Reader’s Log — Rejtő Jenő: Piszkos Fed, a Kapitány; A három testőr Afrikában. (Előadó: Kern András; Hungaroton, 2017.)

Trychydts | | | 2018., február 26., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Nyugodt lélekkel nevezhetem Rejtő rajongónak magam; tinédzserkoromban imádtam, ma már csak lazítani veszem elő. Viszonylag kis lelkesedéssel viseltetek a Rejtő-hangoskönyvek iránt is: általában csak olyankor veszem meg, ha a mű kiemelkedően kötődik hozzám és megmozgatja a fantáziámat az előadó is (Ilyen volt a maga nemében önállóan is különleges Csontbrigád, Mácsai Pál előadásában).

Nem teljesen értem, hogy a nyolc részesre tervezett Rejtő-Kern sorozat első két darabja között hogyan kapott helyet A három testőr Afrikában, ami eleve egy folytatás, plusz nem olyan régen filmes adaptációt is kapott, és más kiadásban hangoskönyvben is megjelent. Szerintem vannak ennél kevésbé ismert, de izgalmas és humoros Rejtők is — van néhány darab, amiben kifejezetten reménykedem.

Alapvetően bíztam benne, hogy Kern majd új életre kelti ezeket a könyveket és tényleg — sok jeleneten hosszú idő után először képes voltam ténylegesen és hosszan röhögni. Minden szereplő saját hangon szólal meg; Kern rutinja és belélőképessége maximálisan képes érvényesülni.

Mindkét regényben fontos szerepet játszanak rémes helyesírással és nyelvtansággal íródott levelek; ezek előadása tényleg valódi színészi kihívás. Rejtő írói kvalitásaira is kiváló példák ezek a szövegek; üdítő volt őket valóban hiteles és újszerű hangon hallani.

Kicsit azért sajnálom, hogy nem huszonhat évvel ezelőtt adták ki a Rejtő-Kern koprodukciókat; már akkor is bőven Kern-rajongó voltam, és még nem voltam túl felnőtt Rejtőhöz sem.

Reader’s Log — McKenzie Hunter: Double-Sided Magic

Trychydts | | | 2018., február 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Úgy felhúztam magam Jenna Moreci szemetén, hogy úgy éreztem, muszáj valamilyen normális ponyvát olvasnom. Ezt a remekművet ajánlotta nekem az Amazon, másfél dollárt meg, gondoltam, erre is feltehetek.

Közepesen érdekes urban fantasy az alapsetting: egy mesterséges mágikus kataklizma után a mágikus képességű lényeknek, a boszorkányoktól a vámpírokon és a varázslókon át a farkasemberekig elő kellett lépniük és szigorú szabályok között kell élniük az életüket. A főszereplő, Levy Michaels azoknak a varázslóknak a leszármazottja, akik a katasztrófát előidézték: származása miatt állandóan bujkálnia kell. Aztán lesznek, akik üldözik, lesznek, akik gyilkosságba, lesznek, akik összeesküvésbe próbálják keverni, és hát persze vannak, akik csak meg akarják ölni.

Kábé ennyi a történet, különösen kusza cselekményre, nehezen interpretálható szimbólumokra ne számítsunk. Mind a világban, mind a karakterekben van viszont annyi eredetiség, amitől mégis szerethető lesz a könyv. Én mondjuk már annak is örültem, hogy a főszereplő nem legyőzhetetlen, vannak hibái és gyengeségei, hogy a kémia a főnő és a főférfi között nem három oldal alatt válik kiolthatatlan gyúeleggyé (sőt, ebben a kötetben egyáltalán nem), és hogy a mellékszereplők nem csak érdekesek, de még szerepük is van a cselekményben.

A cselekményt folyását amúgy leginkább a Balaton déli partjához tudnám hasonlítani: a főhős először lubickol a világban, mint hal a vízen, aztán nyakig van a pácban, aztán hosszan, hosszan kell gázolnia a térdig érő konfliktusokban, mire partra tud evickélni.

A könyv amúgy egy trilógia első kötete, de annyira azért nem izgultam rá a sztorira, hogy rögtön rávessem magam a folytatásra.

The Darkest Hour (A legsötétebb óra), 2017.

Trychydts | | | 2018., január 22., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nyomasztó és klausztrofóbiás film A legsötétebb óra. A második világháború elején járunk, Franciaország német inváziója elkerülhetetlennek látszik, az angol csapatok Dunkerque-nél bekerítve várják a fogságba esést vagy az evakuációt. Churchillnek, a frissen megválasztott miniszterelnöknek bunkerekben berendezett tárgyalótermekben, félhomályos parlamenti folyosókon és a Buckhingam palota elutasító légkörében kell megszereznie a szükséges politikai támogatást a Németország elleni háborúhoz.

