Bartók: Mikrokozmosz

Trychydts | | | 2020., augusztus 07., 11:54 | | | Kategóriák: , , ,

Szilvi, a tanárom ajánlotta nekem ezt a kis hat füzetből álló kottát, ami tulajdonképpen Bartók zongoraiskolája: folyamatosan nehezedő gyakorlatok sorozata. Most tartok az első füzet végénél.

Bartók nekem mindeddig nem jelentett semmit. Ismerem a A kékszakállú herceg várát, tanultunk pár nagyon furán hangzó darabot énekórán, de ennyi. A Mikrokozmosz viszont rajongóvá tett — bármennyire egyszerűek például az első darabok, a végeredmény mindig földöntúlian gyönyörű. Persze egy Leoplod Mozart vagy egy egyszerű Beethoven darab is lehet kezdők számára is játszható és mégis nagyon szép. A Mikrokozmosz darabjai viszont kifejezetten egymásra épülnek, nagyon enyhe tempóban követelnek újabb és újabb készségeket. Bartóknak ráadásul van egy utánozhatatlan, modern világa, ami nagyon különbözik a klasszikus daraboktól.

Amikor elkezdtem zongorázni, az volt a célom, hogy majd képes legyek arra, hogy leüljek, és kottából eljátszassak valami szépet. A Mikrokozmosz elérte nálam, amit pedig mindig nagyon nehezen fogadok el, hogy az út legalább annyira élvezetes legyen, mint a végállomás. Minden darabot meg akarok tanulni, meg akarok szólaltatni, ki akarok élvezni. Még ha fél-egy percig is tart egy-egy gyakorlat, a végeredmény akkor is egy olyan csodálatos, önmagában is érvényes, egyedi egész, amihez később is szívesen térek vissza.

A zongorás évfordulóm is megvolt

Trychydts | | | 2020., augusztus 05., 14:02 | | | Kategóriák: ,

Több, mint egy éve már, hogy zongorázom — az évfordulóm épp egy olyan hét péntekjére esett, amikor minden nap volt zongoraórám. A lelkesedésből ugyanis nem fogytam ki, az első évben talán tíz nap lehetett, amikor nem gyakoroltam semmit — vagy azért, mert külföldön voltam, vagy azért, mert annyira nem áramlott a csí, hogy még még egy húsz perces kis minigyakorlás sem fért bele nekem. (Sajnos ebben az évben néha a csí csak elég szerényen csordogál.)

Zsó, amikor a zongoratanulási ambícióimról beszélgettük, miközben Nicoline-t és Balut vártuk, hogy eljöjjenek értünk és a gyerkőcökért Szalonnán, elég jól ráérzett, hogy ezt egy online kurzussal nem nagyon lehet abszolválni. Azóta lett is tanárom, először azért, hogy technikai szupportot nyújtson a tanfolyamomhoz, de azóta az egész tanfolyamot félretettem és inkább rábíztam magam a tanáromra, A zongorázásnak, hiába kevésbé bonyolult a hangszer, mint a gitár, csak van egy nagyon erősen fizikai komponense, egyáltalán nem mindegy, hogyan üti le az ember a billentyűket, hogyan billent, egyáltalán, hogy hogyan ül a zongoránál. Tudni kell staccatokat, tenutokat játszani, de egy bizonyos idő után arra is szükség van, hogy valaki visszaigazolja, jó-e, amit játszom.

Még a kis kitérővel együtt is rengeteget fejlődtem: viszonylag magabiztosan olvasok kottát, sokat dolgoztam a kezeim függetlenedésén, egyre bonyolultabb darabokat is le tudok játszani. Szilviben azt is nagyon szeretem, hogy remek érzékkel választja ki az újabb és újabb leckéket, mindig pont oda téve a lécet, ahol éppen nem verem le, de azért sokat kell dolgoznom a sikerért.

Mostanában az improvizáción kezdtünk el dolgozni, ez az eddigi legnagyobb kihívás, amivel eddig szembesültem. Rögtönözni ugyanis nem úgy kell, hogy az ember összevissza játszik mindenfélét: általában egy kemény struktúrába, bonyolult szabályokhoz igazodva lehet csak értékelhető dolgot játszani. És ha ez még meg is van, ahhoz is hozzá kell szokni, hogy az embernek úgy kell játszania, hogy nincs támpontja — és ezt fel kell vállalni mások előtt is. Izgalmas feladat, pláne nekem, akinek nincs előzetes, robosztus klasszikus zenei tapasztalata — de most már, hogy lassacskán látszanak az első eredmények, ezt is kezdem élvezni.

A kedvenc kottáimról majd külön írok.

Futószigorlat

Trychydts | | | 2020., augusztus 03., 16:15 | | | Kategóriák: ,

Most, hogy megvan, még mindig úgy gondolok rá, mint egy baromi nehéz vizsgára az egyetemen: határozottan van egy félmaraton előtti és után életem. De megvan és még egy vizsgámon sem éreztem ilyen jól magam.

Tavaly, amikor jelentkezni kellett a Vivicittára, a 10 km-es táv is megerőltetőnek tűnt. Futógépen sem tudtam ennyit lefutni, örültem, hogy az ellipszisgépen kibírom 70 percig a maximális fokozaton. Azért, hogy motiváljam magam, jelentkeztem az első adandó alkalommal.

Az áprilisi verseny a COVID miatt elmaradt, de akkorra már óriási magabiztossággal futottam bőven tíz kilométer feletti távokat. Amikor meghirdették a júniusi pótlást, egy virtuális futóversenyt, már nem sok értelme lett volna ilyen kis távra jelentkeznem; amikor pedig láttam, hogy a félmaratonok többségével ellentétben itt nem lesz szintidő, már gondolkodnom sem kellett. Tudtam, hogy ekkora táv már nem jelenthet problémát; persze nagyon szerettem volna, ha beleférek a standard 2:45-ös korlátba.

Készülni magára a versenyre nem készültem. Nem vagyok nagy barátja a mindenféle edzésterveknek, tudományos elméleteknek stb. — még ha esetleg van is értelmük, türelmem, az tuti nincs hozzá. Én a brute force megközelítést szeretem, futok, amennyit tudok, ahogy egyre edzettebb leszek, úgy futok egyre többet, aztán majd a versenyen biztosan jó lesz. Az egyetlen dolog, amit megtettem, hogy a verseny hetében már nem futottam 15 km feletti távokat, illetve verseny előtti este végigtoltam egy regeneráló jógát, amit az izmaim karbantartására szoktam használni (amúgy a rendszeres nyújtásnak sem vagyok nagy barátja).

