Három kedvenc színészem van az Örkényben: Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Dóra Béla. Az Üvegbúrában pedig rajtuk kívül senki más nem játszik.

Sylvia Plath regénye amúgy is egy nagyon kompakt és személyes írás, mind a stúdiószínházi közeg, mind a sok monologizálás jót tesz neki. A díszlet erősen stilizált, a ferde padló, az azt körülvevő peremek, a falra lépcsőzetesen felszerelt kapaszkodók-ülőkék még némi mozgásszínház-szerű játékra is lehetőséget adnak. A főszerepet Zsigmond Emőke játssza, az összes mellékszerepet pedig a másik két fiatal színész. Mindenki a legjobbat hozza, de nekem pont azért ők a kedvenceim, mert hihetetlen tehetségek mindannyian. Kókai Tündétől a még egyetemi hallgatóként eljátszott Ofélia volt a szerep, aminek kapcsán először észrevettem, Zsigmond Emőke sokoldalúsága, a IV. Henrikben tűnt fel először, Dóra Béla pedig Erdős virágot szavalt a színház Facebook-oldalán.

A cselekménynek nagyon érdekes, finom lüktetése van: néha felgyorsulnak az események, pörgős, pattogós dialógusok mellett, nagyon feszesen játsszák a jeleneteket, aztán néha minden lelassul, minden sokkal fesztelenebb és természetesebb lesz. És minden másodperc teljesen a helyén van, nincs egyetlen érdektelen vagy elnyújtott jelenet sem.

Zsigmond Emőke alakítása nem csak azért tökéletes, mert finoman és érzékenyen formálja meg Ester Greenwood identitáskrízisből súlyos depresszióba csúszott figuráját, hanem azért, mert a történet feminista felhangjait is nagyon erősen adja vissza. Egy olyan fiatal intellektuel, aki be van zárva a nőket körülvevő sztereotípiák ketrecébe, miközben folyamatosan tárgyiasítják, félreértik, elutasítják. Mindenféle erőltetett aktualizálgatás nélkül, mégis igen erősen, zavarba ejtő élességgel jelennek meg a Metoo-mozgalom által is felvetett szörnyűségek.

Fantasztikus előadás, és tökéletes helyen van az Örkény stúdiójában.