Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Tiramisú veloce

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:46 | | | Kategóriák: ,

Gyorsnak gyors, és kis jóindulattal tiramisunak is tiramisu, bár inkább csak határeset. Lehet, hogy nem állt eleget, de ha öt óra nem elég neki, akkor meg ugye már csak lassú lehetne. Szóval inkább vaníliás mascarpone, kávéban-narancslében áztatott babapiskótán. A kollégáimnak csináltam, ők azért lelkesedtek érte, de semmiképpen sem nagyon (gondoltam, ha már a kolléganőm is bevállalt egy közös főzést, mellé állok egy desszerttel).

Érdekes módon főzésről itt sem volt szó, hacsak a frissen lefőzött kávé elkészítése nem számít annak. Ez a szakácsönyv eddig nem izzasztott meg nagyon ebben a forró nyárban.

Kicsit olyan, mintha a szerkesztő úgy érezte volna, egy tiramisu-receptre még szükség van, de végül csak ezt tudták volna kiszenvedni magukból. Nincs izgi háttértörténet, a recept maga elég jellegtelen — ha valaki megkérdezi tőlem, hogyan kell tiramisut csinálni, Jamie helyett alighanem a feleségemhez irányítom majd.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Spagetthi con gamberetti e rucola

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:29 | | | Kategóriák: ,

Ez az első recept, amit ténylegesen főzni kellett, de menyugatóan egyszerű volt ez is. Hogy kicsit kalandosabb legyen, friss rákot vettem és én pucoltam meg, sokkal könnyebben mint, mint gondoltam. Aztán ment magától. És a végeredmény olyan lett, amit csak Olaszországban ettem eddig: idehaza, vendéglőkben, kiszállítós kajákban pipettával adagolják a rákokat, pedig a rákos tésztában nem annyira az aroma, mint amennyire a hús a lényeg.

Imádtam, hogy végre egy olyan olasz recept, ahol a fű nem bazsalikom az ételben, hanem rukkolával készül — változatosabb is, én amúgy is imádom. Na nem, mintha a bazsalikomot nem szeretném, de tapasztalataim szerint kb. soha nem elég belőle, rukkolából meg néhány maréknyinál kevesebbet ritkán vesz az ember.

Ebben is van reszelt citromhéj, meg citromlé is — nem ez az első olasz recept, amiben így van; fogalmam sem volt, hogy ez egy ilyen gyakori húzás. Ráadásul a citromhéj egy igen rafinált állat: illatos is, finom is, becsempészi a kajába a citromszellemet, de mégsem savanyú.

A feleségem szerint pont annyira volt csípős, amennyire kell — ritka dicséret ez odahaza, pedig csak a receptet követtem. Jamie kivételesen megszánt valami határozott utasítással — s lám, máris javult a házaséletem.

Kár, hogy általában nem ezt tartja a szem előtt, amikor receptet lötyköl a papírra.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Insalata Caprese

Trychydts | | | 2018., augusztus 05., 11:58 | | | Kategóriák: ,

Sokan sokszor hisztiztek már a magyar sajtkultúrán: én most hadd őrjöngjek egy kicsit a mozzarellán. Szerintem ez az egyik legfinomabb sajtfajta, ami csak van — friss, kellemesen zamatos, nem túl sós, nem túl erős ízű, sokoldalú –, de amit a boltokban az ember elé szórnak az nem igazán mozzarella. Vagy rosszkedvű kis műanyag golyócskák, valami gyanús színű folyadékban lötykölődve, vagy kellemetlen, fehér plasztikszeletek, amiből az íz emlékét is kigyötörték már. Pedig nem kell messzire utazni, hogy az ember normális áron jusson normális mozzarellához. Minimális kompromisszumok árán itthon is lehet egészen jó minőséget kapni, ha az ember tudja, mit és hol keressen, de sajnos a hazai sajtedukáció majdnem teljes hiánya miatt az ár elég könnyen repül fel a csillagos égig.

Drága, imádott feleségem most a helyi sajtboltba szökdécselt el bivalymozzarelláért, ami ehhez a recepthez kell, aztán a Lidlből akasztott bokros bazsalikomot, amit ott helyben le is taroltunk. Ezen kívül más nem is nagyon kellett hozzá: paradicsom, olívaolaj, citrom volt itthon, illetve a Három Tarka Macska baguette-je is beszerződött már korábban.

Jamie-s lazasággal szórtuk össze a salátát — szerintem a fickónak büntetést kell fizetnie valahol, ha túl sok helyen tüntet fel pontos mennyiségeket. Az öntöttvas mozsaramban döngöltem a pestót, addig a feleségem szépen rádarabolt a tálra mindent. Aztán hűtöttünk bort, persze parkoltattuk mellette a salátát is — aztán el is tűnt szépen az egész, ami jó mert salátát nem igazán szeretek rakosgatni.

Megint egy jó ötlet ebből a könnyből, eddig tényleg bejön nekem. Kicsit gyanús lett a dolog, megnéztem, mennyiért vesztegetnék ezt a könyvet az Amazonon, hanem nem Vercsorb szponzorációjában élvezhetném. Harmincöt dolcsiról van leértékelve húsz dollárra, amit viszont teljesen reálisnak gondolok. Mert ha a gyönyörű ál-riportfotókat és a kétségkívül jól megírt sztorikat kiveszem belőle, az effektív főzési instrukciók a töredék terjedelembe is beleférnek — viszont azokért ez sem lenne túlságosan sok. Főleg, ha azt veszem, hogy a magyar piacon sem lenne olcsóbb olasz szakácskönyvem — ráadásul a magyar főzési irodalom kapcsán elég jól adja magát a párhuzam a mozzarellával.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Uve fragola surgelata con cicciolato

Trychydts | | | 2018., augusztus 04., 23:23 | | | Kategóriák: ,

Míg Vercsorb nem volt éppen elszállva ettől a szakácskönyvtől, nekem az első átlapozás kellemes meglepetés volt. Nem tartom magam egy nagy Jamie-rajongónak, kapcsolatunk meghatározó mozzanata, hogy egy videós receptjében megpróbálta elhitetni velem, hogy pizzatésztát a legjobban sík munkalapon lehet kikeverni lisztből, élesztőből és vízből… hát ugyanúgy pofára estem ezzel, mint a padszomszédom a cégnél. Nem ismerem nagyon behatóan a könyveit — egy-két műsorát láttam, ott rendszeresen bagatellizált a valóságban nagyon is nehezen kivitelezhető dolgokat.

