2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1220,08 km
Futás: 567,63 km

Kis híján ezer kilométert tettem meg a gördeszkalappal, ami a jelenlegi setupom alapja. Amióta megvan, folyamatosan élvezem, hogy mennyire jól lehet vele haladni, a lábamat is másképpen kell rajta tartani, mint a korábbi deszkáimon, így alig-alig fordítottam időt a gyakorlásra, inkább csak jártam a várost minden lehetséges alkalommal. Kissé az is benne volt a pakliban, hogy nagyon fontolgattam, hogy hosszú távra majd egy teljesen más geometriájú modellt veszek, és akkor végképp kárba veszett volna az erőfeszítések jó része. Most viszont, hogy úgy néz ki, jó sokáig együtt leszünk, sőt, lehet, hogy ezt a single kick, directional irány akkor is megmarad majd, ha pár év múlva eljön majd a csere ideje, így feltámadt bennem a motiváció a technikai fejlődésre. Ha már van kicktailem, akár meg is tanulhatnám a kickturnt az új lapon is, megtanulhatnék felmászni a járdák peremén, és (ez persze teljesen független a geometriától), megtanulhatnék szép élesen fordulni.

Éles cruising (Nicoline utálja, ha angol szavakat használok, amikor a gördeszkázásról beszélek, de szerintem erre nincs igazán jó szó) közben kb. lehetetlen a technikát fejleszteni. Annyi minden más van, amire koncentrálni kell és olyan sok a nehezítő tényező, hogy az ember leginkább örül, ha halad. A switch és a hajtás kivételek, de ezeknél ugye „gyakorlás” közben is egyenesen halad az ember. Az élesebb fordulatok már nem jönnek ennyire magától értetődően. Egy sarkon, hacsak nem 100%-ban belátható, nem fordulhat be az ember egy szép elegáns svunggal, hiszen nem tudhatja, nem fog-e belecsapódni egy mit sem sejtő babakocsis anyukába vagy járókeretes nénibe. Az járdák többsége pedig egyszerűen nem elég széles, hogy az ember ott gyakorolgassa a szlalomozgatást. Ha pedig valami trükkösebb dologról van szó, mint például a kickturn, akkor pedig már a biztonságérzetem sincs meg ahhoz, hogy az utcán kísérletezzek. Végül is megyek valahonnan valahová, nem akarok ott maradni, nem akarom, hogy a deszkám beguruljon az autók alá vagy hogy ráessek valakinek az autójára. Úgyhogy, amíg nem tudok valamit magabiztosan használni, addig egyszerűen rá kell szánnom az időt és gyakorolnom kell valami biztonságosabb helyen — nekem ez rendszerint a Margit-sziget.

A múlt heti félmaraton után a héten nem is annyira izgatott, hogy hajnalonta nagyon messzire menjek: egyik nap kiugrottam ugyan az isten háta mögé, hogy elhozzak egy sütit Fiataléktól Nicoline-nak, de amúgy teljesen jól kiegyeztem azzal, hogy csak úgy kimenjek a Szigetre gyakorolni. Nem feltétlenül gondolná az ember, de a cruisingra is rá kell hangolódni: ki kell találni, hogy egyáltalán, merre fogok menni, végig figyelni kell az irányokra meg az időzítésre. Ennél most jobban esett kigurulni a Szigetre és koncentrálni a technikára.

Kicsivel kevesebb, mint öt hónapja, hogy utoljára gyakoroltam a kickturn-t egy teljesen másik deszkával: ha nulláról nem is kell kezdenem, de azért bőven van mit újratanulnom. Ugyanakkor az egyensúlyérzékem rengeteget fejlődött, olyan helyzetek, amikből tavaly ősszel még simán esés lett volna, most éppen csak megakasztanak. Most már csak mozgásban gyakorolok, egyelőre azon vagyok, hogy a gördeszka orrát minél könnyedebben, minél hosszabb időre fel tudjam emelni. Így, három nap gyakorlás után már érezhető a fejlődés, de a gyakorlati használhatóság, meg az ehhez szükséges magabiztosság még nincs meg.

Az agresszívebb fordulgatással már egy kicsit jobb a helyzet, sikerült is ráéreznem az ízére, és azokon a lankásabb lejtőkön, ahol tényleg van hely, már tudom is a sebességemet ezzel kontrollálni valamelyest — ami sokkal kényelmesebb, mint lábbal fékezni magam. Elkezdtem ismerkedni a pumpinggal is — lábletétel nélküli hajtás — de ezt annyira nem erőltetem, ez nyilván sokkal könnyebb lesz majd, amikor kész lesz a szörfedeszkám.

Ez utóbbi még legalább egy hét — sajnos, mire egy Amerikából rendelt alkatrész átmegy a határon, az nem öt perc.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1205,58 km
Futás: 567,63 km

Sok-sok gyötrődés, gondolkodás, megrendelés és visszaküldés után összeállt a végleges cruising setupom. Most ezt fogom használni, amíg szét nem megy alattam. Ebben már egy csavar sincs az eredeti deszkámból (ami megmaradt belőle, az majd egy szörfdeszkát fog szolgálni).

Lap: Ram Longboard Luxad Edition — Lehnja (28.5″)
Csapágyak: Bones Race Reds
Kerekek: Shark 72mm Clear with black hub.
Felfüggesztés: Paris v3

Az egyik, amin nagyon sokat dilemmáztam, az a lap. Véletlenül esett az ölembe pont ez, de beleszerettem — úgy fogja a lábamat, mint egy cipő, és a mérete is tökéletes, főleg, ha kicsit zsúfolt a környezet, amiben haladnom kell. Eredetileg csak egy kísérletnek szántam, amíg majd veszek egy nagyobbat. Mindenhol azt írták/mondták, hogy hosszú távokra nagyobb lap kellene, de amikor elkezdtem megkapargatni, hogy mégis, miért, akkor csupa olyan érvet kaptam, ami nekem egyszerűen nem szempont. Nagyobb lapon természetesen több hely van a lábamnak, ami elvben kényelmesebb — de nekem ez pont passzol a lábamhoz és egyáltalán nem érzem kényelmetlennek. Egy nagyobb lapban lehetne egy kis drop, és akkor közelebb lehetne a talajhoz, könnyebb lehetne hajtani — mivel jelenleg is elkocogok 40-45 kilométert egy alkalommal, ha olyanom van, nem hiszem, hogy erre a pár milliméterre nekem érdemes lenne 30-60 ezer forintot rászánnom. A max sebesség meg nagyon kis mértékben múlna ezen, pláne, hogy az esetek 90%-ban amúgy sem megyek olyan gyorsan, ahogy technikailag tudnék — figyelnem kell a gyalogosokra (azokra is, akik váratlanul lépnek elém egy kapuból vagy a sarok mögül), a kereszteződéseknél lassítanom kell, és persze a talaj sem olyan mindig, hogy a végsebesség lenne a legnagyobb problémám.

A truck (felfüggesztés) nem volt éppen egy létkérdés, a Penny gördeszka truckja sem volt rossz egyáltalán, de mivel abból egy szörfdeszkát szeretnék fabrikálni, hát beruháztam erre a Parisra; ez elvben nagyon jó cruisinghoz. Limitált tapasztalatom van eddig vele, eddig viszonylag jól működik, simán és jól fordul, de még meg kell szoknom. Mindenesetre szép, minőségi darab, nem volt kidobott pénz. Mivel üreges belül, teljesen más hangja lett a deszkámnak, amikor ledobom a földre.

