Most már nagyon sokat gyakoroltam a kickturnt, egyre jobban is megy, de attól még nagyon messze vagyunk, hogy éles cruisolás közben is használjam. Legalább 5-10 perc kell mindig, hogy bemelegedjek hozzá, amikor kigurulok a Szigetre, újra és újra rá kell szánjam magam, hogy próbálgassam, pedig már nagyon sokszor sikerült és amikor végre belekezdek, egyre magabiztosabban és simábban megy. Eddig csak egy kiválasztott útszakaszon mentem körbe-körbe, legutóbb már egy szélesebb placcra is kimentem, hogy tereptárgyakat kerülgessek, de most még úgy látom, hogy elég sok órát kell belefektetnem, mire az utcán is képes leszek bármilyen hasznos dologra felhasználni.
Az egyik este, amikor éppen gyakorolgattam, felnéztem az égre, megláttam a Cassiopeiát és eszembe jutott, milyen jó lenne, ha Nicoline is itt lehetne velem. Felhívtam, épp véget ért a kórusmegbeszélése, összekapta magát, kikapott a borhűtőnkből egy üveg Ölelést és csatlakozott hozzám a Rózsakertnél. Lekaptam és a hátizsákomba csomagoltam a védőcucc java részét, felvettem egy száraz pulóvert, aztán andalogtunk egy sort. Szép, tiszta esténk volt, sétáltunk egy teljes kört, dumálgattunk, ittunk egy kis bort talpas üvegpoharakból.
Kicsit kényelmesebben fejeztem be az estét, mint ahogy terveztem, de azért másnap reggel így is fájt minden porcikám az egy és egy negyed órás gyakorlástól. És ha az ember tud magának egy romantikus, csillagfényes estét keríteni a Rózsakertben a feleségével, azt azért érdemes kihasználni.
Aminek a leginkább örülök, hogy egyelőre viszonylag konzisztensen sikerült életmódot váltanom. Továbbra is napi rendszerességel tudom rávenni magam a sportra (hetente egy nap azért rendszeresen kimarad), és az étrendem is elég jelentősen átalakult. Sokkal kevesebbet eszem, de bizonyos dolgok — javarészt a finomított szénhidrátok — teljesen eltűntek az étrendemből. Néha elképesztően kívánom a street food-ot, szerintem néha be is fogom adni a derekamat, de a kenyér, a cukros édességek és egyéb teljesen üres kalóriák nem is igazán hiányoznak. Továbbra is rengeteget segít, hogy jól tudok főzni, az elmúlt egy évben pedig nagy gyakorlatot szereztem a gyorsan elkészíthető, finom, fogyókúrás és tápláló ételek rögtönzésében.
A rendszeres sportban sokat segít, hogy olyasmit csinálok, amit tényleg élvezek: elkezdtem gördeszkázni, ami minden potyogás ellenére is hatalmas fun. Ezzel együtt a futás is jól tud esni változatosságképpen; olykor pedig kirándulni megyünk Nicoline-nel. Ha pedig szakad odakint az eső, súlyzózni/felülésezni/fekvőtámaszozni szoktam. Ez utóbbi is sokkal-sokkal jobban megy, mint régebben, alighanem szintén a gördeszkának köszönhetően (illetve annak, hogy az egy full body workout): múlt héten kétszer annyi sorozatot tudtam megcsinálni a szokásos gyakorlataimból, mint korábban. Az is rengeteg lendületet ad, hogy Nicoline mennyire mellettem áll — amikor éppen nem együtt sportolunk, akkor is nagyon kedves és támogató, például a gördeszkázással kapcsolatban.
A BMI helyett átálltam a testzsírszázalék-mérésre, elvben az én életmódom mellett ez sokkal hatékonyabb. Az első mérések szerint jól állok így is, de azért rendeltem egy jobb minőségű eszközt is, amivel majd pontosabb értékeket fogok tudni mérni.
