Dark Souls és a zongora (meg egy kis eső)

Trychydts | | | 2019., július 29., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Egyelőre remekül bejön a zongorázás. Rendszerint alig várom már, hogy újra leülhessek gyakorolni — a tangóval is ez volt, csak ott mindenféle külső tényezőkön múlott, hogy mikor van erre lehetőségem. Most meg, ha van egy kis időm, leülök és játszom egy kicsit. Mivel fülhallgatóval használom a hangszert, az sem baj, hogy Zsófi még/már alszik vagy ha éjjel fél tizenkettő van. Az első hétvége óta (kedves apósomat is egy zongorával a hátsó ülésen látogattuk meg) nem volt olyan nap, hogy ne ültem volna le valamennyit játszani.

Ezen a hétvégén azt is le tudtam tesztelni, mennyit tudok beletenni, ha tényleg semmi mással nem kell foglalkoznom és annyit játszom, amennyit csak akarok. Ez olyan 6-7 óra naponta, olyan 1-3 órás adagokban; ez után sem unom meg, csak akkor már nem nagyon bírok koncentrálni és keresztbe állnak az ujjaim.

Elképesztően sok a párhuzam amúgy a Dark Souls-szal; megkockáztatom, ha nem játszottam volna végig a trilógiát, el sem kezdek zongorázni. Ezen a játékon viszont megérezhettem azt, hogy tényleg van türelmem apránként megtanulni valami újat, képes vagyok tanulni a hibáimból és képes vagyok a folyamatos önreflexióra. És bár zongorázással kevesebb időt tudok egy lendülettel tölteni, mint játékkal, azért zongorázni sokkal könnyebb, mint Dark Souls-ozni. Ha valami nem megy, rögtön le tudom gyakorolni és ki tudom kísérletezni a problémás mozzanatot; Dark Soulsban erre sokkal kevesebb lehetőség van. Zenetanulás közben sokkal nagyobb a játéktér a hibákra, sokkal egyértelműbb a hiba oka és egyszerűen nem kérdés, hogy én vagyok-e a hiba forrása (játék közben az ember hajlamos a fejlesztőket okolni). A Dark Souls tanított meg arra is, mekkora hiba ha az ember fejlődés közben elbízza magát,olyasmit próbálgat, amire valójában még nem képes. Mindig tudni kell visszalépni egyet, ha látjuk, hogy valami nem megy.

Termelni viszont a zongora is ugyanannyi endorfint termel, mint a játék, az ember felesége viszont rendszerint inkább csak az elsőért lelkesedik.

Az egyik szünet alatt elmentünk édesanyámmal kószálni egyet a Margit-szigetre, és igazán klasszikusan bekapnunk egy nyári zivatart. Pontosan félúton kezdett el szemerkélni az eső; mire visszaértünk a civilizációba, már szabályosan bőrig áztunk. Ez engem konkrétan egyáltalán nem zavart, jó meleg volt és közel is lakom; édesanyámat kicsit jobban felzaklatta, hogy a hajából és a ruhájából egyaránt csorog a víz.

Hazaérve gyorsan megtörölköztem, majd ismét nekiláttam a bossa nova ritmusnak.

Zongora az étkezőasztalon

Trychydts | | | 2019., július 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

After having a thorough, 27-year long rest, I continue studying music. I switched from flute to the piano, though :). We bought this beautiful instrument today.

Posted by Márk Balás on Wednesday, July 17, 2019

Ültünk Csabival a Burger Kingben a koncert előtt, és neki is elmondtam, ami akkoriban már sokszor megfordult a fejemben: lehet, hogy meg kéne tanulnom zongorázni. Nyolc évig furulyáztam általánosban, Piroska néninél magánórákon. Gyerekként még nem tudtam akkora lelkesedést tenni ebbe a hobbijaimba, mint manapság, de azért nem ment rosszul és a g-kulcsos kottákat teljesen folyékonyan olvastam már. Aztán Piroska elment Grazba tanítani, nekem meg félbe szakadt a zenélés.

A zongora, mint hangszer azóta piszkálgatja a fantáziámat, hogy tangóztam, volt egy két kedvenc vals-számom, ahol nagyon hangsúlyos volt pont a kedvenc részeimnél. Sokoldalúbb, mint a furulya, amivel az ember csak egy szólamot tud játszani, azt is egy nagyon korlátozott hangterjedelemben. Nagyon fontos volt az is, hogy a zongorába lehet fülhallgatót dugni: az utóbbi két évtizedben több zenetanuló szomszédom is volt, tudom, hogy az emberiség nem feltétlenül örül az ilyen szárnypróbálgatásoknak.

Próbáltam utánanézni, hogy mire is van szükségem. Az a reményem, hogy kezdetben biztosan jó lesz nekem egy 61 billentyűs modell is, elég hamar elszállt, pedig pont ez volt az a kompakt méret, amiről azt gondoltam, hogy milyen jól elfér majd az asztalomon. Csabi elég jól elmagyarázta, hogy mindenképpen egy érintésérzékeny darabra van szükségem. Ezt a kettőt összekombinálva az olcsóbb darabok kábé át is estek a rostán; hiába nincs szükségem arra, hogy olyan legyen a billentyűk mechanikája, mint egy klasszikus zongoráé, ez tulajdonképpen elkerülhetetlen ebben a kategóriában. A legolcsóbb megoldásról meg elég hatékony demonstrációk sorozata beszélt le, szóval végül egy Yamahánál maradtam. (A furulyám is az, szóval legalább márkából nem kell másikra átszoknom.)

Persze ahogy az lenni szokott, pont aznap kellett üzleti vacsorán bájolognom, amikor zongorát veszek. Szóval most ott fekszik az ebédlőasztalon (az íróasztalon nem fért el, állványt meg majd akkor veszek, ha tényleg úgy érzem, hogy kell), és várja, hogy kipróbáljam.

Defekt és sajtburger

Trychydts | | | 2019., július 04., 23:49 | | | Kategóriák:

Defektet kaptam. Benne volt már a pakliban, hogy lesz valami, amióta munkahely váltás miatt visszaszálltam a biciklire, nem történt semmi, túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen. Ráadásul igen udvarias defekt volt ez: miután jó keményre fújtam a gumit egy benzinkútnál, a munka utáni programomra még mehettem biciklivel. És mivel Nicoline épp egy jótékonysági árverésen licitálgatott, úgy gondoltam, büntetés nélkül megoldhatom ezt a problémát a lakásban is.

A belsőn ugyan megtaláltam a lyukat — akadémikus érdeklődés volt ez csupán, mivel már réges-régen vettem egy Continental belsőt és azt akartam beszerelni, de hiába húzogattam az ujjamat a külső belsején, nem találtam semmit. Kifordítottam, és végül csak leesett, mi történt: egy jó kis vágás volt rajta, alighanem egy nagyobb üvegszilánkon mehettem keresztül — még így is éppen csak hogy átszúrta a belsőt. Viszont így a külsőt már cserélni kellett, amit nem is bántam — egy elég prémium gumi volt, de már töredezett, repedezett, a barázdák is szépen koptak lefelé.

