A tegnapi napon kvázi befejeztem a bringám átépítését. Egy kb. 25 éves Radiantot vettem tavaly októberben — azóta dolgozgatom rajta, nyilván sűrű megszakításokkal. A kerékcsere után (így már fog a fék…) lecseréltem a hajtóművet, a középcsapágyat, a lánckeréksort és tegnap a kormányt is. (A kormánycsapágyat és a sárvédőt szerelő cserélte le.) A szerelés gyötrelmei rajtam kívül, gondolom, elég keveseket érdekelnek, legyen elég annyi, hogy szerelőzsonglőr édesapám nélkül aligha jutottam volna át a berohadt ékeken, a vázhoz hozzászervült, rozsdás kónuszokon és a hasonló nyalánkságokon.

Mindez persze nem sikerülhetett volna a bringaboltok nélkül, amelyből meglátogattam egy párat az elmúlt hónapokban. Azt is tapasztaltam, hogy ha felsorolás még csak-csak akad a boltokról (bár ez egy elég dinamikus biznisz, több bolt is nyílt és zárt, amióta alkatrészvadász lettem), nehéz választani közülük. Valódi, funkcionális honlapja csak nagyon kevésnek van; ráadásul mindegyik boltnak saját stílusa és filozófiája van, ami leginkább csak egyféle vevőtípushoz passzol. Úgyhogy most végigzongorázom az összes boltot, amiben megfordultam, és leírom, mit tapasztaltam, hátha segít még valakinek. A sorrend egyben prioritási sorrend is nálam.

Mester Bike

Új honlapjuk élettartama napokban mérhető és, khm… az erősen feltörekvő típus; mindentől függetlenül nekem ők jöttek be a legjobban. Olyasmit, amit nem lehet náluk kapni, még nem találtam: persze nem a fiókban van, de ha megmondod, mit akarsz, beszerzik és leszállítják. Jó fejek, kedvesek, viccesek, és azt a törekvésemet, hogy magam akarom szerelni a bringámat, remekül fogadták (nem jeleskedik ebben mindenki). Rugalmasak, jól lehet velük együttműködni, és a tanácsaik sem bizonyultak eddig rossznak vagy hülyeségnek.

Szerintem sokat elmond róluk, hogy annak ellenére a kedvenceim, hogy elsőre nagyon elvágták magukat nálam egy rosszul leszabott bowdennel és egy rosszul levágott bowdenházzal. Épp eldöntöttem volna, hogy tiltólistára teszem őket, amikor a nyeregcsövem a bolt előtt nyaklott hátra. Nekik ugyan nem volt, de tudtak volna szerezni — mégsem szereztek, hanem, elismerve, hogy emergency van, elárulták az egyetlen olyan (eldugott és rosszul szituált) boltot több kilométeres körzetben), ahol azonnal kaptam egyet. Az önzetlenség annyira meghatott, hogy legközelebb is hozzájuk mentem, és azóta is töretlen az együttműködés.

Bringa Butik

Kénytelen vagyok őket második helyre tenni, mivel ez az egyetlen, általam ismert bolt, amit webshopnak lehet nevezni. Hatalmas árukészletük a weblapon, az árukészlet a valóságot tükrözi, a weben rendelni olcsóbb, van személyes átvétel, a rendelések gyorsan teljesülnek és a termékekről érdemi leírás található a honlapon.

A bolt légköre nekem viszont egyáltalán nem jön be. Nehéz megmondani, hogy miért nem; azt hiszem, talán azért, mivel a segítőkészség leginkább a boltban található áruk eladására korlátozódik. Konkrét tanácsot nem szeretnek adni, ha az ember valamit téveszt, akkor gyorsan elmélyítik az inkompetencia kérését, ha pedig konkrét tanácsot kér az ember, és arra nem válasz, hogy vegyek meg egy adott terméket, akkor nem segítenek. Az is előfordult, hogy olyasmit állítottak, ami konkrétan nem volt igaz (“ilyet sehol nem lehet kapni”; “ha lecseréled a kereket, új féktestekre is szükség lesz”).

Szerszámot viszont mindig tőlük veszek; ha csak vásárolni akar az ember, nincs náluk jobb és kényelmesebb.

Fülöp Kerékpár Centrum

Mivel nem gyakran járok Zuglóban, itt sem gyakran voltam, de egy abszolút profi bolt, nagy választékkal, segítőkész, barátságos szerelőkkel. Sajnos elmélyedni nem volt időm a szolgáltatásaikban (csapágygolyókat vettem), de az első benyomások alapján egy abszolút professzionális üzletet véltem felfedezni.

Green Bike, Győri út

Muszáj szétválasztanom a Green Bike üzleteit, annyira más volt a tapasztalatom. A Győri út nagyon közel van az ideálishoz: jó felszereltség, rendes árukészlet, segítőkész, fiatalos hangulat. Simán segítenek olyan kérdésekben is, ami nem eredményez nekik azonnali forgalmat; ha valamit nem ért a t. vásárló, akkor azt emberi hangon elmagyarázzák, úgyhogy az ember abszolút kompetensen és magabiztosan távozik.

A Green Bike honlapja amúgy egy vicc, a honlapon nem az van fenn, amit lehet kapni, hanem amit egyszer feltöltöttek. Nincs gond az árukészlettel, csak épp nem azt teszik fel a honlapra, amit ténylegesen árulnak.

Rocket Bikes

A honlapjuk annyira egy nulla, hogy inkább a Facebook-oldalukat linkeltem a nevük alá.

Használt bringák felújításával foglalkoznak, így sokat tudnak segíteni, ráadásul van mindenük, ami az ilyesmihez kell. Akinek nincsenek brutális igényei, csak bringát akar venni, tőlük vegyen — olyan áru ez, ami használtan majdhogynem jobb, mint újonnan, nekik pedig sírnivalóan gyönyörű és ár/érték arányban abszolút kiváló gépeik vannak.

Ők adták vissza a kedvemet a saját gépem felújításához, tanácsokat adtak, hosszasan konzultáltunk, szerszámot adtak kölcsön. Szerintem nem is járnék máshoz, ha a tőlük vásárolt kerék nem lyukasztotta volna ki három belsőmet (rossz volt az a szalag, aminek az lett volna a feladata, hogy megakadályozza az ilyen incidenseket), illetve ha megemlítik, hogy az új kerekeket pár nap múlva centíroztatni kell, különben baj lesz. Baj lett, és senki nem értette, miért nem szóltak előre. Én sem értem.

