2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 2143,81 km
Futás: 1214,76 km

Az őszi félmaratonom életem legambivalensebb futóélménye volt. Előző nap határoztam el, hogy letolom az őszi félmaratonomat — tavaly június óta kialakult, hogy pár havonta tolok egyet, hogy lássam, még mindig képes vagyok rá. Amióta apa lettem, többször is csíptem le egy-két kilométert a megszokott távomból, hogy hamarabb hazaérhessek; kíváncsi voltam, hogyan érinti ez majd az állóképességemet. Előző nap gördeszkázni voltam, láttam, milyen gyönyörű hétvégénk van, jól is éreztem magam, gondoltam, a vasárnap tökéletes alkalom lesz.

A vasárnapom viszont egy „lusta nap” lett — amióta gyakorlatilag napi szinten edzek, újra meg újra vannak olyan napjaim, amikor az agyam visítva tiltakozik mindenféle sport ellen. Egyrészt zéró motivációm van már belekezdeni is, de aztán odakoncentrálni sem nagyon tudok. Éreztem, hogy most is ez lesz.

Ráadásul az energiám is elfogyott az első hét kilométeren. Újabban egyre nagyobb szükségem van arra, hogy jól időzítsem az étekzésemet — az elmúlt hetekben többször is előfordult, hogy éreztem, hogy kiszáll belőlem minden energia, és szénhidrát nélkül egyszerűen nem tudok tovább menni. Ha más nincs, be kell mennem egy pékségbe, de újabban persze igyekszem betárazni az övtáskámat sportkajákkal. Most is fel voltam tankolva, két energiagélt is felszippantottam, mire tovább tudtam menni. A agyam persze rögtön újrakezdte a rinyálást, hogy nem kell nekem az a félmaraton, elég lesz egy normál, 15-17 km-es edzés is. Nekem viszont van egy szabályom: ha egyszer elhatározok egy félmaratont, abból már nem táncolok vissza, úgyhogy amikor a Népszigetről kiértem a Váci útra, összeszorítottam a fogam és balra kanyarodtam, a Fóti út felé. Piszok nehéz volt, az utolsó szakaszokon már vizem sem volt, nagyon tolnom kellett magam, de aztán egyszer csak láttam, hogy túlléptem a 19 kilométert, és még mindig szintidőn belül vagyok. Innentől kezdve folyamatosan az előrehaladásomat néztem, de végül negyed óra tartalékkal sikerült befejeznem.

Akármennyire is utáltam az egészet, annak örültem, hogy ez is el van tudva télig, na meg annak, hogy egyelőre még mindig elégséges formában vagyok.

Ettől függetlenül ma is csak egy magamnak adott pofonnal tudtam elindulni, amikor kinéztem az ablakon és láttam, hogy esik az eső. Aztán csak nekiindultam — meg is lett a jutalmam, mert elég hamar kitisztult az idő, és csodálatos, hajnali fényekkel fejezhettem be a ma reggeli adagomat.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1724,23 km
Futás: 774,3 km

Az első félmaratonom egy éves évfordulóján úgy adódott, hogy megint volt egy futóverseny, amin el tudtam indulni, így születésnapomra ismét megleptem magam egy egyéni félmaratonos csúccsal. Ezúttal úgy döntöttem, hogy akárhogy is hívogassanak Rákospalota szirénhangjai, meg fogom oldani anélkül — így a Népszigetről lefutva egy balost dobtam a Váci úton, és a Fóti úton végigszaladva folytattam az utat. Egész jól megy már a távolságbecslés, kábé az utolsó sarkon volt a célvonal, pár percet kellett csak sétálnom hazáig.

