Szilvi, a tanárom ajánlotta nekem ezt a kis hat füzetből álló kottát, ami tulajdonképpen Bartók zongoraiskolája: folyamatosan nehezedő gyakorlatok sorozata. Most tartok az első füzet végénél.

Bartók nekem mindeddig nem jelentett semmit. Ismerem a A kékszakállú herceg várát, tanultunk pár nagyon furán hangzó darabot énekórán, de ennyi. A Mikrokozmosz viszont rajongóvá tett — bármennyire egyszerűek például az első darabok, a végeredmény mindig földöntúlian gyönyörű. Persze egy Leoplod Mozart vagy egy egyszerű Beethoven darab is lehet kezdők számára is játszható és mégis nagyon szép. A Mikrokozmosz darabjai viszont kifejezetten egymásra épülnek, nagyon enyhe tempóban követelnek újabb és újabb készségeket. Bartóknak ráadásul van egy utánozhatatlan, modern világa, ami nagyon különbözik a klasszikus daraboktól.

Amikor elkezdtem zongorázni, az volt a célom, hogy majd képes legyek arra, hogy leüljek, és kottából eljátszassak valami szépet. A Mikrokozmosz elérte nálam, amit pedig mindig nagyon nehezen fogadok el, hogy az út legalább annyira élvezetes legyen, mint a végállomás. Minden darabot meg akarok tanulni, meg akarok szólaltatni, ki akarok élvezni. Még ha fél-egy percig is tart egy-egy gyakorlat, a végeredmény akkor is egy olyan csodálatos, önmagában is érvényes, egyedi egész, amihez később is szívesen térek vissza.

Kell lennie egy színvonalnak, ami alá az ember nem ad. Nem kell mindenhez jó képet vágni. Csak azért, mert valamit színházi előadásként hirdetnek meg, attól még lehet olyan rossz, hogy az ember nem hajlandó hozzá tovább asszisztálni. Törley-Havas Sára produckciója a Magyar Szentföld templomban pontosan ez a kategória volt: sokkolóan, érthetetlenül, indoklatlanul rossz. Hogy mennyire szörnyű, azt csak azért tudom, mert érdekelt voltam az előadás végében, így mindenképpen maradnom kellett.

Maga az épület egy monumentális, komplex történetű különlegesség, formabontó szerkezettel, belül mindenféle érdekes textúrákkal, részletekkel: valaha templomnak szánták, de aztán a második világháború után készült csak el, így az alapító szerzetesrend soha nem vehette birtokba, mindenféle formaidegen funkciókat töltött be, tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem rombolták le. Az előző rendszerből jól ismert betűkkel írt feliratok, régi szekrények, újabb felújítások nyomai, régi gépészeti berendezések — órákat lehetne itt tölteni, az ember kikerülhetetlenül is kívánja az ismerkedést. Első lépésként ettől rögtön megfosztanak bennünket.

A térspecifikus előadás sztorija valami olyasmi lenne, hogy városi sétára visz minket egy fiatal színész, közben kitör a világvége, amit mi a templom pincéjében vészelünk túl, és utána a templom óriási átriumában, a Magamnál Jobban Kórus finom énekhangjára búcsúzunk az elpusztult világ emlékeitől. A helyszín annyira különleges, hogy még ez a feleslegesen nagyzoló történet is elsülhetne valahogy, ha az alkotókban — a mindenféle művészi arányérzéket mellőző rendező-dramaturg és a masszívan ripacskodó színész — lett volna egy kis alázat a hely iránt. A templom ugyanis annyira különleges, romos állapotában is annyira méltóságteljes és elegáns, hogy csak kellő alázattal és alkalmazkodással lehetne itt darabot csinálni.

Ehhez képest a minket kísérő színész karaktere szerint egy ócska, felszínes, heherésző, ordibáló, magában motyogó, olcsó, átlátszó, ízléstelen poénokat pufogtató ripacs. A helyzet két perc múlva teljesen világos, ekkora tahók a való életben nincsenek, magyarul az egész kamu, ez lenne itt a „poén”, de inkább csak kínos az egész. Én és édesanyám csak röhögünk az egészen, a konvencionálisabb színházi attitűdökkel rendelkező maradék hat-nyolc ember csak feszeng, a minket a romos, balesetveszélyes épületben terelgető szervező meg felajánlja nekünk, hogy távozhatunk, ha nem tetszik. Távoznánk, ha nem a kórus miatt jöttünk volna.

A színész az előadás előrehaladtával egyre szétesettebb figurát játszik. Valakik vascsöveket dobálnak az épületben, nyilván rejtelmes atmoszférát próbálnak teremteni. Kísérőnk a gépteremben rágyűjt a „dohányzás és nyílt láng használata tilos” tábla mellett, elsüt pár ízléstelen poént az itt felnövő ábrákra, majd kirohan, minket megkér, hogy maradjunk itt. Egy nő segítségért kezd el ordibálni valahol az épületben, a közönség a füle botját nem mozgatja. Végül kiterelnek minket a kijárathoz, ott színpadiasan bezárják az ajtót előttünk, mehetünk vissza a pincébe, ahol néhány teamécses fénye mellett közlik velünk, hogy itt a világvége, majd odakint megütögetnek néhány csövet egy kalapáccsal. Vezetőnk almaszeleteket kínál körbe, egy irányított meditáció keretében elbúcsúztat minket szeretteinktől. Mindez ugyanolyan értelmetlen, elfogadhatatlan, összefüggéstelen és hiteltelen, mint ahogy hangzik — apokalipszisnek bágyadt, játéknak ócska és erőltetett, gondolatnak közhelyes és sekélyes.

Végre kimehetünk az óriási, fáklyákkal megvilágított átriumba, ahol a kórus énekel nekünk, a félhomályban alig látszó, fehérre meszelt arccal, feketébe öltözve. Az épület masszív, lapos ívben elrendezett oszlopai oltalmazóan magasodnak fölénk és gyönyörű, őszi este van. Ez a pár, nyugodt perc önmagában is megéri a belépőjegyet, a lágy énekhangok közepette végre elengedhetjük magunkat, mód nyílik egy kis pénteki önreflexióra.

Színészünk még odajön hozzánk a sötétben, ad nekünk egy amulettet, hogy abban van a küldetésünk — van aki azt hiszi, hogy ezután még valami játék következik, de nem ez a vége, lehet hazamenni.

Érthetetlen, hogy láthat közönséget egy ilyen kesze-kusza, kiforratlan borzalom. Egy önfényező seggfej fél órán keresztül végigrángat minket egy templomon, tíz perc apokalipszis, tíz perc kórus — ez így egyszerűen nem lehet értelmes. Nem biztos, hogy egy főiskolásnak (a szervező, aki a végén vissza akarta adni a pénzünket, ezzel mentegetőzött) egyből apokalipszist kell rendeznie, de ha igen, ne próbálja meg megúszni a spiritualitást, ne próbáljon meg kicsúszni a hely jelentette felelősség alól és ne próbáljon meg értelmes gondolatok helyett egy széttrancsírozott almát letolni a torkomon.

Az épületet amúgy szívesen megnézném szólóban is.

A legutóbbi elnökválasztás után kezdett igazán érdekelni az amerikai poltika: egy New York Times előfizetéssel kezdtem. Aztán, amikor édesanyám a figyelmembe ajánlotta, akkor elkezdtem nézni a The Late Show-t, ahol az egyik vendég ennek az amerikai belpolitikai podcastnak a csapata volt. Belehallgattam próbaképpen, azóta pedig kisebb esemény az életemben, amikor hetente kétszer megérkezik a legújabb epizód.

Magyar/európai szemmel amúgy egészen különleges érzés iszapfürdőt venni az amerikai politikai mocsárban. Ami engem úgy istenigazából ledöbbentett, az rendszer hihetetlen politikai merevsége. Ez persze most elég lesajnálóan hangozhat; nekem inkább az volt a tanulság belőle, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az amerikai társadalom mennyire konzervatív. Még a progresszív vagy a liberális politikai erők is sokkal konzervatívabbak, mint nálunk mondjuk a politikai közép képviselői. És vannak dolgok, amiket európai aggyal egyszerűen lehetetlen felfogni: ilyen például a fegyvertartás. Miért ragaszkodik egy társadalom ahhoz, hogy minden évben tízezer számra mészárolhassa le a saját polgárait?