Luongo

Alapvetően kedves és profi társaság, és csak nagyon finoman érzi az ember a nyomást, ha ott van, hogy inkább bízza rájuk a problémájukat (én személy szerint nem bántam volna, ha előre hívják fel a figyelmem az egyes sárhányótípusok szerelési nehézségeire, pláne, ha már rákérdeztem). Úgyhogy aki eleve abban gondolkodik, hogy csak bringázni szeretne, nem szerelni, annak őket egészen nyugodt szívvel ajánlom. Korlátozott számban használt bringákat is árulnak.

Bringarázs

Értenek hozzá, kedvesek, normálisak, segítenek, adnak tanácsot is, ha mondjuk nem akarom náluk otthagyni a bringámat. Volt pár apróbb problémám az újonnan vett kerekemmel, márkába menő mélységekig adó tanácsokat kaptam, amik rögtön megszüntették a problémámat. Az áruválasztékuk nem verdesi az egeket és nem is törik magukat agyon, hogy ezen változtassanak.

Ugyanakkor nem a megbízhatóság eleven szobrai. Téli nyitvatartásuk talán nincs is, de nyáron sem láttam olyat, hogy időben kinyitottak volna. Úgyhogy, ha hozzájuk megyek, odatelefonálok előre, hogy mikor lesznek ott. Volt egy javítás Nicoline gépén, ami nem lett száz százalékos, amikor meg visszavittem, nem garanciálisan javították.

Green Bike, Bartók Béla út

Szó se róla, itt is tudják, mi az a bicikli, árulnak is egy csomó jó dolgot, de két eladó van és az egyik nekem sosem volt egy főnyeremény. Konkrétan azt javasolta, dobjam a bringámat a kukába; bárhová máshová mentem, mindenhol kaptam konstruktív tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan javíthatnék a konkrét problémámon. Amúgy is, valahányszor odamentem, mindig úgy éreztem, inkább csak púp vagyok a hátán. A másik (ősz hajú) fickó ennél sokkal kedvesebb és normálisabb, ha belőle állna a bolt, nem lett volna szükség külön bekezdésre.

A honlapjukat már dicsértem.

Kerékpár szaküzlet, Bokréta utca 23.

Az abszolút no-name, zsúfolt kis boltocska eldugottan húzódik meg egy fehérneműbolttal közös pincében. Jócskán nyitva tartási időben negyedórát vártam a tulajra, hogy megjöjjön — bár mint kiderült, neki tényleg volt olyan nyeregcsöve, ami másnak nem és ami nekem viszont kellett.

Honlapjuk nincs.

Velart

Eddig többször mentem úgy oda, hogy zárva voltak, mint hogy nyitva. Amikor ott hagytam a gépet centírozásra, simán hozzácsaptak még egy fékbeállítást is, amit én is simán meg tudtam volna csinálni. Ilyenkor a minimum, amit elvárnék, hogy felhívnak telefonon, hogy mehet-e a dolog: ha pedig még ezt az információt is sajnálják tőlem ingyen, akkor ne üzemeltessenek bicikliboltot.

Ennyi idő alatt futottam le az idei, 11,2 km-es Vivicittát. Ez nálam elképesztően jó eredménynek számít, úgyhogy örülök is neki rendesen.

Elég sportosra vettem a figurát, bringával mentem, és mivel már előre el voltam borzadva attól, hogy sorba állja a ruhatár előtt, amit vittem magammal, az elfért egy övtáskában. És mivel bicajjal mentem, természetesen a mini-szerszámkészletem is velem volt; ezek mind velem voltak az egész futáson.

Régen voltam már résztvevő futóversenyen, így abszolút elfelejtettem, mennyire rá tud ragadni egy-egy ilyen happening hangulata az emberre. Mindenki, aki ott van, futni akar, csak a rajt eltart olyan tíz percig; aztán amíg fut az ember, végig futók veszik körül. És nem úgy, mint egy sportpályán, ahol ha elhúznak az ember mellett, akkor kiderül, hogy ja, az illető csak négy kört futott, hanem mindenki ugyanabban a kihívásban vesz részt, így könnyű magad a többiekhez mérned. Kinézel valaki magad előtt, azt megelőzöd, közben meg téged előzgetnek meg nálad sokkal profibb külsejű futók és a derekadig sem érő, baseball-sapkás kiscsávók.

Úgyhogy van, ami tartsa az emberben a lelket meg a lendületet — annak ellenére, hogy az MP3-lejátszómból már 3 km-nél kifogyott a szusz. Nyilván nagyon sokat számít az is, hogy úgy tudtam mozogni a városban, ahogy máskor sohasem: az úttesten lehet futni az Andrássy úton vagy az Alkotmány utcában; elfutottam édesanyám lakása előtt a Váci úton; ez persze nem jelenti azt, hogy a Városligetben hajrázni nem volt állati felemelő érzés.

A szervezés tényleg első osztályú volt, a stratégiai pontokon remekül elhelyezett frissítőkkel (víz, iso-ital, cukor, banán), nagyon kellemes célcsomaggal, az ember idejét meg chipen mérték (ti is megkereshettek engem, bár ebben a percben még 86 évesen vagyok nyilvántartva az eredménylistában).

Azért is jó egy ilyen verseny, mert elég jól kitűzi, hol tart az ember éppen; én például most örömmel konstatáltam, hogy tényleg nem estem ki a télen a kondimból, de azért a kitűzött célig — egy szintidőn belüli félmaraton — még azért sokat kell edzeni. Az érdekes az, hogy most kedvem is van hozzá, pedig elvben utálok futni.

Sosem lesz belőle űrhajó. Ha leesik róla valami, akkor azt még lehet pótolni, de a legjobb, a legésszerűbb mégiscsak az lenne, ha fognám az egészet, úgy, ahogy van, és belevágnám egy útba eső szemétkonténerbe. Nem, ez teljesen reménytelen. Ezt már szétszedni sem igen lehet, különben is, csak mély benyúlású fék használható hozzá, még ha a kerekeket le is cserélem.

Körülbelül ilyen dumákat hallgattam egészen addig, amíg bringás bolhapiacon össze nem futottam egy igen kedves társasággal. Kifejezetten az én régi bringámmal hasonló korú gépek felújításával és értékesítésével foglalkoznak, tehát volt bőven tapasztalatuk az enyémhez hasonló problémák menedzselésében. Abszolút megértéssel fogadták azt a törekvésemet is, hogy a saját bringámat én szeretném (apránként) felújítani.

