Mark Knopfler koncert, 2019. július 9.

Trychydts | | | 2019., július 11., 11:02 | | | Kategóriák: ,

Nicoline karácsonyra lepett meg a koncertjegyekkel: kicsit aggódtam, mert kb. három albumnyi lemaradásban vagyok. (A tangós évek alatt leginkább csak tangót fogyasztottam, azóta pedig sokkal több mindenbe hallgatok bele, és soha nem voltam az a non-stop zenehallgató típus.) Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy Mark Knopflernek negyven éves karrierje van, a legrosszabb esetben is csak néhány szám lesz, amit most hallok először.

Végül aztán még ennyi sem volt, az eljátszott számok tényleg az életmű egészét átfogták; nekem a legkellemesebb meglepetés az 1979-es Once upon a time in the West volt, ami sokáig volt az egyik kedvenc számom (ahogy öregszem, úgy értékelem egyre jobban a Dire Straits után következő szólóalbumokat). De minden nagyon a helyén volt, a kísérőzenekar is elképesztően profi volt, nem volt olyan szám, ami ne okozott volna örömet. Szeretem ezeket a meglepetésszerű hangszerelési megoldásokat egy-egy ismert számon; tudom, hogy mi jön, de mégis egészen másképpen hallom.

Sajnos a Budapest aréna, mint koncerthelyszín finoman szólva is katasztrofális volt. Légitársaságoknál is utálom, ha két ülés közötti távolság rövidebb, mint a lábam; koncerten, színházban még inkább elvárom, hogy férjek el. Próbáltam így meg úgy helyezkedni, de a végén már nagyon keményen fájt mindenem. A tahó közönség természetesen nem a helyszín tartozéka, ettől még adott volt: hol a képernyővel, hol a vakukkal világítottak a szemembe, beszélgettek, jöttek-mentek — jobb szeretem, ha lehetőségem van nagyobb elmélyülésre. (Amúgy mire számít, aki a telefonjával vakuzik? Hogy a körömnyi kis lámpája majd bevilágítja a színpadot?)

Ettől függetlenül egy katartikus élmény volt, és persze azóta megint több szólóalbumot és Dire Straits lemezt hallgatok. Mi több: elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni.

Galway Street Club: Sovereing State of Madness, 2018.

Trychydts | | | 2018., július 10., 22:02 | | | Kategóriák: ,

Berlinben bukkantam erre az együttesre — épp az East Side Gallery-t akartuk megnézni, amikor beléjük botlottunk a folyóparton:

2018_05 Berlin Ilford 50_0053

Nekem nagyon megtetszettek rögtön, csak úgy áradt belőlük a szabadság és a függetlenség — kiválóan illettek Berlinhez is, abban pedig, hogy pont a Fal tövében játszottak, volt is valami szimbolikus. Rögtön meg is akartam venni a CD-jüket, de Nicoline persze lekapcsolt, azzal a felkiáltással, hogy sose fogom őket meghallgatni. Különben is — turkált egy kicsit a telefonján — ha annyira érdekelnek, hallgassam meg őket Spotifyon.

És lőn. Elég sokat járok gyalog, most, hogy már nem kell minden, zenehallgatásra szánt másodpercemet a tangónak szentelnem, foglalkozhatok olyan frivol dolgokkal, mint egy random ír rockbanda hallgatásával. Nem állítom, hogy a legkifinomultabb zene, amit valaha hallgattam, erősen ritmusos, nem nagyon kemény rockzene, kevéssé torzított gitárokkal, közepesen pörgős tempóval, fülbemászóan egyszerű dallamokkal.

Persze nehéz megmondanom, pontosan mit is szeretek bennük: a frissességüket, vagy azt, hogy ha beteszem őket a fülembe, egy kicsit mindig Berlinben érezhetem magam.

