóriák: , ,

(Spoiler alert.)

Nem célom a Trónok harca átfogó kritikája: egyik epizódból sem láttam öt összefüggő percnél többet, a könyvek olvasását pedig kábé az első kötet felénél adtam fel. Inkább a kulturális hype az, ami foglalkoztat. Érzek némi elégtételt is: most, hogy a sorozatnak minden kártyáját terítenie kellett, a rajongók pontosan ugyanazokat a problémákat hozzák fel — és kenik rá a tévésorozat forgatókönyvét író szerzőpárosra — amiket én az első könyv kapcsán kifogásoltam.

George R. R. Martinnak nem az volt a prioritás, hogy egy koherens, valódi tétekkel bíró eposzt építsen fel, ami valahonnan valahová viszi az olvasót. Pedig egy történet — legyen szó pop- vagy magaskultúráról — csak ettől tud működni. Neki egy dolog számított: hogy ő legyen a modern fantasy fenegyereke, aki egyesével rúgja fel a fantasy összes “sémáját”. Valódi, radikális ellenkoncepciót nem tudott kiötleni, így a karakterek papírmasé mivoltát őrülten ugráló, össze-vissza örvénylő, sűrű cselekménnyel leplezte el; a korábban felépített elvárásokkal szembe menő fordulatok pedig rendszerint a szereplők nyálcsorgatóan idiotisztikus viselkedésére vezethetők vissza.

Pár héttel ezelőttig masszív kisebbségben voltam a véleményemmel. Az utolsó évad érkeztével aztán narratív technikák után nyöszörgő széplelkek és az előző évadok eseményeit tárgyi bizonyítékokként suhogtató, dühödt fanboyok között találtam magam. Lám, mindenki arra panaszkodik, hogy a szereplők logikátlan döntéseket hoznak, minden karakter ócskán sablonos, az események irracionálisak és hogy van egy csomó, megkezdett szál és történetív, ami végül nem vezetett sehová vagy nettó bullshitbe torkollott. Holott nincs másról szó, mint hogy a sztori nem véget ért, hanem megszakadt. Ha az HBO összesen huszonöt évadot gyártana, most mindenki lelkesen rágná a körmét, hogy mi lesz, és hogy a sorozat milyen zseniálisan ment szembe az elvárásainkkal. Eddig úgy tűnt, hogy az Éjkirály a nagy, egzisztenciális fenyegetés, de kiderült, hogy mégsem. Azt gondolták, hogy Dany lesz a megváltó figura, de ő is ugyanabba a csapdába esett bele, mint az apja, ráadásul a létező leglogikátlanabb pillanatban. Azt gondoltuk, Jon Snow feltámasztása mögött van valami, holott voltaképpen leginkább csak állt és nézett, mielőtt visszatért volna oda, ahová tartozott. Mindezek a fordulatok csak azért okoznak csalódást a rajongótábornak, mert nem jön utánuk a százezredik csavar és nincs egy eddig jelentéktelennek gondolt mellékszereplő, aki most az elhullottak helyére emelkedne.

George R. R. Martin nagy, gigantikus blöffje mögött végső soron nem volt semmilyen tartalom. A történetnek nem volt valódi tétje, kifutása, nem foglal állást semmi mellett, nem akar reflektálni semmire. Nem csoda, hogy a projekt irodalmi oldala megbukott. Annyifelé szalad a történet, amit már az író sem tud számon tartani, olyan sok fordulat történt már, hogy koherens lezárásra semmi esély. Az utolsó előtti kötet nyolc éve “készül”. Inkább elvitte a balhét az HBO, nekik ez csak egy show a sok közül, és a bevétel akkor is bejön, ha a befejezés csalódást kelt. Könyves háttér nélkül meg szépen rá lehet kenni mindent a forgatókönyvírókra.

Ha egy dologra kellene ráböknöm, mint a kudarc végső okára, akkor én azt mondanám, hogy Martin — legalábbis, amikor Tolkienről beszél, ez derül ki –, soha nem értette meg, hogy a fantasy hagyománya miről szól. A fantasy a megalapozott morális abszolultizmus műfaja. Az erkölcsi értékek néha valóságosan is megszemélyesednek és testet öltenek, de mindig objektív, érzékszervekkel is befogadható módon igazolható, hogy mi a jó és mi a rossz. Az istenek ténylegesen jelen vannak közöttünk, a karakterek hatalma mindenki számára látható, egyéni képességek (pl. a mágia) következménye. Mindenkinek állást kell foglalnia, nem létezik semleges vagy relativisztikus álláspont. Aki ezzel próbálkozik — mint például Szarumán a Gyűrűk Urában, vagy a régi istenektől elfordult új vallások vezetői a Sárkánydárda krónikákban, minimum megbuknak, de még gyakrabban behódolnak a gonosznak.

