Szilvi, a tanárom ajánlotta nekem ezt a kis hat füzetből álló kottát, ami tulajdonképpen Bartók zongoraiskolája: folyamatosan nehezedő gyakorlatok sorozata. Most tartok az első füzet végénél.

Bartók nekem mindeddig nem jelentett semmit. Ismerem a A kékszakállú herceg várát, tanultunk pár nagyon furán hangzó darabot énekórán, de ennyi. A Mikrokozmosz viszont rajongóvá tett — bármennyire egyszerűek például az első darabok, a végeredmény mindig földöntúlian gyönyörű. Persze egy Leoplod Mozart vagy egy egyszerű Beethoven darab is lehet kezdők számára is játszható és mégis nagyon szép. A Mikrokozmosz darabjai viszont kifejezetten egymásra épülnek, nagyon enyhe tempóban követelnek újabb és újabb készségeket. Bartóknak ráadásul van egy utánozhatatlan, modern világa, ami nagyon különbözik a klasszikus daraboktól.

Amikor elkezdtem zongorázni, az volt a célom, hogy majd képes legyek arra, hogy leüljek, és kottából eljátszassak valami szépet. A Mikrokozmosz elérte nálam, amit pedig mindig nagyon nehezen fogadok el, hogy az út legalább annyira élvezetes legyen, mint a végállomás. Minden darabot meg akarok tanulni, meg akarok szólaltatni, ki akarok élvezni. Még ha fél-egy percig is tart egy-egy gyakorlat, a végeredmény akkor is egy olyan csodálatos, önmagában is érvényes, egyedi egész, amihez később is szívesen térek vissza.

Több, mint egy éve már, hogy zongorázom — az évfordulóm épp egy olyan hét péntekjére esett, amikor minden nap volt zongoraórám. A lelkesedésből ugyanis nem fogytam ki, az első évben talán tíz nap lehetett, amikor nem gyakoroltam semmit — vagy azért, mert külföldön voltam, vagy azért, mert annyira nem áramlott a csí, hogy még még egy húsz perces kis minigyakorlás sem fért bele nekem. (Sajnos ebben az évben néha a csí csak elég szerényen csordogál.)

Zsó, amikor a zongoratanulási ambícióimról beszélgettük, miközben Nicoline-t és Balut vártuk, hogy eljöjjenek értünk és a gyerkőcökért Szalonnán, elég jól ráérzett, hogy ezt egy online kurzussal nem nagyon lehet abszolválni. Azóta lett is tanárom, először azért, hogy technikai szupportot nyújtson a tanfolyamomhoz, de azóta az egész tanfolyamot félretettem és inkább rábíztam magam a tanáromra, A zongorázásnak, hiába kevésbé bonyolult a hangszer, mint a gitár, csak van egy nagyon erősen fizikai komponense, egyáltalán nem mindegy, hogyan üti le az ember a billentyűket, hogyan billent, egyáltalán, hogy hogyan ül a zongoránál. Tudni kell staccatokat, tenutokat játszani, de egy bizonyos idő után arra is szükség van, hogy valaki visszaigazolja, jó-e, amit játszom.

Még a kis kitérővel együtt is rengeteget fejlődtem: viszonylag magabiztosan olvasok kottát, sokat dolgoztam a kezeim függetlenedésén, egyre bonyolultabb darabokat is le tudok játszani. Szilviben azt is nagyon szeretem, hogy remek érzékkel választja ki az újabb és újabb leckéket, mindig pont oda téve a lécet, ahol éppen nem verem le, de azért sokat kell dolgoznom a sikerért.

Mostanában az improvizáción kezdtünk el dolgozni, ez az eddigi legnagyobb kihívás, amivel eddig szembesültem. Rögtönözni ugyanis nem úgy kell, hogy az ember összevissza játszik mindenfélét: általában egy kemény struktúrába, bonyolult szabályokhoz igazodva lehet csak értékelhető dolgot játszani. És ha ez még meg is van, ahhoz is hozzá kell szokni, hogy az embernek úgy kell játszania, hogy nincs támpontja — és ezt fel kell vállalni mások előtt is. Izgalmas feladat, pláne nekem, akinek nincs előzetes, robosztus klasszikus zenei tapasztalata — de most már, hogy lassacskán látszanak az első eredmények, ezt is kezdem élvezni.