Lekaptam a gumit, aztán elindultam az éjszakai bicikliboltba. Végül ez is Continental lett, vettem egyet az első kerékre is. Kicsit vékonyabb, mint az előző, de nem sokkal, sokkal keményebbre lehet majd fújni, szóval jó lesz ez nekem. Már indultam volna haza, amikor elkezdett esni az eső, de nagyon keményen . Amúgy is éhes voltam, amúgy is egyedül voltam, amúgy is előttem volt még némi szerelgetés, szóval a zivatar elől inkább beugrottam a Paneerba, ami pont szembe van a bringabolttal.

Ez amúgy egy elég különleges hely, teljesen átértelmezték a sajtburger fogalmát, ugyanis hús nincs a burgerekben, csak sajt. Viszont feltétnek mindenféle borzongatóan jó dolgokat tesznek bele, a kedvencembe, a chedarosba például egy tökéletesen eltalált, kicsit pikáns, kicsit édes hagymalekvárt. A sült krumplijuk is friss, házias felhangokkal és egyáltalán nem tocsog az olajban. Egyedül a szörpök rémesek, a leggagyibb SPAR-os szörpök, nem igazán illenek a képbe, de még ezt is ellensúlyozza a kiváló kaja és a kedves, rugalmas kiszolgálás. Mire bekaptam a hamburgert (közben ott vártak rám a térdemhez támasztott gumik, igazi macsó szerelőcsávónak éreztem magam), pont elállt az eső.

Aztán hazamentem, felavattam az újonnan vásárolt gumileszedőt (ezek a szettek nálunk úgy tünedeznek el, mint máshol a fél pár zoknik) és pikk-pakk felraktam az új gumit. A belső beillesztésére az édesapámtól tanult módszert alkalmaztam, amit egyébként minden általam olvasott szakirodalom a legszigorúbban tilt, de ebben az esetben én sokkal jobban hiszek az apámnak, mint bárki másnak.

Aztán levittem a bringát a pincébe, mielőtt Nicoline észrevehette volna a bringás csintalankodást a hallunkban.

Egy szardínia Tenerifén

Trychydts | | | 2019., május 19., 16:07 | | | Kategóriák: , , , , ,

Nicoline lelkesedett nagyon egy tenerifei nyaralásért. Amikor úgy döntöttünk, hogy akkor idén belevágunk, rögtön rám ragadt a kalandvágya, és elhatároztam, hogy ezt a nyaralást egy La Sardinával fotózom majd végig, a Dianát pedig, az utóbbi néhány alkalomhoz hasonlóan, instant képekhez használom majd.

Dublinban már volt alkalmam kipróbálni ezt a kis gépet; imádtam, hogy nagy látószögű és a képek stílusa is egy kicsit más, mint a Dianáé. Persze az egyszerű, műanyag lencse itt sem tud tökéletes, tűéles képeket hozni (Ki várna ilyet egy Lomography géptől?), de a hatás kevésbé impresszionista, a játékosság és a dokumentálás mérlege gyakrabban billen az utóbbi irányba.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0076

Kipróbáltam azt is, milyen, ha egy ilyen toy camerába profi filmet fűzök — elég meggyőző az eredmény, mert ezek a negatívok sokkal megengedőbbek, és az emulzió finomsága valamelyest a lencse rajzát is korrigálja.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0059

Ráadásul a Sardina nagylátószögű gép és az utóbbi időben ezt egyre jobban élvezem: a Dianához is vittem a halszemoptikát, és csináltam néhány instant fisheye képet az útinoteszunkba. Tenerifén meg nagyon jól jött, hogy el tudtam csípni a tereket és a távolságokat. Amin dolgoznom kéne még, azok a közeli képek, de azokhoz most nem volt elég ihletem.

Vissza a nyeregbe

Trychydts | | | 2019., május 19., 14:53 | | | Kategóriák:

A tangó miatt hagytam abba a rendszeres bringázást, de nyilván az is közrejátszott, hogy az utolsó két munkahelyem fél órás sétatávra volt, ennyit meg simán bevállalok fenntartások és fennakadások nélkül. Mivel az új meló ennél jóval messzebb van, a napi tömegközlekedésnek pedig a gondolatától is iszonyodom, előkotortam a pincéből a bringámat.

Felfújtam a gumikat, és már éppen kezdtem volna nekilátni egy alapos karbantartásnak, amikor észrevettem, hogy erre nincs szükség. Tökéletes állapotban raktam el, és a fűtött pince, a jelek szerint, elég volt ahhoz, hogy ne romoljon el semmi. Úgyhogy éves nagygenerál helyett csináltam vele egy vasárnapi próbakört, megnéztem, hogyan fogok dolgozni járni.

Húsz-husznöt perc az út mindennel együtt, ez lényegesen rövidebb és sokkal megbízhatóbb, mint a tömegközlekedés. Az időjárás persze pont akkor fordult esősre, amikor bringára ültem: ez a napok nagy részében csak egy kis idegesítő szemetelést jelentett, de csütörtök este egy elég húzós zuhét kaptam a nyakamba.

Munkahelyem garázsában egy elég jó kis biciklitároló van: egy kétszintes polcrendszer, de az én bringám olyan magas, hogy leginkább csak a második szintre férek fel. Még keresem azt a mozdulatot, amivel anélkül fel tudom emelni a gépet 1,70 magasra, hogy ne lenne közben mocskos a kezem, de minden nap kevesebbet bénázok.

Amikor durván nyolc éve, Nicoline inspirációjára először bringára ültem, az első, használtan vett gépem nyerge egy kőkemény műanyag darab volt, ami brutálisan tört és zúzott. “Az ember egy idő után hozzászokik, olyan ez, mint egy rossz cipő” — biztatott anno Balu és így is történt. Utána is olvastam, sok bringázáshoz kifejezetten a keményebb ülések ajánlottak, úgyhogy végül a saját építésű kerékpáromra is egy öntött műanyag BMX nyereg került. Sajnos 3 év alatt elszoktam tőle: most ismét hozzá kell törnöm magam.

Szintén nyolc éve vettem egy piros vitorláskabátot és abban jártam majdnem egész évben. Még mindig egész jól tartja magát, de kissé megkopott már, szóval vettem egy fekete túradzsekit: amit biciklizéshez árulnak a Decathlonban, azok mind nevetséges, pókhálófinom, se nem melegítő, sem nem vízálló darabok. Egész héten esőben jártam és frankón bevált, szóval az elsőt ünnepélyesen átminősítettem szerelődzsekivé.

