Hombre mindig is mondta, hogy a XI. kerület az egyik a legjobb a városban — most, hogy gördeszkázom, akár egyet is érthetek. Elég sok a remekül gördeszkázható utca, élén a csodálatos, széles, világos, végtelenbe nyúló Fehérvári úttal, ami egészen a Kondorosi útig egy gördeszkás vágyálom. Persze mint mindenhol, itt is eléggé vegyes a tapasztalat, a Szerémi utat például nem javasolnám senkinek, de összességében véve nagyon jól éreztem magam mindkét kirándulásom alkalmával is.

Amúgy este teljesen olyan a városrész hangulata, mint Eindhovené: másodszor este nyolckor jártam itt, egy-két kósza kutyasétáltatót kivéve senki nem volt az utcákon, a Tesco Expressben is alig lézengtünk páran, azok is kifogástalan külsejű mintapolgárok, orra is gondosan ráhúzott maszkkal, centire tartva az előírt követési távolságot. Meg én, gördeszkás védőcuccban, tréningnadrágban, narancssárga-fekete sportszemüvegben, sisakban.

Kipróbáltam egy új stratégiát fotózásra — ez most analóg, de ha beválik, átállok erre; az egyik kulcsmozzanat, hogy mikor szánom rá magam, hogy előhívjam a képeket. Viszont mobillal fotózni elég macerás gördeszkán.

Másodszorra, mire végre ledobtam a kőre a deszkát a Hollán-Radnóti sarkon, már olyan fáradt voltam, hogy egy maratonnak tűnt a körömből hátralevő tíz méter. 18 kilométer azért már nem csusszan olyan könnyen késő este.