Metropolis (1927.)

Trychydts | | | 2021., november 19., 16:26 | | | Kategóriák: ,

A premierről sajnos lemaradtam, aztán a durván megvágott verzió keringett a nyilvánosságban évtizedekig, míg végül 2011-re sikerült azt restaurálni egy Argentínában és egy Új Zélandban talált kópiáról. Egy ideig rajta voltam a várakozáson, aztán elfelejtettem az egészet, de most hirtelen beugrott, és megnéztük Fritz Lang és Thea von Harbou ma is megrázó erejű alkotását.

Némafilmről van szó, de pont ezért a Metropolis tökéletesen demonstrálja, mennyire is erős tud lenni a filmnyelv. Miközben a „beszélt” (kártyákkal feliratozott) szerelmi történet banális a végtelenségig, addig a képekben elmesélt történet szívbemarkolóan erős a monumentális Metropolis lakóiról, a luxusban élő, a realitásokról mit sem tudó, naiv gazdagokról és a várost építő/működtető, elnyomott munkástömegekről, akik munka után a megváltást várják, egy régi templomban egy profetikus hajlamú fiatal lány beszédeit hallgatva (és csak ez tartja őket vissza a lázadástól). A filmes szimbólumok nagyon erősek és összetettek, ráadásul minden képkocka tökéletesre van komponálva.

Hogy a történet mennyire sokban járul hozzá a filmhez, az rögtön kiderül, ha elolvassuk a forgatókönyv novellizált változatát — 12 éve erről már írtam, most, hogy a filmélmény is meg van hozzá, meg tudom erősíteni, hogy csodálatos könyv. A regény erősen vizuális, lüktető ritmusa egy az egyben köszön vissza a leforgatott képkockákról (és a kor színvonalához képest fantasztikus filmes trükkökből). Szinte a bőrünkön érezzük a munkások koszos nyomorát, a gazdagok mulatóinak fülledt, élvhajhász hangulatát, a katakombák nyirkos hidegét, a műhelyek fülledt forróságát. Ugyancsak nagyon erősek a szinte táncszerűen megkomponált, energikus tömegjelenetek is.

A befejezés az egyetlen, ami egyértelműen erősebb lett a regényben: míg a filmben talán kissé sután kezet ráz a főmérnök és a munkások vezetője, addig a regényben a főszereplő halott feleségének levele révén katarzishoz jut és megtalálja a végső nyugalmat és a lelki békét.

Amin jót mosolyogtam: már 1927-ben is létezett visszaszámlálás és az utolsó pillantig halogatott megmenekülés a filmvásznon. Bár akkor még lehet, hogy újszerű ötletnek számított.

The Mare of Easttown (Easttowni rejtélyek), 2021.

Trychydts | | | 2021., október 27., 18:48 | | | Kategóriák: ,

(Spoiler alert.)

Én a Telex cikke alapján mertem belekezdeni ebbe a sorozatba, de már az első részben láttam, hogy ez nem nekem való. A sorozat ugyanis pont azt nem adja meg, amit a cikk eredetileg ígért: egy amerikai kisváros életének (kövessük a film intencióit és mondjuk ki: nyomorának) alapos bemutatását. Egyszerűen túlságosan sokat akar fogni a film. Fel vannak villantva érdekes és fontos témák, a szereplők sem lennének érdektelenek, de mivel a film mégiscsak megpróbálja komolyan venni magát krimikét is, a red herringek elszórása, a műfeszültség, a béna és életszerűtlen rendőrségi procedúra már akkor is kellemetlen lenne, ha mellékszálból nem lenne túl sok. De az van.

Például: a főszereplő nyomozónő, Mare fia, Kevin mentális problémák vagy drogfogyasztás vagy a kettő egymásra ható kombinációjaként öngyilkos lett, az anya viszont képtelen feldolgozni a gyászát. Ez önmagában elég lenne egy teljes sorozathoz, de itt nem: a szintén drogfüggő meny rehabilitáción esett át, és megpróbálja visszaszerezni magának a jelenleg Mare gyámsága alatt élő fiát. Ez így már egy kőkemény és komplex helyzet, de csak pár jelenetet tud kapni az egész sorozatban, mert közben mégiscsak zajlik a nyomozás. Plusz Mare szerelmi életét is néznünk kell, nem egy, hanem két pasival, ez nyilván azzal jár, hogy egyik kapcsolatra sincs időnk igazán. Honnan is lenne, amikor közben a lányának a szerelmi életét és felnőtt válásának történetét is nyomon kell követnünk. Amúgy nem is egy, hanem két bűnügyről van szó: egy szexuális ragadozóról, aki tinédzser prostituáltakat rabol el és tart rabszolgákként omladozó házában, illetve egy fiatal, szintén tini anya gyilkosságági ügyéről. Mindez szorosan összefonódva két másik család mindennapos ügyeinek drámájával és a szexuális zaklatás gyanújába keveredett fiatal lelkész történetével, meg egy rakás fiatal identitászavaros búbajával.

Hét darab egyórás epizód alatt egyszerűen képtelenség ennyi szálat érdemi módon kibontani, egymással párhuzamosan futtatni. Nem is igazán sikerül, minden fel van villantva, a végére minden megoldódik valahogy, de a készítőknek nem kell felvállalniuk a részletekkel járó felelősséget és bátorságot. Pedig érdekes kérdés lenne például, hogy hogyan és mikor lett a főhős öngyilkos fia drogfüggő. Hogy hatott az életükre kisfiának megérkezése? Hol és hogyan éltek egyáltalán? Vajon miért lett öngyilkos és ezért miért kellett a szülőházába hazatérnie? Mi volt a mentális betegségének kapcsolata a függőségével? Mi volt azon kívül, hogy mentális beteg és drogfüggő? Ezeken kívül ugyanis nagyon kevés dolog derül ki róla. Így, ebben a formában Kevin nem nagyon több egy eszköznél, ami itt-ott mozgatja a cselekményt. Tudomásul vesszük, hogy halála nagy veszteség az anyának, de nagyon kevés támpontot kapunk, amire támaszodhatunk, ha szeretnénk vele ténylegesen együtt érezni. Ugyanígy lehetne részletesen beszélni a prostituáltak ellen elkövetett bűncselekményekről, a családon belüli erőszakról, a tinédzser anyaság nehézségeiről, de végül egyikre sem kerül sor. Így az az illúzió, hogy egy fontos filmről van szó, de ha jobban belenézünk, minden téma csak jelzésértékkel van jelen, kidolgozásukhoz az alkotói elszántság és bátorság egyaránt hiányzik.

Bár két bűnügy is szerepel a sorozatban, egyik megoldása sem igényel különösebben bravúros megoldást; az egyiknél inkább az a kérdés, miért tartott ez egy évig, túl azon, hogy a film cselekményének szüksége van erre a késlekedésre. Amúgy teljesen sima rendőri rutinmunkáról van szó, ahol nem a nyilvánvaló lépéseket teszik meg a nyomozók, ott maximum a vakszerencse van a segítségükre, nem a brilliáns nyomozói interakció.

Atmoszférateremtésben amúgy kifejezetten erős a film, de a végére kiderül, hogy ez is szemfényvesztés. Az első részekben egy, a viszonylagos jólét és rendezettség ellenére is egy fullasztóan belterjes, kilátástalan helyet látunk, alkoholistákkal, drogfüggőkkel, áskálódó lakosokkal és tiniprostituáltakkal. A végén, amikor az összes, a főszereplőhöz kapcsolódó ügy happy enddel zárul (a körülményekhez képest), akkor Easttown hirtelen egy békés, csendes kisvárossá változik, ahol nyugodtan bruncholgatnak a családok, ahol könnyek között vesznek búcsút a college-ba induló nagylánytól, és ahol végül a főhős is képes lesz végre megkezdeni a gyászt.

Amit a megvalósítás oldalán bele lehetett tenni a filmbe, azt bele is tették. Az operatőri munka gyönyörű, a látványvilág pontosan és hatásosan követi a cselekmény vonalát, az intim közelképek és az óriási totálok jó ritmusban váltogatják egymást, a hideg színek jól visszaadják a fázós unalom érzetét. A színészek közül mindenki pontosan teszi a dolgát, Kate Winslet alakítása pedig karakteres és sokszínű, láthatóan tökéletesen érzi magát ebben a szerepben. Kár, hogy mindez végül csak üres formajáték marad.

Ghostbusters (1984.)

Trychydts | | | 2021., június 16., 16:32 | | | Kategóriák: ,

Valahogy eddig lemaradtam a Ghost busters-Myth busters ERB-ről, és olyan érzésem támadt, hogy nem nagyon emlékszem a filmre, úgyhogy megnéztem ezt is. Ez volt az első alkalom, hogy eredeti hanggal láttam. Aztán, ahogy hasonlítgattam össze magamban azt, amire a szinkronból emlékeztem és az eredetit, leesett, hogy egyszerűen nincs mire emlékezni. Ez az üres, semmi történet tűnt nekem gyerekként sokkal kerekebbnek és komplexebbnek, mint amilyen valójában.

Ami még meglepőbb volt, hogy mennyire antipatikusak a főszereplők. Arrogánsak, ostobák, érzéketlenek és bárdolatlanok — kicsit mintha a Big Bang Theory szereplői lennének, a szerethetőségük nélkül. Fejlődést egyik karakter sem tud felmutatni, nem nőnek fel a feladatukhoz, nem fejlődnek semmiben — egyszerűen hősök lesznek, így nyugodtan lehetnek még arrogánsabbak, felfuvalkodottabbak és kínosabbak.

A sztoriban nagyon kevés a nehézség vagy a fordulat, de szellemirtás van benne a legkevesebb. Sokkal többet küszködnek az egyetemi vagy a városi bürokráciákkal, mint a természetfelettivel — beleértve a Földet elpusztítani vágyó gonosz istent, Gozert. A vele való összecsapás nevetséges, megmagyarázatlan és teljesen logikátlan. Ha egy másodpercre is megállunk gondolkodni, rájövünk, hogy egy teljesen random hülyeséggel vaktában vagdalkozva sikerül elkerülni az emberiség pusztulását — a győzelmet a hősök nem érdemelték ki semmivel.

Az egyetlen, amit igazán élveztem, azok a már 1984-ben is „olyan rossz, hogy az már jó” típusú vizuális effektek. Ezeknek markáns, patinás képregényes hangulata van — kár, hogy a készítőknek nem jutott eszébe ezt a vonalat szorosabban követni. Persze akkor még nem gondoltuk volna, hogy lesz idő, amikor a képregényes filmek lesznek a mainstream.

