Erzsébet kártyám utolsó lehelletével vettem meg ezt a kötetet; nem nagyon ismerem Örkény igazán korai írásait és kíváncsi voltam. Tényleg nagyon más az ízük, mint az író legérettebb arcát képviselő egyperces novelláké. De azért így is nagyon jók.
Az Azt meséld el, Pistában is elhangzik, hogy a háború Örkény életének nagy élménye — ebben a kötetben több írás is szól erről a témáról. Nem annyira a hadifogságról, mint inkább a városi vagy a fronti harcok tényleges szenvedéseiről, elsősorban olyan emberekről, akiknek semmi keresnivalójuk nincs ezen borzalmak között. Bennem ezek az írások hagyták a legmélyebb nyomot, érzelmileg talán ezek a leghitelesebbek.
Persze egy Örkény-rajongónak egyik írás sem okoz csalódást, de azért érdemes látni, hogy az élvezet nagyobbik részét pont az örkényi hang keresgélése adja. Ezek a történetek még nincsenek (mindig) annyira minimumra vágva: néhol kicsit terjengősek, néhol kicsit sok a felesleges magyarázat, Örkénytől pedig kifejezetten szokatlanul sok az író értelmezés — kevesebb megemésztenivalót hagy az olvasónak, mint ahogy azt később tette. Persze a groteszk, a mindennapok mögött ott rejlő furcsaságok már itt is rendre, majdnem minden írásban ott vannak.
Ami nekem a legfontosabb: minden írásban ott van a nagyon empatikus, őszinte, humánus attitűd, ami nélkül az egyperces novellák sem lehetnének hatásosak. Nehéz lehet Örkényt nem szeretni.