Kultúrbotrány a Magyar Szentföld Templomban

Trychydts | | | 2019., szeptember 20., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Kell lennie egy színvonalnak, ami alá az ember nem ad. Nem kell mindenhez jó képet vágni. Csak azért, mert valamit színházi előadásként hirdetnek meg, attól még lehet olyan rossz, hogy az ember nem hajlandó hozzá tovább asszisztálni. Törley-Havas Sára produckciója a Magyar Szentföld templomban pontosan ez a kategória volt: sokkolóan, érthetetlenül, indoklatlanul rossz. Hogy mennyire szörnyű, azt csak azért tudom, mert érdekelt voltam az előadás végében, így mindenképpen maradnom kellett.

Maga az épület egy monumentális, komplex történetű különlegesség, formabontó szerkezettel, belül mindenféle érdekes textúrákkal, részletekkel: valaha templomnak szánták, de aztán a második világháború után készült csak el, így az alapító szerzetesrend soha nem vehette birtokba, mindenféle formaidegen funkciókat töltött be, tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem rombolták le. Az előző rendszerből jól ismert betűkkel írt feliratok, régi szekrények, újabb felújítások nyomai, régi gépészeti berendezések — órákat lehetne itt tölteni, az ember kikerülhetetlenül is kívánja az ismerkedést. Első lépésként ettől rögtön megfosztanak bennünket.

A térspecifikus előadás sztorija valami olyasmi lenne, hogy városi sétára visz minket egy fiatal színész, közben kitör a világvége, amit mi a templom pincéjében vészelünk túl, és utána a templom óriási átriumában, a Magamnál Jobban Kórus finom énekhangjára búcsúzunk az elpusztult világ emlékeitől. A helyszín annyira különleges, hogy még ez a feleslegesen nagyzoló történet is elsülhetne valahogy, ha az alkotókban — a mindenféle művészi arányérzéket mellőző rendező-dramaturg és a masszívan ripacskodó színész — lett volna egy kis alázat a hely iránt. A templom ugyanis annyira különleges, romos állapotában is annyira méltóságteljes és elegáns, hogy csak kellő alázattal és alkalmazkodással lehetne itt darabot csinálni.

Ehhez képest a minket kísérő színész karaktere szerint egy ócska, felszínes, heherésző, ordibáló, magában motyogó, olcsó, átlátszó, ízléstelen poénokat pufogtató ripacs. A helyzet két perc múlva teljesen világos, ekkora tahók a való életben nincsenek, magyarul az egész kamu, ez lenne itt a „poén”, de inkább csak kínos az egész. Én és édesanyám csak röhögünk az egészen, a konvencionálisabb színházi attitűdökkel rendelkező maradék hat-nyolc ember csak feszeng, a minket a romos, balesetveszélyes épületben terelgető szervező meg felajánlja nekünk, hogy távozhatunk, ha nem tetszik. Távoznánk, ha nem a kórus miatt jöttünk volna.

A színész az előadás előrehaladtával egyre szétesettebb figurát játszik. Valakik vascsöveket dobálnak az épületben, nyilván rejtelmes atmoszférát próbálnak teremteni. Kísérőnk a gépteremben rágyűjt a „dohányzás és nyílt láng használata tilos” tábla mellett, elsüt pár ízléstelen poént az itt felnövő ábrákra, majd kirohan, minket megkér, hogy maradjunk itt. Egy nő segítségért kezd el ordibálni valahol az épületben, a közönség a füle botját nem mozgatja. Végül kiterelnek minket a kijárathoz, ott színpadiasan bezárják az ajtót előttünk, mehetünk vissza a pincébe, ahol néhány teamécses fénye mellett közlik velünk, hogy itt a világvége, majd odakint megütögetnek néhány csövet egy kalapáccsal. Vezetőnk almaszeleteket kínál körbe, egy irányított meditáció keretében elbúcsúztat minket szeretteinktől. Mindez ugyanolyan értelmetlen, elfogadhatatlan, összefüggéstelen és hiteltelen, mint ahogy hangzik — apokalipszisnek bágyadt, játéknak ócska és erőltetett, gondolatnak közhelyes és sekélyes.

Végre kimehetünk az óriási, fáklyákkal megvilágított átriumba, ahol a kórus énekel nekünk, a félhomályban alig látszó, fehérre meszelt arccal, feketébe öltözve. Az épület masszív, lapos ívben elrendezett oszlopai oltalmazóan magasodnak fölénk és gyönyörű, őszi este van. Ez a pár, nyugodt perc önmagában is megéri a belépőjegyet, a lágy énekhangok közepette végre elengedhetjük magunkat, mód nyílik egy kis pénteki önreflexióra.

Színészünk még odajön hozzánk a sötétben, ad nekünk egy amulettet, hogy abban van a küldetésünk — van aki azt hiszi, hogy ezután még valami játék következik, de nem ez a vége, lehet hazamenni.

Érthetetlen, hogy láthat közönséget egy ilyen kesze-kusza, kiforratlan borzalom. Egy önfényező seggfej fél órán keresztül végigrángat minket egy templomon, tíz perc apokalipszis, tíz perc kórus — ez így egyszerűen nem lehet értelmes. Nem biztos, hogy egy főiskolásnak (a szervező, aki a végén vissza akarta adni a pénzünket, ezzel mentegetőzött) egyből apokalipszist kell rendeznie, de ha igen, ne próbálja meg megúszni a spiritualitást, ne próbáljon meg kicsúszni a hely jelentette felelősség alól és ne próbáljon meg értelmes gondolatok helyett egy széttrancsírozott almát letolni a torkomon.

Az épületet amúgy szívesen megnézném szólóban is.

Jó estét nyár, jó estét szerelem! — Városmajori Szabadtéri Színház, 2019.

Trychydts | | | 2019., július 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Tavaly (?) is láttam egy kissé ódivatú szerelmi sztorit, a Halálos tavaszt a Városmajorban — így visszamenőleg már sajnálom, hogy nem írtam róla, de annyi finom réteg volt benne, hogy képtelen voltam megfelelően összeszedni a gondolataimat. Egy nagyon macsó, klisés történetre néhány apró módosítással felhúztak egy feminista fátylat, amitől nagyon eleven és modern lett az egész. Most is valami hasonlóval próbálkoztak meg, a Jó estét nyár, jó estét szerelem viszont korhadtan roskad össze az innovatív megoldások alatt.

Szívesen okolnám ezért a dohos alapanyagot, hiszen az alapsztori nyilván fel sem fogható már ma ésszel, de éppen a Halálos tavasz miatt gondolom, hogy ennek sem kellene akadálynak lennie. Ezúttal sajnos csak egy csikorgó léptekkel tántorgó zombi erejéig sikerült életet lehelni ebbe a valamikori klasszikusba. Igen, fel lehet fogni, hogy van itt egy gyári munkás fiú, aki nőknek udvarol, magát görög diplomatának kiadva, világos, hogy ez a furcsa szenvedély hogyan okoz károkat és szenvedést másoknak, és igen, egyértelmű az irónia, amikor egy olyan nővel akar össze, aki még csak nem is szereti viszont, hanem ki akarja használni — csak éppen kit érdekel ez az egész?

Az erőfeszítés azért kétségkívül látszik, a színészek munkájára például semmilyen panasz nem lehet és a stilizált díszletek ötletes, dinamikus felhasználása is ötletes. Az végeredmény mégis absztrakt, idegen és unalmas. Senkivel nem lehet azonosulni (talán csak a gyártulajdonossal, aki ordítva közli, hogy magasról tesz az egészre), senkit nem sajnálunk igazán. Voltaképpen mindegy, mi történik, az pedig, hogy nem lesz itt happy end, az mindenkinek világos, aki legalább egy alsó osztályos színjátszókör előadását megtekintette már. Thrillert feszültség nélkül eladni igen nehéz.

Hogy ezúttal mennyire sikerült, jól érzékelteti, hogy egyáltalán nem zavart a két hölgy mögöttem ülő hölgy trécselése — ízes fordulataik az előadás gyengeségeiről erőteljesebbek voltak, mint maga az előadás. Amikor pedig az előadás végén úgy álltak fel, hogy a darab egyetlen előnye a rövidsége volt (ha szünetet tartanak, alighanem mindenki hazaszökik) — nem átallottam vadidegenként is összeröhögni velük.

Az üvegbúra, Örkény színház, bemutató: 2019.

Trychydts | | | 2019., június 24., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Három kedvenc színészem van az Örkényben: Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Dóra Béla. Az Üvegbúrában pedig rajtuk kívül senki más nem játszik.

Sylvia Plath regénye amúgy is egy nagyon kompakt és személyes írás, mind a stúdiószínházi közeg, mind a sok monologizálás jót tesz neki. A díszlet erősen stilizált, a ferde padló, az azt körülvevő peremek, a falra lépcsőzetesen felszerelt kapaszkodók-ülőkék még némi mozgásszínház-szerű játékra is lehetőséget adnak. A főszerepet Zsigmond Emőke játssza, az összes mellékszerepet pedig a másik két fiatal színész. Mindenki a legjobbat hozza, de nekem pont azért ők a kedvenceim, mert hihetetlen tehetségek mindannyian. Kókai Tündétől a még egyetemi hallgatóként eljátszott Ofélia volt a szerep, aminek kapcsán először észrevettem, Zsigmond Emőke sokoldalúsága, a IV. Henrikben tűnt fel először, Dóra Béla pedig Erdős virágot szavalt a színház Facebook-oldalán.

A cselekménynek nagyon érdekes, finom lüktetése van: néha felgyorsulnak az események, pörgős, pattogós dialógusok mellett, nagyon feszesen játsszák a jeleneteket, aztán néha minden lelassul, minden sokkal fesztelenebb és természetesebb lesz. És minden másodperc teljesen a helyén van, nincs egyetlen érdektelen vagy elnyújtott jelenet sem.

Zsigmond Emőke alakítása nem csak azért tökéletes, mert finoman és érzékenyen formálja meg Ester Greenwood identitáskrízisből súlyos depresszióba csúszott figuráját, hanem azért, mert a történet feminista felhangjait is nagyon erősen adja vissza. Egy olyan fiatal intellektuel, aki be van zárva a nőket körülvevő sztereotípiák ketrecébe, miközben folyamatosan tárgyiasítják, félreértik, elutasítják. Mindenféle erőltetett aktualizálgatás nélkül, mégis igen erősen, zavarba ejtő élességgel jelennek meg a Metoo-mozgalom által is felvetett szörnyűségek.