Hombre mindig is mondta, hogy a XI. kerület az egyik a legjobb a városban — most, hogy gördeszkázom, akár egyet is érthetek. Elég sok a remekül gördeszkázható utca, élén a csodálatos, széles, világos, végtelenbe nyúló Fehérvári úttal, ami egészen a Kondorosi útig egy gördeszkás vágyálom. Persze mint mindenhol, itt is eléggé vegyes a tapasztalat, a Szerémi utat például nem javasolnám senkinek, de összességében véve nagyon jól éreztem magam mindkét kirándulásom alkalmával is.
Amúgy este teljesen olyan a városrész hangulata, mint Eindhovené: másodszor este nyolckor jártam itt, egy-két kósza kutyasétáltatót kivéve senki nem volt az utcákon, a Tesco Expressben is alig lézengtünk páran, azok is kifogástalan külsejű mintapolgárok, orra is gondosan ráhúzott maszkkal, centire tartva az előírt követési távolságot. Meg én, gördeszkás védőcuccban, tréningnadrágban, narancssárga-fekete sportszemüvegben, sisakban.
Kipróbáltam egy új stratégiát fotózásra — ez most analóg, de ha beválik, átállok erre; az egyik kulcsmozzanat, hogy mikor szánom rá magam, hogy előhívjam a képeket. Viszont mobillal fotózni elég macerás gördeszkán.
Másodszorra, mire végre ledobtam a kőre a deszkát a Hollán-Radnóti sarkon, már olyan fáradt voltam, hogy egy maratonnak tűnt a körömből hátralevő tíz méter. 18 kilométer azért már nem csusszan olyan könnyen késő este.
A Sipos Ferenc botrányát először kirobbantó cikk után kifejezetten aggódtam, milyen lesz ez a film. Kellemesen meglepett, mennyire finom, elegáns és érzékeny — úgy érinti meg az embert, hogy közben nem sokkol feleslegesen.
A film középpontjában ezúttal nem a szexuális zaklatások, hanem inkább a tábor körüli ellentmondások állnak. Néhány táborlakó egy közös pszichodráma foglalkozássorozaton dolgozta fel a táborban szervezett traumáit, a hatalmi visszaéléseket, a megaláztatásokat, a hierarchiának való kiszolgáltatottságot. A molesztálásokról két áldozat vall csak, ők is a film utolsó harmadában.
A táborról egyébként rengeteg VHS-felvétel maradt fenn, ezek alkotják a film képi világának nagyon nagy részét. A kicsit elmosódott képkockák mellett éles kontrasztot adnak a kifejezetten a filmhez készült jelenetek, az éles kontrasztokkal, a tiszta, profi megvilágítással. A lassú, nyugodt tempó, a kimért, lassan artikulált narráció, a szépen megkomponált képek is a témáról való nyugodt gondolkodást segítik.
Amiért a film engem nagyon megérintett, mert csak egy-két évvel lehetek fiatalabb a készítőnél, én is Budapesten születtem, értelmiségi családban, mi több, én is voltam (karate)táborban kilenc évesen. Túl azon, hogy teljesen alkalmatlan voltam még egy ilyen kalandra, semmilyen trauma nem ért ott. Nekem is voltak tanáraim, akikhez nagyon erős érzelmekkel kötődtem — szerencsére egyikőjük sem zaklatta a tanítványait, de a cikk óta foglalkoztat a gondolat, vajon velem is megtörténhetett-e ugyanez.
Szimpatikus, hogy a film ezeket a kérdéseket nem próbálja bagatellizálni. Nagyon is komolyan veszi a környezet, a szülők erkölcsi dilemmáit is, nem próbál leegyszerűsítő választ adni — miközben a szembenézés fontosságát jelöli meg első számú feladatnak.
Tényleg nem vagyok normális — gördeszkával a Farkasréti Temetőhöz
A Bartók Béla úton még folytattam, ahol abbahagytam; így elsőre nem is tértem le róla sehonnan, azon mentem végig a Kelenföldi Pályaudvarig — ott terveztem átmenni a sínek túloldalára. Van ott egy remek aluljáró, ezek általában a budapesti gördeszkázás legkellemesebb helyei, most sem volt másképpen.