Jublieumi Újbuda Jazzfesztivál (Babám, Bin-Jip)

Trychydts | | | 2010., szeptember 08., 6:06 | | | Kategóriák: ,

Kár lenne úgy csinálnom, mintha jazz-szakértő lennék, ezért inkább kísérletet sem teszek arra, hogy érdemben elemezzem a Babám-Bin-Jip koncertet. Ami nagyon jól esett, hogy nagyon színvonalas, nagyon tudatosan összerakott előadás volt mind a kettő.

Nekem a Babám megközelítése tűnt inkább hagyományosnak, fülbemászó dallamokkal, kellően karizmatikus énekessel, hangulatos vokálokkal és pontos előadással — azóta már jó sokszor végighallgattam az összes elérhető számukat a Myspace-en. Talán a magyar nyelvű szövegek azok, ahol nem éreztem ezt az aggályosságig menő műgondot — az érdekes téma érzékelhető ugyan a sorok mögött, de az ember nagyon nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy leginkább azt írták le, ami épp kijött. Az angol szövegek ennél mindenképpen jobbak és semmiképpen sincsenek arányban a zenei megoldások színvonalával. Amúgy tényleg klassz, karakteres zenét játszik az együttes; most először hallottam őket először, mégis simán meg tudtam különböztetni a dalokat mindet hangulat, hangzás alapján.

Az egy DJ-ből, egy gitárosból, egy billentyűsből és egy énekesnőből álló Bin-Jip-et egyelőre nem mertem újrahallgatni, pedig hallgatni őket nem egyszerűen csak jó volt, de kifejezetten katartikus élmény volt. Nem is emlékszem, mikor hallottam ennyire más, ennyire újszerű, ennyire érdekes és izgalmas zenét, és mikor láttam színpadi előadást, ami ilyen tökéletes összhangban lett volna azzal, ami elhangzott. Hipnotikus érzés volt nézni is, hallgatni az egész előadást, nem volt egy olyan másodperc, amiről úgy gondoltam volna, hogy hiábavaló vagy egy kicsit leeresztett volna. Érdekes keveréke volt az elektronikus és a hagyományos zenének; az ének itt inkább funkcionált egy újabb „hangszerként”, mint szövegek közvetítőjeként.

A hangosítás állítólag az A38 érdeme, ahol a jelek szerint én még nem voltam elégszer. Mindenesetre kristálytisztán szólt minden (ellentétben azzal a jó pár évvel ezelőtti alkalommal, amikor először voltam itt).

Ingloriuos Basterds filmzene

Trychydts | | | 2010., április 13., 17:56 | | | Kategóriák: ,

Ha már annyit olvasgattam különböző művészeti ágak összekapcsolódásáról, hát a Cégtől kapott húsvéti ajándékutalványból megvettem magamnak az Inglorious Basterds (Becstelen Brigantyk) filmzenéjét.

Tényleg érdekes lenne végiggondolni, hogy a zene hogyan hat ténylegesen a filmekre és viszont; főleg Tarantinónál, ahol a filmek zenéje kivétel nélkül válogatás. Ezzel együtt már a negyedik filmzenealbumot veszem meg, és persze az egyes számok visszavonhatatlanul összefonódnak a film jeleneteivel. Mivel a filmet már legalább hússzor láttam, így persze most első hallgatásra egyből jelenethez tudtam kötni a tizennégy számból tizenkettőt; a maradék kettő alighanem egy alig hallható, a film világában elhangzó háttérzene lehet.

Az album meglepetést egyáltalán nem okozó módon remek; a leggyakrabban szereplő szerző Ennio Morricone, de van olyan szám is, amit rendkívül stílszerű módon a „kortárs” Lilian Harvey énekel. Azért vettem meg az albumot, hogy még többször érezhessem át egyik kedvenc filmem hangulatát; a lehetőség mostantól kezdve valóban adott, ugyanúgy, mint a Ponyvaregény vagy a Kill Bill esetében.

| | |