2022. kilométerekben
Futás: 473,56 km
Gördeszkázás: 40,27 km

345 kilométer lett vége a januári kísérletnek; még soha nem futottam ilyen sokat egy hónapban. Leginkább hangoskönyveket és podcastokat hallgattam. Igazság szerint apaként futni egyszerűbb, mint gördeszkázni, mert csak két órát kell valahogy belecsúsztatnom a napomba. A végére egészen hozzászoktam, lassan az Asics cipőmet is megszokom — már több, mint 400 km van már benne, továbbra is szilárdan áll a „semmi különös” kategóriában, nem durran el tőle az agyam, viszont szilárdan fogja a lábamat. (Mondjuk durva belegondolni, hogy pár hónap, és megint vehetek újabb cipőt.)

A mindennapos masszázslabdázás tényleg rengeteget segített a napi formámon: kilazította a talpamat, sokkal rugalmasabban és gördülékenyebben tudtam lépni. A bokámra és a térdemre is rendszeresen melegítek, ez is bejön, most már nyugodtan mondhatom, hogy a decemberi problémáim teljesen megszűntek.

Múlt hétvégén voltam először gördeszkázni, rögtön ki is gurultam Budapest keleti határához. Az Üllői útnak vágtam neki, aztán a Tarkő utcán fordultam le, mintegy kísérletképpen. A Halomi úton kikukkantottam, hogy megnézzem, milyen a város széle, aztán a Királyhágó és a Nemes utcán mentem le a Nagykőrösi útig. Azt már korábban tudtam, hogy azon nem fogok tudni végig menni, az Ecseri piac előtt van egy pár kilométeres szakasz, ami gördeszkával járhatatlan, max az út mentén lehet caplatni a padkán, de gondoltam, valahogy csak el tudok valahogy kavarni egy párhuzamos útra. Hát nem sikerült, a soroksári IKEA-nál/Dechatlonnál úgy voltam, hogy vagy gyalogolok, vagy visszafordulok, vagy buszra ülök. Mire ez kiderült, jó sok időt elszerencsétlenkedtem, ezért inkább buszra szálltam és végigmentem a Nagykőrösi úton a Határ útig. Mehettem volna tovább is, de még nagyon gurultam volna. A Határ úton már nagy otthonossággal gurultam le a Gubacsi útig, ami kábé a legjobb befejezése bármilyen gördeszkás kirándulásnak, széles, elhagyott, jó állapotú betonon lehet gurulni lefelé. A Petőfi hídnál kezdtem először fáradni, mire hazaértem, kellemesen taccson voltam, de nagyon boldog. Még mindig imádok gördeszkázni és sikerült egy majdnem tökéleteset csobbannom a legjobb fajta Budapestben. Legközelebb azért csak megoldom a Nagykőrösi utat is.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 2460,28 km
Futás: 1541,1 km

Nem versenyzek senkivel, csak magammal, de a fitt életmód tényleg komoly elkötelezettséget kíván — ennyit sikerült megtanulnom az elmúlt két évben. Ha az ember rendszeresen mozogni akar, akkor ehhez meg kell teremteni az időt: esetemben például fel kell kelnem kora hajnalban és ki kell vonszolnom magam az utcákra akkor is, ha semennyi kedvem sincs hozzá. Márpedig ez legalább annyiszor előfordul, mint ahányszor van.

Leírtam már párszor: a sportolásom szempontjából meghatározó jelentőségű volt, hogy elkezdtem gördeszkázni. A futást nagyon könnyű megszervezni, de egy idő után egyszerűen elegem lesz belőle: túlságosan sokat vesz ki belőlem ahhoz, hogy a hét hét napján ezt csináljam. A gördeszkázás sokkal szórakoztatóbb, izgalmasabb, kellemesebb és sokkal egyenletesebben terhel. Hátránya ugyanakkor, hogy nagyon ott kell hozzá lenni fejben. Hétköznap azért különösen nehéz ez, mert most már 20-40 km-t is megyek egy-egy alkalommal, ezért minden alkalommal, amikor elindulok, ki kell találnom egy útvonalat. És itt valahogy nem megy az, mint futásnál, ahol lazán futom kb. ugyanazt a kört minden egyes alkalommal, gördeszkázásnál sokkal jobban vágyok a változatosságra. Ugyanakkor hétköznap extra nyomás, hogy haza kell érnem addigra, amikor a munkám elkezdődik. A másik, hogy a gördeszkázás akkor megy igazán, ha jó kedvem van. Ha szomorú vagyok, fáraszt vagy nyomaszt valami, akkor nem igazán tudok rászánni magam arra, hogy deszkára pattanjak, akkor már sokkal inkább bejön egy zombifutás, amikor tudok zenét/videót/könyvet hallgatni.

A másik nehézség késő ősszel-télen a sötét és a hideg. Amilyen szuper az első tavaszi napon végre megint rövidnadrágban-pólóban kimenni az utcára, annyira vacak télen egyre több nadrágot és pulóvert venni, hogy ne fagyjak meg induláskor — hazaérve aztán percekig tart a vetkőzés és garantáltan meg is izzadok. (Még szerencse, hogy télen tudok motoros ruhát venni a gördeszkázáshoz.) Elképesztően barátságtalan tud lenni a hajnali sötétben a város, bár az mindig egy mágikus pillanat, amikor végre lekapcsolják a lámpákat.

Az utolsó távom az éves célomhoz egy rekordhosszúságú surfskate-elés volt: a Szegedi útnál keltem át a síneken Alsórákos felé, aztán a Rákos-patak mentén elmentem a Füredi úti felüljáróig, aztán végig-végig a Béla utcán, hogy végül a Veres Péter/Kerepesi úton menjek haza — utóbbin amúgy majdnem végig remekül és biztonságosan lehet repeszteni, csak az Örs előtt lesz egy kicsit spártai az aszfalt. Kicsit több, mint 27 km lett a vége és tényleg majdnem végig tudtam szörfölgetni.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 2338,35 km
Futás: 1474,01 km

Lebetegedtem — múlt hét szerdán ugyan próbáltam tudomást sem venni róla és végigvonszoltam magam 16 kilométeren, de kegyetlenül rossz volt és utána a lázam is felment. Így megvártam szépen, amíg lecseng a dolog; kaptam antibiotikumot is, amikor elfogyott és én is elég erősnek éreztem magam, felcsatoltam védőcuccaimat, és kigurultam gördeszkázni. Tegnap surfskate-eztem, ma longboardozotam, összesen 35 kilométert, szóval túlzásba nem vittem, de visszahangolódásnak ez is jó lesz.