A csapágyaknál sokat gondolkodtam rajta, vegyek-e keramitot; az elvben jobban bírja a nedvességet és talán egy kicsit gyorsabb is. Viszont piszok drága, és amit mindenki megemlít, hogy a becsapódásokat annyira nem bírja jól, márpedig én padkázom rendesen. Végül úgy döntöttem, nem szeretném, hogy a méregdrága csapágyakban még csalódnom is kelljen, így vettem ezt a viszonylag drágább, de nagyon jól összeszerelhető, acélgolyós Bonest, ami úgy suhan velem, mint egy álom.

A Shark kerék alapvetés nekem, eddig egy 60 mm-esen gurultam és imádom; amikor megvettem ezt a lapot, és láttam, hogy ez alatt több hely van a kerekeknek, felvetődött bennem, hogy talán érdemes lenne egy nagyobbra beruházni. De nem tudtam, a 72 mm is be fog-e férni — azt meg pláne nem, megéri-e a pénzt a váltás. Végül sikerült nagyon olcsón kifognom pár 70 mm-es hagyományos cruising kereket, és befért; egyben arról is meggyőződtem, hogy tényleg óriási pluszt jelent az a plusz tíz miliméter, sokkal jobban eszi a talaj repedéseit és egyenletesebben is gurul, mint a kisebb kerekek. A kísérletből az is kiderült, hogy én már teljesen függő vagyok a Shark sima futásától: olyan volt gurulni a nem-Shark keréken, mintha iszapban gördeszkáztam volna. Rögtön megrendeltem hát ezeket az átlátszó kerekeket — kissé már untam a feketét.

Kíváncsi vagyok, mi meddig bírja majd a strapát. Karbantartásból mindig is jó voltam, szóval azon aligha fog múlni.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1164,63 km
Futás: 567,63 km

Két egymás után levő hétvégén is kinn voltam Rákosszentmihályon. Egyszer Csömört céloztam be, amihez viszont Majorszegiligeten és Árpádföldön is keresztül kellett mennem. Másodszor Sashalomra volt a tulajdonképpen cél, és utána keresztben vágtam át Rákosszentmihályon a Késmárki útig. Nagyon kellemes, gördeszkabarát része ez a városnak, jól be lehet járni és van néhány kifejezetten kellemes útvonal is.

A megközelítésre millió jó lehetőség van: az expresszjárat (már akinek útba esik) a Kerepesi út, Rákospalota-Újpest felől a Késmárk utcát kell belőnünk, előtte átvágva Pestújhelyen és esetleg Újpalotán vagy. Ami az én kedvencem, mehetünk dél, vagyis Alsórákos felől is. Ez eleve egy kis kertvárosi környezet, rengeteg jó alternatív útvonallal: a Hungáriára merőleges, a Thököly útra párhuzamos utcák szinte mindegyik kivezet először a Nagy Lajos Király útjára, utána pedig a Rákos patakhoz. A Thököly utat folytató Csömöri útnál (azért fogalmazok így, mert két Csömöri út is van ezen a környéken) elkezdődik a patak mellett egy bicikli/sétaút, ahol nagyon jól el lehet suhanni, amíg el nem döntjük, hol fordulunk észak felé. A legutóbbi hétvégén nekem egy plusz bónusz volt, hogy az Andrássy utat és a Kós Károly sétányt is lezárták a forgalom elől, azt is ki lehetett próbálni. Ennek inkább csak hangulati értéke volt: az Andrássyn jobban jártam volna a járdával, annyira vacak az autóút minősége. A Kós Károlyon viszont annyira gyatra, szétrepedezett, hullámos a gyalogjáró, hogy annál bármi jobb — speciel az út középső része éppen csak egy paraszthajszállal.

Pestújhelyet akkor fogjuk látni, ha nyugat felől érkezünk vagy arra távozunk: én mindkét alkalommal benéztem egy kicsit Újpalotára is — első alkalommal azért, mert tudni akartam, gördeszkázható-e a Késmárkival párhuzamos Szentmihályi út (nem az). Mindkét helyen kissé kiszámíthatatlan az aszfalt szerkezete: egy ideig minden szép és jó, aztán egyszer csak tízcentis hasadékok hosszú sorozata fekszik majd előttünk: ilyenkor érdemes valamilyen alternatív útvonalat keresni (már ha van). Amit viszont nagyon szeretek, és mindkét városrészben van, az a lakótelepi házak közötti sétautak kusza hálózata: ezek nyugisak is és hangulatosak is. Ha most tanulnék deszkázni és a környéken laknék, biztosan itt gyakorolnék.d

Nyugat felől Rákosszentmihályra az egyetlen valódi útvonal a Késmárki út: mindenféle raktárak, gyárak és nyomdák vannak mindkét oldalán, és hol ezen, hol azon az oldalán van gördeszkázható járda, de folyamatosan és jól lehet rajta haladni. Nem magától értetődő az atmoszférája, de amióta elcsíptem, nagyon megszerettem.

Maga Rákosszentmihály egy kellemes, kertvárosias városrész, ahol a járda iszonyatos, de ez nem számít, mert a helyiek is az úttestten flangálnak (kivéve pár szélesebb utat, de ezeket a járda is rendben van): öreg nénik a húzhatós táskájukkal, fiatal szülők a babakocsival stb., szóval itt valahogy az úttesten gördeszkázás sem tűnik akkora szabályszegésnek. Sashalom, Árpádfölde és Majorszegiliget is hasonló, csak néha még falusiasabb a környezet. Csömörre eddig én két utat fedeztem fel, mindkettő kiváló minőségű bicikliút: az egyik a Csöbör, a másik a Suba utca. Csömörből nem láttam sokat, épp csak annyira mentem be a település szélére, hogy vissza tudjak fordulni.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1164,63 km
Futás: 567,63 km

Hát ezzel piszkosul megszenvedtem. Egy hónapon belül ez volt a második félmaratonom, közben kaptam egy Astrazeneca oltást, jól bekaptam a mellékhatásokat, az utóbbi időben meg mindig volt kedvem gördeszkázni, nem nagyon edzettem hát a futásra. Ez a 9,2 km/h-s átlagsebesség azért nem rossz egyáltalán; viszont ennyire nagyon régen küszködtem már a futással.

Jógával indítottam a napot: előző nap 39 km-t gurultam, szóval gondoltam, nem árt kicsit átmozgatni az izmokat. Hogy kicsit színezzem a dolgokat, most nem a Duna mentén mentem végig, hanem elkezdtem a szokásos futókörömet, aztán onnan vettem egy nagyobb lendületet Újpesten, átugrottam Rákospalotára, majd onnan jöttem vissza, Alsórákoson keresztül. A longboardozás egyik hozománya, hogy egyre jobban tájékozódom: ezt a kört mindenféle térképnézegetés nélkül hoztam össze, és a Ferdinánd híd innenső felén álltam meg, tehát a távolságot is sikerült egészen jól belőnöm. Ezen a héten le volt zárva a Kós Károly sétány és az Andrássy út: gördeszkával is kipróbáltam mind a kettőt, de futva jobb volt: nem zavart a vacak aszfalt, viszont egy kicsit visszahozták a futóversenyek miatt lezárt város érzését.