Fantasztikus előadás, és tökéletes helyen van az Örkény stúdiójában.

A Mélyben (Éjjeli menedékhely), Örkény színház, bemutató: 2019.

Trychydts | | | 2019., június 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Könnyű megszokni, de nehéz ráunni az Örkény maximalizmusára. A Mélyben is egy olyan produkció, ahol az eredetihez való maximális hűség együtt jár egy modern, dinamikus, mellbevágóan erős előadásmóddal.

A történet alapvető, meghatározó kontextusa a nyomor, és ezt a minimális díszletekkel és a kiválóan megtervezett jelmezekkel zsigeri alapossággal sikerül visszaadni. Bőrünkön érezzük a mindent átható, lemoshatatlan mocskot, az állandó hideget, az elképzelhetetlen mértékű szegénység összes létező kényelmetlenségét. A darab egy fiatal nő haldoklásával kezdődik — Kókai Tünde pedig felkavaró intenzitással adja meg az alaphangot.

Mindenki a helyén van a történetben — az Örkény társulatának valamennyi tagja elképesztő mértékű átlényegülésre képes és a csoda most is megtörténik. Znamenák István ugyanolyan meggyőzően adja a kapzsi, gerinctelen, mégis erélytelen háztulajdonost, mint ahogy Vajda Milán is látszólag könnyedén lényegül át vagyonát-eszét réges-régen elivott, félig értelmi fogyatékos szűccsé.

A darab fő kérdése az: lehetséges-e egyáltalán remény ennyire mindennek a legalján? A nyomorgó, egyik napról a másikra tengődő közösségbe egyszer csak egy rejtélyes, mégis jó kedélyű öregember, Luka érkezik és ügyes manipulációval, kegyes hazugságokkal kezd el lelket önteni mindenkibe, próbálja nekik visszaadni régen elveszített erkölcsi tartásukat. Közben megismerjük a pincében berendezett szállás lakóinak és és szállásadóik egyéni sorsát. Torokszorongató közelségből ismerhetjük meg azokat a túlélési stratégiákat, amivel képesek rávenni magukat, hogy felkeljenek és még egy napot túléljenek. Luka személyisége annyiban különleges, hogy mindenkit képessé tesz arra, hogy egy kicsit messzebbre tekintsen. Persze sokszor ez sem több öncsalásnál. Nem derül ki, van-e bárki is, aki ténylegesen előrébb tud jutni Luka tanácsai révén, de a nagyon haloványan, de mégiscsak megcsillanó reménysugárt az jelenti: nehéz elképzelni, hogy a történet vége után minden mehetne tovább a régi megszokott rendjében.

Márpedig a létnek ezen a fokán a teljes elállatiasodástól való megmenekvés is egy fél megváltással ér fel.

Anyám Tyúkja 2. — Örkény színház, bemutató: 2017.

Trychydts | | | 2019., március 13., 8:50 | | | Kategóriák: ,

Az első részt nem láttam, de ebben a formájában nehéz belátni, mi értelme van ennek az előadásnak. Ugyanennyi idő alatt, ugyanez a társulat, ugyanezzel az erőbefektetéssel valami sokkal jobbat is összehozhatott volna.

Az Örkény irodalmi értékek iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen. 2016-os videósorozatuk a Facebookon kiváló példa volt arra, hogy kommentár és kontextus nélkül is milyen erősen tudnak hatni színészi professzionalitással előadott versek. Dóra Béla videójára például mindmáig tisztán emlékszem, a Erdős Virág előadott munkájáról meg anno sokat vitatkoztam másokkal. Ennek ellenére sem értem, mi értelme volt a magyar irodalom legismertebb alkotásait összeszedni és előadni egy ócska tornácot formázó díszlet előtt. Ráadásul a legismertebb nem feltétlenül lesz a legjobb; gyakorlatilag mindegyik költőnek vannak jobb versei, mint amik bekerültek a válogatásba, de lehet, hogy még az irodalmi szöveggyűjteményben is találhatnánk ilyeneket. Nekem például fizikailag fájt Arany János hazug giccsét, a Családi kört vagy Petőfi kanos, de annál felejthetőbb firkálmányát, a Befordúltam a konyhábát élőben is hallanom. Minek? Weöres Sándor csengő-bongó kis játékai legalább tetszetősek, ha feleslegesek is.

Sajnos az interpretációk többsége nem tetszett; hol lapos volt, hol reménytelenül messze volt a saját értelmezésemtől. Általában ismerős volt minden, ami elhangzott, ilyenkor általában már rég megvolt a saját elképzelésem. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságbólja például az egyik kedvenc versem, az első számú referenciám pedig Schinkovits Imre interpretációja. Ehhez képest az Örkény ezt hat színésszel adatja elő, egymásnak adogatva át a szót, pont a legrosszabb helyeken törve meg a monotóniát. Talán azért is lett volna érdemes ismeretlen verseket választani, de én ettől függetlenül sem bántam volna, ha több újdonsággal találkozom.

A kevés kiemelkedő pillanat közül egyértelműen a legerősebb a Ne hidd Szép Ernőtől. Itt minden adott, amit várnék: a nem annyira triviális verset nem is szavalják, Zsigmond Emőke énekli, nagyon karakteres, blues hangszerelésre. Ez még mindig a fülemben cseng, úgy adtak hozzá a vershez, hogy mindvégig hiteles maradt és otthon muszáj is volt újraolvasnom. Thomas Mann üdvözlése József Attilától pedig egyszerűen csak tetszett, Mácsai Pál visszafogott, mégis nagyon jellegzetes és határozott beszédmódja egyszerűen jól illik ehhez a vershez, és azok közé a művek közé tartozik, amelyek ma is nagyon erősen szólnak.

A továbbiakban sincs kifogásom ellene, ha az Örkény színészei szavalni akarnak, de ha lesz Anyám Tyúkja 3., akkor azért jegyvásárlás előtt alaposan megnézem majd a színlapot. Az Apám kakasára viszont gondolkodás nélkül ülnék be.

Örkény színház: Patika (2018.)

Trychydts | | | 2019., március 03., 19:25 | | | Kategóriák: ,

A Mohácsi testvérek új darabja az Örkényben bizonyos tekintettel hoz mindent, amit megszokhattunk tőlük. Mesteri rendezés: egy másodperc nincs, ami nem lenne a helyén; a darabba belesimuló, annak szerves részét képező zene, és hibátlanra csiszolt színészi játék. Egy dolog hiányzott belőle: a csoda. Nekem ez sajnos döntő jelentőségű volt.

Eddig valamennyi darabban volt ott valami csodálatos, misztikus elem. A Csillagos égben csak az utolsó jelentben jelent ez meg, amikor felcsillant a remény, hogy egyszer mégis megvalósul a hőn vágyott vendégjáték (vagy esetleg csak a társulat álmában jelenik meg a feloldozás.) Az Egyszer élünkben a cselekmény szerves részei voltak a csodák, a valóban Barguzinba száműzött Petőfi Sándor sztálinista tanítványaival, a feltámadó halottakkal, a népmesei elemekkel, az abszurddá torzított lágerélettel, amely mögött mégis felbukkant a valóság. A galíciai zsidók deportálását megörökítő, mindeddig talán legkegyetlenebb műben E föld befogadban pedig elsősorban az álmok és hallucinációk hozzák be ezt az elemet, bár a cselekményben is van néhány abszurdan groteszk elem. Ez teljesen hiányzik Patikából; noha Szép Ernő drámáját dolgozza fel, számomra már-már a dokumentumdráma határát súrolta. Számomra legalábbis hátborzongató részletességgel és pontossággal tárultak fel a vidéki Magyarország jellegzetességei.

A darab egy kis falusi közösség — elsősorban a falusi értelmiség — életébe enged bepillantást, elsősorban annak nőellenes mivoltába. Ebben a kanszagú társaságban kizárólag férfiszórakozások ismertek, azok is durva és bárdolatlan formában. A pitiáner férfias kakaskodások és dominanciaharcok között mintegy mellesleg veszik semmibe a nőket, őrlik fel az egójukat, az ambíciójukat, az egyéniségüket és az önálló akaratukat.

Több női sors is kitárulkozik előttünk — nagyon elegáns és hatásos megoldás, hogy a teljes megértéshez nagyon kell figyelni, mert a darab látszólagos főszereplői a férfiak. Látszólagosak, mert bár a cselekményt ők mozgatják, mint karakterek, jellemzően üresek, sablonosak és érdektelenek. A nők azok, akik valódi érzelmeket, erkölcsi kérdéseket, életet hoznak a darabba — hogy aztán bele is tapossák őket az agyagos földbe. A mindenki által kihasznált és rendszeresen megerőszakolt szolgálólány, a kényszerből házasságba sodródó, majd ott gyötrelmes csapdába kerülő fiatalasszony, a megaláztatások elől a promiszkuitásba menekülő, elhanyagolt feleség sorsai mind olyanok, amelyek mindenkinek ismertek lehetnek, aki utánaolvas annak, mi is történik Magyarországon. Ennél még csak az a szomorúbb, hogy Szép Ernő óta (idén száz éves a darab) tényleg nem változott semmi.

Részben a Mohácsi testvérek perfekcionizmusának, részeben az Örkény-társulat elkötelezettségének köszönhető, hogy senkit sem lehet kiemelni a színészek közül: mindenki torokszorongatóan tökéletes. Znamenák István, aki a címben szereplő Patika tulajdonosa nekem csak azért maradt különösen emlékezetes, mert eddig eléggé szerethető figurákat játszott az általam is látott előadásokban — most pedig a saját emberségének maradékát erővel elfojtó, primitíven zsarnoki férjet játszik, zavarba ejtő, már-már kellemetlen hitelességgel.

És feloldozás itt semmilyen formában nincsen, sem álomban, sem valamiféle deus ex machinának köszönhetően. Pedig nekem hiányozna; nekem így adna valami pluszt, valami reményt, mekönnyebbülést vagy legalább iránymutatást a darab. Amit így látok, azt eddig is tudtam. Az utolsó jelenetben mindenki úgyanúgy hentereg az avas mindennapokban, ahogy az elsőben is. Aki pedig azt gondolta, nagystílű(nek gondolt) várossiasságával majd mindenkit levesz a lábáról, és ügyeletes főmájerként majd lefölözi a vidéki élet naivitását és a megérdemeltnél jobb sora lesz, azt bütykös öklével vágja orrba ugyanez a suttyó rögvalóság.