Már amúgy épp feladtam volna. Az elsődleges gond ugyanis az volt, hogy nedves időben elég drámaian leromlott a féktávolságom, márpedig én esőben is bringázni szeretnék. Az elsődleges akadályt a centírozhatatlan, kissé girbegurba, acél tükörfelnim jelentette. Az én kerékpáromat ugyanakkor eredetileg egy ma már nem is nagyon használatos kerékátmérőhöz tervezeték (630-as); az állítólag megoldást jelentő dupla falú alufelnik pedig már csak 622-es méretben készülnek. Ebből kifolyólag a fékcserét sokan eleve elengedhetetlennek tartották. A racsnim pedig olyan régi volt, hogy azt sem tartották leszerelhetőnek — márpedig ha racsnit cserélek, láncot is kell cserélnem, meg hajtóművet meg középcsapágyat. Ergo, ha kerekeket kell cserélnem, akkor egy lépésben vázig kell csupaszítanom az egész bringámat. Ez nem volt valami nagyon lukratív lehetőség.

Édesapámmal mondjuk már találtunk kerülőutat: mivel nem volt a kerékhez szerelve, édesapám természetesen szerszám nélkül is lekapta a racsnit. Az újonnan felfedezett lelki bázison pedig elmagyarázták, hogy fékcserére jó eséllyel nem lesz szükség. Így tényleg csak kereket kellett cserélni — tegnap jött a telefon, hogy megjött a kiválasztott szett, elmentem érte, egy hihetetlenül kedves módon kölcsönadott célszerszámmal lekaptam a racsnit, majd bringaszerelő műhellyé alakítottam át édesanyám konyháját, aki a végén maga is beszállt a szerelgetésbe.

Amúgy persze még bőven van hová fejlődnöm, a köpeny-visszarakás know-how-ját például fejből kellett rekonstruálnom, mert pár elég fontos részt elfelejtettem; ugyanakkor végül sikerült diadalmaskodni a technika vad démonai felett. Röpke három és fél óra múlva már ismét gurult a gépem. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy a vázat nekem kell az új tengelyhez reszelnem, de a lényeg, hogy (némi telefonos segítséggel) megoldottam a dolgot.

Persze , akárcsak a valamivel jobb fékhatás, a vajpuha gördülés és a sima futás már így is  kárpótol a szenvedésekért — az igazi próba azonban a nedvesség lesz. Bringás pályafutásom alatt most először alig várom, hogy essen az eső.

Most, hogy már csak két hét van hátra a télből, szerintem nyugodtan tehetek ilyen magabiztos kijelentéseket.

Kihagyni csak azt az időszakot hagytam ki, amikor vastagon állt a hó az utakon, de ilyenkor azt gondolom, csak nagyon bátrak közlekednek. Egyszer-kétszer, amikor mégis kénytelen voltam pl. több centis hóban hazamenni, láttam, hogy a dolog nem lehetetlen, de pont azokban a helyzetekben esik le a teljesítmény közel nullára, amikor a legnagyobb szükség lenne a biztonságra. Gurul az ember, hirtelen meg kéne állni, berántja a féket — az abroncsok ilyenkor ugye megállnak, a bringa meg kontrollálhatatlanul csúszik előre vagy oldalra vagy amerre akar. Ráadásul pont a bringaút az, amiről nem takarítják le a havat, szóval az még jobban jegesedik, mint az úttest.

Amúgy teljesen más volt ez a tél, mint az összes többi. A legmeghatározóbb élmény talán az, hogy nem fázom. Ha kimegyek az utcára, akkor persze előfordul, hogy hideg van, de a folyamatos mozgás (igyekeztem a lehető legkeményebb fokozatokon tekerni) miatt leginkább csak valami kellemes hűvöset érzékeltem és nem egyszer kimelegedve értem haza még mínuszos időkben is. Főleg, miután rászoktam a megfelelő védőruhák használatára — ez az első tél, hogy rendszeresen hordok kesztyűt vagy hogy hajlandó vagyok sapkát/fülvédőt/maszkot húzni a fejemre. De amikor 20-25 km/h-val nyomja az ember egy téli reggelen, akkor hihetetlenül hamar elkezd fázni az ember. Arcot eltakaró maszkot viszont eddig csak egyetlenegyszer tudtam felvenni, amúgy nagyon nem volt jó érzés, ahogy a lehelletem melegíti fel az arcot érő szövetet.

Az nyilván nem az évszak, hanem a rendszeres bringázás jellegzetessége, hogy egészen másnak látom a várost, mint eddig. Aki ismer, az tudja, hogy szörnyűséges térérzékem van, de attól, hogy bringával teljesen más útvonalakat járok be, mégis egyre jobb a fejemben levő várostérkép. Mindig is szerettem a városban bumlizgatni, bringával pedig ez sokkal könnyebben kivitelezhető, mint gyalog. Felszállok a bringára édesanyám háza előtt, csomagtartómon ott van a heti kajával megtömött bringástáska, aztán elindulok a kis mellékutcákon hazafelé (a Körút csak egészen nyugis időszakokban használható). Hol erre megyek, hol arra, lassan kitapasztalom, melyik utcákat szeretem igazán, merre érdemes fordulni, merre vannak a jobban burkolt vagy egyirányúsítás szempontjából kézre álló mellékutcák.

Hihetetlen egyébként, Budapesten mennyire más hangulata van akár egészen egymás mellett levő utcáknak is. A múltkor hazafelé egy kicsit másfelé mentem, és egyszer csak, mintha Sherlock Holmes Londonában jártam volna, egy szűk, macskaköves, félhomályos utcában (ahol persze nyilván nem flangáltam volna szívesen gyalogosan). Sokkal többet fordulok meg a Duna-parton is, ami különösen éjszaka nagyon gyönyörű.

A tavaszt — ha minden a jelenlegi tervek szerint alakul — ráadásul már egy felújított bringával kezdem majd meg. Kevesebb védőcuccot kell majd felmennem és tovább lesz majd világos. A tavaszt is máshogy várom, mint eddig.

A múlt hétfői kis kalandtúra csak egy szolid előjátéknak bizonyult ahhoz képest, ami később következett.

Hogy bringával járok mindenhová, azt most már tök alap. Esik, esik, nem esik, oké, de tekerek, amíg jég nincs az utakon. Igyekszem mindig utánanézni a nyerő útvonalnak, néha sikerül, néha nem, néha meg  — soft option — megkérdezem Nicoline-t. Annyi értelme ennek feltétlenül van, hogy valami minimális mozgás mindenképpen, mindennap kerül így az életembe. Ha izomlázam nincs is, a lábaim néha elég nehezen bírják a terhelést, el is kezdtem magnéziumos pezsgőtablettát szedni. Egyelőre persze safety first üzemmódban nyomom, igyekszem nagyon-nagyon óvatos és szabálykövető lenni — vezetni sem nagyon szoktam másképpen, szóval mentalitás-változásra egyelőre nem volt szükségem.