Jó volt ez a három sétálós év, de most ismét nagyon élvezem, mennyire összementek a távolságok. A múltkor húsz perccel a zárás előtt vettem észre a csomagolásmentes boltban, hogy nincs nálam pénz és tíz perc alatt megfordultam. Közben az járt a fejemben, hogy sose gondoltam volna, hogy valaha is egy ekkora zero waste hipszter leszek, saját készítésű bringával, akinek sürgősen kesudió kell az árpasalátájához.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok 2.

Trychydts | | | 2019., április 15., 15:57 | | | Kategóriák: ,

A challenge alatt ez az első alkalom, hogy bedobom a törölközőt. Igaz, a dolog nem volt előjelek nélküli, már az első kötetben is nagyon nehezen találtam kedvemre való ételeket.

A héten abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Vercsorbbal voltam a piacon; ott említettem neki, hogy hozzá képest gyakran érzem magam egy szakócával mamuthúst szaggató előembernek. Ez a könyv is ezt az érzést erősíti: sok hozzávalóról fogalmam sem volt, kapható-e valahol, tetszene-e nekem, de padlizsánt sincs kedvem nyílt gázlángon szenesre sütni, a spárgát és a csicseriborsót pedig szimplán csak nem szeretem. Kétszer lapoztam át alaposan, de nem tudtam egy heti menüt kipréselni magamból.

Pedig úgy általában kifejezetten szeretem a vega dolgokat, újabban sokszor érzem, hogy remekül megvagyok — egy ideig — hús nélkül is. De azért mégis jobban esik, ha nem kell minden recepten stresszelnem, és ha nem kell a helyettesítő hozzávalókat is helyettesítenem valakivel.

Szép könyv pedig, színektől szétrobbanó fotókkal, kemény fedővel és strapabíró papírral. Azt azért megjegyezném, hogy ellentétben az előző kötettel, itt nincs jól áttekinthető tartalomjegyzék, a tárgymutatóban kell kurkászni, ha nagyon keresünk valamit.

Csak fekete öves ínyenceknek ajánlanám.

Pillars of Eternity: játékélmény

Trychydts | | | 2019., március 20., 13:17 | | | Kategóriák: , , ,

Most, hogy már egy kicsit jobban beleástam magam a játékba, határozottabb benyomásaim vannak magáról a játékélményről.

Számítógépes szerepjátékról van szó, nyilván az izgatott elsősorban, hogy maga a szerepjáték része mennyire jól van megoldva. Benne vagyok egy történetben — mennyire és hogyan tudom a saját egyéniségemet úgy belevinni, hogy közben az előre megírt történet is haladjon előre?

Manapság elég általános megoldás, a játék maga szó szerint jelzi (általában egy nyíllal), a világban melyik személy, melyik tárgy jelenti a következő lépést a történetben. A hibázás lehetősége így valóban kisebb, ezzel szemben (a kihívásokat kevésbé élvezőknek: ráadásul) sokkal kevesebbet kell gondolkodni. Így a sztori biztosan folyik előre, a játékosra inkább csak az marad, hogyan jut el a megjelölt pontig. A másik lehetőség, hogy a játékosnak a játék interfészén keresztül addig interaktál a világgal, amíg rán nem jön a megoldásra — ilyenkor a buktató pont az, hogy kialakulhat az a helyzet, hogy a játékosok mégsem jutnak el a helyes válaszig. Ez eléggé véres verejtékes helyzet élő szerepjátékot mesélve is — az ember megreccsen, úgy érzi, hogy kanállal adagolja a megoldást a játékosokra, azok meg még mindig elakadva topognak. Nyilván nehezebb a helyzet, ha a döntéseket és a cselekedetet előre korlátozzák a világ előre leprogramozott válaszai, illetve a program jelentette korlátok. Míg élő szerepjátékban nem egyszer éltem meg, hogy a játékosok olyan meglepő megoldással álltak elő, hogy újra kellett írnom a sztori egy részét, számítógépen ez nyilván soha nem fordul elő: egyszerűen nincs lehetőség out of the box gondolkodni. Szóval lehet, hogy tudunk egy megoldást, csak nem azt, amit a fejlesztők kitaláltak. Ilyenkor jön a tétova, frusztráló tévelygés, aztán az ember megnézi a megoldást valahol, egyszerre vesztve ezzel el a siker örömét és a szerepjáték illúzióját.

A Pillars of Eternityben az az érdekes, hogy nem volt ilyen pont: a játék elképesztően intuitív. Rengeteg a lehetőség, sokszor egyszerűen csak azért, mert a fejlesztők nem mondtak le a mesélés eszközéről. Nem akartak minden megoldást beleerőltetni a grafikába: az ember csinálna valamit, és az ember egyszer csak egy írott, interaktív történetet olvasgatva viszi tovább a cselekményt. Ez persze nem lenne elég: a fejlesztők egyszerűen vették a fáradságot arra, hogy rengeteg opciót kidolgozzanak a különböző játékosi attitűdökhöz. Lehetek erőszakos vagy szelíd, jóindulatú vagy önző, agresszív vagy diplomatikus: mindenre van válasza a történetnek. Talán azért is választották a nagyon oldschool grafikai kivitelt, hogy csak a történetre kelljen koncentrálni.

Tovább színesíti a rendszert, hogy a játékos jellemzői, illetve korábbi tettei is befolyásolják, egyáltalán milyen lehetőségekből választhatok. Ha ki akarok valakit vallatni, szerencsés, ha megütöm a megfelelő hangot, de ha egy izomkolosszus vagyok, rá is tudok rémiszteni, ha nagyon határozott vagyok, meg tudom törni az ellenállását, ha jó megfigyelő vagyok, tudok olvasni a mimikájából, ha tanult vagyok, könnyebben átlátok a hazugságain; ha pedig mindenki tudja rólam, hogy megtorlom a sérelmeimet, nem mernek majd hazudni nekem. És ez mind bele van építve a játékba. Amikor élőben meséltem szerepjátékot, kifejezetten büszke voltam arra, hogy a játékosaim művelt karaktereket akartak maguknak; ez az első számítógépes játék, ahol ez hasonlóképpen kifizetődik.