Anglia szerepe a második világháborúban a hősies ellenállásé — úgy vállaltak szörnyű áldozatokat a háborúban, hogy mindvégig tudták, a helyes oldalon állnak. Churchill szerepe közismert a szigetország háborús sikereiben. Ezekben a napokban azonban Churchillt épp saját pártjának elitje nem támogatta: a film tulajdonképpen azoknak a politikai manővereknek a története, amelyekkel végleg meg tudta erősíteni a pozícióját, és amellyel ki tudta szorítani a németekkel való tárgyalásos megegyezést sürgetőket a brit nagypolitika színpadáról.

Sok politikai-hatalmi thriller esik bele abba a hibába, hogy túlkomponálják a történetet: a főszereplő éleslátása határtalan, mindenkin átlát, mindenkit bábuként mozgat, hogy aztán a végső konfrontációban egy csodálatos, gerinc-borzongató manőversorozattal mindenkivel leszámoljon. A legsötétebb óra számomra legvonzóbb tulajdonsága, hogy Churchillt képes bizonytalannak és sebezhetőnek ábrázolni. A cél világos számára, de sokáig tart, amíg képes felfogni a Harmadik Birodalom totális fölényét a francia hadszíntéren; sokkolja a felismerés, hogy ha Dunkerque-nél nem sikerül evakuálni az angol hadsereget, akkor a további ellenállás esélyei is drámaian lecsökkennek. És a terv, amit kidolgoznak az evakuálásra, ugyancsak törékeny és rengeteg tényező szerencsés összejátszását követeli meg.

A film Churchillje impulzív, depresszióval küzdő, sokszor önmagába forduló, kiszámíthatatlan, a mindennapi élet örömeihez és kényelméhez ragaszkodó, a konvenciókra nem sokat adó, öntörvényű figura. Öreg, mégsem megtört, érzelmes, de döntéseit mégis szigorúan intellektuális alapon meghozó, az évtizedes munkában már erőse megfáradt államférfi, akinek makacs kitartása mégis megingathatatlan. Gary Oldman képest tévesztés nélkül megtestesíteni ezt az ellentmondásokkal és kétségekkel sokszorosan terhelt figurát — és az ő sajátos, visszafogott, de mégis teljes beleélésen alapuló színészi egyénisége (ami a Suszter, Szabó, Baka, Kém-ben is a siker egyik kulcsa volt) nagyon is illik ehhez a feladathoz. Hiába tudjuk, hogy Churchill egy legendás figura, a filmben képtelenség rögtön azonosulni vele. Meg kell dolgoznunk ezért az érzésért, ahogy a miniszterelnökkel együtt szenvedjük végog a politikai válságot.

Ez a nagyon erős személyesség az egész filmet végigkíséri. A távolságtartásnak nem sok lehetőséget adó közelik mutatják mindenkinek a reakcióit: a rákkal küzdő konzervatív vezető, Chamberlain verejtékező helytállását, a Churchill mániákus kitartásában osztozni képtelen Lord Halifax feszült küzdelmét hazája megmentéséért; György király melankolikus távolságtartását, amely a bizalomnak is csak óvatosan ad helyet. A Churchillt körülvevő nők pedig — a titkárnője és a felesége — azok, akik határozottságukkal és méltóságukkal ellenpontot tudnak képviselni Churchill hangulati ingadozásaival szemben.

Pontosan ez az intimitás az, ami a film igazi erejét adja. A személyes küzdelmek, konfliktusok hitelessége,  ereje nem vész el akkor sem, ha a történet végét mindenki ismeri.

Reader’s Log — Jenna Moreci: Eve — the Awakening

Trychydts | | | 2018., január 14., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Bár semmiféle írói ambícióim nincsenek, az utóbbi időben, számomra is megmagyarázhatatlan módon, eszelős vonzódás ébredt bennem az írásról szóló videócsatornák iránt. A legjobban Jenna Moreci csatornáját szeretem, elsősorban a humor és az egyedi stílus miatt. A huszonéves szerző életműve egyelőre egyetlen kötetet ölel át, így áttanulmányozása egy kifejezetten megúszós szakdolgozat témája is lehetne.

Életemben először olvastam el könyvet azért, mert kifejezetten a szerző érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy ténylegesen mekkora technikai tudás és milyen irányú írói ambíciók állnak egy ilyen sikeres csatorna mögött.

Lustábbaknak lelövöm a poént: zéró technikai tudás és a a szerző a jelek szerint beéri azzal, hogy olyan szövegeket generálhasson, amellyel bevételhez lehet jutni. Hát nekem ez elég vékony.

