A Bartók Béla úton még folytattam, ahol abbahagytam; így elsőre nem is tértem le róla sehonnan, azon mentem végig a Kelenföldi Pályaudvarig — ott terveztem átmenni a sínek túloldalára. Van ott egy remek aluljáró, ezek általában a budapesti gördeszkázás legkellemesebb helyei, most sem volt másképpen.

Innen a bicikliutak táblái alapján Gazdagrét felé vettem az irányt. Eddig nem tudatosult bennem, hol is van Gazdagrét tulajdonképpen. A 139-es busznak, ami három megálló alatt elvitt a MOM-park helyén álló iskolámba, az ottani lakótelepen volt ugyan a végállomása, de odáig én soha nem mentem el. Ezért mindenképpen valami lapos területet képzeltem el — jól meglepődtem hát, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy egy végtelennek tetsző úton (a Rétköz utcán) kell felfelé taposnom. Mire igazán rájöttem, hogy ez mennyire nehéz lesz, addigra már bőven késő volt. Kattintottam hát egy képet a lakótelepről fentről is (most itt sem fedeztem fel semmit, csak elmentem a szélén), aztán jobbra fordultam a Törökbálinti úton.

Ez Budapestnek megint egy olyan része, ami nagyon kevéssé érződik Budapestnek — akár vidéken is lehettem volna valahol. Már csak azért is fura volt ez, mivel tudtam, hogy rohamosan közeledem a Farkasréti Temető felé, ahonnan már nagyon ismerős lesz nekem minden.

A Farkasréti Temetőnél ugyanis tényleg jó sokszor jártam; apai nagyanyám is ott nyugszik, villamossal is többször jártam arra vívásra menet, és nagymamám is nagyon szeretett minket ott sétáltatni. Elég sok híres embernek van itt a sírja, némelyik elég látványos, nekünk is megvoltak a kedvenceink. Most azért nem mentem be a temetőbe, nem tűnt helyénvaló viselkedésnek, inkább a temető fala mellett kezdtem le az ereszkedést. Ezt a részét már tényleg nagyon jól ismerem a kerületnek, klassz és otthonos dolog volt erre megérkezni. Ez a kis extra komfort már csak azért is jó volt, mert a sok kaptatástól eléggé ki voltam purcanva.

A Margit körút a Duna felé menet szerencsére nagyon barátságos azokkal, akik beérik a lassú csordogálással is hazafelé, így az utolsó érdemi erőfeszítés a Margit-híd volt.

Amikor otthon levettem a sisakomat, sugárban csorgott le a fejemről a víz.