Persze egy fantasy szerepjátékban a jól kidolgozott, bonyolult dialógusok nem elegendőek a sikerhez: azért játszom fantasyt, mert másvalaki szeretnék lenni, mint aki vagyok. A Baldur’s Gate sorozatnak az egyik nagy hátránya talán az volt, hogy bizonyos szerepek — pl. a különböző istenek papjai, a lovagok meg a tolvajok — nagyon kevés tényleges örömöt adtak a játékban. Itt a szerepek nagyon szépen ki vannak egyensúlyozva; kidolgozásukkor szemlátomást nem annyira a bejáratott sztereotípiák, mint amennyire a játékélmény megteremtése mozgatta a készítőket. Egy lovag markánsan különbözik egy barbártól vagy egy harcostól, míg egy varázsló teljesen másmilyen élményt nyújt, mint egy misztikus vagy egy druida. És mindegyikre szükség van, mindegyik másmilyen taktikai-stratégiai értékkel bír, de bőven elég flexibilis ahhoz, hogy személyre szabhassuk. És a “tolvaj” karakternek is sikerült végre normális értelmet adni, nem csak egy zárónyitó- és csapdasemlegesítő gép a többi szereplő mellett. A játék intuitivitása ráadásul ezekben a mechanikai kérdésekben is érvényesül. Minden szerepet könnyen el lehet sajátítani játék közben, nem kell hosszasan a szabálykönyvet olvasgatni. Ha pedig rossz irányba vittük el egy-egy szereplő fejlesztését, van rá in-game mechanika, hogy javítsunk rajta.

Az utóbbi időben rengeteget játszottam kontrollerrel — a Pillars of Eternity egy egér-billentyű játék. Miközben sokkal több funkció van benne, mint a régi szerepjátékokban, a billentyűzet ügyes használatával teljesen gördülékennyé lehet tenni a játékot — a vezérlés sokszor nem is tudatos, olyan a játékélmény, mintha egy filmet néznék, elég csak a történetre koncentrálnom.

Mindenféle számítógépes játéknál fontos, de talán a szerepjátékoknál az egyik legfontosabb a replay value. Eltöltöttem 30-40 órát egy játékkal, érdemes-e előről kezdenem. A Pillars of Eternity-t nem csak azért érdemes, hogy új mechanikákat próbáljak ki, mint pl. a Dark Souls-ban; azért is, mert sok döntésünknek valódi, sok későbbi eseményt meghatározó súlya van. Ha újra játszunk, egy új történetet kapunk. De a történetről részletesen majd legközelebb.

Challenge completed

Trychydts | | | 2019., március 04., 7:13 | | | Kategóriák: ,

Természetesen úgy hozta az élet, hogy a februári walking challenge utolsó napján is home office-oznom kelljen. (Ennek egy kellemes mellékhatása volt, hogy az utcánkban összefuthattam a normál ügymenetben tízezer kilométerekre lakó Vercsorbbal, és a társaságában a szokottnál sokkal kellemesebb és intellektuálisan stimulálóbb módon zarándokolhattam el tejért. Ha ugyanis nem vagyok home office-ban, Nicoline lett volna a tejfelelős, aki a késő délutáni órákban intézkedett volna.) Ez persze azt jelentette, hogy dedikált challenge-sétára kellett mennem, úgyhogy valahol a Nyulak szigetének északi végénél léptem le az utolsó kötelező lépést.

Az átlag napi 12595 lépés lett, 2 nap volt, amikor 15000 fölé jutottam. Tényleg voltak bosszantó és irritáló napok (múlt szombaton éjjel fél tizenegykor kapcsoltam, hogy 1600 lépés még hiányzik és rohantam le tenni egy nagyobb kört), de azért összességében véve nem jelentett nagyon kihívást a napi 10000 lépés. Ha legközelebb challenge-elném magam, szerintem a napi 12000 lépést kellene belőnöm, hogy tényleg valódi kihívás legyen (februárban 12 olyan nap volt, amikor nem ugrottam meg ezt a határt).

Persze továbbra is gyalog járok munkába meg úgy nagyjából mindenhová, szóval azért challenge nélkül is gyűlnek a kilométereim.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok: Joghurtos lepénykenyér árpagyönggyel és gombával

Trychydts | | | 2019., március 02., 16:08 | | | Kategóriák: ,

Nagyon kevés recept volt, amelyik csont nélkül tetszett nekem ebben a máskülönben gyönyörű és nagyon strapabíró szakácskönyvben — ez a kevés kivételek közé tartozik.

Eleve imádom az árpát, sajnos kevés recept van, amihez kifejezetten ez kell, ezért fűszerezgetve köretként szoktam elsütni. Amúgy gyerekkoromban találkoztam vele először, már akkor is nagyon tetszett jellegzetes, markáns íze és egészen különleges, erőteljes textúrája. Ehhez viszont ez kell és el kell ismernem, teljes telitalálat. A mártásos gombamixhez (barna, vargánya és shiitake) tökéletesen passzol ez a gabona; nagyon jellegzetes, erdeies íze van.

A recept további előnye, hogy pillanatok alatt elkészül, kiváló, gyors vacsora. A szakácskönyv jellegzetes problémája azért itt is felbukkan: a shiitake gomba azért messze nem egy könnyen beszerezhető hozzávaló még manapság sem. Szerencsére a piacon, ahová járok, kedvenc zöldségesemnél pont volt frissen, különben kénytelen lettem volna a szárított vagy a konzervváltozattal beérni.

Lepényt nem volt kedvem sütögetni, de ez így is ér, ugyanis a recept ezt kifejezetten megengedi.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok: Sült tojás yoghurttal és chilivel

Trychydts | | | 2019., február 26., 23:37 | | | Kategóriák: ,

Nem tudom, mikor főztem ilyen rosszat utoljára.

Amikor kinéztem a receptet, gondoltam, majd humorizálok egy sort azon, hogy az alapvető bajom ezzel a könyvvel, hogy íme, itt egy recept, ami tök szimpatikus lenne, de aztán előír fél teáskanállal egy olyan fűszerkeverékből, amihez a hagyományos latin ábécé nem is elegendő. Most mégis azon fogok rugózni, hogy ez az étel undorító.

Párolt rukkolára sütött tojásról beszélünk. A rukkolának két vonzó tulajdonsága van: jellegzetes, kesernyés íze, és hersegős, kicsit kristályos textúrája. Mindkét tulajdonsága odavész a hőkezelés hatására és elnyomhatatlan ízű spenótfűvé változik. Pedig a szósz, amit rá kellene önteni, nem lenne rossz, de persze nem szereztem be az előírt török fűszert, hanem kihasználva a megadott kiskaput, helyettesítettem paprikával és chilivel.

Még szerencse, hogy vettem péksüteményt a Három Tarka Macskában, azzal legyűrtem az ízét valahogy.

280 000 lépés

Trychydts | | | 2019., február 22., 9:21 | | | Kategóriák: ,

A munkahelyem minden évben szervez walking challenge-et: tavaly napi 5000 lépést vállaltam be. (A kihívás amúgy elég jól egybeesett a Nicoline okosóra-ajándékával.) Akkor kiderült, hogy nekem az 5000 lépés úgy általában nem valami nagy szám: minden nap gyalog megyek a munkahelyemre, ezzel az 5000 lépés meg is van. Az már akkor feltűnt, hogy hétvégén egy kicsit tudatosabban kell mozogni: ezzel a kihívással nem fér össze, hogy az ember ellustulja vagy csak a lakásban tölti a vasárnapot.

