Jó sokat futottam mostanában, zenét hallgatni viszont egyáltalán nem volt a kedvem, a kedvenc podcastomból, a Pod Save Americából valahogy elegem lett, amióta egy demokrata bénázik az Egyesült Államok elnöki posztján, így hangoskönyveket hallgattam — némelyiket most először, némelyiket újra.

Nagyon magas irodalmi értéket egyik sem képvisel, úgyhogy bőven jó lesz, ha csak így ömlesztve emlékszem meg róluk.

Michael Connelly: The Last Coyote/Trunk Music/Angels Flight

Ha nincs jobb ötletem, a Harry Bosch sorozatot szoktam tovább fogyasztani. Ha nem számítom a romantikus részeket, amik egyformán tragikusak, úgy a sorozat előrehaladtával úgy lettek egyre jobbak a sztorik, egyre érdekesebbek és meglepőbbek a csavarok. Jó, hogy mindig van egy társadalmi/személyes kontextus a történetekhez: egyszer a főszereplő szenved PTSD-ben, ami alapvetően változtatja meg a döntési képességét, szó van a rendőrséggel szembeni elégedetlenségről és a Los Angelest sújtó földrengésekről is. Ugyanakkor néha nagyon monoton, hogy a rendőrségen belüli korrupció mindig átszövi Bosch éppen aktuális nyomozást is, soha nincs olyan, hogy csak úgy simán megold egy bűnügyet.

Michael Connelly: The Fifth Witness/The Gods of Guilt/The Law of Innocence

Némi meglepetéssel vettem észre, hogy kijött egy egészen új rész a Lincoln Lawyer sorozatban is; ebben már Turmp és a koronavírus-járvány eleje is szerepel. Hogy képben legyek, újrahallgattam a megelőző két epizódot is — remek érzékkel, mert az új rész pont ezekre hivatkozik a legkomolyabban. A Lincoln Lawyer amúgy szerintem pörgősebb és izgalmasabb, mint a szerző életművében amúgy jóval vaskosabb részt elfoglaló Bosch-sorozat; ennek ellenére baromi idegesítő, hogy a főszereplő mennyire nem jut egyről a kettőre, mint személy. Az egyik kötetben összejön, a másikban szakít a volt feleségével, hol úgy dönt, hogy abbahagyja a védőügyvédi pályát, hol úgy, hogy folytatja. A Law of Innocence egy elég közepes darab, kapásból egy ordas közhelyre épül: a főszereplőt gyilkossággal vádolják, és csak úgy nyerhet felmentést, ha bizonyítja a saját ártatlanságát. Ami jó benne, az az amerikai börtönviszonyok érzékletes bemutatása; az amerikai igazságszolgáltatás visszásságai mindig a sorozat fókuszában vannak, de itt most a főszereplő személyes érintettésge miatt még erősebben jönnek ezek elő.

Andrzej Sapkowski: Time of Contempt, Baptism of Fire, The Tower of the Swallow, The Lady of the Lake

A Witcher játékokkal nekem mindig nagyon amivalens volt a viszonyom: az első részt nagyon szerettem, a harmadikat imádtam, a másodikkal képtelen voltam játszani, annyira nem érdekelt. A könyvsorozatba már korábban belekezdtem, de aztán félbehagytam, most gondoltam, lesz időm behozni a lemaradást. Összességében véve óriási csalódás volt.

Az egész franchise legnagyobb problémája szerintem az, hogy egyszerűen nem találja az identitását a fantasy műfaján belül. Miközben a főszereplők az adott világ leghatalmasabb, természetfeletti erővel is felruházott szereplői, sokszor egyszerűen nem jutnak ötről a hatra, egy helyben toporognak, képtelenek tovább jutni a céljuk felé. Ellenfeleik papíron szintén velük azonos erővel rendelkeznek, de a tehetetlenség- és hülyeségfaktorban még inkább előrébb járnak. Így a sorozat legnagyobb része arról szól, hogy mind a főszereplők, mint az ellenség tábora terveket szövöget, és mindenkinek minden terve folyamatosan kudarcot vall. Közben pedig nagyon erősen próbálják az orrunk alá dörgölni, hogy az egész történet egy suttyó, rasszista, primitív, sárban klaffogó csizmás, középkorias világban játszódik.