A Pod Save Ameriicában elsősorban azt szeretem, hogy amerikai viszonylatban mindenképpen progresszív, ugyanakkor nagyon alaposan érvelve járnak körül témát professzionális, politikával foglalkozó szakemberek. (The West Wing kedvelőknek: kb. olyan, mintha Will Baley, Sam Seaborn és Toby Ziegler tartana podcastot.). Nagyon részletesen és intelligens humorral kommentálják az éppen futó híreket, rengeteg hosszú interjújuk van, szóval aki szeretné egy kicsit közelebbről is megismerni az amerikai politika demokrata szegletét, azoknak ez sokkal fogyaszthatóbb, mint mondjuk a CNN publicisztikái.

Én már hónapok óta rajongó vagyok és azóta nem hagytam ki egy epizódot sem.

A Netflix saját gyártású filmjének legfőbb célkitűzése: megfosztani a Bonnie és Clyde történetet minden romantikájától. Elsősorban persze a tömeggyilkos pár oldalán, de arra is gondosan ügyel, hogy a nyomozók oldalán se legyen senki természetfeletti képességekkel megáldott zseni, aki táv-gondolatolvasással, hét lépéssel az üldözöttek után járva elkapja őket.

Frank Hamer, a testvérpáros karrierjére végül egy sortűzzel pontot tevő texas ranger valóban egy kiemelkedő alakja volt az amerikai bűnüldözésnek, és valóban ismert volt a bűnözőkkel szembeni brutalitásáról. A film mégsem próbálja őt többnek beállítani egy erősen idősödő nyomozónál, akinek élete utolsó utáni feladata (ő és partnere nyugdíjból tért vissza ezért ez az egy küldetésért) egy próbatétel is.

Több szempontból is fontos a történet szempontjából az a Robin Hood mítosz, ami már életében körbelengte a bandát: a tömegek elitellenessége nagyon könnyen fordult át a bűnözők iránti rajongásba. Sokan kritizálják a jelenetet, amikor Hammer az öklével veri bele a lelkiismeretet egy, a bandának falazni akaró benzinkutasba — pedig ott nem a fizikai ütések érik el a változást. A kíméletlen szembesítés azzal, hogy ezek az emberek nem csak a pénzt veszik el a bankoktól, de teljesen ártatlan, családos rendőröket is lemészárolnak, ha a legkisebb veszélyt is érzik magukban.

Bonnie és Clyde arca csak az utolsó jelenetben kerül látszik — addig vagy csak távolról látjuk őket, vagy csak egy-egy testrészük látszik a kamerában. Ez is meggátol bennünket abban, hogy bármennyire is azonosulni tudjunk a gyilkos párral — ennek ellenére is végig egy erős dilemma, hogy mit kell tennie egy ilyen helyzetben a törvény emberének. Levadászható-e, felszólítás nélkül megölhető-e valaki, akiről tudjuk, hogy ha futni hagyjuk, mindenképpen ölni fog?

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbál meg könnyű, triviális vagy közhelyes választ adni erre a kérdésre.

Tavaly (?) is láttam egy kissé ódivatú szerelmi sztorit, a Halálos tavaszt a Városmajorban — így visszamenőleg már sajnálom, hogy nem írtam róla, de annyi finom réteg volt benne, hogy képtelen voltam megfelelően összeszedni a gondolataimat. Egy nagyon macsó, klisés történetre néhány apró módosítással felhúztak egy feminista fátylat, amitől nagyon eleven és modern lett az egész. Most is valami hasonlóval próbálkoztak meg, a Jó estét nyár, jó estét szerelem viszont korhadtan roskad össze az innovatív megoldások alatt.

Szívesen okolnám ezért a dohos alapanyagot, hiszen az alapsztori nyilván fel sem fogható már ma ésszel, de éppen a Halálos tavasz miatt gondolom, hogy ennek sem kellene akadálynak lennie. Ezúttal sajnos csak egy csikorgó léptekkel tántorgó zombi erejéig sikerült életet lehelni ebbe a valamikori klasszikusba. Igen, fel lehet fogni, hogy van itt egy gyári munkás fiú, aki nőknek udvarol, magát görög diplomatának kiadva, világos, hogy ez a furcsa szenvedély hogyan okoz károkat és szenvedést másoknak, és igen, egyértelmű az irónia, amikor egy olyan nővel akar össze, aki még csak nem is szereti viszont, hanem ki akarja használni — csak éppen kit érdekel ez az egész?

Az erőfeszítés azért kétségkívül látszik, a színészek munkájára például semmilyen panasz nem lehet és a stilizált díszletek ötletes, dinamikus felhasználása is ötletes. Az végeredmény mégis absztrakt, idegen és unalmas. Senkivel nem lehet azonosulni (talán csak a gyártulajdonossal, aki ordítva közli, hogy magasról tesz az egészre), senkit nem sajnálunk igazán. Voltaképpen mindegy, mi történik, az pedig, hogy nem lesz itt happy end, az mindenkinek világos, aki legalább egy alsó osztályos színjátszókör előadását megtekintette már. Thrillert feszültség nélkül eladni igen nehéz.

Hogy ezúttal mennyire sikerült, jól érzékelteti, hogy egyáltalán nem zavart a két hölgy mögöttem ülő hölgy trécselése — ízes fordulataik az előadás gyengeségeiről erőteljesebbek voltak, mint maga az előadás. Amikor pedig az előadás végén úgy álltak fel, hogy a darab egyetlen előnye a rövidsége volt (ha szünetet tartanak, alighanem mindenki hazaszökik) — nem átallottam vadidegenként is összeröhögni velük.

Nicoline karácsonyra lepett meg a koncertjegyekkel: kicsit aggódtam, mert kb. három albumnyi lemaradásban vagyok. (A tangós évek alatt leginkább csak tangót fogyasztottam, azóta pedig sokkal több mindenbe hallgatok bele, és soha nem voltam az a non-stop zenehallgató típus.) Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy Mark Knopflernek negyven éves karrierje van, a legrosszabb esetben is csak néhány szám lesz, amit most hallok először.

Végül aztán még ennyi sem volt, az eljátszott számok tényleg az életmű egészét átfogták; nekem a legkellemesebb meglepetés az 1979-es Once upon a time in the West volt, ami sokáig volt az egyik kedvenc számom (ahogy öregszem, úgy értékelem egyre jobban a Dire Straits után következő szólóalbumokat). De minden nagyon a helyén volt, a kísérőzenekar is elképesztően profi volt, nem volt olyan szám, ami ne okozott volna örömet. Szeretem ezeket a meglepetésszerű hangszerelési megoldásokat egy-egy ismert számon; tudom, hogy mi jön, de mégis egészen másképpen hallom.

Sajnos a Budapest aréna, mint koncerthelyszín finoman szólva is katasztrofális volt. Légitársaságoknál is utálom, ha két ülés közötti távolság rövidebb, mint a lábam; koncerten, színházban még inkább elvárom, hogy férjek el. Próbáltam így meg úgy helyezkedni, de a végén már nagyon keményen fájt mindenem. A tahó közönség természetesen nem a helyszín tartozéka, ettől még adott volt: hol a képernyővel, hol a vakukkal világítottak a szemembe, beszélgettek, jöttek-mentek — jobb szeretem, ha lehetőségem van nagyobb elmélyülésre. (Amúgy mire számít, aki a telefonjával vakuzik? Hogy a körömnyi kis lámpája majd bevilágítja a színpadot?)

Ettől függetlenül egy katartikus élmény volt, és persze azóta megint több szólóalbumot és Dire Straits lemezt hallgatok. Mi több: elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni.

Három kedvenc színészem van az Örkényben: Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Dóra Béla. Az Üvegbúrában pedig rajtuk kívül senki más nem játszik.

Sylvia Plath regénye amúgy is egy nagyon kompakt és személyes írás, mind a stúdiószínházi közeg, mind a sok monologizálás jót tesz neki. A díszlet erősen stilizált, a ferde padló, az azt körülvevő peremek, a falra lépcsőzetesen felszerelt kapaszkodók-ülőkék még némi mozgásszínház-szerű játékra is lehetőséget adnak. A főszerepet Zsigmond Emőke játssza, az összes mellékszerepet pedig a másik két fiatal színész. Mindenki a legjobbat hozza, de nekem pont azért ők a kedvenceim, mert hihetetlen tehetségek mindannyian. Kókai Tündétől a még egyetemi hallgatóként eljátszott Ofélia volt a szerep, aminek kapcsán először észrevettem, Zsigmond Emőke sokoldalúsága, a IV. Henrikben tűnt fel először, Dóra Béla pedig Erdős virágot szavalt a színház Facebook-oldalán.

