Metropolis (1927.)

Trychydts | | | 2021., november 19., 16:26 | | | Kategóriák: ,

A premierről sajnos lemaradtam, aztán a durván megvágott verzió keringett a nyilvánosságban évtizedekig, míg végül 2011-re sikerült azt restaurálni egy Argentínában és egy Új Zélandban talált kópiáról. Egy ideig rajta voltam a várakozáson, aztán elfelejtettem az egészet, de most hirtelen beugrott, és megnéztük Fritz Lang és Thea von Harbou ma is megrázó erejű alkotását.

Némafilmről van szó, de pont ezért a Metropolis tökéletesen demonstrálja, mennyire is erős tud lenni a filmnyelv. Miközben a „beszélt” (kártyákkal feliratozott) szerelmi történet banális a végtelenségig, addig a képekben elmesélt történet szívbemarkolóan erős a monumentális Metropolis lakóiról, a luxusban élő, a realitásokról mit sem tudó, naiv gazdagokról és a várost építő/működtető, elnyomott munkástömegekről, akik munka után a megváltást várják, egy régi templomban egy profetikus hajlamú fiatal lány beszédeit hallgatva (és csak ez tartja őket vissza a lázadástól). A filmes szimbólumok nagyon erősek és összetettek, ráadásul minden képkocka tökéletesre van komponálva.

Hogy a történet mennyire sokban járul hozzá a filmhez, az rögtön kiderül, ha elolvassuk a forgatókönyv novellizált változatát — 12 éve erről már írtam, most, hogy a filmélmény is meg van hozzá, meg tudom erősíteni, hogy csodálatos könyv. A regény erősen vizuális, lüktető ritmusa egy az egyben köszön vissza a leforgatott képkockákról (és a kor színvonalához képest fantasztikus filmes trükkökből). Szinte a bőrünkön érezzük a munkások koszos nyomorát, a gazdagok mulatóinak fülledt, élvhajhász hangulatát, a katakombák nyirkos hidegét, a műhelyek fülledt forróságát. Ugyancsak nagyon erősek a szinte táncszerűen megkomponált, energikus tömegjelenetek is.

A befejezés az egyetlen, ami egyértelműen erősebb lett a regényben: míg a filmben talán kissé sután kezet ráz a főmérnök és a munkások vezetője, addig a regényben a főszereplő halott feleségének levele révén katarzishoz jut és megtalálja a végső nyugalmat és a lelki békét.

Amin jót mosolyogtam: már 1927-ben is létezett visszaszámlálás és az utolsó pillantig halogatott megmenekülés a filmvásznon. Bár akkor még lehet, hogy újszerű ötletnek számított.