A nők meg széttaposva, összetörve hevernek a porban.

WTF? — Woyczek, Szkéne, bemutató: 2018.

Trychydts | | | 2018., december 23., 22:04 | | | Kategóriák: ,

Nem kell különösebb előképzettség ahhoz, hogy az ember értse a Szkéné Woyczekét — egy teljesen primer, zsigeri élmény, a nyomorúság, a magány és a kiszolgáltatottság pőre demonstrációja. Akkor lehet érdemes utánaolvasni, ha az ember szeretne utánagondolni a választott megoldások indokoltságának. Részemről ezügyben eddig teljes a kudarc: egyáltalán nem értem a darab mögötti művészi szándékot.

Egy fiatalon elhunyt, tizenkilencedik századi német drámaíró, Georg Büchmer töredékes, de sokszor feldolgozott munkájáról van szó (én az erdetit is elolvastam, angol fordításban a Project Gutenbergen). Tulajdonképpen egy végletekig szegény, megélhetését megalázó különmunkával egy egy orvos kísérleteiben való részvétellel próbálja kiegészíteni, elsősorban azért, hogy házasságon kívül született gyerekét és annak anyját valahogy eltartsa. Végül a sorozatos megaláztatások hatására megbomlik az elméje és megöli a szeretőjét.

A Szkéné előadása a minimalizmus mellett teszi le a voksát: a díszletek — a színpad közepén lebegő élet(?)fát leszámítva stilizáltak, a jelmezekben nagy szerephez jutnak a kötelek. Az egész előadás bele van helyezve egy narrált keretbe: egy (a színlap szerint) bolond (Bánki Gergő) konferálja-kommentálja az eseményeket.

Azt nem lehet mondani, hogy az előadásban nincs erő: a két főszereplőt alakító egyetemi hallgatók (Major Erik és Tóth Zsófia) nagyon fókuszáltan, intenzíven, érzelmesen játszanak. Hozzájuk képest alkotnak éles kontrasztot a széthullóban levő világ mechanikus figurái, a Kapitány, a Doktor és a Tamburmajor (Terhes Sándor, Csoma Judit és Nagypál Gábor); érzelemmentes, egydimenziós kegyetlenségük hiteles keretet adnak a történetnek. Érthetővé teszik, miért bomlik meg a főhős elméje.

Probléma, hogy a nagy műgonddal történt kivitelezés mögött végül is nincsen semmi. Számomra már a darab kiválasztása is teljesen érthetetlen: ez a történet önmagában, ma már sajnos teljesen érdektelen. Nem nagyon van néző, aki ne találkozott volna már ennek a történetnek valamilyen, fiktív vagy valós verziójával; magát a darabot is sokszor feldolgozták már. Bár a szereplők csupaszra stilizálása segít a történet megrajzolásában, azonosulni lehetetlen velük. Amit látunk, szikkadt, töredező csontváz — borzalmas vagy elborzasztó, de nem elgondolkodtató, provokatív vagy újszerű. Az előadásnak ez az egy rétege van — ami ebben az esetben nagyon kevés.

Az Átváltozás (Örkény, 2018.)

Trychydts | | | 2018., április 06., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Kafka színpadra vitele sosem egyszerű feladat: valahogy át kell adni az írások torokszorongató szürrealitását, a csavaros történetvezetést, mindezt a kőkemény realitás talaján állva, úgy, hogy ez beférjen a színház keretei közé. Az Örkény brilliánsan oldotta meg a feladatot — még ha a közönségből nem is mindenkinek a gyomra vette be a végeredményt. Kérdés, mire számítottak, amikor beültek Az Átváltozásra — ami önmagában is az egyik legkeményebb Kafka írás.

Az Átváltozás  mellett azonban számos más (nem egy befejezetlen) Kafka mű is szerepel: ezek egymással párhuzamosan futnak — miközben folyik a címadó novella cselekménye, az — néha teljesen észrevételnül — egy másik kafkai írásba folyik át. A novellákat sokszor maguk a szereplők narrálják; ez a megoldás már a József és testvéreiben is kiválóan működött és most is beválik. Az írások egyik összekötő eleme a kegyetlen, érzéketlen, énközpontú apa figurája: mindenhonnan ezt a motívumot emelik ki, és hosszasan idéznek Kafka apjának írott (soha el nem küldött) leveléből is.

Az Örkény előadásainak a színpadkép sokszor nagy erőssége, az előadások sikerének egyik kulcsa: itt is ez a helyzet. A színpad közepén magasodó, sokszög alakú, minden oldalán többtagú ajtókkal és kinyitható ablakokkal határolt, forgatható belső tér olyan komplex megoldásokat, mozgásokat tesz lehetővé, amelyekre szükség is van az ugyancsak bonyolult struktúrájú történetek megjelenítéséhez. A belső ablakokon keresztül kifelé kukucskáló színészek ugyanúgy lehetnek egy vonat utasai, mint a féregtestbe zárt Georg Samsa személyisége, amely kétségbeesetten igyekszik felvenni a kapcsolatot a külvilággal.

Bizarr sminkek, gumimaszkok, parókák egészítik ki a többségükben Kafka-korabeli ruhákból álló jelmezeket — szintén a szürrealitás, az elembertelenedés, a bizarr felé tolva az előadás hangulatát.

A főszerep(ek)ben Polgár Csaba brillírozik: akárcsak a IV. Henrikben vagy a Hamletben, itt is remekül illik hozzá a talajt vesztett, identitását kereső fiatalember alakja. Másik személyes kedvencem Kovács Zsolt, aki az apafigurákat, illetve a Fegyenctelep tisztjét formálja meg. A Fegyenctelep amúgy is az egyik kedvenc novellám Kafkától, és itt egy egészen különleges, a zűrzavaros hangulatot különleges, feszült, letisztult nyugalmával megtörő epizódja az előadásnak.

Sötét és felkavaró darab ez a Kafka-antológia, de csak annak nem ajánlom, aki Kafkát sem szereti.

Hamlet — a National Theater Live felvétele az Urániában

Trychydts | | | 2018., március 24., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Ha nem is a kedvenc Shakespeare-em a Hamlet, de azért így is imádom. Az Örkény előadása nagyon megfogott, kifejezetten kíváncsi voltam hát egy eredeti angol produkcióra, Benedict Cumberbatch pedig nagyon ígéretes színész volt a főszerepre.

Összességében véve nem voltam elájulva, bár a kulturális különbségek önmagukban is mellbevágóak. A színpad méreteit tekintve monumentális. Budapesti színházlátogatóként ahhoz vagyok hozzászokva, hogy valahogy meg kell oldani, hogy a nagyon is véges tér egy kicsit kitáruljon — itt nincs ilyen probléma, bőven van hely mindenre, grandiózus díszletekre, egymástól a csak üres térrel elválasztott jelenetekre.

Ami engem meglepett, hogy mennyire klasszicizáló az előadás. Lawrence Olivier legendás filmfeldolgozása hetven éves — ez a színpadi produkció körülbelül ugyanazt a felfogást adja vissza. Hamlet őrülete kissé játékosabb, a ruhák nem próbálnak korszerűek lenni, hanem modernek, van szemüveg, öltöny és hátizsák — de ezek csak esztétikai apróságok, érdemben nem változtatnak a darab értelmezésén. Nincsenek kiszólások, nincs valódi modernizálás — a darabot adják elő, a lehető legsterilebben. Ha hangoskönyv formátumban hallgattuk volna az előadást, akkor sem veszítettünk volna sokat. Nincsenek zsigeri, testközeli interakciók, nincsenek valóban modern metakommunikációs gesztusok — professzionális, de kissé színtelen színészi játék van.

Ami nekem azért különös, mert a Hamlet szerintem pont azért friss és életszerű mind a mai napig, mert rengeteg mindent bele lehet látni és tenni. Tom Stoppard zseniális dekonstrukciója, a Rosencrantz és Guildenstern halott után szinte már kötelező lenne némi agymunka rendezői oldalon — ez itt most elmarad.

Maga a közvetítés moziban is remekül működik, tényleg közel hozza a színházi élményt — klassz lenne, ha az Uránia több darabbal vállalná be ugyanezt.

IV. Henrik I-II., Örkény színház, bemutató: 2017. október 14.

Trychydts | | | 2018., március 12., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Mondhatjuk, hogy Shakerspeare-rajongó vagyok, nagyon sok drámát olvastam, többet szeretek is, bizonyos darabokat megnézek minden elérhető interpretációban, és nagyon sokáig hittem, hogy a Shakespeare-szonettekkel lehet csajozni. (Valamennyire amúgy tényleg lehet.) Így lelkiismeret-furdalás nélkül fel tudom vállalni, hogy a IV. Henrik szerintem egy lapos, poros, üres darab, mindenféle érdemi mondanivaló vagy relevancia nélkül. Szereplő tologatása a sakktáblán, shakespeare-iesen szadista szabályok szerint, pár hulla, aztán függöny. Az előadás, az viszont valami parádés.

Ha úgy tetszik, talán ezt is tekinthetjük egy előadás fokmérőjének: mit tudnak kezdeni egy ennyire ócska alapanyaggal?

A teljesen jellegtelen szerepeket ki lehet tölteni parádés színészekkel, többszörös szereposztásokkal. Csuja Imre egyszerre játssza a véres árulással hatalomra jutott, öreg királyt, akinek fia trónörököshöz teljesen méltatlanul viselkedik, és a semmirekellő, ostoba, részeges lovagot, Falstaff Jánost. Kókai Tünde — nagy kedvencem, már akkor is élveztem a játékát, amikor még csak egyetemi hallgatóként láthattam az Örkényben — három szerepéből kettő fiatal férfi, és ő játssza a trónörökös riválisának, Szélvész Percy feleségének a szerepét is. Hozzá hasonlóan többszörös szerepet játszik Zsigmond Emőke (neki is jutnak férfi szerepek), illetve Vajda Milán is. Utóbbi szintén egy nagyon meggyőző mellékszereplő, pontosan és karakteresen képes megjeleníteni minden ráosztott alakot — a negyedik Henrikben például egyszerre yorki érsek, Warwick gróf, ostoba újonc és a király helyett a csatában halált vállaló katona. Znamenák István is abszolút a helyén van — ő általában is visszafogottabb, mint bárki más (ebben egyedül a Tartuffe volt nagy kivétel), de színpadi jelenléte mégis összetéveszthetetlen.