16 km-nél éreztem, hogy ez most nagyon nem az igazi: utólag láttam, hogy valóban, a teljesítményem akkor kb. végleg beesett 9 km/h alá. Fáradt a bokám, a combon, vádlim, és egyszerűen nem tudtam visszahozni magam, minden lépésért aktívan küzdeni kellett.

Mindegy, megvan, túl vagyok rajta, még mindig képes vagyok rá. Szerintem a következő hetet egy kis technikázással fogom kezdeni a szigeten, mert a távolságok per pillanat nem vonzanak annyira.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1076,18 km
Futás: 521,73 km

Ez már egy kicsit régebbi túra, de még nem volt érkezésem írni róla. Nem is annyira vetett fel a lelkesedés, mert nagyon alulmúlta az előzetes várakozásaimat.

Pár hete ugye sikerült találnom egy alternatív útvonalat a 2-es út mentén futó bicikliúthoz képest — ez megteremtette a lehetőségét annak, hogy tegyek egy kört Dunakeszin, és ne arra kelljen hazajönnöm, amerre elmentem. Ez meg is történt, de Dunakeszi, mint gördeszkás helyszín nem igazán lopta be magát a szívembe.

Én gördeszkázni elsősorban a járdán szeretek. Budapest külvárosában van pár csendes utca, ahol nincs járda, Üröm felé is volt pár út, ahol az úttesten kellett menni — ennyi azért simán belefér nekem, aztán, ahol forgalom is van, ott sétálok. Dunakeszi szemlátomást úgy gondolhatja, hogy ő az ötvenes években átestek a járdázáson, szép nagy térközzel leraktak egy csomó betonpanelt az úttest mellé, az azóta mállik-repedezik, de jó lesz az még egy pár évtizedig. Úgyhogy város nagyobbik részét kitevő kertvárosi részen az úttest olyan, mint az álom, a járda viszont járhatatlan gördeszkával. Úgyhogy technikailag szabálytalankodtam egy sort — autóval nem találkoztam, de kellemes így sem volt; Dunakeszi kertvárosi része pedig annyira nem izgalmas.

Ami tetszett, az a Duna és a vasút közötti rész — ez színesebb és gördeszkabarátabb is lehetne, és itt a járda sem annyira gyalázatos, de ez szigorúan csak a helyi viszonyokhoz képest igaz — csapnivalónak ez is csapnivaló. Ennek a résznek azért van egy kis hangulata, van mit felfedezgetni, nem csak tökugyanolyan utcákon gurulgat fel és alá az úttesten,

Érdekes módon a visszaút sikerült a legjobban: sikerült rátalálnom egy bicikliútra, amelyik végül egy harmadik kijárat Budapestről Dunakeszire: a Külső Szilágyi vagy a Megyeri út felőli kijárathoz van nagyon közel — egy alagúton át lehet menni a vasút túloldalára, és a Dunakeszi úttal párhuzamosan fut egy keskeny, Dunakeszi felé lejtő, elég kellemes bringa/sétaút. Nagyon sokat kell rajta menni, mire az első elágazási lehetőség szembejön, de legalább kényelmes és biztonságos.

Na nem mintha olyan nagyon vágynék vissza Dunakeszire.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 983,15 km
Futás: 521,73 km

Amikor jó tíz éve volt egy intenzív futós időszakom (naponta kétszer edzettem), volt egy jó kis futóplaylistem, amit nagyon szerettem. Nagyon alaposan fel volt építve, ki volt találva, hogy mikor mi motivál; először 40, aztán 50 perceket futottam (hahaha, ma már ez csalónapnak is bágyadt lenne), és a playlist percre ki volt számolva, az utolsó szám végénél le is lehetett állni, lehetett hazasétálni a sportpályáról.

Amióta újra kezdtem a futást (illetve először az edzőtermi kardiózást), inkább hangoskönyveket és podcastokat hallgattam, de az edzőteremben filmeket is simán néztem. Azért néha csak rám jött a zenehallgatnék — ezekre az esetekre raktam össze az új playlistemet, humoros rap battle-ökből; az első félmaratonomat is erre futottam.

Újabban elkezdett foglalkoztatni az átlagsebesség is, most már kevésbé vagyok elégedett, ha csak letolom a napi penzumot (persze így is vannak rossz napjaim), így eléggé összpontosítanom kell, hogy időben végezzek, nem nagyon marad energiám beszédet hallgatni. Aztán hétvégén, amikor próbáltam kimozdulni a totális motiválatlanság mocsarából, hogy meglegyen az aznapi sportolás, eszembe jutott, hogy talán egy kis normál zene segítene. Visszanyúltam a régi jól bevált módszereimhez, és összeraktam egy régi-új listát; amennyire lehetett, régivel kapcsolatos támaszkodtam, de nem stresszeltem rá túlságosan erre: az Atlas, rise például biztosan egy új darab, hiszen az még nem is létezett az eredeti lista készültekor. Részben a rendezőelv is más. Most már nem fontos, hogy a vége nagyon ütős legyen, hiszen kb. soha nem tudom, mikor fejezem be a futást: változó távolságokat futok, változó időkkel, amikor 9,2 km/h-val futok 17 km-t, az más, mint amikor 8-cal 14-et. Aztán, ahogy megöregedtem, jobban esik a hasonló zenei stílusú számokat egy tömbben hallgatni: például van Metallica, Offspring és Mark Knopfler blokk — régen inkább az számított, mikor milyen dinamika segített jobban. A hagymománytisztelet jegyében viszont továbbra is a Don’t let me be misunderstooddal kezdem az egészet, és utána, ugyancsak a tradícóknak megfelelően, egy jó pörgős szám, a Green Hornet következik. 9,2 km/h 17 kilométeren nem is volt rossz demó.

Most amúgy épp elkezdtem növelni a napi futótávomon, 13,5-14,5-ról próbálom 16-17 közé feltornászni a hétköznapi adagot; ez mostanában már simán belefér abba a két órába, amit a futós napok reggelén erre szeretnék szánni. Jó lenne persze ezt az időt is lenyomni és tartósan 9 fölött tartani az átlagsebességet, de hát ez még nagyon a jövő zenéje. Edzéstervekben továbbra sem hiszek, csak a brute force-ban; így nem kell annyit agyalni a dolgon viszont a kétségkívül fejlődés lassabb. Ezt figyelem nyugodtan pakolhatok még számokat ebbe a playlistbe, mert több, mint a feléig eljutok a második hallgatással.

Az igazi éles teszt persze a Vivicittá virtuális félmaraton lesz. Nem terveztem ugyan egy hónapon belül két félmaratont futni, de nekem a Vivicittá több okból is egy szimbolikus esemény, úgyhogy nem szívesen hagynám ki (azt meg nem nagyon hiszem, hogy a júliusra szervezett nem-virtuális eseményen feltétlenül ott akarnék lenni). Nem hiszem, hogy összejön még egy personal best, de nekem a félmaratonok amúgy is arról szólnak, hogy újra és újra megéljem: meg tudom csinálni.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 894,75 km
Futás: 458,1 km

Hogy a hobbimat a családbarát zónában tudjam tartani, általában hajnalban szoktam gördeszkázni — így olyankor vagyok távol, amikor Nicoline leginkább még alszik. Kialakult azért egy jellegzetes szertartásunk: kb. fél öt körül, amikor én, még zombi-üzemmódban a kásámat készítem, előtántorog Zombiné, ad egy puszit és megkérdezi:

— Mész kalandozni?