Szombaton Peti bebulizott egy szigetkerülő futásra. Eléggé néztem ki a fejemből, amikor bejelentette, hogy kétszer körbemegyünk majd a Szigeten, de végül egészen könnyedén ment. Kb. 70 perc alatt futottam a 10,4 km-t és bőven belefért volna még egy kör. Lehet, hogy legközelebb ezt is megpróbálom, és akkor már tényleg elérhető távolságban lenne a kitűzött félmaraton (jelenleg amúgy április 10 van kitűzve határnapnak). Amúgy csodálatos idő volt, klassz volt úgy futni, hogy közben nézegethettem a naplementében lassan hullámzó Dunát, a homokkal megpakolt dömpereket a Margit-hídon és az egyes villamos egyre szebb fényeit az Árpád-hídon. Ez a futóút is elég klassz, az útvonal is nagyon kényelmes. És, bár engem alapvetően nem zavar a körözgetés a pályán, egy fokkal azért tényleg kellemesebb volt, hogy csak kettőt kellett fordulni, nem pedig húszat-harmincat, mint odahaza, a parkban.

Amikor ez megvolt, Peti visszavitt kocsival édesanyámhoz, felpakoltam a bringámat, majd némi további éjszakai bringatúrák után már csak egy pár órát kellett szundítanom, hogy a másnap reggel ismét nyeregben találjon, Nicoline mögött a Petőfi hídon, amint éppen bringázunk… a Gilda Maxba, hogy squasholhassunk egyet Florianne társaságában. Megjegyzem, én még életemben nem űztem ez a sportot, csak filmen láttam, teniszütő húsz, tollasütő három, ping-pong ütő több mint egy éve nem volt már a kezemben. De azért el vagyok szépen instruálva, tulajdonképpen nincs is más dolgom, mint hátra lépni ha reflexből előre lépnék, előre lépni, ha reflexből hátra lépnék, nem használni a csuklómat és a könyökömet, függetlenül attól, mit diktál az életösztönöm. Ha ez megvan, már csak a lábmunkámat kell fejlesztenem és tudok is squasholni. Egyelőre még nem tudok, de azért egészen jól elszórakozunk, legalábbis én, húsz perces turnusokban rotálva egymást. Hazafelé persze bringával mentünk, naná, majd ott hagyjuk az Allee előtt.

A délutáni-esti program Decathlonozás volt (ahol amúgy vettünk nekem sisakot, első lámpát, hátsó lámpát, kesztyűt (rábeszéltek a csajok), bringástáskát és egy nagyon klassz vízálló-levegőző dzsekit édesanyám szponzorálásával. Nyerget nem vettünk, részben, mert nem volt túl nagy a választék, Balu szerint pedig egy idő után úgyis megszokom majd.) Nyilvánvaló volt persze, hogy nem bringával megyünk Dunakeszire, de Nicoline számára az még nyitott kérdés volt, hogy édesanyámhoz metróval menjünk-e vagy bicajjal.

– Az a helyzet — kezdtem a hímezés-hámozást, miközben az ebédre szánt mustáros húsnak valót szeleteltem — hogy lehetséges, hogy erre a hétre én már kisportoltam magam.

Hogy most már tényleg élesben, tényleges téthelyzetben, tájékozódással, budapesti mellékutcákkal, rendes hegymenetben, magamat kifulladásig hajtva is kipróbáljam a bringámat, munka után nem hazajöttem, hanem a zsebemben útitervekkel és kinyomtatott Google-térképekkel nekivágtam a novemberi estének. Az abszolútként megjelölt célt amúgy nem sikerült elérnem, végül igen stílszerűen egy gyertyafénnyel megvilágított feszület alatt, a Diana utca-Gyöngyvirág utca sarkon dobtam be a törölközőt és indultam el haza.

Ráadásul, míg odafelé viszonylag alaposan megtervezett útvonalon mentem, addig a visszautat rögtönöznöm kellett. Végül asszem, nem is teljesítettem olyan rosszul, de hát Budának ezt a részét azért már ismerem is valamennyire. Végül 28 km tekerés után érkeztem haza, ahogy mondani szokás, fáradtan, de megelégedetten. Most már tudom, ezzel a bringával mit bírok el, tudom, mit bír a bringa, minden képességét csúcsra járattam. Meggyőződtem például arról, hogy a kényelmes pedál és a kényelmes nyereg most már kötelező jelleggel szerepel a beszerzési listámon, akárcsak egy olyan lámpa, aminek a fényénél látni is lehet.

Az útvonalat amúgy az Útvonaltervvel tervezetem, nem is volt vele semmi gond, egészen addig, amíg azt nem javasolta, hogy egy 19°-os dőlésszögű, terméskővel kikövezett utcán tekerjek felfelé. Na ja. Mivel a kerülők elég hosszadalmasak lettek volna, ezért inkább feltoltam, de akkor már olyan nagyon sok amúgy sem volt nekem hátra. Kepeszteni felfele az emelkedőkön: ehhez bizonyára kell némi kondi meg gyakorlat.

Sebaj, így is szép trófeákat szereztem, munka után huss, feltekertem Citad Ellához, utána pedig még a Pontházakat is meglátogattam, viszonylag kevés tüdő-kiköpés árán. Gyerekkoromban ez volt a hétvégi minikirándulások elsődleges célpontja, nekem meg az volt a feladatom, hogy találjak fel. Megjegyzem, még most is jojózott a szemem, amikor megnéztem a térképen, hogy merre fogok elhaladni.

Azért most már egy kicsit összeállt a kép a térforgatásra amúgy orvosilag alkalmatlan fejemben.

Ismét rendszerezettebb életet élek, ismét be tudom illeszteni a rendszeres futást az életembe. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy tulajdonképpen unom az eddigi playlistet és váltani kell. Még nagyobb hangsúlyhoz jutottak a koncertfelvételek, és vannak nagy kiesők is: immáron nem a Battle without Honor and Humanity a kezdőszám — sokáig jól bevált ez a Mr. A.-tól lopott ötlet, de a Border Riever egyszerűen nem tűri a második helyet. A Midlife Crisis túl erős leállást jelentett a futás közepén, most egy kicsit egyenletesebb a tempó azon a tájékon; a Heavy Fuel pedig úgy igazán sose vált be, egyszerűen nem jelentett elég inspirációt.