Innen a bicikliutak táblái alapján Gazdagrét felé vettem az irányt. Eddig nem tudatosult bennem, hol is van Gazdagrét tulajdonképpen. A 139-es busznak, ami három megálló alatt elvitt a MOM-park helyén álló iskolámba, az ottani lakótelepen volt ugyan a végállomása, de odáig én soha nem mentem el. Ezért mindenképpen valami lapos területet képzeltem el — jól meglepődtem hát, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy egy végtelennek tetsző úton (a Rétköz utcán) kell felfelé taposnom. Mire igazán rájöttem, hogy ez mennyire nehéz lesz, addigra már bőven késő volt. Kattintottam hát egy képet a lakótelepről fentről is (most itt sem fedeztem fel semmit, csak elmentem a szélén), aztán jobbra fordultam a Törökbálinti úton.
A lakótelep kezdete…
… és a felső vége.
Ez Budapestnek megint egy olyan része, ami nagyon kevéssé érződik Budapestnek — akár vidéken is lehettem volna valahol. Már csak azért is fura volt ez, mivel tudtam, hogy rohamosan közeledem a Farkasréti Temető felé, ahonnan már nagyon ismerős lesz nekem minden.
A Farkasréti Temetőnél ugyanis tényleg jó sokszor jártam; apai nagyanyám is ott nyugszik, villamossal is többször jártam arra vívásra menet, és nagymamám is nagyon szeretett minket ott sétáltatni. Elég sok híres embernek van itt a sírja, némelyik elég látványos, nekünk is megvoltak a kedvenceink. Most azért nem mentem be a temetőbe, nem tűnt helyénvaló viselkedésnek, inkább a temető fala mellett kezdtem le az ereszkedést. Ezt a részét már tényleg nagyon jól ismerem a kerületnek, klassz és otthonos dolog volt erre megérkezni. Ez a kis extra komfort már csak azért is jó volt, mert a sok kaptatástól eléggé ki voltam purcanva.
A Margit körút a Duna felé menet szerencsére nagyon barátságos azokkal, akik beérik a lassú csordogálással is hazafelé, így az utolsó érdemi erőfeszítés a Margit-híd volt.
Amikor otthon levettem a sisakomat, sugárban csorgott le a fejemről a víz.
Öt óra után nem sokkal löktem el magam a ház elöl, végiggurultam a Falk Miksán a Kossuth térig, A Parlament előtt átfutott előttem egy patkány, mielőtt rám tört a zsigeri undor, feltűnt, milyen szép, ruganyos futása van. A Nádor utcán aztán elmentem egészen a Váci utcáig, amiről már tudom, hogy a legkényelmesebb útvonal a Szabadság/Erzsébet híd felé. Budán aztán végre rákanyarodhattam a Bartók Béla útra, amelynek Móriczon túli része volt az elsődleges célpont: most ebben az irányban fogok felfedezni egy darabig.
Már előre rosszul voltam a ma rám leselkedő, reggel nyolctól ötig tartó videcall-cunamitól. Nem vehettem biztosra, hogy ez után még lesz kedvem mozogni, ezért inkább felkeltem fél ötkor, hogy menjek még munka előtt menjek egy kör a gördeszkával. A felkelést sem bíztam a véletlenre: nem értem be a kvarcórám húsz másodperces csipogásával, a Dire Straits ébresztett a Telegraph Roaddal.
Eredetileg azért is szeretem a reggeli deszkázást, mert olyankor világos van, de így októberben, ilyen korán pontosan ugyanolyan sötét van, mint éjjel — bár az utcák persze sokkal üresebbek.
Már hazafelé, valamivel a BAH csomópont előtt vettem észre először, hogy hajnalodik. Az ereszkedés a MOM-tól a Déli Pályaudvarig az egyik kedvenc útvonalam az egész városban. Errefelé jártam haza iskolából, a Déli síneit a régi utazások miatt is imádom. A Győri úton lakott az egyik osztálytársnőm, akibe anno halálosan bele voltam zúgva, egyszer emlékszem, még locsolkodni is képes voltam elmenni hozzá.