Kill Bill Vol 1-2 újranézve

Trychydts | | | 2021., április 11., 22:16 | | | Kategóriák: , ,

Harmincöt után már nem szoktam számolni, hányszor láttam egy filmet, de a Kill Billt tényleg rengetegszer. Az egyik kedvenc filmem, szerintem Tartantino pályafutásának abszolút csúcspontja; és ezt rajongóként mondom. A héten apránként újranéztem mindkét részt; elhatároztam, megpróbálok felfedezni benne valami újat.

Persze a már ismerős részek újrafelfedezése is rengeteg örömet okozott: csodálatos műgonddal megkomponált film ez, az apróságok is a helyére vannak téve, és persze lubickol a különböző stílusokban. Lucy Liu O Ren Ishii karakterében továbbra is tündököl, anno sem győztem csodálni és most sem győzöm, egy tökéletesen megszemélyesített archetípus, és ahogy lassan, ujjanként ráfog a katanája markolatára, az továbbra is az első rész egyik legszebb pillanata. A másik szereplő, aki elképesztően sokat tesz a filmhez, az Michael Madsen/Budd, a történet egyik legrejtélyesebb és legkülönlegesebb alakja. Többször moderáltam már workshopot a filmről, sokszor igyekeztem már az értelmezést ezen a figurán keresztül a feje tetejére állítani, rendszerint sikeresen.

Amire most koncentráltam, az a halál volt. A film elég masszívan támaszkodik az ócska kung-fu filmek hagyományaira, ezeken pedig a halál egy meglehetősen félvállról kezelt dolog — és tényleg, a Kill Billben is rengetegen dobják fel a talpukat odavetett módon. A legtipikusabb példa erre a Crazy 88-tel való leszámolás, de Buck és haverja is mindenféle drámai hangsúly nélkül távoznak az élők közül. A felhasznált filmes hagyományok között ugyanakkor ott vannak az animék is, ahol sokkal nagyobb tud lenni a hangsúly az érzelmeken, és hát persze a film a saját jogán is egy kőkemény bosszúdráma.

Most, hogy erre koncentráltam, feltűnt, hogy a főszereplőkkel való küzdelem mindig sokkal drámaibb, sokkal nagyobb súlyuk van, és rendszerint erkölcsi kérdések miatt lesz a tét is sokkal nagyobb.

A Volume 1 pont egy ilyen összecsapással kezdődik: ez rögtön egy kőkemény, hosszú, zsigeri küzdelem, fájdalmas ütésekkel, rögtönzött fegyverekkel és megfeszített izmokkal. Mindenki izzad és vérzik. Aztán hazajön az iskolából Nicky Bell; onnantól kezdve pedig, hogy egy gyerek is a képben van, rögtön megváltoznak a tétek. Nem csak arról van szó, hogy Vernita hazugságokból épített élete összedőlhetne, ha kiderülne, hogy ő valójában nem csak szerető családanya egyben, hanem profi bérgyilkos is — egyik nő sem szeretne egy gyerek előtt gyilkolni. A Menyasszony így hajlandó felfüggeszteni az összecsapást, de kegyelmet nem mutat — ő (akkor még így tudjuk), elveszítette a saját kislányát és a férjét, és mindenképpen bosszút akar állni. Vernita itt aztán kockáztat egy nagyot, és egyben az is kiderül, valójában felkészülten várta, hogy a Menyasszony felbukkanjon az ajtajában — a konyhában elrejtett pisztollyal próbál meg végezni a békésen kávézgató ellenfelével, aki cserébe egy kést dob a mellkasába. Anyja naturális haláltusájának pedig Nicky is szemtanúja lesz. Kőkemény, brutális és könyörtelen pillanat ez a nézővel szemben is; ebben a leszámolásban semmiféle vagányság, romantika vagy humor nincsen. A győzelemért a gyilkosnak is kemény árat kell fizetnie: ki kell ölnie magából a szánalmat. (Hogy a Menyasszonynak ez miért sikerülhet úgy, hogy mégis tudunk vele azonosulni, egy másik, messzire vezető és izgalmas etikai kérdés.)

Bár ez egy erős felültés, O-Ren Ishii története sokkal komplexebb. Tarantino filmes zsenije az első részben rajta keresztül mutatkozik meg a leginkább: úgy mutat be egy bonyolult Icarus-sztorit, hogy csak az elejét meséli el rendesen. O-Ren végigjárta már a maga bosszúútját: a film anime-szegmense pont ez a történet, láthatjuk, hogy (ahogy Nicky is) szemtanúja lesz a szülei halálának — amit aztán sikeresen meg is bosszul és az elhozza neki a lelki megnyugvást. Mégsem tanul a saját életéből és megteszi ugyanazt, amit a szüleivel tettek gyerekkorában. Megrészegül saját kiválóságától és az előtte álló hatalomtól, és azt gondolja, az ő története más lesz, ő elkerülheti a sorsát. Persze minden percben tisztában van vele, hogy élete pengeélen táncol. Folyamatos készültségben él, eszelős, pszichopata testőrökkel veszi magát körül, ő maga is egy rettegett gyilkológép. A film vele foglalkozó jeleneteiben hullanak az emberek szép számmal, mégis csak a szülei halálának és a Menyasszonnyal való párbajnak van igazi súlya.

Amikor találkoznak, O-Ren fizikailag és átvitt értelemben is zsákutcában van: a hólepte kertből már nincs hová menekülnie, de kérdés az is, mi lenne vele, ha ő győzne a párbajban, hiszen testőreit elvesztette, miközben rengeteg ellensége van. Mégis, megpróbálta a legjobban kijátszani a lapjait, megpróbált gondos számítással, finoman adagolt áldozatokkal a lehető legjobb helyzetbe kerülni a végső párbajban: ott is, minden mozdulata kontrollált, alaposan kiszámított, egészen az utolsó másodpercekig. Hisz abban, hogy ahogy eddig mindent, ezt is túléli majd, és hisz önmagában, hogy majd innen is feláll, ha kell, elölről kezdve mindent. Csak amikor szembesülnie kell azzal, hogy a Menyasszony megállíthatatlan, hogy a halálosnak szánt vágásból is feláll, hullik le az álarc és lesz sebezhető, egy csapzott, zilált, félelemmel teli ember, akiben tudatosul, hogy most lehet, hogy az életével kell fizetnie a bűneiért. Az utolsó pengeváltáskor egy lapon van az összes tét, érezhető, hogy maximum hajszálnyi különbség van a két harcos esélyei között: aztán O-Ren az, aki hibázik. Szomorú és tragikus látvány, ahogy megskalpolt teste összeesik, és most először a Menyasszonynak is le kell ülnie. Ez az összecsapás már neki is majdnem sok volt.

A második kötetben Budd halála nem a menyasszony lelkén szárad, de nincs is igazi súlya: tulajdonképpen leszámolt a saját életével, tudja, hogy megérdemli a halált és nem is küzd ellene. Elle Driver pedig, ha megnyomorodva, megvakítva is, de életben marad. A rész valódi erkölcsi tétje Bill halála.

A Menyasszonyt itt utoléri a kísértés. Zseniális húzás ez a rendezőtől: nehéz lett volna erőszakban emelnie a tétet, még keményebb, még brutálisabb összecsapást kitalálnia, bedobja hát a családi idillt. A kislány O-Ren és Nicky után megint itt van egy gyerek, aki élhetne boldog családban is, ha szülei élete nem lenne veszélyben — ezúttal egymástól. Bill, akárcsak a Menyasszony, Beatrix, született gyilkos. Nem fél a haláltól és bármikor kész ölni. Ellentéten Vernitával, ő nem együttérzést, szánalmat próbál kiváltani a kislánnyal: vonzódik a Menyasszonyhoz és mint férfi, mint apa szeretné visszahódítani. Ha ez nem sikerül, kész ismét gyilkolni. A választás tehát a Menyasszonyé, aki egy hullahegyen mászott fel, hogy eljusson Billhez. Most pedig kiderül, hogy lehetne mégis anya, egykori szerelme, Bill mellett.

Dilemmája, bár a film szürreális világa által erősen sarkított, de mégsem abszurd: tulajdonképpen abban kellene döntenie, a lánya kedvéért visszatérjen-e egy bántalmazó kapcsolatba. Mert bár mind a ketten gyilkosok, nekik ez a vérükben van: más emberek életének elvételét ők nem tudják az átlagemberek erkölcsi normái szerint értékelni. Az egymás iránt érzett szeretet, hűség, lojalitás viszont pontosan ugyanolyan dinamika mentén alakul, mint mindenki másban; és visszatérni egy férfihez, aki egyszer már bizonyította, hogy képes bántani a párját, megalkuvás, az erkölcsi integritás feladása lenne. A két ragadozó között ráadásul tudjuk, hogy nem lehetséges kompromisszum. Így Beatrix életében először, és lehet, hogy utoljára lefekteti a lányát. A két filmben összesen nincs még egy olyan szomorú jelenet, mint amikor a kislány karjaiba teszi a babáját és lecsatolja, majd emlékbe ott hagyja a láncát. Itt a Menyasszony tulajdonképpen a halálba indul: O-Ren legyőzése is képessége határán volt, most pedig egykori mesterével kell majd párbajoznia. Lehet, hogy ez élete utolsó estéje. Iszonyú súlyos pillanatok ezek, amiket talán old az igazságszérumos jelenet, a szuperhősös fejtegetés, a híres poén a túlreagálásról, de aztán hangulatuk mégis visszatér az utolsó jelenetben. A Menyasszony győz, és bár tudja, hogy saját morális mércéje szerint igaza van, mégis könnyek között búcsúzik a szerelmétől, akit ő ölt meg.

Eddig tényleg nem tűnt még fel, mennyire fontos, amikor a főszereplők szembesülnek a halállal a Kill Billben. Pedig, ha elcsípjük ezeket a pillanatokat, még többet érthetünk meg a morális tanulságokból.

Visszatérés Epipóba (2020.)

Trychydts | | | 2020., október 13., 16:17 | | | Kategóriák: ,

A Sipos Ferenc botrányát először kirobbantó cikk után kifejezetten aggódtam, milyen lesz ez a film. Kellemesen meglepett, mennyire finom, elegáns és érzékeny — úgy érinti meg az embert, hogy közben nem sokkol feleslegesen.

A film középpontjában ezúttal nem a szexuális zaklatások, hanem inkább a tábor körüli ellentmondások állnak. Néhány táborlakó egy közös pszichodráma foglalkozássorozaton dolgozta fel a táborban szervezett traumáit, a hatalmi visszaéléseket, a megaláztatásokat, a hierarchiának való kiszolgáltatottságot. A molesztálásokról két áldozat vall csak, ők is a film utolsó harmadában.