Bár a szerző sok mindenben nagyon jó — imádom a dialógusait és azt a nagyon ügyes módot, ahogy a világát felépíti –, ez a folyamatos szopórollerezés engem inkább fárasztott, mint szórakoztatott. Amikor szembesültem az utolsó kötet terjedelmével, feladtam és elolvastam az egészet a Wikipedián, majd letöltöttem a könyvet és átlapozgattam az utolsó fejezeteket.

Margert Weis/Tracy Hickman: Time of Twins

Tinédzser koromban nagy rajongója volt a Sárkánydárda Krónikáknak, de a folytatásnak sosem néztem utána, bár tudtam, hogy van. Most muszáj volt a Witcher-sorozat után valami igazi, klasszikus fantasyt is olvasnom, ezért letöltöttem ezt is. Öszességében véve nem bántam meg, de azért mondhatom, hogy ebből a fajta, fordulatos cselekményes, csodafantasyból én már nagyjában-egészében kinőttem.

Agatha Christie: Death on the Nile

Ha már kijött a film, gondoltam, mintegy készülésképpen elolvasom a könyvet. Jobban tetszett, mint amit bármelyik a legutóbbi Agatha Christie korszakom óta olvastam, annak ellenére, hogy a megoldást elég jól kitalálható jó előre. Ennek ellenére ez nem csak egy keresztrejtvény, valódi érzelmek, igazi morális dilemmák vannak benne, a megoldásnak is van emberi értelme.

Chestertontól már nagyon sok mindent olvastam, a legjobban a Napoleon of Notting Hillt élveztem — de minden írására jellemző a markánsan intelligens, finom fordulatokkal teli történetvezetés és a gyönyörűen megírt próza. Chesterton azok közé az írók közé tartozik, akiket már az esztétikai élményért is érdemes olvasni, vagy, ha úgy tetszik, akit nem nagyon lehet élvezni, ha nem ad nekünk kifejezett élvezetet a szép szövegek, a megkapó leírások, különleges szófordulatok világa.

Krimiknek például unalmasak és laposak lennének a kötetben levő történetek. Főszereplőjük, Horne Fisher, egy lapos és ambíciók nélküli, mégis sokoldalú és az árnyékból mindenre odafigyelő figura — és nem mellesleg családilag is, ismeretségeivel is be van ágyazva az angol nagypolitikába. A kötet címének magyarázata, hogy bár mindig nagyon hamar és könnyen rájön a megoldásra, sokszor nem árulhatja el azt senkinek — vagy semmi értelme nem lenne, vagy ellentétes lenne Nagy-Britannia politikai-birodalmi érdekeivel.

A novellák rendszerint az angol politikai és társadalmi elit köreiben játszódnak, és Chesterton kifejezett élvezettel szedi ízekre ennek a társadalmi rétegnek a jellegzetes alakjait, a hazug politikusokat, a sznob talpnyalókat és a szellemileg és erkölcsileg is degenerálódott arisztokráciát. Ebben a világban a brit birodalmat nem a szorgalom, az elvek nyílt és őszinte képviselete és a katonák bátor és őszinte helytállása tartja előre, hanem kicsinyes politikai alkuk, zsarolók, és persze mindenekelőtt az emberéletek árán is őrzött látszat.

Edzés közben hallgathattam végig, így nagyon jól bele lehet feledkezni, J. B. Harrison hibátlanul és érzékletesen adja elő novellákat — könyvben azért biztos nem olvastam volna végig (ahhoz egy kicsit túlságosan is eljár felette az idő); hallgatni is csak azért volt jó, mert én kifejetetten szeretem Chestertont.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1568,43 km
Futás: 664,17 km

Már hónapok óta nem hallgattam már hangoskönyvet sportolás mellé. Sokkal gyorsabban futok, amikor zene szól a fülembe, és most, hogy 2-3 km-el többet teszek meg egy átlagos edzésnapon, mint korábban, fontos lett a hatékonyság is. Mostanában azonban valahogy egy kicsit többször jön rám a lustaság, amikor sportolásra kerül a sor, így ismét bevetettem a hangoskönyvet, mint mint jutalmat. Persze ez a sebesség rovására megy, de alapvetően a mozgás számít nekem: ha megvan a 17-18 kilométer, a minimális fitneszcélom már teljesült. Ráadásul most, amikor sokat esett az eső, több nap is volt, amikor itthon edzettem; felsőtest-edzésnél pedig nem számít a sebesség és nem is ritmusra csinálom a gyakorlatokat, nyugodtan hallgathatok akár könyvet is.