Mindez azért tud erőteljesen működni, mert így az olvasó automatikusan referenciapontot kap a saját valóságához. A legtöbben hiszünk vagy szeretnénk hinni valamiféle morális abszolútumban, de ritkán vagyunk abban a helyzetben, hogy a fantasy történetek szereplőihez hasonlóan rámutathatnánk döntésünk okaira. Dühít minket, ha mások nem értik, látják, hogy miért állunk ki egy ügy, egy tett vagy egy személy mellett. A fantasy történetekben a siker titka az erkölcsi kiállás, az elvekhez ragaszkodás. Így van ez a csodálatos, generációkat megmozgató Gyűrűk Urában, és kegyetlenül csikorgó, de szórakoztató ponyvanyelven hörgő Káosz káoszában is. Többek sima zsigeri stimulációknál: morális allegóriák, párhuzamok, értelmes reflexiók saját dilemmáinkra, gondolatainkra.

George R. R. Martin a Tűz és jég dalában nem fantasy-t ír, a filmesek sem fantasyt készítettek: leginkább pornót. Semmi másra nem akarnak hatni, mint az érzékeinkre. Végre büntetlenül nézhettük, ahogy embereket ölnek meg, darabolnak fel a képernyőn, végre testközelből érezhettük, milyen egy tizenéves lányt megerőszakolni vagy csókolózás közben egy laza (de kivitelezhetetlen) csuklómozdulattal leszúrni egy gyönyörű, fiatal, szőke nőt. Nyalhattunk vért, érezhettük az elégetett emberek szenes bűzét, és közben úgy csinálhattunk, mintha éppen egy tabudöntögető kulturális aktusnak lennénk részesei.

De tulajdonképpen miről is szólt ez a sorozat? Az égvilágon semmiről. Minden és mindennek az ellenkezője is megtörtént, egymással szögesen ellentétes okokból. Karakterfejlődés sem volt: bármikor, bármilyen elért eredményt és változást a sutba lehetett dobni. Így volt ez a morállal is. A Trónok harca morális álláspontja a teljes nihilizmus, a morális normáktól való teljes elfordulás. Nincs egyetlen elv, egyetlen erkölcsi parancs sem, amely túlélte volna a sorozatot. Lehet hőzöngeni azon, hogy Dany ártatlanokat ölt meg, de a nagy erkölcsi szupersztár, Ned Stark ugyanezt tette: saját kezűleg fejezte le az elkapott, elfagyott kezű-lábú dezertőrt, holott tudván tudta, hogy csak valamilyen elementáris, földöntúli rettegés késztethette kötelességszegésre. Ami ellen a halál semmilyen értelemben sem ellenszer.

Persze a Trónok harcának legjellegzetesebb vonása, hogy a szereplők hullanak, mint a legyek. Eredetileg ez is a tabudöntögetés eszköze volt. Martin, aki kihúzta magát a vietnami besorozás alól, valamiért azt gondolja és hirdeti magáról, hogy hitelesebben tudja ábrázolni a háborút, mint a két világháborút is átélt és tényleges harcokban is részt vevő Tolkien — márpedig szerinte ezt csak oktalan és váratlan halálok sokaságával lehet megoldani.

Kellően érzékeny írók felismerik, hogy a halál egy olyan borzalmas és visszafordíthatatlan esemény, ami nem csak a szereplőkre, de az olvasóra is hat — különösen, ha morális súlya is van. A Dűnében a minden összeesküvésen és tettetésen átlátó, keménykezű uralkodó, Leto Atreides tudta, hogy meg fogják ölni, mégsem hátrált meg. Halála jelentős szimbólum, az elkerülhetetlen végzet és a rendíthetetlen akarat összecsapása, egy olyan önfeláldozó gesztus, amely a regény végén hozza meg a gyümölcsét. Az Őszi alkony sárkányaiban, ami azért ponyva a javából, még a regény főgonosza, a Sötétség Királynőjének főpapja, Verminaard is komor méltósággal, önnön gőgjének következményeit belátva esik el. Martint ezek a finoman felépített ok-okozati láncok nem foglalkoztatják. Mindig hozzá akar tenni még egy csavart a sztorihoz, de végül már ő sem tudja követni, ki mit és miért csinál. Így omlik össze minden, ami elkezdene felépülni: A Dűne Leto Atreideséhez sok mindenben hasonlító Ned Stark (a regény sok más áldozatához hasonlóan) nem az elvei miatt hal meg, hanem azért, mert fejezeteken keresztül makogó idiótaként viselkedik. (Vajon mi lehetne jobb szlogen a sorozathoz: “What could go wrong?” vagy “Aki hülye, haljon meg!”?)

