2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1220,08 km
Futás: 567,63 km

Kis híján ezer kilométert tettem meg a gördeszkalappal, ami a jelenlegi setupom alapja. Amióta megvan, folyamatosan élvezem, hogy mennyire jól lehet vele haladni, a lábamat is másképpen kell rajta tartani, mint a korábbi deszkáimon, így alig-alig fordítottam időt a gyakorlásra, inkább csak jártam a várost minden lehetséges alkalommal. Kissé az is benne volt a pakliban, hogy nagyon fontolgattam, hogy hosszú távra majd egy teljesen más geometriájú modellt veszek, és akkor végképp kárba veszett volna az erőfeszítések jó része. Most viszont, hogy úgy néz ki, jó sokáig együtt leszünk, sőt, lehet, hogy ezt a single kick, directional irány akkor is megmarad majd, ha pár év múlva eljön majd a csere ideje, így feltámadt bennem a motiváció a technikai fejlődésre. Ha már van kicktailem, akár meg is tanulhatnám a kickturnt az új lapon is, megtanulhatnék felmászni a járdák peremén, és (ez persze teljesen független a geometriától), megtanulhatnék szép élesen fordulni.

Éles cruising (Nicoline utálja, ha angol szavakat használok, amikor a gördeszkázásról beszélek, de szerintem erre nincs igazán jó szó) közben kb. lehetetlen a technikát fejleszteni. Annyi minden más van, amire koncentrálni kell és olyan sok a nehezítő tényező, hogy az ember leginkább örül, ha halad. A switch és a hajtás kivételek, de ezeknél ugye „gyakorlás” közben is egyenesen halad az ember. Az élesebb fordulatok már nem jönnek ennyire magától értetődően. Egy sarkon, hacsak nem 100%-ban belátható, nem fordulhat be az ember egy szép elegáns svunggal, hiszen nem tudhatja, nem fog-e belecsapódni egy mit sem sejtő babakocsis anyukába vagy járókeretes nénibe. Az járdák többsége pedig egyszerűen nem elég széles, hogy az ember ott gyakorolgassa a szlalomozgatást. Ha pedig valami trükkösebb dologról van szó, mint például a kickturn, akkor pedig már a biztonságérzetem sincs meg ahhoz, hogy az utcán kísérletezzek. Végül is megyek valahonnan valahová, nem akarok ott maradni, nem akarom, hogy a deszkám beguruljon az autók alá vagy hogy ráessek valakinek az autójára. Úgyhogy, amíg nem tudok valamit magabiztosan használni, addig egyszerűen rá kell szánnom az időt és gyakorolnom kell valami biztonságosabb helyen — nekem ez rendszerint a Margit-sziget.

A múlt heti félmaraton után a héten nem is annyira izgatott, hogy hajnalonta nagyon messzire menjek: egyik nap kiugrottam ugyan az isten háta mögé, hogy elhozzak egy sütit Fiataléktól Nicoline-nak, de amúgy teljesen jól kiegyeztem azzal, hogy csak úgy kimenjek a Szigetre gyakorolni. Nem feltétlenül gondolná az ember, de a cruisingra is rá kell hangolódni: ki kell találni, hogy egyáltalán, merre fogok menni, végig figyelni kell az irányokra meg az időzítésre. Ennél most jobban esett kigurulni a Szigetre és koncentrálni a technikára.

Kicsivel kevesebb, mint öt hónapja, hogy utoljára gyakoroltam a kickturn-t egy teljesen másik deszkával: ha nulláról nem is kell kezdenem, de azért bőven van mit újratanulnom. Ugyanakkor az egyensúlyérzékem rengeteget fejlődött, olyan helyzetek, amikből tavaly ősszel még simán esés lett volna, most éppen csak megakasztanak. Most már csak mozgásban gyakorolok, egyelőre azon vagyok, hogy a gördeszka orrát minél könnyedebben, minél hosszabb időre fel tudjam emelni. Így, három nap gyakorlás után már érezhető a fejlődés, de a gyakorlati használhatóság, meg az ehhez szükséges magabiztosság még nincs meg.

Az agresszívebb fordulgatással már egy kicsit jobb a helyzet, sikerült is ráéreznem az ízére, és azokon a lankásabb lejtőkön, ahol tényleg van hely, már tudom is a sebességemet ezzel kontrollálni valamelyest — ami sokkal kényelmesebb, mint lábbal fékezni magam. Elkezdtem ismerkedni a pumpinggal is — lábletétel nélküli hajtás — de ezt annyira nem erőltetem, ez nyilván sokkal könnyebb lesz majd, amikor kész lesz a szörfedeszkám.

Ez utóbbi még legalább egy hét — sajnos, mire egy Amerikából rendelt alkatrész átmegy a határon, az nem öt perc.