A Biotech USA-tól beszereztem mindenfélét, amiről azt gondoltam, hogy segíthet: energiagélt, aminosav-koktélt meg persze izotóniás port. Utóbbi kettő amúgy remekül bevált menet közbeni frissítésre, bár mind az ízért, mind az állagért nagyon nehéz rajongani, de tényleg feltankolja az embert menet közben.

Egy Terényből induló körtúrát számoltam ki magamnak: a Terény-Szanda-Szandaváralja-Magyarnándor-Cserháthaláp-Terény útvonal pont egy félmaratonra jött ki. Bár az útvonalat előzetesen nem néztem meg, összességében véve remek választásnak bizonyult, mindenhol kis forgalommal, az út legnagyobb részén alacsonyabb besorolású utakkal, végig a futásra koncentrálhattam. Az utak minősége persze sokszor hagyott maguk után kívánnivalót, de ez egész Nógrád megyében így van: pár vízhólyagot össze is szedtem amiatt, hogy nem tudtam a lábam vízszintesen tartani.

Életem legeslegjobb sportélménye volt ez a félmaraton. Egyetlen mélypontom sem volt, sokáig fáradságot sem éreztem, aztán csak azt, hogy lassan kezdenek lemerülni az elemeim. Fogytak a kilométerek, egyik szakasz után jött a másik, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már fáradt vagyok ugyan, de a következő állomás, az már Terény. Ebben a sima teljesítésben nyilván óriási szerepe volt Nicoline-nek, aki néhány kilométerenként rögtönzött frissítőpontokkal várt, és tudósított a zárt Facebook-csoportnak is, ahol a szurkolóimat tartottam. A hidratálás, az energia- és elektrolitpótlás nyilván rengeteget számít a hőségben; az is nagyon sok erőt adott, hogy tudtam, a barátaim is részesei lesznek az élménynek. Zenét hallgattam végig, különböző rap battle-ökből volt egy nagyon jól bejáratott futóplaylistem.

Megérkeztem, kicsit heverésztem egy piknikpléden, amíg elkészült a paradicsomos spagetti ebédre, aztán ebéd után elmentünk egy kicsit sétálni a faluban és kipróbáltuk Magyarország legkedvesebb és legviccesebb kávézóját. Boldog voltam és nagyon megkönnyebbült.

A végeredmény 02:23:28.

Hogy lett Penny boardom?

Trychydts | | | 2020., augusztus 03., 12:36 | | | Kategóriák: ,

Tele volt a búrám a futással. A félmaraton (majd még mesélek róla) életem egyik legjobb sportélménye volt, de hogy minden áldott nap lemenjek és gyötörjem magam az utcákon vagy a pályán, az mentálisan nagyon megterhelő volt.

A fizikai részével igazából nem volt komoly gond — amikor márciusban, a karantén miatt át kellett helyezzem a székhelyemet a Margit szigetre, és el kellett kezdenem két köröket futni a szokásos kalóriamennyiségért, akkor a második körön, annak is leginkább a második felén inkább csak vonszoltam magam. Aztán persze csak hozzáedződtem az új helyzethez, illetve elkezdtem felhagyni a szigettel is: a futókat nem igazán érdekelték a járványügyi előírások, úgyhogy én inkább az utcákat vettem a talpam alá. Rendszeresen futottam fel a Várba, olykor a Gellért-hegyre is, többször megfordultam a Vérmezőn, a Tabánban, a Duna korzón, a munkahelyemnél, de olykor még a Városmajor és a Hegyvidék is ráfért a futótérképemre. Így egy idő után már 15-17 km sem volt kifejezetten megerőltető, de a motivációt ennek ellenére sem éreztem minden nap. Amúgy sem voltam a toppon érzelmileg, elkezdtek kimaradozni alkalmak, végül már szinte soha nem jött össze a heti hét edzésnap.

Gondoltam, majd biciklizéssel fogom felfűszerezni egy kicsit a dolgokat, de egy-két kísérlet után hamar rájöttem, hogy ez rendszeresen aligha fogja kiváltani a futást. Persze, más mozgásforma, meg nagyobb távolságokat lehet megtenni nagyobb sebességgel, de Budapesten a biciklizés közlekedésnek számít. Nagyon kell figyelni az autókra, akik az elsőbbséget sem adják mindig meg — szóval kikapcsolódás pedig így nem lesz a dologból.

Végül aztán elém került egy videó, ami pont választ adott a kérdésemre: gördeszkáznom kellene. Eddig egyszerűen nem állt össze, hogy a ez mennyire jó kardio edzés — és ha nem akar trükköket tanulni az ember, csak mászkálni vele a városban, akkor nem is olyan nagy szám megtanulni. Nézegettem pár videót, írtam pár gördeszkás boltnak, végül kiválasztottam a saját deszkámat, egy 32 inch hosszú, 8,5 inch széles, szénfekete Penny boardot. műanyag, ezért elképesztően strapabíró, és mivel egy szép nagy deszka, ezért elég stabil is. Márpedig nekem minden stabilitásra szükségem van, amire szert tudok tenni. A boltban, ahol vettem, jó kis akciót adtak rá, de védőfelszerelésük éppen nem volt raktáron, szóval könyök- térd- és csuklóvédőt meg igazán jó sisakot máshonnan kellett szerválnom. Aztán még Terényben, a frissen aszfaltozott országúton elkezdtem az ismerkedést.

Egyelőre csak azt tudom mondani, hogy minden előzetes elvárásomat maximálisan valóra váltotta. Sokkal, sokkal szórakoztatóbb, mint a futás, kicsit is jó talajon pedig olyan a haladás, mintha lebegve suhannék előre. Ami azért meglepett, hogy olyan izmaim is fájnak tőle, amire abszolút nem gondoltam volna. Az sejthető volt, hogy a lábamat majd máshogy dolgoztassa meg, mint a futás, de hogy a vállam és a hátam is úgy fájjon, mint egy-egy durvább konditermi edzés után, arra nem voltam felkészülve.

Szépen haladok az alapokkal, a gördeszkalap megdöntésével már egészen jól tudok kanyarodni, a hajtási technikám is egyre folyékonyabb. Most amikor technikával foglalkozom, éppen a gyorsabb fordulásokat tanulnom, a bal lábbal hajtás pedig egyelőre csak a távlati célok között szerepel. A védőfelszerelésnek egyelőre óriási hasznát veszem: nem esek sokat, de ha igen, a mindig egy komoly esemény, már szeizmológiai szempontból is. Ilyenkor nagyon örülök, hogy vannak mérnöki pontossággal kialakított lemezek, amik a becsapódás erejét elvezetik az Univerzumba, és nekem leginkább csak a kellemetlen meglepetés sokkja marad.