A Trónok harcában a halál nem tragédia: olcsó szórakozás. Így jutunk el oda, hogy egyes youtuberek egy-egy epizódban már kifejezetten kevesellték a karakterhalálok számát. Mindenki izgatottan találgatta, hogy ki lesz a következő, márpedig muszáj volt találgatni, ha a halálok többsége nem valamilyen morális kiállás, hanem teljesen kiszámíthatatlan és irracionális döntések sorozatának következménye. Szilárd morális alapokon nyugvó történet nélkül nincs fantasy, Martinnak más műfajról pedig a leghaloványabb fogalma sincs; marad hát a pornózás.

A legröhejesebb az egészben, hogy a történet vége nagyobb klisé nem is lehetne. A zsarnokok, legyenek embrionális vagy kifejlett formájúak, elhullanak, a sokat szenvedett Stark család életben maradott tagjai és a rohamos gyorsasággal hülyülő Tyrion Lannister pedig maradandó traumák nélkül röhögnek mindenkin és besöprik a jackpotot.

Lehetett volna persze ez másképp is, csak Martin nem bírta elviselni, hogy egyesek majd kitalálják a befejezést. A logikus döntés — és évekig erre tippelt mindenki — az lett volna, ha Daenerys Targaryen sárkányaival egyesíti az egész világot, majd egy óriási háborúban legyőzi az örök téllel és éjszakával fenyegető Másokat. Ez utólag is igazolta volna az összes westerosi kreténkedést, hiszen a történetnek látszólag pont az volt a lényege, hogy kis királyocskák villonganak egymással, miközben északról elindult felénk a mindent elsöprő, megállíthatatlan veszedelem. Így is elviselhetetlenül hosszú lett volna a történet, így is túlságosan sok felesleges szál lett volna, de legalább lett volna egy spirituális gerinc, ami megszilárdítja a cselekményt.

Ha most egy fantasy mesében lennénk, Martint tényleg száműznék egy kénsavtó közepére amíg be nem fejezi a könyveit (vagyis az idők végezetéig). De mivel a valóságban élünk, így valószínűleg lesz majd néhány spinoff az HBO-n.

Anyám Tyúkja 2. — Örkény színház, bemutató: 2017.

Trychydts | | | 2019., március 13., 8:50 | | | Kategóriák: ,

Az első részt nem láttam, de ebben a formájában nehéz belátni, mi értelme van ennek az előadásnak. Ugyanennyi idő alatt, ugyanez a társulat, ugyanezzel az erőbefektetéssel valami sokkal jobbat is összehozhatott volna.

Az Örkény irodalmi értékek iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen. 2016-os videósorozatuk a Facebookon kiváló példa volt arra, hogy kommentár és kontextus nélkül is milyen erősen tudnak hatni színészi professzionalitással előadott versek. Dóra Béla videójára például mindmáig tisztán emlékszem, a Erdős Virág előadott munkájáról meg anno sokat vitatkoztam másokkal. Ennek ellenére sem értem, mi értelme volt a magyar irodalom legismertebb alkotásait összeszedni és előadni egy ócska tornácot formázó díszlet előtt. Ráadásul a legismertebb nem feltétlenül lesz a legjobb; gyakorlatilag mindegyik költőnek vannak jobb versei, mint amik bekerültek a válogatásba, de lehet, hogy még az irodalmi szöveggyűjteményben is találhatnánk ilyeneket. Nekem például fizikailag fájt Arany János hazug giccsét, a Családi kört vagy Petőfi kanos, de annál felejthetőbb firkálmányát, a Befordúltam a konyhábát élőben is hallanom. Minek? Weöres Sándor csengő-bongó kis játékai legalább tetszetősek, ha feleslegesek is.

Sajnos az interpretációk többsége nem tetszett; hol lapos volt, hol reménytelenül messze volt a saját értelmezésemtől. Általában ismerős volt minden, ami elhangzott, ilyenkor általában már rég megvolt a saját elképzelésem. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságbólja például az egyik kedvenc versem, az első számú referenciám pedig Schinkovits Imre interpretációja. Ehhez képest az Örkény ezt hat színésszel adatja elő, egymásnak adogatva át a szót, pont a legrosszabb helyeken törve meg a monotóniát. Talán azért is lett volna érdemes ismeretlen verseket választani, de én ettől függetlenül sem bántam volna, ha több újdonsággal találkozom.