Mark Knopfler (Get Lucky Tour)	Border reiver	Már a stúidóverziót is imádtam, de a koncertverzió szerintem még sokkal jobb.
NY Loose (Year of the Rat)	Dragonfly	Nemrég elővettem ezt az NY Loose albumot, és amint meghallottam ezt a számot, rögtön eszembe jutott, hogy ezzel az erős ritmussal lehetne kezdeni valamit.
NY Loose (Year of the Rat)	Detonator	Kemény, dacos szám, karcos női hangon; ide, ebbe a helyzetbe tényleg remekül illik.
Dire Straits (On the Night)	Money for nothing	Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól. Most kicsit előbbre került, hadd örüljek neki egy kicsit hamarabb.
Mark Knopfler (Shangri La)	Song For Sonny Liston	Nagyon szeretem a szövegét is, és ez a kellemesen középtempós lüktetés szépen továbbtol kb. öt perccel — szépen hozzásegít, hogy elkerüljek egy holtpontot.
Mark Knopfler (Shangri La)	Punish the Monkey	Ezért a számért is eléggé odavagyok, és még koncentrálni is kell, hogy az ember elkapja a ritmust — ami pont jó figyelemelterelő hadműveletnek.
Desperado Soundtrack	Los Lobos & Antonio Banderas	Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Mark Knopfler (Get Lucky Tour)	Speedway at Nazareth	A szám önmagában messze nincs a kedvencek között, de most, hogy már jó sokszor meghallgattam a koncertfelvételt, leesett, hogy a futáshoz pont jó tempója is ritmusa van — sokkal jobban pörget, mint a Midlife Crisis, ami kb. ugyanezen a helyen volt hónapokig.
What a Day	What a day	Ez a kőkemény, köpködős, military-tematikájú szám kölcsönöz nekem egy kis dacos szilajságot, amire itt már rendszerint nagy szükségem van.
Flowers on the Wall	Flowers on the Wall	Valami laza pörgős, erős ritmusos, mégis keményfiús szám kellett ide — ezt történetesen Bruce Willis hallgatja a Ponyvaregényben.
The Offspring (Smash)	Come Out and Play (Keep ‘EM Separated)	Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok.
The Offspring (Smash)	What happened to you	2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing)	The Morning After	Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds)	Main Theme from Dark of the Sun	Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds)	Rabbia e Tarantella	Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M)	Of Wolf and Man	Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Természetesen variálok. Kiesett a Please don’t let me be misunderstood, és az így benyomuló vákuumba bezúdult egy rakás újabb szám. Mindez természetesen továbbra is a hatvan perc — fizikailag amúgy egészen jól bírom a strapát, inkább mentálisan kell még edződnöm.

Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.)	Battle Without Honor or Humanity	Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Ismét az első helyen, tényleg remekül alkalmas arra, hogy szokjam a gondolatot.
Mark Knopfler (Get Lucky)	Border reiver	Annyira szeretem ezt a számot az új albumról, alig vártam, hogy végre ide is felférjen, ezzel ürügyet teremtve arra, hogy még többet hallgassam.
NY Loose (Year of the Rat)	Dragonfly	Nemrég elővettem ezt az NY Loose albumot, és amint meghallottam ezt a számot, rögtön eszembe jutott, hogy ezzel az erős ritmussal lehetne kezdeni valamit.
NY Loose (Year of the Rat)	Detonator	Kemény, dacos szám, karcos női hangon; ide, ebbe a helyzetbe tényleg remekül illik.
Dire Straits (On the Night)	Money for nothing	Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól. Most kicsit előbbre került, hadd örüljek neki egy kicsit hamarabb.
The Offspring (Ignition)	Kick Him When He’s Down	Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
Mark Knopfler (Shangri La)	Song For Sonny Liston	Nagyon szeretem a szövegét is, és ez a kellemesen középtempós lüktetés szépen továbbtol kb. öt perccel — szépen hozzásegít, hogy elkerüljek egy holtpontot.
Desperado Soundtrack	Los Lobos & Antonio Banderas	Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Faith no More (Angel Dust)	Midlife Crisis	Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash)	Come Out and Play (Keep ‘EM Separated)	Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash)	What happened to you	2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Dire Straits (On the Night)	Heavy Fuel	Mindig is imádtam ezt a számot, de a koncertfeldolgozás meg egyenesen zseniális. Kemény macsónak érezhetem magam tőle, akinek már minden mindegy.
Faith no More (The Real Thing)	The Morning After	Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds)	Main Theme from Dark of the Sun	Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds)	Rabbia e Tarantella	Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M)	Of Wolf and Man	Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

… és ye! Megvan a hatvan perc. Péntek este ugyan jól megszippantottam, láttam ugyan a gyülekező esőfelhőket, aztán hallottam a mennydörgést, és az is feltűnt, hogy egy-egy villámlás nappali világosságot varázsol a pályára, de gondoltam, majd csak megúszom az igazi elázást. aztán amikor a salakpálya már egyetlen nagy pocsolya volt, mégiscsak hazaindultam. Mintha zuhany alatt futottam volna, folyt rólam a víz — egy-két perc után már tényleg semmit sem számított, ha esetleg pocsolyába léptem. De az új MP3 lejátszó azért kibírta.

Megvan tehát az új playlist — bár van egy olyan érzésem, hogy csak a történelemnek másolom ide, mert az első számból már egy kicsit elegem van, viszont az új Mark Knpofler albumon van egy szám, amenyik annyira kívánkozna egy futóplaylistre… na mindegy. Most ez van.

Santa Esmeralda (Kill Bill Vol 1.)	Please don’t let me be misunderstood	Nyilván nem szeretném ezt a nyálas-romantikus számot, ha nem a hófehér kimonós O Ren Ishii jutna eszembe róla, amint élete utolsó párbajára készül. A szenvelgős részek a vége felé pont jók arra, nehogy elragadtassam magam már az elején.
Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.)	Battle Without Honor or Humanity	Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Már nem az első szám, persze, de még mindig jó arra, hogy szépen lassan, megfontoltan lendületbe jöjjek. Hiszen most már kifejezetten sokáig futok saját fogalmaim szerint, be kell osztani az erőt.
Dire Straits (On the Night)	Money for nothing	Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól. Most kicsit előbbre került, hadd örüljek neki egy kicsit hamarabb.
The Offspring (Ignition)	Kick Him When He’s Down	Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
Mark Knopfler (Shangri La)	Song For Sonny Liston	Nagyon szeretem a szövegét is, és ez a kellemesen középtempós lüktetés szépen továbbtol kb. öt perccel — szépen hozzásegít, hogy elkerüljek egy holtpontot.
Desperado Soundtrack	Los Lobos & Antonio Banderas	Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Faith no More (Angel Dust)	Midlife Crisis	Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash)	Come Out and Play (Keep ‘EM Separated)	Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash)	What happened to you	2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Dire Straits (On the Night)	Heavy Fuel	Mindig is imádtam ezt a számot, de a koncertfeldolgozás meg egyenesen zseniális. Kemény macsónak érezhetem magam tőle, akinek már minden mindegy.
Faith no More (The Real Thing)	The Morning After	Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds)	Main Theme from Dark of the Sun	Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds)	Rabbia e Tarantella	Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M)	Of Wolf and Man	Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

A cím kettős értelmet hordoz magában: egyrészt remekül visszaadja a futás iránt érzett általános attitűdömet, másrészt egy szakkifejezés rövidítése, amit ma este találtam ki. Ez a Legnagyobb Fenntartható Sebesség, ami azt a sebességet jelenti, amit több körön keresztül fenn tudok tartani, ha kifejezetten hajtom magam, de amit hat körnél is tovább bírok a pályán.