A cselekménynek nagyon érdekes, finom lüktetése van: néha felgyorsulnak az események, pörgős, pattogós dialógusok mellett, nagyon feszesen játsszák a jeleneteket, aztán néha minden lelassul, minden sokkal fesztelenebb és természetesebb lesz. És minden másodperc teljesen a helyén van, nincs egyetlen érdektelen vagy elnyújtott jelenet sem.

Zsigmond Emőke alakítása nem csak azért tökéletes, mert finoman és érzékenyen formálja meg Ester Greenwood identitáskrízisből súlyos depresszióba csúszott figuráját, hanem azért, mert a történet feminista felhangjait is nagyon erősen adja vissza. Egy olyan fiatal intellektuel, aki be van zárva a nőket körülvevő sztereotípiák ketrecébe, miközben folyamatosan tárgyiasítják, félreértik, elutasítják. Mindenféle erőltetett aktualizálgatás nélkül, mégis igen erősen, zavarba ejtő élességgel jelennek meg a Metoo-mozgalom által is felvetett szörnyűségek.

Fantasztikus előadás, és tökéletes helyen van az Örkény stúdiójában.

Könnyű megszokni, de nehéz ráunni az Örkény maximalizmusára. A Mélyben is egy olyan produkció, ahol az eredetihez való maximális hűség együtt jár egy modern, dinamikus, mellbevágóan erős előadásmóddal.

A történet alapvető, meghatározó kontextusa a nyomor, és ezt a minimális díszletekkel és a kiválóan megtervezett jelmezekkel zsigeri alapossággal sikerül visszaadni. Bőrünkön érezzük a mindent átható, lemoshatatlan mocskot, az állandó hideget, az elképzelhetetlen mértékű szegénység összes létező kényelmetlenségét. A darab egy fiatal nő haldoklásával kezdődik — Kókai Tünde pedig felkavaró intenzitással adja meg az alaphangot.

Mindenki a helyén van a történetben — az Örkény társulatának valamennyi tagja elképesztő mértékű átlényegülésre képes és a csoda most is megtörténik. Znamenák István ugyanolyan meggyőzően adja a kapzsi, gerinctelen, mégis erélytelen háztulajdonost, mint ahogy Vajda Milán is látszólag könnyedén lényegül át vagyonát-eszét réges-régen elivott, félig értelmi fogyatékos szűccsé.

A darab fő kérdése az: lehetséges-e egyáltalán remény ennyire mindennek a legalján? A nyomorgó, egyik napról a másikra tengődő közösségbe egyszer csak egy rejtélyes, mégis jó kedélyű öregember, Luka érkezik és ügyes manipulációval, kegyes hazugságokkal kezd el lelket önteni mindenkibe, próbálja nekik visszaadni régen elveszített erkölcsi tartásukat. Közben megismerjük a pincében berendezett szállás lakóinak és és szállásadóik egyéni sorsát. Torokszorongató közelségből ismerhetjük meg azokat a túlélési stratégiákat, amivel képesek rávenni magukat, hogy felkeljenek és még egy napot túléljenek. Luka személyisége annyiban különleges, hogy mindenkit képessé tesz arra, hogy egy kicsit messzebbre tekintsen. Persze sokszor ez sem több öncsalásnál. Nem derül ki, van-e bárki is, aki ténylegesen előrébb tud jutni Luka tanácsai révén, de a nagyon haloványan, de mégiscsak megcsillanó reménysugárt az jelenti: nehéz elképzelni, hogy a történet vége után minden mehetne tovább a régi megszokott rendjében.

Márpedig a létnek ezen a fokán a teljes elállatiasodástól való megmenekvés is egy fél megváltással ér fel.

(Spoiler alert.)

Nem célom a Trónok harca átfogó kritikája: egyik epizódból sem láttam öt összefüggő percnél többet, a könyvek olvasását pedig kábé az első kötet felénél adtam fel. Inkább a kulturális hype az, ami foglalkoztat. Érzek némi elégtételt is: most, hogy a sorozatnak minden kártyáját terítenie kellett, a rajongók pontosan ugyanazokat a problémákat hozzák fel — és kenik rá a tévésorozat forgatókönyvét író szerzőpárosra — amiket én az első könyv kapcsán kifogásoltam.

George R. R. Martinnak nem az volt a prioritás, hogy egy koherens, valódi tétekkel bíró eposzt építsen fel, ami valahonnan valahová viszi az olvasót. Pedig egy történet — legyen szó pop- vagy magaskultúráról — csak ettől tud működni. Neki egy dolog számított: hogy ő legyen a modern fantasy fenegyereke, aki egyesével rúgja fel a fantasy összes „sémáját”. Valódi, radikális ellenkoncepciót nem tudott kiötleni, így a karakterek papírmasé mivoltát őrülten ugráló, össze-vissza örvénylő, sűrű cselekménnyel leplezte el; a korábban felépített elvárásokkal szembe menő fordulatok pedig rendszerint a szereplők nyálcsorgatóan idiotisztikus viselkedésére vezethetők vissza.

Pár héttel ezelőttig masszív kisebbségben voltam a véleményemmel. Az utolsó évad érkeztével aztán narratív technikák után nyöszörgő széplelkek és az előző évadok eseményeit tárgyi bizonyítékokként suhogtató, dühödt fanboyok között találtam magam. Lám, mindenki arra panaszkodik, hogy a szereplők logikátlan döntéseket hoznak, minden karakter ócskán sablonos, az események irracionálisak és hogy van egy csomó, megkezdett szál és történetív, ami végül nem vezetett sehová vagy nettó bullshitbe torkollott. Holott nincs másról szó, mint hogy a sztori nem véget ért, hanem megszakadt. Ha az HBO összesen huszonöt évadot gyártana, most mindenki lelkesen rágná a körmét, hogy mi lesz, és hogy a sorozat milyen zseniálisan ment szembe az elvárásainkkal. Eddig úgy tűnt, hogy az Éjkirály a nagy, egzisztenciális fenyegetés, de kiderült, hogy mégsem. Azt gondolták, hogy Dany lesz a megváltó figura, de ő is ugyanabba a csapdába esett bele, mint az apja, ráadásul a létező leglogikátlanabb pillanatban. Azt gondoltuk, Jon Snow feltámasztása mögött van valami, holott voltaképpen leginkább csak állt és nézett, mielőtt visszatért volna oda, ahová tartozott. Mindezek a fordulatok csak azért okoznak csalódást a rajongótábornak, mert nem jön utánuk a százezredik csavar és nincs egy eddig jelentéktelennek gondolt mellékszereplő, aki most az elhullottak helyére emelkedne.

George R. R. Martin nagy, gigantikus blöffje mögött végső soron nem volt semmilyen tartalom. A történetnek nem volt valódi tétje, kifutása, nem foglal állást semmi mellett, nem akar reflektálni semmire. Nem csoda, hogy a projekt irodalmi oldala megbukott. Annyifelé szalad a történet, amit már az író sem tud számon tartani, olyan sok fordulat történt már, hogy koherens lezárásra semmi esély. Az utolsó előtti kötet nyolc éve „készül”. Inkább elvitte a balhét az HBO, nekik ez csak egy show a sok közül, és a bevétel akkor is bejön, ha a befejezés csalódást kelt. Könyves háttér nélkül meg szépen rá lehet kenni mindent a forgatókönyvírókra.

Ha egy dologra kellene ráböknöm, mint a kudarc végső okára, akkor én azt mondanám, hogy Martin — legalábbis, amikor Tolkienről beszél, ez derül ki –, soha nem értette meg, hogy a fantasy hagyománya miről szól. A fantasy a megalapozott morális abszolultizmus műfaja. Az erkölcsi értékek néha valóságosan is megszemélyesednek és testet öltenek, de mindig objektív, érzékszervekkel is befogadható módon igazolható, hogy mi a jó és mi a rossz. Az istenek ténylegesen jelen vannak közöttünk, a karakterek hatalma mindenki számára látható, egyéni képességek (pl. a mágia) következménye. Mindenkinek állást kell foglalnia, nem létezik semleges vagy relativisztikus álláspont. Aki ezzel próbálkozik — mint például Szarumán a Gyűrűk Urában, vagy a régi istenektől elfordult új vallások vezetői a Sárkánydárda krónikákban, minimum megbuknak, de még gyakrabban behódolnak a gonosznak.