Idén feljebb tettem a lécet, és bevállaltam a napi tízezret. Általában ez sem valami nagy kunszt: a munkahelyem azóta egy kicsit messzebb költözött, 2600 lépésnyire; ha teszek egy kis kerülőt, meg jó sokat mászkálok a háztömb hosszúságú irodaházunkban, hétfőtől péntekig nem is nagyon kell ezzel foglalkoznom. Szombatonként piacra járok, ha van aznapra valami minimális extra rohangálni való, akkor szintén nem kell sétálnivalót keresgélnem. Az igazi kihívást nekem ugyanazok jelentik, mint a Galaxis Útikalauz Boweric Wowbaggerének: a vasárnap délutánok. A vasárnap az, amikor leginkább erőt vesz a bennem rejtőző, és leginkább csak étkezésekkor észrevehető Boa constrictor, és legszívesebben csak feküdnék egész nap egy infralámpa alatt. Na, ez az, ami nem játszik, ha walking challenge van, fel kell kelni és el kell mászni valahová. Szerencsére ebben a hónapban már csak egy ilyen vasárnap van.

Egyelőre elég jól haladok, a vasárnapok kivételével tényleg elég kevés nap volt, amikor kifejezetten rá kellett húznom, hogy kijöjjön a kvóta, átlagban pedig eddig 12808 lépésnél járok. Felvettem az ebédszünetbeli séta szokását — rögtön az első olyan nap után, amikor a házunk előtt állva vettem észre, hogy csak 8000 lépésnél járok aznap. Így aztán 11-13 ezer lépés majdnem minden nap kijön; persze az átlag olyan értelemben nem számít, hogy a vállalt minimumot minden nap teljesíteni kell.

Kíváncsi vagyok, mennyi jött volna ki akkor, amikor még tangóztam.

Pillars of Eternity: az első kalandok

Trychydts | | | 2019., február 21., 23:54 | | | Kategóriák: , ,

Az álmom óta vágytam egy kis szerepjátékra, valami nagyon jóféle, klasszikus történettel. A Pillars of Eternity már nagyon régen rajta volt a listámon, most meg épp leárazták. Megvettem, azóta játszom vele: nem tudom, hol tarthatok a sztoriban, de ha már blogolok, akár szakaszokban is feldolgozhatom.

Talán kezdjük ott, nagyon tetszik, nagyon közel van az élmény ahhoz, amit a két kedvenc játékom, a Baldur’s Gate II és a Morrowind jelentett nekem. Nekem eddig ez a két játék hozta a legközelebb az asztali szerepjátékok élményét, amikor egyszerűen csak benne akarok lenni a világban és élvezni akarom a történeteket.

Ami nekem nagy újdonság a Pillars of Eternityben, hogy simán bevállalja a mesélést. Más játékokban nincs leírva, hogy mi történik: vagy kimondják a szereplők, vagy megpróbálják érzékeltetni valamilyen grafikai megoldással. Itt a grafika annyira nem erős, viszont igen nagy magabiztossággal egyszerűen csak kiírják a képernyőre, amit tudnunk kell. Ez a párbeszédek szövegének kiegészítésétől egészen a több oldalas, interaktív szövegekig terjedhet: nekem egyelőre nagyon bejön. Így nem kötnek minket a grafika jelentette korlátok: bármi megtörténhet, mert elmesélni bármit el lehet.

A világ a klasszikus fantasy hangulatát követi; a kukacoskodást talán itt kezdhetném el. Nekem amúgy a klasszikus fantasy az abszolút kedvencem, egyszerűen élvezem a heroizmus, a jó-gonosz küzdelmének tiszta, egyszerű világát. Azt azért nem mondanám, hogy undorral taszítom el mondjuk a dark fantasyk sötét, erkölcsi szürke zónában játszódó történeteit (pláne, ha olyan jól van megcsinálva, mint mondjuk a Dark Souls). Ugyanakkor nekem a klasszikus fantasy volt az első nagy szerelem, huszonhat évvel ezelőtt; ez nyilván meghatározza az ízlésemet. Eddig tehát minden rendben is lehetne: a Pillars of Eternity viszont nem tud vagy nem akar ehhez a hagyományhoz teljesen hű maradni. Most kábé a játék felénél-harmadánál járhatok, de még mindig nem tudom, pontosan miről is történik velem (vagyis a karakteremmel). De nem csak én nem tudom, hanem a történet többi szereplője sem. Nehéz heroikusnak lenni, ha az ember tehetetlenül topog az bizonytalanságban, kiismerhetetlen játékosokkal körülvéve.

A másik dolog, ami kicsit zavaró, hogy miközben kifejezetten sok a szöveg, azok minősége messze nem egyenletes. A Morrowindben az egyik dolog, amit imádtam, pont az volt, hogy a játékban szereplő “könyvek” (könyvként modellezett, egy-két oldalas szövegek) kifejetetten olvasmányosak és emlékezetesek voltak. Itt meg sokszor meg kell erőltetnem magam, hogy végigrágjam magam a betűtengeren. Lehet, hogy a szerzőkön még egy ilyen kisebb költségvetésű produkciónak sem kellene spórolnia.

Maga a játék amúgy kifejezetten jó. Rengeteg ötletes in-game megoldás van arra, hogy olyan csapattal játszhassunk, amilyennel szeretnénk és sok olyan apróságot sikerült kiküszöbölni, ami a Baldur’s Gate sorozatban kifejezetten zavaró volt. És bár tényleg nem tudom, tulajdonképpen mi is a tét, azért nagyon sok olyan apróság van, ami arra azért mindenképpen motivál, hogy előbbre lépjek. Kíváncsi vagyok a menet közben felszedett, farmerből lett katona élettörténetére, meg akarom védeni újonnan szerzett birtokomat, izgatja a fantáziámat a váram alatt fekvő, végtelennek tetsző labirintus. És bár a világ természetesen egyáltalán nem mentes a megszokott toposzoktól, azok mégis újfajta, friss eleggyé vannak keverve.

Kíváncsi vagyok, hogy bontakozik majd tovább a történet. Azt hiszem, alapvetően ezen múlik majd, ez is olyan játék lesz-e, amit többször is végigjátszom majd.

D&D álom

Trychydts | | | 2019., január 27., 9:43 | | | Kategóriák: ,

Azt álmodtam, hogy D&D-t mesélek. Valójában sosem volt módom első generációs D&D-t mesélni, de tegnap elém ugrott pár, általam tervezett kaland dokumentációja és eljátszottam a gondolattal. A tudatalattim aztán vélhetően tovább játszadozott vele, mert életem egyik legőrültebb kalandötlete jutott eszembe.