A táborról egyébként rengeteg VHS-felvétel maradt fenn, ezek alkotják a film képi világának nagyon nagy részét. A kicsit elmosódott képkockák mellett éles kontrasztot adnak a kifejezetten a filmhez készült jelenetek, az éles kontrasztokkal, a tiszta, profi megvilágítással. A lassú, nyugodt tempó, a kimért, lassan artikulált narráció, a szépen megkomponált képek is a témáról való nyugodt gondolkodást segítik.

Amiért a film engem nagyon megérintett, mert csak egy-két évvel lehetek fiatalabb a készítőnél, én is Budapesten születtem, értelmiségi családban, mi több, én is voltam (karate)táborban kilenc évesen. Túl azon, hogy teljesen alkalmatlan voltam még egy ilyen kalandra, semmilyen trauma nem ért ott. Nekem is voltak tanáraim, akikhez nagyon erős érzelmekkel kötődtem — szerencsére egyikőjük sem zaklatta a tanítványait, de a cikk óta foglalkoztat a gondolat, vajon velem is megtörténhetett-e ugyanez.

Szimpatikus, hogy a film ezeket a kérdéseket nem próbálja bagatellizálni. Nagyon is komolyan veszi a környezet, a szülők erkölcsi dilemmáit is, nem próbál leegyszerűsítő választ adni — miközben a szembenézés fontosságát jelöli meg első számú feladatnak.

John Wick, 2014./John Wick chapter 2, 2017.

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 19:07 | | | Kategóriák: ,

Ha valaki izgulni akar a John Wicken, ne olvasson tovább, mert masszívan spoilerezni fogok.

A rengeteg sport és a zongorázás miatt eleve nem sok időm maradt filmeket nézni, de amióta járvány van, türelmem sem igazán van hozzá. A John Wickről mégis eljutott hozzám pár morzsa, és rájöttem, hogy ez pont a az a többrétegű, sokféleképpen értelmezhető, filozofikus művészpop, amit igazán szeretek, bár csak egy gagyi akciófilm, van egy saját, belső, mitologikus világa, ami kíváncsivá tett.

Mivel a sztori semmiképpen sem egy gyöngyszem, egy gagyibb 3rd person shooter színvonalát sem üti meg, nyugodtan megtehettem, hogy szabálytalan darabokban fogyasszam a két részt. John Wicknek az első rész introjában meghal a gyönyörű, érzékeny, intelligens, különleges, tökéletes lelki társ felesége, aki búcsúajándékként egy kölyökkutyát hagy rá, hogy szeressen valakit. Sajnos a kutyát meggyilkolja az orosz maffia. Kiderül azonban, hogy John Wick nevezett maffiának a visszavonult, legendás bérgyilkosa és mindenkit lemészárol, akinek köze volt a kutya halálához vagy aki védeni akarja azokat, akinek közel volt a kutya halálához vagy aki megölte azt, aki segített neki abban, hogy a kutya halálát megbosszulhassa. Ez az első részt „sztorija” és bár nyilván nincs más célja, mint hogy azért legyen valami háttere annak, hogy Keanu Reeves zenére fejbe lő embereket, mégis van benne valami koncentrált, zsigeri jelleg, amitől azért csak lecsúszik valahogy a gagyi. A második részben aztán értelemszerűen nem sikerül reprodukálni ugyanezt a sűrű helyzetet: John Wick egy régi barátja eljön, hogy behajtson rajta egy adósságot: meg kell ölnie még valakit, akit történetesen tisztel. Ezen aztán annyira berág, hogy tulajdonképpen teljesen indokolatlanul egy harmadik vérfürdőbe kezd. Ez azért már elég unalmas, a végére már pontosan ugyanazt az émelygést éreztem, mint amikor édesanyám laptopján túlzásba vittem anno a Wolfenstein 3d-t.

A mitológia viszont, a bérgyilkosok árnyéktársadalma, saját pénzzel, infrastruktúrával, bonyolult rituálékkal, kapcsolati hálókkal, szervezeti háttérrel, tényleg különleges és egyedi. Nagyon videojátékos amúgy ez is, abszolút lehet látni, hogy lesz ez majd hatékony játékmechanika egy játékadaptációban, de megkapó az is, mennyire csak apránként értjük meg, hogy működik ez a világ, és megteremt egy olyan, szándékoltan eltúlzott, szürreális hangulatot, ami egy különleges alapot teremt a film gerincét alkotó tömény akció köré.

Nem gondoltam, hogy ennek a filmnek a kapcsán színészi játékról fogok írni, de muszáj megemlítenem, hogy szerepel benne Ian McShane, aki a jelek szerint bárhol jelenik meg, mindig emeli a színvonalat egy profi, karakteres, kicsit karcos szerepmegformálással.

Annyira még sosem akartam kikapcsolni, hogy a harmadik részt is megnézzem.

The Highwaymen, 2019.

Trychydts | | | 2019., augusztus 13., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A Netflix saját gyártású filmjének legfőbb célkitűzése: megfosztani a Bonnie és Clyde történetet minden romantikájától. Elsősorban persze a tömeggyilkos pár oldalán, de arra is gondosan ügyel, hogy a nyomozók oldalán se legyen senki természetfeletti képességekkel megáldott zseni, aki táv-gondolatolvasással, hét lépéssel az üldözöttek után járva elkapja őket.

Frank Hamer, a testvérpáros karrierjére végül egy sortűzzel pontot tevő texas ranger valóban egy kiemelkedő alakja volt az amerikai bűnüldözésnek, és valóban ismert volt a bűnözőkkel szembeni brutalitásáról. A film mégsem próbálja őt többnek beállítani egy erősen idősödő nyomozónál, akinek élete utolsó utáni feladata (ő és partnere nyugdíjból tért vissza ezért ez az egy küldetésért) egy próbatétel is.

Több szempontból is fontos a történet szempontjából az a Robin Hood mítosz, ami már életében körbelengte a bandát: a tömegek elitellenessége nagyon könnyen fordult át a bűnözők iránti rajongásba. Sokan kritizálják a jelenetet, amikor Hammer az öklével veri bele a lelkiismeretet egy, a bandának falazni akaró benzinkutasba — pedig ott nem a fizikai ütések érik el a változást. A kíméletlen szembesítés azzal, hogy ezek az emberek nem csak a pénzt veszik el a bankoktól, de teljesen ártatlan, családos rendőröket is lemészárolnak, ha a legkisebb veszélyt is érzik magukban.

Bonnie és Clyde arca csak az utolsó jelenetben kerül látszik — addig vagy csak távolról látjuk őket, vagy csak egy-egy testrészük látszik a kamerában. Ez is meggátol bennünket abban, hogy bármennyire is azonosulni tudjunk a gyilkos párral — ennek ellenére is végig egy erős dilemma, hogy mit kell tennie egy ilyen helyzetben a törvény emberének. Levadászható-e, felszólítás nélkül megölhető-e valaki, akiről tudjuk, hogy ha futni hagyjuk, mindenképpen ölni fog?

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbál meg könnyű, triviális vagy közhelyes választ adni erre a kérdésre.

Ez itt a vég

Trychydts | | | 2019., május 25., 8:41 | | | Kategóriák: , ,

(Spoiler alert.)

Nem célom a Trónok harca átfogó kritikája: egyik epizódból sem láttam öt összefüggő percnél többet, a könyvek olvasását pedig kábé az első kötet felénél adtam fel. Inkább a kulturális hype az, ami foglalkoztat. Érzek némi elégtételt is: most, hogy a sorozatnak minden kártyáját terítenie kellett, a rajongók pontosan ugyanazokat a problémákat hozzák fel — és kenik rá a tévésorozat forgatókönyvét író szerzőpárosra — amiket én az első könyv kapcsán kifogásoltam.

George R. R. Martinnak nem az volt a prioritás, hogy egy koherens, valódi tétekkel bíró eposzt építsen fel, ami valahonnan valahová viszi az olvasót. Pedig egy történet — legyen szó pop- vagy magaskultúráról — csak ettől tud működni. Neki egy dolog számított: hogy ő legyen a modern fantasy fenegyereke, aki egyesével rúgja fel a fantasy összes „sémáját”. Valódi, radikális ellenkoncepciót nem tudott kiötleni, így a karakterek papírmasé mivoltát őrülten ugráló, össze-vissza örvénylő, sűrű cselekménnyel leplezte el; a korábban felépített elvárásokkal szembe menő fordulatok pedig rendszerint a szereplők nyálcsorgatóan idiotisztikus viselkedésére vezethetők vissza.

Pár héttel ezelőttig masszív kisebbségben voltam a véleményemmel. Az utolsó évad érkeztével aztán narratív technikák után nyöszörgő széplelkek és az előző évadok eseményeit tárgyi bizonyítékokként suhogtató, dühödt fanboyok között találtam magam. Lám, mindenki arra panaszkodik, hogy a szereplők logikátlan döntéseket hoznak, minden karakter ócskán sablonos, az események irracionálisak és hogy van egy csomó, megkezdett szál és történetív, ami végül nem vezetett sehová vagy nettó bullshitbe torkollott. Holott nincs másról szó, mint hogy a sztori nem véget ért, hanem megszakadt. Ha az HBO összesen huszonöt évadot gyártana, most mindenki lelkesen rágná a körmét, hogy mi lesz, és hogy a sorozat milyen zseniálisan ment szembe az elvárásainkkal. Eddig úgy tűnt, hogy az Éjkirály a nagy, egzisztenciális fenyegetés, de kiderült, hogy mégsem. Azt gondolták, hogy Dany lesz a megváltó figura, de ő is ugyanabba a csapdába esett bele, mint az apja, ráadásul a létező leglogikátlanabb pillanatban. Azt gondoltuk, Jon Snow feltámasztása mögött van valami, holott voltaképpen leginkább csak állt és nézett, mielőtt visszatért volna oda, ahová tartozott. Mindezek a fordulatok csak azért okoznak csalódást a rajongótábornak, mert nem jön utánuk a százezredik csavar és nincs egy eddig jelentéktelennek gondolt mellékszereplő, aki most az elhullottak helyére emelkedne.

George R. R. Martin nagy, gigantikus blöffje mögött végső soron nem volt semmilyen tartalom. A történetnek nem volt valódi tétje, kifutása, nem foglal állást semmi mellett, nem akar reflektálni semmire. Nem csoda, hogy a projekt irodalmi oldala megbukott. Annyifelé szalad a történet, amit már az író sem tud számon tartani, olyan sok fordulat történt már, hogy koherens lezárásra semmi esély. Az utolsó előtti kötet nyolc éve „készül”. Inkább elvitte a balhét az HBO, nekik ez csak egy show a sok közül, és a bevétel akkor is bejön, ha a befejezés csalódást kelt. Könyves háttér nélkül meg szépen rá lehet kenni mindent a forgatókönyvírókra.