A kevés kiemelkedő pillanat közül egyértelműen a legerősebb a Ne hidd Szép Ernőtől. Itt minden adott, amit várnék: a nem annyira triviális verset nem is szavalják, Zsigmond Emőke énekli, nagyon karakteres, blues hangszerelésre. Ez még mindig a fülemben cseng, úgy adtak hozzá a vershez, hogy mindvégig hiteles maradt és otthon muszáj is volt újraolvasnom. Thomas Mann üdvözlése József Attilától pedig egyszerűen csak tetszett, Mácsai Pál visszafogott, mégis nagyon jellegzetes és határozott beszédmódja egyszerűen jól illik ehhez a vershez, és azok közé a művek közé tartozik, amelyek ma is nagyon erősen szólnak.

A továbbiakban sincs kifogásom ellene, ha az Örkény színészei szavalni akarnak, de ha lesz Anyám Tyúkja 3., akkor azért jegyvásárlás előtt alaposan megnézem majd a színlapot. Az Apám kakasára viszont gondolkodás nélkül ülnék be.

Riddick, 2013.

Trychydts | | | 2019., március 09., 1:01 | | | Kategóriák: ,

Nem is esett le nekem, hogy kijött a Riddick-sorozat következő darabja, pedig a maga nemében eléggé szeretem. Persze most már moziban aligha nézném meg, de azért a Netflix-előfizetésemet pirulás nélkül tudom erre használni. Mondjuk edzés közben néztem a konditeremben, és lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam félbe, ha lejárt az időm, szóval elvakult rajongónak semmiképpen sem vagyok nevezhető.

Azért egy ilyen mogorva, kopasz antihősből nem olyan egyszerű három eredeti filmet kihozni — nem is sikerült. Sok mindenben pofátlan természetességgel követi a 22 évente sötétség (a sorozat első darabja) fordulatait, ami kár. Azzal önmagában nem volt bajom, hogy visszanyúltak a karcos minimalizmushoz — de itt lett volna a lehetőség, hogy most egy teljesen új történetet mutassanak be.

A kihagyott lehetőség annál is fájdalmasabb, mivel a kezdet nagyon biztató: Riddick egyedül marad egy ellenségesen barátságtalan bolygón. Sokáig azt gondoljuk, most akkor végre nem nála gyengébb és esendőbb emberek ellen, hanem a könyörtelen és torkon ragadhatatlan természettel kell majd megküzdenie, ami valljuk be, izgalmas lenne. Mert egy dolog akárhány ellenséges katonának vagy fejvadásznak elvágni a torkát, és hát megint más dolog helytállni űrhajótöröttként. Aztán a készítők kifogynak az ötletekből és visszatérünk a korábbi sémákhoz.

Ugyanez a helyzet a befejezéssel is. Egy hihetetlenül erős, a műfajban nagyon atipikus, zsigeri jelenet fordul át egyik pillanatról a másikra egy meglehetősen lapos klisébe. Semmi más nem hiányzik egy valóban emlékezetes és különleges pillanathoz, csak a rendezői bátorság.

Ami miatt a film mégis egy kicsit kiemelkedik az unalmas és üres akciófilmek közül, az pont a főszereplő. Riddick, ha nem is nagyon eredeti, de mindenképpen izgalmas figura. Ritka, hogy egy antihőst ennyire jól sikerül megformázni: tényleg nem csak egy hörögve beszélő jófiú, hanem tényleg egy undorító, kegyetlen figura, aki mégis tartja magát kifejezetten idegenszerű erkölcsi kódexhez. Az előző rész óta már azt is tudjuk persze, mi ennek az oka — Riddick egy brutális véráldozatokkal térdre kényszerített, erőszakos kultúra utolsó szülötte –, de talán éppen ezért izgalmas figyelni, mennyire képesek az alkotók következetesek maradni. Javarészt igen. Rajta kívül sajnos nincs más emberi szereplő, akik említésre érdemesre lennének: sablonosak és elég felejthetőek. A film bukja a Bechdel-tesztet is: a két nő szereplő közül az egyik meghal, mielőtt megszólalhatna.

Edzés közben azért néztem már nagyobb hülyeségeket is.

| | | Korábbi bejegyzések »