Már eleve a fantasy világ, ahol játszódna az egész, is nagyon különleges. Az emberek egy gigantikus kürtő alján élnek (mintha egy vulkán belseje lenne, de sokkal nagyobb). A kürtő belső fala teljesen függőleges, és vallási okokból tilos próbálkozni a megmászásával — amúgy mindenki meg is van győződve róla, hogy ez lehetetlen. A külső világról senki nem tud semmit, de azért egy ilyen országnyi, erős-dombos, jó termőföldű területen ez nem is olyan nagy baj (és olyan problémák sem voltak, mint a túlnépesedés, ami azért felvetődhetne.) Ezt a világot amúgy teljesen filmszerűen láttam, sőt, mesélni is úgy meséltem — vagyis próbáltam — hogy mi magunk is ott mászkáltunk, mintha valami díszletek lettek volna.

Az alapsztori az volt, hogy kiderül, hogy valaki mégiscsak lemászott ide a külső világból, meg is ölt valakit, a kaland pedig egyrészt az lett volna, hogy meg kell találni az idegent (egy ennyire elzárt közösségben, még ha nagy is, ez nem lehetetlen, szóval ez nagyon jó kis nyomozós-üldözős kaland lehetne), másrészt pedig valamiért majd ki kell mászni a kürtőből. Amiben az lett volna az extra plusz, hogy a fal megmászása közben a játékosok szembesültek volna azzal, hogy vannak rajta olyan, felülről nem látható platók, ahol kis mikroközösségek élnek titokban, de persze javarészt az alsó világ erőforrásaiból. Ezekkel külön lett volna mindenféle extra konfrontáció és bonyodalom. Lett volna például titkos, vallási szekta, az igazságszolgáltatás elöl menekülő bűnözők (szerintem egy elég eredeti gondolat, hogy az alvilág valójában fent van), vagy majomemberszerű lények minitörzsei.

Két dolog miatt nem sült el jól a dolog. Az egyik, hogy így, a díszletek között játszva a játékosok egyáltalán nem figyeltek rám. Bementek a fal tövében levő kis barlanglakásszerűségbe, ahol egy barátjuk eltűnésével indult volna a kaland, de aztán mindenki belefeledkezett valamilyen tevékenységbe. Csabi és algi enni kezdtek az asztalnál valami hideg csirkeféleséget, Balu és Zsófi kimentek sétálni. Én próbáltam valahogy felhívni a figyelmüket magamra, de nem sikerült.

A másik gond az volt, hogy valamilyen furcsa erő el is szippantott tőlük, és elkezdtem ide-oda sodródni ebben a világban. Valahogy az volt a szabály, hogy ha hangosan és határozottan elkezdek mesélni, akkor végre megkezdődik a történet, de akkor meg azt éreztem, amit álmomban elég gyakran, hogy tiszta ragacsos az agyam és nem tudom rendesen egymás után tenni a gondolatokat, nem tudom felidézni, hogyan is kezdődhetne el logikusan az alapnyomozás.

Aztán mindez elhalványult, és már egy játékos lettem a saját történetemben. Egy öreg és elég szadista fickó éppen azt magyarázta nekem, hogy ha meg akarom mászni a falat, akkor be kell bizonyítanom, hogy elég kitartó vagyok. Egy, a kráter közepén álló, teljesen függőleges és legalább több száz méter magas oszlophoz vezetett, amire egy fémlétra volt erősítve. Ezen kellett felmásznom, mindenféle biztosítás nélkül — ha nem bírom szuflával, elengedem majd a létrát és lezuhanok, szóval a lényeg az lesz, hogy nagyon alaposan gazdálkodjak az erőmmel. Elkezdtem mászni, és pár perc múlva belém villant a páni rémület, hogy de hiszen nekem tériszonyom van, mi lesz, ha felérek az oszlop tetejére. De ekkor tejfehér köd vett körül, ami nagyon megnyugtató volt.

Az oszlop tetején láttam, hogy a létra folytatódik, aztán ívesen lefelé kanyarodik a semmibe. Egy A/4-es, nyomtatott lapon ez a felirat várt: “kelet, kelet, kelet, aztán jobbra”. Tovább másztam a létrán kelet felé, és amikor véget ért, több száz méter magasban a semmi felett, mindenféle félelem nélkül beleengedtem magam a ködbe. Ekkor valamilyen erő felkapott, és elkezdett sodorni lefelé (tehát nem zuhantam), és akkor egyszer csak jobbra megláttam egy piros, játszótéri csúszdát. Átugrottam rá, néhány méter után ezúttal viszont zuhanni kezdtem a semmibe, aztán belepottyantam egy nagyon mély tóba (több méter mélyre merültem az eséstől, de nem ért le a lábam). Felúsztam a felszínre, majd ki a partra, ami leginkább a Witcher 3 agyagos partjaira hasonlított. Melegen sütött a nap, és éreztem az ujjammal az agyagos talaj kemény, síkos textúráját. Boldog voltam, mert tudtam, meg fogom tudni mászni a falat.

Aztán minden elsötétült, mert ez is egy olyan álmom volt, amelyik (ez elég gyakori, ha végig tudok álmodni egy sztorit) stáblistával ér véget.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — USA Cookbook: Grilled trout

Trychydts | | | 2019., január 21., 10:06 | | | Kategóriák: ,

Mondhatjuk, hogy szabadon értelmeztem ezt a receptet, mert a pisztráng elég kis bágyadt volt a piacon, szóval inkább makrélát vettünk. A makrélához számos romantikus szállal kötődünk a feleségemmel: makrélát szolgáltak fel nekünk a Kornati-szigetek körüli kis hajókázáson, pár évvel előtte pedig ő csinált isteni, füstölt makrélás szendvicset… aminek az illata olyan intenzív volt, hogy megrepedtek tőle a beton házelemek a falban. Még jobban visszamenve az időben pedig elmondhatom, hogy az egyik első recept, amivel le tudtam nyűgözni, egy sült, paradicsomos-hagymás makréla volt. Ráadásul grillünk is csak elektromos van, szóval abban sütögettem meg. Mindkét oldalról, mert gyáva vagyok.

Minden másban követtem ezt a pár soros receptet, leszámítva, hogy egy kis citromlevet is kevertem a sós-borsos olívaolajba, amivel megkentem a halakat. Omlós lett és zamatos, paradicsomsalátát és rizst ettünk hozzá.

