Az Ocean’s sorozat persze sosem hihetetlen mélységeiről, komplex lélektanáról és dokumentumfilmszerű realizmusáról volt híres, de legalább a jobban sikerült epizódoknak (elsősorban az elsőnek, és mondjuk a harmadiknak) jól beazonosítható stílusa és kellemesen sodró, ütemes lendülete volt. A női verzió részben ízléstelen, de leginkább egyszerűen csak rossz. Hatvan perc után kikapcsoltam, pedig fizettem azért, hogy nézhessem.
Az egyik kritika, amit olvastam, remekül megragadja, hol nem képes ez a film még csak másolni sem az Eleven stílusát. Mindkét történet egy feltételes szabadlábra helyezéssel kezdődik, de amíg Danny Ocean-nek csak a szemét látjuk hamiskásan csillogni egy pár másodpercig, amikor megkérdezik, mit tenne, ha szabadulna, Sandra Bullocknál halljuk a hosszú monológot is. Ez tipikusan az a műfaj, ahol a kevesebb tényleg több.
De isten bocsássa meg nekem, engem csak zavar az a szemérmetlen koppintás is, ahogy ez a negyedik epizód másolja az elsőt, ami már szintén egy másolat volt. Ha egy női szélhámosfilmet látunk, akkor lehetne az egész valóban női szemmel bemutatva, de ennek nyoma sincs. Ezek a szereplők nyugodtan lehetnének férfiak; ami meg „nőies” bennük (mondjuk Anna Hathaway hisztijei), az meg nem nőies, csak sablonos.
A sztori nem csak azért unalmas a végtelenségig, mert tudjuk a befejezést, hanem azért is, mert iszonyatos mennyiségű kötelező kört le kell futnunk. Jó lenne már egy olyan filmet látni, ahol nem onnan tudjuk meg, hogy a hacker az ászok ásza, hogy lealáz másokat, hanem onnan, hogy a biztonsági rendszer komoly kihívást jelent. Jó lenne már egy olyan visszaszámlálást látunk, ami nem fut végig, hanem mondjuk négynél sikerül „elvágni a drótot”. Ha megbuherálják a kamerákat, akkor ne kelljen már ezredszerre is végignéznem a kalibrálás idegtépő folyamatát. És ha egy filmben a csapat toborzása kötelező kör, akkor érdekes lenne azt látni, hogy ez nem megy olyan simán mint egy olajozott csiga.
De ami a legjobban hiányzik a filmből, az a humor. Az Elevent és a Thirteent az tette többször is nézhetővé, hogy időről időre volt benne egy kis fricska, egy kis elegáns cinizmus vagy valami éppen csak kicsit túlzó húzás. Nem kellett hahotáznunk, de újra meg újra tudunk rajta mosolyogni. Itt a nők rezzenéstelen arcú robotokként teszik a dolgukat, egymást tökéletesen tiszteletben tartva, mégis örömtelenül, néha kicsit kegyetlenül (toronymagasan a legrosszabb, keserű és rohadt szájízt okozó jelenet, amikor a családanya úgy hagyja ott egyedül a kisfiát a garázs előtt, hogy az nyafog, mert nem érti, mi történik).
Mintha egy film attól lenne „női”, hogy kivesszük belőle az érzelmeket.