— Hm-hm — mondom én, beszélni ugyanis még nem tudok, aztán gyengéden visszaforgatom kedves feleségem a hálószoba irányába. Ha beszélhetnék, elmondanám, hogy pont a kalandot érzem ebben az egészben a legkevésbé; hol felfedezőnek érzem magam, amikor eljutok oda, mint még soha, hol pedig egyszerűen csak csobbanok egyet a város hangulatában, amikor olyan környéket járok be egy kicsit jobban, amit már ismer.

Múlt hétvégén úgy alakult, hogy a kiválasztott útvonalaimon (már egyszer érintett környékekkel ismerkedtem egy kicsit jobban) totális vadkeleti hangulat fogadott mindenhol, ipari hangulattal, lekopott városrészekkel, sok rozsdával. Jól felfűszerezte mindezt a városszéli hangulat, amikor az ember ott áll a semmiben, és nemhogy aszfalt, de utcák sincsenek már. Aztán az ember ballag tovább a földúton, elér oda, ahol már megint van civilizáció, és a jól ismert „plonk”-kal koppan egyet a gördeszkája az úttesten (járda itt még nyilván nincs) és mehet tovább. Az egészben az volt az érdekes, hogy a városnak ezen a részén egyszer már áthaladtam, egy részét meg is kerültem, és mindeközben fogalmam sem volt róla, hogy ha csak egy kicsit mennék másfelé, ha egy utcán lefordulnék balra, ilyen helyeket találhatnék. Ilyenkor imádok budapesti lenni, és imádom, hogy előre tudhatom, sok ilyen napom lesz még.

A burkolattal is szerencsém volt ezen az úton, majdnem mindenhol jól tudtam haladni — a földutakon nyilván nem, de ott ez most nem zavart, ez most része volt az élménynek.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 783,27 km
Futás: 432,55 km

A negyedik félmaratonom volt — ezúttal a Spuri Nyuszi Hopp! virtuális versenyen indultam el. A hétvégi napjaimat inkább töltöm longboardozással (vasárnap pedig Nicoline-nal kirándultunk), de egy hétfő reggeli, intezívebb edzésnek tökéletesnek tűnt egy hétköznap reggeli teljesítés. Csak arra kellett vigyáznom, hogy biztos legyen elég időm hazaérni, akkor is, ha rossz formában vagyok, úgyhogy fél hat után nem sokkal ki is lőttem.

Két fok volt, szóval elég csípős volt a reggel, ráadásul tök sötét volt. Ellentétben az elégedetlen tömegekkel, nekem nem sok bajom van az óraátállítással, de idén azért nehéz volt szembesülni azzal, hogy hajnalban már megint sötét van. Már pont kezdtem beleélni magam a világosba, hogy aztán egyik pillanatról a másikra hátrébb csússzak egy órával. A rakpartról, a sötét égen még kristálytisztán ragyogott a telihold.

A félmaratonra egy nyerő stratégiám van: ugyanaz a trükk, amivel a főhős megnyeri az úszóversenyt a Gattacában. Nem gondolni arra, mi lesz a végén, nem tartalékolni az erőt: all in menni rögtön az elején. A logika az, hogy így is, úgy is elfáradok a végére, de amit már lefutottam, az már az enyém; annyi állóképességem pedig már simán van, hogy a távot mindenképpen befejezzem. A taktika kiválóan bevált most is, egy apró különbséggel: bár 18 kilométernél volt egy apró döccenő a közérzetemben, tulajdonképpen végig tartani tudtam egy kemény, egyenletes tempót. 9,4 km/h-s átlagsebességgel értem célba — ez nálam iszonyú jónak számít.

Persze nyilván az is sokat számított, hogy a szokásos reggeli 14 km-emre nem viszek magammal semmit inni, most pedig volt nálam hátizsák, benne két palack izotóniás ital-aminosav koktéllal. Ez az izmaimat is elég jól olajozta, és persze energiával is folyamatosan töltött fel.

Fantasztikus érzés megélni, mennyit fejlődtem állóképességben — kb. egy éve még a 10 km-el is megszenvedtem a Margit szigeten, amikor a járvány miatt ott hagytam az edzőtermet. Tavaly a szülinapomon, bár nem csinált ki, azért rendesen megéreztem az első félmaratonomat; most pedig kávéztam egyet édesanyámmal, utána hazamentem, felkaptam valamit és gond nélkül végigtoltam egy egész munkanapot.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 783,27 km
Futás: 412,42 km

Úgy csusszantam át a negyven kilométeres határon, hogy szinte észre sem vettem. Soha nem mentem még ennyire messzire, de amikor Nicoline szembe jött az utcán hazafelé menet, lazán lepattantam a deszkáról, elkísértem földet venni és haza is cígöltem a zsákokat. Pedig új hajtási technikát is kipróbáltam, amitől tényleg sokkal gyorsabb lettem: a lezárt rakparton is sokkal gyorsabban követték egymást a hidat, mint legutóbb.

Dél-Budán eddig még szinte egyáltalán nem jártam. Ahogy nézegettem a térképet, feltűnt, hogy a Csepel-szigetre elvben át lehetne menni az M0-s hídján, a Deák Ferenc hídon is. Gondoltam, kipróbálom — ezzel egyben a terepet is felderítem valamelyest, mennyire érdemes ide visszatérni.

Tapasztalataim szerint abszolút: a XI. kerület innenső részét azért korábban kóstolgattam már, és az nem is volt rossz — vannak szép tágas utcák, viszonylag jól karbantartott betonnal; persze, mint mindenhol máshol, ez is lutri. Most a Petőfi hídon mentem át, és a Szerémi úton majd a Hauszmann Alapjos utcán csorogtam le a Tétényi útig, amin aztán elindultam lefelé. Hosszan, mentem lefelé, a klasszikus, XI. kerületi, lakótelepes, kertesházas feelingben, majd végül a Sáfrány utcánál kilyukadtam Albertfalva vasútállomásnál.

Innen egy darabig járda nélkül ment az út, némileg poszt-apokaliptikus környezetben, de aztán visszatért az előző feeling, talán egy kicsit régiesebb patinával, és hajthattam lefelé, immáron a Nagytétényi úton az M0-s felé. Elhagytam a Camponát, a Minta utcánál átbújtam az M0 alatt, és aztán a nagyon vidékies Tarkagéb utcán, egy megint csak kissé vadkeleties ízű alagút túloldalán leltem meg a feljárót a Deák Ferenc hídra. Bár a gyalogosforgalom látszólag sokkal barátságosabban van kiépítve, mint a Megyeri híd, nekem sokkal nagyobb para volt az átkelés, félúton a tériszony is rám tört közben. Óriási megkönnyebbüléssel ereszkedtem le a Csepel szigeti oldalon.

Innen lényegében egyetlen nyílegyenes út volt a csepeli biciklis átjáró a soroksári úti OBI felé, amit korábban már felfedeztem. Persze Csepel innen arrébb van, de végig lehet deszkával haladni: először egy törött-repedt betonúton, amiben az egyetlen jó dolog, hogy legalább van; aztán kiszélesedik, egyre simább lesz, néhol bicikliút is lesz belőle. Csepelen most nem kalandoztam el semerre, ugyanazon az útvonalon mentem ki, mint legutóbb be; aztán pedig a Soroksári úton a lehető legrövidebb úton visszatértem a lezárt rakpartra. Most sokkal jobban ki volt használva, mint hajnalban, de azért így is nagyon kényelmesen mehettem hazáig.