Elég sok minden megváltozott amúgy, amíg odavoltam. Az utcán például éjszakai sötétség várt, pontosan az utca felett ragyogott az égen az Orion a kőkemény egy fokban. (Lassan elmehetnék a raktárba a motoros cuccomért.). Elég sokáig tartott, amíg legalább az első hajnali derengés megkezdődött, és már hazafelé tartottam, amikor felkelt a Nap — nem a legnagyobb öröm így sportolni, így a magam részéről továbbra is örülök az óraátállításnak.

Nagyon kis kellemes, nyugis útvonalakat választottam, minimális felfedezéssel. Surfskate-tel a budai rakparton mentem végig és a Hungária körúton és a Városligeten keresztül jöttem haza, ma pedig kigurultam Alsórákosra és megtekintettem a felújított Csömöri úti felüljárót.

Amíg beteg voltam, kicsit féltem, hogy nagyon nehéz lesz majd újrakezdeni, de a jelek szerint már annyira hozzászoktam a sok mozgáshoz, hogy most már inkább akkor érzem rosszul magam, ha nem sportolhatok.

Még 186 kilométer, és megvan az éves célom.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 2209,87 km
Futás: 1293,85 km

Budapest ritkán tud többet adni, mint egy gyönyörű, őszi hétvégén. Egészen különlegesek ilyenkor a fények, élénkek a színek, és viszonylagos nyugalom is van. Két egymás után követő hétvégén mentem nagyon szépeket. Fényképezni sajnos alig fényképeztem, igazából semmi kedvem nem volt hozzá, csak lubickoltam a hangulatban.

Újpestet ugyan imádom, de gondoltam, már nagyon ráfér egy kis szünetet (hetente többször futok ott is deszkával is sűrűn megyek arra); Budán nem lehet nagyon sokfelé menni és nemrég amúgy is megjártam Hűvösvölgyet és Óbudát is. Múlt hétvégén, a Ferdinánd-hídon indultam el a Podmaniczky utcán balra. Menet közben rájöttem, hogy én még soha nem mentem végig a Dózsa György úton deszkával, úgyhogy most megtettem. A Kerepesi útról kanyarodtam rá a Hungária körútra, azon-rágódva, hogy ezen majd elmegyek a Rákóczi-hídig, amíg a Salgótarjáni utcánál (ahol eddig még soha nem jártam), elindultam balra. Sikerült találnom egy eldugott átjárót a sínek felett a Pongrácz utca sarkánál, aztán az Alertirsai utca — Fehér út — Gyakorló út útvonalon mentem ki Felsőrákosra. Ezzel egy sokkal kellemesebb és deszkabarátabb alternatív útvonalat sikerült találnom a Kerepesi úthoz képest. Innen aztán nem is volt más dolgom, mint a Rákos-patak mellett legurulni a Dunáig, aztán a rakparton hazajönni — kellemes, nyugis, változatos terep, szakaszokban már többször is megjártam, szeretem.

Most hétvégén nem cifráztam ennyit, a körútról rákanyarodtam az Üllői útra, aztán csak hajtottam-hajtottam a Nagybánya utca sarkáig, és a Szemeretelepen és az Erzsébet-telepen keresztül jutottam el végül Szilárdékhoz, ahonnan aztán kocsival mentünk haza családilag. Az Üllői utat továbbra is nagyon bírom, még tovább is mehettem volna, ha nem vagyok limitálva időben. Nem baj, legalább felfedeztem egy kicsit Szemeretelepet, ami egy nagyon jól gördeszkázható, falusias része a városnak — Erzsébettelepen többször is voltam már, így sima utam volt Újhegyig. Néha nagyon jó nem gondolkodni, csak menni nyílegyenesen előre — bár az Üllői út külső szakaszai azért adnak pár technikai kihívást.

Egyszer már tényleg meg kéne néznem, ki tudok-e menni Vecsésig.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1930,32
Futás: 978,47 km

(Nicoline amúgy kiütést kap attól, ha angolul beszélek a gördeszkázásról, de vajon hogy hívjam a surfskate-et? „Szörfgördeszka? Szörfdeszka? Egyelőre maradok a surfskate-nél.)

Ma reggel a második éles körömet toltam le a surfskate-emmel. Kezdetben csak a Szigeten meg a rakparton gurulgattam vele, de erre azért elég gyorsan rá tudok unni. Úgyhogy a múltkor mentem vele egy kisebb kört Angyalföldön, ma pedig végigmentem a Lehel utcától a Hungária körútig, aztán azon és a Könyves Kálmán körúton le a Lágymányosi hídig, ahonnan aztán a felső rakparton és a Margit hídon jöttem haza. Ez utóbbi 21 kilométer volt, ami nekem elvben nem nagy távolság, de ezt most mégis eléggé megéreztem: úgy látszik, ekkora különbség van a pushing és a pumping között izommunkában. Ha megfelelő útvonalon megy vele, a surfskate-tel sokkal jobban el lehet lazulni, mint egy hagyományos deszkával, sokkal egyenletesebb sebességgel és erőkifejtéssel lehet haladni. A megfelelő útvonal viszont tényleg fontos, rossz aszfalton, árkon-bokron, egyenletlen kőborításon nem lehet vele olyan könnyen haladni, mint sima gördeszkával, és esni is nagyobbat tudok vele, ha éppen úgy alakul.

Gyönyörű reggel volt, a gördeszkázásra is régen szántam rá magam, úgyhogy különösen jól esett. Elég sok volt a biciklista, úgyhogy igyekeztem a bicikliutakat is kerülni, amennyire csak lehetett — az ELTE TTK előtti szakasz volt az egyetlen, ahol ezt nem tudtam megtenni, olyan brutális a különbség a járda és a bicikliút minősége között. A születésnapomra kapott, másfél literes acélkulacs (ez nem törik majd el, ha átfordulok rajta egy-egy esést tompítandó) is remek szolgálatot tesz ezeken a meleg napokon.

Mindenesetre megnyugtató, hogy nem csak hülyéskedni lehet a surfskate-tel, hanem közlekedni is — Gödre is kimegyek majd vele, de azért a negyven kilométeres táv ezzel a deszkával még nagyon odébb van.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1164,63 km
Futás: 567,63 km

Két egymás után levő hétvégén is kinn voltam Rákosszentmihályon. Egyszer Csömört céloztam be, amihez viszont Majorszegiligeten és Árpádföldön is keresztül kellett mennem. Másodszor Sashalomra volt a tulajdonképpen cél, és utána keresztben vágtam át Rákosszentmihályon a Késmárki útig. Nagyon kellemes, gördeszkabarát része ez a városnak, jól be lehet járni és van néhány kifejezetten kellemes útvonal is.