Az EVE — the Awakening egy disztópikus világban játszódik, javarészt 2089 végén. Vannak a kimérák, a genetikailag tökéletes, erősebb, okosabb, ügyesebb emberek, telekinetikus képességekkel. Őket mindenki utálja. Vannak a valószínűleg az űrből jött Betolakodók, a Mortal Kombat Barakájának denevérszárnyas koppintásai. Őket egész jól elviseli mindenkit, elvégre ha nem provokálják őket, nem mészárolnak le senkit — a kimérákat kivéve. A főszereplő, Eve a világ legerősebb kimérája, bekerül a Billington Egyetemre, amely a Betolakodók elleni harcot tűzte ki céljául — ahogy az már ilyenkor lenni szokott, mindeddig nulla eredménnyel. Természetesen már az első napon elszabadul a pokol.

Maga a világ elég lazán van összefércelve. Miért kell a kimérákat utálni? Néhány évtized alatt miért nem lehetett ehhez hozzászokni? Vagy ha épp azt játsszuk, hogy a világ sötét és gonosz, a kimérák miért flangálhatnak szabadon? Miért nem gyűjtik be őket és használják fel őket mindenféle katonai és egyéb programokhoz? Miért nem tud senki semmit sem kezdeni a Betolakodókkal? De tényleg semmit — a könyv kezdetén még elfogni sem sikerült egyet sem, ami a későbbi fejlemények fényében elég nevetséges eredmény.

Sajnos a világ messze nem az egyetlen amatőr módon összekovácsolt elem a történetben. A karakterek egytől-egyig sztereotípiák, mindenféle mélység vagy variáció nélkül. Akik gonoszak, azok undorító, gátlástalan, velejükig romlott, szörcsögő gennyládák. Akik jók, azok áramvonalas, jó humorú, kellemes arcok, mindenféle hibák nélkül, akik persze az első másodpercben megtalálják a közös hangot. És persze mindegyikük egy utánozhatatlan zseni a maga módján. A hacker lány, aki csuklóból töri fel a legbonyolultabb kormányzati szervereket is; a technikus srác, aki simán berhel össze mindenféle, stesszhelyzetben is mindig 100%-osan üzembiztos kütyüket; a cinikus pisztolyhős, aki soha nem lő mellé (és itt mellesleg egy multimilliomos tinédzser is). Persze ne feledkezzünk el az intelligens, barátságos, kedves, közvetlen, széles látókörű, stratégiailag fejlett gondolkodású, érzelmileg érett, erős járomcsontú és határozott állkapcsú izomkolosszusról sem, aki merő véletlenségből azonnal szerelmes is lesz a főhősbe (aki egy szimmetrikus arcú, sportos testalkatú, telt ajkú, barna bőrű, hullámos, kávébarna hajzuhataggal megáldott csúfság).

A történet az olcsó ponyvák receptje szerint döcög előre: vannak úgynevezett nehézségek, amiket onnan lehet felismerni, hogy a végén a főszereplők izzadtak és/vagy véresek. Traumák, érdemi lelki törések, valódi veszteségek nem szerepelnek a könyvben. Van rengeteg harci jelenet, jó sok telekinetikus keménykedéssel. Hiszen, gondolhatta a szerző, végül is elég cool dolog megküzdeni egy keménykötésű aliennel, akinek alig van sebezhető pontja. Mi az ennél is coolabb? Megküzdeni még egy aliennel. Hússzal. Százzal. Ötvennel, de csak egyedül. Mindezt olvasni — egy idő után már elég monoton.

A főszereplőknek szövetségeseik nem igazán vannak, az egy szál kemény, de igazságos katonai instruktoron kívül mindenki, aki a jó oldalon áll, totálisan hülye és inkompetens. (Esetleg még ide számíthatjuk az egyik mellékszereplő milliárdos anyját, aki egy sminkkel, egy frizurával és egy fekete, testhez álló ruhával járul hozzá a végső győzelemhez.)

Ami pozitívum: az 547 oldalas történet elég ügyesen van legépelve ahhoz, hogy folyamatosan lehessen olvasni. Mindig történik valami, mindig van valami feszültség a levegőben, van egy-két központi rejtély, ami ébren tartja a figyelmet. Sajnos épp a befejezés a nagy kivétel: a döntő csata után még be kell valakit vinni a kórházba kocsival. Hát azért epikusnak szánt horror-akciótörténeteket ennél frappánsabban szokás lezárni.

Végül is, semmi baj nincs ezzel a könyvvel. Olcsó, puha kötéses ponyvákat tucatszámra lehet vásárolni — a jelek szerint meg is lehet élni ebből. Engem inkább az ábrándít ki, hogy olyasvalaki szónokol, időnként másoknak is be- be szólogatva a komplex karakterek fontosságáról, türelmesen kibontott románcokról, életszerű motivációkról, narrációs technikákról, aki saját maga sem tudja ezeket alkalmazni. Felvetődik bennem a gyanú, hogy Jenna nem annyira a saját technikájáról beszél, hanem a saját interpretációjában adja vissza a szakirodalmat, amit olvasott — de amit alkalmazni képtelen. Vagy — és ez még rosszabb — azt gondolja, hogy írónak lenni ennyit jelent.