Mindez azért tud erőteljesen működni, mert így az olvasó automatikusan referenciapontot kap a saját valóságához. A legtöbben hiszünk vagy szeretnénk hinni valamiféle morális abszolútumban, de ritkán vagyunk abban a helyzetben, hogy a fantasy történetek szereplőihez hasonlóan rámutathatnánk döntésünk okaira. Dühít minket, ha mások nem értik, látják, hogy miért állunk ki egy ügy, egy tett vagy egy személy mellett. A fantasy történetekben a siker titka az erkölcsi kiállás, az elvekhez ragaszkodás. Így van ez a csodálatos, generációkat megmozgató Gyűrűk Urában, és kegyetlenül csikorgó, de szórakoztató ponyvanyelven hörgő Káosz káoszában is. Többek sima zsigeri stimulációknál: morális allegóriák, párhuzamok, értelmes reflexiók saját dilemmáinkra, gondolatainkra.

George R. R. Martin a Tűz és jég dalában nem fantasy-t ír, a filmesek sem fantasyt készítettek: leginkább pornót. Semmi másra nem akarnak hatni, mint az érzékeinkre. Végre büntetlenül nézhettük, ahogy embereket ölnek meg, darabolnak fel a képernyőn, végre testközelből érezhettük, milyen egy tizenéves lányt megerőszakolni vagy csókolózás közben egy laza (de kivitelezhetetlen) csuklómozdulattal leszúrni egy gyönyörű, fiatal, szőke nőt. Nyalhattunk vért, érezhettük az elégetett emberek szenes bűzét, és közben úgy csinálhattunk, mintha éppen egy tabudöntögető kulturális aktusnak lennénk részesei.

De tulajdonképpen miről is szólt ez a sorozat? Az égvilágon semmiről. Minden és mindennek az ellenkezője is megtörtént, egymással szögesen ellentétes okokból. Karakterfejlődés sem volt: bármikor, bármilyen elért eredményt és változást a sutba lehetett dobni. Így volt ez a morállal is. A Trónok harca morális álláspontja a teljes nihilizmus, a morális normáktól való teljes elfordulás. Nincs egyetlen elv, egyetlen erkölcsi parancs sem, amely túlélte volna a sorozatot. Lehet hőzöngeni azon, hogy Dany ártatlanokat ölt meg, de a nagy erkölcsi szupersztár, Ned Stark ugyanezt tette: saját kezűleg fejezte le az elkapott, elfagyott kezű-lábú dezertőrt, holott tudván tudta, hogy csak valamilyen elementáris, földöntúli rettegés késztethette kötelességszegésre. Ami ellen a halál semmilyen értelemben sem ellenszer.

Persze a Trónok harcának legjellegzetesebb vonása, hogy a szereplők hullanak, mint a legyek. Eredetileg ez is a tabudöntögetés eszköze volt. Martin, aki kihúzta magát a vietnami besorozás alól, valamiért azt gondolja és hirdeti magáról, hogy hitelesebben tudja ábrázolni a háborút, mint a két világháborút is átélt és tényleges harcokban is részt vevő Tolkien — márpedig szerinte ezt csak oktalan és váratlan halálok sokaságával lehet megoldani.

Kellően érzékeny írók felismerik, hogy a halál egy olyan borzalmas és visszafordíthatatlan esemény, ami nem csak a szereplőkre, de az olvasóra is hat — különösen, ha morális súlya is van. A Dűnében a minden összeesküvésen és tettetésen átlátó, keménykezű uralkodó, Leto Atreides tudta, hogy meg fogják ölni, mégsem hátrált meg. Halála jelentős szimbólum, az elkerülhetetlen végzet és a rendíthetetlen akarat összecsapása, egy olyan önfeláldozó gesztus, amely a regény végén hozza meg a gyümölcsét. Az Őszi alkony sárkányaiban, ami azért ponyva a javából, még a regény főgonosza, a Sötétség Királynőjének főpapja, Verminaard is komor méltósággal, önnön gőgjének következményeit belátva esik el. Martint ezek a finoman felépített ok-okozati láncok nem foglalkoztatják. Mindig hozzá akar tenni még egy csavart a sztorihoz, de végül már ő sem tudja követni, ki mit és miért csinál. Így omlik össze minden, ami elkezdene felépülni: A Dűne Leto Atreideséhez sok mindenben hasonlító Ned Stark (a regény sok más áldozatához hasonlóan) nem az elvei miatt hal meg, hanem azért, mert fejezeteken keresztül makogó idiótaként viselkedik. (Vajon mi lehetne jobb szlogen a sorozathoz: „What could go wrong?” vagy „Aki hülye, haljon meg!”?)

A Trónok harcában a halál nem tragédia: olcsó szórakozás. Így jutunk el oda, hogy egyes youtuberek egy-egy epizódban már kifejezetten kevesellték a karakterhalálok számát. Mindenki izgatottan találgatta, hogy ki lesz a következő, márpedig muszáj volt találgatni, ha a halálok többsége nem valamilyen morális kiállás, hanem teljesen kiszámíthatatlan és irracionális döntések sorozatának következménye. Szilárd morális alapokon nyugvó történet nélkül nincs fantasy, Martinnak más műfajról pedig a leghaloványabb fogalma sincs; marad hát a pornózás.

A legröhejesebb az egészben, hogy a történet vége nagyobb klisé nem is lehetne. A zsarnokok, legyenek embrionális vagy kifejlett formájúak, elhullanak, a sokat szenvedett Stark család életben maradott tagjai és a rohamos gyorsasággal hülyülő Tyrion Lannister pedig maradandó traumák nélkül röhögnek mindenkin és besöprik a jackpotot.

Lehetett volna persze ez másképp is, csak Martin nem bírta elviselni, hogy egyesek majd kitalálják a befejezést. A logikus döntés — és évekig erre tippelt mindenki — az lett volna, ha Daenerys Targaryen sárkányaival egyesíti az egész világot, majd egy óriási háborúban legyőzi az örök téllel és éjszakával fenyegető Másokat. Ez utólag is igazolta volna az összes westerosi kreténkedést, hiszen a történetnek látszólag pont az volt a lényege, hogy kis királyocskák villonganak egymással, miközben északról elindult felénk a mindent elsöprő, megállíthatatlan veszedelem. Így is elviselhetetlenül hosszú lett volna a történet, így is túlságosan sok felesleges szál lett volna, de legalább lett volna egy spirituális gerinc, ami megszilárdítja a cselekményt.

Ha most egy fantasy mesében lennénk, Martint tényleg száműznék egy kénsavtó közepére amíg be nem fejezi a könyveit (vagyis az idők végezetéig). De mivel a valóságban élünk, így valószínűleg lesz majd néhány spinoff az HBO-n.

Az első részt nem láttam, de ebben a formájában nehéz belátni, mi értelme van ennek az előadásnak. Ugyanennyi idő alatt, ugyanez a társulat, ugyanezzel az erőbefektetéssel valami sokkal jobbat is összehozhatott volna.

Az Örkény irodalmi értékek iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen. 2016-os videósorozatuk a Facebookon kiváló példa volt arra, hogy kommentár és kontextus nélkül is milyen erősen tudnak hatni színészi professzionalitással előadott versek. Dóra Béla videójára például mindmáig tisztán emlékszem, a Erdős Virág előadott munkájáról meg anno sokat vitatkoztam másokkal. Ennek ellenére sem értem, mi értelme volt a magyar irodalom legismertebb alkotásait összeszedni és előadni egy ócska tornácot formázó díszlet előtt. Ráadásul a legismertebb nem feltétlenül lesz a legjobb; gyakorlatilag mindegyik költőnek vannak jobb versei, mint amik bekerültek a válogatásba, de lehet, hogy még az irodalmi szöveggyűjteményben is találhatnánk ilyeneket. Nekem például fizikailag fájt Arany János hazug giccsét, a Családi kört vagy Petőfi kanos, de annál felejthetőbb firkálmányát, a Befordúltam a konyhábát élőben is hallanom. Minek? Weöres Sándor csengő-bongó kis játékai legalább tetszetősek, ha feleslegesek is.