Tegnap este átfutott egy csótány az arcomon, ami még csak a kisebbik baj: a nagyobbik az, hogy erre fel is ébredtem és eléggé rámjött a Rötscherk. Még este is elég nyugtalan voltam, na meg azt is tudtam, hogy ma este nem fogom tudni lefutni az 51 percemet, mert egy előre meg nem határozható időpontban elszólít majd a kötelesség. Ezért aztán hajtottam, kiengedendő a gőzt is biztosítandó a kötelező kalórialeadási mennyiséget. A várt üzenet valóban el  is szólított, de csak a What happened to you-nál; addig viszont simán ment az LFS, mi több, az említett számot már izomszakasztó vágtában nyomtam végig. Kvázi én voltam a leggyorsabb az egész pályán, többször is lehagytam mindenkit. Az egyetlen kivétel egy kopasz, piros, CCCP feliratú pólót viselő, drótizomzatú srác volt, aki behozhatatlan sebességgel húzott el mellettem. Elég érdekes volt, legalább egy percig rámtört a Street Fighter Alpha 3 hangulata, mégpedig az a rész, amikor Kennel, a szőke amerikai harcossal kell megverekednie az embernek. Aztán láttam, hogy ő a maga részéről két kör után kiállt; így persze könnyű.

Ma Gáboréknál voltunk, megcsodáltuk az új családtagot, illetve én learattam némi könnyű sikerélményt a két nagyobb kicsivel. Ők CP-vel ellentétben nem sírják el magukat, mi több, mondhatjuk azt is, hogy egészen jól rá vannak hangolódva a humoromra. Játszódtunk, meséltem nekik egy csomó mindent, de az is kiderült, hogy a Rumini, amit még Karácsonyra vittem nekik, egészen bevált, és azóta már több kötetet is hozzávásároltak. Meséltem egy-két dolgot is a tinédzser papájukról — Gáborka, úgy látom, már egészen jól kifényezte magát saját magában, de a múltat nem lehet elhallgattatni. Őő iá oa oo iai. Hogy mást ne mondjak.

Alapvetően nem szeretek futni. Lakik bennem egy srác, aki minden alkalommal, amikor futni kellene, túrós vagy mákos palacsintát zabálna inkább az ágyban fekve, kólával öblítené le, és Jó barátokat, Predatort,esetleg Szárnyas fejvadászt nézne közben. Persze mindig lecsapom, felhúzom a futócipőmet és nekiállok az aznapra esedékes önkínzásnak. Egy darabig még lihegi a fülembe, hogy fizikai képtelenség, hogy én lefussam a kitűzött időtartamot, de aztán nem bírja az iramot és leül duzzogni a pálya mellé.

Ma viszont baromira formában volt vagy engem szívatott meg az átlagnál lényegesen jobban a takarítás, netán a nyárias időjárás ment egy kicsit az idegeimre, mert ma abszolút lerázhatatlannak bizonyult. Az első számtól az utolsóig szívás volt az egész, három szám volt mindössze, ahol legalább minimális mértékben össze tudtam szedni magam. Mindegy, a csatát végső soron megnyertem, még ha pirruszi győzelem is volt: az előírásoknak megfelelően kinyújtottam magam, aztán mentem haza.

Sssz szerint amúgy ez teljesen rendben van, előfordul, hogy az ember démonai jobban rakoncátlankodnak; ilyenkor a legjobb, ha az ember beletörődik a sorsába és kész.

Kicsi híján három hétig bírta a playlist, de most betoldottam még egy Dire Straits számot. Kíváncsi vagyok, hogy ennek a futásdolognak mekkora része fizikai állóképesség, mekkora mentális felkészültség, mert a 13%-os növekedést még úgy sem éreztem meg, hogy sokkal jobban hajtottam végig. Amúgy az utolsó négy perces hajrá sebessége kb. 25%-al növekedett, 600 m helyett 700-750 métert tudok már így futni, ami mindenképpen előrelépés.

Még jó, hogy vannak ezek a statisztikák, amikbe tudok kapaszkodni, kábé ez számomra a futás egyetlen vonzereje.

Santa Esmeralda (Kill Bill Vol 1.)	Please don’t let me be misunderstood	Nyilván nem szeretném ezt a nyálas-romantikus számot, ha nem a hófehér kimonós O Ren Ishii jutna eszembe róla, amint élete utolsó párbajára készül. A szenvelgős részek a vége felé pont jók arra, nehogy elragadtassam magam már az elején.
Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.)	Battle Without Honor or Humanity	Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Már nem az első szám, persze, de még mindig jó arra, hogy szépen lassan, megfontoltan lendületbe jöjjek. Hiszen most már kifejezetten sokáig futok saját fogalmaim szerint, be kell osztani az erőt.
The Offspring (Ignition)	Kick Him When He’s Down	Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
Dire Straits (On the Night)	Money for nothing	Elképesztően sokoldalú lett ez a szám, nem véletlen, hogy világsláger lett belőle, hatalmas durranás az MTV-n meg minden. Pont jó arra, hogy újrakalibráljam a tempót, akár gyorsítani, akár lassítani akarok, többféle dallam és ritmus fonódik benne össze, arról már nem is beszélve, hogy annyira jó szám, hogy ha csak meghallom, szétdurran az agyam az endorfintól.
The 5.6.7.8′s (Kill Bill Vol. 1.)	Woo hoo	Kellemes, lendületes bohóckodás, amit ilyenkorra már meg is engedhetek magamnak.
Desperado Soundtrack	Los Lobos & Antonio Banderas	Erre a számra mostanában nagyon koncentrálok, elsősorban Christopher Prücsök miatt.
Faith no More (Angel Dust)	Midlife Crisis	Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash)	Come Out and Play (Keep ‘EM Separated)	Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash)	What happened to you	2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing)	The Morning After	Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds)	Main Theme from Dark of the Sun	Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds)	Rabbia e Tarantella	Most már teljesen rutinosan futok erre a számra is, ami határozott előrelépés az eddigiekhez képest. Itt már elkezdek egy kicsit hajrázni, de azért még nem mindent bele alapon.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M)	Of Wolf and Man	Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Ha valakinek az az illúziója lenne, hogy viharos széllökések közepette, időnként eleredő esőben futni vicces, akkor én most ez eloszlatom. Nem vicces és csak elég mérsékelten jó. Túl hideg van ahhoz, hogy rövidnadrág-póló kombinációban nyomjuk a köröket, ugyanakkor kimelegedni mindenképpen kimelegszünk. A szél össze-vissza rángatja az embert, szóval az amúgy is strapás dolog még további szórakoztatási lehetőségekkel egészül ki. Viszont a hajrá-sebességem 25%-al nőtt a kezdetek kezdete óta, ami talán nem is olyan béna dolog.

