Jó sokat futottam mostanában, zenét hallgatni viszont egyáltalán nem volt a kedvem, a kedvenc podcastomból, a Pod Save Americából valahogy elegem lett, amióta egy demokrata bénázik az Egyesült Államok elnöki posztján, így hangoskönyveket hallgattam — némelyiket most először, némelyiket újra.
Nagyon magas irodalmi értéket egyik sem képvisel, úgyhogy bőven jó lesz, ha csak így ömlesztve emlékszem meg róluk.
Michael Connelly: The Last Coyote/Trunk Music/Angels Flight
Ha nincs jobb ötletem, a Harry Bosch sorozatot szoktam tovább fogyasztani. Ha nem számítom a romantikus részeket, amik egyformán tragikusak, úgy a sorozat előrehaladtával úgy lettek egyre jobbak a sztorik, egyre érdekesebbek és meglepőbbek a csavarok. Jó, hogy mindig van egy társadalmi/személyes kontextus a történetekhez: egyszer a főszereplő szenved PTSD-ben, ami alapvetően változtatja meg a döntési képességét, szó van a rendőrséggel szembeni elégedetlenségről és a Los Angelest sújtó földrengésekről is. Ugyanakkor néha nagyon monoton, hogy a rendőrségen belüli korrupció mindig átszövi Bosch éppen aktuális nyomozást is, soha nincs olyan, hogy csak úgy simán megold egy bűnügyet.
Michael Connelly: The Fifth Witness/The Gods of Guilt/The Law of Innocence
Némi meglepetéssel vettem észre, hogy kijött egy egészen új rész a Lincoln Lawyer sorozatban is; ebben már Turmp és a koronavírus-járvány eleje is szerepel. Hogy képben legyek, újrahallgattam a megelőző két epizódot is — remek érzékkel, mert az új rész pont ezekre hivatkozik a legkomolyabban. A Lincoln Lawyer amúgy szerintem pörgősebb és izgalmasabb, mint a szerző életművében amúgy jóval vaskosabb részt elfoglaló Bosch-sorozat; ennek ellenére baromi idegesítő, hogy a főszereplő mennyire nem jut egyről a kettőre, mint személy. Az egyik kötetben összejön, a másikban szakít a volt feleségével, hol úgy dönt, hogy abbahagyja a védőügyvédi pályát, hol úgy, hogy folytatja. A Law of Innocence egy elég közepes darab, kapásból egy ordas közhelyre épül: a főszereplőt gyilkossággal vádolják, és csak úgy nyerhet felmentést, ha bizonyítja a saját ártatlanságát. Ami jó benne, az az amerikai börtönviszonyok érzékletes bemutatása; az amerikai igazságszolgáltatás visszásságai mindig a sorozat fókuszában vannak, de itt most a főszereplő személyes érintettésge miatt még erősebben jönnek ezek elő.
Andrzej Sapkowski: Time of Contempt, Baptism of Fire, The Tower of the Swallow, The Lady of the Lake
A Witcher játékokkal nekem mindig nagyon amivalens volt a viszonyom: az első részt nagyon szerettem, a harmadikat imádtam, a másodikkal képtelen voltam játszani, annyira nem érdekelt. A könyvsorozatba már korábban belekezdtem, de aztán félbehagytam, most gondoltam, lesz időm behozni a lemaradást. Összességében véve óriási csalódás volt.
Az egész franchise legnagyobb problémája szerintem az, hogy egyszerűen nem találja az identitását a fantasy műfaján belül. Miközben a főszereplők az adott világ leghatalmasabb, természetfeletti erővel is felruházott szereplői, sokszor egyszerűen nem jutnak ötről a hatra, egy helyben toporognak, képtelenek tovább jutni a céljuk felé. Ellenfeleik papíron szintén velük azonos erővel rendelkeznek, de a tehetetlenség- és hülyeségfaktorban még inkább előrébb járnak. Így a sorozat legnagyobb része arról szól, hogy mind a főszereplők, mint az ellenség tábora terveket szövöget, és mindenkinek minden terve folyamatosan kudarcot vall. Közben pedig nagyon erősen próbálják az orrunk alá dörgölni, hogy az egész történet egy suttyó, rasszista, primitív, sárban klaffogó csizmás, középkorias világban játszódik.
Bár a szerző sok mindenben nagyon jó — imádom a dialógusait és azt a nagyon ügyes módot, ahogy a világát felépíti –, ez a folyamatos szopórollerezés engem inkább fárasztott, mint szórakoztatott. Amikor szembesültem az utolsó kötet terjedelmével, feladtam és elolvastam az egészet a Wikipedián, majd letöltöttem a könyvet és átlapozgattam az utolsó fejezeteket.
Margert Weis/Tracy Hickman: Time of Twins
Tinédzser koromban nagy rajongója volt a Sárkánydárda Krónikáknak, de a folytatásnak sosem néztem utána, bár tudtam, hogy van. Most muszáj volt a Witcher-sorozat után valami igazi, klasszikus fantasyt is olvasnom, ezért letöltöttem ezt is. Öszességében véve nem bántam meg, de azért mondhatom, hogy ebből a fajta, fordulatos cselekményes, csodafantasyból én már nagyjában-egészében kinőttem.
Agatha Christie: Death on the Nile
Ha már kijött a film, gondoltam, mintegy készülésképpen elolvasom a könyvet. Jobban tetszett, mint amit bármelyik a legutóbbi Agatha Christie korszakom óta olvastam, annak ellenére, hogy a megoldást elég jól kitalálható jó előre. Ennek ellenére ez nem csak egy keresztrejtvény, valódi érzelmek, igazi morális dilemmák vannak benne, a megoldásnak is van emberi értelme.