Persze most már nem olyan nagy a kihívás a félmaraton, mint régen. Akkoriban még csak a nagyon kemény edzésnapokon futottam tíz kilométernél többet, most meg 17 kilométerekkel szoktam edzeni. Ennek ellenére sem rutin azért még a dolog, pláne egyéni csúcsot nem tudok csettintésre dönteni (na meg nem is a sebességre szoktam edzeni), de most minden összejött. Megvolt bennem a motiváció, csodálatos volt az idő, és a kiválasztott útvonal is végig inspirált. Két energiagél is lecsúszott, szerencsére az innivalómat jól be tudtam osztani hozzá (most már nem frissítőpontozik nekem senki, azt iszom, ami elfér az övtáskámban).

A megnövekedett teljesítőképességem az egyik legjobb dolog, amit az életmódváltásomban élvezek. Hogy bármikor, amikor szeretném, felkapom a futócipőmet, és elfutok Budapest egy hangulatosabb zugába. Hogy a futás már nem feltétlenül nyűg, hanem, ha egy kicsit is formában vagyok, már inkább a szabadság megélésévé vált.

A tavaly nyáron vett cipőmet amúgy a benne megtett 1500-2000 kilométer rendesen lenyúzta; a sikeres teljesítést megünnepelendő, rászántam magam, hogy foglaljak magamnak időpontot a Spuri Futóboltba, hogy számítógépes futáselemzéssel válasszak magamnak új cipőt. Menő!

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1364,26 km
Futás: 589,73 km

A tegnapi szerencsételenkedés után úgy mentem át ezen a félmaratonon, mint kés a vajon. Nem így készültem, gondoltam, betolok egy 16-17 kilométert, de aztán kicsit eltájoltam magam. Annyira jól ment a futás, hogy ahelyett, hogy visszafordultam volna, mentem tovább, és félmaraton lett belőle.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1164,63 km
Futás: 567,63 km

Hát ezzel piszkosul megszenvedtem. Egy hónapon belül ez volt a második félmaratonom, közben kaptam egy Astrazeneca oltást, jól bekaptam a mellékhatásokat, az utóbbi időben meg mindig volt kedvem gördeszkázni, nem nagyon edzettem hát a futásra. Ez a 9,2 km/h-s átlagsebesség azért nem rossz egyáltalán; viszont ennyire nagyon régen küszködtem már a futással.

Jógával indítottam a napot: előző nap 39 km-t gurultam, szóval gondoltam, nem árt kicsit átmozgatni az izmokat. Hogy kicsit színezzem a dolgokat, most nem a Duna mentén mentem végig, hanem elkezdtem a szokásos futókörömet, aztán onnan vettem egy nagyobb lendületet Újpesten, átugrottam Rákospalotára, majd onnan jöttem vissza, Alsórákoson keresztül. A longboardozás egyik hozománya, hogy egyre jobban tájékozódom: ezt a kört mindenféle térképnézegetés nélkül hoztam össze, és a Ferdinánd híd innenső felén álltam meg, tehát a távolságot is sikerült egészen jól belőnöm. Ezen a héten le volt zárva a Kós Károly sétány és az Andrássy út: gördeszkával is kipróbáltam mind a kettőt, de futva jobb volt: nem zavart a vacak aszfalt, viszont egy kicsit visszahozták a futóversenyek miatt lezárt város érzését.

16 km-nél éreztem, hogy ez most nagyon nem az igazi: utólag láttam, hogy valóban, a teljesítményem akkor kb. végleg beesett 9 km/h alá. Fáradt a bokám, a combon, vádlim, és egyszerűen nem tudtam visszahozni magam, minden lépésért aktívan küzdeni kellett.

Mindegy, megvan, túl vagyok rajta, még mindig képes vagyok rá. Szerintem a következő hetet egy kis technikázással fogom kezdeni a szigeten, mert a távolságok per pillanat nem vonzanak annyira.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 783,27 km
Futás: 432,55 km

A negyedik félmaratonom volt — ezúttal a Spuri Nyuszi Hopp! virtuális versenyen indultam el. A hétvégi napjaimat inkább töltöm longboardozással (vasárnap pedig Nicoline-nal kirándultunk), de egy hétfő reggeli, intezívebb edzésnek tökéletesnek tűnt egy hétköznap reggeli teljesítés. Csak arra kellett vigyáznom, hogy biztos legyen elég időm hazaérni, akkor is, ha rossz formában vagyok, úgyhogy fél hat után nem sokkal ki is lőttem.