7:03-ra, tökéletes időzítéssel értem haza, fél óra múlva már nyeregben voltam és mentem be a munkahelyemre. Így azért a mai napra rám szabott, kilenc darab call is jobban esett.
Amikor elkezdtem gondolkodni a gördeszkázáson, alkalmanként 20 és 30 km közötti távokat képzeltem el. A gördeszkázás sokkal kevésbé hatékony, viszont gyorsabb, mint a futás, így azt számolgattam, talán így kerülnek majd a dolgok kb. egyensúlyba. Persze sok dolog van, amit nem vettem figyelembe: például hogy a sebesség mennyire függ majd az aszfalt minőségétől, illetve hogy gyalogosként a legtöbb kereszteződésben le kell majd lassítanom nullára, ami azért eléggé lenyomja majd az átlagsebességet. Ma reggel viszont jobban ráértem a szokottnál, és kb. három óra alatt csak kihoztam magamból egy laza 23 km-t.
Gyönyörű idő volt, ragyogó napsütéssel, jó kis széllel — simán elvoltam egy szál pólóval, mégsem izzadtam meg nagyon. Ismét a XV. felé vettem az irányt — gondoltam, most egy kicsit jobban is felfedezem. Amikor legutóbbi itt jártam, az egyik sarkon visszafordultam, mert Nicoline már jobban hiányzott a kelleténél; most viszont tudtam, hogy még alszik, így ezen a sarkon nem jobbra fordultam, hanem mentem tovább.
(Amióta gördeszkán fedezgetem fel a várost, ismét feltűnt nekem, ami még a friss jogosítványommal okozott nekem rengeteg frusztrációt, jelesül hogy Budapest közlekedését mennyire meghatározza részben a sugaras felépítése, részben a várost átszelő vasútvonalak. Ha el akarunk jutni A-ból B-be, bizonyos csomópontokat, utakat csak óriási kerülővel lehet elkerülni, ha egyáltalán — bármilyen kerülővel is próbálkozzon az ember, sokszor csatornázódik be ugyanoda. Ma is egy teljesen úgy útvonalon mentem, mégis, az utcák egy idő után mégis a fenti kereszteződéshez vezettek el.)
Érdekes felfedezőút volt; Rákospalota egy részét, Pestújhelyt és Újpalotát is megnéztem magamnak. Izgalmas túra volt, pont olyan, ami miatt szeretem Budapestet. Egyszer még egy kifejezetten kisvárosias környezetben gurultam, hogy aztán az út túloldalán elkezdődjön egy sok zöldterületbe ágyazott lakótelep, miközben a Késmárk utácáról pedig, amin elindultam hazafelé, kiderült, hogy kizárólag gyárakkal és raktárépületekkel van tele — merő szerencse, hogy kb. kilencven százalékán azért csak van valamiféle gyalogjáró.
Az aszfalt minősége nagyon változó volt; a legtöbb helyen szerencsére teljesen jó tudtam haladni, de néhol nagyon gyötrelmesen ment csak a dolog, leginkább csak a folyamatos hajtás ment a rengeteg repedés miatt. És bár a Shark kerekeim elég jól viselik a nedves talajt, a csapágyaknak a víz annyira azért nem tesz jót, úgyhogy sokszor az éjjeli-hajnali esőből visszamaradt tócsák miatt kellett megállni.
Tetszett, izgalmas volt, jól megéltem azt a csodálatos szabadságélményt is, ami ennek a sportnak az egyik legalapvetőbb vonzereje. Most láttam annyit, hogy ezzel az úttal egyelőre kipipálhassam az M3-as bevezető-Hungária körút-Mogyoródi út által bezárt területet.
A Mogyóródi utat amúgy teljes egészében végiggurultam — bár egyes szakaszain rengeteget vezettem, amikor még vezetni tanultam, a végén még nem voltam sohasem. Ez is egy teljesen kisvárosi része a városnak, mintha valamilyen üdülőtelepen lettem volna.