Amúgy kiváló döntés volt férfi szerepeket nőkkel eljátszatni — sokszínűbb így az előadás, és a férfiak szinte teljes dominanciáját nem is indokolná semmi az öncélú korhűségen túl.

A két fiatal férfi főszereplő, a trónörököst játszó Nagy Zsolt és a Szélvész Percyt játszó Polgár Csaba parádésan, frissen hozzák a figuráikat — mindketten Shakerespeare-re jellemzően többarcú, komplex alakok, a köztük levő feszültséget szinte tapintani lehet a színpadon. Nagy Zsolt tökéletesen hitelesen és magától értetődően adja elő a trónörökös 180 fokos jellembeli fordulatát; Polgár Csaba, a háborús hősből elvi okokból lázadóvá váló Szélvész folyamatos, fanatikus szenvedélyét adja vissza mindenféle lendületvesztés nélkül.

Ugyancsak jó az egyszerű, stilizált színpadkép sokoldalú felhasználása — ez is egy gyakran használt eszköz az Örkényben — sok szereplő, aki éppen nincs színen, egyszerűen csak elbújik, így sokkal dinamikusabb és feszesebb helyszínváltásokra van lehetőség.

A darab egy feszült politikai helyzetben játszódik Angliában — tulajdonképpen az a tét, hogy az évtizedekkel korábban árulással szerzett hatalmat meg lehet-e szilárdítani, képes lesz-e a király azt dinasztikusan továbbörökíteni, vagy paranoiájával maga is lázadást gerjeszt önmaga ellen, mint III. Richárd. Ez a feszültség ez a szenvedély valóban átjön a színpadon — a dilemmák valóban erősek, az ezúttal teljesen háttérbe szoruló nők szenvedélye halálba induló vagy hősi halált halt férjeik iránt tényleg perzselő, az időnként megjelenő humor pedig valóban csattanós ütésekkel oldja a feszültséget.

Nagy kár, hogy ezt az egésze elmaszatolja a pozíciójához méltatlanul dorbézoló, erkölcsiségét ideiglenesen felfüggesztő trónörökös alakja. Az ő története, tivornyái és kisebb gaztettei, amelyhez leginkább Falstaff János asszisztál neki, minimális téttel sem rendelkező mellékvágányai a fő cselekménynek.

A precíz megvalósítás miatt élvezhető az előadás, de a darabválasztást ezúttal nem értem. Az előadás után még sopánkodtam egy sort a feleségemnek, de másnapra szinte azt is elfelejtettem, hogy színházban voltam.

Hamlet (Örkény színház, első bemutató: 2014)

Trychydts | | | 2017., szeptember 24., 14:31 | | | Kategóriák: ,

Nagy gonddal megcsinált, figyelemre méltó produkció az Örkény Hamletje — az egyetlen dolog, ami hiányzik nekem belőle, az valami igazán radikális állásfoglalás vagy értelmezés. Pedig tele van eredeti megoldásokkal, egy jól kigondolt formavilágban játszódik az egész darab, nagyon jól eltalált színészi megoldásokkal. Még a dramaturgia is különleges, több olyan jelenet is van, amit a nagy, klasszikus feldolgozásokból (például az 1948-as filmverzióból, ami nekem az egyik Hamlet-alapélményem) elég gyakran kihagynak.

Az Örkény stábja sok szerepet mutat be máshogy, mint ahogy megszokhattuk. Hamlet például egyáltalán nem szimpatikus: kicsit hisztérikus, kicsit enervált, a valódi felelősséget folyamatosan kerülgető, mindenféle kockázatvállalástól rettegő kis nyálgombóc. Megjátszott őrülete nem csupán arra szolgál, hogy felfedje a valódi motivációkat környezetében — sokszor egy nagyon kényelmes megoldás annak érdekében, hogy tetteiért ne kelljen felelősséget vállalnia. Ophelia vagy Polonius halála például nyilvánvalóan mélyen megérinti — a tetteivel való szembenézés helyett azonban inkább a bohóckodást választja. Gertrúd és Claudius ugyanakkor sokkal kevésbé antipatikusak, mint amilyenek lehetnének: mindketten szárazak, kissé élettelenek, mintha nem is tudnák igazán kiélvezni Claudius trónra lépésének előnyeit. Claudius is leginkább akkor „él”, amikor bűneivel szembenézve imádkozni kezd — Hamlet személyes megtorlás iránti igénye (pláne azon az áron, ahogy végül eljut ide), jóval kevésbé tűnik indokoltnak. Ettől persze ugyanakkor sokkal plasztikusabbak lesznek a mellékszereplők: Rosencrantz és Guildernstern vagy mondjuk Ophelia helyzete sokkal érthetőbb és emberibb, mintha egyszerűen csak törpék lennének egy gigászi konfliktusban. Valódi emberi érzésekkel rendelkező szereplők lesznek, teljesen érthető motivációkkal — bántja őket a mellőzés, a durvaság, a hazugságok. Ophelia végső tragédiája is sokkal megalapozottabb és átélhetőbb lesz.

Ophelia amúgy egy különösen komplex szereplő az előadásban. Kókai Tünde amúgy is teljesen autentikusan, mindenféle erőlködéstől mentesen alakítja az engedelmes, de személyiségének erejével nagyon is tisztában levő lányt. Sokkal kevesebb romantikával, sokkal nagyobb fegyelemmel és tudatossággal játssza a szerepet, mint amit a szövegbe bele lehetne olvasni: életének kereteinek összeomlása, annak következményei is sokkal megrendítőbben hatnak. Ettől persze a darab Laertese is sokkal reálisabb lesz.

A színpad, a statikus, stadion-díszlet ellenére (Koltai Tamással ellentétben én nem éreztem a politikai áthallást) meglepően dinamikusan működik: a kimerevedő szereplők, a sötétségbe bevilágító spot fények révén ugyanúgy lehet ez Claudius koronázásának helyszíne, mint a temető vagy az éjszakai vár, ahol Hamlet az apjával találkozik. A színpad kiürítésével vagy a dán zászló színeivel kifestett-felöltöztetett statiszták mozgatásával, az aktuális játéktér változtatgatásával nagyon is dinamikusan nő vagy zsugorodik az általunk érzékelt tér.

A fentiek eredőjeképpen aztán a darab vége is teljesen máshogyan sül el. Nincs katarzis, nincs heroizmus — Fortinbras, a többször is emlegetett norvég herceg megjelenik udvartartásával és laza flegmával átveszik a hatalmat, miközben a lábaiknál hullák hevernek. Mindenféle borzongás nélkül vakuzgatnak telefonjaikkal, aztán egy rövid beszéd után vége a felhajtásnak.

József és testvérei (Örkény Színház, bemutató: 2017.)

Trychydts | | | 2017., szeptember 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

József és testvérei kiváló példája annak, miért példaértékű szellemi műhely a Mácsai Pál vezette Örkény Színház. Miközben egy monumentális vállalkozás (a játékidő két szünettel együtt csaknem öt óra), szinte észre sem vesszük, hogy telik az idő. Itt ugyanis a darab hossza nem a néző megkínzásának eszköze: a színház úgy vállalta be ezt a koncepciót, hogy mindvégig első számú prioritás volt, hogy a néző jól érezze magát.

Persze a József és testvérei, Thomas Mann legjelentősebb regénye alapanyagnak is óriási terjedelmű, Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendezők, Ascher Tamás és Gáspár Ildikó azonban remek érzékkel dolgozták fel. És ez nem csak a szöveg szerkesztését jelenti: a változatos elbeszélői technikák is segítik a befogadást. A szereplők hol előadják saját szerepüket, hol a könyv eredeti szövegéből narrálják vissza a dialógusukat, a karakter hangján. József néha maga is narrátorként van jelen a színpadon, összefoglalva, mi történt a legutóbbi jelenet óta. Józsefből is kettő van: amikor fiatal, Patkós Márton, amikor érett felnőtt Polgár Csaba játssza el — de van, hogy mindketten játszanak.

A évtizedeket felölelő regény többféle kulturális közegben és rengeteg helyszínen játszódik — ez a sokféleség a darabban sem sikkad el. A díszletek egyszerre innovatívak és teremtenek erős atmoszférát. Érzékeljük, hogy most éppen az ókori Egyiptomban vagy Kánaánban vagyunk, de azért sok a jelezésszerű elem — az egyiptomi díszletek hol a fáraó palotájának belső kertjeként, hol Potifár házának termeiként vagy az utcákon zajló, látványos felvonulás helyszíneként szolgálnak. A színpadi tér használata is nagyon kifejező: sok jelenetben a kiemelt szereplők a többiek feje fölött játszanak.

A darab egyszerre teljesít sikeresen egy széles ívű bibliai történet izgalmas, részletes, plasztikus karaktereket felvonultató illusztrációjaként, mint a kiválasztottság filozófiai problémája körül forgó karakterdrámaként. József, az Ótestamentum egyik kulcsfigurája gyermekkora óta tisztában van saját kiválasztottságával. A darab azonban megválaszolandó kérdésként veti fel: József valóban kiválasztott, vagy a kiválasztottság tudata teszi különlegessé? Legismertebb történetében, amikor a fáraó álmát fejti meg, ott személye, a híres álomfejtő jelenléte inkább csak katalizátorként hat a fáraóra, aki javarészt saját maga fejti meg saját álmait. József pedig csak él a lehetőségekkel — amelyeket gátlástalanul teremt meg saját magának, ha bármiféle lehetősége nyílik rá. Gátlásai nincsenek, hiszen kiválasztottnak tudja magát: ugyanakkor, mint vonzó férfi és simulékony személyiség, minden környezetben fel tudja találni magát. A nehézségeket és a kényelmetlenségeket is könnyedén viseli, hiszen ő úgy tudja: el fog, el kell, hogy jöjjön az ő ideje, még ha ezért meg is kell fizetnie.

Minden színész a helyén van ebben a darabban — pedig a többen is vannak, akiknek több szerepben kell teljesítenie. A társulat azonban szemlátomást élvezi a nem mindennapi kihívást — teljesítményük pedig egy katartikus és intellektuálisan is megmozgató színház élményt teremt meg.