Két fok volt, szóval elég csípős volt a reggel, ráadásul tök sötét volt. Ellentétben az elégedetlen tömegekkel, nekem nem sok bajom van az óraátállítással, de idén azért nehéz volt szembesülni azzal, hogy hajnalban már megint sötét van. Már pont kezdtem beleélni magam a világosba, hogy aztán egyik pillanatról a másikra hátrébb csússzak egy órával. A rakpartról, a sötét égen még kristálytisztán ragyogott a telihold.

A félmaratonra egy nyerő stratégiám van: ugyanaz a trükk, amivel a főhős megnyeri az úszóversenyt a Gattacában. Nem gondolni arra, mi lesz a végén, nem tartalékolni az erőt: all in menni rögtön az elején. A logika az, hogy így is, úgy is elfáradok a végére, de amit már lefutottam, az már az enyém; annyi állóképességem pedig már simán van, hogy a távot mindenképpen befejezzem. A taktika kiválóan bevált most is, egy apró különbséggel: bár 18 kilométernél volt egy apró döccenő a közérzetemben, tulajdonképpen végig tartani tudtam egy kemény, egyenletes tempót. 9,4 km/h-s átlagsebességgel értem célba — ez nálam iszonyú jónak számít.

Persze nyilván az is sokat számított, hogy a szokásos reggeli 14 km-emre nem viszek magammal semmit inni, most pedig volt nálam hátizsák, benne két palack izotóniás ital-aminosav koktéllal. Ez az izmaimat is elég jól olajozta, és persze energiával is folyamatosan töltött fel.

Fantasztikus érzés megélni, mennyit fejlődtem állóképességben — kb. egy éve még a 10 km-el is megszenvedtem a Margit szigeten, amikor a járvány miatt ott hagytam az edzőtermet. Tavaly a szülinapomon, bár nem csinált ki, azért rendesen megéreztem az első félmaratonomat; most pedig kávéztam egyet édesanyámmal, utána hazamentem, felkaptam valamit és gond nélkül végigtoltam egy egész munkanapot.

2021 kilométerekben
Gördeszkázás: 48,39 km
Futás: 157,73 km

Megint menet közben döntöttem el, hogy félmaratont fogok futni — eredetileg beértem volna 18-19 kilométerrel is. Gyönyörű vasárnap délelőtt volt, normálisan reggeliztem, időben bevettem az összes táplálékkiegészítőmet, előre elhatároztam, hogy zenére fogok futni — minden adott volt hát ahhoz, hogy rendesen rátegyek arra a 13,7 kilométerre, amit taknyos téli reggeleken szoktam nemszeretem módon kipréselni magamból. De amikor a Margit hídhoz visszaérve láttam, hogy még csak 14 kilométernél tartok, tehát akár el is futhatnék az Árpád-hídig, akkor osztottam-szoroztam és kijött, hogy ebből bizony akár lehet is érvényes félmaraton. Akkor meg miért ne?

Kiderült, hogy 14 kilométer felett még télen is muszáj hidratálnom, legalábbis akkor, ha meg akarom őrizni a fürgeségemet és a ruganyosságomat. Egy MOL-kútnál tankoltam egy hatdecis vizet, közben megettem a még otthon előrelátó módon elcsomagolt hamuba sült energiagélemet, ettől tényleg feléledtem annyira, hogy ne álljon földbe az átlagsebességem — 8,5 km/h jött ki a végére, ami messze-messze jobb, mint amit rutinból szoktam kiizzadni magamból. Viszont mostantól nem indulok el ilyen bizonytalan kalandokra kulacs nélkül és lehet, hogy most már tényleg veszek valami minimális méretű, passzentos hátizsákot hozzá.