Csak a Youtube-on szerzett kellemes percek miatt nem kértem vissza az öt dolláromat, amit erre a vacakra kidobtam.

Murder on the Orient Express (Gyilkosság az Orient Expresszen), 2017.

Trychydts | | | 2017., december 28., 18:34 | | | Kategóriák: ,

A sok lealázó kritika után eléggé meglepett, Peti milyen pozitívan beszélt róla, amikor vendégül láttuk őket; így amikor apósomnak kerestünk filmet a szokásos karácsonyi mozizáshoz, elég magabiztosan ajánlottam a Gyilkosság az Orient Expresszent.

Mondjuk Agatha Christie-vel azért nem olyan nehéz mellényúlni. Na nem mintha egy utolérhetetlen zseniről lenne szó — egy rasszista, társadalmi előítéletekkel csontjai velejéig átitatott, szűk látókörű szerzőről van szó, akinek történetei, ha röntgennel világítjuk át, elég buták, szereplői sablonosak, az irodalmi kvalitásokat pedig teljesen mellőzik. Kábé annyira szórakoztatóak, mint egy ügyes keresztrejtvény — és ezt most egyáltalán nem dehonesztáló jelzőnek szánom. Elég hálás alapanyag hát a megfilmesítésre — ha a készítők tartják magukat a regények cselekményéhez, akkor kellően igényes megfilmesítéssel még azok számára is elég szórakoztató produktumot lehet előállítani, akik történetesen olvasták már az eredeti írásokat. David Suchet Poirot-sorozatában is pontosan ez történt: kiválóan ragadták meg a főszereplőt, és bizonyos mellékszereplők (pl. Hastings kapitány) előtérbe hozásával megteremtettek egy vizuálisan és dramaturgiailag is vonzó, koherens világot, amiben hézagmentesen illeszkednek a valóságban ennél sokkal kevésbé összetartozó történetek.

A hazai vitriolos kritikák (a külföldiek közül még a negatívak is sokkal visszafogottabbak) mögött én amúgy nem nagyon látok mást, mint a mélységes és valahol érthető elfogultságot a Suchet-féle interpretáció iránt. Nekem azonban semmi bajom nem volt Kenneth Branagh Poirot-felfogásával: kifejezetten tetszett, hogy mertek mást mutatni, mint amit már annyira megszokhattunk, anélkül, hogy elfordultak volna az eredeti szereplő alapvonásaitól. Kifejezetten tetszett például Poirot képességeinek lélektani magyarázata, vagy az, ahogy a film központi erkölcsi dilemmáját feldolgozzák. Az Orient Expressz abban ugyanis mindenképpen egyedülálló a Poirot sorozatban, hogy a fő csattanó nem a gyilkos leleplezése — hanem hogy a szereplők és maga Poirot hogyan fogadják és dolgozzák fel a leleplezést.

A gyönyörű, éles és részletgazdag képekkel, változatos tónusokkal, ügyesen filmezett tájképekkel és a vonat szűk környezetét remekül használó, érzékenyen beltéri felvételekkel dolgozó operatőrmunka legalább felerészben járul hozzá a film élvezeti értékéhez. A színészek (még a kisebb szerepeket is rutinos sztárok játsszák) lazán, erőlködés nélkül hozzák, ami egy ilyen könnyed műhöz kell: Michelke Pfeiffer, Kenneth Branagh és Johhny Depp pedig pontosan ott van, ahol lenniük kell.

A masszív művészi élményt, a felemelő katarzist, az izgalmas kérdésfelvetéseket nyilván már az alapanyag is kizárja. De ennyi erővel nem kellene Agatha Christie filmeket csinálni — ami egy egészen széles réteg igényeit hagyná figyelmen kívül. Aki egy igazi, veretes, klasszikus detektívtörténetre vágyik, azt most sem fog csalódni.

Azt meg fel nem tudom fogni, mit volt képes minden egyes kritikus annyit rugózni azon a szerencsétlen bajuszon.

Jüdisches Museum Vienna

Trychydts | | | 2017., december 06., 23:16 | | | Kategóriák: ,

Amikor a holokausztról hall az ember, Ausztria valahogy kevésbé jut eszébe. Magyarként nyilván van valami fogalmam a hazai zsidóság helyzetéről és történetéről, olvastam az Ivanhoe-t, nyilván tisztában vagyok a hitleri Németország szerepével is. Hiába voltunk azonban az Osztrák-Magyar Monarchia része, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs arról, a Monarchiában vagy mondjuk a középkori Bécsben milyen volt a zsidóság helyzete.