Ehhez képest ettől a kötettől sokkal jobban inspirálódtam, elég barátságosnak tűnnek a receptek, bár a vállvonogatós, “csak csináljuk, aztán majd lesz valahogy” mentalitás itt is eléggé meghatározó. De ezekkel az ételekkel kapcsolatban valahogy nem zavar, tényleg elhiszem, hogy meg fogom tudni oldani. Plusz öröm, hogy ez egy fűzött kemény kötéses kiadás — jobban kinézem belőle, hogy bírná a főzési technikáim mellékhatásait, mint a Two Greedy ItaliansÉs persze ezt se csak szakácskönyv, tele van apró kis sztorikkal Jamie olasz tanulmányútjáról, gondolom, marketingfogásnak sem rossz azt állítani, hogy mindegyik receptet valamelyik kis falu öreganyójától, vagy egy tűzről pattant, szénfekete szemű mediterrán menyecskétől lestek el. Azt viszont most már tényleg jó lenne tudni, miért érzi mindenki úgy, hogy egy olasz szakácskönyv akkor autentikus, ha olasz recepcímek vannak benne. Speciel, amikor bao receptet kerestem, örültem, hogy maradtak az angolnál és nem kínai írásjegyeket kellett áttolnom a Google Translatoron.

Remélem amúgy, Vercsorb nem kap agyvérzést ettől a választástól, mert a recept címe kb. hosszabb, mint az utasítások, hiszen csak szőlőt kell lefagyasztani. Ha nincs az, ami a receptben van, akkor valami másfélét. És lehet csokival is enni. Esetleg lehet grappát inni hozzá. Grappát nem ittunk, csokit majd csak később hoz a feleségem, de az kétségtelen, hogy kiválóan segít a mostanában úgyis aktuális napi hősokk kezelésében.

Persze itt jön az, hogy nem árt, ha a szerző tisztázza a célközönséget: nekem, akinek házimunka a főzés és csak pár éve veszem komolyabban, nekem ez recept. Vercsorbnak meg gondolom, inkább csak egy glossza.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Risotto Milanese + Osso Buco in Bianco

Trychydts | | | 2018., július 21., 21:41 | | | Kategóriák: ,

Immáron szabadfoglalkozásként döntöttem úgy, hogy megcsinálom ezt az egymással is párosítható két receptet. Amúgy is szerettem volna valami echte olasz húsételt készíteni — ilyesmit még a szicíliai szakácskönyvemből sem főztem. Ráadásul ez két milánói, tehát észak-olaszországi étel — ami persze egészen más, mint a szicíliai konyha, amiben már szereztem egy kis gyakorlatot. Imádom amúgy az olyan szakácskönyveket, ahol így párosíthatóak a receptek, egy spéci köret meg valami furmányosabb főétel.

Mind a párolt zöldséges alapon készült, finoman, de pikánsan (reszelt narancshéjjal is) fűszerezett marhahús, mind a diszkréten, finoman egyszerű, sáfrányos rizottó a “nyugis” receptek közé tartozik. Vannak ételek, amelyeknek az elkészítése non-stop action, folyamatosan figyelni, ugrálni kell, adott esetben félbe kell hagyni a főzést egy másik munkafolyamat kedvéért: ezeknél meg az alapos előkészítgetés után az étel szinte megfő magától.

A hús “nagyon apróra” szeletelt répát és zellerszárat ír elő, itt nekem óriási inspirációt jelentett Veronika lasagnája, amit még az előző lakásukban szolgált fel nekünk. Akkor még nem győztem hüledezni, hogy lehet ilyen finomra vágni valamilyen zöldségfélét — most én is megcsináltam, még ha nem is voltak a kis darabok olyan embertelenül szabályos kis kockácskák, mint az övéi (a darabolásban azért a dim-sum workshop is adott egy kis technikai löketet, amit Nicoline-nel toltunk végig). Szépen megpirítottam, megfonnyasztottam mindent, amit meg kellett, aztán hagytam szépen fortyogni a marhát a jégszekrényből előbányászott alaplépben. (Erre is a feleségem vett rá, hogy a húsleves levének egy részét mindig raktározzuk el a fagyasztóban, és akkor nem csak kockalevessel tudok alálöttyinteni az alaplevet követelő ételeknek.)

A rizottó maga szuper egyszerű volt, csak a sáfrányos szeklice porrá őrlése volt némi kihívás, de a szakácskönyv tippje, a kis szálacskák kanálban való izzítása a gáz fölött tényleg megtette a hatását (közben meg jól eszembe jutott Vincent Vega a Ponyvaregényből).

Azt sajnos továbbra is meg tudom erősíteni, hogy ez a szakácskönyv — pláne, ha kölcsön kapjuk — nem konyhai használatra készült, a ragasztott kötés nem igazán segít abban, hogy nyitott könyvből dolgozhassunk.

Nicoline amúgy szag alapján apósom párolt őzpörköltjével rokonította a marhahúsomat, amit azért tényleg vicces. Itt ugye az ember megpirítja a szeleteket, aztán alaplében, néhány extra zöldfűszerrel felfőzi, elég jól érvényesül a hús eredeti jellege. Apósom őze egy másfajta konyhaművészet: a méretes őzdarabot menet közben begyűjtjük egy ismerőstől, csomagtartóban utaztatjuk, a szálláshelyen bepácoljuk, levágott tetejű ásványvizes üvegbe tömködjük, hűtőtáskában másik szállásra transzportáljuk, ott hűtőbe tesszük, másnap reggel a hűtőtáskába visszapakolva Bükre visszük, elővesszük és a páclében megfőzzük és porhanyósan tálaljuk.

Szóval na. Ez nem is ugyanaz a műfaj.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Spagetthi alla Crudaiola

Trychydts | | | 2018., július 15., 16:29 | | | Kategóriák: ,

Ez volt a harmadik receptem ebben a tesztkörben (és ezzel én végeztem is a kötelező körökkel, minden más csak jutalomjáték lesz majd). A munkahelyemen főztem a csapatnak, aminek tiszteletbeli tagja vagyok. A tészta remek választás ilyenkor: gyorsan megvan, ha reggel rászánja az ember az időt, még majdnem frissen tálalhatja fel, és a tésztának rendszerint igen alacsony a finnyogtatási faktora. Feleségem parancsára felvettem a menüre a New York Times Penne Alla Vodkáját; ezzel a Doktor Urat is megtetettem egy kettesben végzett Arkham Horrorozás alkalmával, és akkor is sikerem volt.

A spagetthi alla crudaiola több szempontból is tökéletes választásnak tűnt. Egyrészt: nagyon szezonális, javarészt nyári zöldségeket kell összekeverni, és olíviaolajban, bazsalikommal és fokhagymával néhány órán át, főzés nélkül marinálni. Másrészt: mivel főzni nem kell, abszolút illett a reggeli ebédkészítés koncepciójába.

Az ebéd előzetes beharangozójában annyit írtam a célközönségnek, hogy ez a recept egy harmatkönnyű, romantikus költemény a nyár szelleméhez — és egyáltalán nem túloztam. Friss, kellemes ízek keverednek benne játékosan, ami tökéletesen illik a nyers zöldségek textúrájához. Óriási sikert arattam vele, pedig a penne alla vodka tényleg magasra teszi a lécet.