A megközelítésre millió jó lehetőség van: az expresszjárat (már akinek útba esik) a Kerepesi út, Rákospalota-Újpest felől a Késmárk utcát kell belőnünk, előtte átvágva Pestújhelyen és esetleg Újpalotán vagy. Ami az én kedvencem, mehetünk dél, vagyis Alsórákos felől is. Ez eleve egy kis kertvárosi környezet, rengeteg jó alternatív útvonallal: a Hungáriára merőleges, a Thököly útra párhuzamos utcák szinte mindegyik kivezet először a Nagy Lajos Király útjára, utána pedig a Rákos patakhoz. A Thököly utat folytató Csömöri útnál (azért fogalmazok így, mert két Csömöri út is van ezen a környéken) elkezdődik a patak mellett egy bicikli/sétaút, ahol nagyon jól el lehet suhanni, amíg el nem döntjük, hol fordulunk észak felé. A legutóbbi hétvégén nekem egy plusz bónusz volt, hogy az Andrássy utat és a Kós Károly sétányt is lezárták a forgalom elől, azt is ki lehetett próbálni. Ennek inkább csak hangulati értéke volt: az Andrássyn jobban jártam volna a járdával, annyira vacak az autóút minősége. A Kós Károlyon viszont annyira gyatra, szétrepedezett, hullámos a gyalogjáró, hogy annál bármi jobb — speciel az út középső része éppen csak egy paraszthajszállal.

Pestújhelyet akkor fogjuk látni, ha nyugat felől érkezünk vagy arra távozunk: én mindkét alkalommal benéztem egy kicsit Újpalotára is — első alkalommal azért, mert tudni akartam, gördeszkázható-e a Késmárkival párhuzamos Szentmihályi út (nem az). Mindkét helyen kissé kiszámíthatatlan az aszfalt szerkezete: egy ideig minden szép és jó, aztán egyszer csak tízcentis hasadékok hosszú sorozata fekszik majd előttünk: ilyenkor érdemes valamilyen alternatív útvonalat keresni (már ha van). Amit viszont nagyon szeretek, és mindkét városrészben van, az a lakótelepi házak közötti sétautak kusza hálózata: ezek nyugisak is és hangulatosak is. Ha most tanulnék deszkázni és a környéken laknék, biztosan itt gyakorolnék.d

Nyugat felől Rákosszentmihályra az egyetlen valódi útvonal a Késmárki út: mindenféle raktárak, gyárak és nyomdák vannak mindkét oldalán, és hol ezen, hol azon az oldalán van gördeszkázható járda, de folyamatosan és jól lehet rajta haladni. Nem magától értetődő az atmoszférája, de amióta elcsíptem, nagyon megszerettem.

Maga Rákosszentmihály egy kellemes, kertvárosias városrész, ahol a járda iszonyatos, de ez nem számít, mert a helyiek is az úttestten flangálnak (kivéve pár szélesebb utat, de ezeket a járda is rendben van): öreg nénik a húzhatós táskájukkal, fiatal szülők a babakocsival stb., szóval itt valahogy az úttesten gördeszkázás sem tűnik akkora szabályszegésnek. Sashalom, Árpádfölde és Majorszegiliget is hasonló, csak néha még falusiasabb a környezet. Csömörre eddig én két utat fedeztem fel, mindkettő kiváló minőségű bicikliút: az egyik a Csöbör, a másik a Suba utca. Csömörből nem láttam sokat, épp csak annyira mentem be a település szélére, hogy vissza tudjak fordulni.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1076,18 km
Futás: 521,73 km

Ez már egy kicsit régebbi túra, de még nem volt érkezésem írni róla. Nem is annyira vetett fel a lelkesedés, mert nagyon alulmúlta az előzetes várakozásaimat.

Pár hete ugye sikerült találnom egy alternatív útvonalat a 2-es út mentén futó bicikliúthoz képest — ez megteremtette a lehetőségét annak, hogy tegyek egy kört Dunakeszin, és ne arra kelljen hazajönnöm, amerre elmentem. Ez meg is történt, de Dunakeszi, mint gördeszkás helyszín nem igazán lopta be magát a szívembe.

Én gördeszkázni elsősorban a járdán szeretek. Budapest külvárosában van pár csendes utca, ahol nincs járda, Üröm felé is volt pár út, ahol az úttesten kellett menni — ennyi azért simán belefér nekem, aztán, ahol forgalom is van, ott sétálok. Dunakeszi szemlátomást úgy gondolhatja, hogy ő az ötvenes években átestek a járdázáson, szép nagy térközzel leraktak egy csomó betonpanelt az úttest mellé, az azóta mállik-repedezik, de jó lesz az még egy pár évtizedig. Úgyhogy város nagyobbik részét kitevő kertvárosi részen az úttest olyan, mint az álom, a járda viszont járhatatlan gördeszkával. Úgyhogy technikailag szabálytalankodtam egy sort — autóval nem találkoztam, de kellemes így sem volt; Dunakeszi kertvárosi része pedig annyira nem izgalmas.

Ami tetszett, az a Duna és a vasút közötti rész — ez színesebb és gördeszkabarátabb is lehetne, és itt a járda sem annyira gyalázatos, de ez szigorúan csak a helyi viszonyokhoz képest igaz — csapnivalónak ez is csapnivaló. Ennek a résznek azért van egy kis hangulata, van mit felfedezgetni, nem csak tökugyanolyan utcákon gurulgat fel és alá az úttesten,

Érdekes módon a visszaút sikerült a legjobban: sikerült rátalálnom egy bicikliútra, amelyik végül egy harmadik kijárat Budapestről Dunakeszire: a Külső Szilágyi vagy a Megyeri út felőli kijárathoz van nagyon közel — egy alagúton át lehet menni a vasút túloldalára, és a Dunakeszi úttal párhuzamosan fut egy keskeny, Dunakeszi felé lejtő, elég kellemes bringa/sétaút. Nagyon sokat kell rajta menni, mire az első elágazási lehetőség szembejön, de legalább kényelmes és biztonságos.

Na nem mintha olyan nagyon vágynék vissza Dunakeszire.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 894,75 km
Futás: 458,1 km

Hogy a hobbimat a családbarát zónában tudjam tartani, általában hajnalban szoktam gördeszkázni — így olyankor vagyok távol, amikor Nicoline leginkább még alszik. Kialakult azért egy jellegzetes szertartásunk: kb. fél öt körül, amikor én, még zombi-üzemmódban a kásámat készítem, előtántorog Zombiné, ad egy puszit és megkérdezi:

— Mész kalandozni?

— Hm-hm — mondom én, beszélni ugyanis még nem tudok, aztán gyengéden visszaforgatom kedves feleségem a hálószoba irányába. Ha beszélhetnék, elmondanám, hogy pont a kalandot érzem ebben az egészben a legkevésbé; hol felfedezőnek érzem magam, amikor eljutok oda, mint még soha, hol pedig egyszerűen csak csobbanok egyet a város hangulatában, amikor olyan környéket járok be egy kicsit jobban, amit már ismer.