De ami az igazán jó: amióta nem kell minden áldott nap futnom, sokkal kevesebb edzés marad ki. Ráadásul még futni is nagyobb kedvem van!

Hogyan válasszunk fitness-alkalmazást?

Trychydts | | | 2020., július 29., 6:05 | | | Kategóriák: ,

Nem szántam túl sok időt a kísérletezésre, de valamennyire azért utánaolvasgattam, és néhány próbát én is tettem.

A Noomot nem is linkelem; a Noom egy rohadt, csaló bagázs, akik elhatározták, hogy nagyot fognak használni a fitnessbusinessen. Ezért mondjuk első körben annyit kérnek, egy hónapra, mint egy drágább előfizetős alkalmazás fél-egy évre, egy olyan szolgáltatás reklámozásával, amivel nem rendelkeznek.

Egy fitness alkalmazás két dologra kell, hogy jó legyen: számolni az elfogyasztott kalóriákat, és vezetni az elvégzett tevékenységeket. (Az adatainkból aztán kiszámol egy kalóriacélt is, de ez ma már egy teljesen triviális feladat.) Az igaz trükk a kalóriaszámolásban van; ha ugyanis tényleg mindent vezetni akarunk, méghozzá pontosan, akkor nem baj, ha egy alkalmazást azt megkönnyíti nekünk. Ha például eszünk egy almát a munkahelyen, de nincs nálunk konyhai mérleg, akkor tök jó, ha az alkalmazás eleve tudja, hány g kalória van 100 g jonatán almában, és az sem baj, ha felajánl valamilyen kreatív lehetőséget annak megbecslésére, hogy az adott alma hány gramm. Kicsi/nagy/közepes, csésze/tálka/marék, ilyesmik. Minél könnyebben, minél egyszerűbben lehet ezt megtenni, annál jobb.

A Noom ezt nagyon jól tudja és szemlátomást elég sok pénzt költöttek rá, hogy a szoftverük innovatív, az adatbázisuk pedig bőséges legyen. A probléma az, hogy ez nekik nem elég, és megpróbálnak hozzá személyes coachingot is értékesíteni; a coachaik viszont kevesen vannak, alulfizetettek, rengeteg ügyfelük van, így sokkal kevesebb idejük jut egyvalakire, mint amit az átlag felhasználó elvár. Konkrétan copy-paste sablonüzenetekkel próbálják megúszni a dolgokat, de ez egy másik történet.

Sokáig két alkalmazást használtam párhozamosan: az Easyfitet és a Yaziót. Az Easyfitnek egy kicsit szebb és egyszerűbb a felülete, a fizetős verziója egy egyszeri kiadás volt és csak a hirdetésmentességről szólt. A Yazio az elemző és pár kényelmi funkcióért éves előfizetést kért, az első évre amúgy baromi nagy kedvezménnyel. Sokáig párhuzamosan használtam a kettőt, végül az Easyfit kikopott a telefonomról, pedig heti szinten is számol egy csomó mindent, ami sok mindent egyszerűbbé és életszerűbb; ugyanakkor nagyon könnyű volt rászokni, hogy a Yazioval csak becsippantom a vonalkódot és már ott is van az elfogyasztott kaja a naplómban.

Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy ha fogyásra szánom el magam, mennyivel többet kell majd piszkálgatnom a telefonomat.

Zenetanulás öregen

Trychydts | | | 2019., augusztus 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nem gondoltam volna, hogy kétszáz évesen fogok elkezdeni új hangszert tanulni, de — már amennyire vissza tudom idézni — egészen más ez így felnőttkorban, mint gyerekkorban volt. Nem emlékszem legalábbis, hogy annyira hozzánőttem volna a furulyához, mint amennyire nehezen állok fel most a zongora mellől. Valamennyire biztos foglalkoztatott a dolog, mert ara például konkrétan emlékszem, hogy egyszer az Operaházban kottát vásároltam magamnak, egyszer vagy kétszer pedig saját dalt is írtam furulyára. De azért nem arról volt szó, hogy alig vártam volna, hogy megint gyakorolhassak. Emberekkel laktam együtt, ha így lett volna, biztosan hangosabban tiltakoznak.

Most kb. az a helyzet, hogy ha van egy kis időm, biztos zongorázni ülök le először. Továbbra sem bírom akármeddig, ha elfáradok, félreteszem, de unalmat vagy frusztrációt például nem érzek. Az analitikai képességeim biztos, hogy rengeteget fejlődtek az elmúlt évszázadban, így például sokkal könnyebben átlátom a darabok belső struktúráját vagy a hibákra adott megoldásokat is jobban ki tudom kísérletezni. Élvezem a gyakorlást, a rutin kiépülését — nem akarom rögtön a kedvenc számaimat játszani.

Hogy legyen mit csinálnom akkor, amikor nem zongorázok — most például egy dortmundi hotelszobában ülök, és a cég nem fizeti a zongoraszállítás költségeit — belekezdtem egy zeneelmélet tanfolyamba is. A zongorakurzushoz hasonlóan ez is a leglátogatottabb a maga nemében az Udemyn; egy fiatal michigani egyetemi oktató sorozata, most tart a tizenötödik résznél. Micsoda véletlen, pont volt egy leárazás az Udemy-n, potom áron felmarkoltam az első kilenc részt.

Kicsit meglepődtem, Piroska néni mennyire alapos elméleti alapokat adott nekünk; a második résznél kezdtek nagyobb mennyiségben előjönni azok a dolgok, amiket nem tanultunk — ennél talán már csak az meglepőbb, mennyi mindenre emlékeztem. Lassan a kezembe is kezd visszatérni a kottaírás tudománya. Az meg szintén a koromnak köszönhető, hogy mennyivel jobban össze tudom kombinálni az elméletet a gyakorlattal, mint gyerekkoromban.

Mindemellett persze még arra is jó lesz ez, hogy ügyesen megválasztott szakszavakkal nyűgözzem le a feleségemet a Zeneakadémián. Már persze ha egyszer végre komolyan vesszük a saját fogadalmunkat és rendszeresen járunk majd komolyzenét hallgatni.

Dark Souls és a zongora (meg egy kis eső)

Trychydts | | | 2019., július 29., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Egyelőre remekül bejön a zongorázás. Rendszerint alig várom már, hogy újra leülhessek gyakorolni — a tangóval is ez volt, csak ott mindenféle külső tényezőkön múlott, hogy mikor van erre lehetőségem. Most meg, ha van egy kis időm, leülök és játszom egy kicsit. Mivel fülhallgatóval használom a hangszert, az sem baj, hogy Zsófi még/már alszik vagy ha éjjel fél tizenkettő van. Az első hétvége óta (kedves apósomat is egy zongorával a hátsó ülésen látogattuk meg) nem volt olyan nap, hogy ne ültem volna le valamennyit játszani.