Sajnos az interpretációk többsége nem tetszett; hol lapos volt, hol reménytelenül messze volt a saját értelmezésemtől. Általában ismerős volt minden, ami elhangzott, ilyenkor általában már rég megvolt a saját elképzelésem. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságbólja például az egyik kedvenc versem, az első számú referenciám pedig Schinkovits Imre interpretációja. Ehhez képest az Örkény ezt hat színésszel adatja elő, egymásnak adogatva át a szót, pont a legrosszabb helyeken törve meg a monotóniát. Talán azért is lett volna érdemes ismeretlen verseket választani, de én ettől függetlenül sem bántam volna, ha több újdonsággal találkozom.

A kevés kiemelkedő pillanat közül egyértelműen a legerősebb a Ne hidd Szép Ernőtől. Itt minden adott, amit várnék: a nem annyira triviális verset nem is szavalják, Zsigmond Emőke énekli, nagyon karakteres, blues hangszerelésre. Ez még mindig a fülemben cseng, úgy adtak hozzá a vershez, hogy mindvégig hiteles maradt és otthon muszáj is volt újraolvasnom. Thomas Mann üdvözlése József Attilától pedig egyszerűen csak tetszett, Mácsai Pál visszafogott, mégis nagyon jellegzetes és határozott beszédmódja egyszerűen jól illik ehhez a vershez, és azok közé a művek közé tartozik, amelyek ma is nagyon erősen szólnak.

A továbbiakban sincs kifogásom ellene, ha az Örkény színészei szavalni akarnak, de ha lesz Anyám Tyúkja 3., akkor azért jegyvásárlás előtt alaposan megnézem majd a színlapot. Az Apám kakasára viszont gondolkodás nélkül ülnék be.

Nem is esett le nekem, hogy kijött a Riddick-sorozat következő darabja, pedig a maga nemében eléggé szeretem. Persze most már moziban aligha nézném meg, de azért a Netflix-előfizetésemet pirulás nélkül tudom erre használni. Mondjuk edzés közben néztem a konditeremben, és lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam félbe, ha lejárt az időm, szóval elvakult rajongónak semmiképpen sem vagyok nevezhető.

Azért egy ilyen mogorva, kopasz antihősből nem olyan egyszerű három eredeti filmet kihozni — nem is sikerült. Sok mindenben pofátlan természetességgel követi a 22 évente sötétség (a sorozat első darabja) fordulatait, ami kár. Azzal önmagában nem volt bajom, hogy visszanyúltak a karcos minimalizmushoz — de itt lett volna a lehetőség, hogy most egy teljesen új történetet mutassanak be.

A kihagyott lehetőség annál is fájdalmasabb, mivel a kezdet nagyon biztató: Riddick egyedül marad egy ellenségesen barátságtalan bolygón. Sokáig azt gondoljuk, most akkor végre nem nála gyengébb és esendőbb emberek ellen, hanem a könyörtelen és torkon ragadhatatlan természettel kell majd megküzdenie, ami valljuk be, izgalmas lenne. Mert egy dolog akárhány ellenséges katonának vagy fejvadásznak elvágni a torkát, és hát megint más dolog helytállni űrhajótöröttként. Aztán a készítők kifogynak az ötletekből és visszatérünk a korábbi sémákhoz.

Ugyanez a helyzet a befejezéssel is. Egy hihetetlenül erős, a műfajban nagyon atipikus, zsigeri jelenet fordul át egyik pillanatról a másikra egy meglehetősen lapos klisébe. Semmi más nem hiányzik egy valóban emlékezetes és különleges pillanathoz, csak a rendezői bátorság.

Ami miatt a film mégis egy kicsit kiemelkedik az unalmas és üres akciófilmek közül, az pont a főszereplő. Riddick, ha nem is nagyon eredeti, de mindenképpen izgalmas figura. Ritka, hogy egy antihőst ennyire jól sikerül megformázni: tényleg nem csak egy hörögve beszélő jófiú, hanem tényleg egy undorító, kegyetlen figura, aki mégis tartja magát kifejezetten idegenszerű erkölcsi kódexhez. Az előző rész óta már azt is tudjuk persze, mi ennek az oka — Riddick egy brutális véráldozatokkal térdre kényszerített, erőszakos kultúra utolsó szülötte –, de talán éppen ezért izgalmas figyelni, mennyire képesek az alkotók következetesek maradni. Javarészt igen. Rajta kívül sajnos nincs más emberi szereplő, akik említésre érdemesre lennének: sablonosak és elég felejthetőek. A film bukja a Bechdel-tesztet is: a két nő szereplő közül az egyik meghal, mielőtt megszólalhatna.

Edzés közben azért néztem már nagyobb hülyeségeket is.

A Mohácsi testvérek új darabja az Örkényben bizonyos tekintettel hoz mindent, amit megszokhattunk tőlük. Mesteri rendezés: egy másodperc nincs, ami nem lenne a helyén; a darabba belesimuló, annak szerves részét képező zene, és hibátlanra csiszolt színészi játék. Egy dolog hiányzott belőle: a csoda. Nekem ez sajnos döntő jelentőségű volt.

Eddig valamennyi darabban volt ott valami csodálatos, misztikus elem. A Csillagos égben csak az utolsó jelentben jelent ez meg, amikor felcsillant a remény, hogy egyszer mégis megvalósul a hőn vágyott vendégjáték (vagy esetleg csak a társulat álmában jelenik meg a feloldozás.) Az Egyszer élünkben a cselekmény szerves részei voltak a csodák, a valóban Barguzinba száműzött Petőfi Sándor sztálinista tanítványaival, a feltámadó halottakkal, a népmesei elemekkel, az abszurddá torzított lágerélettel, amely mögött mégis felbukkant a valóság. A galíciai zsidók deportálását megörökítő, mindeddig talán legkegyetlenebb műben E föld befogadban pedig elsősorban az álmok és hallucinációk hozzák be ezt az elemet, bár a cselekményben is van néhány abszurdan groteszk elem. Ez teljesen hiányzik Patikából; noha Szép Ernő drámáját dolgozza fel, számomra már-már a dokumentumdráma határát súrolta. Számomra legalábbis hátborzongató részletességgel és pontossággal tárultak fel a vidéki Magyarország jellegzetességei.

A darab egy kis falusi közösség — elsősorban a falusi értelmiség — életébe enged bepillantást, elsősorban annak nőellenes mivoltába. Ebben a kanszagú társaságban kizárólag férfiszórakozások ismertek, azok is durva és bárdolatlan formában. A pitiáner férfias kakaskodások és dominanciaharcok között mintegy mellesleg veszik semmibe a nőket, őrlik fel az egójukat, az ambíciójukat, az egyéniségüket és az önálló akaratukat.

Több női sors is kitárulkozik előttünk — nagyon elegáns és hatásos megoldás, hogy a teljes megértéshez nagyon kell figyelni, mert a darab látszólagos főszereplői a férfiak. Látszólagosak, mert bár a cselekményt ők mozgatják, mint karakterek, jellemzően üresek, sablonosak és érdektelenek. A nők azok, akik valódi érzelmeket, erkölcsi kérdéseket, életet hoznak a darabba — hogy aztán bele is tapossák őket az agyagos földbe. A mindenki által kihasznált és rendszeresen megerőszakolt szolgálólány, a kényszerből házasságba sodródó, majd ott gyötrelmes csapdába kerülő fiatalasszony, a megaláztatások elől a promiszkuitásba menekülő, elhanyagolt feleség sorsai mind olyanok, amelyek mindenkinek ismertek lehetnek, aki utánaolvas annak, mi is történik Magyarországon. Ennél még csak az a szomorúbb, hogy Szép Ernő óta (idén száz éves a darab) tényleg nem változott semmi.

Részben a Mohácsi testvérek perfekcionizmusának, részeben az Örkény-társulat elkötelezettségének köszönhető, hogy senkit sem lehet kiemelni a színészek közül: mindenki torokszorongatóan tökéletes. Znamenák István, aki a címben szereplő Patika tulajdonosa nekem csak azért maradt különösen emlékezetes, mert eddig eléggé szerethető figurákat játszott az általam is látott előadásokban — most pedig a saját emberségének maradékát erővel elfojtó, primitíven zsarnoki férjet játszik, zavarba ejtő, már-már kellemetlen hitelességgel.