Így a harmadik recept után egy nagyon gyors értékelés a könyvről: sok jó recept van benne, és így ránézésre a legtöbbet nem csak megcsinálni könnyű, de a bevásárlás sem okoz nagy gondot hozzájuk. Szép is, jól is van megírva — második olasz szakácskönyvnek (van már ugye egy Szicíliából) mégsem venném meg ezt, csal harmadiknak-negyediknek gondolkodnék el rajta. Most olyan könyvre lenne szükségem, amiből megismerhetem kissé az olasz konyha alapjait, ebben meg semmiféle alapozás nincsen — egy nagyon rövid bevezető után jönnek a receptek. Márpedig azt már az amerikai konyhából is tudom, hogy vannak olyan technikai alapok, amik minden régió receptjei mögött ott vannak. Úgyhogy valószínűleg Marcella Hazan lesz a következő saját beszerzésem.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Ndunari con salsa di pomodoro e basalico

Trychydts | | | 2018., július 09., 23:50 | | | Kategóriák: ,

Mivel majdnem az egész hetet a szakácskönyvteszt jegyében terveztem, elég hamar sor került a második receptre.

A rikottának a konyhában elég érdekes fizikája van: a New York Times Cookingnak is van egy rikottagnocchi receptje, de azzal egyszerűen nem bírtam összebűvészkedni az előírt állagot. Főzés közben, akárhogy is bűvészkedtem, nem állt össze a tészta elég szilárddá. A forró víz azért megtette a hatását, és sikerült gombócféléket előállítanom, de éppen csak hogy. Éppen ezért volt bennem némi szekszis ezzel a recepttel kapcsolatban.

Teljesen feleslegesen: a tészta úgy állt össze, mint a parancsolat, simán ki tudtam nyújtani kis rudacskákra, amik könnyen szaggathatóak voltak, aztán pont úgy jöttek fel a víz színére, ahogy az a szakácskönyvben meg volt írva. Gondoltam, mindenért fizetni kell valamivel, és azt gondoltam, majd biztos nagyon lisztes vagy rágós lesz a tészta, de nem — finom, könnyű és pont kellemesen tömör volt az állaga. Kiszedve a vízből nem ragadt össze és remekül passzolt a paradicsomhoz. A tésztába gyúrt sajt íze pedig diszkréten, de határozottan kivehetően ott van a háttérben.

A szósz maga elég finom volt, de nekem egy kicsit túl rusztikus. A szeletelt fokhagymával mindig is az volt a bajom, hogy fokhagymaszeletek lesznek tőle a szószban — ez még csak hagyján, de a számba is belekerülnek előbb-utóbb. Most az egyszer a recept alapján dolgoztam, de legközelebb zúzni fogom, az tuti.

Megint egy gyors, egyszerű és autentikus recept, nekem ez a szakácskönyv eddig kettőből kettő.

#Vercsorbcooking-Try féle Nagy Szakácskönyvteszt: Two Greedy Italinas/Basalico al Frittata

Trychydts | | | 2018., július 07., 22:20 | | | Kategóriák: ,

Veronika javaslatára elkezdtünk szakácskönyveket tesztelni. Mivel ez kb. olyan, mint amikor a haditengerészet első admirálisa felkéri a másodmérnököt, hogy teszteljenek együtt egy új gyártású repülőgép-anyahajót, természetesen rögtön igent mondtam.

Az első könyv Antonia Carluccio és Gennaro Contaldo szakácskönyve az azonos című BBC-sorozat alapján készült. Igen kellemes kiadású, fotókkal telezsúfolt könyv, minden egyes receptről egész oldalas fotókkal, minden recept mellé egy kis sztori vagy kulturális kontextus. Puha fedelű, ragasztott kiadás, ami tapasztalataim szerint hozzám hasonlóan nehéz természetű, trehány szakácsok kezében egy kicsit nehezen bírja az élet viharát, de azért egy nagyon kellemes könyv, jó volt lapozgatni. Minden recept egy oldal, nagyon jól áttekinthető struktúrában — az e heti menüt ebből terveztem meg, gyorsan és könnyen ment. (Nálam a főzési hét szombaton kezdődik.)

A kiválasztott recept pont olyasmi, ami tipikusan nem Veronika szintje, de nekem nagyon jól jön. Míg ő egy fekete öves mesterszakács és gasztronómiai innovátor, én magam inkább egyfajta praktikus survivor-skillként tekintek a főzésre. Élvezem, mennyit fejlődök technikailag, de beérem azzal, ha minél több receptet tudok pontosan elkészíteni. Nyilván rengeteg rántottát sütöttem már, mégis nagyon megtetszett a rengeteg sajttal, friss bazsalikommal sült frittata ötlete, láttam, hogy ebből kijön majd nekünk egy gyors vacsora Nicoline-nel, hát rögtön lecsaptam rá.

Nyilván nem kell konyhakémiára specializálódott vegyészprofesszornak lenni ahhoz, hogy az ember ezt összeüsse, de a közös futásból hazaérve feleségemnek igénye, nekem meg kedvem nem volt valami bonyolultabbhoz. Mivel feleségem túl sok német sajtot halmozott fel idehaza, ezért a recept megengedő fogalmazását kihasználva végül hegyi sajt került bele; borsozni pedig Veronikáék nagylelkű ajándékával, eredeti kambodzsai fekete borssal borsoztam. Aki még nem sütött frittátát, de rántottát már igen (én ilyen vagyok), annak egyetlen kihívás van: összeszorított foggal megállni és nem piszkálni a tojást, hanem hagyni kell, hogy szépen, egyben megszilárduljon. Ha jó vastag falú serpenyőt használunk (az enyém rétegzett aljú és gránitbevonatos), teszünk alá egy kis olajat és nem a Gyehennát lobogtatjuk alatta, akkor a termodinamika megteszi a magáét: a tojás nem fog elégni addig, amíg van folyékony réteg, ami felülről hűtse. Ha már úgy kb. összeállt, egy határozott fordítás, még egy kis sütögetés, aztán lehet felezni.

Mi rozskenyeret és paradicsomos-rukkolás kenyeret ettünk hozzá. Feleségem elismerő szavai alapján is kiváló választás volt elsőre.

Pumkin spice latte otthon

Trychydts | | | 2018., június 22., 23:49 | | | Kategóriák:

Aki csak futólag ismer, alighanem nehezen tud elképzelni, amint a My comfort zone for you csatornán böngészgetek. Feminista filozófus létemre is nyugodt lélekkel mondom ki, hogy ez egy tipikus csajos blog. Persze aki már tudja rólam, hogy viszonylag rendszeresen olvasgatok Cosmopolitant, Glamour-t meg Vouge-ot, annak ez is elég jól illik a képbe.