Piszok jó érzés, hogy idáig jutottam.

Amikor elindultam otthonról, még csak egy 15 km-es programot vázoltam fel Nicoline-nek. Előző nap Nicoline és Vercsorb finom, bár dietetikai okokból kevéssé konvencionális Hálaadás-napi vacsorát rittyentettek: isteni sült karajt, gombaszósszal, krumplipürével és répával, desszertnek egy almáspite-varázslattal. Utána jót beszélgettünk, jó volt kicsit együtt lenni, még ha csak virtuálisan is (a kaját kocsival terítette a feleségem), úgyhogy ma elég inspiráltam ébredtem. Kicsit többet akartam, mint a szokásos, hétköznapi, 12-13 kilométeres darálás, és mivel gyönyörű idő volt, ezért a sziget eleve kapásból kiesett. Gondoltam, kavirnyálok egyet a Rózsadombon, lefutok a Városmajor sarkánál, tolok egy-két kört a futópályán, aztán egy kör a Vérmezőn, egy kör a Várban, le a Krisztina-körútra, aztán az Erzsébet-hídon átkelve, a szokásos úton hazakocogok.

A Körmöci-lépcsőn ereszkedtem lefelé, amikor elkezdett velem flörtölni a félmaraton gondolata. Úgyis most van a K&H félmaraton, délután ötig lehet nevezni, szóval még simán beleférek, ezzel is támogatnám kicsit a hazai futószervezeteket, amúgy is elég vacak évük lehet. Én meg bizonyítanám magamnak, hogy most már szinte rutin a félmaraton, elvégre talán 4 deci víz, ha lehet nálam, plusz egy Bioctech USA-s energiagél — a körülmények elvégre elégre messze vannak ez a Nicoline által biztosított, piszchés és fizikai támogatásban gazdag első teljesítésemétől (otthon azért előzetesen bevettem egy magnézium- és egy kombinált sótablettát). Na, majd meglátjuk, gondoltam; biztos, ami biztos, legurítottam a nálam levő vizet.

Az Erzsébet-hídnál már tudtam, hogy ezt most már muszáj lesz megcsinálnom — 15 kilométer körül jártam, és annyira friss és ruganyos voltam még, hogy felesleges lett volna hazamennem. Elmentem hát a Petőfi-hídig, átkelés után beszippantottam az energiagélemet, majd kettesbe kapcsoltam és nekivágtam a Duna-partnak hazafelé.

Már láttam a korzón a Lánchidat, amikor éreztem, hogy kezdek fáradni, és az idő is fogytán (a hagyományos szintidőhöz képest — ezen a rendezvényen nem volt olyan), de aztán beütött a gél, és még gyorsítani is tudtam. Az Országház innenső sarkánál járt le a táv, de itt már csak egy screenshotot lőttem és futottam tovább a Jászaiig. Így most már 21,87 a távolsági rekordom.

A 2:37 ugyan egy jó negyedórával rosszabb a nyári időmnél, de ezn nem nagyon zavar. Egyrészt 30 méterrel több szintet tettem bele; másrészt kicsit több, mint féltávon döntöttem el egyáltalán, hogy félmaraton futok. Harmadrészt, nekem a futás továbbra is csak egy erőnléti edzés, az első prioritás az, hogy meglegyen a táv, minden más csak utána jön.

Csütörtökön amúgy a 12,5 kilométeren 9,6-es átlagsebességet produkáltam, szóval sebességi rekordból is jutott a hétre (ez még a sok évvel ezelőtti Vivicittámnál is jobb valamivel). Elég szomorú év ez az idei, de azért igyekszem kihozni belőle, amit lehet.

Most, hogy megvan, még mindig úgy gondolok rá, mint egy baromi nehéz vizsgára az egyetemen: határozottan van egy félmaraton előtti és után életem. De megvan és még egy vizsgámon sem éreztem ilyen jól magam.