És feloldozás itt semmilyen formában nincsen, sem álomban, sem valamiféle deus ex machinának köszönhetően. Pedig nekem hiányozna; nekem így adna valami pluszt, valami reményt, mekönnyebbülést vagy legalább iránymutatást a darab. Amit így látok, azt eddig is tudtam. Az utolsó jelenetben mindenki úgyanúgy hentereg az avas mindennapokban, ahogy az elsőben is. Aki pedig azt gondolta, nagystílű(nek gondolt) várossiasságával majd mindenkit levesz a lábáról, és ügyeletes főmájerként majd lefölözi a vidéki élet naivitását és a megérdemeltnél jobb sora lesz, azt bütykös öklével vágja orrba ugyanez a suttyó rögvalóság.

A nők meg széttaposva, összetörve hevernek a porban.

Vercsorb lengette meg előttem ez a karcsú, A/4-es, keménykötéses, 450 oldalas kis elméleti eszmefuttatást a főzésről. Valamiért úgy gondolta, hogy az én analitikus fejemnek jót tesz, ha újfajta alapokról építem újra a főzést. Annak ellenére (vagy talán éppen azért) igaza lett, hogy én tényleg annyira rajongok a főzésért.

A kötet tényleg ezen négy komponens gondos kifejtésével hozza az emberhez közelebb a konyhai munkálatokat — abban mindenképpen segít, hogy a receptek követése helyett/mellett az ember meg is érti, hogy mit miért csinál vagy hogy mit és hogyan csinálhatna jobban. Vagy — elegendő gyakorlás után — hogyan lehet improvizálni.

A könyv első fele színtiszta elmélet; a maradékban receptek vannak, de nem azért, hogy az ember feltétlenül azokat főzze meg. Inkább gyakorlati illusztrációk vagy tudatosan kiválasztott gyakorlatok az elméleti részhez. Ez a második rész az, ahol szerintem elválnak az amatőrök a fanatikusoktól: több olyan recept is volt, amiről már első ránézésre láttam, hogy előreláthatólag soha nem fogom megfőzni. Nincs hozzá türelmem, de ha lenne, sincs hozzá megfelelő technikai felkészültségem, de ha lenne, sincs megfelelően felszerelt konyhám.

(Ez egyben azt is megindokolja, hogy miért nem tudok többet sima reklámfogásnál többet látni abban, hogy a szerző lenne a „következő Julia Child.) Ugyan nem mondhatnám, hogy nagyon alaposan áttanulmányoztam ennek az utolérhetetlen zseninek a munkásságát, de azért azt én is tudom, hogy ő a hatalmas tárgyi tudása mellett elsősorban a közvetlen, no-nonsense hangjával tudott hatni az amerikai háziasszonyokra. Samin Nostrat meg közvetlen ugyan, de egy kolosszális gasztrosznob. Néha olyan szűkre veszi a számba jöhető hozzávalókat, ami szerintem egy amerikai háztartásban sem reális. Egy nemzetközi piacra szánt könyvnél pedig én azt is zokon veszem kissé, hogy rengeteg hivatkozás van leginkább csak az USA-ban hozzáférhető alapanyagokra.)

Három nap alatt végigolvastam a könyvet (ez egy olyan szakácskönyv, amit a szerző is úgy ajánl, hogy ezt úgy érdemes elolvasni, mint egy regényt), de persze ez még csak arra jogosít fel, hogy vissza tudjak lapozni az engem érdeklő részekhez. Tényleg varázslatos, hogy mennyire más szemléletet tesz ez az ember fejébe már az első alkalommal. Az első tesztem egy krumplileves volt — édesanyámtól van egy milliószor kipróbált, golyóálló receptem, gondoltam, ha ehhez kicsit hozzányúlok, annyira jók az alapok, hogy nagy baj nem lehet. Tényleg sikerült egy kicsit a saját képemre formálnom. Azóta csináltam „sózsírsavhő” rántottát, salátát, levest és szórakozgattam egy nagy adag főtt hússal (kétféle levest és háromféle fogást csináltam belőle): tényleg máshogy főzök, mint eddig.

Apróság, de ez egy olyan szakácskönyv, amiben nincsenek fotók, csak és kizárólag színes rajzok. Ahogy életem gasztroalapzatát, a Család szakácskönyvét Réber László, úgy ezt a kötetet Wendy MacNaughton rajzai teszik élővé és egyedivé.

Összességében véve pontosan azt hozza ez a könyv, amit ígér: természettudományos alapokra helyezi a főzést. Aki már elfelejtette, újra megtanulhatja, mi az ozmózis, a denaturáció, a koaguláció vagy hogy hogyan kell jó emulziót létrehozni. És persze hogy hogy fordíthatjuk mindezt a javunkra.

Baluéknak például biztos ajánlanám.

Az Ocean’s sorozat persze sosem hihetetlen mélységeiről, komplex lélektanáról és dokumentumfilmszerű realizmusáról volt híres, de legalább a jobban sikerült epizódoknak (elsősorban az elsőnek, és mondjuk a harmadiknak) jól beazonosítható stílusa és kellemesen sodró, ütemes lendülete volt. A női verzió részben ízléstelen, de leginkább egyszerűen csak rossz. Hatvan perc után kikapcsoltam, pedig fizettem azért, hogy nézhessem.

Az egyik kritika, amit olvastam, remekül megragadja, hol nem képes ez a film még csak másolni sem az Eleven stílusát. Mindkét történet egy feltételes szabadlábra helyezéssel kezdődik, de amíg Danny Ocean-nek csak a szemét látjuk hamiskásan csillogni egy pár másodpercig, amikor megkérdezik, mit tenne, ha szabadulna, Sandra Bullocknál halljuk a hosszú monológot is. Ez tipikusan az a műfaj, ahol a kevesebb tényleg több.

De isten bocsássa meg nekem, engem csak zavar az a szemérmetlen koppintás is, ahogy ez a negyedik epizód másolja az elsőt, ami már szintén egy másolat volt. Ha egy női szélhámosfilmet látunk, akkor lehetne az egész valóban női szemmel bemutatva, de ennek nyoma sincs. Ezek a szereplők nyugodtan lehetnének férfiak; ami meg „nőies” bennük (mondjuk Anna Hathaway hisztijei), az meg nem nőies, csak sablonos.

A sztori nem csak azért unalmas a végtelenségig, mert tudjuk a befejezést, hanem azért is, mert iszonyatos mennyiségű kötelező kört le kell futnunk. Jó lenne már egy olyan filmet látni, ahol nem onnan tudjuk meg, hogy a hacker az ászok ásza, hogy lealáz másokat, hanem onnan, hogy a biztonsági rendszer komoly kihívást jelent. Jó lenne már egy olyan visszaszámlálást látunk, ami nem fut végig, hanem mondjuk négynél sikerül „elvágni a drótot”. Ha megbuherálják a kamerákat, akkor ne kelljen már ezredszerre is végignéznem a kalibrálás idegtépő folyamatát. És ha egy filmben a csapat toborzása kötelező kör, akkor érdekes lenne azt látni, hogy ez nem megy olyan simán mint egy olajozott csiga.

De ami a legjobban hiányzik a filmből, az a humor. Az Elevent és a Thirteent az tette többször is nézhetővé, hogy időről időre volt benne egy kis fricska, egy kis elegáns cinizmus vagy valami éppen csak kicsit túlzó húzás. Nem kellett hahotáznunk, de újra meg újra tudunk rajta mosolyogni. Itt a nők rezzenéstelen arcú robotokként teszik a dolgukat, egymást tökéletesen tiszteletben tartva, mégis örömtelenül, néha kicsit kegyetlenül (toronymagasan a legrosszabb, keserű és rohadt szájízt okozó jelenet, amikor a családanya úgy hagyja ott egyedül a kisfiát a garázs előtt, hogy az nyafog, mert nem érti, mi történik).

Mintha egy film attól lenne „női”, hogy kivesszük belőle az érzelmeket.

Erzsébet kártyám utolsó lehelletével vettem meg ezt a kötetet; nem nagyon ismerem Örkény igazán korai írásait és kíváncsi voltam. Tényleg nagyon más az ízük, mint az író legérettebb arcát képviselő egyperces novelláké. De azért így is nagyon jók.

Az Azt meséld el, Pistában is elhangzik, hogy a háború Örkény életének nagy élménye — ebben a kötetben több írás is szól erről a témáról. Nem annyira a hadifogságról, mint inkább a városi vagy a fronti harcok tényleges szenvedéseiről, elsősorban olyan emberekről, akiknek semmi keresnivalójuk nincs ezen borzalmak között. Bennem ezek az írások hagyták a legmélyebb nyomot, érzelmileg talán ezek a leghitelesebbek.

