Kell lennie egy színvonalnak, ami alá az ember nem ad. Nem kell mindenhez jó képet vágni. Csak azért, mert valamit színházi előadásként hirdetnek meg, attól még lehet olyan rossz, hogy az ember nem hajlandó hozzá tovább asszisztálni. Törley-Havas Sára produckciója a Magyar Szentföld templomban pontosan ez a kategória volt: sokkolóan, érthetetlenül, indoklatlanul rossz. Hogy mennyire szörnyű, azt csak azért tudom, mert érdekelt voltam az előadás végében, így mindenképpen maradnom kellett.

Maga az épület egy monumentális, komplex történetű különlegesség, formabontó szerkezettel, belül mindenféle érdekes textúrákkal, részletekkel: valaha templomnak szánták, de aztán a második világháború után készült csak el, így az alapító szerzetesrend soha nem vehette birtokba, mindenféle formaidegen funkciókat töltött be, tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem rombolták le. Az előző rendszerből jól ismert betűkkel írt feliratok, régi szekrények, újabb felújítások nyomai, régi gépészeti berendezések — órákat lehetne itt tölteni, az ember kikerülhetetlenül is kívánja az ismerkedést. Első lépésként ettől rögtön megfosztanak bennünket.

A térspecifikus előadás sztorija valami olyasmi lenne, hogy városi sétára visz minket egy fiatal színész, közben kitör a világvége, amit mi a templom pincéjében vészelünk túl, és utána a templom óriási átriumában, a Magamnál Jobban Kórus finom énekhangjára búcsúzunk az elpusztult világ emlékeitől. A helyszín annyira különleges, hogy még ez a feleslegesen nagyzoló történet is elsülhetne valahogy, ha az alkotókban — a mindenféle művészi arányérzéket mellőző rendező-dramaturg és a masszívan ripacskodó színész — lett volna egy kis alázat a hely iránt. A templom ugyanis annyira különleges, romos állapotában is annyira méltóságteljes és elegáns, hogy csak kellő alázattal és alkalmazkodással lehetne itt darabot csinálni.

Ehhez képest a minket kísérő színész karaktere szerint egy ócska, felszínes, heherésző, ordibáló, magában motyogó, olcsó, átlátszó, ízléstelen poénokat pufogtató ripacs. A helyzet két perc múlva teljesen világos, ekkora tahók a való életben nincsenek, magyarul az egész kamu, ez lenne itt a „poén”, de inkább csak kínos az egész. Én és édesanyám csak röhögünk az egészen, a konvencionálisabb színházi attitűdökkel rendelkező maradék hat-nyolc ember csak feszeng, a minket a romos, balesetveszélyes épületben terelgető szervező meg felajánlja nekünk, hogy távozhatunk, ha nem tetszik. Távoznánk, ha nem a kórus miatt jöttünk volna.

A színész az előadás előrehaladtával egyre szétesettebb figurát játszik. Valakik vascsöveket dobálnak az épületben, nyilván rejtelmes atmoszférát próbálnak teremteni. Kísérőnk a gépteremben rágyűjt a „dohányzás és nyílt láng használata tilos” tábla mellett, elsüt pár ízléstelen poént az itt felnövő ábrákra, majd kirohan, minket megkér, hogy maradjunk itt. Egy nő segítségért kezd el ordibálni valahol az épületben, a közönség a füle botját nem mozgatja. Végül kiterelnek minket a kijárathoz, ott színpadiasan bezárják az ajtót előttünk, mehetünk vissza a pincébe, ahol néhány teamécses fénye mellett közlik velünk, hogy itt a világvége, majd odakint megütögetnek néhány csövet egy kalapáccsal. Vezetőnk almaszeleteket kínál körbe, egy irányított meditáció keretében elbúcsúztat minket szeretteinktől. Mindez ugyanolyan értelmetlen, elfogadhatatlan, összefüggéstelen és hiteltelen, mint ahogy hangzik — apokalipszisnek bágyadt, játéknak ócska és erőltetett, gondolatnak közhelyes és sekélyes.

Végre kimehetünk az óriási, fáklyákkal megvilágított átriumba, ahol a kórus énekel nekünk, a félhomályban alig látszó, fehérre meszelt arccal, feketébe öltözve. Az épület masszív, lapos ívben elrendezett oszlopai oltalmazóan magasodnak fölénk és gyönyörű, őszi este van. Ez a pár, nyugodt perc önmagában is megéri a belépőjegyet, a lágy énekhangok közepette végre elengedhetjük magunkat, mód nyílik egy kis pénteki önreflexióra.

Színészünk még odajön hozzánk a sötétben, ad nekünk egy amulettet, hogy abban van a küldetésünk — van aki azt hiszi, hogy ezután még valami játék következik, de nem ez a vége, lehet hazamenni.

Érthetetlen, hogy láthat közönséget egy ilyen kesze-kusza, kiforratlan borzalom. Egy önfényező seggfej fél órán keresztül végigrángat minket egy templomon, tíz perc apokalipszis, tíz perc kórus — ez így egyszerűen nem lehet értelmes. Nem biztos, hogy egy főiskolásnak (a szervező, aki a végén vissza akarta adni a pénzünket, ezzel mentegetőzött) egyből apokalipszist kell rendeznie, de ha igen, ne próbálja meg megúszni a spiritualitást, ne próbáljon meg kicsúszni a hely jelentette felelősség alól és ne próbáljon meg értelmes gondolatok helyett egy széttrancsírozott almát letolni a torkomon.

Az épületet amúgy szívesen megnézném szólóban is.