Már jó régen olvastam, de nem írtam róla; most, hogy a Gotham 4. évadát is végignéztük, ismét eszembe jutott.

Batman képregényeket azért jó (?) olvasni, mert az ember töményen az arcába kapja azt a mitológiát, amire a sokkal közönségbarátabb filmek épülnek. Míg a moziban azért törekszenek arra, hogy legyen a dolognak valami minimális realitásérzete, a képregények cselekménye sokkal feszesebb és minden baromság játszik. A papír olyasmit is megbír, ami celluloidon már előadhatatlan. A képregény (és ebben az esetben felesleges „graphic novel”-lel finomkodni) az olvasótól el is várja, hogy a kicsavart logikákat, moralitást, a valóságban kivitelezhetetlen tetteket valóságként fogadja el. Megkérdőjelezni egy képregényt olyan, mintha Akhilleusz személyét vetnénk történelmi kritika alá.

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a No man’s land történetfolyam tényleg nagyfokú rajongást vár el. Gotham egy földrengés miatt romokban hever, egy posztapokaliptikus környezetben kell helytállni az igazságért, ami önmagában is egy kicsit egysíkúbbá teszi a képet. Másrészt az eredeti képregényeket különböző művészek készítették, tehát még a grafikai stílusok között is ugrálni kell — nekem messze nem mindegyik tetszik egyformán. Így persze a történetek sem teljesen koherensek, a szereplők jelleme, karaktere, interpretációról interpretációra változik. Éppen beleélnénk magunkat valamibe, aztán lapozunk egyet, jön egy szőke óriás egy bazi nagy karddal és nem is tűnik el, csak pár tucat oldallal később.

Ami persze izgalmas, hogy a város összeroppanása sok visszatérő elemet és karaktert más színben tud feltüntetni. A város rendőrfőnöke, Gordon például ironikus módon pont most tud kilépni egy kicsit Batman árnyékából: saját jogán is hős lesz. Az ex-Batgirl Orákulum most nem tud hackerkedni, másmilyen eszközökkel kell információbrókeri szerepét megerősítenie. Batman meg itt nem tud és nem is akar kettős életet élni: csak az alteregó jut szóhoz, az egó, Bruce Wayne teljesen háttérbe szorul.

A színen átsuhan Superman is, ami nekem először egy blokker volt a végigolvasásban. Aztán csak átrágtam magam ezen a részen és ittam rá egy nagy pohár vizet. Batmanhez még tudok eléggé gyerek lenni, Supermanhez már gyerekként sem voltam eléggé az.

Ráadásul ez csak az első kötet egy monumentális nagyságú sorozatban, tehát még csak a fény sem látszik az alagút végén: Gotham az utolsó fejezetben még mindig romokban hever, nyoma sincs annak, hogyan áll majd vissza a rend és hogyan épül majd fel újra a város. A Gotham sorozat eljuttatott ennek a kötetnek a végéig, de a folytatásra szerintem csak az utolsó évad nézése közben támad majd fel a kíváncsiságom. Ha egyáltalán.