A belső hangom azt sugallta, hallgassak Poirot-regényeket: volt, amelyik jobban bejött, volt, amelyik sokkal kevésbé.

Appointment with death

Ez például elég vacak volt. Mérhetetlenül sok idő telik el, mire az áldozat meghal, miközben pontosan tudjuk, hogy mi vár rá, hiszen ezt a poént már a hangoskönyv ismertetője ellövi. Ehhez képest a nyomozás rövid is, unalmas is, Poirot tulajdonképpen csak ül egy szobában és kihallgatja a tanúkat, aztán megnevezi a gyanúsítottat. A karakterek egy része tizenkettő egy tucat papírmasé karakter, olykor a röhejességig menően hiteltelenek. Mindezt betetőzi, hogy a megoldás teljességgel unfair, olyan tényeken alapul, amik az olvasónak nem álltak rendelkezésre. A hat óra egy jó részét így azzal töltöttem, hogy vártam, haljon már meg az áldozat, míg a maradék időben vártam, hogy jöjjön már egy izgalmas fordulat.

Murder in Mesopotamia

Sokkal érdekesebb a nyomozás folyamata ebben a regényben és az áldozat is példás gyorsasággal jobb létre szenderül. Bár én általában nagyon szeretem Hugh Fraser narrációját a Poirot-hoz, mivel ennek a regénynek a narrátora a szövegben is nő, teljes joggal esett a választás most Anna Massey-re, akinek a színészi kvalitásai tökéletesen passzolnak a karakterhez és a stílushoz. Maga a sztori kellőképpen csavaros, a karakterek is érdekesebbek, a cselekmény pedig elég színes — noha Agatha Christie angol kultúra iránt érzett elfogultsága és enyhe rasszizmusa csak úgy süt a szövegből, az egzotikus helyszín összességében véve nagyon jót tesz a szövegnek. A végkifejlet nem teljesen hihető, de nehéz lenne száznál is több detektívregényt írni úgy, hogy a megoldás sose valamilyen nyakatekert hülyeség. (Ezt amúgy az ipart nagyon jól ismerő Rejtő is igen viccesen örökítette meg egy kevésbé ismert novellájában.)

The murder of Roger Ackroyd

Tulajdonképpen magammal toltam ki, mert a megoldásra pontosan emlékeztem (az eredetitől amúgy számos ponton eltérő) tévé-adaptációból. Kár, mert a három könyv közül ez a legjobb. Agatha Christie pont ezt, az angol vidéki miliőt ismeri a legjobban, és a sztorinak szerves része az is, hogy bemutatja ezt a közeget. Az unalmas vidéki középosztálybeli életet masszívan felpezsdíti a helyi pénzember, Roger Ackroyd halála — a pletykák, értesülések és félinformációk futótűzként terjednek tovább. A gyilkosság ebben a könyvben a leghihetőbb, a gyilkos karaktere itt a legkidolgozottabb és a legkomplexebb. Nem egy közönséges gonosztevőről, hanem egy hús-vér emberről van szó, aki inkább csak belesodródott a gyilkosságba. Mivel a gyilkos egyáltalán nem lóg ki a többiek közül, ezért a megoldás talán itt a legmeglepőbb a három könyv közül — bár azért talán ezt is ki lehet találni.

Egy amerikai üzleti úton olvastam bele — akkor még nem tudtam, hogy ha Amerikában vagyok, nekem egyszerűen muszáj az Amerikai Isteneket olvasnom, egyszerűen nincs alternatíva. Szépen félre is tettem, Balu sem volt tőle elragadtatva, úgyhogy elfelejtettem az egészet. Most viszont már nagyon vágytam valami jóra, ami nem podcast, nem is valami bűnügyi regény, hanem rendes, sűrű irodalom, ami átjárja és átformálja az embert. Gondoltam, Gibson megérdemel egy esélyt. Katartikus élmény volt ez a hangoskönyv, nagyjából egy hétig le is foglalta az edzéseimet.

Gibson két dologhoz ért a legjobban: a leírásokhoz és a karakterválasztáshoz.