Persze egy Örkény-rajongónak egyik írás sem okoz csalódást, de azért érdemes látni, hogy az élvezet nagyobbik részét pont az örkényi hang keresgélése adja. Ezek a történetek még nincsenek (mindig) annyira minimumra vágva: néhol kicsit terjengősek, néhol kicsit sok a felesleges magyarázat, Örkénytől pedig kifejezetten szokatlanul sok az író értelmezés — kevesebb megemésztenivalót hagy az olvasónak, mint ahogy azt később tette. Persze a groteszk, a mindennapok mögött ott rejlő furcsaságok már itt is rendre, majdnem minden írásban ott vannak.

Ami nekem a legfontosabb: minden írásban ott van a nagyon empatikus, őszinte, humánus attitűd, ami nélkül az egyperces novellák sem lehetnének hatásosak. Nehéz lehet Örkényt nem szeretni.

Már jó régen olvastam, de nem írtam róla; most, hogy a Gotham 4. évadát is végignéztük, ismét eszembe jutott.

Batman képregényeket azért jó (?) olvasni, mert az ember töményen az arcába kapja azt a mitológiát, amire a sokkal közönségbarátabb filmek épülnek. Míg a moziban azért törekszenek arra, hogy legyen a dolognak valami minimális realitásérzete, a képregények cselekménye sokkal feszesebb és minden baromság játszik. A papír olyasmit is megbír, ami celluloidon már előadhatatlan. A képregény (és ebben az esetben felesleges „graphic novel”-lel finomkodni) az olvasótól el is várja, hogy a kicsavart logikákat, moralitást, a valóságban kivitelezhetetlen tetteket valóságként fogadja el. Megkérdőjelezni egy képregényt olyan, mintha Akhilleusz személyét vetnénk történelmi kritika alá.

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a No man’s land történetfolyam tényleg nagyfokú rajongást vár el. Gotham egy földrengés miatt romokban hever, egy posztapokaliptikus környezetben kell helytállni az igazságért, ami önmagában is egy kicsit egysíkúbbá teszi a képet. Másrészt az eredeti képregényeket különböző művészek készítették, tehát még a grafikai stílusok között is ugrálni kell — nekem messze nem mindegyik tetszik egyformán. Így persze a történetek sem teljesen koherensek, a szereplők jelleme, karaktere, interpretációról interpretációra változik. Éppen beleélnénk magunkat valamibe, aztán lapozunk egyet, jön egy szőke óriás egy bazi nagy karddal és nem is tűnik el, csak pár tucat oldallal később.

Ami persze izgalmas, hogy a város összeroppanása sok visszatérő elemet és karaktert más színben tud feltüntetni. A város rendőrfőnöke, Gordon például ironikus módon pont most tud kilépni egy kicsit Batman árnyékából: saját jogán is hős lesz. Az ex-Batgirl Orákulum most nem tud hackerkedni, másmilyen eszközökkel kell információbrókeri szerepét megerősítenie. Batman meg itt nem tud és nem is akar kettős életet élni: csak az alteregó jut szóhoz, az egó, Bruce Wayne teljesen háttérbe szorul.

A színen átsuhan Superman is, ami nekem először egy blokker volt a végigolvasásban. Aztán csak átrágtam magam ezen a részen és ittam rá egy nagy pohár vizet. Batmanhez még tudok eléggé gyerek lenni, Supermanhez már gyerekként sem voltam eléggé az.

Ráadásul ez csak az első kötet egy monumentális nagyságú sorozatban, tehát még csak a fény sem látszik az alagút végén: Gotham az utolsó fejezetben még mindig romokban hever, nyoma sincs annak, hogyan áll majd vissza a rend és hogyan épül majd fel újra a város. A Gotham sorozat eljuttatott ennek a kötetnek a végéig, de a folytatásra szerintem csak az utolsó évad nézése közben támad majd fel a kíváncsiságom. Ha egyáltalán.

Az egyik kedvenc Antony Hopkis filmemet, a Fracture-t már bemutató környékén is láttam, de amikor kiderült, hogy a Netflixen is elérhető, és Nicoline még nem látta, gyorsan beterveztük a programba. Jócskán meglepődtem, hogy a főszereplő Ryan Gosling — 2007-ben még fogalmam sem volt, ki ő.

Klasszikus, tárgyalótermi thrillerről van szó, amelyik mégis sorozatban bontogatja fel a műfaj szabályait. A gyilkossági ügyben a vádat képviselő ügyész például nem igazán szimpatikus figura: egy önző, törtető alak, aki képtelen veszíteni. Így a film elején az áldozatokon kívül nincs is kivel azonosulni, ami egy nagyon feszült, kellemetlen helyzetet teremt. Aztán amikor eljön a fordulat és beáll a krízis, akkor sem úgy alakulnak a szabályok, ahogy az a műfaj jól bejáratott szabályai szerint történni szokott. A törvény képviselőinek gyakorlatilag semmi nem jön be, mindvégig egy lépéssel a gyilkos mögött járnak. És az általános gyakorlattal ellentétben az utolsó, az egész történetet visszamenőleg is felforgató csavar szerintem teljesen hiteles.

Anthony Hopkins az egyik kedvenc színészem — imádom azt a teljesen természetes színészi játékot, amivel mindenféle karaktert elő tud adni. A csontjaiig átlényegül a szerepévé, nincs egy perc, amikor azt gondolom, hogy színészkedne, és bár mint embernek, tényleg van egy alapkaraktere, sosem játszik rutinból, nincsenek olyan eszközei, amiket rutinból alkalmazna.

Javarészt a színészi játék viszi el a Solace-t is. Itt a történet jóval kevésbé mindennapi, nem minden szereplő annyira életszerű (Anthony Hopkins egy paranormális képességekkel rendelkező nyomozót játszik — a sorozatgyilkos is egy ilyen figura, csak nála is nagyobb erővel bír). Ennek ellenére egy izgalmas, klasszikus, kapjuk-el-a sorozatgyilkost történet, csapdákkal, nyomozásokkal, bűnjelekkel, mindennel, ami kell.

Engem mégsem ezért fogott meg, hanem az emberi drámák miatt, amelyek a háttérben dolgoznak. A legtöbb szereplőnek megvan a maga tragikus története, ami a cselekményhez közvetlenül nem kell, de pont ettől lesznek igazán kidolgozottak, ennek révén lesz egy kicsit több, mint egy tucatfilm.

Érdekes, hogy a Fracture-rel ellentétben a Solace milyen iszonyatos kritikákat kapott; annyira pedig nem rossz. Oké, a természetfeletti elemtől egy kicsit nehezebb megragadni a sztorit, nem olyan kompakt, nem olyan feszes, mint a másik film, de azért egy kellemes és jól fogyasztható darab.

Nem kell különösebb előképzettség ahhoz, hogy az ember értse a Szkéné Woyczekét — egy teljesen primer, zsigeri élmény, a nyomorúság, a magány és a kiszolgáltatottság pőre demonstrációja. Akkor lehet érdemes utánaolvasni, ha az ember szeretne utánagondolni a választott megoldások indokoltságának. Részemről ezügyben eddig teljes a kudarc: egyáltalán nem értem a darab mögötti művészi szándékot.

Egy fiatalon elhunyt, tizenkilencedik századi német drámaíró, Georg Büchmer töredékes, de sokszor feldolgozott munkájáról van szó (én az erdetit is elolvastam, angol fordításban a Project Gutenbergen). Tulajdonképpen egy végletekig szegény, megélhetését megalázó különmunkával egy egy orvos kísérleteiben való részvétellel próbálja kiegészíteni, elsősorban azért, hogy házasságon kívül született gyerekét és annak anyját valahogy eltartsa. Végül a sorozatos megaláztatások hatására megbomlik az elméje és megöli a szeretőjét.

A Szkéné előadása a minimalizmus mellett teszi le a voksát: a díszletek — a színpad közepén lebegő élet(?)fát leszámítva stilizáltak, a jelmezekben nagy szerephez jutnak a kötelek. Az egész előadás bele van helyezve egy narrált keretbe: egy (a színlap szerint) bolond (Bánki Gergő) konferálja-kommentálja az eseményeket.