Ha egy dologra kellene ráböknöm, mint a kudarc végső okára, akkor én azt mondanám, hogy Martin — legalábbis, amikor Tolkienről beszél, ez derül ki –, soha nem értette meg, hogy a fantasy hagyománya miről szól. A fantasy a megalapozott morális abszolultizmus műfaja. Az erkölcsi értékek néha valóságosan is megszemélyesednek és testet öltenek, de mindig objektív, érzékszervekkel is befogadható módon igazolható, hogy mi a jó és mi a rossz. Az istenek ténylegesen jelen vannak közöttünk, a karakterek hatalma mindenki számára látható, egyéni képességek (pl. a mágia) következménye. Mindenkinek állást kell foglalnia, nem létezik semleges vagy relativisztikus álláspont. Aki ezzel próbálkozik — mint például Szarumán a Gyűrűk Urában, vagy a régi istenektől elfordult új vallások vezetői a Sárkánydárda krónikákban, minimum megbuknak, de még gyakrabban behódolnak a gonosznak.

Mindez azért tud erőteljesen működni, mert így az olvasó automatikusan referenciapontot kap a saját valóságához. A legtöbben hiszünk vagy szeretnénk hinni valamiféle morális abszolútumban, de ritkán vagyunk abban a helyzetben, hogy a fantasy történetek szereplőihez hasonlóan rámutathatnánk döntésünk okaira. Dühít minket, ha mások nem értik, látják, hogy miért állunk ki egy ügy, egy tett vagy egy személy mellett. A fantasy történetekben a siker titka az erkölcsi kiállás, az elvekhez ragaszkodás. Így van ez a csodálatos, generációkat megmozgató Gyűrűk Urában, és kegyetlenül csikorgó, de szórakoztató ponyvanyelven hörgő Káosz káoszában is. Többek sima zsigeri stimulációknál: morális allegóriák, párhuzamok, értelmes reflexiók saját dilemmáinkra, gondolatainkra.

George R. R. Martin a Tűz és jég dalában nem fantasy-t ír, a filmesek sem fantasyt készítettek: leginkább pornót. Semmi másra nem akarnak hatni, mint az érzékeinkre. Végre büntetlenül nézhettük, ahogy embereket ölnek meg, darabolnak fel a képernyőn, végre testközelből érezhettük, milyen egy tizenéves lányt megerőszakolni vagy csókolózás közben egy laza (de kivitelezhetetlen) csuklómozdulattal leszúrni egy gyönyörű, fiatal, szőke nőt. Nyalhattunk vért, érezhettük az elégetett emberek szenes bűzét, és közben úgy csinálhattunk, mintha éppen egy tabudöntögető kulturális aktusnak lennénk részesei.

De tulajdonképpen miről is szólt ez a sorozat? Az égvilágon semmiről. Minden és mindennek az ellenkezője is megtörtént, egymással szögesen ellentétes okokból. Karakterfejlődés sem volt: bármikor, bármilyen elért eredményt és változást a sutba lehetett dobni. Így volt ez a morállal is. A Trónok harca morális álláspontja a teljes nihilizmus, a morális normáktól való teljes elfordulás. Nincs egyetlen elv, egyetlen erkölcsi parancs sem, amely túlélte volna a sorozatot. Lehet hőzöngeni azon, hogy Dany ártatlanokat ölt meg, de a nagy erkölcsi szupersztár, Ned Stark ugyanezt tette: saját kezűleg fejezte le az elkapott, elfagyott kezű-lábú dezertőrt, holott tudván tudta, hogy csak valamilyen elementáris, földöntúli rettegés késztethette kötelességszegésre. Ami ellen a halál semmilyen értelemben sem ellenszer.

Persze a Trónok harcának legjellegzetesebb vonása, hogy a szereplők hullanak, mint a legyek. Eredetileg ez is a tabudöntögetés eszköze volt. Martin, aki kihúzta magát a vietnami besorozás alól, valamiért azt gondolja és hirdeti magáról, hogy hitelesebben tudja ábrázolni a háborút, mint a két világháborút is átélt és tényleges harcokban is részt vevő Tolkien — márpedig szerinte ezt csak oktalan és váratlan halálok sokaságával lehet megoldani.

Kellően érzékeny írók felismerik, hogy a halál egy olyan borzalmas és visszafordíthatatlan esemény, ami nem csak a szereplőkre, de az olvasóra is hat — különösen, ha morális súlya is van. A Dűnében a minden összeesküvésen és tettetésen átlátó, keménykezű uralkodó, Leto Atreides tudta, hogy meg fogják ölni, mégsem hátrált meg. Halála jelentős szimbólum, az elkerülhetetlen végzet és a rendíthetetlen akarat összecsapása, egy olyan önfeláldozó gesztus, amely a regény végén hozza meg a gyümölcsét. Az Őszi alkony sárkányaiban, ami azért ponyva a javából, még a regény főgonosza, a Sötétség Királynőjének főpapja, Verminaard is komor méltósággal, önnön gőgjének következményeit belátva esik el. Martint ezek a finoman felépített ok-okozati láncok nem foglalkoztatják. Mindig hozzá akar tenni még egy csavart a sztorihoz, de végül már ő sem tudja követni, ki mit és miért csinál. Így omlik össze minden, ami elkezdene felépülni: A Dűne Leto Atreideséhez sok mindenben hasonlító Ned Stark (a regény sok más áldozatához hasonlóan) nem az elvei miatt hal meg, hanem azért, mert fejezeteken keresztül makogó idiótaként viselkedik. (Vajon mi lehetne jobb szlogen a sorozathoz: „What could go wrong?” vagy „Aki hülye, haljon meg!”?)

A Trónok harcában a halál nem tragédia: olcsó szórakozás. Így jutunk el oda, hogy egyes youtuberek egy-egy epizódban már kifejezetten kevesellték a karakterhalálok számát. Mindenki izgatottan találgatta, hogy ki lesz a következő, márpedig muszáj volt találgatni, ha a halálok többsége nem valamilyen morális kiállás, hanem teljesen kiszámíthatatlan és irracionális döntések sorozatának következménye. Szilárd morális alapokon nyugvó történet nélkül nincs fantasy, Martinnak más műfajról pedig a leghaloványabb fogalma sincs; marad hát a pornózás.

A legröhejesebb az egészben, hogy a történet vége nagyobb klisé nem is lehetne. A zsarnokok, legyenek embrionális vagy kifejlett formájúak, elhullanak, a sokat szenvedett Stark család életben maradott tagjai és a rohamos gyorsasággal hülyülő Tyrion Lannister pedig maradandó traumák nélkül röhögnek mindenkin és besöprik a jackpotot.

Lehetett volna persze ez másképp is, csak Martin nem bírta elviselni, hogy egyesek majd kitalálják a befejezést. A logikus döntés — és évekig erre tippelt mindenki — az lett volna, ha Daenerys Targaryen sárkányaival egyesíti az egész világot, majd egy óriási háborúban legyőzi az örök téllel és éjszakával fenyegető Másokat. Ez utólag is igazolta volna az összes westerosi kreténkedést, hiszen a történetnek látszólag pont az volt a lényege, hogy kis királyocskák villonganak egymással, miközben északról elindult felénk a mindent elsöprő, megállíthatatlan veszedelem. Így is elviselhetetlenül hosszú lett volna a történet, így is túlságosan sok felesleges szál lett volna, de legalább lett volna egy spirituális gerinc, ami megszilárdítja a cselekményt.

Ha most egy fantasy mesében lennénk, Martint tényleg száműznék egy kénsavtó közepére amíg be nem fejezi a könyveit (vagyis az idők végezetéig). De mivel a valóságban élünk, így valószínűleg lesz majd néhány spinoff az HBO-n.

Riddick, 2013.

Trychydts | | | 2019., március 09., 1:01 | | | Kategóriák: ,

Nem is esett le nekem, hogy kijött a Riddick-sorozat következő darabja, pedig a maga nemében eléggé szeretem. Persze most már moziban aligha nézném meg, de azért a Netflix-előfizetésemet pirulás nélkül tudom erre használni. Mondjuk edzés közben néztem a konditeremben, és lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam félbe, ha lejárt az időm, szóval elvakult rajongónak semmiképpen sem vagyok nevezhető.

Azért egy ilyen mogorva, kopasz antihősből nem olyan egyszerű három eredeti filmet kihozni — nem is sikerült. Sok mindenben pofátlan természetességgel követi a 22 évente sötétség (a sorozat első darabja) fordulatait, ami kár. Azzal önmagában nem volt bajom, hogy visszanyúltak a karcos minimalizmushoz — de itt lett volna a lehetőség, hogy most egy teljesen új történetet mutassanak be.

A kihagyott lehetőség annál is fájdalmasabb, mivel a kezdet nagyon biztató: Riddick egyedül marad egy ellenségesen barátságtalan bolygón. Sokáig azt gondoljuk, most akkor végre nem nála gyengébb és esendőbb emberek ellen, hanem a könyörtelen és torkon ragadhatatlan természettel kell majd megküzdenie, ami valljuk be, izgalmas lenne. Mert egy dolog akárhány ellenséges katonának vagy fejvadásznak elvágni a torkát, és hát megint más dolog helytállni űrhajótöröttként. Aztán a készítők kifogynak az ötletekből és visszatérünk a korábbi sémákhoz.

Ugyanez a helyzet a befejezéssel is. Egy hihetetlenül erős, a műfajban nagyon atipikus, zsigeri jelenet fordul át egyik pillanatról a másikra egy meglehetősen lapos klisébe. Semmi más nem hiányzik egy valóban emlékezetes és különleges pillanathoz, csak a rendezői bátorság.

Ami miatt a film mégis egy kicsit kiemelkedik az unalmas és üres akciófilmek közül, az pont a főszereplő. Riddick, ha nem is nagyon eredeti, de mindenképpen izgalmas figura. Ritka, hogy egy antihőst ennyire jól sikerül megformázni: tényleg nem csak egy hörögve beszélő jófiú, hanem tényleg egy undorító, kegyetlen figura, aki mégis tartja magát kifejezetten idegenszerű erkölcsi kódexhez. Az előző rész óta már azt is tudjuk persze, mi ennek az oka — Riddick egy brutális véráldozatokkal térdre kényszerített, erőszakos kultúra utolsó szülötte –, de talán éppen ezért izgalmas figyelni, mennyire képesek az alkotók következetesek maradni. Javarészt igen. Rajta kívül sajnos nincs más emberi szereplő, akik említésre érdemesre lennének: sablonosak és elég felejthetőek. A film bukja a Bechdel-tesztet is: a két nő szereplő közül az egyik meghal, mielőtt megszólalhatna.