Bár az utóbbi időben elég sokszor eljátszottam, hogy megindultam a létező leggyorsabb útvonalon egy irányban, hogy aztán minél messzebbről tudjak visszafordulni, annak is megvan a maga varázsa, ha az ember nem csak átszáguld egy területen. A város hangulatát például sokkal jobban magába szívja az ember, ha kanyarog a különböző kis utcákon; ilyenkor érdemes arra figyelni, hogy sokat menjünk arra, amerre korábban nem. A tájékozódásomnak is sokat segít ez a fajta gördeszkázás: márpedig nekem minden segítségre szükségem van, amire csak szert tudok tenni. Borzasztó nehezen építek fel térbeli mentális reprezentációkat a fejemben: ha meg is tanulom, hogy lehet A pontból B-be és C-be eljutni, B-ből C-be attól még nem találok el. Ezek a térképek alapesetben teljesen különálló foszlányként élnek a fejemben — sok-sok gyakorlat és helyismeret kell ahhoz, hogy össze tudjam kapcsolni őket. A héten ezt gyakoroltam; a munkaidő előtti gördeszkázás amúgy is jóval kevésbé stresszes, ha a végpont nincs nagyon messze és nem kell azon izgulnom, hazaérek-e időre.

Úgyhogy pénteken a Ferdinád hídon való átkelés után nem zúztam végig a Podmaniczky utcán, hanem egy cikk-cakkban indultam meg a Keleti felé. A Városligetet nem is érintettem, találtam viszont pár nagyon hangulatos zuglói utcát, aztán sikerült a volt gimnáziumomba is belefutnom. Végül aztán a Mogyoródi úton indultam el tovább kifelé, de az első adandó alkalommal visszatértem a kisebb zuglói utcákig, és így mentem fel Alsósrákosig.

Alsórákost amúgy egyszer már megjártam a héten: akkor a Kerepesi utat próbáltam ki, és onnan kanyarodtam vissza a Rákos partjához, és végül onnan választottam egy teljesen másik utat hazafelé, javarészt a Körvasút sor vonalában. Akkor a Telepes utcán mentem vissza a belvárosba, tegnap viszont Rákosrendezőnél átvágtam Angyalföldre és ott krúzolgattam a Kassai utca elejéig — onnan már nem sok felfedeznivaló van nekem, minden alternatív útvonalat ismerek hazáig.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 703,08 km
Futás: 398,44 km

Gyerekkoromban, amikor halálra untam magam egy nyaraláson, megváltásként érkezett édesanyám ajándéka: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény C. S. Lewistól. Vasárnap kb. annyira izgatottan fedeztem fel a második gördeszkás átjárómat Dunakeszire, mint amikor a gyerekek átjutnak a szekrény hátulján Narniába.

A térképen már többször kinéztem magamnak ezt az átjárót az M0-s alatt, de soha nem sikerült idekeverednem. Nem is annyira egyszerű a navigáció, ha az ember gyalogosan járható utat szeretne, én meg ugye nem vagyok egy nagy navigátor. Messze is van, és fogalmam sem volt, be lehet-e jutni innen Dunakeszi belterületére.Nagyon szerettem volna egy alternatív útvonalat találni; ez a kulcs ahhoz, hogy tehessek egy normál hurkot a városon kívül is, anélkül, hogy ugyanazon az útvonalon kéne ki- meg bemennem.

Végül aztán imádott Újpestemen, a Nádor és a Sporttelep utcán mentem ki Káposztásmegyerre, a Farkaserdő utca aztán szépen kivitt az Íves útig. Kíváncsi voltam, lesz-e járda végig, de volt. Mi több, folytatódott a túloldalon is, itt ugyanis hosszan-hosszan a dunakeszi bevásárlóközpont területén kell hajtani a belváros felé; a járda, gondolom, ahhoz kell, hogy Káposztásmegyer széléről ki lehessen ugrani az Auchanba bevásárolni.

A bevásárlóközpont végtelen betonrengete után (gördeszkával ez egy piece of cake) már csak a megfelelő utat kell megtalálni — nem egy nagy szám, csak hát a központ körül ugye spagettiként tekeregnek a különböző bekötőutak és körforgalmak. Végül a Pallag utca volt a nyerő, mindenféle kerülőút csak és kizárólag a térképen létezik, a valóságban már nem. Ez cserébe majdnem végig járható, néhány tíz méteren kellett csak kézbe vennem a deszkát, de a forgalom végig szépen le van választva az autóktól.

Dunakeszire beérve már nem terveztem nagyobb mászkálást: egy kis kör után mentem vissza a bicikliútra. Ezzel a rövid résszel a város nem lopta magát nagyobb bele a szívembe: néhol a járda csak ötven éves, szétrepedezett betonlapokat jelentett, néha még ezt sem. Volt azért pár hangulatos, görbe utca, meg, mérsékelt örömömre, néhány földút is — például a Nagykert köz folytatása is, amin visszatértem a bicikliútra. Onnan aztán megállás nélkül toltam haza hazáig. Legközelebb ez pont visszafelé lesz majd: a bickliúton megyek majd ki Dunakeszire, elmegyek valameddig, megnézem a városnak azt a részét, aztán hátul, Káposztásmegyer felé megyek majd haza. Így simán átlépem majd a 40 km-t (ez így most 36,7 volt).

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 666,34 km
Futás: 384,99 km

Amióta rendszeresen megyek 30 kilométer fölött, mindig benne van a pakliban, hogy gyalogolok egy kicsit. Elfogy a járda, a kerülő óriási lenne a következő alternatív útvonalig vagy egyenesen visszafelé kellene mennem; és amúgy is, arra az útvonalra vagyok kíváncsi, amit kinéztem magamnak. Úgyhogy ilyenkor leszállok a deszkáról és sétálok, amíg megint nem lesz alkalmas terep. Belefér. Ez a mai nap azonban nagyobb szippantás volt a kelleténél.

Kinéztem magamnak a térképen Budakeszit — gondoltam, felmegyek a Budakeszi úton, visszakerülök Budaörs felé, csak lesz valami járda vagy bicikliút vagy valami. Hehehehe.

A Budakeszi út felfelé eddigi pályafutásom durvább kihívásai között szerepel, de nem baj, amióta megtudtam, hogy édesanyám ténylegesen megnézte a skoggingos bejegyzésem alatti videót, azóta különösen inspirált vagyok, hogy ezt gyakoroltam. Úgyhogy ezzel nyomtam felfelé — tüdőszakasztó menet volt, de felértem. Persze itt sem volt végig járda, kicsit sétálnom kellett, aztán kipróbálhattam, hogyan birkóznak meg a Shark kerekeim a kemény földúttal — végül is egész jól, de azért nem véletlen, hogy az erdei gördeszkázás még nem olimpiai sportág. Aztán már benn is voltam Budakeszin — egy jó hosszú, velőt rázó ereszkedés, és el is kezdhettem keresni az utat Budaörs felé.

Itt jött aztán a kellemetlen meglepetés: amennyire ezt fel tudtam deríteni, Budakesziről nem vezet olyan út Budaörsre, ami gyalogosoknak/bringásoknak lenne szánva — márpedig szeretne a fene nagy forgalmú, több sávos úton longboardozni az ember. Félreálltam, megnéztem, milyen gyalogos útvonalakat javasol Budaörsre a Google maps, ami teljesen egyértelmű volt: át kell vágnom a hegyeken. Valamennyire ismerem azt a terepet, tudtam, hogy ott nem lesz betonút. Mindegy, ezt a békát le kellett nyelnem, nekivágtam.