A recept amúgy nekem az olívaolajtól lesz “amerikai”. Magyarok is sütnek pisztrángot, de mi maximum az aljára öntünk egy kis zsiradékot, hogy ne égjen oda. Itt meg kenegetni kell. Ez a kenegetés az egyik legérdekesebb trükk, amióta a halak lábat növesztettek és meglepően sokat használ.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok: shakshuka (ufó módra)

Trychydts | | | 2019., január 10., 0:40 | | | Kategóriák: ,

A feleségem “ufónak” nevez minden, túlságosan nagyra vágott zöldségdarabot, legyen az a húslevesben szálban hagyott sárgarépa vagy túlságosan nagyra darabolt hagyma/paprika a lecsóban. Vagy a shakshukában. Szóval amikor elolvastam, hogy itt két centis csíkokra kell vágni a paprikát, már tudtam, hogy kapni fogok, pedig keresztbe még daraboltam is egy kicsit a csíkokon.

Nekem amúgy ez a szakácskönyv egyértelműen a “túl fancy” kategória. Miközben eléggé odavagyok a vegán/vegetáriánus ételekért, sajnos eléggé válogatós vagyok, ha zöldségekről van szó. Itt meg majd minden receptbe belesuvasztottak valamit, ami nálam kizáró ok — nem eszem csicseriborsót, karfiolt, brokkolit, spárgát… Vannak olyan receptek, amelyek olyan hozzávalókat írnak elő (kicsit hasonlóan az indiai szakácskönyvhöz), amiket ötletem sincs, honnan szerezzek be, és tartok tőle, hogy friss vízitorma nem lesz a piaci fűszerüzletben. Van néhány, gasztroőrülteknek fenntartott salto mortale — olyan konyhai flikkflakkokat írnak elő, amit még egy ilyen challenge kedvéért sem mernék bevállalni. Nem akarom persze azt mondani, hogy nincs három repcept a könyvben, amit szívesen megennék, de azok között meg elég nagy az átfedés: elvégre nem lehet egy héten rizottót és paellát enni, de tésztaféléből sem szívesen főzök többfélét.

A könyv amúgy gyönyörű, remekbe szabott ételfotókkal, szép, áttekinthető tipográfiával és a konyhában is jól követhető receptekkel, megamasszív kötéssel, szóval ilyen szempontból teljesen rendben van.

Persze az ufóktól függetlenül is tudtam, hogy baj lesz. Shakshukát azért főztem, mert már van egy szuper, mondhatni killer receptem, szerettem volna tudni, mennyire képviseli a csúcsok csúcsát a saját műfajában. Nicoline viszont nem szereti, ha kísérleteznek rajta, az osztályon felüli ellátáshoz ragaszkodik. Ha valami egyszer már beállt tökéletesre, akkor nem nézi jó szemmel, ha a konyhai személyzet kísérletezgetni kezd. És hát…

Cukor. Mit keres egy ilyen receptben cukor? És ne gondoljuk, hogy valamilyen titkos konyhakémiai folyamat majd dezintegrálja a nádcukrot: ez a Shakshuka masszívan édes. Plusz a paprika-paradicsom arány is sokkal kiegyensúlyozottabb, mint a nyertes receptben, ahol az ember tulajdonképpen egy sűrű, paprikás paradicsomszószra üti rá a tojásokat. Harmadrészt, nincs benne feta, ami nekem az amerikai változat legvadítóbb, legcsábítóbb csavara. Aztán — de ezt már meg sem csináltam — azt várná tőlem a szerző, hogy osszam kis serpenyőcskékbe a kaját, és adagonként süssem meg. Hát egy zsák szakácssapkás tévémaci, én nem csak vacsorát főzök, hanem ebédet is holnapra meg holnaputánra, mit gondol Yotam Ottolenghi, hány kis öntöttvas serpenyőt tartok készenlétben? Megsütöttem az egészet a fazékban. Az egyetlen plusz pont az előírt kis láng, amitől a tojás tényleg krémesebb lett.

Rizottót kéne még főznöm a héten, de már most be vagyok ijedve a padlizsánégetéstől.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — USA Cookbook: New York-stlye Cincinnatti chili

Trychydts | | | 2019., január 03., 12:34 | | | Kategóriák: ,

A magyar gasztronómiának talán az egyik legszörnyűségesebb félreértése a chili. Nálunk ez valamilyen babos-chilis darált húst jelent. Amerikában a chili ennél sokkal több mindent takar, az egyetlen kötelező elem benne pedig nem a bab (ahogy azt sokan számon kérik rajtam), hanem a chilipaprika. (A hús már nem az, mert van vegán változat is — egy recept például ebben a könyvben is megtalálható, de annyiszor főztem már meg, hogy a vercsorb-féle challenge-ben most nem játszik.)

Ebben a chiliben a marha- és bárányhús mellett (amit a két ünnep közötti pangásban disznóval helyettesítettem), például darabolt paradicsom, paradicsomszósz, kakaó, fahéj, őrölt köménymag, karadamommag, koriadermag, chili, só, bors, ecet és méz van. A hús ezúttal tényleg darált; több receptben inkább a kis kokcákra darabolt húst javasolják. Elképesztően telt és gazdag ízvilága van. Több chilireceptben is megtapasztaltam már, hogy a kakaó mennyire rafinált fűszer: nekem, aki Bedecón és Nesquick-enk nőtt fel, folyton kicsúszik a fejemből, hogy a kakaó nem édes, hanem selymesen-aromásan kesernyés.

Ez a chili tésztával a legjobb. Bab és újhagyma is jár hozzá, de csak tálaláskor, külön, nem az ételbe főzve. Nicoline ezt a kaját is felvette a listájára, egy másik, egyértelműen texasi beütésű húsos chili mellé. Ami hatalmas dicsőség és megtiszteltetés — így már nem is bánom, hogy csaltam, és a csípős chili felét édes paprikával helyettesítettem kizárólag a kedvéért.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt USA Cookbook: Deep South Catfish

Trychydts | | | 2018., december 27., 12:57 | | | Kategóriák: ,

Nagyon örültem, hogy Veronikának tetszett ez a szakácskönyv, nekem ugyanis annak idején valódi szemléletváltást hozott az életemben.

Ha máshonnan nem, az amerikai filmekből rá lehet érezni, hogy az amerikai konyha valószínűleg nem csak hamburgerből, fánkból és pizzából áll — mégis, ha társaságban elmesélem, hogy ezt főzök a leggyakrabban, általában pont erre kérdeznék rá. Holott nyilván minden adott nekik az izgalmas és sokszínű konyhához: egy hatalmas ország, óriási kulturális és földrajzi diverzitással, hagyományokkal. Az egész ország bevándorlókból áll, nyilván mindenki hozta otthonról a hazait, ami aztán összeolvadt a helyi szemlélettel és specialitásokkal. (Remekül lehet szórakozni, ha megnézzük, mit is főznek manapság gulash vagy chicken paprikash néven odaát.) Szóval kíváncsi voltam, és autentikus forrásból szerettem volna tájékozódni, ezért megkértem az amerikában sűrűn megforduló édesanyámat, hozzon már nekem egy igazi amerikai szakácskönyvet. Ez a könyv kívül-belül amerikai, de nyilván az is fontos, hogy egy nagyon autentikus és alapos kutatómunkán alapuló könyvről beszélünk, ami egy különösen gazdag keresztmetszetét nyújta az amerikai konyhának.