Kapásból nem tudok senki mást, aki ennyire érzékletesen tudna írni — a bőrömön éreztem a los angelesi éjszakák fülledtségét, az illegális new yorki gyárak között megbújó, ablaktalan lakások fülledt, nyirkos levegőjét, a koreai tisztítók párás, vegyszeres bűzét, a szemem előtt láttam forradalmian új műalkotásokat, hallottam a fülemben a helikopterek és a kisrepülőgépek motorjának zúgását. Gibson világa beszippant és magáévá tesz, jelentéktelen, szánalmas porszemnek érezzük magunkat az emberi civilizáció évezredes lerakódása alatt. Pedig Gibson kifejezetten kerüli a monumentalitást: egy-egy jelenet mindig egy város kisebb és jelentéktelen sarkában játszódik, de annyira plasztikusan formálja meg őket, hogy mindig érezzük, hogy ezek szervesen kapcsolódnak valamilyen gigantikus egészhez.

A karakterekben Gibson legnagyobb erőssége a véletlenszerűség. Miközben kétségtelenül vannak típusok, akikhez vonzódik — akárcsak mondjuk az Idorunak, ennek a könyvnek is több szereplője zenész –, a legtöbb figura mégis olyan, mintha valaki szemcseppentővel vett volna mintát az emberiség óceánjának egy random pontjáról. Így lesz mondjuk az egyik főszereplő egy speciális szektát követő, New Yorkban élő, kínai-kubai szármázású, csempészésre és információszállításra specializálódott bűnözőcsalád egy fiatal tagja. És amint egy ilyen koncepció előállt, Gibson teljesen elkötelezi magát mellette. Mivel könyveinek szinte kötelező eleme a több nézőpontos történetmesélés, ez nagyon jól ki is fizetődik: a különböző szereplőknek szentelt fejezetek valóban más stílusban, más ritmusban és egy másik életszemléletet tükröződve mesélődnek el. A karakterek aztán — a Gibsontól ugyancsak megszokott módon — lassan, de biztosan keresztezik egymás útját — a véletlenek és a sorsszerűség ugyancsak a szerzőre nagyon jellemző elegyének köszönhetően.

Sok kritikusnak (többek között Balunak sem) pont a regény vége nem tetszett, pedig szerintem abszolút helyén volt. Teljesen irracionális és őrült húzás, ez tény, de nagyon is helyénvaló egy olyan irracionális és őrült világban, amilyennek Gibson látja a 9/11 utáni Amerikát.

Ezek után abszolút kíváncsi vagyok a Zero History-ra is, de a könyv annyiban is beváltotta az elvárásaimat, hogy, irodalom lévén, tényleg emészteni kell.

Hat éve hallgattam meg először ezt a könyvet — akkoriban is hangoskönyveket hallgattam edzés könyvben. Most is ezt csinálom, bár speciel az első Poirot-regényt nem futáshoz vettem elő újra. Ami meglepett, hogy egyáltalán nem emlékeztem, ki a gyilkos — rendszerint elég hamar beugrik. ahogy újrahallgatom a könyvet. Ez alighanem az átlagnál jóval csavarosabb történet, a sokféle lehetséges motivációval a különböző karakter miatt lehet — látszik, hogy Agatha Christie még csak most vett lendületet későbbi munkáihoz. A későbbi Poirot-történetek közül azért elég sok van, amin már érződik a rutinszerű formalizmus: ha az ember ügyesen helyettesíti be a változókat, hamar megkapja a megoldást.

Az csak most tűnt fel, hogy egy érdekes párhuzam az utolsó Sherlock Holmes történet, Az Utolsó Meghajlás és az első Poirot-regény között, hogy mindegyikben szerep jut az első világháborúnak és az Angliában élő németeknek. Egyik munkában sem túl szofisztikált ez az ábrázolás; ez elég jelentős feszültségeket sejtet a korabeli angol társadalom és a vélhetően kevés számú német bevándorló között.

Már ebben a munkában is előkerül a jellegzetes befejezés, amiben a detektív összegyűjt mindenkit, hogy leleplezze a gyilkost. Ez persze egyértelműen az olvasónak szól, így az utolsó pillanatig lehet feszíteni a húrt a megoldás felfedésével, de nekem mindig ez a legkínosabb rész a regények közben.

Egész héten futottam, a könyveim elfogytak, gondoltam, folytatom amerikai politikai tanulmányaimat és meghallgatom a Kamala Harris elnökjelölti próbálkozását elindító könyvet. Amúgy is titkos favoritom volt, kár, hogy a kampánya teljesen kifulladt menet közben.