A csatorna amúgy egy elég keményen feminista állásfoglalásként is felfogható videó révén került a látókörömbe — ez az egyetlen ilyen tartalom ezen a csatornán, és a Google szelleme jó érzékkel pont ezt tolta az arcomba — rá is haraptam rögtön. És ha már ott voltam, megnéztem még vagy tíz másikat is. Például ezt:

A pumkin spice lattéről eddig én csak amerikai sorozatokban hallottam: így kapásból ahhoz a Morena Baccarinhoz kapcsolom, akit mostanában a Gothamban látunk elég rendszeresen. Pár éve még csak kis epizódszerepeket játszott — a How I met your motherben például ő Chloe, a Marshallba szerelmes barristalány. Éppen ezért én valahogy úgy gondoltam, hogy ez valami sütőtök-aroma lehet, és bár a sütőtököt, ha nagyon muszáj, a feleségem kedvéért legyűröm olykor, azért ha csak lehet, elkerülöm. Holott ez egy nem egy sütőtök ízű, hanem egy késő őszi-karácsonyi hangulatot idéző fűszerkeverék, ami tényleg nagyon fel tudja dobni a kávét meg az ember kedvét is.

Mert hát persze muszáj voltam kipróbálni: volt egy-két fűszer, amit még pluszban be kellett szereznem, de a következő szombat délutánon már feleségem gyanakvó tekintete mellett nagy magabiztosan lapátoltam a fűszereket egy kis lekváros üvegbe. Összeráztam, belekevertem a következő kávéadagba egy kávéskanálnyit, aztán vártam a hatást.

Maradjunk annyiban, hogy a feleségem eddig sem ugrott túl nagyot, amikor önkéntes kávéfőzőt kerestünk idehaza, de most már teljes nyugalommal dől hátra és követeli a pumkin spice lattéját kvázi minden itthoni koffeintöltés alkalmával. Tehát jobban szereti, mint amennyire a kávéfőzést utálja — és nekem ez most elég.

Azért akinek hozzánk hasonlóan karos kávéfőzője van, az vigyázzon, mert a fűszerkeverék nagyon finom szemcséi összetömörülve könnyen gátat vetnek a forró víz folyásának — persze maga a gép nem dugul el, csak a kávékeverék tömörödik be túlságosan, tehát csak az éppen aktuális kávénk forog veszélyben. Két dologra érdemes figyelni, és minden rendben lesz: egyrészt semmiképpen se töltsük túl a szűrőt, másrészt ne használjunk többet egy kávéskanál fűszernél, és azt is alaposan vegyítsük el a kávéval.

A Dél diadala

Trychydts | | | 2018., június 14., 7:45 | | | Kategóriák:

Ahogy arról egy slamben is megemlékeztem, a feleségem táplálása kissé melós dolog. Néha arisztokratikusan elkülöníti magát az ételtől, néha meg beszakítja az ajtót és rögtön vacsorát kell vetni elé, ha kedves az ember élete (ehhez a fázishoz tartozik az “egész nap csak egy szendvicset ettem” szlogen). Néha eltűnik egy doboz mogyorókrém a szekrényből, néha lerágja valaki a kiflik és bagettek csücskét. Ritkán fogyaszt egy évszakban kétszer ugyanabból az ételből, és csak abba hajlandó belenyalni, amihez abban a pillanatban kedve van. Sok sikert a tervezéshez.

Kinéztem magamnak a Country Captain nevű csípős-paradicsomos-currys csirkét a New York Times Cookingról. Úgy voltam vele, hogy az sem baj, ha ez rám marad — kifejezetten szeretem a déli államok konyháját. Isteni, házias ízek, viszonylag egyszerű műveletek eredményeképpen — hogy mást ne mondjak, a chili is ide tartozik, amiből még a bonyolult is viszonylag egyszerű. (Bár néha el kell viselnie, hogy néha sört önt a csokoládéra.)

A feleségem persze bejelentette, hogy neki ehhez nincs kedve. Aztán átnézte a receptet, és mondta, hogy jó, lehet, hogy valamikor eszik majd belőle egy-két grammot, szóval mindenképpen nyúzzam meg az összes combot. Nem volt otthon, amikor nekiláttam a főzésnek, hangoskönyvet hallgattam közben, óvatosan összeraktam a hagymás-fokhagymás-paradicsomos currys alapszószt, némi ribizlivel, meg elkezdtem pirítgatni a csirkéket. Nagyanyám jó öreg cserépedénye pont alkalmasnak látszott az összesütéshez.

Már eléggé lendületben volt a dolog, amikor a feleségem bejött a konyhába. Olyan arcot öltött, mint egy finom falatot szimatoló, feltartott farkú cica, még sündörgni is hasonlóformán kezdett el a sütő előtt. Ilyenkor már tudom, hogy nem eszem egyedül. Megfőztem a barna rizst — amióta tudjuk, hogy ebből is van minőségi, már csak az íz miatt is abszolút ezt preferáljuk a fehér helyett — koriandert vágtam, mandulát pirítottam a tetejére, meg leöntöttem némi további ribizlivel. Feleségem tekintete elégedetten csillogott, amikor kiszedte a második adagot a tányérjára.

És még az is bevált, amit a recept írt. Elég ebből egyetlen falat, és az ember máris egy napsütötte farmon érzi magát.

Forli Instantban

Trychydts | | | 2018., április 25., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Nemrég vettem a egy instant hátlapot a Dianámhoz. Ha utazunk Nicoline-nal, mindig írunk — kézzel — kis útinaplókat. Mindig tervezek bele fotókat illeszteni, de mire az elkattintott képekből ragasztható kép lesz, hát az egy örökkévalóság. Az instant hátlappal meg ugye instant képeket tudok csinálni — olyan, mint a Polaroid, de elvben sokkal tartósabb.

Egy ideje már próbálgatom, de azért nem olyan magától értetődő, hogyan tud a legjobban érvényesülni. Egyrészt sokkal érzékenyebb az alul- és túlexponálásra, mint a negatív, de ez végül is nem olyan nagy meglepetés. Másrészt — és ebbe nem gondoltam bele, pedig elég magától értetődő — nem támogatja a vágást sem; az embernek kezében van egy kis papírkeret, abban egy kép — és hát az a jó, ha az egész keretet kitölti valami érdekes. Ha ez mondjuk Nicoline, Fiatalék vagy Zéta feje, akkor a probléma megoldódik magától. Utazás közben ennél sokkal óvatosabban kell témát választani.

Lassan-lassan azért kezdek ráérezni: a kis témákat szereti a legjobban, az apróságokat, amelyekhez közel kell menni. Jó volt ez a kis ujjgyakorlat Forliban, mert most indulunk Berlinbe — itt végre élesben is odatehetem magam, és remélhetőleg egészen fogyasztható fotókat fogok kattingatni a Karácsonyra kapott, Moleskine vázlatfüzetbe.

20180421_142949

Forli with Diana Instant_0004

Forli with Diana Instant_0006

Forli with Diana Instant_0002

Forli with Diana Instant_0003

Forli with Diana Instant_0001

Forli with Diana Instant_0005

Lyukkamera által homályosan

Trychydts | | | 2018., április 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Eredetileg kifejezetten a lyukkamera miatt kezdtem el analóg gépekkel fotózni: amikor a Lomography tulajdonosa eladta nekem életem első Dianáját a WAMP-on, akkor kifejezetten ezért választottam ezt a modellt. Azóta is meglehetősen odavagyok a dologért, újra meg újra megpróbálkozom valami emlékezetest kihozni ebből a technológiából, eddig ez a legemlékezetesebb képem:

Vitorlázás_201309_0005

Amikor megláttam, hogy a hazai Lomography ezúttal lyukkamera-készítő workshopot hirdet, természetesen boldogan ugrottam bele az újabb csapdába: rég tanultam már valami teljesen újat fotózásból, és ez pont egy olyan játékos, érdekes dolognak tűnt, amivel szívesen szórakozgatnék mostanában, amikor amúgy is elég sok a kreatív kísérletezgetés az életemben.

