Fracture (2007.), Solace (2015.)

Trychydts | | | 2019., január 11., 0:42 | | | Kategóriák: ,

Az egyik kedvenc Antony Hopkis filmemet, a Fracture-t már bemutató környékén is láttam, de amikor kiderült, hogy a Netflixen is elérhető, és Nicoline még nem látta, gyorsan beterveztük a programba. Jócskán meglepődtem, hogy a főszereplő Ryan Gosling — 2007-ben még fogalmam sem volt, ki ő.

Klasszikus, tárgyalótermi thrillerről van szó, amelyik mégis sorozatban bontogatja fel a műfaj szabályait. A gyilkossági ügyben a vádat képviselő ügyész például nem igazán szimpatikus figura: egy önző, törtető alak, aki képtelen veszíteni. Így a film elején az áldozatokon kívül nincs is kivel azonosulni, ami egy nagyon feszült, kellemetlen helyzetet teremt. Aztán amikor eljön a fordulat és beáll a krízis, akkor sem úgy alakulnak a szabályok, ahogy az a műfaj jól bejáratott szabályai szerint történni szokott. A törvény képviselőinek gyakorlatilag semmi nem jön be, mindvégig egy lépéssel a gyilkos mögött járnak. És az általános gyakorlattal ellentétben az utolsó, az egész történetet visszamenőleg is felforgató csavar szerintem teljesen hiteles.

Anthony Hopkins az egyik kedvenc színészem — imádom azt a teljesen természetes színészi játékot, amivel mindenféle karaktert elő tud adni. A csontjaiig átlényegül a szerepévé, nincs egy perc, amikor azt gondolom, hogy színészkedne, és bár mint embernek, tényleg van egy alapkaraktere, sosem játszik rutinból, nincsenek olyan eszközei, amiket rutinból alkalmazna.

Javarészt a színészi játék viszi el a Solace-t is. Itt a történet jóval kevésbé mindennapi, nem minden szereplő annyira életszerű (Anthony Hopkins egy paranormális képességekkel rendelkező nyomozót játszik — a sorozatgyilkos is egy ilyen figura, csak nála is nagyobb erővel bír). Ennek ellenére egy izgalmas, klasszikus, kapjuk-el-a sorozatgyilkost történet, csapdákkal, nyomozásokkal, bűnjelekkel, mindennel, ami kell.

Engem mégsem ezért fogott meg, hanem az emberi drámák miatt, amelyek a háttérben dolgoznak. A legtöbb szereplőnek megvan a maga tragikus története, ami a cselekményhez közvetlenül nem kell, de pont ettől lesznek igazán kidolgozottak, ennek révén lesz egy kicsit több, mint egy tucatfilm.

Érdekes, hogy a Fracture-rel ellentétben a Solace milyen iszonyatos kritikákat kapott; annyira pedig nem rossz. Oké, a természetfeletti elemtől egy kicsit nehezebb megragadni a sztorit, nem olyan kompakt, nem olyan feszes, mint a másik film, de azért egy kellemes és jól fogyasztható darab.