Amióta igazán komolyan veszem a bemelegítést, azóta arra is rájöttem, miért hívják ezt így. Eddig azt gondoltam, hogy ez egy metafora, ami arról szól, hogy az izmokat felkészítjük a fokozott teljesítményre; amióta azonban Sssz supervisolta a tevékenységemet, és újabb gyakorlatokat írt elő a szisztematizmus és a precizitás jegyében, azóta simán elérem a futás üzemi hőmérsékletét is, mire belekezdek a dologba.

Holnap szerintem veszek kötelet az ugrálókötelembe, és folytatom azt az edzést is.

Eltelt két hét és én fittebb vagyok, mint valaha. Ennek megfelelően megint lejárt a playlist szavatossága; részben már megint rövid lett, részben meg még mindig túl sok volt benne a punk a tavaszi hangulathoz.

Santa Esmeralda (Kill Bill Vol 1.)	Please don’t let me be misunderstood	Nyilván nem szeretném ezt a nyálas-romantikus számot, ha nem a hófehér kimonós O Ren Ishii jutna eszembe róla, amint élete utolsó párbajára készül. A szenvelgős részek a vége felé pont jók arra, nehogy elragadtassam magam már az elején.
Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.)	Battle Without Honor or Humanity	Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam. Már nem az első szám, persze, de még mindig jó arra, hogy szépen lassan, megfontoltan lendületbe jöjjek. Hiszen most már kifejezetten sokáig futok saját fogalmaim szerint, be kell osztani az erőt.
The Offspring (Ignition)	Kick Him When He’s Down	Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
The 5.6.7.8′s (Kill Bill Vol. 1.)	Woo hoo	Kellemes, lendületes bohóckodás, amit ilyenkorra már meg is engedhetek magamnak.
Desperado Soundtrack	Los Lobos & Antonio Banderas	Még egy kis laza pörgés, az nem árt, meg az se, ha pár percre egy kicsit igazán macsónak érzem magam.
Faith no More (Angel Dust)	Midlife Crisis	Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash)	Come Out and Play (Keep ‘EM Separated)	Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash)	What happened to you	2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing)	The Morning After	Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds)	Main Theme from Dark of the Sun	Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds)	Rabbia e Tarantella	Egyrészt állatira kell koncentrálnom, hogy el tudja csípni a futáshoz megfelelő ritmust, másrészt itt már elkezdem felhasználni azt az energiát, amit egészen eddig félretettem.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M)	Of Wolf and Man	Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Élesben is próbálgatom a Sssz-féle bemelegítéseket. Kábé olyan érzés, mintha szilikonos motorolajjal kenném meg az ízületeimet. Egyszerűen mennek a gyakorlatok, csak úgy simán, hazafelé pedig csak egy kis kellemes fáradságot érzek, semmit többet. Nincs fájdalom az izmaimban, nem érzem úgy, hogy egy hosszabb edzés után gond lenne felmásznom a negyedikre vagy lehajolnom az elejtett kulcsomért.

Már 11 percnél tartok az ugrálókötéllel, és a percenkénti teljesítményem is egészen szépen emelkedik. A bemelegítésen túl nyilván annak köszönhetően, hogy képes vagyok egyre lazábban csinálni a dolgot (tényleg csak csuklóból és nem gerincből-hátizomból), másrészt meg nyilván kezdek is belejönni a dologba, kevesebbet akad el a lábam, képes vagyok jobban koncentrálni és ennélfogva gyorsabban ugrálni is. Most olyan 116-120 ugrásnál tartok egy perc alatt. A markolatba épített szuperszámítógép az első alkalom óta elég jelentékeny önmérsékletet mutat, 100 helyett most már csak 20 kalóriára saccolja a fogyasztásomat egy perc alatt, amit inkább vagyok hajlandó reálisnak elfogadni. Persze beszéltük Zsófiékkal, hogy ez nyilván csak valami durva becslés egy nem túl bonyolult algoritmussal.

Az eredmény mindenesetre kézzel fogható. A kirándulásra, amikor alkalmatos ruhadarab után turkáltam a szekrényben, kezembe akadt egy ősrégi Levis 501-es, amit nem is olyan régen még felhúzni sem tudtam, nemhogy hordani. De hát egy jó állapotban levő Levis 501-est nem dob ki az ember, akármennyire is hájas disznó lesz a vásárlás óta. Megnéztem, hogy mekkora, és elröhögtem magam már a gondolatra is, hogy ez rám jött valamikor. Aztán felpróbáltam, begomboltam, belefűztem az övem és abban grasszáltam egész nap.

A legutóbbi alkalom óta növeltem a terhelést, plusz ugye rászoktam arra, hogy ne hazáig fussak, hanem maradjak végig a sportpályán és még tornázzak egy kicsit a gépeken. Ennek megfelelően most sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem a fenntarthatóságra, mint arra, hogy már az elején kifacsarjam magamból az energiát hogy aztán a vége egy élethalálharc legyen önmagammal.

Hotei Tomoyasu (Kill Bill Vol 1.)	Battle Without Honor or Humanity	Bemelegítés; az ötletet, hogy első szám legyen, Mr. A-tól loptam.
The Offspring (Ignition)	Kick Him When He’s Down	Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök.
The Offspring (Ignition)	L.A.P.D.	Az egész szám szinte csak ritmus, szóval tartani a tempót pont jó.
The Offspring (The Offspring)	Beheaded	Itt szoktam elkezdeni elfáradni, úgyhogy ez az abszolút elborult, 200 km/h-s szám elég jól segít.
Faith no More (Angel Dust)	Midlife Crisis	Ennél jobb szám még mindig nincsen középtájt (hehe); az eddigieknél egy kicsit lassabb, de normális tempót diktál.
The Offspring (Smash)	Come Out and Play (Keep ‘EM Separated)	Innentől kezdve csak olyan számok vannak, amiket imádok, és ez még rá is tesz egy fél lapáttal a Midlife Crisisre.
The Offspring (Smash)	What happened to you	2:12 pörgés — pont elég ahhoz, hogy emlékezzem rá: még futok, de ne merüljek ki teljesen idő előtt.
Faith no More (The Real Thing)	The Morning After	Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok.
Jacques Loussier (Inglourious Basterds)	Main Theme from Dark of the Sun	Remek ritmus, kis lazításnak, az utolsó nagy hajrá előtt egy kis pihenés.
Ennio Morricone (Inglourious Basterds)	Rabbia e Tarantella	Egyrészt állatira kell koncentrálnom, hogy el tudja csípni a futáshoz megfelelő ritmust, másrészt itt már elkezdem felhasználni azt az energiát, amit egészen eddig félretettem.
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M)	Of Wolf and Man	Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Hiába, rögtön más, ha az ember egy kung-fu mestertől sajátítja el az ugrálókötelezés alapjait. Így most látok esélyt arra, hogy holnapra ne durranjanak be még még a szemmozgató izmaim is.