Múlt hétvégén úgy alakult, hogy a kiválasztott útvonalaimon (már egyszer érintett környékekkel ismerkedtem egy kicsit jobban) totális vadkeleti hangulat fogadott mindenhol, ipari hangulattal, lekopott városrészekkel, sok rozsdával. Jól felfűszerezte mindezt a városszéli hangulat, amikor az ember ott áll a semmiben, és nemhogy aszfalt, de utcák sincsenek már. Aztán az ember ballag tovább a földúton, elér oda, ahol már megint van civilizáció, és a jól ismert „plonk”-kal koppan egyet a gördeszkája az úttesten (járda itt még nyilván nincs) és mehet tovább. Az egészben az volt az érdekes, hogy a városnak ezen a részén egyszer már áthaladtam, egy részét meg is kerültem, és mindeközben fogalmam sem volt róla, hogy ha csak egy kicsit mennék másfelé, ha egy utcán lefordulnék balra, ilyen helyeket találhatnék. Ilyenkor imádok budapesti lenni, és imádom, hogy előre tudhatom, sok ilyen napom lesz még.

A burkolattal is szerencsém volt ezen az úton, majdnem mindenhol jól tudtam haladni — a földutakon nyilván nem, de ott ez most nem zavart, ez most része volt az élménynek.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 783,27 km
Futás: 412,42 km

Úgy csusszantam át a negyven kilométeres határon, hogy szinte észre sem vettem. Soha nem mentem még ennyire messzire, de amikor Nicoline szembe jött az utcán hazafelé menet, lazán lepattantam a deszkáról, elkísértem földet venni és haza is cígöltem a zsákokat. Pedig új hajtási technikát is kipróbáltam, amitől tényleg sokkal gyorsabb lettem: a lezárt rakparton is sokkal gyorsabban követték egymást a hidat, mint legutóbb.

Dél-Budán eddig még szinte egyáltalán nem jártam. Ahogy nézegettem a térképet, feltűnt, hogy a Csepel-szigetre elvben át lehetne menni az M0-s hídján, a Deák Ferenc hídon is. Gondoltam, kipróbálom — ezzel egyben a terepet is felderítem valamelyest, mennyire érdemes ide visszatérni.

Tapasztalataim szerint abszolút: a XI. kerület innenső részét azért korábban kóstolgattam már, és az nem is volt rossz — vannak szép tágas utcák, viszonylag jól karbantartott betonnal; persze, mint mindenhol máshol, ez is lutri. Most a Petőfi hídon mentem át, és a Szerémi úton majd a Hauszmann Alapjos utcán csorogtam le a Tétényi útig, amin aztán elindultam lefelé. Hosszan, mentem lefelé, a klasszikus, XI. kerületi, lakótelepes, kertesházas feelingben, majd végül a Sáfrány utcánál kilyukadtam Albertfalva vasútállomásnál.

Innen egy darabig járda nélkül ment az út, némileg poszt-apokaliptikus környezetben, de aztán visszatért az előző feeling, talán egy kicsit régiesebb patinával, és hajthattam lefelé, immáron a Nagytétényi úton az M0-s felé. Elhagytam a Camponát, a Minta utcánál átbújtam az M0 alatt, és aztán a nagyon vidékies Tarkagéb utcán, egy megint csak kissé vadkeleties ízű alagút túloldalán leltem meg a feljárót a Deák Ferenc hídra. Bár a gyalogosforgalom látszólag sokkal barátságosabban van kiépítve, mint a Megyeri híd, nekem sokkal nagyobb para volt az átkelés, félúton a tériszony is rám tört közben. Óriási megkönnyebbüléssel ereszkedtem le a Csepel szigeti oldalon.

Innen lényegében egyetlen nyílegyenes út volt a csepeli biciklis átjáró a soroksári úti OBI felé, amit korábban már felfedeztem. Persze Csepel innen arrébb van, de végig lehet deszkával haladni: először egy törött-repedt betonúton, amiben az egyetlen jó dolog, hogy legalább van; aztán kiszélesedik, egyre simább lesz, néhol bicikliút is lesz belőle. Csepelen most nem kalandoztam el semerre, ugyanazon az útvonalon mentem ki, mint legutóbb be; aztán pedig a Soroksári úton a lehető legrövidebb úton visszatértem a lezárt rakpartra. Most sokkal jobban ki volt használva, mint hajnalban, de azért így is nagyon kényelmesen mehettem hazáig.

Bár az utóbbi időben elég sokszor eljátszottam, hogy megindultam a létező leggyorsabb útvonalon egy irányban, hogy aztán minél messzebbről tudjak visszafordulni, annak is megvan a maga varázsa, ha az ember nem csak átszáguld egy területen. A város hangulatát például sokkal jobban magába szívja az ember, ha kanyarog a különböző kis utcákon; ilyenkor érdemes arra figyelni, hogy sokat menjünk arra, amerre korábban nem. A tájékozódásomnak is sokat segít ez a fajta gördeszkázás: márpedig nekem minden segítségre szükségem van, amire csak szert tudok tenni. Borzasztó nehezen építek fel térbeli mentális reprezentációkat a fejemben: ha meg is tanulom, hogy lehet A pontból B-be és C-be eljutni, B-ből C-be attól még nem találok el. Ezek a térképek alapesetben teljesen különálló foszlányként élnek a fejemben — sok-sok gyakorlat és helyismeret kell ahhoz, hogy össze tudjam kapcsolni őket. A héten ezt gyakoroltam; a munkaidő előtti gördeszkázás amúgy is jóval kevésbé stresszes, ha a végpont nincs nagyon messze és nem kell azon izgulnom, hazaérek-e időre.

Úgyhogy pénteken a Ferdinád hídon való átkelés után nem zúztam végig a Podmaniczky utcán, hanem egy cikk-cakkban indultam meg a Keleti felé. A Városligetet nem is érintettem, találtam viszont pár nagyon hangulatos zuglói utcát, aztán sikerült a volt gimnáziumomba is belefutnom. Végül aztán a Mogyoródi úton indultam el tovább kifelé, de az első adandó alkalommal visszatértem a kisebb zuglói utcákig, és így mentem fel Alsósrákosig.

Alsórákost amúgy egyszer már megjártam a héten: akkor a Kerepesi utat próbáltam ki, és onnan kanyarodtam vissza a Rákos partjához, és végül onnan választottam egy teljesen másik utat hazafelé, javarészt a Körvasút sor vonalában. Akkor a Telepes utcán mentem vissza a belvárosba, tegnap viszont Rákosrendezőnél átvágtam Angyalföldre és ott krúzolgattam a Kassai utca elejéig — onnan már nem sok felfedeznivaló van nekem, minden alternatív útvonalat ismerek hazáig.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 703,08 km
Futás: 398,44 km

Gyerekkoromban, amikor halálra untam magam egy nyaraláson, megváltásként érkezett édesanyám ajándéka: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény C. S. Lewistól. Vasárnap kb. annyira izgatottan fedeztem fel a második gördeszkás átjárómat Dunakeszire, mint amikor a gyerekek átjutnak a szekrény hátulján Narniába.