Panodráma: A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán emlékére

Trychydts | | | 2017., szeptember 13., 0:27 | | | Kategóriák: ,

A júliusi előbemutató óta a Panodrámának sikerült alaposan kiherélnie saját produkcióját. A cél Rózsa Milán, és az ő sorsán keresztül pedig a magyar aktivizmus helyzetének, szereplőinek bemutatása volt — ezt papíron a szeptemberi és a júliusi előadás is megtette, de számomra nem kérdés, melyik volt az izgalmasabb, elgondolkodtatóbb élmény.

Az eredeti, júliusi előadás egy elég tipikus Panodráma-produckió volt. Nem csak egy szimpla verbatim színház, hanem tele volt mindenféle színes, izgalmas, pörgős és provokatív színpadi akcióval, amik markánsan, de azért nem erőszakosan értelmezték is az elmondott szöveget. Amióta a Panodrámát ismerem, számomra elég erős evidencia, hogy a verbatim színháznak egyáltalán nem feladata, hogy az adott szöveget úgy idézze vissza, ahogy az (jellemzően egy interjúhelyzetben) elhangzott. Most mintha mégis inkább efelé kanyarodtak volna vissza, talán kicsit maguk is megriadtak attól, mennyire lazán és könnyedén sikerült ezeket a nagyon is fajsúlyos témákat bemutatni. (Rózsa Milán tragikus, öngyilkosságba fulladt élete és lendületes aktivista karrierje önmagában sem érdektelen.)

Rózsa Milán nem volt igazán ismert alakja a magyar közéletnek: aki szorosan követte a jogvédő tematikájú tüntetéseket, az azokról készült tudósításokat, olvashatott-hallhatott róla, de inkább csak egy szűkebb körben volt ismert — én például csak azért ismertem a nevét, mert a kollégám volt. Bonyolult, szélsőséges személyisége ellenére is meglehetősen tipikus képviselője a magyar politikai aktivista alakjának: ha valamiből elege volt, mindenképpen csinálni akart valamit. Ténylegesen, fizikailag cselekedni akart, mégpedig azonnal: hitt abban, hogy ha az ember nyilvánosan demonstrál amellett, amiben hisz, akkor az változtathat a dolgokon.

A júliusi előadás nekem azért tetszett nagyon, mert ügyesen összeválogatott, igen feszesen alkalmazott, karikaturisztikus eszközökkel nagyon jól mutatta be, mit gondol az átlagnéző a politikai aktivizmusról. Nem vagyok persze elfogulatlan, hiszen a darab során a velem készült interjút is felhasználták, de számomra mégis működött ez a megoldás. Szembenézhettem azzal, hogy hajlamosak vagyunk a politikai aktivizmust túlmozgásos buzgómócsingok tevékenységének tekinteni — miközben ők nyilván sokkal komolyabban veszik saját magukat is és az általuk képviselt ügyet is. Nehéz megmondani, van-e értelme annak, amit csinálnak, de legalább felvállalnak olyasmit, amihez másnak nincs kedve vagy amit más nem mer. Látványos vagy annak szánt akciók szereplőiről (ezt látniuk kell), néha nem is olyan egyszerű megmondani, pontosan hol van a határ az exhibicionizmus, a nárcizmus és az elhivatottság között.

Persze nem lesz minden akció egyformán sikeres, de ha megnézzük, milyen fontos esemény lett például a Pride, akkor látható, hogy olyan is van, amikor az eredmények már nagyon is kézzelfoghatóak. Például a Pride-hoz is rengeteg embernek kell együttműködnie, elviselnie egymást, és sok feladat van, amit valakinek el kell végeznie. És azok, akik ezt megteszik, azok vállalják, hogy ezt csinálják, és nem a karrierjüket vagy a harmonikus magánéletüket építgetik helyette vagy nem a hobbijaiknak szentelik az idejüket.

A szeptemberi előadásban sok mindent, ami szép, intim vagy vicces pillanat volt, kivágtak a mondanivaló áramvonalasítása jegyében — de ennél sokkal nagyobb hiba, hogy visszavettek a jelenetek szatirikus éléből. Komolyabban vagy szimplán csak komolykodva előadva ugyanaz a szöveg sokkal kevésbé megragadó és provokatív — magyarul sokkal unalmasabb, sokkal könnyebb a felvetett kérdéseket félretolni.

Rózsa Milán édesanyjának jelenetei (szédítő a nyíltság, amit a darab készítői felé mutatott) továbbra is a darab legerősebb részei. Nagy műgonddal elkészített, pontos, precíz jelenetek ezek, amelyek nem csak Rózsa Milán sorsához adnak érdekes, máshonnan meg nem ismerhető adalékokat, de a társulat munkájának nehézségeibe is bepillantást engednek.

Legközelebb szerintem érdemes lenne maradni az eredetileg kitűzött irány mellett, mint visszafordulni.

 

Tartuffe (Örkény, bemutató: 2015. január 16.)

Trychydts | | | 2017., január 11., 9:26 | | | Kategóriák: ,

Egy Moliére előadáshoz azért manapság már ki kell találni valamit. Önmagukban a darabok annyira már nem hatnak, legalább részben azért, mert sok közülük mindenkinek kötelező olvasmány volt. Nagyjából mindenki tudja, mi lesz a vége, de rosszabb esetben a fontosabb poénokra is emlékszik mindenki. Ezért megfelelő innováció nélkül elég nagy az unalom kockázata. Nekem eddig a Nemzeti Színház utolsó felvonás (tehát feloldás) nélkül játszott előadása volt az etalon, de e mellé most az Örkény-feldolgozás is szorosan felzárkózott.

Az elsődleges ok a fordítás. Parti Nagy Lajos fordítói és Ari-Nagy Barbara dramaturgiai munkája nyomán egy teljesen mai, eleven szöveget adnak elő a szereplők, ahol csak néha sejlenek át a régebbi verziók, ma már elég sután hangzó mondatai — mintegy hangulatfestésképpen, viccből, a kontextus kedvéért. Ami mindenképpen nagyon jót tesz a szereplőknek, hiszen Orgon csaldja valóban nem különösebben kifinomult szereplőkből áll. A szöveget nem csak új, de nagyon izgalmas dinamikával adják elő — a csavaros, néha dagályos fordulatok, az erős gesztusok, a beszélgetések folyamatosan sodró erejű lendülete egyáltalán nem hasonlít az előbeszédhez.

Játék ez, de olyan játék, ahol teljesen odadobták a gyeplőt — mindenki hülyéskedik, de ez most nem baj. A Tartuffe-öt ma már nem lehet komolyan venni, a történet felett ma már mindenképpen eljárt az idő. Nem lehet modernizálni, nem lehet mai kori szereplők közé helyezni, hiába laknak azok ultramodern, távirányítóval vezérelt lakásban és szelfizgetnek nyakra-főre. A Nemzetis előadás pont attól volt jó, hogy az emberi ostobaság és hiszékenység brutális következményeire helyezte a hangsúlyt: az Örkényben nagyobb a hangsúly az abszurditáson.

Két kivétel  van — és ez egy nagyon fontos mozzanat — a Kókai Tünde által megformált Marianne és Pálya Pompónia Elmirája. Bár Marianne-nak kijut egy jó kis civakodás nem kicsit gügye szerelmével, Valérral, de alapvetően mindkét nő teljesen tragikus szereplő — és ezt nem is bohóckodják el. Marianne szinte hogy egy vagyontárgy, amit apja kedve-szerint adhat-vehet: ő maga is hajlik arra, hogy egy jól idomított rabszolga engedelmességével vegye mindezt tudomásul. Amikor sokkot kap attól, hogy az undorító szentfazék Tartuffe-höz kell mennie és Orgon orrát befogva itatja meg a négykézláb állva hisztiző lányát — az a darab egy nagyon fontos és nagyon erős mélypontja.

Elmirának egyetlen derűs pont sem jut az előadásban; ő is egy tárgyiasított nő, egy feleség egy alapvetően hímsovoniszta világban, ahol őt férje — aki eddig vélhetően egy szerető partner volt — egyszerűen magára hagyta. (Érdekes ugyanakkor, hogy az egész előadás alatt ez az egyetlen érzelem, amelyik valamennyire megmaradt Orgonban — a felesége iránt érzett szerelem maradéka sokkal többször ingatja meg, mint a más előadásokban.) Mind a Nemzeti, mind az Örkény előadásának kulcsjelenete Tartuffe eljátszott elcsábítása: mind a két előadásban a brutális, nyers szexualitás tölti ki az egész jelenetet; Tartuffe közeledése tulajdonképpen majdnem nemi erőszak. A Nemzetiben nem kellett semmit megőrizni Elmira és Orgon kapcsolatából, hiszen a happy end is elmaradt, ott az erőszak be is teljesedett. Itt, az Örkényben félbe szakadnak az események egy suta majdnemnél. De itt fel is építik Orgon és Elmira között azt a kapcsolatot, amely révén hiteles lehet a feleség néma megbocsátása.

Orgon (Znamenák István) és Tartuffe (Nagy Zsolt) kettőse, kiegészítve Kerekes Éva Dorine-jával viszont maga a tökéletes komédia. Az Örkényben látható Orgon a legkomplexebb figura, akit eddig láthattam: nem csak a felesége, de a háztartást nyilvánvalóan régóta vezető Dorine iránt is túl sok tiszteletet érez ahhoz, hogy figyelmen kívül tudja hagyni. Nagy Zsolt tenyérbemászó, undorító, mégis szuggesszív ripacskodása viszont — az adott, elég abszurd keretek között — teljesen hitelesen forgatja és borítja fel a család életét. Olyan elementáris, démoni erővel képes uralma alatt tartani a családfőt, hogy nagyon nehéz elképzelni, hogyan lehet majd ebből a kalamajkából kimászni. Hármójuk játéka, a villódzóan eleven párbeszédek, az ügyes helyzetkomikumok adják a darab gerincét — és a darab nagyon sok ügyes meglepetést tartogat számunkra, soha nem tudhatjuk, mikor ütnek meg minket valami újabb képtelenséggel.