Michele Obama önéletrajzával ellentétben ezt a könyvet képes voltam végighallgatni; elsősorban talán azért, mert sokkal autentikusabb. A Truths we Hold olvasásakor halljuk, hogy a szerző az a Kamala Harris, akit már ezerszer hallottunk megszólalni beszédeken és interjúkban. Michele Obama Becomingjának nyelvezete olyan, mint a tükörsimára csiszolt borostyánon lassan lecsurranó méz: nincs egy félmondat, ami ne lenne tökéletesre egyensúlyozva, nincs egy szó, ami ne a lehető legkifejezőbb lenne; éppen ezért nem is hiszem, hogy nem egy méregdrága szellemíró-csapat írta az egészet. Harris könyve hihetően tökéletlen.

Pedig Kamala Harris messze nem az a színes személyiség, mint Obama. Első generációs amerikai állampolgárként nincs is annyira beágyazva az amerikai történelembe, és alighanem sokkal zárkózottabb is, szemlátomást nem szívesen csinál átjáróházat a saját életéből. Sokkal jobban foglalkoztatja, hogy a gondolatait, politikai prioritásait megossza olvasóival.

Egy politikus programján aligha a tényszerűséget érdemes számon kérni — bár Harris, saját ars poetikáját követve, mániákusan szórja tele mondandóját számokkal és statisztikákkal. Ennél alighanem sokkal érdemesebb a prioritásokat értékelni, megfigyelni, kik történetének főszereplői, mik azok a témák, amiket elsősorban fontosnak tart.

Ez alapján az egykori államügyész számára a legfontosabbak a gyerekek, legyenek azok amerikaiak vagy bevándorlók gyerekei. A gyerekjogok, a gyerekbántalmazás, a gyerekszegénység, vagy a következő generációk élete azok a témák, amikről a leghosszabban és a legszenvedélyesebben beszél. Ettől nyilván nem függetleníthető másik fő témája, a szegénység, a stabil egzisztencia lehetőségének kérdése. Kamala Harris számára a társadalmi igazságosság ugyanazon logika szerint épül fel, mint a büntetőjog: csak annak és annyira kellene szegénynek lennie, amennyire az a tetteiből következik. Tisztességes munkáért tisztességes megélhetés jár — a kétkezi munkásoknak és a középosztálynak egyaránt. Empatikusan, valódi példákon keresztül mutatja be azokat a helyzeteket, amelyek veszélyt jelenthetnek egy átlagember egzisztenciájára — újra és újra megerősíti, hogy az államnak feladata van abban, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat a piaci szereplők (pl. a bankok) és a nekik szabályozók híján teljesen kiszolgáltatott ügyfelek között.

Kár, hogy ezt az életközeli, személyes hangot a kampányában nem tudta artikulálni — ez az erős, személyes meggyőződéstől és az igazságosság iránti elkötelezettséggel teli vízió talán jobban ki tudta volna emelni minden idők legsokszínűbb demokrata mezőnyéből.

Három évig hallgattam a Pod Save Americát, simán benyaltam, hogy ezzel egész jól értem az amerikai belpolitikát — ehhez képest az idei választás nem csak morálisan érintett borzalmasan, de az egómat is sikeresen telibe kapta. Elég dühös voltam magamra, azt gondoltam, a New York Times előfizetésemmel és az alkalmankénti amerikai kábeltévé-fogyasztásommal mindent megtettem azért, hogy egy kiegyensúlyozott és objektív nézőpontom legyen — ehhez képest kiderült, hogy egy nagyon durva információs buborékban éltem és alighanem alapvető dolgokat hagytam figyelmen kívül.

Ez a könyv — a Pod egyik házigazdájának idei írása — megjelenése óta álldogált a Kindle-ömön, de a rengeteg sportolás és a zongorzás mellett abszolút nem volt időm lekucorodni mellé. Most viszont úgy éreztem, muszáj egy kicsit érdemben is beleásnom magam, a problémába. Megvettem a hangoskönyv verziót és pár nap alatt lepörgettem futás közben. Azzal a megnyugató, arrogáns érzéssel kapcsolatam ki a telefonomat, hogy sikerült egy kicsit jobban megértenem, miért szavaztak oly sokan egy olyan erkölcsi és szellemi nullára, mint Donald Trump.