A térképen már többször kinéztem magamnak ezt az átjárót az M0-s alatt, de soha nem sikerült idekeverednem. Nem is annyira egyszerű a navigáció, ha az ember gyalogosan járható utat szeretne, én meg ugye nem vagyok egy nagy navigátor. Messze is van, és fogalmam sem volt, be lehet-e jutni innen Dunakeszi belterületére.Nagyon szerettem volna egy alternatív útvonalat találni; ez a kulcs ahhoz, hogy tehessek egy normál hurkot a városon kívül is, anélkül, hogy ugyanazon az útvonalon kéne ki- meg bemennem.

Végül aztán imádott Újpestemen, a Nádor és a Sporttelep utcán mentem ki Káposztásmegyerre, a Farkaserdő utca aztán szépen kivitt az Íves útig. Kíváncsi voltam, lesz-e járda végig, de volt. Mi több, folytatódott a túloldalon is, itt ugyanis hosszan-hosszan a dunakeszi bevásárlóközpont területén kell hajtani a belváros felé; a járda, gondolom, ahhoz kell, hogy Káposztásmegyer széléről ki lehessen ugrani az Auchanba bevásárolni.

A bevásárlóközpont végtelen betonrengete után (gördeszkával ez egy piece of cake) már csak a megfelelő utat kell megtalálni — nem egy nagy szám, csak hát a központ körül ugye spagettiként tekeregnek a különböző bekötőutak és körforgalmak. Végül a Pallag utca volt a nyerő, mindenféle kerülőút csak és kizárólag a térképen létezik, a valóságban már nem. Ez cserébe majdnem végig járható, néhány tíz méteren kellett csak kézbe vennem a deszkát, de a forgalom végig szépen le van választva az autóktól.

Dunakeszire beérve már nem terveztem nagyobb mászkálást: egy kis kör után mentem vissza a bicikliútra. Ezzel a rövid résszel a város nem lopta magát nagyobb bele a szívembe: néhol a járda csak ötven éves, szétrepedezett betonlapokat jelentett, néha még ezt sem. Volt azért pár hangulatos, görbe utca, meg, mérsékelt örömömre, néhány földút is — például a Nagykert köz folytatása is, amin visszatértem a bicikliútra. Onnan aztán megállás nélkül toltam haza hazáig. Legközelebb ez pont visszafelé lesz majd: a bickliúton megyek majd ki Dunakeszire, elmegyek valameddig, megnézem a városnak azt a részét, aztán hátul, Káposztásmegyer felé megyek majd haza. Így simán átlépem majd a 40 km-t (ez így most 36,7 volt).

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 666,34 km
Futás: 384,99 km

Amióta rendszeresen megyek 30 kilométer fölött, mindig benne van a pakliban, hogy gyalogolok egy kicsit. Elfogy a járda, a kerülő óriási lenne a következő alternatív útvonalig vagy egyenesen visszafelé kellene mennem; és amúgy is, arra az útvonalra vagyok kíváncsi, amit kinéztem magamnak. Úgyhogy ilyenkor leszállok a deszkáról és sétálok, amíg megint nem lesz alkalmas terep. Belefér. Ez a mai nap azonban nagyobb szippantás volt a kelleténél.

Kinéztem magamnak a térképen Budakeszit — gondoltam, felmegyek a Budakeszi úton, visszakerülök Budaörs felé, csak lesz valami járda vagy bicikliút vagy valami. Hehehehe.

A Budakeszi út felfelé eddigi pályafutásom durvább kihívásai között szerepel, de nem baj, amióta megtudtam, hogy édesanyám ténylegesen megnézte a skoggingos bejegyzésem alatti videót, azóta különösen inspirált vagyok, hogy ezt gyakoroltam. Úgyhogy ezzel nyomtam felfelé — tüdőszakasztó menet volt, de felértem. Persze itt sem volt végig járda, kicsit sétálnom kellett, aztán kipróbálhattam, hogyan birkóznak meg a Shark kerekeim a kemény földúttal — végül is egész jól, de azért nem véletlen, hogy az erdei gördeszkázás még nem olimpiai sportág. Aztán már benn is voltam Budakeszin — egy jó hosszú, velőt rázó ereszkedés, és el is kezdhettem keresni az utat Budaörs felé.

Itt jött aztán a kellemetlen meglepetés: amennyire ezt fel tudtam deríteni, Budakesziről nem vezet olyan út Budaörsre, ami gyalogosoknak/bringásoknak lenne szánva — márpedig szeretne a fene nagy forgalmú, több sávos úton longboardozni az ember. Félreálltam, megnéztem, milyen gyalogos útvonalakat javasol Budaörsre a Google maps, ami teljesen egyértelmű volt: át kell vágnom a hegyeken. Valamennyire ismerem azt a terepet, tudtam, hogy ott nem lesz betonút. Mindegy, ezt a békát le kellett nyelnem, nekivágtam.

Gyönyörű, sima betonút vezetett az első három kilométeren a vízművek egyik telepéig — élveztem is volna, ha nem tudtam volna, mi jön. Aztán a betonút tényleg elfogyott, és egy kavicsos-meredek földúton kellett elindulnom felfelé, gyalog, motoros cuccban, gördeszkás cipővel, longboarddal a kezemben. 3 kilométer persze nem olyan sok, és az is adott némi elégtételt, hogy az út végül gyerekkorom egyik ikonikus helyszínén, a Budaörsi Kopárokon vezetett át. Leereszkedtem Budaörsre, aztán amint végre lett aszfalt, ismét deszkára pattantam.

Innentől kezdve jelentős könnyebbség volt, hogy Budaörs lényegében egésze Budapest felé lejt — egy-két extra kaptató adódott még út közben. Budaörsön persze lett volna bőven felfedezni való, de már megvolt a kellő mennyiségű kaland mára. Inkább csak nyomtam végig az egyes mentén — Kelenföldön pedig már nagyjából ismerem a járást a gazdagréti kalandom óta. Semmi kedvem nem volt a Bartók Béla úthoz, inkább elkanyarodtam a BAH csomópont felé és életemben először leereszkedtem deszkával az Alkotás úton.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 615,94 km
Futás: 370,65 km

Vác után, hétfőn nem volt kedvem semmi grandiózushoz, pláne hétköznap hajnalban. Megnéztem pár, eddig be nem járt utcát Angyalföldön, kipróbáltam a Tatai utat, amit futás közben fedeztem fel. Megnéztem, milyen longboarddal a Népsziget: az aszfalt nem egy leányálom, de a célnak megfelel, mondjuk ha az ember kerülni akar egy kicsit a Váci útról. Kicsit gurulgattam a Marina-parton, aztán a Duna-parton hazajöttem; két és fél óra volt az egész, háromnegyed nyolckor már a kávémat főztem. 18 és fél kilométer volt az egész, edzésnek nem valami nagy szám, de a célnak azért megfelelt.