Nekem ez volt az a kiindulópont, amivel el tudtam rugaszkodni a magyar konyha nekem túlságosan is szimplifikált szemléletétől. Rácsodálkozni arra, hogy mennyire komplex is lehet egy fasírt, hogy a chili az nem feltétlenül darált hús + bab olyan élmény volt, ami után már nagyon nehéz lenne visszatérni a tradicionális magyar konyha egyeduralmához.

Nyilván rengeteg mindent megfőztem már ebből a könyvből, több bombabiztos, vendég-lenyűgöző tippem van — Veronikáéknak amúgy 99%, hogy szójás-ananászos-fokhagymás páclében húst sütöttem az össztangós vacsorán –, de a havi challenge kedvéért olyan ételeket választottam, amiket még soha nem próbáltam ki.

Ez a harcsarecept is ilyen. Ez az egyszerű kaják közé tartozik, tulajdonképpen rántott halfiléről beszélünk, csak éppen a szokott rántás helyett simán csak fűszeres kukoricadarába kell forgatni és úgy kisütni a halat. Az amerikaiak amúgy egyáltalán nem követik az előzetes halbesózás magyar rituáléját, ami nekem meglepően bejött: így a finom, natúr halízt nagyon jól ellenpontozza a markánsan kukoricás, pikáns panír.

A recept szerint simán lime gerezdekkel kellene enni, de nekem mindig szükségem van köretre, szóval főztem hozzá egy kis barna rizst. A halra csorgatott, kesernyés-savanyú limelé viszont tökéletesen kerekíti le az ízeket.

Hálaadás az őrület peremén

Trychydts | | | 2018., november 26., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Fiatalékkal bevállaltunk már egy-két őrültséget, de azt hiszem, eddig ez a hétvége vitte a pálmát.

Egész hétvégés workshopon voltunk Nicoline és én, szombat-vasárnap reggeltől estig tornáztattuk az agyunkat. Fiatalék pár nappal korábban értek haza Hawaii-ról, vasárnap pedig egy kutyavizsgáztatáson fagyasztották magukat kopogós keményre. Ehhez képest megbeszéltük, hogy nagyszabású Hálaadás-napi vacsorát tartunk. És hogy teljes legyen az őrület: mindezt hús nélkül.

Tényleg, mi is nagyobb fun, mint workshop után vadrizsre vadászni a sötét erdőben, tortillatésztát pirítani, mandulát- és pekándiót gyúrni, áfonyát szikkasztani és kenyeret aszalni, almát nyúzni és darabolni, aztán mindezt összeönteni, kevergetni, betölteni, leönteni, felforralni, megsütni, mindezt úgy, hogy 19:00-ra tikkre álljon minden. De végül is megcsináltam és még gombagravy-t is főztem hozzá; Nicoline a sütőtökkrémlevest vállalta be, ami már szombaton készen is volt. Aminek a legjobban örültem, hogy bár nem ettünk húst, hamisítatlan hálaadás-hangulata volt mindennek. (Tulajdonképpen töltelékeket ettünk — az amerikai gasztronómia hátulról előrecsavart, tipikus rafinériája, hogy ők már a töltelékeket is külön megsüthető egytálétellé fejlesztették, bár az egyiket így is beorigamiztuk a házi tortilláinkba.)

A vacsora utáni agonizálást — részben teleettük magunkat, részben meg mindenki fényévekre volt az idény közepi formájától — csak Veronika almatortájáért szakítottuk meg, a Doktor Úr által felügyelt fahéjfagylalttal kísérve. 

Azt hiszem, ezzel végleg kimaxoltuk a Hálaadás-napi feelinget.

Ps. Persze én elsősorban azért ünneplek Hálaadást, hogy megemlékezzek a sok vicces pillanatról, amit az amerikai popkultúrában éltem meg… legyen szó a Jó barátokról vagy a West Wingről.

A három lépéses őrület — Rubikolok 2.

Trychydts | | | 2018., november 16., 10:59 | | | Kategóriák: ,

Most már tényleg nagyon örülök, hogy szétszedhető kockát vettem. A módszeresebb megismerés jegyében elkezdtem 3 lépéses feladványokat megoldani… és van, hogy még így is elrontom. Ha időben észreveszem, akkor előfordulhat, hogy sikerül visszanavigálnom egy 3 lépéses állapothoz, de ha nem sikerül, akkor inkább összerakom az egész kockát újra.

Sokat lehet amúgy ebből is tanulni, harminc-negyven ilyen feladvány után már kezdek látni bizonyos mintákat. Tegnap például, Nicoline húzott egy rosszat a saját feladványában, azt is kiszúrtam rögtön, és mire átadta nekem, már mind a három lépést láttam előre.

Ami még sikerült: a középső kockát átrakni egy másik oldalra, aztán pedig visszaállítani az eredeti állapotot — ez persze jóval több 3 lépésnél, viszont ugyanazt az egy lépést kell ismételgetni hozzá nagyon kitartóan. Algoritmusgyakorlatnak nem volt rossz.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Indian Kitchen — Mackarel Masala + Chapatti

Trychydts | | | 2018., november 09., 23:17 | | | Kategóriák: ,

A chapattit kb. tizenhét éve szeretném kipróbálni: A harcos című filmben (Balu ajánlotta nekem) eszik ezt a főszereplő, és igen étvágygerjesztő volt. A makrélát, pláne valamilyen paradicsomos szószban pedig egyszerűen csak szeretem.

A makrélát itt irdalni is kell, hogy jól átjárja az olajos fűszerkeverék, és grillezést igényel, amibe lassan a sütőnk brutál grilljén is egészen jól belejövök. (Azért finomabb munkákhoz jobban jön az asztali sütő.) Ez a fűszerkeverék nem olyan nyilvánvalóan indiai, nincs benne se kurkuma, se currylevél, se gyömbér — azért ízes és pikáns, nagyon szerettem. Halat sütni meg tényleg a világ legegyszerűbb dolga, pedig a makrélát nem is konyhakészen árulják a piacon. (Halat belezni is Balu tanított.)

A chapattival jobban megdolgoztam, de az sem volt nehéz, csak jóval munkaintenzívebb: tulajdonképpen egy teljes kiőrlésű, vajjal megőrjített tortilláról van szó, amit viszont már egész könnyedén sütögetek, szóval viszonylag gyorsan kész lett a vacsora.

Klassz recept, és tényleg nagyon egyértelmű: se különleges fogásokat, se túlságosan sok türelmet nem igényel.

| | | Korábbi bejegyzések »