Hát ha voltak is illúzióim, akkor a Jüdisches Museum Vienna ezeket elég rövid úton eloszlatta. Zsidónak lenni már a középkorban is elég iszonyú volt lenni: tulajdonképpen nagyon rövidek azok az időszakok, amikor valamennyire is teljes jogú állampolgárnak számítottak. Általában a kizsákmányolás és az állandó létbizonytalanság volt az osztályrészük — az uralkodók is leginkább addig látták őket szívesen, amíg megfinanszíroztatták velük valamilyen nagyobb szabású projektjüket — az adósság megfizetése helyett aztán rendszerint egyszerűbb megoldás volt a vagyonelkobzás és a száműzetés. Magát a bécsi zsidó közösséget is háromszor semmisítették meg a történelem folyamán. A Harmadik Birodalom népirtása ez előtt a háttér előtt zajlott és ugyanolyan brutálisan, mint máshol.

A kiállítás, noha viszonylag kicsi, nagyon modern — a kiállítás anyagát bemutató, illetve azt részletesebb kontextusba helyező kötet pedig számos pihenőhelyen lapozgatható, olvasgatható szabadon németül és angolul is.

Ami egy sajátságos apróság: a rendőrség Bécsben minden zsidó létesítményt kiemelten véd — ezt az épületet is. A városvezetésnek szemlátomást fontos, hogy minden atrocitást távol tartson ezektől a helyektől — gondolom, fontos, hogy a negyedik zsidó közösség már biztonságban érezhesse magát. Ami kellemetlen kontraszt az itthoni viszonyokhoz képest.

Reader’s log — Stephen King: Rita Hayworth and Shawshank Redemption, 1982

Trychydts | | | 2017., november 08., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Még egy egyetemista házibuliban láttam a Remény rabjait, de aztán most egy filmes poén az eszembe juttatta, és akkor eszembe jutott, hogy ezt a Stephen Kinget még nem is olvastam. Na nem mintha nagy rajongó lennék, néhány kötetet és egy-két novellát olvastam csak tőle, de csak a Shining és a szintén nemrég újraolvasott The Green Mile volt az, ami mérhető hatással volt rám. King az én szememben egy biztos kezű iparos, aki képes futószalagon gyártani a kellően hátborzongató tartalmakat, de a szépirodalom felé még kacsintgatni is csak ritkán kacsintgat — alighanem a megfelelő kvalitások és az indíttatás is hiányzik belőle ahhoz, hogy képes legyen konzisztensen művészi igényességgel alkotni.

Shawshank Redemtion sem igazán kivétel. Miközben amit fókuszba akar tenni, az kirstálytisztán látszik és részletesen ki van dolgozva, maga a történet, illetve annak háttere igencsak elnagyolt. Sokszor van az az érzésem, hogy Kingből az alaposság is és az empátia is hiányzik ahhoz, hogy meggyőzen mutasson be olyasvalamit, amiben nincsen személyes tapasztalata. Nagyon jól meg van rajzolva a két főszereplő, a rutinos sittes narrátor, Red, és az ártatlanul elítélt Andy Dufresne alakja — de rajtuk kívük minden más csak díszlet és és mindenki más csak statiszta. Az a Green Mile-ból is kiderült, hogy Kingnek körülbelül fogalma sincs az amerikai börtönviszonyokról — próbálkozik azzal, hogy ábrázolja a brutalitást, az elembertelenítést célzó, kegyelten bánásmódot, de sajnos ez pont egy olyan téma, ahol meggyőző, koherens részletek nélkül nem jut túlságosan soká a szerző. Mápedig nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan is zajlik az élet a börötnben: engem legalábbis zavart, hogy a főszereplők a könyv alapján sokkal több személyes szabadságot élveztek, mint amennyit az én ismereteim alapján élvezhettek volna.

The Green Mile-ban ezt a problémát King azzal próbálja meg elkenni, hogy kitalálja, hogy a halálsorra különleges szabályok vonatkoznak. Ez bizonyos értelemben így is van — így csak helyenként bukkannak elő az apró anakronizmusok, következetlenségek. Itt viszont, amikor a történet szempontjából kulcsfontosságú, hogyan hat valakire az évtizedeken át tartó börtönélet, ez sokkal kevésbé megbocsátható hiányosság. Nem derül ki belőle az amerikai börténélet brutálisan, mechanikusan szabályozott rendjére,