Gyönyörű reggel volt, és elég csendes helyeket választottam. Hajnaltájt gyakran érzi úgy az ember, hogy szinte egyedül van a még alig ébredező várossal. A gördeszka meg, ahogy szabadon suhan az utca felett, még rá is erősít erre az álomszerű érzésre.

Az út Vácra gyerekkorom egyik meghatározó és állandó élménye: hétvégén összepakoltunk és elindultunk Kisgombásra a nagymamámhoz. Erős negyven perces út volt ez, nyaranta gyakran megálltunk a Pingvin cukrászdában fagyizni egyet. Nyilván elkezdtem agyalni rajta, hogy lehetne megoldani, hogy kiguruljak Vácra, főleg, amióta átléptem a harminc kilométeres távot városon belül. Oda-vissza ez nyilván kívül van a lehetőségeimen, legalábbis nem hiszem, hogy képes lennék legurulni 70+ kilométert egy napon. Viszont Nicoline is eléggé szereti a várost… úgyhogy elég könnyen sikerült rábeszélnem, hogy menjünk oda piknikezni — én longboarddal mennék, ő kocsival, flangálunk egyet, aztán hazahoz. Igazi kis intermodális kirándulás. A 15-i hévége pont jó választásnak tűnt.

Amióta tudom, hogy van bicikliút a kettes mentén, nem aggódtam túlzottan — van egy kollégám, aki rendszeresen elteker Dunakesziről Vácra, tehát csak az oda való kijutásról nem volt eddig tapasztalatom. Azt sem tudtam, mennyire lesz ez más, mint a városban rohangálás — ami azért mindig egy nagyon dinamikus élmény, le-fel kell menni a padkákról, piros lámpák vannak, gyalogosokat kell kerülgetni, rossz minőségű betonon bukdácsolni. Úgy sejtettem, hogy a városon kívüli haladás ennél biztos egyenletesebb lesz — nem tudtam, ez jobban vagy kevésbé bizonyul majd megterhelőnek.

Ameddig lehetett, a Duna mellett mentem kifelé a városból, hogy ne kelljen századjára is a Váci utat koptatnom — a Duna Plazánál kanyarodtam rá, ahonnan viszont nagyon sima volt az út kifelé a városból. A kettes leágazásánál ittam egy nagyot az energiakoktélomból, aztán vettem egy nagy levegőt és nekivágtam.

A bicikliút nem megy be rögtön Dunakeszire: a kettes túloldalára kanyarodva sokáig a város mögött vezet. Onnantól kezdve viszont szinte folyamatosan település mellett vezet egészen Gödig. Itt megleptem Baluékat — amikor a láttam, hogy a birtok mellett vezet el az út, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Dumáltunk egy kicsit a kertben ülve, kaptam egy meggyszörpöt, integettem a csajoknak az ablakban, aztán indultam tovább Vác felé.

Baluéktól egészen Göd határáig azon az úton kellett gurulnom a gáton, ahol már nagyon sokat mászkáltam vele az elmúlt években; kicsit rám is jött a melankólia meg a nosztalgia. Göd után Sződliget mellett inkább csak elmegy az út, és ha meg is érkezik az ember Vácra, sokáig egy kis erdei bicikliúton kell haladni, amíg az ember egy parkba kiérve végre megláthatja a város jellegzetes házait. Itt azért nem álltam meg — Nicoline még csak akkor vette fel az ebédünket Gödön. Hajtottam tovább a Duna-parton, aztán végre találtam egy utcát, amelyik nem volt macskaköves, ezen mentem fel a kettesig, ahol aztán végül úgy döntöttem, abbahagyom és bevárom a feleségemet.

Ebédelni Nyulason ebédeltünk, isteni fish&chipset, a gödi A Hal étteremből — piszok jól esett, mint ahogy a nyitott csomagtartóban üldögélni sem volt olyan rossz. Nyulas amúgy egy elég kellemes, békebeli hely, gondolom, nem lehet rossz egy hétvégi teleknek – a kilátás mindenesetre gyönyörű.

Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de halálosan kimerült sem voltam. Vácnál már elég gyakran cserélgettem a lábaimat, meg igyekeztem a bokámat is pihentetni, amennyire ez lehetséges — tulajdonképpen nem tudom, meddig bírtam volna még. Az biztos, hogy ilyen hosszú távokra menni egészen más, mint Budapesten belül kalandozni — néha nagyon megütött a távolság érzete, meg hogy mennyire kicsi vagyok az egész úthoz képest. Városon belül nagyon ritkán érzem, hogy messze lennék valahonnan. Nyilván most sem az arizonai sivatagon vágtam át az autópályán, de ha amikor fáradságot éreztem, az inkább volt mentális, mint fizikai. Ebéd után simán belefért nekem még egy nyolcvan perces séta Vác belvárosában.

Ha nem lenne járvány, nyilván könnyebben szánnám rá magam ilyesmire — nekivágnék hajnalban, aztán hazajönnék egy reggeli vonattal és már simán bruncholhatnánk együtt Nicoline-nal. Így azért kicsit több szervezést igényel a dolog, de azért még biztos bevállalok egy-két hasonlót a tavasszal meg nyáron.

— Hová mész?

— Kiugrom Ürömre.

— Ha-ha-ha, te nem vagy normális.

[…]

— Szóval akkor, hová mész?

— Mondtam már: Ürömre.

— Azt hittem, csak viccelsz.

— Nicoline kapcsol

Nézegettem a térképen, merre lehetne menni, és Üröm nem tűnt elérhetetlennek. Úgy tűnt, ha lesz is út járda nélkül, az is csak nagyon kis forgalmú lehet — amúgy meg úgy tűnt, nagyjából össze van épülve Budapesttel.

A Laktanya utca egy szuper kis egérút a Szentendrei úthoz képest, remekül ki lehet surranni vele a HÉV-megállóból észak felé. Aztán, amikor eljött az ideje, elkezdtem kifelé cikcakkozni, hogy aztán végül, jó sok szinte néptelen utcákon való sima gurulás után, a Pomázi útról forduljak rá a Bécsi útra. A 10-es elkerülőnél, hogy nem kelljen szenvednem a gyalázatos járdával a viszonylag erős szmogban, inkább felkaptattam Ürömhegy első utcáján. Innentől kezdve kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de kapaszkodnom kellett felfelé Üröm főteréig, ahol aztán szépen irányba fordultam Csillaghegy felé.