Ezen a hétvégén azt is le tudtam tesztelni, mennyit tudok beletenni, ha tényleg semmi mással nem kell foglalkoznom és annyit játszom, amennyit csak akarok. Ez olyan 6-7 óra naponta, olyan 1-3 órás adagokban; ez után sem unom meg, csak akkor már nem nagyon bírok koncentrálni és keresztbe állnak az ujjaim.

Elképesztően sok a párhuzam amúgy a Dark Souls-szal; megkockáztatom, ha nem játszottam volna végig a trilógiát, el sem kezdek zongorázni. Ezen a játékon viszont megérezhettem azt, hogy tényleg van türelmem apránként megtanulni valami újat, képes vagyok tanulni a hibáimból és képes vagyok a folyamatos önreflexióra. És bár zongorázással kevesebb időt tudok egy lendülettel tölteni, mint játékkal, azért zongorázni sokkal könnyebb, mint Dark Souls-ozni. Ha valami nem megy, rögtön le tudom gyakorolni és ki tudom kísérletezni a problémás mozzanatot; Dark Soulsban erre sokkal kevesebb lehetőség van. Zenetanulás közben sokkal nagyobb a játéktér a hibákra, sokkal egyértelműbb a hiba oka és egyszerűen nem kérdés, hogy én vagyok-e a hiba forrása (játék közben az ember hajlamos a fejlesztőket okolni). A Dark Souls tanított meg arra is, mekkora hiba ha az ember fejlődés közben elbízza magát,olyasmit próbálgat, amire valójában még nem képes. Mindig tudni kell visszalépni egyet, ha látjuk, hogy valami nem megy.

Termelni viszont a zongora is ugyanannyi endorfint termel, mint a játék, az ember felesége viszont rendszerint inkább csak az elsőért lelkesedik.

Az egyik szünet alatt elmentünk édesanyámmal kószálni egyet a Margit-szigetre, és igazán klasszikusan bekapnunk egy nyári zivatart. Pontosan félúton kezdett el szemerkélni az eső; mire visszaértünk a civilizációba, már szabályosan bőrig áztunk. Ez engem konkrétan egyáltalán nem zavart, jó meleg volt és közel is lakom; édesanyámat kicsit jobban felzaklatta, hogy a hajából és a ruhájából egyaránt csorog a víz.

Hazaérve gyorsan megtörölköztem, majd ismét nekiláttam a bossa nova ritmusnak.

Zongora az étkezőasztalon

Trychydts | | | 2019., július 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

After having a thorough, 27-year long rest, I continue studying music. I switched from flute to the piano, though :). We bought this beautiful instrument today.

Posted by Márk Balás on Wednesday, July 17, 2019

Ültünk Csabival a Burger Kingben a koncert előtt, és neki is elmondtam, ami akkoriban már sokszor megfordult a fejemben: lehet, hogy meg kéne tanulnom zongorázni. Nyolc évig furulyáztam általánosban, Piroska néninél magánórákon. Gyerekként még nem tudtam akkora lelkesedést tenni ebbe a hobbijaimba, mint manapság, de azért nem ment rosszul és a g-kulcsos kottákat teljesen folyékonyan olvastam már. Aztán Piroska elment Grazba tanítani, nekem meg félbe szakadt a zenélés.

A zongora, mint hangszer azóta piszkálgatja a fantáziámat, hogy tangóztam, volt egy két kedvenc vals-számom, ahol nagyon hangsúlyos volt pont a kedvenc részeimnél. Sokoldalúbb, mint a furulya, amivel az ember csak egy szólamot tud játszani, azt is egy nagyon korlátozott hangterjedelemben. Nagyon fontos volt az is, hogy a zongorába lehet fülhallgatót dugni: az utóbbi két évtizedben több zenetanuló szomszédom is volt, tudom, hogy az emberiség nem feltétlenül örül az ilyen szárnypróbálgatásoknak.

Próbáltam utánanézni, hogy mire is van szükségem. Az a reményem, hogy kezdetben biztosan jó lesz nekem egy 61 billentyűs modell is, elég hamar elszállt, pedig pont ez volt az a kompakt méret, amiről azt gondoltam, hogy milyen jól elfér majd az asztalomon. Csabi elég jól elmagyarázta, hogy mindenképpen egy érintésérzékeny darabra van szükségem. Ezt a kettőt összekombinálva az olcsóbb darabok kábé át is estek a rostán; hiába nincs szükségem arra, hogy olyan legyen a billentyűk mechanikája, mint egy klasszikus zongoráé, ez tulajdonképpen elkerülhetetlen ebben a kategóriában. A legolcsóbb megoldásról meg elég hatékony demonstrációk sorozata beszélt le, szóval végül egy Yamahánál maradtam. (A furulyám is az, szóval legalább márkából nem kell másikra átszoknom.)

Persze ahogy az lenni szokott, pont aznap kellett üzleti vacsorán bájolognom, amikor zongorát veszek. Szóval most ott fekszik az ebédlőasztalon (az íróasztalon nem fért el, állványt meg majd akkor veszek, ha tényleg úgy érzem, hogy kell), és várja, hogy kipróbáljam.

Defekt és sajtburger

Trychydts | | | 2019., július 04., 23:49 | | | Kategóriák:

Defektet kaptam. Benne volt már a pakliban, hogy lesz valami, amióta munkahely váltás miatt visszaszálltam a biciklire, nem történt semmi, túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen. Ráadásul igen udvarias defekt volt ez: miután jó keményre fújtam a gumit egy benzinkútnál, a munka utáni programomra még mehettem biciklivel. És mivel Nicoline épp egy jótékonysági árverésen licitálgatott, úgy gondoltam, büntetés nélkül megoldhatom ezt a problémát a lakásban is.

A belsőn ugyan megtaláltam a lyukat — akadémikus érdeklődés volt ez csupán, mivel már réges-régen vettem egy Continental belsőt és azt akartam beszerelni, de hiába húzogattam az ujjamat a külső belsején, nem találtam semmit. Kifordítottam, és végül csak leesett, mi történt: egy jó kis vágás volt rajta, alighanem egy nagyobb üvegszilánkon mehettem keresztül — még így is éppen csak hogy átszúrta a belsőt. Viszont így a külsőt már cserélni kellett, amit nem is bántam — egy elég prémium gumi volt, de már töredezett, repedezett, a barázdák is szépen koptak lefelé.