Számomra az utolsó nagy kérdés a befejezés volt. Vajon ezt is érdekessé, izgalmassá tudja tenni a darab? Mert hát az eredeti azért eléggé oda van kenve, kell valami Moliéré-es fordulat a végére, de Moliéré ennél alighanem csak jobbakat talált ki. Az Örkény által választott megoldás nem csak modern, nem csak teli van kortárs kiszólásokkal, de belekever még egy-két olyan csavart, ami megakadályozza, hogy Orgon falrengető ostobasága, önzése és felelőtlensége könnyed feloldást nyerhessen.

A Bernhardi-ügy (Örkény Színház)

Trychydts | | | 2016., április 11., 11:04 | | | Kategóriák: ,

Egy 1913-as, megjelenése után rögtön be is tiltott darab a Bernhardi-ügy; nyilván érdekes és szomorú is egyben, mennyire kortalannak és aktuálisnak hat még ma is. Nyilván érezzük, hogy nem vagyunk a századforduló Bécsében, ahol a történet eredetileg játszódik, de egyáltalán nem kerültünk olyan messze az akkori közállapotoktól, hogy már csak egzotikus kuriózumként tudnánk a cselekményt befogadni. Minimális változtatásokkal a történet kortárs viszonyok között is előadható lenne — az előadás egyik erőssége pont abból a feszültségből ered, hogy teljesen magunkénak érezzük a konfliktusokat és a dilemmákat, miközben apró jelek elárulják, hogy egy száz évvel ezelőtti világban járunk.

A darab központjában egy banálisnak tűnő konfliktus áll. Egy fiatal (valószínűleg tiltott abortusz során bekövetkezett fertőzés miatt) haldokló nő fekszik a egy magánklinikán. A nővér papot hív hozzá, akit viszont a kórház igazgatója, Bernhardi professzor nem enged be — a lány nincs tisztában azzal, hogy éppen utolsó perceit éli át, az utolsó kenet viszont nyilvánvalóan felzaklatná. Végül egyikőjük igaza sem érvényesül: a túlbuzgó nővér közli a haldoklóval, hogy a pap megérkezett — ennek hatására az megretten és meg is hal anélkül, hogy végül találkozhatna a lelkésszel. Mivel Bernhardi doktor zsidó, hamar hecckampány indul ellene, az eleve antiszemita közvélemény is ellene fordul. Az öt felvonásban ennek a botránynak a krónikáját kísérhetjük végig.

Arthur Schnitzler eredeti szövege nagyon könnyen adaptálható: miközben adott egy feszes történet, finom, fanyar humorral és egy érdekes konfliktussal, nagyon sokféle előadásmódot tesz lehetővé. A lehetőséggel az Örkény alkotói megnyugtató magabiztossággal éltek is. A díszlet kellően rugalmas és stilizált ahhoz, hogy könnyen alkalmazkodjon a színváltozásokhoz; a színpad elő- és hátterét szinte filmes módon használják ki nem csak ahhoz, hogy egyes eseményeket kiemeljenek vagy letompítsanak, de arra is, hogy a szereplők lelkiállapotát, egymáshoz való viszonyt érzékeltessék. A jelmezek kellőképpen modernek ahhoz, hogy a darab kora és aktualitása közötti feszültséget fenntartsák.

A legmarkánsabb változást az eredetihez képest két karakter átdolgozása hozza. Míg az eredeti történet orvos szereplői (természetesen) férfiak, addig itt több karaktert is nők vesznek át. Ebenwald doktor, Bernhardi legfőbb ellenlábasának, a klinika militáns módon keresztény-konzervatív igazgatóhelyettesének szerepét Für Anikó testesíti meg, visszafogott, mégis könyörtelen magabiztossággal. Színpadi súlyát még erőteljesebbé teszi egy nagyon erősen visszafogott és nagyon tudatosan és óvatosan adagolt szexuális feszültség. Az ő ellenpontja Dr. Löwenstein, aki még a kompromisszumokkal sem érné be — teljes elégtételt akar főnökének, szenvedélyes, türelmetlen, vissza nem fogott igazságérzettel. A címszereplőt játszó Mácsai Pál mellett ők azok, akik játéka leginkább meghatározza a darab hangulatát. Mácsai pedig tökéletesen alakítja a világlátott, tapasztalt, erős morális talajon álló, mégis ambíciózus orvost. Enyhe, finom gúnnyal, mégsem sértően kezeli a túlbuzgó, de alapvetően mégis teljesen tehetségtelen orvostanhallgatót; türelmesen és korrekt módon teszi helyére a túlbuzgó nővért; világos, egyenes módon helyezkedik szembe kollégáival, akik szűklátókörűsége még akkor is megakadályozza őket abban, hogy helyesen lássák a helyzetet, ha alapvetően jó szándék mozgatná őket.

De rajtuk kívül is abszolút a helyén van mindenki. Az összes szereplőnek jut legalább egy vagy két olyan pont, amikor ők határozzák meg, merre mozdul a hangulatunk ebben a sötét komédiában. A plébános szerepét játszó nagy Zsolt ugyanúgy pontosan azt az identitáskrízisét buzgósággal pótló, mégis szelíd figurát alakítja, aki igazán hitelessé teszi a darab elején kialakuló patthelyzetet, mint ahogy a plébánost a cselekménybe hozó Ludmilla nővér (Kókai Tünde eh.) naiv túlbuzgósága kínossá tudja fokozni az amúgy is zavarba ejtő helyzetet. Az orvosok mindegyik egy-egy archetípust teljesít meg: nem csak száz évvel ezelőtt, most is felismerhető valamennyi figura, a nagypolgári egzisztenciájába gőgösen beletemetkező nőgyógyásztól kezdve a szakmailag kiváló, de a közélettel érintkezni nem kívánó, fejét a konfliktusok elől a homokba dugó bőrgyógyászon át a keményen pragmatikus Cyprian doktorig, aki Bernhardi talán legközelebbi barátja a kórházban. De még ő sem képes teljes válaszélességgel mellé állni — számára az antiszemita előítéletek olyan, sajnálatos realitást képviselnek, amivel együtt kell élni, amit egy bizonyos szükséges minimumig ki is kell szolgálni.

Aki felett érdemes még elidőzni, az az orvosból lett egészségügyi miniszter, Dr. Flint (Gálffi László). Sármos és gátlástalan gazember; mindent és mindennek az ellenkezőjét is képtelen ugyanazokra a politikai szükségszerűségekre hivatkozva megindokolni. Mint ahogy azt is, miért fontos, hogy az ő amúgy teljesen jelentéktelen személye újra és újra előtérbe kerüljön másokhoz képest. Elvtelensége, saját politikai képességeinek túlbecslése, a szakmai döntések politikai szívességekké való konvertálása is csupa olyasmi, amire bőven tudnánk példát mondani mai politikusok közül is. Az ő figurája is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Schnitzler szövege különösebb változtatások nélkül a mai napig aktuálisan hasson.

Elegendő a végén „bolond” helyett „balfaszt” mondani.

Panodráma: Más nem történt — másodszorra

Trychydts | | | 2015., március 02., 17:04 | | | Kategóriák: ,

A premier után, a társulat jóvoltából az első tapasztalatok után finomított változatot is módomban állt megtekintenem a Panodráma legújabb előadásából. Nem csak jobb lett, de én is jobban el tudtam mélyedni a darabban, olyasmit is észrevettem, ami elsőre fel sem tűnt. Ami biztos: továbbra is egy első osztályú produkcióról van szó.

Ebben a legutolsó változatban jobban átérezzük, a gyerekeket kihasználó tanár egyénisége mennyire rátelepszik az iskola egész közösségére. Karafiáth Orsolya Kicsi Lilijéhez hasonlóan beférkőzik az egymás iránt érdeklődő fiatalok közé; gátat emel a generációs gondok miatt amúgy is problémás szülő-gyerek kapcsolatok elé is. Egyszer majdnem le is bukik, az egyik szülő hazugságon kapja, de aztán mégis úgy dönt, hogy félrefordítja a fejét: alighanem számára is hihetetlen a dolog. Fia pedig — a darab ezt is nagyon érzékletesen mutatja be — teljesen a tanár befolyása alatt van, nem képes arra, hogy valódi segítséget kérjen.

Lenyűgöző volt látni, hogy a darab nagyját játszó fiatalok milyen egyenletesen, milyen rutinosan képesek eljátszani ugyanazt. Nem csak ez első előadásban tudtak nagyot alakítani, de most is hozták ugyanazt a természetes, mégis hiteles megközelítést, ami az egész előadásnak a kulcsa lett.

Most, hogy már előre átláttam az egész előadást, leginkább Urbanovits Krisztina karaktere vetett fel bennem újabb dilemmákat. Előszörre „csak” egy irritáló, idegesítő, felesleges kontrollra törekvő szülő; másodszorra nézve nyilvánvalóbb volt, hogy ő egyfajta sötét kontinuitást is képviselhet a történetben. A „normálisra” való törekvése, voyeurisztikus megnyilvánulásai és az egyik álmára való, elég hangsúlyos utalás mintha mind abba az irányba mutatnának, hogy ő is átment valami hasonlón, mint amilyenen az előadásban részt vevő fiatalok. Innen nézve viszont a darabbeli férj viselkedése vet fel újabb kérdéseket. És a gyerekét egyedül nevelő matektanárnő magányossága vajon mennyiben játszik bele abba, hogy mind az osztálynak, mind a saját lányának képtelen normális tanácsokat adni a szexualitásról? Ezek a lehetőségek csak tovább emelik az előadás amúgy sem alacsony tétjét.

A legmarkánsabb változtatás a darab végében történt: az utolsó, apró jelenetet, amikor a napsütésben sétálgató fiatalok között megnyugodva vehetjük tudomásul, hogy az élet minden aljasság ellenére megy tovább, a készítők elhagyták. Ehelyett az egyik legfeszültebb pillanatban lett elvágva a történet. A botrány kirobbanása után, amikor a magukra maradt fiatalok között egyszer csak felvetődik a téma, egy kínos, zavart kérdéssel („Ti mit gondoltok most rólam?” — amúgy még erre sem születik válasz), többekről is kiderül, ők is részesei voltak az eseményeknek, de olyasvalaki is akad, aki a hallgatást választja. Lassan kihunynak a fények a játéktérben, és ő az, aki még egy másodpercig még a reflektorfényben marad: egyedül áll előttünk, sötétséggel körbevéve, elválasztva társaitól, a feloldozás reális lehetősége nélkül. Gyönyörű, finom és metaforikus pillanat, amiben az egész előadás összes konfliktusa és a valós történet szörnyűsége  is benne van.