5×1 perc az első heti adag, ez a kötélbe épített szuperszámítógép szerint -400 kalória, ami költői túlzásnak hangzik, de nyilván inkább az volt a cél, hogy biztató számokat írjanak a képernyőre. (25 perc alatt elégetnék 2000 kalóriát? Hehe.) Ugyanakkor a beépített időzítő zseniális gondolat, most így kapásból elég nehéz elképzelnem, hogyan mérnék le 1 perc ugrálókötelezést, 15 másodperces pihenőkkel, ha nem jelezné nekem hangos sípolgatással, hogy abba lehet hagyni a szökdécselést, letelt az 1 perc. Elvégre ugrálás közben kissé nehéz lenne folyton az órámat néznem.

Tegnap, enyhítendő fehérje-túladagolásos tüneteimet, zöldfűszeres pacsinkát ettem tejföllel és sajttal. A fehérje-túladagolásom szépen enyhült is (bár még mindig áll a fogadalmam, miszerint jövőre a húsvétra vásárolt sonka és tojás 60%-a is bőven elég lesz), ugyanakkor a szokatlan mennyiségű, tűzforró szénhidrát eléggé elálmosított, így ledőltem egy kicsit szundikálni, amíg ülepszik a palacsintala a futás előtt.

Ebből annyi valósult meg, hogy éjfél után pár perccel ébredtem, amikor jó ízlésű ember nem megy futni. Így lustálkodtam még négy óráig, felkeltem, olvastam meg írtam, aztán amikor a nap is felkelt, én ismét feláldoztam magam a futás oltárán. Mondjuk a mártír-feeling kiteljesedését határozottan hátráltatta, hogy reggel hatkor már kifejezetten sokan voltak a sportpályán. Most viszont éhes vagyok — igaz, a nagy mozgás örömére ma mégsem reggeliztem. Még 20 percet kell kibírni valahogy a mai napra rendelt rántott sajtomig, de mintha már szédülnék is egy kicsit.

Elmenetben amúgy az ugrálókötél is rám kacsintott, ugyanakkor nekem eszembe jutott, hogy Sssz beígért nekem egy edzéstervet az ugrálókötél-szelidítéshez, amit még alighanem megvárok, mire ismét kockára tenném a hátizmaimat. Meg a karizmaimat. Meg úgy általában mindenféle anatómiai egységemet, amik megmozdulnak ugrálókötelezés közben.

Holnap szerepjáték, ami jó, bár azt nem mondhatnám, hogy csúcsformában vagyok. Mindegy, ma úgyis laza napom van, hazamegyek, és mivel ma nem tervezek semmiféle gasztronómiai elhajlást, előttem az egész délután, no meg az éjszaka, hogy egy kicsit élesítsek még a sok munkában némiképpen eltompult szellememen.

Volt egy kis lelkifurdalásom, amikor zsebre tettem a Zsótól ajándékba kapott digitális ugrálókötelet — gondoltam, nem lesz olyan kemény, mint a futás, ugrálókötelezem, mint egy kis leánka, de gondoltam, a változatosság is rámfér.

A Beheaded-ig  végig futottam, a Midlife Crisis alatt beállítgattam a kötél hosszát meg az adatokat a beépített kompjúter számára, aztán a Come out and Play és a Morning After közben köteleztem. Jelentem: kár volt lelkifurdalást érezni, azt hittem kiköpöm a tüdőmet, a belemet, de még a bokacsontomat is. Persze nehezítés, hogy sötétben járok edzeni, ugrókötelezni meg nem lehet szemüvegben, ezért a fekete gumikötelet nem látom, csak azt, hogy elsuhan valami a szemem előtt, vagy — ha a földre nézek — hogy nekicsapódik valami a salaknak. Persze a dolog nyilván a mozgáskoordinációról (is) szól, egyszerűen tudnom kéne a csuklóm mozgásából, hogy a kötél mikor ér a földre. Másrészt, részbe a zenének, részben a gyakorlatlanságomnak hála valami eszméletlen tempót diktáltam magamnak, és akkorákat szökkentem, mint egy bespeedezett szöcske. Csak a vége felé jöttem rá, hogy lehet azért ezt lazábban is, de még akkor is elég sokszor elakadtam.

A Of Wolf and Man alatt azért természetesen futni kell, ebben nem is volt hiba, futottam hazáig.

Ugrálókötelezni jó, ezúton is köszönet a szponzornak. Nem csak karban tart, de a gyengeségeimre is rávilágít és még meg is kínoz közben. Mindig ilyen játszópajtásra szántam, szerintem hetente kétszer-háromszor tuti beiktatom a programba.

Hát nem a megtestesült műfaji sokszínűség, de most nagyon bejön.

The Offspring (The Offspring)	Jennifer Lost the War	Ideológiailag is elég érdekes szövege van, meg pont az, ami az első adrenalinlöketet pont a jó dózisban adja meg
The Offspring (Ignition)	Kick Him When He’s Down	Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök
The Offspring (Ignition)	L.A.P.D.	Az egész szám szinte csak ritmus, szóval tartani a tempót pont jó
The Offspring (The Offspring)	Beheaded	Itt szoktam elkezdeni elfáradni, úgyhogy ez az abszolút elborult, 200 km/h-s szám elég jól segít
Faith no More (Angel Dust)	Midlife Crisis	Itt lehet egy kicsit lazítani; amúgy az egyik legnagyobb Faith no More slágerek közé tartozik, és abszolút nem véletlenül
The Offspring (Smash)	Come Out and Play (Keep ‘EM Separated)	Jó kis középtempó, és a szám is nagyon dögös, de ilyenkor már nagyon jól jön a plusz endorfin
Faith no More (The Real Thing)	The Morning After	Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M)	Of Wolf and Man	Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.