King másik nagy problémája a felületesség. Írásaiban sokszor maradnak benne olyan következetlenségek, amelyek nagyon zavarják a befogadást és a megfelelő azonosulást — és az egyetlen magyarázat, amit erre találtam, az egyszerűen nem érdekli, amit ír, mennyire pontos vagy ésszerű. Andy megszabadulásának legfontosabb eleme ebben az esetben egy fizikailag elrejtett kulcs egy mezőn. A legjobb barátja (aki meghalt, amíg ő a börtönben volt) rejtette oda, de hogy miért ezt a megoldást választotta, miközben mindannyian tisztában voltak a kockázatokkal és a nehézségekkel, egyszerűen nem derült ki. Ügyvédi letétbe tenni teljesen legális és ugyanennyire titkos lett volna — ezzel amúgy Andy számos problémája is simán megoldódhatott volna. Ráaádásul maga a narrátor mondja el, miért is nehéz a lakott terület kellős közepén elhelyezkedő börtönből egy szál rabruhában megszökni és elkerülni az elfogatást — aztán Andy pontosan ugyanígy szökik meg és nem fogják el (a filmben erre ugye van megoldás). Az időzítés is sokkal problémásabb a könyvben, mint a filmben — a könyvben évek esnek ki úgy, hogy tulajdonképpen semmilyen ésszerű magyarázat nincs rá.

Ami viszont lehet jó egy ponyvában, az mind jó. Red és Andy kapcsolata egy bonyolult, érzelmekkel teli viszony, teljesen hiteles és nem egyszer megindító. A befejezés kissé szentimentális, de működik. A cselekmény nyugodt, egyenletes ütemben halad előre, ami tökéletesen illeszkedik egy visszaemlékezés narrációs stílusához. Érthető tehát, hogy a filmesítéskor miért döntöttek úgy, hogy (néhány apró változtatással) szinte szó szerint követik a novella szövegét — a különbségek többsége olyan apró részlet, amelyek a szövegben nem szerepelnek ugyan, de mind tartalmában, mind stílusában teljesen illeszkednek az eredetihez.

Nem bántam hát meg, hogy ezt a Kinget is megismertem, de a csak egyetlen olvasatot támogató cselekmény és az egészen minimalista erkölcsi mondanivaló azért ismétcsak arról győzött meg, hogy Kinget csak a csavaros történetek érdeklik — a művészi kivitelezés a legkevésbé sem.

Feltámadni a klisék hamvaiból (Cinders, MoaCube, 2012.)

Trychydts | | | 2017., október 30., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Már jó ideje üldögélt a Steam wishlistememen a Cinders, a Hamupipőke-történet egy modern feldolgozása, de a halloweeni leárazáskor meg is vettem.

A Cinders egy interaktív, képes mesekönyv, de egy nagyon érdekes újragondolása az eredeti történetnek. Miközben nyilván tudjuk, hogy nagy vonalakban merre haladnak majd az események, kapunk néhány érdekes mellékszereplőt, a főszereplő, Cinders pedig egy sokkal önállóbb, izgalmasabb, akaraterővel és IQ-val sokkal inkább felturbózott karakter, mint az eredeti Hamupipőke.

Maga a történet nem más dialógusok sorozata: érdekesen megrajzolt karakterek beszélgetnek általában ízlésesen és szépen megrajzolt hátterek előtt. (A szövegek pedig kifejezetten jól megvannak írva: a konfliktusok izgalmasak és feszültek, bizonyos jeleneteket pedig egy, a játékra nagyon jellemző, finom és eredeti humor dob fel.) A szövegek általában fixek, de bizonyos pontokon befolyásolhatjuk a történet menetét. Ezek a választások pedig soha nem tét nélküliek, de mindig logikusak és végül egy egységes egésszé állnak össze. Például amikor a végén azzal szembesültem, hogy Cinders egy zseniális, de vaskezű uralkodóként, a herceget teljesen elhomályosítva és háttérbe szorítva, ellenségeit pedig mindenféle bizonytalankodás nélkül lesittelve vezeti be országát egy új aranykorba, visszatekintve megértettem, miért történt ez így.

Végig érvényesül a “valamit valamiért” elv, ami kifejezetten illeszkedik a karakter kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetéhez. Bizonyos értelemben minden döntésünk nehéz, minden eredményért fizetni kell valamivel.

A Blackwell-sorozathoz hasonlóan ez is egy ízig-vérig feminista játék, a történet középpontjában női karakterek és női sorsok állnak, a dialógusok javarészt nők között zajlanak — a férfiak abszolút mellékszereplők, és ez a végeredmény meghatározására is igaz. A Cinders világában a sorsukat a nők maguk irányítják — ha nem is könnyen, ha sok nehézség árán is, de függetlenek a hagyományos társadalmi és gazdasági korlátoktól.

Amit én külön élveztem, az a Fairy grandmother alakjának átdolgozása: nem is egy van belőlük, hanem kettő, és az eredetihez képest mindkét változatnak megvan a maga sötét oldala.