Panodráma: Más nem történt

Trychydts | | | 2015., február 10., 23:07 | | | Kategóriák: ,

Panodráma legújabb produkciója, a középiskolás fiatalokat rendszeresen molesztáló, szexuálisan kihasználó Sipos Pál ügye (a történteket először a 444.hu tárta fel) alapján született Más nem történt az eddigiektől eltérően nem verbatim színház. Pass Andrea saját feldolgozása egy olyan erős, őszinte és elegáns megközelítésnek bizonyult, hogy az előadás végére maximálisan elmúlt belőlem a kezdeti húzódozás.

Talán a legerősebb része a darabnak, hogy belülről ismerhetjük meg ezt a történetet. Mivel az előadás nézőpontja a diákoké, köztük vagyunk, azt látjuk-halljuk, ami órák alatt/közben/után, házibulikon, otthon és iskola utáni foglalkozásokon történik, csak azt tudjuk, amit ők. Látjuk, hogy van egy népszerű tanár, érthető, hogy miért kötődnek hozzá a fiatalok — nem tartja magát túl mereven a szabályokhoz, de mégis csak értelmes keretek között rugalmas. Meghallja a valódi problémákat, és segít, ha csak lehet: a kiválasztott prűd matektanárnő helyett megoldja a szexuális felvilágosítást, érzelmi-szellemi iránymutatást ad az identitáskrízisben levő gyerekeknek. Elfogadja őket olyannak, amilyenek, nem akar mindenbe beavatkozni — talán éppen ezért lehet hiteles példakép. És éppen ezért hat mellbevágóan, amikor elkezdjük sejteni, hogy hogyan él vissza azoknak a bizalmával, akikről azt gondolja, hogy elég magányosak és sebezhetőek ahhoz, hogy büntetlenül lehessen náluk próbálkozni.

Szimpatikus, hogy a hangsúly nem a részleteken való csámcsogáson van, hanem a probléma valódi mélységeinek bemutatásán. Láthatjuk a fiatalok tanácstalanságát, az énkeresés magányosságát, a generációs problémákat, a nevelési és az oktatási módszerek elégtelenségét, elavultságát, a felnőttek korlátoltságát és a gyerekekre ható saját bizonytalanságát. A gyereknevelés akkor is egy nehéz feladat, ha megvan ennek a megfelelő kultúrája; a mai magyar valóságnak viszont a tanárok gyakori kontraszelektáltsága éppen úgy része, mint a szülők tájékozatlansága, érdektelensége vagy frusztrált szerepzavara.

Hogy pontosan mi történt a darabban megalázott gyerekekkel, az tulajdonképpen a néző elképzelésére van bízva, de nyilván alapjaiban befolyásolja a véleményünket, mennyit tudunk az eredeti, valóságos történetről.

Mind a rendezés, mind a játék minimalista letisztultságában is nagyon erősen hat. Senki nem mesterkélt vagy erőltetett; sokszor a nyomasztó történet ellenére is muszáj nevetnünk, annyira hitelesen köszönnek vissza a mindennapi élet visszásságai, felemás, fonák helyzetei. A Panodráma Facebook-oldalán az osztályt játszó fiatalokkal készült interjúk révén egy kicsit jobban is megismerhetjük őket; rám Dombi Diána,  Szepes Anna és Potocsni Klaudia hatott a leginkább.

A darab vége az egyetlen, amit nem nagyon tudtam hová tenni. A testnevelőtanár nélkül maradt diákok kimennek a parkba, sétálgatnak, beszélgetnek a napon, a fiúk udvarolnak a lányoknak, az élet megy tovább. Miközben — ezt már csak az újságcikkekből tudjuk — az esetek elszenvedői évekig, évtizedekig szenvedtek a történtekről. Ez a feszültség viszont számomra feloldódik a záró jelenettel. Persze ez nem jelenti azt, hogy a felvetett kérdések ne foglalkoztatnának azóta is.

Egy lócsiszár virágvasárnapja (Nemzeti Színház)

Trychydts | | | 2012., február 18., 10:35 | | | Kategóriák: ,

Utoljára általános iskolában találkoztam Sütő Andrással — valahogy már akkor is kényelmetlen volt nekem mai logikával már nem nagyon megérthető világlátása. Úgyhogy némileg félve vártam az előadás kezdetét — pláne, hogy a, már a nézőtéren átfutott kritika sem kecsegtetett sok jóval. Utólag elmondhatom: kár volt hősiesen végigülnöm a darabot.

Lehet, hogy tényleg csak arról van szó, Sütő óta már máshogy látjuk a világot — engem mondjuk mégis zavar, hogy az Antigoné, a III. Richárd vagy a Fösvény erkölcsiségét értem, ezét a darabét meg nem. Maga az alaphelyzet pedig nagyon ismerős lehet: van egy erkölcsös, jó létben élő, mintaszerűen élő ember, aki egyszer csak valami nagy igazságtalanság ér és ő ennek hatására megroppan. Tekintettel arra, hogy a darab hemzseg a bibliai idézetekről és annyira a kereszténység a központi motívuma, hogy egy szuggesszív jelenet erejéig még maga Luther Márton is átsuhan a színen, értetetlen, hogyan lehetett Jób könyvét megkerülni. Mégis sikerült.

Kolhaas Mihály valóban mintaszerű keresztény: tisztességes kereskedő, fizeti az adóját, barátját is keresztényi szeretetre inti, holott annak porig égették a házát és lemészárolták a családját. Értem én — mondja — hogy neked ez fáj, de időt kell adni az új rendszernek, hogy megszilárduljon. Aztán az ő életében is bekövetkezik a katasztrófa: túlzott vámot szabnak ki rá, szolgáját megverik, mi több, két lovát is lefoglalják, amelyek lefogynak (!!!) amikorra kiválthatná őket. És ráadásul nehogy pereskedéssel, de még korrupcióval és protekcióval sem sikerül jogos igényét érvényesítenie. Nem csoda, ha kisfiát magára hagyva, egzisztenciáját feladva életét a bosszúnak szenteli. Vagyis hát én semmiféle logikát nem látok a dologban, én egy gazdag és hipokrita szerencsétlen vergődését látom az élet realitásai közepette — mindenféle értelmes végkifejlet nélkül.

Hogy a törvény és a hatalom korruptsága olykor brutális könyörtelenséggel tud a kisember életére hatni, közismert. A színpadon is számos olyan aljasság történik, amit hétköznapi moralitással egyszerűen lehetetlen felmenteni. Kolhaas Mihály azonban nem ezek ellen kel ki — mi több, kifejezetten arról győzköd mindenkit, hogy ezt az elképesztő önkényt (a női szolgálók szabad megerőszakolását, az erre kipécézettek állandó üldöztetését és meghurcolását, az igazságszolgáltatás korruptságát) a magasabb célok értelmében el kell viselni. Ő pedig egy, másokéhoz képest jelentéktelen sérelem miatt inkább fegyveres felkelést szít, semhogy hagyná magát családjával és maradék, igen jelentős vagyonával megvigasztaltatni. Hogy aztán baromként menjen a vágóhídra, amikor azt gondolja, a korrupt és romlott hatalom ismét visszafogadta őt kegyeibe. Végső csalódásával így gyakorlatilag lehetetlen azonosulni — mondhatjuk, hogy megérdemelte, ami vele történik.

Maga az előadás elég hullámzó színvonalú. Az első felvonás kifejezetten unalmas — statikus színpadképpel, nyilvánvalóan szegényes díszletekkel. A második felvonás ehhez képest nagyon üdítő, sokkal innovatívabb és dinamikusabb minden — a színpadi tér felosztása és kihasználása is sokkal izgalmasabb, néha szinte filmszerű jelenetváltásokat is sikerül megvalósítani. Talán a színészi játék az, ami végig magas színvonalú — kár, hogy nincs vele mit eladni.

Az öldöklés istene

Trychydts | | | 2011., június 01., 8:28 | | | Kategóriák: ,

Balu „közepesnek” nevezi az Vígszínházban az Öldöklés Istenét. Szerintem pár dolog erősen elkerülte a figyelmét, mert nekem az egyik legizgalmasabb és legelgondolkodtatóbb darab volt  az idén.

A történet szerint két házaspár azért ül össze, hogy elsimítsák a konfliktust két gyerekük között; az egyik kiverte a másik fogát egy bottal. Így, a körülmények ismerete nélkül ez elég brutálisan hangzik, főleg abban a csendes, nyugodt, aprólékosan udvarias légkörben, amelyben a beszélgetésre sor kerül. Szépen lassan azonban elszabadul a pokol; egy idő után az is kiderül, hogy a megfelelő kontextusban értelmezve a gyerekek konfliktusa sem tűnik többé olyan rendkívülinek.

Annak, aki nem látta a darabot, nehéz elmagyarázni, mi is történik a színpadon. Kezdetben két, viszonylag harmonikus kapcsolatban élő házaspárt látunk, aztán persze kiderül, hogy egy végletesen karrierista, illetve egy nyomasztóan középszerű férj él együtt egy elnyomottságában végletesen frusztrált és egy bohém, sokszínű világlátását kibontani képtelen nővel. A konfliktus feloldása udvariaskodva indul, valójában persze már mindenkinek megvan a maga megingathatlan prekoncepciója a kérdésről. Megint más kérdés persze, hogy mind a négy szereplő tudja: az élet nem arról szól, hogy nyíltan felvállaljuk magunkat. A darab tulajdonképpeni cselekménye a konformizmus küzdelme a belső ösztönvilággal. Már éppen kezdene elfajulni a konfliktus, amikor néhány vaskos közhelybe, jól bevált udvariassági formulákba kapaszkodva a szereplők visszahúzzák azt a tragédia pereméről. Mindenre hajlandóak annak érdekében, hogy a kínos incidenst a lakás falai között tartják. Ennek érdekében kötnek minden elképzelhető kombinációban szövetséget egymással: a szereplők hol párjukkal, hol a másik párjával szolidárisak, hol az azonos neműek kerülnek egy oldalra, néha érdeklődés, néha szexuális vonzalom, néha az elvi elköteleződés mentén. Egy idő után már semmi más nem számít, csak hogy ideig-óráig fel tudják tartani egy működőképes mikroközösség látszatát. Legalább amíg a másik feleségével, férjével flörtölünk, zsörtölődünk a nők felelőtlensége vagy a férfiak önzősége felett, addig legalább sikerül artikulált formában tartani érzelmeinket. Mindez a cselekmény előrehaladtával, az egyre és egyre indulatosabb konfliktusok után  egyre nehezebb, a civilizált, otthonos lakásban minden erőfeszítés ellenére is eluralkodik a káosz.

