Örkény színház: Patika (2018.)

Trychydts | | | 2019., március 03., 19:25 | | | Kategóriák: ,

A Mohácsi testvérek új darabja az Örkényben bizonyos tekintettel hoz mindent, amit megszokhattunk tőlük. Mesteri rendezés: egy másodperc nincs, ami nem lenne a helyén; a darabba belesimuló, annak szerves részét képező zene, és hibátlanra csiszolt színészi játék. Egy dolog hiányzott belőle: a csoda. Nekem ez sajnos döntő jelentőségű volt.

Eddig valamennyi darabban volt ott valami csodálatos, misztikus elem. A Csillagos égben csak az utolsó jelentben jelent ez meg, amikor felcsillant a remény, hogy egyszer mégis megvalósul a hőn vágyott vendégjáték (vagy esetleg csak a társulat álmában jelenik meg a feloldozás.) Az Egyszer élünkben a cselekmény szerves részei voltak a csodák, a valóban Barguzinba száműzött Petőfi Sándor sztálinista tanítványaival, a feltámadó halottakkal, a népmesei elemekkel, az abszurddá torzított lágerélettel, amely mögött mégis felbukkant a valóság. A galíciai zsidók deportálását megörökítő, mindeddig talán legkegyetlenebb műben E föld befogadban pedig elsősorban az álmok és hallucinációk hozzák be ezt az elemet, bár a cselekményben is van néhány abszurdan groteszk elem. Ez teljesen hiányzik Patikából; noha Szép Ernő drámáját dolgozza fel, számomra már-már a dokumentumdráma határát súrolta. Számomra legalábbis hátborzongató részletességgel és pontossággal tárultak fel a vidéki Magyarország jellegzetességei.

A darab egy kis falusi közösség — elsősorban a falusi értelmiség — életébe enged bepillantást, elsősorban annak nőellenes mivoltába. Ebben a kanszagú társaságban kizárólag férfiszórakozások ismertek, azok is durva és bárdolatlan formában. A pitiáner férfias kakaskodások és dominanciaharcok között mintegy mellesleg veszik semmibe a nőket, őrlik fel az egójukat, az ambíciójukat, az egyéniségüket és az önálló akaratukat.

Több női sors is kitárulkozik előttünk — nagyon elegáns és hatásos megoldás, hogy a teljes megértéshez nagyon kell figyelni, mert a darab látszólagos főszereplői a férfiak. Látszólagosak, mert bár a cselekményt ők mozgatják, mint karakterek, jellemzően üresek, sablonosak és érdektelenek. A nők azok, akik valódi érzelmeket, erkölcsi kérdéseket, életet hoznak a darabba — hogy aztán bele is tapossák őket az agyagos földbe. A mindenki által kihasznált és rendszeresen megerőszakolt szolgálólány, a kényszerből házasságba sodródó, majd ott gyötrelmes csapdába kerülő fiatalasszony, a megaláztatások elől a promiszkuitásba menekülő, elhanyagolt feleség sorsai mind olyanok, amelyek mindenkinek ismertek lehetnek, aki utánaolvas annak, mi is történik Magyarországon. Ennél még csak az a szomorúbb, hogy Szép Ernő óta (idén száz éves a darab) tényleg nem változott semmi.

Részben a Mohácsi testvérek perfekcionizmusának, részeben az Örkény-társulat elkötelezettségének köszönhető, hogy senkit sem lehet kiemelni a színészek közül: mindenki torokszorongatóan tökéletes. Znamenák István, aki a címben szereplő Patika tulajdonosa nekem csak azért maradt különösen emlékezetes, mert eddig eléggé szerethető figurákat játszott az általam is látott előadásokban — most pedig a saját emberségének maradékát erővel elfojtó, primitíven zsarnoki férjet játszik, zavarba ejtő, már-már kellemetlen hitelességgel.

És feloldozás itt semmilyen formában nincsen, sem álomban, sem valamiféle deus ex machinának köszönhetően. Pedig nekem hiányozna; nekem így adna valami pluszt, valami reményt, mekönnyebbülést vagy legalább iránymutatást a darab. Amit így látok, azt eddig is tudtam. Az utolsó jelenetben mindenki úgyanúgy hentereg az avas mindennapokban, ahogy az elsőben is. Aki pedig azt gondolta, nagystílű(nek gondolt) várossiasságával majd mindenkit levesz a lábáról, és ügyeletes főmájerként majd lefölözi a vidéki élet naivitását és a megérdemeltnél jobb sora lesz, azt bütykös öklével vágja orrba ugyanez a suttyó rögvalóság.

A nők meg széttaposva, összetörve hevernek a porban.