Lekaptam a gumit, aztán elindultam az éjszakai bicikliboltba. Végül ez is Continental lett, vettem egyet az első kerékre is. Kicsit vékonyabb, mint az előző, de nem sokkal, sokkal keményebbre lehet majd fújni, szóval jó lesz ez nekem. Már indultam volna haza, amikor elkezdett esni az eső, de nagyon keményen . Amúgy is éhes voltam, amúgy is egyedül voltam, amúgy is előttem volt még némi szerelgetés, szóval a zivatar elől inkább beugrottam a Paneerba, ami pont szembe van a bringabolttal.

Ez amúgy egy elég különleges hely, teljesen átértelmezték a sajtburger fogalmát, ugyanis hús nincs a burgerekben, csak sajt. Viszont feltétnek mindenféle borzongatóan jó dolgokat tesznek bele, a kedvencembe, a chedarosba például egy tökéletesen eltalált, kicsit pikáns, kicsit édes hagymalekvárt. A sült krumplijuk is friss, házias felhangokkal és egyáltalán nem tocsog az olajban. Egyedül a szörpök rémesek, a leggagyibb SPAR-os szörpök, nem igazán illenek a képbe, de még ezt is ellensúlyozza a kiváló kaja és a kedves, rugalmas kiszolgálás. Mire bekaptam a hamburgert (közben ott vártak rám a térdemhez támasztott gumik, igazi macsó szerelőcsávónak éreztem magam), pont elállt az eső.

Aztán hazamentem, felavattam az újonnan vásárolt gumileszedőt (ezek a szettek nálunk úgy tünedeznek el, mint máshol a fél pár zoknik) és pikk-pakk felraktam az új gumit. A belső beillesztésére az édesapámtól tanult módszert alkalmaztam, amit egyébként minden általam olvasott szakirodalom a legszigorúbban tilt, de ebben az esetben én sokkal jobban hiszek az apámnak, mint bárki másnak.

Aztán levittem a bringát a pincébe, mielőtt Nicoline észrevehette volna a bringás csintalankodást a hallunkban.

Egy szardínia Tenerifén

Trychydts | | | 2019., május 19., 16:07 | | | Kategóriák: , , , , ,

Nicoline lelkesedett nagyon egy tenerifei nyaralásért. Amikor úgy döntöttünk, hogy akkor idén belevágunk, rögtön rám ragadt a kalandvágya, és elhatároztam, hogy ezt a nyaralást egy La Sardinával fotózom majd végig, a Dianát pedig, az utóbbi néhány alkalomhoz hasonlóan, instant képekhez használom majd.

Dublinban már volt alkalmam kipróbálni ezt a kis gépet; imádtam, hogy nagy látószögű és a képek stílusa is egy kicsit más, mint a Dianáé. Persze az egyszerű, műanyag lencse itt sem tud tökéletes, tűéles képeket hozni (Ki várna ilyet egy Lomography géptől?), de a hatás kevésbé impresszionista, a játékosság és a dokumentálás mérlege gyakrabban billen az utóbbi irányba.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0076

Kipróbáltam azt is, milyen, ha egy ilyen toy camerába profi filmet fűzök — elég meggyőző az eredmény, mert ezek a negatívok sokkal megengedőbbek, és az emulzió finomsága valamelyest a lencse rajzát is korrigálja.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0059

Ráadásul a Sardina nagylátószögű gép és az utóbbi időben ezt egyre jobban élvezem: a Dianához is vittem a halszemoptikát, és csináltam néhány instant fisheye képet az útinoteszunkba. Tenerifén meg nagyon jól jött, hogy el tudtam csípni a tereket és a távolságokat. Amin dolgoznom kéne még, azok a közeli képek, de azokhoz most nem volt elég ihletem.

Vissza a nyeregbe

Trychydts | | | 2019., május 19., 14:53 | | | Kategóriák:

A tangó miatt hagytam abba a rendszeres bringázást, de nyilván az is közrejátszott, hogy az utolsó két munkahelyem fél órás sétatávra volt, ennyit meg simán bevállalok fenntartások és fennakadások nélkül. Mivel az új meló ennél jóval messzebb van, a napi tömegközlekedésnek pedig a gondolatától is iszonyodom, előkotortam a pincéből a bringámat.

Felfújtam a gumikat, és már éppen kezdtem volna nekilátni egy alapos karbantartásnak, amikor észrevettem, hogy erre nincs szükség. Tökéletes állapotban raktam el, és a fűtött pince, a jelek szerint, elég volt ahhoz, hogy ne romoljon el semmi. Úgyhogy éves nagygenerál helyett csináltam vele egy vasárnapi próbakört, megnéztem, hogyan fogok dolgozni járni.

Húsz-husznöt perc az út mindennel együtt, ez lényegesen rövidebb és sokkal megbízhatóbb, mint a tömegközlekedés. Az időjárás persze pont akkor fordult esősre, amikor bringára ültem: ez a napok nagy részében csak egy kis idegesítő szemetelést jelentett, de csütörtök este egy elég húzós zuhét kaptam a nyakamba.

Munkahelyem garázsában egy elég jó kis biciklitároló van: egy kétszintes polcrendszer, de az én bringám olyan magas, hogy leginkább csak a második szintre férek fel. Még keresem azt a mozdulatot, amivel anélkül fel tudom emelni a gépet 1,70 magasra, hogy ne lenne közben mocskos a kezem, de minden nap kevesebbet bénázok.

Amikor durván nyolc éve, Nicoline inspirációjára először bringára ültem, az első, használtan vett gépem nyerge egy kőkemény műanyag darab volt, ami brutálisan tört és zúzott. “Az ember egy idő után hozzászokik, olyan ez, mint egy rossz cipő” — biztatott anno Balu és így is történt. Utána is olvastam, sok bringázáshoz kifejezetten a keményebb ülések ajánlottak, úgyhogy végül a saját építésű kerékpáromra is egy öntött műanyag BMX nyereg került. Sajnos 3 év alatt elszoktam tőle: most ismét hozzá kell törnöm magam.

Szintén nyolc éve vettem egy piros vitorláskabátot és abban jártam majdnem egész évben. Még mindig egész jól tartja magát, de kissé megkopott már, szóval vettem egy fekete túradzsekit: amit biciklizéshez árulnak a Decathlonban, azok mind nevetséges, pókhálófinom, se nem melegítő, sem nem vízálló darabok. Egész héten esőben jártam és frankón bevált, szóval az elsőt ünnepélyesen átminősítettem szerelődzsekivé.