A darab nyilvánvaló törekvése, hogy megpróbáljon a közönség elé is tükröt tartani. Annyiféle sztereotípiát mutat be, hogy szinte biztos, egyik vagy másik jelenetben mi is magunkra fogunk ismerni. Márpedig ezek a szerepek — ez a darab legnyomasztóbb mondanivalója — ténylegesen csak szerepek, kétségbeesett, meddő, múlandó erőfeszítések arra, hogy elnyomjuk a bennünk lakozó ösztönlényt. Előbb vagy utóbb, a megfelelően erős trauma vagy kellően hosszú stressz után ezek a maszkok játszi könnyedséggel válnak majd le az arcunkról.

A színészi játékról csak a maximális elismerős hangján érdemes szólni: Börcsök Enikő, Eszenyi Enikő, Epres Attila és Kern András is elképesztő rutinnal és könnyedséggel ölti magára újabb és újabb arcát, és mindegyik szerepükben tökéletesek. Egymással való interakcióik is könnyedek és simák — ez abszolút hozzájárul ahhoz, hogy tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a darabba.

Különleges élményt nyújtanak a díszletek is. Az egyszerű, kényelmes lakás előtere mögött a háttérben látszólag tükrökkel díszített falak vannak — ezek azonban nem tükrök, hanem monitorok, amelyekbe a színpadon elhelyezett kamerák vetítik a képet — ezzel érdekesen eltorzítva, átalakítva, kitágítva a játék terét. Egy-két jelenet erejéig ezek a „tükrök” komoly szerephez is jutnak, még jobban aláhúzzák, mennyire groteszk és illuzórikus is körülöttünk a civilizált világ díszlete.

A fenti, nyomasztó mondanivalót egyszerre egészíti ki és teszi még kínosabbá a darabot átszövő, folyamatos nevetésre ingerlő abszurd humor. Miközben olyan dolgok történnek, amin éppen szörnyülködnünk kellene, mégsem tudjuk magunkban tartani a röhögést. Mire pedig eszünkbe jutna, hogy min is nevettünk voltaképpen, hamarosan újra nevetnünk kell. Ez persze a darab befogadását is segíti, nem zuhanunk mély depresszióba attól, amit látnunk kell.

Az egész darabban az utolsó jelenet a legérdekesebb. Sem nem tragikus, sem nem optimista — egyszerűen röhejes. Szánalmas, nevetséges kis senkik vagyunk, akik a romok alatt is szeretnék megkülönböztetni magukat a majmoktól — persze hiába, az alkalmas pillanatban úgyis elszabadul majd bennünk az állat.

Szóról szóra (PanoDráma)

Trychydts | | | 2011., március 15., 18:57 | | | Kategóriák: ,

Édesanyám munkája, illetve I hate it here-es múltam révén némi rálátásom nekem is van a hazai cigánygyűlöletre. Annak idején  magam is próbáltam erről párbeszédet kezdeményezni saját olvasóimmal. Családom révén is van némi érintettségem az unintelligens, korlátolt rasszizmusban. Nem mondható tehát, hogy az újdonság erejével hatna rám a téma, vagy hogy először szembesülnék ennek a problémának a mélységével. A Panodráma Trafóban bemutatott dokumentumszínháza azonban olyan erővel, olyan drámaisággal, olyan tudatos határozottsággal nyúl hozzá ehhez a témához, hogy a vége felé szó szerint elsírtam magam.

A darab szövege kizárólag korábban elhangzott nyilatkozatok, illetve kifejezetten az előadás kedvéért felvett interjúk szó szerinti átirataiból áll össze: az alkotói szándék kizárólag az anyagok szerkesztésében, illetve azok színészi interpretációin keresztül valósul meg. A kiindulópont a közelmúltban elkövetett, cigányok elleni támadássorozat, de végül a hazai cigányellenesség szinte minden oldala fókuszba kerül. Az előadásban megidézett személyek között a hazai társadalmi-kulturális elit képviselői éppúgy megtalálhatók, mint a támadások túlélői, illetve a többségi társadalomhoz tartozó átlagemberek.

A színpad tere igen egyszerűen (székekkel, egy asztallal és egy szónoki pódiummal) van berendezve. A teret a színészek egy kivetítővel és egy arra közvetlenül rákapcsolt digitális kamerával bővítik tovább. A színteret leginkább a világítással osztják fel — hol itt, hol ott játszódnak az egyes jelenetek. Ezekből némelyik csak önmagában áll, de például a 14 éves, cigány származását barátjának csak hónapokkal megismerkedésük után megvalló kislány története csak apránként bontakozik ki az előadás alatt. A jelenetek egy részének szereplői cigányok — a romák elleni támadások túlélői vagy a mindennapok diszkriminációinak elszenvedői. Ezek közé a jelenetek közé ékelődnek a többségi társadalom képviselőinek nyilatkozatai, illetve egy groteszk módon szatirikus álmodozás a cigányszupermenről.

A bemutatott anyagokban diszkriminációellenességről a szellemi-társadalmi elit tagjai közül is csak kevesen tesznek tanúbizonyságot, az „utca embere” pedig már leplezetlenül cigányellenes. A jelek szerint a többségi társadalomnak a valósággal sokszor köszönőviszonyban sem álló sztereotípiák tökéletesen megfelelnek. Ezekre támaszkodva nyugodtan lehet követelni a cigányok elnyomását, lehet helyeselni fizikai megsemmisítésüket. Érdemi párbeszédre ilyen légkörben — az előadásból ez is egyértelmű — nincs esély. A performansz alapján nehéz eldönteni, melyiket nehezebb elviselni: az átélt borzalmak hatására még az állását is elveszítő túlélő szenvedéseit, a magát mérsékeltnek és kiegyensúlyozottnak képzelő középosztály nem is annyira burkoltan fasisztoid megnyilvánulásait vagy az echte rasszista jelszavakat. Mind az összkép, mind az egyes megnyilatkozók hangja nagyon hiteles; akik csak egy kicsit is mélyebben beleásták magukat a témába, egyértelműen be tudják azonosítani a tipikusabb álláspontokat.

A választott forma, a szó szerinti szövegekből való építkezés legnagyobb előnye, hogy így egy valóban radikális nézőpont-váltásra nyílik lehetőség. Nem „felülről”, absztrakt értékek felül közelítünk a problémához, nem elvont értelmezésben mérlegeljük a különböző álláspontokat: minden egyes elhangzott mondat egy valódi személy valós, saját szavaival megfogalmazott nézeteit idézi fel. Ez azért különösen fontos, mivel a valóság folyamatos megkérdőjelezése az egyik legkomolyabb akadálya a cigányellenességről folytatott nyílt párbeszédnek. Sokan sem arról nem hajlandóak tudomást venni, hogy a cigányok nem genetikailag bűnözésre kódolt, primitív ősemberek, sem arról, hogy hogy a rasszista közbeszéd milyen könnyen lép át minden, máskor teljesen egyértelműen elfogadott normán. A színházban a valóságot láthatjuk, a sötétben a fejünket sincs hová félrefordítani.

A legérdekesebb kérdés számomra az volt: milyen hatás, „eredmény” várható el egy ilyen előadástól? Vezet valahová a probléma puszta felmutatása? Alkalmas egy ilyen, radikális művészi gesztus az előítéletek direkt csökkentésére? Egyáltalán: megváltoztatható ma Magyarországon az elképesztően rossz, bigottan cigányellenes, alapvetően érzelemvezérelt közhangulat?

Az utóbbi kérdésre nyilván igen a válasz: ha a világ összes olyan országában, ahol megvolt erre az elszánás, sikerült határozottan előrelépni, akkor nyilván nálunk is lehetne. Kérdés ugyanakkor, hogy jelenleg, ma Magyarországon kik azok, akik egyáltalán hajlandóak engedni előítéleteikből. Az ilyen fixációk ugyanis egyszerre kínálnak szellemi biztonságot és egyszerű megoldást: stabil(nak tűnő) alapokon állva gondolhatjuk, hogy a problémákért, a gyalázatos közbiztonságért, a mélyszegénységben élő romák rossz helyzetéért nem mi vagyunk a felelősek, hanem a cigányok. Ha ez így van, a megoldás is egyszerű: a cigányokat el kell üldözni, gettóba kell zárni vagy fel teljes egészében kell számolni a cigány identitást. A performansz során felvillantott statisztikák is mélyen begyökerezett előítéletekről és elképesztően primitív többségi mentalitásról tanúskodnak. Ilyen körülmények között nehéz elképzelni, hogy működhetnének a meggyőzés eszközei. Aki ma Magyarországon, egy óriási publicitást kapott, színtisztán rasszista indítékok vezérelte erőszakhullám után még mindig rasszista attitűdöket vállal fel, az nem egyszerűen alultájékozott: tipikusan nem is akar jól informált lenni.

Az viszont egyáltalán nem tűnik irreálisnak, hogy az előadás azok elkötelezettségét növelje, akik valóban nem rasszisták. Akiknek nem csak „vannak cigány barátaik/ismerőseik”, a „nem bűnöző cigányokkal nincs semmi bajuk”, hanem akiket ténylegesen zavar, ha az egyik embert a másiktól bőrszíne vagy származása alapján különböztetik meg. Manapság ugyanis nem csak az aktív rasszizmus probléma; meglepően széles rétegek tekintik azt tolerálhatónak. Ha rokoni, családi, baráti körben cigánygyűlölettel találkoznak, inkább elfordítják a fejüket. Nem érzik, hogy éppen ezekben a körökben lehet a leghatékonyabban fellépni a jelenség ellen. Ez ellen a konformizmusra és csoportnyomásra alapuló mentalitás ellen tényleg nagyon sokat tesz a darab. Empátiával teli, mégis kíméletlenül őszinte látásmódja segít az ingerküszöbünk fölé emelni a diszkrimináció problémáját: személyünkben, emberi mivoltunkban érezzük érintve magunkat akkor is, ha nem vagyunk cigányok.

| | | Korábbi bejegyzések »