A kedvenc kottáimról majd külön írok.

Nem gondoltam volna, hogy kétszáz évesen fogok elkezdeni új hangszert tanulni, de — már amennyire vissza tudom idézni — egészen más ez így felnőttkorban, mint gyerekkorban volt. Nem emlékszem legalábbis, hogy annyira hozzánőttem volna a furulyához, mint amennyire nehezen állok fel most a zongora mellől. Valamennyire biztos foglalkoztatott a dolog, mert ara például konkrétan emlékszem, hogy egyszer az Operaházban kottát vásároltam magamnak, egyszer vagy kétszer pedig saját dalt is írtam furulyára. De azért nem arról volt szó, hogy alig vártam volna, hogy megint gyakorolhassak. Emberekkel laktam együtt, ha így lett volna, biztosan hangosabban tiltakoznak.

Most kb. az a helyzet, hogy ha van egy kis időm, biztos zongorázni ülök le először. Továbbra sem bírom akármeddig, ha elfáradok, félreteszem, de unalmat vagy frusztrációt például nem érzek. Az analitikai képességeim biztos, hogy rengeteget fejlődtek az elmúlt évszázadban, így például sokkal könnyebben átlátom a darabok belső struktúráját vagy a hibákra adott megoldásokat is jobban ki tudom kísérletezni. Élvezem a gyakorlást, a rutin kiépülését — nem akarom rögtön a kedvenc számaimat játszani.

Hogy legyen mit csinálnom akkor, amikor nem zongorázok — most például egy dortmundi hotelszobában ülök, és a cég nem fizeti a zongoraszállítás költségeit — belekezdtem egy zeneelmélet tanfolyamba is. A zongorakurzushoz hasonlóan ez is a leglátogatottabb a maga nemében az Udemyn; egy fiatal michigani egyetemi oktató sorozata, most tart a tizenötödik résznél. Micsoda véletlen, pont volt egy leárazás az Udemy-n, potom áron felmarkoltam az első kilenc részt.

Kicsit meglepődtem, Piroska néni mennyire alapos elméleti alapokat adott nekünk; a második résznél kezdtek nagyobb mennyiségben előjönni azok a dolgok, amiket nem tanultunk — ennél talán már csak az meglepőbb, mennyi mindenre emlékeztem. Lassan a kezembe is kezd visszatérni a kottaírás tudománya. Az meg szintén a koromnak köszönhető, hogy mennyivel jobban össze tudom kombinálni az elméletet a gyakorlattal, mint gyerekkoromban.

Mindemellett persze még arra is jó lesz ez, hogy ügyesen megválasztott szakszavakkal nyűgözzem le a feleségemet a Zeneakadémián. Már persze ha egyszer végre komolyan vesszük a saját fogadalmunkat és rendszeresen járunk majd komolyzenét hallgatni.

Egyelőre remekül bejön a zongorázás. Rendszerint alig várom már, hogy újra leülhessek gyakorolni — a tangóval is ez volt, csak ott mindenféle külső tényezőkön múlott, hogy mikor van erre lehetőségem. Most meg, ha van egy kis időm, leülök és játszom egy kicsit. Mivel fülhallgatóval használom a hangszert, az sem baj, hogy Zsófi még/már alszik vagy ha éjjel fél tizenkettő van. Az első hétvége óta (kedves apósomat is egy zongorával a hátsó ülésen látogattuk meg) nem volt olyan nap, hogy ne ültem volna le valamennyit játszani.

Ezen a hétvégén azt is le tudtam tesztelni, mennyit tudok beletenni, ha tényleg semmi mással nem kell foglalkoznom és annyit játszom, amennyit csak akarok. Ez olyan 6-7 óra naponta, olyan 1-3 órás adagokban; ez után sem unom meg, csak akkor már nem nagyon bírok koncentrálni és keresztbe állnak az ujjaim.