Tavaly, amikor jelentkezni kellett a Vivicittára, a 10 km-es táv is megerőltetőnek tűnt. Futógépen sem tudtam ennyit lefutni, örültem, hogy az ellipszisgépen kibírom 70 percig a maximális fokozaton. Azért, hogy motiváljam magam, jelentkeztem az első adandó alkalommal.

Az áprilisi verseny a COVID miatt elmaradt, de akkorra már óriási magabiztossággal futottam bőven tíz kilométer feletti távokat. Amikor meghirdették a júniusi pótlást, egy virtuális futóversenyt, már nem sok értelme lett volna ilyen kis távra jelentkeznem; amikor pedig láttam, hogy a félmaratonok többségével ellentétben itt nem lesz szintidő, már gondolkodnom sem kellett. Tudtam, hogy ekkora táv már nem jelenthet problémát; persze nagyon szerettem volna, ha beleférek a standard 2:45-ös korlátba.

Készülni magára a versenyre nem készültem. Nem vagyok nagy barátja a mindenféle edzésterveknek, tudományos elméleteknek stb. — még ha esetleg van is értelmük, türelmem, az tuti nincs hozzá. Én a brute force megközelítést szeretem, futok, amennyit tudok, ahogy egyre edzettebb leszek, úgy futok egyre többet, aztán majd a versenyen biztosan jó lesz. Az egyetlen dolog, amit megtettem, hogy a verseny hetében már nem futottam 15 km feletti távokat, illetve verseny előtti este végigtoltam egy regeneráló jógát, amit az izmaim karbantartására szoktam használni (amúgy a rendszeres nyújtásnak sem vagyok nagy barátja).

A Biotech USA-tól beszereztem mindenfélét, amiről azt gondoltam, hogy segíthet: energiagélt, aminosav-koktélt meg persze izotóniás port. Utóbbi kettő amúgy remekül bevált menet közbeni frissítésre, bár mind az ízért, mind az állagért nagyon nehéz rajongani, de tényleg feltankolja az embert menet közben.

Egy Terényből induló körtúrát számoltam ki magamnak: a Terény-Szanda-Szandaváralja-Magyarnándor-Cserháthaláp-Terény útvonal pont egy félmaratonra jött ki. Bár az útvonalat előzetesen nem néztem meg, összességében véve remek választásnak bizonyult, mindenhol kis forgalommal, az út legnagyobb részén alacsonyabb besorolású utakkal, végig a futásra koncentrálhattam. Az utak minősége persze sokszor hagyott maguk után kívánnivalót, de ez egész Nógrád megyében így van: pár vízhólyagot össze is szedtem amiatt, hogy nem tudtam a lábam vízszintesen tartani.

Életem legeslegjobb sportélménye volt ez a félmaraton. Egyetlen mélypontom sem volt, sokáig fáradságot sem éreztem, aztán csak azt, hogy lassan kezdenek lemerülni az elemeim. Fogytak a kilométerek, egyik szakasz után jött a másik, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már fáradt vagyok ugyan, de a következő állomás, az már Terény. Ebben a sima teljesítésben nyilván óriási szerepe volt Nicoline-nek, aki néhány kilométerenként rögtönzött frissítőpontokkal várt, és tudósított a zárt Facebook-csoportnak is, ahol a szurkolóimat tartottam. A hidratálás, az energia- és elektrolitpótlás nyilván rengeteget számít a hőségben; az is nagyon sok erőt adott, hogy tudtam, a barátaim is részesei lesznek az élménynek. Zenét hallgattam végig, különböző rap battle-ökből volt egy nagyon jól bejáratott futóplaylistem.

Megérkeztem, kicsit heverésztem egy piknikpléden, amíg elkészült a paradicsomos spagetti ebédre, aztán ebéd után elmentünk egy kicsit sétálni a faluban és kipróbáltuk Magyarország legkedvesebb és legviccesebb kávézóját. Boldog voltam és nagyon megkönnyebbült.

A végeredmény 02:23:28.