Voltam már sokféle workshopon, nem mindegyik sikerült egyformán, néha nagyobbak a remények vagy pláne az ígéretek, mint ami meg is valósul belőle, de ettől a lyukkamerás mókától konkrétan eldurrant az agyam. Volt eméleti bevezető, megnéztünk jó sok lyukkamerás művészt, ez inspirációnak mindenképen tökéletes, aztán nekikezdtünk lyukkamerát csinálni. Ezúttal a lyukat is a saját kezemmel készítettem, a végeredmény pedig így nézett ki:

Elég fura dolog egy ilyen kézzel kilyuggatott-visszafoltozott szigetelőszalaggal leragasztott, belsejében egy darab fotópapírral betöltött “géptől” azt várni, hogy normál képet készítsen. Még ha az ember tudja is, hogy az elmélet a helyén van, még ha bízik is azokban, akik segítettek neki, azért van valami szürreális abban, amikor leteszi a Mikszáth téren ezt a fémdobozt a földre, és vár 18 percet, hogy rákerüljön egy fénykép. Aztán bemegy a laborba, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, vörös fénynél lötyögteti a fotópapírt. És van rajta kép.

Félreértések elkerülése végett: a “füst” a képen valójában a mellettem álló fa lombja, ahogy tizennyolc percen keresztül ide-oda fújja a szél; ilyen expozíciós idő mellett ennyi marad belőle. A kép torzít, mert a fotópapír hajlítva van a dobozban, és torzít, mert a kamera egy inkább felfelé lát, mint lefelé… viszont igencsak egyedi módon “lát”.

Volt a hívásnál egy kis baleset (túl meleg volt a hívó, baromi gyorsan megjelent rajta a kép, úgyhogy a délután maradékát a kalibrálás jegyében a következő képem újra- és újraexponálásával töltöttem, egyre hosszabb expozíciós idővel. A végére aztán kiderült, hogy a saját becslésem volt a tökéletes (azért van már tapasztalatom lyukkamerás expozícióval), de a végeredmény így is lenyűgöző: ilyen látszögről, normál kamerával aligha álmodhatnék.

Két kép egy hosszú délután alatt persze nem tűnik valami nagy eredménynek — ennél sokkal értékesebb számomra, ami a fejembe került bele. Teljesen megváltozott, amit a fényképezésről gondoltam — amióta Lomography-zom, jobban hiszek a spontaneitásban és a lendületben, mint a drága felszerelésekben és a túlzott precizitásban (hacsak nem vagyok stúdióban); ez a workshop viszont megtanított arra, hogy ez a spontaneitásnak leginkább csak a kezdete. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, abszolút lehetséges, hogy saját magam építsek kamerát saját magamnak, nyugodtan tudok kísérletezni olyan méretű nyersanyagokkal amikkel eddig még sohasem, és még azt is én tudom kitalálni, hogy a gépem hogyan lásson.

Persze erősen kísérleti és nagyon személyes fotózás ez, de, mint említettem, mostanában pont ilyesmire van szükségem.

Na hol egy üres teásdoboz.

Cowboy cookie, cowgirl cookie

Trychydts | | | 2018., április 13., 23:49 | | | Kategóriák:

Amióta felnőtt munkám van, nem szívesen beszélek a blogomban a munkahelyemről, de azt büszkén vállalom, hogy itt havi néhány órában kifejezetten azért fizetnek, mert feminista filozófus vagyok. Irányított beszélgetéseket szervezek, most már több mint egy éve, és igyekszem a feminizmusnak egy strukturáltabb és közhelymentesebb formáját a résztvevők agyába szivárogtatni. Ez persze — tekintettel arra, hogy a részvétel önkéntes — nem túlságosan egyszerű. Ezért arra gondoltam, ezúttal bepróbálkozom egy ősi trükkel: ingyensütit ajánlottam a résztvevőknek.

Az ingyensütit valakinek persze meg is kell sütnie — jobb híján ez is én voltam. Texasi cégnek dologzom, genderek közötti különbségekről beszélgettünk, szóval innentől kezdve gyakorlatilag nem is volt más lehetőségem, mint cowboy cookie-t és cowgirl cookie-t sütnöm.

Szerencsére a kexsütésből annyit már tudtam, hogy az ilyen apró sütik megsütése nem ipari körülmények között extrém időigényes. Nem szabad nagyon közel rakni egymáshoz a sütiket, mert akkor összeolvadnak — ha viszont messze rakom őket, kb. 15 darab fér be egyszerre a tepsibe. Szóval nem érdemes az utolsó pillanatra hagyni a sütögetést — kicsit így is megcsúsztam, fél kettőre lett kész az utolsó darab..

A cowgirl cookie elég sima menet volt: szépen összeáll a csoki, a pekándió és a zabpehely, aztán már csak hűteni kell a meglágyult, vajas tésztát, mielőtt az ember ki golyócskákat formálva megsüti őket.

A cowboy cookie-ba viszont butterschotch kell. Próbáltam utánaolvasni, hogy végül is pontosan mi ez: tejkaramellával próbáltam helyettesíteni, ami elképesztő félreértésnek bizonyult. Igazából nem láttam még anyagot, ami annyira pusztítónak bizonyult volna, mint a sütőben megolvadt tejkaramella: amikor kivettem a sütiket a sütőből, még egészen cookie formájuk volt, de aztán a karamellaolvadék utat tört magának, és folyt, olvasztott és ragasztott; a cookie-k kb. fele ment a szemétbe, vagy papírról lekaparható édesség lett belőle. És igazából soha nem szilárdult meg, ezek sokkal lágyabbak és olvadékonyabb kexek lettek, mint a cowgirl változat.

Legközelebb, már ha lesz legközelebb, saját magam által készített, tűzben edzett és egészen apróra tördelt butterschotch-csal fogok próbálkozni. És akkor majd mindenkit leigázok a tábortűz körül a vadnyugat legjobb sütijével.

Space Warcards

Trychydts | | | 2018., március 30., 23:49 | | | Kategóriák: ,

(Folytatom a Baluéknál megtanult, maradandó élményt szerzett játékokból álló sorozatomat.)

Tuti nem így hívják a játékot, de kb. ekkora benyomást tett rám. Álmosító nyári nap volt, kimentem Baluékhoz vendégségbe — a Dunára mentünk fürdeni. Amíg a többiek megérkeztek, játszottunk egy játékot.