Dan Pfeiffer Obama kommunikációs igazgatója volt, egy hosszú múltra visszatekintő political operative — véleménye valószínűleg közel áll a demokrata mainstreamhez. Terve az amerikai demokrácia visszaállításáról tulajdonképpen annyi, hogy milyen hatalmi trükközésekkel lehet bebetonozni a Demokrata Párt többségét, ha egyszer sikerül azt megszerezni. Semmi, egy árva szó nincs benne arról, mit lehetne kezdeni az ország végletes megosztásával, hogyan lehetne megszólítani a republikánus vagy a Republikánus Párt felé hajló független szavazókat. Kísérletet sem tesz arra, hogy legalább hitelesen rekonstruálja a republikánus párt álláspontját. Minden republikánus seggfej, aki a hatalmat a hatalomért akarja, és nem érdekli a hazája — nekem meg valahogy nehéz elhinni, hogy egy teljes politikai elit sátánian kacagó, kezüket sisteregve dörzsölgető szemétládákból áll.

Biztos kevesebb időt töltöttem mondjuk a középnyugaton, mind Dan Pfeiffer, de még én is elő tudnék állni egy-két koherens elképzeléssel arról, mi járhat egy átlag Trump szavazó fejében. Ezt az arroganciát viszont biztos, hogy érzi az átlag amerikai is. Nem biztos, hogy szimpatikus nekik ez a lesajnálás, ez a fennsőbbségtudat és a kéjes fantáziálgatás arról, hogy az amúgy meglehetősen heterogán Demokrata Párt hogyan söpri majd félre egyszer és mindenkorra azokat, akik a politikai spektrum túloldalán helyezkednek el.

A könyv amúgy elég döcögősen van megírva, nyilván nem volt a célja, hogy bárkit bármiről meggyőzön. Egy politikai propagandafüzet a Demokrata Párt aktivista wannabe-i számára; külső szemlélő számára maximum kordokumentumként lehet érdekes.

Nagyon kellett valami már valami újdonság futáshoz, és mivel a Mickey Haller sorozat eléggé tetszett, ezért gondoltam, megnézem, mennyire volt jó a szerző az első krimisorozatával. Ezeknek a könyveknek egy darabos modorú rendőrnyomozó, Harry Bosch a főszereplője. Természetesen hangoskönyvben hallgattam mindhármat. Maradjunk annyiban, hogy három kötet egyelőre elég is volt.

A tárgyalótermi műfaj szerintem jobban feküdt Connelynek; több alapvető probléma is van ezekkel a klasszikus nyomozós történetekkel. Túl sok a véletlen egybeesés, a logikai ugrás, az ösztönös döntésnek beállított találgatás. Harry Bosch, a főszereplő rendőr bár látszólag aprólékos munkát végez, túlságosan könnyen találja meg a tűt a szénakazalban (pl. egy betoncsövet legraffitiző fiatalt Hollywood utcáin).

A másik nagy probléma, hogy Bosch módszerei nem öregedtek nagyon szépen: ma már sokkal kényesebbek vagyunk a rendőri erőszakra, a rendőri jogosítványokkal való visszaélésekre, mint harminc évvel ezelőtt (bár a felfüggesztett szuperrendőr archetípusa azért csak tartja magát).

Szintén nem nagyon találtam tetszetősnek a könyvet finoman átszövő szexizmust. A nők ábrázolása kínosan sztereotipikus, annak ellenére, hogy Connely szemlátomást mindent megtesz azért, hogy ne így legyen. Mégis, a főhős, egy közepesen lepukkant, illúzióvesztett, a vietnami háború miatt egyértelműen poszttraumás stressztől szenvedő detektívje rendszeresen képes szexuális vonzerejét eszközként használni a női szereplőkkel szemben. Akik, ha kompetensek is, így ritkán lehetnek többek védelemre és a férfiak nyújtotta stabilitásra vágyó ösztönlényeknél.

Ami nekem tetszett, az ugyanaz, ami Raymond Chandler regényeiben is megfogott: Los Angeles pontos, illúzióktól mentes ábrázolása. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi különbségek brutális hatása, a lecsúszottak magára hagyottsága, a szociális problémákkal szembeni társadalmi érzéketlenség, a politika vaksága az élet valósága iránt mind könyörtelen világossággal jelenik meg a könyvekben és válik a cselekmény elsődleges mozgatórugójává. Lehet, hogy a főhőst nem lehet szeretni, de a korrajz, aminek ő is része, pontos és kompromisszummentes.

Azért három könyv alatt elég jól bele lehet fáradni, a gondos és igényes hangoskönyv-adaptáció ellenére.