Ezekkel a nagy kaptatásokkal alapvetően nincs bajom. Egy dolgot lehet csak jól megszívni velük: a lefelé utat. Járdán lefelé nyomni semmiképpen sem könnyű: slide-olni nem is tudok, de ha tudnék, sem lenne biztonságos vagy egyáltalán, könnyen kivitelezhető; amúgy meg fékeznem kell. Jó esetben azért tudok gurulni legalább egy kicsit, rosszabb esetben meg olyan vagyok, mint egy kerekes kenguru; aztán van a legrosszabb eset, hogy egyszerűen nem tudom olyan rövid időre felemelni a hajtó lábamat, hogy a deszka ne gyorsuljon veszélyes ütemben. Úgyhogy az ember ilyenkor sétál lefelé, motoros cuccban, gördeszkát lóbálva a kezében. Mindegy, ez most valahogy nem zavart, a meredek lejtőknek meg előnye mindenképpen van: legalább hamar véget érnek.

A Királyok útja helyett a Római Partot erőltettem, amíg volt értelme, aztán pedig a vasúti hídon mentem át Pestre. A Váci utat sikerült teljesen mellőznöm: kicsit kerültem, és végül Angyalföldön keresztül, a Kassákon értem haza. 30 km volt összesen, szóval nem egy eszelősen nagy táv, de megint kidugtam egy kicsit az orrom Pest megyébe: ezeket az utakat mindig többre értékelem egy kicsit.

Múlt héten többször is visszatértem Rákospalotára, illetve Újpestre — remekül át lehet járni a két városrész között és ezt erősen ki is használtam. Gördeszkázásra mindkét hely tökéletes: sok a viszonylag jó állapotú járda és van egy csomó alternatív útvonal, amit lehet próbálgatni, ráadásul a város textúrája is nagyon változatos errefelé. Kicsit több, mint húsz éve gyakran megfordultam Újpesten, de akkor persze semmit nem érzékeltem abból, mi merre van.

Viszonylag kis erőfeszítéssel tudok így új helyekre jutni, és ezek a körök pont beleférnek abba a három órába, amit a reggeli munkakezdés előtt össze tudok kaparni magamnak. Igaz, ehhez adott esetben negyed ötkor kell kelnem, hogy ötkor ellökhessem magam a ház elől, de mindig úgy érzem, hogy megéri.

A Pólus centerhez is kinéztem egyik nap — ez sem volt különösebben messze, de mégiscsak egy szimbolikus jelentőségű hely az életemben — az első bevásárlóközpont volt Budapesten és nekem akkor még elérhetetlen messzinek tűnt; már csak azért is, mert fogalmam sem lett volna, merre induljak.

Az M3 felvezetőn, illetve a vasútvonalakon való átkelés jelenti ezeknek az utaknak a fő kihívását — bár általában nem nézem nagyon sokat, merre megyek, amíg el nem kell indulnom hazafelé, ezeket a kereszteződéseket mindig jó előre ki kell néznem és gondosan oda kell navigálnom — ami sajnos még mindig nem az erősségem.

Tök érdekes, mennyire megváltozik a gördeszkázás jellege, ha van benne valami küldetés. Elég lazán beszéltük meg Petiékkel, hogy ha úgy alakul, akkor majd arra gurulok és összefutunk, de amint elkezdtünk egyeztetni, rögtön úgy éreztem, van egy cél, ahová el kell jutnom és meg kell dolgoznom.

Persze ez nem ilyen egyszerű, ha az ember nem tudja, végül milyen terepen kell mennie — most pedig végül alaposan megszívtam. A Soroksári-úton húztam ki a Határ útig, onnan kezdtem meg a felfedezést. Pestszenterzsébet és Pesterzsébet aránylag adta magát, viszonylag simán haladtam — aztán a kertvárosias rész hozta az első nehézséget — iszonyatos állapotú beton, néha csak hepehupás, beton járólapok, jól lelassultam. De ezt meg megoldottam volna, az új deszkám is jobban veszi ezeket az akadályokat meg a technikám is egyre stabilabb.

Az első meglepetés az volt, amikor a Szentlőrinci úton, amin át akartam kelni az M5 túloldalára, a Nagykőrösi úthoz, elfogyott alattam a járda. Kezdődhetett hát megint a séta deszkával a kezemben, aztán mászhattam át az autópálya felett mindenféle gyalogösvényeken — akkor már kb. biztos volt, hogy kilencre nem leszek Petiéknél. Szerencsére ráértek.

Aztán kiderült, hogy a Nagykőrösi útnak ezen a külső szakaszán sincs járda, csak buszmegállók vannak itt-ott, úgyhogy folytatódhatott tovább a séta a préri mellett, csak most az ellenkező irányba. Cserébe megkaptam azt a romantikát, hogy az első centi járdától kezdhettem a gördeszkázást — ráadásul mint kiderült, az Ecseri piac is itt van, amiről korábban csak hallottam. Innen vettem be magam Kispest kertvárosi házai közé — a járda olyan volt, amilyen, néha egészen tűrhető, néha hosszú szakaszon púposodott a gyökerek miatt. De aztán csak sikerült csatlakoznom Petiékhez, kicsit dumálgattunk, a lányok pedig kipróbálták a deszkámat.

Mivel még szerettem volna pár plusz kilométert tenni a kerekekbe, innen nem egyből hazaindultam, kerültem egy kisebbet a Fiumei út felé. Ez a múltkor is nagyon bejött, de most kipróbálhattam visszafelé, lejtmenetben. Klassz kis levezetés volt, nagyon élveztem.

Ez volt a Bioteches kulacsom felvezető köre, a spéci aminosav-izontóniás ital koktéllal, amit azóta is iszom ezeken a hosszabb utakon. Frankón bevált, szomjas sem voltam végig, és otthon kellően olajozott izmokkal tértem, haza, nem akartam kilehelni a lelkem a kapuban.

A múltkor említettem, hogy az Üllői út egyik szakasza gyakran összeolvad álmomban Bristol egyik városrészével. A múltkor sikerült megcsípnem azt a szakaszt, ami az álombeli helyszín budapesti eleme. Ez az:

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 445,11 km
Futás: 310,57 km

Eljutottam oda, hogy a 14 kilométeres edzések azok, amikor lazítok: tök jól kimozgatják a lábamat (elsősorban a vádlim szorul rá erre) a hosszabb gördeszkázások után. De amióta tényleg sokat gurulok, azóta a futásom is sokkal robbanékonyabb lett, 7,5 km/h helyet 8-9-cel szoktam futni újabban — ez elég komoly előrelépés ezen a távolságon. Versenyeken persze sokszor futok gyorsabban, arra zéró motivációm volt, hogy mondjuk egy kedd vagy egy szerda reggel kihajtsam a belemet — most is magamtól gyorsultam be.