Edzés közben azért néztem már nagyobb hülyeségeket is.

Ocean’s 8, 2018.

Trychydts | | | 2019., január 22., 8:27 | | | Kategóriák: ,

Az Ocean’s sorozat persze sosem hihetetlen mélységeiről, komplex lélektanáról és dokumentumfilmszerű realizmusáról volt híres, de legalább a jobban sikerült epizódoknak (elsősorban az elsőnek, és mondjuk a harmadiknak) jól beazonosítható stílusa és kellemesen sodró, ütemes lendülete volt. A női verzió részben ízléstelen, de leginkább egyszerűen csak rossz. Hatvan perc után kikapcsoltam, pedig fizettem azért, hogy nézhessem.

Az egyik kritika, amit olvastam, remekül megragadja, hol nem képes ez a film még csak másolni sem az Eleven stílusát. Mindkét történet egy feltételes szabadlábra helyezéssel kezdődik, de amíg Danny Ocean-nek csak a szemét látjuk hamiskásan csillogni egy pár másodpercig, amikor megkérdezik, mit tenne, ha szabadulna, Sandra Bullocknál halljuk a hosszú monológot is. Ez tipikusan az a műfaj, ahol a kevesebb tényleg több.

De isten bocsássa meg nekem, engem csak zavar az a szemérmetlen koppintás is, ahogy ez a negyedik epizód másolja az elsőt, ami már szintén egy másolat volt. Ha egy női szélhámosfilmet látunk, akkor lehetne az egész valóban női szemmel bemutatva, de ennek nyoma sincs. Ezek a szereplők nyugodtan lehetnének férfiak; ami meg „nőies” bennük (mondjuk Anna Hathaway hisztijei), az meg nem nőies, csak sablonos.

A sztori nem csak azért unalmas a végtelenségig, mert tudjuk a befejezést, hanem azért is, mert iszonyatos mennyiségű kötelező kört le kell futnunk. Jó lenne már egy olyan filmet látni, ahol nem onnan tudjuk meg, hogy a hacker az ászok ásza, hogy lealáz másokat, hanem onnan, hogy a biztonsági rendszer komoly kihívást jelent. Jó lenne már egy olyan visszaszámlálást látunk, ami nem fut végig, hanem mondjuk négynél sikerül „elvágni a drótot”. Ha megbuherálják a kamerákat, akkor ne kelljen már ezredszerre is végignéznem a kalibrálás idegtépő folyamatát. És ha egy filmben a csapat toborzása kötelező kör, akkor érdekes lenne azt látni, hogy ez nem megy olyan simán mint egy olajozott csiga.

De ami a legjobban hiányzik a filmből, az a humor. Az Elevent és a Thirteent az tette többször is nézhetővé, hogy időről időre volt benne egy kis fricska, egy kis elegáns cinizmus vagy valami éppen csak kicsit túlzó húzás. Nem kellett hahotáznunk, de újra meg újra tudunk rajta mosolyogni. Itt a nők rezzenéstelen arcú robotokként teszik a dolgukat, egymást tökéletesen tiszteletben tartva, mégis örömtelenül, néha kicsit kegyetlenül (toronymagasan a legrosszabb, keserű és rohadt szájízt okozó jelenet, amikor a családanya úgy hagyja ott egyedül a kisfiát a garázs előtt, hogy az nyafog, mert nem érti, mi történik).

Mintha egy film attól lenne „női”, hogy kivesszük belőle az érzelmeket.

Fracture (2007.), Solace (2015.)

Trychydts | | | 2019., január 11., 0:42 | | | Kategóriák: ,

Az egyik kedvenc Antony Hopkis filmemet, a Fracture-t már bemutató környékén is láttam, de amikor kiderült, hogy a Netflixen is elérhető, és Nicoline még nem látta, gyorsan beterveztük a programba. Jócskán meglepődtem, hogy a főszereplő Ryan Gosling — 2007-ben még fogalmam sem volt, ki ő.

Klasszikus, tárgyalótermi thrillerről van szó, amelyik mégis sorozatban bontogatja fel a műfaj szabályait. A gyilkossági ügyben a vádat képviselő ügyész például nem igazán szimpatikus figura: egy önző, törtető alak, aki képtelen veszíteni. Így a film elején az áldozatokon kívül nincs is kivel azonosulni, ami egy nagyon feszült, kellemetlen helyzetet teremt. Aztán amikor eljön a fordulat és beáll a krízis, akkor sem úgy alakulnak a szabályok, ahogy az a műfaj jól bejáratott szabályai szerint történni szokott. A törvény képviselőinek gyakorlatilag semmi nem jön be, mindvégig egy lépéssel a gyilkos mögött járnak. És az általános gyakorlattal ellentétben az utolsó, az egész történetet visszamenőleg is felforgató csavar szerintem teljesen hiteles.

Anthony Hopkins az egyik kedvenc színészem — imádom azt a teljesen természetes színészi játékot, amivel mindenféle karaktert elő tud adni. A csontjaiig átlényegül a szerepévé, nincs egy perc, amikor azt gondolom, hogy színészkedne, és bár mint embernek, tényleg van egy alapkaraktere, sosem játszik rutinból, nincsenek olyan eszközei, amiket rutinból alkalmazna.

Javarészt a színészi játék viszi el a Solace-t is. Itt a történet jóval kevésbé mindennapi, nem minden szereplő annyira életszerű (Anthony Hopkins egy paranormális képességekkel rendelkező nyomozót játszik — a sorozatgyilkos is egy ilyen figura, csak nála is nagyobb erővel bír). Ennek ellenére egy izgalmas, klasszikus, kapjuk-el-a sorozatgyilkost történet, csapdákkal, nyomozásokkal, bűnjelekkel, mindennel, ami kell.

Engem mégsem ezért fogott meg, hanem az emberi drámák miatt, amelyek a háttérben dolgoznak. A legtöbb szereplőnek megvan a maga tragikus története, ami a cselekményhez közvetlenül nem kell, de pont ettől lesznek igazán kidolgozottak, ennek révén lesz egy kicsit több, mint egy tucatfilm.

Érdekes, hogy a Fracture-rel ellentétben a Solace milyen iszonyatos kritikákat kapott; annyira pedig nem rossz. Oké, a természetfeletti elemtől egy kicsit nehezebb megragadni a sztorit, nem olyan kompakt, nem olyan feszes, mint a másik film, de azért egy kellemes és jól fogyasztható darab.

Singing with Angry Bird, 2016.

Trychydts | | | 2018., november 11., 21:15 | | | Kategóriák: ,

Amennyire megindító, annyira egyszerű a film története. Egy koreai operaénekes ötvenéves korában karriert vált egy nyomornegyedben kezd el gyerekeket énekelni tanítani Mumbai közelében. Nem profi énekeseket akar belőlük nevelni: az kórus (illetve az ezzel együtt járó szereplés, gyakorlás, fegyelem, tapasztalat) kivezetheti a gyerekeket a bádogvárosokból. A szülők azonban nem értik, miért van erre szükség: az Angry Bird-nek csúfolt/becézett tanár ezért közös koncertet szervez velük és a gyerekekkel, hogy ők is megérezhessék, mi is az a siker.

A film érzelmi erejét pontosan az adja, hogy még ez a nagyon egyszerű történet is milyen problémákkal, kihívásokkal jár együtt. Még Magyarországon sem magától értetődő, hogy egy szülő időt találjon magának ilyesmire. Írástudatlan, látástól vakulásig dolgozó emberekkel, egy elmaradott szociokulturális közegben, számunkra szinte elképzelhetetlen életfeltételek közepette még nagyobb erőfeszítésre van szükség.

Dokumentumfilmről van szó, és az ezzel együtt járó tárgyilagosság nagyon sokat segít abban, hogy a dráma ne forduljon át melodrámába. Tényszerűen látjuk a problémákat, látjuk, ki hogy próbál velük megküzdeni, de nem próbálnak meg feleslegesen rájátszani az érzelmekre. Persze a tények magukért beszélnek: a bemutatott családok tényleg olyan körülmények között élnek, olyan nehézségek nyomasztják őket, amik teljes egészében kívül esnek egy jóléti társadalom látóterén.

A sikeres koncert persze nagyot lendít mindenki önbecsülésén, ami annak ellenére is sokat számít, hogy a materiális dolgokon nem változott meg semmi. Mégis, amikor a halárus apa a düledező bódéja mellett énekelve várja az első vevőket, mintha mi is látnánk egy kis fényt az alagút végén.

A film a Vimeón kikölcsönözhető vagy megvásárolható.

Gotham: 1-3. évad

Trychydts | | | 2018., július 24., 22:46 | | | Kategóriák: ,

Nem vagyok egy nagy szuperhős-rajongó. 1989-ben kb. csak a kortárscsoportok nyomásának engedve láttam Tim Burton zseniális Batmanjét. Azóta viszont Bruce Wayne iránt, ha rajongást nem is, de egyfajta nosztalgikus kötődést azért érzek. Minden filmet azért nem láttam, csak amiket a kritikák is ajánlottak — Christopher Nolan trilógiáját én is szerettem, a második részről még elemzést is írtam (majdnem napra pontosan tíz éve), illetve ezen utolsó filmek hatására végre a képregényekbe is belekóstoltam egy kicsit.

Az olasz utam miatt lett egy Netflix előfizetésem, és amikor a feleségem egyszer nem lehetett velem, próbaképpen, unaloműzőként kukkantottam bele a pilotba. Nem vagyok egy sorozatfüggő típus, a House of Cards-t például minden szemmel látható előnye mellett is simán abbahagytam a második rész után; tévénézős éveimben sem voltam képes a napjaimat az éppen aktuális sorozatnak alárendelni. A Gotham mégis magába szippantott és nem kis meglepetésemre Nicoline-t is rá tudtam venni, hogy nézze velem.

A sorozat azért működik nagyon jól, mert úgy mer új és kreatív lenni, hogy közben mélységes tisztelettel van az alapanyag iránt. A Batman-mitológia nem egy monolit képződmény, rengeteg művész letette már a saját elgondolásait az asztalra, mind a főhősnek, mind az ellenségeinek (és a szuperhős-műfajban ők legalább olyan fontosak, mint a főszereplő) többféle háttere és előtörténete van — és ezek hol tekintetbe veszik egymást, hol nem. Jack Nicholson és Heath Ledger Jokere sehogyan sem hozható fedésbe egymással: két külön figuráról van, két, egymással nem érintkező univerzumból; a két filmet csak a közös mitológia tartja össze. Vannak íratlan szabályok, amelyeket be kell tartania: Jokernek a lelke legmélyéig gonosznak kell lennie, Batmannek (hacsak be nem üt valami katasztrófa) pedig egy, a rend és az igazság mellett álló sötét lovagnak.