Jó volt ez a három sétálós év, de most ismét nagyon élvezem, mennyire összementek a távolságok. A múltkor húsz perccel a zárás előtt vettem észre a csomagolásmentes boltban, hogy nincs nálam pénz és tíz perc alatt megfordultam. Közben az járt a fejemben, hogy sose gondoltam volna, hogy valaha is egy ekkora zero waste hipszter leszek, saját készítésű bringával, akinek sürgősen kesudió kell az árpasalátájához.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok 2.

Trychydts | | | 2019., április 15., 15:57 | | | Kategóriák: ,

A challenge alatt ez az első alkalom, hogy bedobom a törölközőt. Igaz, a dolog nem volt előjelek nélküli, már az első kötetben is nagyon nehezen találtam kedvemre való ételeket.

A héten abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Vercsorbbal voltam a piacon; ott említettem neki, hogy hozzá képest gyakran érzem magam egy szakócával mamuthúst szaggató előembernek. Ez a könyv is ezt az érzést erősíti: sok hozzávalóról fogalmam sem volt, kapható-e valahol, tetszene-e nekem, de padlizsánt sincs kedvem nyílt gázlángon szenesre sütni, a spárgát és a csicseriborsót pedig szimplán csak nem szeretem. Kétszer lapoztam át alaposan, de nem tudtam egy heti menüt kipréselni magamból.

Pedig úgy általában kifejezetten szeretem a vega dolgokat, újabban sokszor érzem, hogy remekül megvagyok — egy ideig — hús nélkül is. De azért mégis jobban esik, ha nem kell minden recepten stresszelnem, és ha nem kell a helyettesítő hozzávalókat is helyettesítenem valakivel.

Szép könyv pedig, színektől szétrobbanó fotókkal, kemény fedővel és strapabíró papírral. Azt azért megjegyezném, hogy ellentétben az előző kötettel, itt nincs jól áttekinthető tartalomjegyzék, a tárgymutatóban kell kurkászni, ha nagyon keresünk valamit.

Csak fekete öves ínyenceknek ajánlanám.

Pillars of Eternity: játékélmény

Trychydts | | | 2019., március 20., 13:17 | | | Kategóriák: , , ,

Most, hogy már egy kicsit jobban beleástam magam a játékba, határozottabb benyomásaim vannak magáról a játékélményről.

Számítógépes szerepjátékról van szó, nyilván az izgatott elsősorban, hogy maga a szerepjáték része mennyire jól van megoldva. Benne vagyok egy történetben — mennyire és hogyan tudom a saját egyéniségemet úgy belevinni, hogy közben az előre megírt történet is haladjon előre?

Manapság elég általános megoldás, a játék maga szó szerint jelzi (általában egy nyíllal), a világban melyik személy, melyik tárgy jelenti a következő lépést a történetben. A hibázás lehetősége így valóban kisebb, ezzel szemben (a kihívásokat kevésbé élvezőknek: ráadásul) sokkal kevesebbet kell gondolkodni. Így a sztori biztosan folyik előre, a játékosra inkább csak az marad, hogyan jut el a megjelölt pontig. A másik lehetőség, hogy a játékosnak a játék interfészén keresztül addig interaktál a világgal, amíg rán nem jön a megoldásra — ilyenkor a buktató pont az, hogy kialakulhat az a helyzet, hogy a játékosok mégsem jutnak el a helyes válaszig. Ez eléggé véres verejtékes helyzet élő szerepjátékot mesélve is — az ember megreccsen, úgy érzi, hogy kanállal adagolja a megoldást a játékosokra, azok meg még mindig elakadva topognak. Nyilván nehezebb a helyzet, ha a döntéseket és a cselekedetet előre korlátozzák a világ előre leprogramozott válaszai, illetve a program jelentette korlátok. Míg élő szerepjátékban nem egyszer éltem meg, hogy a játékosok olyan meglepő megoldással álltak elő, hogy újra kellett írnom a sztori egy részét, számítógépen ez nyilván soha nem fordul elő: egyszerűen nincs lehetőség out of the box gondolkodni. Szóval lehet, hogy tudunk egy megoldást, csak nem azt, amit a fejlesztők kitaláltak. Ilyenkor jön a tétova, frusztráló tévelygés, aztán az ember megnézi a megoldást valahol, egyszerre vesztve ezzel el a siker örömét és a szerepjáték illúzióját.

A Pillars of Eternityben az az érdekes, hogy nem volt ilyen pont: a játék elképesztően intuitív. Rengeteg a lehetőség, sokszor egyszerűen csak azért, mert a fejlesztők nem mondtak le a mesélés eszközéről. Nem akartak minden megoldást beleerőltetni a grafikába: az ember csinálna valamit, és az ember egyszer csak egy írott, interaktív történetet olvasgatva viszi tovább a cselekményt. Ez persze nem lenne elég: a fejlesztők egyszerűen vették a fáradságot arra, hogy rengeteg opciót kidolgozzanak a különböző játékosi attitűdökhöz. Lehetek erőszakos vagy szelíd, jóindulatú vagy önző, agresszív vagy diplomatikus: mindenre van válasza a történetnek. Talán azért is választották a nagyon oldschool grafikai kivitelt, hogy csak a történetre kelljen koncentrálni.

Tovább színesíti a rendszert, hogy a játékos jellemzői, illetve korábbi tettei is befolyásolják, egyáltalán milyen lehetőségekből választhatok. Ha ki akarok valakit vallatni, szerencsés, ha megütöm a megfelelő hangot, de ha egy izomkolosszus vagyok, rá is tudok rémiszteni, ha nagyon határozott vagyok, meg tudom törni az ellenállását, ha jó megfigyelő vagyok, tudok olvasni a mimikájából, ha tanult vagyok, könnyebben átlátok a hazugságain; ha pedig mindenki tudja rólam, hogy megtorlom a sérelmeimet, nem mernek majd hazudni nekem. És ez mind bele van építve a játékba. Amikor élőben meséltem szerepjátékot, kifejezetten büszke voltam arra, hogy a játékosaim művelt karaktereket akartak maguknak; ez az első számítógépes játék, ahol ez hasonlóképpen kifizetődik.