Elképesztően sok a párhuzam amúgy a Dark Souls-szal; megkockáztatom, ha nem játszottam volna végig a trilógiát, el sem kezdek zongorázni. Ezen a játékon viszont megérezhettem azt, hogy tényleg van türelmem apránként megtanulni valami újat, képes vagyok tanulni a hibáimból és képes vagyok a folyamatos önreflexióra. És bár zongorázással kevesebb időt tudok egy lendülettel tölteni, mint játékkal, azért zongorázni sokkal könnyebb, mint Dark Souls-ozni. Ha valami nem megy, rögtön le tudom gyakorolni és ki tudom kísérletezni a problémás mozzanatot; Dark Soulsban erre sokkal kevesebb lehetőség van. Zenetanulás közben sokkal nagyobb a játéktér a hibákra, sokkal egyértelműbb a hiba oka és egyszerűen nem kérdés, hogy én vagyok-e a hiba forrása (játék közben az ember hajlamos a fejlesztőket okolni). A Dark Souls tanított meg arra is, mekkora hiba ha az ember fejlődés közben elbízza magát,olyasmit próbálgat, amire valójában még nem képes. Mindig tudni kell visszalépni egyet, ha látjuk, hogy valami nem megy.

Termelni viszont a zongora is ugyanannyi endorfint termel, mint a játék, az ember felesége viszont rendszerint inkább csak az elsőért lelkesedik.

Az egyik szünet alatt elmentünk édesanyámmal kószálni egyet a Margit-szigetre, és igazán klasszikusan bekapnunk egy nyári zivatart. Pontosan félúton kezdett el szemerkélni az eső; mire visszaértünk a civilizációba, már szabályosan bőrig áztunk. Ez engem konkrétan egyáltalán nem zavart, jó meleg volt és közel is lakom; édesanyámat kicsit jobban felzaklatta, hogy a hajából és a ruhájából egyaránt csorog a víz.

Hazaérve gyorsan megtörölköztem, majd ismét nekiláttam a bossa nova ritmusnak.

Ültünk Csabival a Burger Kingben a koncert előtt, és neki is elmondtam, ami akkoriban már sokszor megfordult a fejemben: lehet, hogy meg kéne tanulnom zongorázni. Nyolc évig furulyáztam általánosban, Piroska néninél magánórákon. Gyerekként még nem tudtam akkora lelkesedést tenni ebbe a hobbijaimba, mint manapság, de azért nem ment rosszul és a g-kulcsos kottákat teljesen folyékonyan olvastam már. Aztán Piroska elment Grazba tanítani, nekem meg félbe szakadt a zenélés.

A zongora, mint hangszer azóta piszkálgatja a fantáziámat, hogy tangóztam, volt egy két kedvenc vals-számom, ahol nagyon hangsúlyos volt pont a kedvenc részeimnél. Sokoldalúbb, mint a furulya, amivel az ember csak egy szólamot tud játszani, azt is egy nagyon korlátozott hangterjedelemben. Nagyon fontos volt az is, hogy a zongorába lehet fülhallgatót dugni: az utóbbi két évtizedben több zenetanuló szomszédom is volt, tudom, hogy az emberiség nem feltétlenül örül az ilyen szárnypróbálgatásoknak.

Próbáltam utánanézni, hogy mire is van szükségem. Az a reményem, hogy kezdetben biztosan jó lesz nekem egy 61 billentyűs modell is, elég hamar elszállt, pedig pont ez volt az a kompakt méret, amiről azt gondoltam, hogy milyen jól elfér majd az asztalomon. Csabi elég jól elmagyarázta, hogy mindenképpen egy érintésérzékeny darabra van szükségem. Ezt a kettőt összekombinálva az olcsóbb darabok kábé át is estek a rostán; hiába nincs szükségem arra, hogy olyan legyen a billentyűk mechanikája, mint egy klasszikus zongoráé, ez tulajdonképpen elkerülhetetlen ebben a kategóriában. A legolcsóbb megoldásról meg elég hatékony demonstrációk sorozata beszélt le, szóval végül egy Yamahánál maradtam. (A furulyám is az, szóval legalább márkából nem kell másikra átszoknom.)

Persze ahogy az lenni szokott, pont aznap kellett üzleti vacsorán bájolognom, amikor zongorát veszek. Szóval most ott fekszik az ebédlőasztalon (az íróasztalon nem fért el, állványt meg majd akkor veszek, ha tényleg úgy érzem, hogy kell), és várja, hogy kipróbáljam.