Űrhajókból kellett flottákat építeni. Balu elmagyarázta a szabályokat, majd kiosztott nekem pár lapot. Gőzöm nem volt, mit csinálok, de kizárásos alapon kijátszottam azokat a kártyákat, amiket nem tiltottak a szabályok. Balu közölte, hogy fölényes győzelmet arattam.

A csúcson kell abbahagyni.

(Közben Balu egy kódolt, katonai rádióüzenetben a tudomásomra adta, hogy a játék valódi neve Star Realms.)

A Mars terraformálása (avagy egy frusztrált termológus naplója)

Trychydts | | | 2018., március 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nemrég Baluéknál voltam, és igen konstruktívan minden társasjáték-ötletüket megvétóztam annak az egynek a kedvéért, amit kifejezetten szeretek játszani. Igazi álomvendég lehetek. De erről eszembe jutott, hogy nem nagyon írtam még azokról a játékokról, amit velük próbáltam ki, hát kezdjük mondjuk a Mars terraformálásával.

Az atmoszféra a legjobb: az ember remekül át tudja érezni, hogy pénzéhes, profitorientált vállalatok generációkon keresztül ontják a dollármilliárdokat különböző projektekbe, hogy aztán úgy kábé lakhatóvá varázsoljanak egy bolygót. Nem mondom, hogy a játék elsődleges célja a tudományos precizitás, de olyan bődületes ökörségek nem nagyon vannak benne. Az én sekélyes, felszínes, erősen megkopott és elpenészedett természettudományos ismereteimet legalábbis nem zavarta. A bolygót fel kell melegíteni, ki kell építeni valami ökoszisztéma-félét, gondoskodni kell a megfelelően körforgó hidroszféráról — szép kihívások ezek, és igazából a személyes fantáziámat is izgatják. A cégek közötti kompetíciónak leginkább barátságos jellege van, nem arról szó a dolog, hogy mesterséges kénsavfelhőkkel lehet megöntözni a másik nagy nehezen kiépített algatelepeit és a már kiépített városokat sem lehet elárasztani anthraxszal.

Esztétikailag sem sok kifogásom lehet: a kártyák és a tábla szerintem gyönyörűek és abszolút segítik a hangulat elmélyítését. Ráadásul az esztétikum nem megy a praktikum rovására, nincs 53.218 mütyür, amit szét kell pakolni a játékhoz, ráadásul simán lehet játszani egy normál méretű konyhaasztalon, nem kell hozzá külön bútort bérelni.

Nicoline-nal ketten játszottunk egy helyett, az egy körre eső döntések bőven vannak olyan komplexek, hogy az így is szórakoztató legyen, igazából és simán el tudtam képzelni, hogy egy igazgatótanácsi ülésen vitatkozom (bár ha belegondolok, az utolsó ülésen kb. az első igazgatók ük-ük-ük-unokái verhették az asztalt dicső elődeik helyett). Van szerepe a szerencsének, ami egy bolygó terraformálása esetén nem akkora baj, de kellő stratégiai érzékkel jól rá lehet érezni a lehetséges irányokra. Ezek a döntések azonban szerencsére nem olyan bonyolultak, hogy bárkinek is fél óráig kelljen tűnődnie a következő lépésen.

Összességében véve: ez tipikusan egy olyan játék, amit szerintem nagyon élveznék, ha az utolsó kör végeztével lelocsolnánk azt asztalt kerozinnal, majd alácsúsztatnánk néhány karcsú dinamitrudat. De mivel erre nincs mód, a kiderül, hogy miután remekül megtornáztattuk a taktikai érzékünket, összeszámolunk mindenfélét, és mindenki lép még valamennyit az eredményjelző táblán. Van, aki (ugye, Zsó?) kétszer annyit, mint az egész játék alatt összesen. És olyan dolgoknak lesz hirtelen kulcsfontosságú szerepe, amiket az ember korábban nem is értett. Az első körben simán eldobtam a ragadozó állatok kártyámat — aztán kiderült, hogy pár száz évvel később ez még akár jól is jöhetett volna — feltéve, hogy a többiek építenek maguknak állatokat. Mi több: Balu és Zsó is mókolt valamit olyan lapokkal, amelyek saját magukat fejték meg folyamatosan — a pontos mechanizmust nem értettem, de a végén kábé ötezer pluszpontot sepertek be így. Szóval a játék masszívan támogatja a rengeteg gyakorlást, a hosszú távú gondolkodást, a titkos meta-szabályok beható ismeretét, illetve sokszor a durva rizikóvállalást is, amit én annyira nem szeretek — nem utolsósorban azért, mert mondjuk félévente-évente jutok hozzá egy ilyen játékhoz, ha tehát nem érkezek A/1-es lapra nyomtatott, máshonnan letöltött és kinyomtatott stratégiai döntési fával, nem sok esélyem van.

Vezető termológus, azok mondjuk lettünk, szóval ebben a képzeletbeli idősíkban a Nico&Try konszernnek köszönhették az emberek, hogy nem fagynak oda a padokhoz a parkban egy romantikus randi alatt a zord marsi télben.

Penne alla Norma és ami erről eszembe jut

Trychydts | | | 2018., február 23., 23:49 | | | Kategóriák:

Szép nagy kockákra vágom a padlizsánt: ennek a szósznak elengedhetetlen komponense ez, egyben maradt, harapható, de mégis vajpuhán lágy falatokban. Az egyik dolog, amit megtanultam tavaly a főzésről, hogy az olajos elősütés csodákat tud művelni a kajával. A masszív hőkezelés hatására kéreg képződik a kaja felszínén — legyen az hal vagy padlizsán — plusz a főzés maga tulajdonképpen be is fejeződik. Így a cucc sokkal ellenállóbb lesz a szétfőzéssel szemben: nem esik szét mondjuk a paradicsomszószban, de az ízek egy jó részét azért beengedi.

Tavalyelőtt ez még nem volt annyira világos, csak jegyzeteltem reszkető kezekkel a szicíliai főzőtanfolyamon. Akkor még nem tudtam, hogy a szicíliai konyha integráns része lesz az életemnek, de a NYT Cooking sem volt még olyan otthonos nekem. Nászúton voltam imádott feleségemmel, esténként egy fekete noteszba írogattunk-rajzolgattunk egy fehér tollal, és lubickoltunk az élet olaszos élvezetében.

Szépen lassan felforrósodik az olaj a serpenyőben. Igazából mindig mosolyognom kell, ha kezembe veszem ezt az edényt: bazi vastag fala van, a tűzhellyel érintkező része pedig kifejezetten valami high-tech, rétegzett izé — apámtól kaptuk pár évvel ezelőtt. Talán karácsony volt, elővonszolt egy kartondobozt, alig volt nagyobb, mint egy kisebb IKEA-s fiókos szekrény lapra-szerelve csomagolva, aztán közölte, hogy válogassunk. Vett egy háromszáznégy darabos edényszettet egy arabtól (?) egy parkolóban — pontosabban nem egyet vett, hanem kettőt, de persze tudja, hogy nem tudjuk elrakni az egészet, szóval válogassunk nyugodtan. Ezt a serpenyőt is onnan válogattam, azóta is imádom, olajforrósításra például tökéletes. Olyan vastag az alja, hogy abban garantáltan nem kap oda semmi, kiválóan lehet mosogatni, meg egyébként is egy kellemesen masszív darab. A nagyarab szicíliai asszonyság trükkjét követve belemártok egy kis darab padlizsánt az olajba — már zsizseg, szóval elkezdem beleszórni a kockákat. Ők persze nem serpenyőt használtak, hanem egy bazi nagy fazekat, és nem tűzhelyet, hanem egy gázzsámolyt vagy mit — de hát most csak két főre főzök, szóval jó lesz ez is.

