Az egyik hely, ahová sokkal többet járok gördeszkával, mint eredetileg gondoltam volna, a Déli és környéke. Gyerekkoromban központi helyszíne volt ez, a Déli pályaudvar hipermodern(nek gondolt), csodálatos épülete, az utcák vonala alá levezetett aluljárórendszerrel és kerengővel, na meg persze a Vérmező, ami maga volt nekem a szabadság. Persze ha Budára megyek, az egyik legésszerűbb útvonal is erre vezet, de néha kifejezetten ide jövök, keringek egy kicsit a park erre alkalmas, nyúlfarknyi kis betonútjain, és úgy érzem, már gyerekkoromban sem tévedtem, amikor úgy éreztem, ez egy mágikus hely — szerintem ma az egyik legizgalmasabb hely a városban.

„– Nagyon egyszerű — mondta Szerda. Más országokban az emberek idővel felismerték az erő forrásait. Néha ez egy természeti képződmény volt, néha csak egy hely, ami valamiért mégis különleges volt. Tudták, hogy ott valami fontos dolog történik, hogy az egyfajta fókuszpont, csatorna, egy ablak a Jelenvalóra.”

— Neil Gaiman: Amerikai Istenek

Amúgy mostanában Zugló, aztán pedig a XV. kerület felé veszem a leggyakrabban az irányt: fedezgetem fel, merre vannak jó gördeszkás útvonalak, de amúgy is élvezem, hogy ebben a kerületben mennyire családias-vidékies tud lenni a hangulat. Tulajdonképpen szerettem itt lakni, bár már akkor is éreztem, hogy mennyire messze van. Most, hogy általában fix időt szánok a gördeszkázásra, a XV kerület belsőbb részeit még megközelítenem sem sikerült. Három-négy órát amúgy simán bírnék, de két-két és fél óránál többet ritkán tudok rászánni. Ha hétköznap reggel van, akkor munkába megyek, ha meg este vagy hétvége, akkor meg Nicoline-t nem akarom túl sokáig hanyagolni. Mondjuk most beindul a kézilabdaszezon…