Ezt a Gotham készítői is remekül érzik: miközben új kezdetet írnak a sagához, tartják magukat az alapszabályokhoz. A történet nem eredetibb a kelleténél. Aki rajongó vagy legalább közepesen ismeri a Batman-univerzumot, az természetesen tudni fogja, merre tart Mr. Freeze vagy Poison Ivy. Viszont a legtöbb fordulat, a legtöbb nehézség teljesen új  — nem számítva persze az egyáltalán nem ritka hommage-okat, amelyek használata viszont teljesen arányos és elég egyértelmű ahhoz, hogy ne lehessen lopásnak nevezni.

Jim Gordon figurája nagyon szerencsés választás. Egy olyan, állandóan visszatérő szereplő Batman-történet összes interpretációjában, aki a címszereplő mellett szinte törvényszerűen szorul a háttérbe. Ez a sorozat végre meghatározó módon róla szól, felépíti a karaktert, amelyik majd megfelelő társa lehet Batmennek — aki, mintegy mellékesen, több ismert főgonosszal együtt, szintén felépül a sorozatban.

Számomra ez az azért is szimpatikus, mert az általam ismert művek általában két rossz közül választottak: vagy villámgyorsan, a semmiből építették fel ezeket a szereplőket, vagy el kellett hinnünk, hogy csak úgy vannak. A Batman returns-ben a Macskanő szinte pillanatok alatt válik karcsú, vonzó, ellenállhatatlan antihőssé; a Sötét lovagban a Joker csak úgy lesz, fogalmunk sincs, ki ő, honnan jött és hogyan lett belőle nagy hatalmú, démoni gonoszságú szörnyeteg. A Gotham viszont pont ezt a feladatot vállalja fel: ráérősen, valódi szenvedéseket, kemény konfliktusokat és igazi morális dilemmák sorozatát felvállalva építgeti a szereplőket.

Persze a sorozat mindezekkel együtt is lehetne gyenge. De nem az. Egyrészt Gotham, mint város, remekül sikerült: részletgazdag, színes és hangulatos. Egy sajátos, kortalan világ, ahol nagyon is hihetően tud működni az az erős kontrasztokra építő társadalom, ami a Batman-történetek alapvető kelléke. Alapvetően különbözik ez a világ például a film noirok szürke, megkérdőjelezhető erkölcsi döntésekkel teli, identitását kereső univerzumától. Gothamban mindenki tudja, mi a jó és mi a rossz — maximum úgy dönt, hogy nem az erkölcsileg helyes döntést hozza meg.

A másik elengedhetetlen kellék a megfelelő atmoszférához a stílus. Gothamban a feketének is százféle árnyalata van. Pont azért, mert nincs erkölcsi szürke zóna, a gonoszság tudatos döntés kérdése, az erkölcsi állásfoglalás esztétikai választás is egyben. Ami — a képregényekkel teljes összhangban — életstílust, divatválasztást is jelent. Ami a műfaj harsogó, erős kontrasztjait is figyelembe véve olyasmi, ami rögtön életszerűvé teszi a hősöket: nem egyszerűen gonoszak, mert gonoszak akarnak lenni — identitásuk, álmaik vannak, amit ilyen torz és kegyetlen módon akarnak beváltani.

A sok tökéletesre sminkelt, hol csak tökéletes eleganciával, hol kifejezetten kihívóan öltöző nő láttán a feleségem megkérdezte: nem gondolom, hogy ez a film egy kicsit szexista? Haboztam egy kicsit, de nem gondolom. A Gothamban ugyanis nem csak a nők teszik magukat közszemlére, helyeznek hatalmas hangsúlyt az öltözködésükre, igyekeznek magukat szexuálisan vonzónak feltüntetni. Ez egy szenvedélyes, túlfűtött, ha úgy tetszik, romlott világ — de a nők semmiképpen nincsenek a háttérben (ráadásul a sorozat saját karakterei is majdnem mind nők). Meghatározó, a férfiakkal egyenrangú szereplői ennek a világnak, ami annál is inkább lehetséges, mivel Gotham — akárcsak a többi Batman-történet — egyáltalán nem egyfókuszú. Persze, Bruce Wayne, vagy — a sorozat esetében — Jim Gordon nyilván egy kulcsfontosságú szereplő; messze nem dominálják annyira a cselekményt, mint egy hagyományos akciófilm hősei. Az ellenségek színes, egyedi karakterek, akiket meg kell tudnunk különböztetnünk egymástól — ehhez pedig meg kell ismernünk őket, saját kalandokra van szükségük. Másrészt rendszerint több mellékszál is fut egymással párhuzamosan — ezek meg azért kellenek, hogy megágyazzanak az alaptörténet későbbi fordulatainak.

Mindezek mellett a sorozat még jól meg is van írva. Kifejezetten szórakoztatóak a fordulatok, jól épülnek egymásra különböző cselekményszálak, és a dialógusok is elfogadhatóak. Ebben a műfajban természetesen elengedhetetlenek a visszatérő mondatok, a színpadias kifejezések, amitől sokszor elég kiszámíthatóak a beszélgetések is. A humor viszont a legjobb fajta: nincsenek ócska kis humorzsákok a szereplők között, az ironikus, cinikus mondások természetesen jönnek mindenkinek és nagyon jól ülnek.

Mint egy Batman-kocarajonó, számomra rendkívül üdítő az is, hogy milyen fontos és komplex szerepet tölt be a Riddler és Pingvin karaktere és hogy mennyire sokoldalúak ők is. Ez az első Batman, ahol nem mindig Bruce Wayne-ért szorítok.

O-bi, O-ba, a civilizáció vége, 1985

Trychydts | | | 2018., június 18., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Az egész egy algi-féle megosztással kezdődött:

Aztóta vonzódom a posztapokaliptikus irodalomhoz, amióta Balu egyszer kölcsönadta nekem a Hozsánna néked Leibowitzot. Persze jóval előtte megvolt Bogáti Pétertől az Utolsó ember, még a városmajor utcai gyerekkönyvtárból kölcsönöztem ki; ennek megfelelően aztán ez egy elég szoft megközelítése is a témának. Persze nagyon nehéz ezt jól csinálni: végtelen mennyiségű nyomorúság van, amiből meríteni lehet. Ha nem akarunk elmerülni a fájdalompornóban, a szenvedést valódi téttel bíró erkölcsi, társadalmi, tudományos dilemmákká kell konvertálni. A Hozsánna néked Leibovitz! évszázadokat felívelő története miatt lesz igazán jelentős mű: miközben mindig egyes emberek életéből kapunk meg egy-egy epizódot, ezek egy monumentális, ciklikus felépítésű eposszá állnak össze. Cormac McCarthy-tól Az Út elsősorban a szülői szeretetről szól: az apa a fiából merít reményt a továbbéléshez, még a legreménytelenebb körülmények közepette is. Miatta igyekszik megtartani bizonyos alapvető erkölcsi szabályokat a társadalmi konvencióktól már teljesen mentes, elvadult világban, miatta keresi fáradhatatlanul a lehetőséget a továbbélésre — életének egyetlen célja, hogy a fiú nélküle is képes legyen továbbvinni a reményt. Lem Fürdőkádban talált kézirata gyilkos fekete komédia, amely egy szélsőségesen izolált csoporton keresztül azt mutatja be, milyen nevetséges görcsösséggel tudunk ragaszkodni a szabályokhoz és a konvenciókhoz akkor is, amikor annak már semmi értelme.

Az algi által keresett film, az O-bi, O-ba, A Civilizáció vége sok szempontból hasonló alapokról indít, mint Lem regénye (ráadásul ugyancsak egy, a lengyel szocializmusban született sci-firől van szó). Az atomháború után a katonák megpróbálnak legalább egy maroknyi embert egy biztonságos óvóhelyre kísérni: a háború túlélői azonban gyűlölik a katonákat, nem hisznek nekik. Így a propagandáért felelős szakemberek kitalálnak egy legendát: a túlélőkért hamarosan eljön a paradicsomi körülményeket hozó Bárka — ha hajlandóak ezt az erre kijelölt helyen megvárni. A film ennek a közösségnek az utolsó napját mutatja be, az egyik propagandista, Soft szemszögéből.

Eddigre a megmentett emberek fele már halott; az sem látszik, hogy a nukleáris tél végén ez a legyengült, szellemileg és erkölcsileg is folyamatosan és rapid módon erodálódó közösség hogyan fog bármit is újjáépíteni. Ráadásul az óvóhely állapota is folyamatosan romlik; eleve csak egy ideiglenes rejtekhelynek épült, javítására sincs érdemi esély. A közösség tenni akarását ráadásul pont az bénítja meg, amivel kezdetben mobilizálhatóak voltak: nem hajlandóak belenyugodni abba, hogy nyomorúságuk végleges állapot, mindannyian a Bárka jelentette csodát várják. Mi több, maguk is építik tovább a legendát: a feketepiacon egy ezüstből kovácsolt játékpénzzel fizetnek, és mindenki meg van győződve róla, hogy a Bárkán ez a lesz majd a hivatalos fizetőeszköz. Ahelyett, hogy a túlélésükön dolgoznának, azt igyekeznek megőrizni magukban, ami majd a Bárkán lenne majd hasznukra. És persze mindenki elzárkózik a valóságtól: hiszen miért akarná bárki is tagadni a Bárka létezését, ha nem létezne valójában?

Szemlátomást egy alacsony költségvetésű filmről van szó, ami szokszor nagyon művi megoldásokkal dolgozik. Érthető, hogy mik a problémák, amire a film megpróbálja felhívni a figyelmet, de ha alaposan figyelünk, az is látható, hogy ez a társadalom, ebben a formában csak egy filmben létezhet. Mi készteti például a lakosság nagy részét arra, hogy egész nap egy hatalmas csarnokban lézengjen? Világos, hogy azért van bordélyház, hogy lássuk, még a világvége után is csak az olcsó gyönyöröket hajhásszuk, de ha emberek halnak éhen, hogy lehet ezt ilyen színvonalon fenntartani? Miért nem gondolt a vezetőség egy évig arra, hogy mi lesz a következő lépés?