Persze egy fantasy szerepjátékban a jól kidolgozott, bonyolult dialógusok nem elegendőek a sikerhez: azért játszom fantasyt, mert másvalaki szeretnék lenni, mint aki vagyok. A Baldur’s Gate sorozatnak az egyik nagy hátránya talán az volt, hogy bizonyos szerepek — pl. a különböző istenek papjai, a lovagok meg a tolvajok — nagyon kevés tényleges örömöt adtak a játékban. Itt a szerepek nagyon szépen ki vannak egyensúlyozva; kidolgozásukkor szemlátomást nem annyira a bejáratott sztereotípiák, mint amennyire a játékélmény megteremtése mozgatta a készítőket. Egy lovag markánsan különbözik egy barbártól vagy egy harcostól, míg egy varázsló teljesen másmilyen élményt nyújt, mint egy misztikus vagy egy druida. És mindegyikre szükség van, mindegyik másmilyen taktikai-stratégiai értékkel bír, de bőven elég flexibilis ahhoz, hogy személyre szabhassuk. És a “tolvaj” karakternek is sikerült végre normális értelmet adni, nem csak egy zárónyitó- és csapdasemlegesítő gép a többi szereplő mellett. A játék intuitivitása ráadásul ezekben a mechanikai kérdésekben is érvényesül. Minden szerepet könnyen el lehet sajátítani játék közben, nem kell hosszasan a szabálykönyvet olvasgatni. Ha pedig rossz irányba vittük el egy-egy szereplő fejlesztését, van rá in-game mechanika, hogy javítsunk rajta.

Az utóbbi időben rengeteget játszottam kontrollerrel — a Pillars of Eternity egy egér-billentyű játék. Miközben sokkal több funkció van benne, mint a régi szerepjátékokban, a billentyűzet ügyes használatával teljesen gördülékennyé lehet tenni a játékot — a vezérlés sokszor nem is tudatos, olyan a játékélmény, mintha egy filmet néznék, elég csak a történetre koncentrálnom.

Mindenféle számítógépes játéknál fontos, de talán a szerepjátékoknál az egyik legfontosabb a replay value. Eltöltöttem 30-40 órát egy játékkal, érdemes-e előről kezdenem. A Pillars of Eternity-t nem csak azért érdemes, hogy új mechanikákat próbáljak ki, mint pl. a Dark Souls-ban; azért is, mert sok döntésünknek valódi, sok későbbi eseményt meghatározó súlya van. Ha újra játszunk, egy új történetet kapunk. De a történetről részletesen majd legközelebb.

Challenge completed

Trychydts | | | 2019., március 04., 7:13 | | | Kategóriák: ,

Természetesen úgy hozta az élet, hogy a februári walking challenge utolsó napján is home office-oznom kelljen. (Ennek egy kellemes mellékhatása volt, hogy az utcánkban összefuthattam a normál ügymenetben tízezer kilométerekre lakó Vercsorbbal, és a társaságában a szokottnál sokkal kellemesebb és intellektuálisan stimulálóbb módon zarándokolhattam el tejért. Ha ugyanis nem vagyok home office-ban, Nicoline lett volna a tejfelelős, aki a késő délutáni órákban intézkedett volna.) Ez persze azt jelentette, hogy dedikált challenge-sétára kellett mennem, úgyhogy valahol a Nyulak szigetének északi végénél léptem le az utolsó kötelező lépést.

Az átlag napi 12595 lépés lett, 2 nap volt, amikor 15000 fölé jutottam. Tényleg voltak bosszantó és irritáló napok (múlt szombaton éjjel fél tizenegykor kapcsoltam, hogy 1600 lépés még hiányzik és rohantam le tenni egy nagyobb kört), de azért összességében véve nem jelentett nagyon kihívást a napi 10000 lépés. Ha legközelebb challenge-elném magam, szerintem a napi 12000 lépést kellene belőnöm, hogy tényleg valódi kihívás legyen (februárban 12 olyan nap volt, amikor nem ugrottam meg ezt a határt).

Persze továbbra is gyalog járok munkába meg úgy nagyjából mindenhová, szóval azért challenge nélkül is gyűlnek a kilométereim.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok: Joghurtos lepénykenyér árpagyönggyel és gombával

Trychydts | | | 2019., március 02., 16:08 | | | Kategóriák: ,

Nagyon kevés recept volt, amelyik csont nélkül tetszett nekem ebben a máskülönben gyönyörű és nagyon strapabíró szakácskönyvben — ez a kevés kivételek közé tartozik.

Eleve imádom az árpát, sajnos kevés recept van, amihez kifejezetten ez kell, ezért fűszerezgetve köretként szoktam elsütni. Amúgy gyerekkoromban találkoztam vele először, már akkor is nagyon tetszett jellegzetes, markáns íze és egészen különleges, erőteljes textúrája. Ehhez viszont ez kell és el kell ismernem, teljes telitalálat. A mártásos gombamixhez (barna, vargánya és shiitake) tökéletesen passzol ez a gabona; nagyon jellegzetes, erdeies íze van.

A recept további előnye, hogy pillanatok alatt elkészül, kiváló, gyors vacsora. A szakácskönyv jellegzetes problémája azért itt is felbukkan: a shiitake gomba azért messze nem egy könnyen beszerezhető hozzávaló még manapság sem. Szerencsére a piacon, ahová járok, kedvenc zöldségesemnél pont volt frissen, különben kénytelen lettem volna a szárított vagy a konzervváltozattal beérni.

Lepényt nem volt kedvem sütögetni, de ez így is ér, ugyanis a recept ezt kifejezetten megengedi.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok: Sült tojás yoghurttal és chilivel

Trychydts | | | 2019., február 26., 23:37 | | | Kategóriák: ,

Nem tudom, mikor főztem ilyen rosszat utoljára.

Amikor kinéztem a receptet, gondoltam, majd humorizálok egy sort azon, hogy az alapvető bajom ezzel a könyvvel, hogy íme, itt egy recept, ami tök szimpatikus lenne, de aztán előír fél teáskanállal egy olyan fűszerkeverékből, amihez a hagyományos latin ábécé nem is elegendő. Most mégis azon fogok rugózni, hogy ez az étel undorító.

Párolt rukkolára sütött tojásról beszélünk. A rukkolának két vonzó tulajdonsága van: jellegzetes, kesernyés íze, és hersegős, kicsit kristályos textúrája. Mindkét tulajdonsága odavész a hőkezelés hatására és elnyomhatatlan ízű spenótfűvé változik. Pedig a szósz, amit rá kellene önteni, nem lenne rossz, de persze nem szereztem be az előírt török fűszert, hanem kihasználva a megadott kiskaput, helyettesítettem paprikával és chilivel.

Még szerencse, hogy vettem péksüteményt a Három Tarka Macskában, azzal legyűrtem az ízét valahogy.