Meglepetés: a padlizsán szivacsként szippantja fel az olajat. Ilyenkor azért megnyugszom, hogy még főzni is kell, mielőtt kész lesz. Két menetben kész is van minden, szűrőkanállal szedegetem a padlizsánt egy konyhai törlővel bélelt, zöld műanyag tálba. Ez az edény a tökéletes kontraszt a serpenyőhöz képest: ócskább darabot nehéz elképzelni, tartása is alig van, elég kopottka is már, mégis szeretem. Annak idején, amikor beköltöztem feleségem körpanorámás panelkuckójába, ez volt az első edény, amivel otthonos viszonyba kerültem. Még ma is, ha kézbe veszem, eszembe jut, amikor a már erősen sötétedő konyhában éppen ezt a kacatot mosogatom, és az ócska, szétesés szélén álló music centerből szól a Gombóc — az meg az első olyan szám volt, ami a feleségemen keresztül jutott el hozzám. Azóta meg már pénzt is adtam Anna and the Barbies albumért, mi több, lemezbemutató koncerten is voltam.

Most jön a paradicsom. Összeöntök egy fél literes, üveges, natúr, magyar levet a feleségem által a lakásba hurcolt, dobozos, betegesen homogén trutymóval: most már tudok annyira olaszul, hogy tudjam, azt próbálják elhitetni velem, hogy ez eredeti olasz paradicsompüré. Aha, aha, meg egy zsák tévémaci. Két gerezd fokhagyma.

Horvát só, egyenesen a nini sóbányából. Kétszer kellett elmennünk Ninbe, hogy egyszer észrevegyük, hogy sómúzeum és sóbolt is van ebben a kis római kori romokkal teli exkirályvárosban — feleségem sós csokija fél óra alatt kocsonyásra olvadt az irgalmatlan forróságban az utastérben. A sómúzeum után kedvenc strandunkra mentünk, egy vörösfenyőkkel teli tengerpartra — piknikeztünk az árnyékban és Gyűrűk Urát olvastam a feleségemnek.

Bors, a szintén az apámtól kapott motoros-világítós borsszóróból.

Ha valami döbbenetes az olasz szószokban, hogy alig kell beléjük valami. Ez például zöldfűszerek nélkül készül, még bazsalikom sem kell bele. A paradicsomszószba beleszórjuk az elősütött padlizsánt és jól összefőzzük. De nem szét.

Feltesszük a vizet forrni, mire hazajön az asszony a tésztával, már csak azt kell a forró vízbe szórni, öt perc múlva leszűrni, és már vethetjük is életünk párja elé a vacsorát.

Nem érdemeltem meg, de azért jól esik

Trychydts | | | 2018., január 10., 23:49 | | | Kategóriák: ,

De jó volt… ténylegesen nevettek azon, amit írtam. Pedig ha valami, hát most aztán tényleg összejött minden.

Egyrészt a szöveg baromira nem akart összeállni. Szájbarágós volt, terjengős, erőltetett és nem is volt elég jól strukturált. Pedig ezúttal full prózában akartam nyomni és úgy vettem észre, ami ilyenkor segít, az a belső struktúra, a mesélés határozott ritmusa. Még a fellépés előtti este is írtam.

Kísérletképpen nem tollal és írógéppel, hanem számítógépen dolgoztam, kedvenc text editoromon. Azt gondoltam, talán majd így többet szerkesztem a szöveget, de végül nem változtattam többet, mint a kézműves módszerekkel szoktam. Ugyanakkor slamet számítógépen írni… hát valahogy nem volt az igazi.

Nem mellesleg lerobbantam, és gyakorolni sem volt eleget időm. Ami azért is ciki, mert Balunak azért mindig elküldöm a szövegemet, amit gyakorlás közben veszek fel — nyilván unatkozik a megszaporodott nyáj mellett, és másra sincs szüksége, mint egy kis extra szerkesztői feladatra. Így viszont kénytelen voltam Nicoline és Édesanyám homlokegyenest ellenkező véleményére hagyatkozni.

A gyakorlás hiánya amúgy nem csak azért kellemetlen, mert nem tudtam felvenni diktafonra egy már lekerekedett változatot, hanem azért is mert így nem gyakoroltam eleget. Például egyszer sem tudtam elmondani a szöveget fejből, pedig nagyon szerettem volna. Papírról olvasni: elég ciki dolog, meg kezem sincs hozzá elég. De amúgy is: a szöveg megírása kb. a negyven százaléka egy slam kidolgozásának, legalább ennyi energia kell az előadásba is. Még mindig meglepődök azon, mennyire más lesz az anyag a végére, mint amikor először olvasom fel, akadozó fahangon szegény kis feleségemnek.

Az egyetlen öröm az ürömben az volt, hogy mivel számítógépen írtam, nem kellett papírokkal bajlódnom: amikor felmásztam a színpadra, csak a telefonom volt a kezemben.

Na ehhez képest valóságos csodának éltem meg, hogy végig mondtam fejből. Természetesebb voltam, mint a gyakorlás közben bármikor, a kifundált poénjaim javarészt ültek, csettingettek is a tekerenytyűsebb részeken — ennyire jól még nem éreztem magam színpadon. És a végén a műsorvezető elmondta a mondatot, amit ki akartam belőle csalogatni. Imádtam a Földalatti Slamet. Ezúttal full közönségszavazás volt, Fiona, akire én is szavaztam, majdnem dobogós lett, aminek plusz örültem.

Most már csak egy baj van: 25-én megint fellépek, a szövegem meg nem áll sehogy…

Tűzzel játszani

Trychydts | | | 2017., december 21., 23:49 | | | Kategóriák:

Thai curry-t akartam csinálni. Kicsit elbizonytalanodtam a currypasztától, mivel ilyet még nem használtam sohasem, de az Utált Boltban (csak historikus okok miatt hívom így, valójában már rutinszerűen járok hozzájuk mindenféle delikátesz hozzávalóért és imádom őket) szokás szerint volt. 5 evőkanállal kellett beletenni, de szerintem ha 5 evőkanál plutóniumot öntök a lábosba, akkor se érek el kevésbé látványos eredményt.

Én szeretem, ha valami tényleg brutálisan erős, de ez konkrétan a koponyacsontomat is felhevítette. Elég jóféle zöldségek voltak benne, és ha az ember nagyon koncentrált, akkor még az ízeket is érezhette, de az alapvető érzés mégiscsak az volt, hogy ez csíp, éget, lángol, eleven lávát eszem csípős Tabasco szósszal leöntött parázzsal.