A film szokszor mindezek ellenére is működik. A bőrünkön érezzük a zsigeri utálatot a kicsinyesség, a szűk látókörűség iránt, nem tudunk kitérni a fogcsikorgató frusztráció elől a minden racionalitás elsöprő emberi butaság láttán, és a főhőssel is nagyon könnyű azonosulni — minden gyengeségével és hibájával együtt. Ami nekem a legjobban tetszett, az a befejezés: bár a végső megsemmisülést hozza magával, sikerül ezt felesleges naturalizmus nélkül, méltóságteljes szomorúsággal bemutatni.

Nézd, ki van itt (Er ist wieder da), 2015.

Trychydts | | | 2018., április 29., 19:10 | | | Kategóriák: ,

A könyv hamar az egyik kedvenc regényem lett , angolul és magyarul is többször elolvastam (és csak ezért is kifejezetten sajnálom, hogy nem tudok németül). A film azonban, attól tartok, végletesen félreértelmezi a regény mondanivalóját. Abszolút lényegtelen ugyanis, kiderül-e valaha is, hogy a magát Adolf Hitlernek nevező szereplő valóban Adolf Hitler-e.

A regénynek ez a húzása persze kulcsfontosságú a történet értelmezése szempontjából — de kifejezetten egy olyan gesztus, amely kizárólag nekünk, az olvasóknak szól. Azzal szembesít bennünket, hogy ha maga Hitler térne is vissza, őt sem fogadnánk másképpen, mint jóindulatú, málészájú polkorrektséggel. Ez egy fontos referenciapont számunkra, de a regény szereplői szempontjából teljesen indifferens. Hitlert nem hitlersége, hanem az általa terjesztett náci szarságok miatt kell kell elítélni.

A film viszont mindent erre az egy lapra tesz fel, és ez természetesen alapjaiban határozza meg az adaptáció súlypontjait. A könyvnek egy fontos mozzanata Hitler folyamatos, villámgyorsan felfelé ívelő diadalmenete a tömegmédiában, a mögötte gyakorlatilag hezitálás nélkül felsorakozó, egységes tömeg. Mindenki a pártjára áll: az opportunista senkik ugyanúgy, mint a karakteres vezetők, a minőségi tartalomra áhítozó profik, a naiv diákmunkások és — a regény egyik legtorokszorítóbb jelenetében — a holokauszt-túlélők is. Mivel a film azzal akar játszani, hogy ki és mikor jön rá Hitler „titkára” (aki persze soha nem titkol semmit), ezért ellenérdekek és ellentétek olyan hálóját fonja a mellékszereplők köré, amelynek bogozgatása a film nagy részét elviszi. Sensenbrink és Sawatzki, a Hitler tévéműsorait készítő cég munkatársa a regényben semmiféle érdemi viszonyban nincs egymással — itt az ő (az új szereposztás szerint teljesen egyenlőtlen) rivalizálásuk a történet egyik motorja.

Pedig amúgy sok jó ötlet van, ami dinamikussá teszi a rengeteg belső monológ miatt amúgy is nehezen filmesíthető történetet. Kiváló ötlet például, ahogy filmet is csinálnak az új Hitlerből — számos remek jelenet jön a különböző „film a filmben” helyzetekből. Az események időrendjének cserélgetése is sűríti a cselekményt; a féldokumentarista operatőrmunka pedig tényleg valóságközelivé, realisztikusabbá teszi a végeredményt.

Vannak viszont olyan momentumok, amelyek eredeti ötletek ugyan a regényhez képest, de végül is nem vezetnek sehová. Valóban egy kicsit erőltetett a könyvnek az a része, ahogy Hitler a nulla egzisztenciából eljut a létfenntartáshoz szükséges minimumig. TImur Vermes ezt nem túl elegánsan oldotta meg, a film pedig leáll problémázni ezzel — végül is azonban ugyanott vagyunk, a történet nem lesz több az újabb részletektől.

A filmnek a vége a legerősebb. Itt már a migrációs válságra is reagálnak a készítők, ügyesen rezonálva a könyv befejezésére. A film azonban még így is lapos és érdektelen marad — messze nincs az a brutális, fegyelmező ereje, ami a könyvből még sokadik olvasásra is átjön.

Hamlet — a National Theater Live felvétele az Urániában

Trychydts | | | 2018., március 24., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Ha nem is a kedvenc Shakespeare-em a Hamlet, de azért így is imádom. Az Örkény előadása nagyon megfogott, kifejezetten kíváncsi voltam hát egy eredeti angol produkcióra, Benedict Cumberbatch pedig nagyon ígéretes színész volt a főszerepre.

Összességében véve nem voltam elájulva, bár a kulturális különbségek önmagukban is mellbevágóak. A színpad méreteit tekintve monumentális. Budapesti színházlátogatóként ahhoz vagyok hozzászokva, hogy valahogy meg kell oldani, hogy a nagyon is véges tér egy kicsit kitáruljon — itt nincs ilyen probléma, bőven van hely mindenre, grandiózus díszletekre, egymástól a csak üres térrel elválasztott jelenetekre.

Ami engem meglepett, hogy mennyire klasszicizáló az előadás. Lawrence Olivier legendás filmfeldolgozása hetven éves — ez a színpadi produkció körülbelül ugyanazt a felfogást adja vissza. Hamlet őrülete kissé játékosabb, a ruhák nem próbálnak korszerűek lenni, hanem modernek, van szemüveg, öltöny és hátizsák — de ezek csak esztétikai apróságok, érdemben nem változtatnak a darab értelmezésén. Nincsenek kiszólások, nincs valódi modernizálás — a darabot adják elő, a lehető legsterilebben. Ha hangoskönyv formátumban hallgattuk volna az előadást, akkor sem veszítettünk volna sokat. Nincsenek zsigeri, testközeli interakciók, nincsenek valóban modern metakommunikációs gesztusok — professzionális, de kissé színtelen színészi játék van.

Ami nekem azért különös, mert a Hamlet szerintem pont azért friss és életszerű mind a mai napig, mert rengeteg mindent bele lehet látni és tenni. Tom Stoppard zseniális dekonstrukciója, a Rosencrantz és Guildenstern halott után szinte már kötelező lenne némi agymunka rendezői oldalon — ez itt most elmarad.

Maga a közvetítés moziban is remekül működik, tényleg közel hozza a színházi élményt — klassz lenne, ha az Uránia több darabbal vállalná be ugyanezt.

Lady Bird (2017.)

Trychydts | | | 2018., március 04., 23:39 | | | Kategóriák: ,

Kifejezetten üdítő olyan filmeket nézni, amik a mindennapi életről szólnak — megkapóan és magával ragadóan. Sajnos sokszor az alkotók csak úgy csinálnak, mintha ezt tennék, de valójában extrém kisarkított helyzeteket, mesterkélt karaktereket, túltekert drámát tolnak az arcunkba.

A kétezres évesek elején, a kaliforniai Sacramentóban játszódó történet egyáltalán nem ilyen. Egy kicsit lázadó, kicsit egyénieskedő, nem túl jó anyagi körülmények között élő tinédzser lány szeretne bejutni valamelyik new yorki egyetemre — körülbelül ennyi a történet. Ez önmagában nyilván kevés lenne az Oscar-jelöltséghez. A már emlegetett, kiváló arányérzék mellett a készítők egy dologhoz értettek nagyon: hogy hogyan kell egy történetet igazán személyessé tenni. Mindenkinek megvan a maga egyénisége, múltja; a katolikus iskola diákjainak kapcsolatait nem egymás folyamatos gyötrése, hanem apróságok sokaságának bemutatása teszi érdekessé. Ülnek a fiatalok egy falon, várják, hogy értük jöjjenek kocsival — és közben flörtölgetnek egymással. Apró érintések, figyelmes gesztusok, érdekes kis játékok — semmi extrém, semmi sistergő szenvedély, mégis jó figyelni ez az aprólékos műgonddal felépített jelenetet.

Láthatunk mindenfélét, ami a fiatalokat általában foglalkoztatja: készülődést amatőr színielőadásra, küszködést a tanulással, az első szerelmeket, az első szexuális élményeket, konfliktusokat a szülőkkel, súrlódásokat a barátokkal, a kortársakhoz való igazodás problémáit, a homoszexualitással való első szembesülést. Személy szerint én talán unalmasabb fiatal voltam ennél, de húgom, meg más fiatal lányok a múltamból azért elég sokszor eszembe jutottak.

Saoirse Ronan valóban elemében van ebben a rengeteg hétköznapi bájt és érzelmet követelő szerepben — képes annak ellenére is megszerettetnie magát, hogy semmivel sem szerethetőbb, mint bármelyik másik karakter. De mindenki vagy majdnem mindenki a helyén van — Jordan Rodrigues és Marielle Scott, a kicsit deviánsan öltözködő, fiatal pár néha kicsit mesterkélt, néha kicsit harsány — de mindez alighanem csak azért feltűnő, mert az egész mezőny rettentő erős.

Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen filmet személyes, de mégis diszkrét közelikkel, visszafogott árnyalatokkal kell filmezni — de a Lady Bird ebben a kategóriában is gyönyörű. Néha elképesztően szépek és megkapóak a képek — pontosan úgy, mint ahogy a valóságban is rácsodálkozunk néha az élet szépségére.

The Darkest Hour (A legsötétebb óra), 2017.

Trychydts | | | 2018., január 22., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nyomasztó és klausztrofóbiás film A legsötétebb óra. A második világháború elején járunk, Franciaország német inváziója elkerülhetetlennek látszik, az angol csapatok Dunkerque-nél bekerítve várják a fogságba esést vagy az evakuációt. Churchillnek, a frissen megválasztott miniszterelnöknek bunkerekben berendezett tárgyalótermekben, félhomályos parlamenti folyosókon és a Buckhingam palota elutasító légkörében kell megszereznie a szükséges politikai támogatást a Németország elleni háborúhoz.

Anglia szerepe a második világháborúban a hősies ellenállásé — úgy vállaltak szörnyű áldozatokat a háborúban, hogy mindvégig tudták, a helyes oldalon állnak. Churchill szerepe közismert a szigetország háborús sikereiben. Ezekben a napokban azonban Churchillt épp saját pártjának elitje nem támogatta: a film tulajdonképpen azoknak a politikai manővereknek a története, amelyekkel végleg meg tudta erősíteni a pozícióját, és amellyel ki tudta szorítani a németekkel való tárgyalásos megegyezést sürgetőket a brit nagypolitika színpadáról.