Gyönyörű, sima betonút vezetett az első három kilométeren a vízművek egyik telepéig — élveztem is volna, ha nem tudtam volna, mi jön. Aztán a betonút tényleg elfogyott, és egy kavicsos-meredek földúton kellett elindulnom felfelé, gyalog, motoros cuccban, gördeszkás cipővel, longboarddal a kezemben. 3 kilométer persze nem olyan sok, és az is adott némi elégtételt, hogy az út végül gyerekkorom egyik ikonikus helyszínén, a Budaörsi Kopárokon vezetett át. Leereszkedtem Budaörsre, aztán amint végre lett aszfalt, ismét deszkára pattantam.

Innentől kezdve jelentős könnyebbség volt, hogy Budaörs lényegében egésze Budapest felé lejt — egy-két extra kaptató adódott még út közben. Budaörsön persze lett volna bőven felfedezni való, de már megvolt a kellő mennyiségű kaland mára. Inkább csak nyomtam végig az egyes mentén — Kelenföldön pedig már nagyjából ismerem a járást a gazdagréti kalandom óta. Semmi kedvem nem volt a Bartók Béla úthoz, inkább elkanyarodtam a BAH csomópont felé és életemben először leereszkedtem deszkával az Alkotás úton.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 634,89 km
Futás: 370,65 km

Ezt azért nem gondoltam volna, amikor tizenhét hónapja belevágtam az életmódváltásba. Kezdjük ott, hogy elképzelni sem tudtam volna, hogy valaha is tízesével teszem majd meg a kilométereket gördeszkával, vagy hogy egyáltalán, gördeszkázni fogok. (Mint oly sokakat, engem is Tony Hawk szippantott be — akit amúgy csak a Slamből ismertem, de aztán szembejött velem a Youtube-on és megadta az inspirációt.) Egyelőre az lett az a testmozgás, amihez kedvem is van, nem csak kötelességtudatból csinálom. Ráadásul emellett még a futás is jól esik némi változatosságképpen.

Hogy kellőképpen megadjam a módját a dolognak, a Szigetre mentem ki, ahol a tudásomat stabilizáltam, mielőtt kimentem volna az utcákra. Persze, ha igazán adnék a formára, Terényben gurultam volna egyet, de ezt az adott körülmények között elengedtem. Hogy ne csak menjek körbe-körbe, technikát gyakorolgattam egy kicsit, sőt, megpróbáltam lábletétel nélkül haladni. Elsőre sikerült — amúgy annak a francia fickónak a videójából vettem le, akitől (mások mellett) az alapokat is megtanultam. Vagy 30 métert haladtam, kb. 3 km/h-val, szóval azért nagyon nem szántottam fel a betont.

1000 kilométer amúgy szép táv, mondjuk olyan, mintha elmentem volna Komáromtól Kölnig.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 615,94 km
Futás: 370,65 km

Vác után, hétfőn nem volt kedvem semmi grandiózushoz, pláne hétköznap hajnalban. Megnéztem pár, eddig be nem járt utcát Angyalföldön, kipróbáltam a Tatai utat, amit futás közben fedeztem fel. Megnéztem, milyen longboarddal a Népsziget: az aszfalt nem egy leányálom, de a célnak megfelel, mondjuk ha az ember kerülni akar egy kicsit a Váci útról. Kicsit gurulgattam a Marina-parton, aztán a Duna-parton hazajöttem; két és fél óra volt az egész, háromnegyed nyolckor már a kávémat főztem. 18 és fél kilométer volt az egész, edzésnek nem valami nagy szám, de a célnak azért megfelelt.

Gyönyörű reggel volt, és elég csendes helyeket választottam. Hajnaltájt gyakran érzi úgy az ember, hogy szinte egyedül van a még alig ébredező várossal. A gördeszka meg, ahogy szabadon suhan az utca felett, még rá is erősít erre az álomszerű érzésre.

Az út Vácra gyerekkorom egyik meghatározó és állandó élménye: hétvégén összepakoltunk és elindultunk Kisgombásra a nagymamámhoz. Erős negyven perces út volt ez, nyaranta gyakran megálltunk a Pingvin cukrászdában fagyizni egyet. Nyilván elkezdtem agyalni rajta, hogy lehetne megoldani, hogy kiguruljak Vácra, főleg, amióta átléptem a harminc kilométeres távot városon belül. Oda-vissza ez nyilván kívül van a lehetőségeimen, legalábbis nem hiszem, hogy képes lennék legurulni 70+ kilométert egy napon. Viszont Nicoline is eléggé szereti a várost… úgyhogy elég könnyen sikerült rábeszélnem, hogy menjünk oda piknikezni — én longboarddal mennék, ő kocsival, flangálunk egyet, aztán hazahoz. Igazi kis intermodális kirándulás. A 15-i hévége pont jó választásnak tűnt.

Amióta tudom, hogy van bicikliút a kettes mentén, nem aggódtam túlzottan — van egy kollégám, aki rendszeresen elteker Dunakesziről Vácra, tehát csak az oda való kijutásról nem volt eddig tapasztalatom. Azt sem tudtam, mennyire lesz ez más, mint a városban rohangálás — ami azért mindig egy nagyon dinamikus élmény, le-fel kell menni a padkákról, piros lámpák vannak, gyalogosokat kell kerülgetni, rossz minőségű betonon bukdácsolni. Úgy sejtettem, hogy a városon kívüli haladás ennél biztos egyenletesebb lesz — nem tudtam, ez jobban vagy kevésbé bizonyul majd megterhelőnek.

Ameddig lehetett, a Duna mellett mentem kifelé a városból, hogy ne kelljen századjára is a Váci utat koptatnom — a Duna Plazánál kanyarodtam rá, ahonnan viszont nagyon sima volt az út kifelé a városból. A kettes leágazásánál ittam egy nagyot az energiakoktélomból, aztán vettem egy nagy levegőt és nekivágtam.

A bicikliút nem megy be rögtön Dunakeszire: a kettes túloldalára kanyarodva sokáig a város mögött vezet. Onnantól kezdve viszont szinte folyamatosan település mellett vezet egészen Gödig. Itt megleptem Baluékat — amikor a láttam, hogy a birtok mellett vezet el az út, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Dumáltunk egy kicsit a kertben ülve, kaptam egy meggyszörpöt, integettem a csajoknak az ablakban, aztán indultam tovább Vác felé.

Baluéktól egészen Göd határáig azon az úton kellett gurulnom a gáton, ahol már nagyon sokat mászkáltam vele az elmúlt években; kicsit rám is jött a melankólia meg a nosztalgia. Göd után Sződliget mellett inkább csak elmegy az út, és ha meg is érkezik az ember Vácra, sokáig egy kis erdei bicikliúton kell haladni, amíg az ember egy parkba kiérve végre megláthatja a város jellegzetes házait. Itt azért nem álltam meg — Nicoline még csak akkor vette fel az ebédünket Gödön. Hajtottam tovább a Duna-parton, aztán végre találtam egy utcát, amelyik nem volt macskaköves, ezen mentem fel a kettesig, ahol aztán végül úgy döntöttem, abbahagyom és bevárom a feleségemet.