A maradékon egy pohár joghurttal próbáltam szelidíteni, mérsékelt sikerrel — a curry viszont elfogyott. Nekem nagyon tetszik az ötlet, szóval pár nap múlva újrapróbálom — ötödére csökkentett fűszeradaggal.

IV. GDL Slam — december

Trychydts | | | 2017., december 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nem pakoltam a kocsiba ásványvizet. Általában egy Gödöllő-Budapest távot azért még csak kihúzok valahogy víz nélkül, de csak akkor, ha nem beszélek egyfolytában. Márpedig most végig a szövegemet gyakoroltam — tudtam, hogy papír nélkül akarom elmondani, és meg is tanultam kívülről, de az ismétlés azért nem árt. Úgyhogy ezt a két és fél percet elmondtam vagy tízszer, mint egy megakadt hanglemez, egészen addig, amíg kegyetlenül ki nem száradtam. De nagyon nem szívesen gondoltam arra, milyen lehet két sor között másodpercekre lefagyni. Plusz készülődés közben elhatároztam, hogy beleszúrok két sort, még ezt is hozzá kellett esztergálni a már kialakult rutinomhoz.

A IV. GDL Slam a szervezői rendkívül kedves fogadtatásban részesítettek. A gödöllői Trafó Klub pincehelyisége volt a helyszín — ezekben a slamklubokban az a jó, hogy alapvetően mindenhol ugyanúgy néznek ki. Kegyetlenül kényelmetlen műanyag székek, szűk sorokba rendezve, megvilágított színpad, mikrofonokkal. Olyan, mint valami szellemi McDonalds, akárhová mész, mindenütt ugyanazt kapod. Meg kell mondjam, lámpalázasan ennél kevés megnyugtatóbb dolog van. Kerestem magamnak egy helyet, ahonnan könnyű kijárás van a színpadig, aztán vártam.

A Szent Slamtradícióknak megfelelően masszív késéssel indultunk, de ez semmi, hiszen, mint ahogy azt a műsorvezetőktől megtudthattuk, maga a rendezvény kb. egy évet késett. Mit számít akkor az a pár fertályóra. Némi bemelegítés, némi szövegolvasás, meghívott vendég szövege, illetve a közönség bekiabál kilenc szót a tízszavas versenyhez (ismét közte volt a fluxuskondenzátor, ez a bekiabáló közönség igencsak fantáziadús). Open mic, Horváth Kálmán minden létező számban indult aznap este, ebben is. Aki tudja, ki az a Horváth Kálmán, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent és hogy kinek kihívás, aki nem ismeri és szeretné tudni, az inkább hallgassa meg egyszer.

Kezdődik a verseny. Kihúzzák az első versenyzőt. Én vagyok az.

Kisasszézom a színpadra, majd kibűvészkedem a mikrofont az állványból. Legutóbb hatalmas parám volt abból, hogy hallom a saját hangomat, miközben beszélek, most, hogy a fejemben is ott van a szöveg, ez egyáltalán nem zavar. Nem egy világrengető alkotást hoztam — a téma meg a sztori fontos nekem, tudtam, hogy más ezt pengésebben is meg tudná írni, de nem akartam csak ezért visszalépni. Eleve hétfős a mezőny, nem olyan nagy baj az, hogy eljövök és itt vagyok — és amikor meghallom, hogy először csettingetnek nekem, akkor már abszolút nem érzem én sem, hogy ez csak egy formális gyakorlat lenne. A kedvenc poénomra is megkapom ezt a visszajelzést, aztán amikor lemegyek, akkor Bambusz még egy kis személyes sztorit is megoszt a saját életéből a történetemhez kapcsolódóan — nagyon jól és békésen érzem magam. A pontjaim pedig — most pontoznak először életemben — egyáltalán nem rosszak.

Ezek után nagy nyugalommal és derűs lelkesedéssel fogadom a többi versenyzőt. Futó Benedek hat perces improvizációszólója mint hangtapéta tapad fülemre. Nagy Gábor azon kevesek közé tartozik, akik tényleg az előre megadott témában adnak elő. Ritkán tudom igazán átérezni azt a szenvedélyt és érzelmet, amit általában betesz az írásába, de ma este valahogy jobban rá tudok hangolódni és a slusszpoén is jobban ül nálam. A későbbi győztes, Bartos Janka nekem egy kicsit túl formális, de azért játékos és fülbemászó is, amit csinált, méltán nyerte meg a versenyt.

A tízszavast Vörös Emese elég jól ellopta — minden szereplőtől összeszedett legalább egy-egy mondatot, ezt is beletette az előre megadott szavak helyett. Nyert is, de szerintem egész este ő volt toronymagasan a legjobb. Remélem, lesz majd videó, mert ez is egy olyan szöveg volt, ami pont arról szól, amit én leginkább szeretni próbálok a slamben.

Hazafelé úton már nem szomjazom meg.

Megjött az írógépszalagom

Trychydts | | | 2017., december 05., 14:17 | | | Kategóriák:

Pont az általam szeretett dolgok metszéspontjában van, így sokat nézegettem a Freewrite honlapját. Aztán rájöttem, hogy merő parasztvakítás az egész; főleg hogy feleannyiba kerül, mint a laptopom került újonnan. Imádok zavaró tényezőktől mentesen írni, de igazából kb. ugyanott vagyok, ha letöltök egy text editort ingyen (amióta volt Linuxom, a Gnote a kedvencem), és kimaxolom a képernyőt.

Ha pedig ez sem elég, akkor én már maradok a tisztán fizikai eszközöknél — ezekkel még mindig jobban érzem magam, ha nem kifejezetten dolgozni kell. Amióta rám jött a slammelhetnék, ismét rendszeresen töltöm meg platinahegyű, japán töltőtollamat, és ismét szolgálatba helyeztem kb. 80 éves, svájci írógépemet. Majdnem húsz éve használtam utoljára, de most megint lett helye az életemben: a slamet úgyis előadom, tökmindegy, hogy nincs meg a szöveg elektronikus formátumban. A vacak első, második, harmadik, huszonötödik változatot meg sokkal megnyugtatóbb papírgalacsinná gyúrni és bedobni a papírkosárba, mint a delete billenytűt nyomogatni, amíg ki nem serken a vér az ujjamon.

Mielőtt elindultunk Bécsbe, észrevettem, hogy halványodik a szalag. Rég volt már ilyen, kíváncsi voltam, lehet-e még egyáltalán kapni, de simán, nem is lett sokkal drágább. Ma meg is jött az sms, úghogy ma elugrom a Pick-pack pontra, és este átcsavarom a szalagot az írógép saját orsójára. Ugyanis a szalag szélessége már szabvány, de maga az orsó még nem.

Na, ezt csinálják utánam a freewrite-os hipszterek.

| | | Korábbi bejegyzések »