Sok politikai-hatalmi thriller esik bele abba a hibába, hogy túlkomponálják a történetet: a főszereplő éleslátása határtalan, mindenkin átlát, mindenkit bábuként mozgat, hogy aztán a végső konfrontációban egy csodálatos, gerinc-borzongató manőversorozattal mindenkivel leszámoljon. A legsötétebb óra számomra legvonzóbb tulajdonsága, hogy Churchillt képes bizonytalannak és sebezhetőnek ábrázolni. A cél világos számára, de sokáig tart, amíg képes felfogni a Harmadik Birodalom totális fölényét a francia hadszíntéren; sokkolja a felismerés, hogy ha Dunkerque-nél nem sikerül evakuálni az angol hadsereget, akkor a további ellenállás esélyei is drámaian lecsökkennek. És a terv, amit kidolgoznak az evakuálásra, ugyancsak törékeny és rengeteg tényező szerencsés összejátszását követeli meg.

A film Churchillje impulzív, depresszióval küzdő, sokszor önmagába forduló, kiszámíthatatlan, a mindennapi élet örömeihez és kényelméhez ragaszkodó, a konvenciókra nem sokat adó, öntörvényű figura. Öreg, mégsem megtört, érzelmes, de döntéseit mégis szigorúan intellektuális alapon meghozó, az évtizedes munkában már erőse megfáradt államférfi, akinek makacs kitartása mégis megingathatatlan. Gary Oldman képest tévesztés nélkül megtestesíteni ezt az ellentmondásokkal és kétségekkel sokszorosan terhelt figurát — és az ő sajátos, visszafogott, de mégis teljes beleélésen alapuló színészi egyénisége (ami a Suszter, Szabó, Baka, Kém-ben is a siker egyik kulcsa volt) nagyon is illik ehhez a feladathoz. Hiába tudjuk, hogy Churchill egy legendás figura, a filmben képtelenség rögtön azonosulni vele. Meg kell dolgoznunk ezért az érzésért, ahogy a miniszterelnökkel együtt szenvedjük végog a politikai válságot.

Ez a nagyon erős személyesség az egész filmet végigkíséri. A távolságtartásnak nem sok lehetőséget adó közelik mutatják mindenkinek a reakcióit: a rákkal küzdő konzervatív vezető, Chamberlain verejtékező helytállását, a Churchill mániákus kitartásában osztozni képtelen Lord Halifax feszült küzdelmét hazája megmentéséért; György király melankolikus távolságtartását, amely a bizalomnak is csak óvatosan ad helyet. A Churchillt körülvevő nők pedig — a titkárnője és a felesége — azok, akik határozottságukkal és méltóságukkal ellenpontot tudnak képviselni Churchill hangulati ingadozásaival szemben.

Pontosan ez az intimitás az, ami a film igazi erejét adja. A személyes küzdelmek, konfliktusok hitelessége,  ereje nem vész el akkor sem, ha a történet végét mindenki ismeri.

Murder on the Orient Express (Gyilkosság az Orient Expresszen), 2017.

Trychydts | | | 2017., december 28., 18:34 | | | Kategóriák: ,

A sok lealázó kritika után eléggé meglepett, Peti milyen pozitívan beszélt róla, amikor vendégül láttuk őket; így amikor apósomnak kerestünk filmet a szokásos karácsonyi mozizáshoz, elég magabiztosan ajánlottam a Gyilkosság az Orient Expresszent.

Mondjuk Agatha Christie-vel azért nem olyan nehéz mellényúlni. Na nem mintha egy utolérhetetlen zseniről lenne szó — egy rasszista, társadalmi előítéletekkel csontjai velejéig átitatott, szűk látókörű szerzőről van szó, akinek történetei, ha röntgennel világítjuk át, elég buták, szereplői sablonosak, az irodalmi kvalitásokat pedig teljesen mellőzik. Kábé annyira szórakoztatóak, mint egy ügyes keresztrejtvény — és ezt most egyáltalán nem dehonesztáló jelzőnek szánom. Elég hálás alapanyag hát a megfilmesítésre — ha a készítők tartják magukat a regények cselekményéhez, akkor kellően igényes megfilmesítéssel még azok számára is elég szórakoztató produktumot lehet előállítani, akik történetesen olvasták már az eredeti írásokat. David Suchet Poirot-sorozatában is pontosan ez történt: kiválóan ragadták meg a főszereplőt, és bizonyos mellékszereplők (pl. Hastings kapitány) előtérbe hozásával megteremtettek egy vizuálisan és dramaturgiailag is vonzó, koherens világot, amiben hézagmentesen illeszkednek a valóságban ennél sokkal kevésbé összetartozó történetek.

A hazai vitriolos kritikák (a külföldiek közül még a negatívak is sokkal visszafogottabbak) mögött én amúgy nem nagyon látok mást, mint a mélységes és valahol érthető elfogultságot a Suchet-féle interpretáció iránt. Nekem azonban semmi bajom nem volt Kenneth Branagh Poirot-felfogásával: kifejezetten tetszett, hogy mertek mást mutatni, mint amit már annyira megszokhattunk, anélkül, hogy elfordultak volna az eredeti szereplő alapvonásaitól. Kifejezetten tetszett például Poirot képességeinek lélektani magyarázata, vagy az, ahogy a film központi erkölcsi dilemmáját feldolgozzák. Az Orient Expressz abban ugyanis mindenképpen egyedülálló a Poirot sorozatban, hogy a fő csattanó nem a gyilkos leleplezése — hanem hogy a szereplők és maga Poirot hogyan fogadják és dolgozzák fel a leleplezést.

A gyönyörű, éles és részletgazdag képekkel, változatos tónusokkal, ügyesen filmezett tájképekkel és a vonat szűk környezetét remekül használó, érzékenyen beltéri felvételekkel dolgozó operatőrmunka legalább felerészben járul hozzá a film élvezeti értékéhez. A színészek (még a kisebb szerepeket is rutinos sztárok játsszák) lazán, erőlködés nélkül hozzák, ami egy ilyen könnyed műhöz kell: Michelke Pfeiffer, Kenneth Branagh és Johhny Depp pedig pontosan ott van, ahol lenniük kell.

A masszív művészi élményt, a felemelő katarzist, az izgalmas kérdésfelvetéseket nyilván már az alapanyag is kizárja. De ennyi erővel nem kellene Agatha Christie filmeket csinálni — ami egy egészen széles réteg igényeit hagyná figyelmen kívül. Aki egy igazi, veretes, klasszikus detektívtörténetre vágyik, azt most sem fog csalódni.

Azt meg fel nem tudom fogni, mit volt képes minden egyes kritikus annyit rugózni azon a szerencsétlen bajuszon.

Porto 35 mm (Porto), 2016

Trychydts | | | 2017., szeptember 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Porto voltaképpen nem más, mint egy technikailag csodálatosan kivételezett, nagyon intim leszámolás a tündérmesékkel. Szembenézés azzal, hogy nincsenek csodák — a szerelem varázslata is csak azoknak hozhat feloldozást, akik megdolgoznak érte.

A történetbeli pár, Mati és Jake egyetlen éjszakára jönnek össze. A romantikus filmek hagyományai szerint ennek az éjszakának a csodálatos fordulatot kellene elhoznia mind a két fél életében — ez azonban nem történik, nem történhet meg.

Jake egy kallódó egyéniség. Élete egyetlen erkölcsileg tudatos döntése után (a húga mellé állt gazdag szüleivel szemben a családi konfliktusban), képtelen  egzisztenciálisan magára találni, képtelen egyáltalán életét bármilyen határozott irányba fordítani. Alkalmi munkákból tartja fenn magát, és így fut össze egy ásatáson a tanulmányúton levő Matival. A lány Jake-kel tökéletesen komplementer személyiség: rengeteget dolgozik, listaszerűen halad végig a kihívásokon életében, korábbi pszichiátriai problémáin felülemelkedve karriert épít — és éppen sikerül olyan párt találnia magának, aki nem csak feleségül akarja venni és gyerekeket akar tőle, de szakmailag és anyagilag is támogatni tudja. Viszont Mati egyáltalán nem szerelmes belé, sőt, de anya sem igazán kíván lenni — viszont képtelen nemet mondani a férfi jelentette lehetőségekre.

Ez a két ember gabalyodik egymásba egyetlen csodálatos éjszaka erejéig: Mati azonban ráébred, egyetlen fellángolásért nem hagyhatja ott eddig épített életét és eltaszítja magától a fiút. Ami objektíven nézve egy nagyon is érthető lépés. Jake semmit nem tesz saját boldogsága életében, mintha a szó szoros értelmében egy csodára várna egész felnőtt életében. Egyetlen biztos pontnak lenni egy ilyen ember életében: olyan teher ez, amit senki nem szívesen venne a vállára.

Az idősíkokkal könnyedén játszadozó film éles, meleg színekkel, 35 mm-es filmre rögzítve mutatja a rövid kapcsolat jeleneteit: szemcsés, elmosódott 16 mm-es filmen láthajtuk az előzményeket, és még durvább, 8 mm-es negatívra vették fel a szereplők mostani, kiüresedett és kétségekkel teli életét. Ez a stílusbravúr olyan, a történettel, a szereplők érzlemivel teljesen koherens vizuális világot teremt, ami egy egészen mély, tudatosan alig érzékelhető szinten erősít rá a film üzenetére.

A filmben nem csak a vizualitásban, de a cselekményben is nagyon fontos szereppel bírnak a mellékesnek tűnő apróságok. Amikor láthatjuk, hogy Mati milyen türelmetlen hegedűn gyakorló lányával, az éppen úgy fontos adalékokkal szolgál a cselekmény megértéshez, mint az a kétszer is visszatérő jelenet, amikor a film java részében tétlenül tengő-lengő Jake energikusan, szakértő mozdulatokkal polcokat szerel össze a lány lakásában.

Nagy erénye a filmnek, hogy egyik szereplőt sem teszi felelőssé az érzelmileg tragikus végkifejletért. Két sérült emberről van szó, akik nem ismerték fel, hogy a boldogságért meg is kell dolgozni és a bátorságra is szükség van a lehetőségek megragadásáért. Nem elég kitartónak lenni, tudni kell irányt is váltani, ha nem akarjuk, hogy zátonyra fusson az életünk — de ha csak várunk a nagy lehetőségre, nem leszünk rá méltóak, ha majd elérkezik.

A film záró képsorai egy hagyományosan narrált filmben a boldog végkifejletet mutatnák. Mivel mi már ismerjük a jövőt, tudjuk, hogy csak ez a boldogság csak illuzórikus, és mi éppen az utolsó perceinek vagyunk tanúni. Fájdalmas átélni, hogy a tünderémesék korszakának már vége — hiszen ezen a két szereplőn tényleg csak a csoda segíthetne. Segíthetett volna.

| | | Korábbi bejegyzések »