Ebédelni Nyulason ebédeltünk, isteni fish&chipset, a gödi A Hal étteremből — piszok jól esett, mint ahogy a nyitott csomagtartóban üldögélni sem volt olyan rossz. Nyulas amúgy egy elég kellemes, békebeli hely, gondolom, nem lehet rossz egy hétvégi teleknek – a kilátás mindenesetre gyönyörű.

Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de halálosan kimerült sem voltam. Vácnál már elég gyakran cserélgettem a lábaimat, meg igyekeztem a bokámat is pihentetni, amennyire ez lehetséges — tulajdonképpen nem tudom, meddig bírtam volna még. Az biztos, hogy ilyen hosszú távokra menni egészen más, mint Budapesten belül kalandozni — néha nagyon megütött a távolság érzete, meg hogy mennyire kicsi vagyok az egész úthoz képest. Városon belül nagyon ritkán érzem, hogy messze lennék valahonnan. Nyilván most sem az arizonai sivatagon vágtam át az autópályán, de ha amikor fáradságot éreztem, az inkább volt mentális, mint fizikai. Ebéd után simán belefért nekem még egy nyolcvan perces séta Vác belvárosában.

Ha nem lenne járvány, nyilván könnyebben szánnám rá magam ilyesmire — nekivágnék hajnalban, aztán hazajönnék egy reggeli vonattal és már simán bruncholhatnánk együtt Nicoline-nal. Így azért kicsit több szervezést igényel a dolog, de azért még biztos bevállalok egy-két hasonlót a tavasszal meg nyáron.

— Hová mész?

— Kiugrom Ürömre.

— Ha-ha-ha, te nem vagy normális.

[…]

— Szóval akkor, hová mész?

— Mondtam már: Ürömre.

— Azt hittem, csak viccelsz.

— Nicoline kapcsol

Nézegettem a térképen, merre lehetne menni, és Üröm nem tűnt elérhetetlennek. Úgy tűnt, ha lesz is út járda nélkül, az is csak nagyon kis forgalmú lehet — amúgy meg úgy tűnt, nagyjából össze van épülve Budapesttel.

A Laktanya utca egy szuper kis egérút a Szentendrei úthoz képest, remekül ki lehet surranni vele a HÉV-megállóból észak felé. Aztán, amikor eljött az ideje, elkezdtem kifelé cikcakkozni, hogy aztán végül, jó sok szinte néptelen utcákon való sima gurulás után, a Pomázi útról forduljak rá a Bécsi útra. A 10-es elkerülőnél, hogy nem kelljen szenvednem a gyalázatos járdával a viszonylag erős szmogban, inkább felkaptattam Ürömhegy első utcáján. Innentől kezdve kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de kapaszkodnom kellett felfelé Üröm főteréig, ahol aztán szépen irányba fordultam Csillaghegy felé.

Ezekkel a nagy kaptatásokkal alapvetően nincs bajom. Egy dolgot lehet csak jól megszívni velük: a lefelé utat. Járdán lefelé nyomni semmiképpen sem könnyű: slide-olni nem is tudok, de ha tudnék, sem lenne biztonságos vagy egyáltalán, könnyen kivitelezhető; amúgy meg fékeznem kell. Jó esetben azért tudok gurulni legalább egy kicsit, rosszabb esetben meg olyan vagyok, mint egy kerekes kenguru; aztán van a legrosszabb eset, hogy egyszerűen nem tudom olyan rövid időre felemelni a hajtó lábamat, hogy a deszka ne gyorsuljon veszélyes ütemben. Úgyhogy az ember ilyenkor sétál lefelé, motoros cuccban, gördeszkát lóbálva a kezében. Mindegy, ez most valahogy nem zavart, a meredek lejtőknek meg előnye mindenképpen van: legalább hamar véget érnek.

A Királyok útja helyett a Római Partot erőltettem, amíg volt értelme, aztán pedig a vasúti hídon mentem át Pestre. A Váci utat sikerült teljesen mellőznöm: kicsit kerültem, és végül Angyalföldön keresztül, a Kassákon értem haza. 30 km volt összesen, szóval nem egy eszelősen nagy táv, de megint kidugtam egy kicsit az orrom Pest megyébe: ezeket az utakat mindig többre értékelem egy kicsit.

Múlt héten többször is visszatértem Rákospalotára, illetve Újpestre — remekül át lehet járni a két városrész között és ezt erősen ki is használtam. Gördeszkázásra mindkét hely tökéletes: sok a viszonylag jó állapotú járda és van egy csomó alternatív útvonal, amit lehet próbálgatni, ráadásul a város textúrája is nagyon változatos errefelé. Kicsit több, mint húsz éve gyakran megfordultam Újpesten, de akkor persze semmit nem érzékeltem abból, mi merre van.

Viszonylag kis erőfeszítéssel tudok így új helyekre jutni, és ezek a körök pont beleférnek abba a három órába, amit a reggeli munkakezdés előtt össze tudok kaparni magamnak. Igaz, ehhez adott esetben negyed ötkor kell kelnem, hogy ötkor ellökhessem magam a ház elől, de mindig úgy érzem, hogy megéri.

A Pólus centerhez is kinéztem egyik nap — ez sem volt különösebben messze, de mégiscsak egy szimbolikus jelentőségű hely az életemben — az első bevásárlóközpont volt Budapesten és nekem akkor még elérhetetlen messzinek tűnt; már csak azért is, mert fogalmam sem lett volna, merre induljak.

Az M3 felvezetőn, illetve a vasútvonalakon való átkelés jelenti ezeknek az utaknak a fő kihívását — bár általában nem nézem nagyon sokat, merre megyek, amíg el nem kell indulnom hazafelé, ezeket a kereszteződéseket mindig jó előre ki kell néznem és gondosan oda kell navigálnom — ami sajnos még mindig nem az erősségem.

Tök érdekes, mennyire megváltozik a gördeszkázás jellege, ha van benne valami küldetés. Elég lazán beszéltük meg Petiékkel, hogy ha úgy alakul, akkor majd arra gurulok és összefutunk, de amint elkezdtünk egyeztetni, rögtön úgy éreztem, van egy cél, ahová el kell jutnom és meg kell dolgoznom.

Persze ez nem ilyen egyszerű, ha az ember nem tudja, végül milyen terepen kell mennie — most pedig végül alaposan megszívtam. A Soroksári-úton húztam ki a Határ útig, onnan kezdtem meg a felfedezést. Pestszenterzsébet és Pesterzsébet aránylag adta magát, viszonylag simán haladtam — aztán a kertvárosias rész hozta az első nehézséget — iszonyatos állapotú beton, néha csak hepehupás, beton járólapok, jól lelassultam. De ezt meg megoldottam volna, az új deszkám is jobban veszi ezeket az akadályokat meg a technikám is egyre stabilabb.

Az első meglepetés az volt, amikor a Szentlőrinci úton, amin át akartam kelni az M5 túloldalára, a Nagykőrösi úthoz, elfogyott alattam a járda. Kezdődhetett hát megint a séta deszkával a kezemben, aztán mászhattam át az autópálya felett mindenféle gyalogösvényeken — akkor már kb. biztos volt, hogy kilencre nem leszek Petiéknél. Szerencsére ráértek.