Azt nem lehet mondani, hogy az előadásban nincs erő: a két főszereplőt alakító egyetemi hallgatók (Major Erik és Tóth Zsófia) nagyon fókuszáltan, intenzíven, érzelmesen játszanak. Hozzájuk képest alkotnak éles kontrasztot a széthullóban levő világ mechanikus figurái, a Kapitány, a Doktor és a Tamburmajor (Terhes Sándor, Csoma Judit és Nagypál Gábor); érzelemmentes, egydimenziós kegyetlenségük hiteles keretet adnak a történetnek. Érthetővé teszik, miért bomlik meg a főhős elméje.

Probléma, hogy a nagy műgonddal történt kivitelezés mögött végül is nincsen semmi. Számomra már a darab kiválasztása is teljesen érthetetlen: ez a történet önmagában, ma már sajnos teljesen érdektelen. Nem nagyon van néző, aki ne találkozott volna már ennek a történetnek valamilyen, fiktív vagy valós verziójával; magát a darabot is sokszor feldolgozták már. Bár a szereplők csupaszra stilizálása segít a történet megrajzolásában, azonosulni lehetetlen velük. Amit látunk, szikkadt, töredező csontváz — borzalmas vagy elborzasztó, de nem elgondolkodtató, provokatív vagy újszerű. Az előadásnak ez az egy rétege van — ami ebben az esetben nagyon kevés.

Winter Tide walks in the footsteps of Howard Philip Lovecraft. This reclusive writer, mostly ignored in his life, is a giant who can only be compared to Poe or J. R. R. Tolkien in his impact on modern culture. He was the one to introduce cosmic horror into fiction. The concept of the unforgiving, uncaring cosmos, inhabited by completely alien creatures that are much more powerful than mankind comes from him. It came back in countless movies, games, and books. (Without him, Stephen King would have written very different novels and definitely not It; we would have no Dark City, so not Matrix trilogy; huge franchises like Alien or Predator also grew on the same soil.)

Building on this work is no small undertaking — especially with the intention of doing more than simple plagiarism and writing cheap horror.  It requires discipline, humility and a certain level of artistic quality.  Ruthanna Emrys definitely does not fail. However, she builds so strongly on the sources material, that it really made me wonder how much value her book has to anyone who does not know Lovecraft’s work. I do think it would be something similar than hearing only one side of a vigorous and exciting debate. For Emrys, Lovecraft is not mere inspiration: she challenges him on the interpretation of his own mythos.

The novel (and it’s prequel, a short story which is also included in this volume) takes up the story where Lovecraft’s The Shadow Over Innsmouth left it. The military raids Innsmouth; its inhabitants are being deported into a concentration camp. But the author decides to reinterpret the original story — its narrator is unreliable and the citizens of the small, isolated city are not monsters. They are just different kind of humans, and their isolation does not cover any sinister intent — they just want to be left alone. Lovecraft’s point of view is supposed to be a misunderstanding, and their internment is a gross overreaction.

Fifteen years later the few survivors are being joined by Japanese American citizens, who were interned during World War II. Five years later, the only two survivors are Aphra, now working in a bookshop in San Francisco, and her brother, Caleb, who is trying to salvage and get back what is remained of their inheritance. The FBI asks them to help them out with their expertise in the supernatural during an investigation in Arkham (a fictional city frequently appearing in Lovecraft’s stories).

What I very much enjoyed in the novel is that new approach to the Cthulhu Mythos really works. The starting point of Lovecraft was that humanity is too ignorant to understand the real nature of the universe and to comprehend the power of the ancient gods and the likewise ancient civilizations, cultures following them. Ruthanna Emrys’ greatest achievement is that she can put more emotion and empathy into this world without changing this premise. Showing the story from the monsters’ point of view enables her to show the tragedy behind humanity’s ignorance toward the real nature of the universe. Our short lifespan, our narrow point of view on spacetime, our competitive nature blocks us from understanding the true value of knowledge, the importance of knowing ourselves before trying to understand the world. Set in 1948, the atomic bomb is a frequent topic of discussion; it also highlights the level of our impatience and intolerance — which is counterbalanced by the „monsters” attitude, who want knowledge for knowledge itself.

The other important topic of the novel, largely independent from the Lovecraftian theme, is the tragedy of irreparable loss. Built on the historical event of the internment of Japanese citizens, several of the protagonists have a grim background which very much shapes their personality. They have been injured by forcibly cut from their roots, by taking away their identity and being humiliated on a regular basis, just for being different. The flashbacks taking place in the internment camp are the most powerful pieces of the story. These not only provide a key to understanding the main plot but also adds depth to and explains the narrator (the protagonist) emphatic and vulnerable personality.  

The book starts off as a spy novel, but this is merely a way to pull together the characters into the same place. Once it is done, the focus of the novel is understanding. The obvious stakes of the story are mostly kept very low; the real excitements are coming from understanding the world, exploring the interpersonal relationships of people with very different background and exploring exciting philosophical and moral dilemmas. Similarly to Lovecraft, this is a very intimate story, mostly revolving around the protagonist’s feelings and thoughts. Dissimilar to him, it is not about her isolation, but her attempts to build and re-build her connections with others in a time of personal crisis.

Having a female narrator who has the Innsmouth look (for those who are not Lovecraft fans it means that she has a long neck, a receding hairline and bulging eyes — so by no means a conventional beauty) is also a gesture of defying Lovecraft whose cast of protagonists is exclusively male. It is really refreshing how diverse the story i from a gender perspective: while the male-female dichotomy is also one of the underlying themes, nobody is a stereotype. This is what makes the novel’s complex web of interpersonal relationships (and subverting some reader expectations) possible.

A fair warning: Winter Tide is definitely not flawless. There is a bit too much coming and going in the plot: the characters always seem to move one place to another and sometimes are engaged in very repetitive activities. Lovecraft himself was very good at avoiding these pitfalls: with him, time flows just as he wants it. We can skip hours, days or weeks in a few short sentences, and we can spend pages on a single moment. In Winter Tide, we do have to follow through the routine of every single day. If the party is moving from Arkham to Kingsport, we must hear how they discuss this decision, we must see how they sit into the car and we must follow through them on the way there and back. Weather is always described as something relevant, while in most of the cases, it isn’t. Every meal is being prepared in front of our eyes. This can be very trying after a while.

If you are willing to overlook these, one thing is guaranteed. Reading Lovecraft will not be the same ever again. 

(This is the text of my review posted on Amazon.)

Amennyire megindító, annyira egyszerű a film története. Egy koreai operaénekes ötvenéves korában karriert vált egy nyomornegyedben kezd el gyerekeket énekelni tanítani Mumbai közelében. Nem profi énekeseket akar belőlük nevelni: az kórus (illetve az ezzel együtt járó szereplés, gyakorlás, fegyelem, tapasztalat) kivezetheti a gyerekeket a bádogvárosokból. A szülők azonban nem értik, miért van erre szükség: az Angry Bird-nek csúfolt/becézett tanár ezért közös koncertet szervez velük és a gyerekekkel, hogy ők is megérezhessék, mi is az a siker.

A film érzelmi erejét pontosan az adja, hogy még ez a nagyon egyszerű történet is milyen problémákkal, kihívásokkal jár együtt. Még Magyarországon sem magától értetődő, hogy egy szülő időt találjon magának ilyesmire. Írástudatlan, látástól vakulásig dolgozó emberekkel, egy elmaradott szociokulturális közegben, számunkra szinte elképzelhetetlen életfeltételek közepette még nagyobb erőfeszítésre van szükség.

Dokumentumfilmről van szó, és az ezzel együtt járó tárgyilagosság nagyon sokat segít abban, hogy a dráma ne forduljon át melodrámába. Tényszerűen látjuk a problémákat, látjuk, ki hogy próbál velük megküzdeni, de nem próbálnak meg feleslegesen rájátszani az érzelmekre. Persze a tények magukért beszélnek: a bemutatott családok tényleg olyan körülmények között élnek, olyan nehézségek nyomasztják őket, amik teljes egészében kívül esnek egy jóléti társadalom látóterén.

A sikeres koncert persze nagyot lendít mindenki önbecsülésén, ami annak ellenére is sokat számít, hogy a materiális dolgokon nem változott meg semmi. Mégis, amikor a halárus apa a düledező bódéja mellett énekelve várja az első vevőket, mintha mi is látnánk egy kis fényt az alagút végén.

A film a Vimeón kikölcsönözhető vagy megvásárolható.