 

Slampoetry 6. OB

Trychydts | | | 2017., október 15., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Az Országos Bajnokság a legjobb alkalom arra, ha az ember slamet szeretne hallgatni: le vannak válogatva a legjobbak, a verseny meg brutálisan kemény, így a legjobbak is a legjobbjukat nyújták. Ez volt a negyedik OB, amit néztem, a második, amit személyesen, de ennyire erős még soha nem volt a színvonal.

A moderátor megjegyezte, hogy ezen a versenyen mintha minden slammer mást hozna, mint amit megszokhattunk tőle. Ezt én is hasonlóképpen tapasztaltam: olyanokért üvöltöttem lelkesen, akik eddig soha nem nyújtottak olyan produkciót, ami nekem is tetszett volna. Azóta elkezdtem visszafelé is kipróbálni: visszanéztem Bárány Bence korábbi szerepléseit, nem én változtam meg, tényleg abszolút nem az én stílusom ez a koherens tartalommá nagyon nehezen összeálló formajáték, amit eddig nyújtott. Most viszont, hogy sokkal sűrűbb volt a szöveg tartalma, sokkal jobban megütöttek engem is a nagyon rutinosan előkapott verbális poénjai.

Mundig Márton előválogatós szövegét konkrétan nem is értettem. Most az első körös slamjétől nem bírtam abbahagyni a röhögést — a második fordulóban meg olyan keményen átment politikába, amire megint csak abszolút nem számítottam.

Trükkös dolog ez a slam. Van, amikor az ember csak néz, hogy miért tapsol kb. mindenki extatikusan, miközben én még egy egészen enyhe elragadtatottságot sem érzek, nem értem, miért röhögnek valamin, ami szerintem kicsit sem vicces vagy egyenesen kínos. És vannak pillanatok, nyilván elsősorban ezekért megyek, amikor csak találgatni tudom, hogy tud valaki ennyire felszabadultan, ügyesen, hatásosan írni és előadni magyarul, úgy, hogy három perce van összesen, úgy, hogy fogalma sincs, mit hozott magával a másik huszonöt versenyző, mint ahogy azt is nagyon nehéz kitalálni, hogy a közönség és a zsűri konkrétan mire fog gerjedni.

A zsűri már csak azért is nehéz dolog, mert számomra évek óta nyilvánvaló, hogy azért itt nem a konkrét produkció értékelése történik csak meg. Ha valaki már ismert és jó, az biztos előnnyel indul akkor is, ha a konkrét szövege gyengébb. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet (viszonylag) ismeretlenként is óriásit villantani — csak ahhoz még keményebben kell teperni. De mivel a slamben alapból a zsűri is véletlenszerűen választott (egy OB-n nyilván fix a zsűritagok többsége: ötből csak két fő kerül ki a közönségből), ez is olyasmi, amit inkább csak meg kell szokni.

Saját favoritom, Szentléleky-Szabó Ágnes az előválogatós Nemzeti Párválasztó után megint olyan szöveget hozott, ami engem személy szerint nagyon megérintett, de a második körbe sajnos nem került be. (Ebben a versenyben amúgy szerintem ez az igazi díj. A verseny leginkább a dicsőségért szól, nem tudom, számít-e, hogy valaki ötödik vagy első — viszont a legjobb öt még egyszer szavazhat a Trafó jelentette prémium körülmények között, és ez azért nagyon nem mindegy.)

Amikor a végén az Eye of the tiger-re felállva tapsoljuk meg a győztest, Mészáros Pétert (akit idén én is imádtam), ugyanúgy elönt az endorfin, mint az elmúlt években.

Hamlet (Örkény színház, első bemutató: 2014)

Trychydts | | | 2017., szeptember 24., 14:31 | | | Kategóriák: ,

Nagy gonddal megcsinált, figyelemre méltó produkció az Örkény Hamletje — az egyetlen dolog, ami hiányzik nekem belőle, az valami igazán radikális állásfoglalás vagy értelmezés. Pedig tele van eredeti megoldásokkal, egy jól kigondolt formavilágban játszódik az egész darab, nagyon jól eltalált színészi megoldásokkal. Még a dramaturgia is különleges, több olyan jelenet is van, amit a nagy, klasszikus feldolgozásokból (például az 1948-as filmverzióból, ami nekem az egyik Hamlet-alapélményem) elég gyakran kihagynak.