Aztán kiderült, hogy a Nagykőrösi útnak ezen a külső szakaszán sincs járda, csak buszmegállók vannak itt-ott, úgyhogy folytatódhatott tovább a séta a préri mellett, csak most az ellenkező irányba. Cserébe megkaptam azt a romantikát, hogy az első centi járdától kezdhettem a gördeszkázást — ráadásul mint kiderült, az Ecseri piac is itt van, amiről korábban csak hallottam. Innen vettem be magam Kispest kertvárosi házai közé — a járda olyan volt, amilyen, néha egészen tűrhető, néha hosszú szakaszon púposodott a gyökerek miatt. De aztán csak sikerült csatlakoznom Petiékhez, kicsit dumálgattunk, a lányok pedig kipróbálták a deszkámat.

Mivel még szerettem volna pár plusz kilométert tenni a kerekekbe, innen nem egyből hazaindultam, kerültem egy kisebbet a Fiumei út felé. Ez a múltkor is nagyon bejött, de most kipróbálhattam visszafelé, lejtmenetben. Klassz kis levezetés volt, nagyon élveztem.

Ez volt a Bioteches kulacsom felvezető köre, a spéci aminosav-izontóniás ital koktéllal, amit azóta is iszom ezeken a hosszabb utakon. Frankón bevált, szomjas sem voltam végig, és otthon kellően olajozott izmokkal tértem, haza, nem akartam kilehelni a lelkem a kapuban.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 561,12 km
Futás: 370,65 km

A tavaszi margitszigeti futószezont a magam részéről bezártam. Egy éve is ugyanígy döntöttem, kábé ugyanezen okokból: ahogy jön a jó idő, úgy bújnak elő a tapírok, akiknek egy világjárvány közepén is muszáj haverokkal bolyban futniuk, védőtávolság nélkül előzniük vagy szembe menniük a kijelölt menetiránnyal.

Szerencsére sikerült egy egész jó kis alternatív kört kiszemelnem magamnak: végigfutok a rakparton az Árpád-hídig, onnan egy kicsit tovább, a Marina-telepen el egészen a Népszigetig, ott végig a vasúti átjáróig, aztán a Váci úttal valahogy párhuzamosan haza. Ez utóbbit többféleképpen is tudom variálni, de ami a legfontosabb: van olyan útvonal, ami ezer százalékban, biztonsági tartalékkal együtt belefér abba a két órába, amit hétköznap futásra tudok szánni. A költözés óta 13,5-14 kilométer a napi penzumom — ennyi jött ki abból, hogy oda-vissza futok a Szigetig, ott pedig tolok két kört. Szerencsére ennyi ezekből az alternatív nyomvonalakból is simán kijön, és még másokkal sem kell kerülgetnünk egymást.

A szezonzáró futásomon amúgy fél kört még a Szigeten tettem meg, de aztán annyira tele lett a búrám, hogy az átfutottam az Árpád hídon, aztán fel egészen a Pálvölgyi cseppkőbarlangig, és onnan csordogáltam hazafelé. Mondjuk aznap két óránál többem volt kiereszteni a gőzt.

Mostanában ismét zenét hallgatok, a Pod Save America zsibbasztóan unalmas az új adminisztráció beiktatása óta, új könyvet meg nem találtam. A zene ráadásul tényleg lendületet ad, kimutathatóan jobb a teljesítményem, mint szöveghallgatásra.

Eljátszottam a gondolattal, akarok-e maratonra készülni, egyelőre nem akarok. A futás az mozgás, amit akkor csinálok, ha nincs időm longboardozni vagy ha muszáj egy kicsit kilazítanom magam. Egy maratonos készülés ennél nagyobb elkötelezettséget igényelne.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 490,09 km
Futás: 342,5 km

Ha igaz az, amit mindeddig gondoltam a világról, fordulóponthoz érkezett az életem. Meghoztam egy döntést és most már aligha lehetek még egyszer ugyanaz az ember, aki korábban voltam. Sokat tépelődtem, hogy ez-e a helyes lépés, de végül elszántam magam.

Vettem egy shakert.

Ez a kis, mindenféle fitnesszporok oldására használatos műanyag edény mindeddig a reménytelen sportemberekkel volt egyenlő a szememben. Tipikus felhasználója egy szépen kiizmolt, fiatal férfi, aki a keskeny öltözőpadon ül az edzőteremben, sporttáskája és szétpakolt cuccai kb. nyolc-tíz készülődni kívánó embertől veszik el a helyet. Őt ez nem érdekli, ásványvizes palackból vizet tölt a shakerébe, ráteszi a fehérjeport, összerázza, lecsavarja a tetejét és megissza, magasról tojva a körülötte nyomorkodó pórnépekre. Szoborszerű arca átszellemülten tükrözi a megkönnyebbülést: izmai végre regenerálódásnak indultak.

Fehérjeport persze én is fogyasztok; elég hamar kiderült, hogy enélkül nélkül nem fogom bírni a korábbiakhoz képest extrém megterhelést. Az elmúlt másfél évben jó pár kilót benyomtam mindenféle táplálékkiegészítőkből: eddig azonban megoldottam shaker nélkül. Utolsó védváramat az előző munkahelyemtől kapott, fedeles kávés poharak jelentették: ezeken csak egy-két kisebb lyukat kellett befogni, hogy rögtönzött shakerként szolgáljanak. Aztán csak elegem lett a szivárgásból az ujjam mentén néha kifolyó trutyiból és csak megvettem a saját shakeremet. Remélem, nem feleződik meg az IQ-m csak ettől, vagy ha igen, legalább nem egyből.

Az utolsó lökést amúgy az jelentette, hogy a fehérje mellett most már aminosavat is rendszeresen iszom. Eddig leginkább csak egy-egy fehérjét váltottam ki vele: kalória nincs benne, de az izmaimat szépen megolajozza, úgyhogy közvetlenül edzés előtt fogyasztva egész hatékony volt. Ugyanakkor az első dobozt, ki tudja, milyen elmebaj hatására, bodzás ízben rendeltem meg — márpedig a fitnessvilágban ezek az extra ízek tudnak borzalmasan elsülni.Terényben, ahol először próbáltam ki az esti futásokhoz, semmilyen shakerpótlék nem volt nálam, a fehérjét is, ezt is villával kevertem össze egy pohárban. Iszonyatos volt, kábé olyan volt, mint az undorító, meghatározhatatlan halmazállapotú, transzdimenzionális váladék, amit Lovecraft Shub-Niggurathjának, az Erdők Fekete Kecséjének a hasáról nyalogat le az ember. Rázva azért jobb: akkor csak olyan, mint a kagylónyálban oldott csivavaagyvelő.

Kisebb csodának tekintettem, hogy elfogyott a 600 grammos adag, nem is rendeltem utána; másodjára már maradtam a basic citromos teás változatnál. Most ezt iszom gördeszkázás közben, 1:1 arányban keverve az izotóniás lötyivel; igaz, ehhez az útravalóhoz nem kell shaker, mert egy félgallonos kulacsot is rendeltem, aminek a szája pont úgy van kialakítva, hogy ezeket a porokat jól bele lehessen lapátolni. Az extra adagokat viszont könnyebben és szivárgásmentesebben tudom ihatóvá alakítani.

Mostantól tehát sportembernek is nevezhet, aki akar. De legalább edzőterembe nem járok, így csak Nicoline-t idegesíti, amikor beterítem a fél lakást, miközben lehántom magamról a longboardos cuccaimat.