Sokáig emekül deszkázható, de a Hungária körút felé már elég sok baj van a burkolattal, úgyhogy hatalmas megkönnyebbülés volt végre rákanyarodni a Stefánia útra. Ez az egyik kedvenc utam a városban: bár itt sem tükörsima az aszfalt, de bőven van elég hely, hogy az ember a repedések zömét kimanőverezze, és a régi villák hangulatát is nagyon szeretem.
Elképesztően elfáradtam. A gördeszkázás olyan szempontból abszolút beváltotta a várakozásaimat, hogy nagyon élvezem, sokkal jobban, mint a futást valaha is, de nagyon el lehet benne fáradni. De még a fáradságérzet is kellemesebb, mint a futáskor. Ha nagyon sokat futok, akkor azt érzem, hogy a lábaim egyre kevésbé bírják a terhelést, egyre nagyobb szenvedés minden lépés. A gördeszkázás egy full body workout, ezért a kimerültség sem a lábamban jelentkezik, ugyanakkor sokkal kevésbé kemény, mint a futásé. Ráadásul ha az ember lazít egy kicsit, attól még tud egész normális tempóban haladni.
Nicoline szerint Óbudát kéne megpróbálom legközelebb. Majd meglátom, mert azért Pesten is bőven van még mit bejárni.
Úgy kezdődött, hogy összedobtam egy kis polcot a konyhába, hogy kitöltsek egy kihasználatlan zugot. Bepakoltam pár dolgot, előtérbe került pár fazék meg konyhai cucc, kidobtam egy csomó felesleges dolgot. Aztán elkezdtem felpörögni.
Rájöttem is, hogy van egy csomó cuccunk, amit abszolút nem szívesen dobnék ki — végül is kb. öt-hat évente egyszer használjuk a fondükészletünket, egy kukta is jöhet még jól, nyáron pedig biztosan fogunk még grillezni. Aztán eszembe jutott, hogy van egy csomó egyéb cuccunk, ami az idő nagy részében csak áll itthon. Vannak könyveim — például a Jókai- vagy a Verne-készletem — amiket nem dobnék ki vagy adnék el semmi pénzért, de olvasni sem fogom őket a közeljövőben. Utánaérdeklődtem és kiderült, hogy igen, vannak helyek, amik pici raktárhelyiségeket adnak bérbe, viszonylag elérhető áron — mindenesetre jobban járunk, mint ha új lakásba költöznénk.
Az álmodozást hamarosan tettek követték, aláírtam egy szerződést, ráraktam a lakatunkat egy 1,10×3,70-es helyiségre, és hamarosan elkezdtünk behurcolkodni. Kiválogattam a könyveimet, felszabadult egy csomó hely a nappaliban Nicoline-nak, a szerelőcuccaim mellett most már nem zsúfolódnak ott a használt biciklialkatrészek. Vettünk pár könnyen összeszerelhető tárolópolcot, így minden könnyen rendezhető és hozzáférhető lesz majd. Pár gyerekkori cuccom — például a vakbélműtétemre kapott markológépem — és beköltözött ide, de a ide rakjuk be az otthon az év nagy részében csak a helyet zabáló bőröndöket, a ritkábban használt cipőket, ruhákat is. Egy jól szellőző, száraz helyiségről van szó, attól nem nagyon kell félni, hogy berohadnak majd a dolgaink.
Ami nagyon fontos, és amihez egyelőre nagyon tartottuk magunkat, hogy semmit nem viszünk oda, amit tulajdonképpen le kellene selejtezni. Elajándékoztuk például az összes ruhámat, ami csak 140 kilós koromban volt rám — ellentétben a sovány cuccaimmal, amiket 10-15 éve raktam félre, ezekről nem remélem, hogy egyszer majd jól jönnek még. Sok vackot, kacatot, szemetet, amit csak suvasztgattunk, pedig egyszerűen kidobtunk.
Még két nagy feladat áll előttünk: Nicoline-nek annyira imponáltak az asztalos képességeim, hogy egy másik polcot is rendelt tőlem, a kamránkba — ezzel biztosan jobban kihasználjuk majd. Illetve az előszobában is van egy szekrény, amiben talán csak ugróegér nincs, de tulajdonképpen ebben sem lehetek igazán biztos.