280 000 lépés

Trychydts | | | 2019., február 22., 9:21 | | | Kategóriák: ,

A munkahelyem minden évben szervez walking challenge-et: tavaly napi 5000 lépést vállaltam be. (A kihívás amúgy elég jól egybeesett a Nicoline okosóra-ajándékával.) Akkor kiderült, hogy nekem az 5000 lépés úgy általában nem valami nagy szám: minden nap gyalog megyek a munkahelyemre, ezzel az 5000 lépés meg is van. Az már akkor feltűnt, hogy hétvégén egy kicsit tudatosabban kell mozogni: ezzel a kihívással nem fér össze, hogy az ember ellustulja vagy csak a lakásban tölti a vasárnapot.

Idén feljebb tettem a lécet, és bevállaltam a napi tízezret. Általában ez sem valami nagy kunszt: a munkahelyem azóta egy kicsit messzebb költözött, 2600 lépésnyire; ha teszek egy kis kerülőt, meg jó sokat mászkálok a háztömb hosszúságú irodaházunkban, hétfőtől péntekig nem is nagyon kell ezzel foglalkoznom. Szombatonként piacra járok, ha van aznapra valami minimális extra rohangálni való, akkor szintén nem kell sétálnivalót keresgélnem. Az igazi kihívást nekem ugyanazok jelentik, mint a Galaxis Útikalauz Boweric Wowbaggerének: a vasárnap délutánok. A vasárnap az, amikor leginkább erőt vesz a bennem rejtőző, és leginkább csak étkezésekkor észrevehető Boa constrictor, és legszívesebben csak feküdnék egész nap egy infralámpa alatt. Na, ez az, ami nem játszik, ha walking challenge van, fel kell kelni és el kell mászni valahová. Szerencsére ebben a hónapban már csak egy ilyen vasárnap van.

Egyelőre elég jól haladok, a vasárnapok kivételével tényleg elég kevés nap volt, amikor kifejezetten rá kellett húznom, hogy kijöjjön a kvóta, átlagban pedig eddig 12808 lépésnél járok. Felvettem az ebédszünetbeli séta szokását — rögtön az első olyan nap után, amikor a házunk előtt állva vettem észre, hogy csak 8000 lépésnél járok aznap. Így aztán 11-13 ezer lépés majdnem minden nap kijön; persze az átlag olyan értelemben nem számít, hogy a vállalt minimumot minden nap teljesíteni kell.

Kíváncsi vagyok, mennyi jött volna ki akkor, amikor még tangóztam.

Pillars of Eternity: az első kalandok

Trychydts | | | 2019., február 21., 23:54 | | | Kategóriák: , ,

Az álmom óta vágytam egy kis szerepjátékra, valami nagyon jóféle, klasszikus történettel. A Pillars of Eternity már nagyon régen rajta volt a listámon, most meg épp leárazták. Megvettem, azóta játszom vele: nem tudom, hol tarthatok a sztoriban, de ha már blogolok, akár szakaszokban is feldolgozhatom.

Talán kezdjük ott, nagyon tetszik, nagyon közel van az élmény ahhoz, amit a két kedvenc játékom, a Baldur’s Gate II és a Morrowind jelentett nekem. Nekem eddig ez a két játék hozta a legközelebb az asztali szerepjátékok élményét, amikor egyszerűen csak benne akarok lenni a világban és élvezni akarom a történeteket.

Ami nekem nagy újdonság a Pillars of Eternityben, hogy simán bevállalja a mesélést. Más játékokban nincs leírva, hogy mi történik: vagy kimondják a szereplők, vagy megpróbálják érzékeltetni valamilyen grafikai megoldással. Itt a grafika annyira nem erős, viszont igen nagy magabiztossággal egyszerűen csak kiírják a képernyőre, amit tudnunk kell. Ez a párbeszédek szövegének kiegészítésétől egészen a több oldalas, interaktív szövegekig terjedhet: nekem egyelőre nagyon bejön. Így nem kötnek minket a grafika jelentette korlátok: bármi megtörténhet, mert elmesélni bármit el lehet.

A világ a klasszikus fantasy hangulatát követi; a kukacoskodást talán itt kezdhetném el. Nekem amúgy a klasszikus fantasy az abszolút kedvencem, egyszerűen élvezem a heroizmus, a jó-gonosz küzdelmének tiszta, egyszerű világát. Azt azért nem mondanám, hogy undorral taszítom el mondjuk a dark fantasyk sötét, erkölcsi szürke zónában játszódó történeteit (pláne, ha olyan jól van megcsinálva, mint mondjuk a Dark Souls). Ugyanakkor nekem a klasszikus fantasy volt az első nagy szerelem, huszonhat évvel ezelőtt; ez nyilván meghatározza az ízlésemet. Eddig tehát minden rendben is lehetne: a Pillars of Eternity viszont nem tud vagy nem akar ehhez a hagyományhoz teljesen hű maradni. Most kábé a játék felénél-harmadánál járhatok, de még mindig nem tudom, pontosan miről is történik velem (vagyis a karakteremmel). De nem csak én nem tudom, hanem a történet többi szereplője sem. Nehéz heroikusnak lenni, ha az ember tehetetlenül topog az bizonytalanságban, kiismerhetetlen játékosokkal körülvéve.

A másik dolog, ami kicsit zavaró, hogy miközben kifejezetten sok a szöveg, azok minősége messze nem egyenletes. A Morrowindben az egyik dolog, amit imádtam, pont az volt, hogy a játékban szereplő “könyvek” (könyvként modellezett, egy-két oldalas szövegek) kifejetetten olvasmányosak és emlékezetesek voltak. Itt meg sokszor meg kell erőltetnem magam, hogy végigrágjam magam a betűtengeren. Lehet, hogy a szerzőkön még egy ilyen kisebb költségvetésű produkciónak sem kellene spórolnia.

Maga a játék amúgy kifejezetten jó. Rengeteg ötletes in-game megoldás van arra, hogy olyan csapattal játszhassunk, amilyennel szeretnénk és sok olyan apróságot sikerült kiküszöbölni, ami a Baldur’s Gate sorozatban kifejezetten zavaró volt. És bár tényleg nem tudom, tulajdonképpen mi is a tét, azért nagyon sok olyan apróság van, ami arra azért mindenképpen motivál, hogy előbbre lépjek. Kíváncsi vagyok a menet közben felszedett, farmerből lett katona élettörténetére, meg akarom védeni újonnan szerzett birtokomat, izgatja a fantáziámat a váram alatt fekvő, végtelennek tetsző labirintus. És bár a világ természetesen egyáltalán nem mentes a megszokott toposzoktól, azok mégis újfajta, friss eleggyé vannak keverve.

Kíváncsi vagyok, hogy bontakozik majd tovább a történet. Azt hiszem, alapvetően ezen múlik majd, ez is olyan játék lesz-e, amit többször is végigjátszom majd.

| | | Korábbi bejegyzések »