Ha longboardozás van betervezve másnapra, akkor most már öt óra helyett fél ötkor kelek — így van annyi időm, hogy egy-egy normális körre is elmenjek a városban — múlt hét pénteken például a Rákos-patak partjára ugrottam vissza.

Hétvégén viszont mindkét nap sikerült kigördeszkáznom Budapestről; ez mondjuk nem jelent sokkal több gördeszkázást (bár a hatvan kilométert azért átléptem két nap alatt), inkább csak szimbolikus jelentősége van a szememben. A szombati nap összességében véve egy nagyon jól sikerült túra volt: Pesten mentem fel a Megyeri hídig, átkeltem a túloldalra, utána az Omszki tónál eldöntöttem, hogy kicsit bemegyek Budakalászra, és a Szentrendrei úton megyek haza.

Két kisebb probléma adódott mindössze. Az egyik a Megyeri híd gyalogjárójának kialakítása volt: miközben egy magas kerítés választja el az úttestől, alul van egy széles rés, ahol simán kiférne a deszkám. Bár nem esek túl gyakran, már láttam magam előtt, hogy elhasalok, a deszkám kilő alólam, és mint levél a postaládába, kicsusszan az autók alá. Úgyhogy nem sokat lazítottam, hajtottam végig — így abszolút kontroll alatt van a longboard, viszont persze sokkal fárasztóbb is a haladás. Meg azért nem bántam, a gyalogjáró tele van apró kavicsokkal, amikben rossz esetben el is lehet akadni. A másik váratlan helyzet pedig az volt, amikor Budakalász határában (bár házak továbbra is voltak) egyszer csak megvolt a gyalogjáró. Mivel nem volt kedvem ebben a forgalomban belekezdeni az országúti gördeszkázásba, ezért inkább sétáltam addig, amíg egy lakótelep szélén nem lett járdám megint.

Meglátogattam a békásmegyeri piacot, aztán elindultam hazafelé: sajna már túl fáradt voltam ahhoz, hogy variáljak az utcákon, végigzúztam a Szentendrei úton, az Árpád híd után pedig a Váci úton és kész. A Váci amúgy nagyon sokszor adódik default útvonalként, de erre szerencsére már odafelé gondoltam, és akkor inkább másfelé mentem — így szombaton csak egyszer került sorra a belső szakasza.

Ennél jóval nagyobb szívás volt a vasárnap, amikor a (Külső) Szilágyi úton próbáltam meg bejutni Dunakeszire. A Szilágyi út viszont egy valódi göreszkás horror: majdnem végig tele van tízcentis, mély, az út teljes szélességén végighúzódó repedésekkel, sokszor felfelé kunkorodó peremekkel. A csak úgy simán repedezett beton most már egyre ritkábban jelent problémát, ahogy fejlődik a technikám, de ezek a tankakadályok piszkosul lelassítottak és irritáltak is. Itt-ott volt egy-két párhuzamos járda, ahol el lehetett kerülni ezeket az iszonyatos szakaszokat, de az út nagyobbik felében nem maradt más, csak a vergődés.

Egy bicikliúton indultam ki Pestről, elmentem egy körforgalomig — aztán a bicikliút, mintha elvágták volna, véget ért. Persze gyalogolhattam volna megint az országút mellett, de erre a hétvégére ekkor már elegem volt ebből a hobó imidzsből, na meg édesapámat is vártuk ebédre, és visszafordultam. Azt kábé tudtam, hogy nincs az a pénz, hogy én visszafelé is végigszenvedjem a Szilágyi utat — úgyhogy inkább a Megyeri úton mentem végig, most először teljes hosszában. Sokáig itt is vacak a burkolat, de már nem olyan nagyon durván, megfelelő ügyességgel azért végig lehet menni rajta. A Váci utat most is kerültem, ameddig lehetett, de aztán már inkább ismét a gyors haladást helyeztem előre; az Árpád úttól kezdve már itt toltam hazáig. Simán hazaértem időben.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 364,77 km
Futás: 297,03 km

Az Üllői út Határon úton túli szakaszán nem jártam sokszor, de mindig nagyon megfogott a hangulata. Bristolban van egy városrész, amelyik eléggé hasonlít erre a környékre; amióta ott voltam, álmomban viszonylag gyakran megfordulok itt. Múlt hétvégén viszont mindkét nap jártam az Üllőin, szombaton pedig a külső szakaszon is egy szép darabot befutottam.

Csodálatos út volt mind a kettő, javarészt kiváló minőségű betonnal, remekül tudtam haladni és a felfedezés is egészen jól ment. Biztosan nagyon sokszor fogok még ide visszajönni, de így elsőre egy egészen jó kis útvonalat sikerült kiválasztani: Pestszentlőrinc és Kőbánya is benne volt. A Maglódi úton jöttem hazafelé, a 28A villamos vonala mentén végig. A nap legkellemesebb meglepetése a Fiumei út volt, tükörsima volt az aszfalt a temető felőli oldalon, gond nélkül vitt ki a Népligetig.

Másnap az eddigiekhez képest ellenkező irányban vágtam neki a Soroksári útnak, és az Illatos úton mentem fel a József Attila lakótelepig — jó rég nem voltam már itt, most egy kicsit nosztalgiáztam, amíg szép lassan lavíroztam hazafelé a repedezett járdákon.

Érdekes, ködös idő volt, a csapágyaimnak kissé nedves (vasárnap hajnalban generálozással kezdtem a napot, négyből három kerekem állt be), de nekem nagyon kellemes. 56 kilométert tettem meg összesen, és ezúttal nem éreztem magam úgy összetörve, mint előző vasárnap. Mondjuk technikailag is sok minden a helyére került, jó tudtam hasznosítani, amit Csepelről hazafelé tapasztaltam ki: most már kezdettől fogva ügyeltem, hogy egyenletesebben és minél dinamikusabban terheljem a lábaimat. Hétfőn is kimentem a Szigetre, még egy kicsit igazgattam a technikámat; úgy érzem, tényleg sikerült szintet lépnem. Ezen a héten eddig csak egy nap kellett futnom, jól kimozgattam a bokáimat meg a vádlimat.

Csapágyból viszont hamarosan új kell majd, nekem legalábbis nem sikerült tisztítással száz százalékra felhoznom ezeket; szerintem megpróbálkozom a kerámiával. Kicsit drágább, mint az acél, de annyival azért nem, hogy ne próbálnám ki szívesen — ha pedig bejön, akkor pedig még meg is térül.