A Sipos Ferenc botrányát először kirobbantó cikk után kifejezetten aggódtam, milyen lesz ez a film. Kellemesen meglepett, mennyire finom, elegáns és érzékeny — úgy érinti meg az embert, hogy közben nem sokkol feleslegesen.
A film középpontjában ezúttal nem a szexuális zaklatások, hanem inkább a tábor körüli ellentmondások állnak. Néhány táborlakó egy közös pszichodráma foglalkozássorozaton dolgozta fel a táborban szervezett traumáit, a hatalmi visszaéléseket, a megaláztatásokat, a hierarchiának való kiszolgáltatottságot. A molesztálásokról két áldozat vall csak, ők is a film utolsó harmadában.
A táborról egyébként rengeteg VHS-felvétel maradt fenn, ezek alkotják a film képi világának nagyon nagy részét. A kicsit elmosódott képkockák mellett éles kontrasztot adnak a kifejezetten a filmhez készült jelenetek, az éles kontrasztokkal, a tiszta, profi megvilágítással. A lassú, nyugodt tempó, a kimért, lassan artikulált narráció, a szépen megkomponált képek is a témáról való nyugodt gondolkodást segítik.
Amiért a film engem nagyon megérintett, mert csak egy-két évvel lehetek fiatalabb a készítőnél, én is Budapesten születtem, értelmiségi családban, mi több, én is voltam (karate)táborban kilenc évesen. Túl azon, hogy teljesen alkalmatlan voltam még egy ilyen kalandra, semmilyen trauma nem ért ott. Nekem is voltak tanáraim, akikhez nagyon erős érzelmekkel kötődtem — szerencsére egyikőjük sem zaklatta a tanítványait, de a cikk óta foglalkoztat a gondolat, vajon velem is megtörténhetett-e ugyanez.
Szimpatikus, hogy a film ezeket a kérdéseket nem próbálja bagatellizálni. Nagyon is komolyan veszi a környezet, a szülők erkölcsi dilemmáit is, nem próbál leegyszerűsítő választ adni — miközben a szembenézés fontosságát jelöli meg első számú feladatnak.