Az Örkény stábja sok szerepet mutat be máshogy, mint ahogy megszokhattuk. Hamlet például egyáltalán nem szimpatikus: kicsit hisztérikus, kicsit enervált, a valódi felelősséget folyamatosan kerülgető, mindenféle kockázatvállalástól rettegő kis nyálgombóc. Megjátszott őrülete nem csupán arra szolgál, hogy felfedje a valódi motivációkat környezetében — sokszor egy nagyon kényelmes megoldás annak érdekében, hogy tetteiért ne kelljen felelősséget vállalnia. Ophelia vagy Polonius halála például nyilvánvalóan mélyen megérinti — a tetteivel való szembenézés helyett azonban inkább a bohóckodást választja. Gertrúd és Claudius ugyanakkor sokkal kevésbé antipatikusak, mint amilyenek lehetnének: mindketten szárazak, kissé élettelenek, mintha nem is tudnák igazán kiélvezni Claudius trónra lépésének előnyeit. Claudius is leginkább akkor “él”, amikor bűneivel szembenézve imádkozni kezd — Hamlet személyes megtorlás iránti igénye (pláne azon az áron, ahogy végül eljut ide), jóval kevésbé tűnik indokoltnak. Ettől persze ugyanakkor sokkal plasztikusabbak lesznek a mellékszereplők: Rosencrantz és Guildernstern vagy mondjuk Ophelia helyzete sokkal érthetőbb és emberibb, mintha egyszerűen csak törpék lennének egy gigászi konfliktusban. Valódi emberi érzésekkel rendelkező szereplők lesznek, teljesen érthető motivációkkal — bántja őket a mellőzés, a durvaság, a hazugságok. Ophelia végső tragédiája is sokkal megalapozottabb és átélhetőbb lesz.

Ophelia amúgy egy különösen komplex szereplő az előadásban. Kókai Tünde amúgy is teljesen autentikusan, mindenféle erőlködéstől mentesen alakítja az engedelmes, de személyiségének erejével nagyon is tisztában levő lányt. Sokkal kevesebb romantikával, sokkal nagyobb fegyelemmel és tudatossággal játssza a szerepet, mint amit a szövegbe bele lehetne olvasni: életének kereteinek összeomlása, annak következményei is sokkal megrendítőbben hatnak. Ettől persze a darab Laertese is sokkal reálisabb lesz.

A színpad, a statikus, stadion-díszlet ellenére (Koltai Tamással ellentétben én nem éreztem a politikai áthallást) meglepően dinamikusan működik: a kimerevedő szereplők, a sötétségbe bevilágító spot fények révén ugyanúgy lehet ez Claudius koronázásának helyszíne, mint a temető vagy az éjszakai vár, ahol Hamlet az apjával találkozik. A színpad kiürítésével vagy a dán zászló színeivel kifestett-felöltöztetett statiszták mozgatásával, az aktuális játéktér változtatgatásával nagyon is dinamikusan nő vagy zsugorodik az általunk érzékelt tér.

A fentiek eredőjeképpen aztán a darab vége is teljesen máshogyan sül el. Nincs katarzis, nincs heroizmus — Fortinbras, a többször is emlegetett norvég herceg megjelenik udvartartásával és laza flegmával átveszik a hatalmat, miközben a lábaiknál hullák hevernek. Mindenféle borzongás nélkül vakuzgatnak telefonjaikkal, aztán egy rövid beszéd után vége a felhajtásnak.

Reader’s Log — Ferenc pápa: Amoris Laetitia, 2016.

Trychydts | | | 2017., szeptember 23., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Materialista agnosztikus vagyok; teljesen véletlen, hogy egyáltalán eljutott hozzám Ferenc pápa (házastársi, családon belüli) szeretetről szóló írása. A Facebookon pár katolikus fundamentalista mélységesen fel volt háborodva rajta: úgy vélték, ha Ferenc pápának ez az álláspontja, akkor ők innentől kezdve jobb katolikusok a pápánál. Kíváncsi lettem, miről van szó, rákerestem a szövegre, és amikor megtudtam, hogy a szerző óvott mindenkit az elhamarkodott értelmezéstől, letöltöttem és elolvastam az egészet. Gondoltam, mégiscsak a világ egyik legnagyobb szellemi műhelyéről és a világ egyik vezető értelmiségijéről van szó; ha már feltámadt bennem az érdeklődés, kötelességemnek tartottam, hogy csorbítatlan valójában ismerkedjem meg a teljes gondolatmenettel. Azt azért nem gondoltam volna, hogy életem egyik legizgalmasabb szellemi kalandjában lesz részem.

Nem volt szükségem bölcsész edzettségre ahhoz, hogy órák alatt végigérjek a több száz oldalas művön: hatalmas meglepetésemre nem csak egy alapos morálfilozófiai munkának, de egy elképesztően érdekes és élvezetes olvasmánynak is bizonyult. És noha semmiféle spirituális kötődésem nincs a katolikus egyházhoz, a leírtak nagyon nagy része személyesen is megérintett. Második éve vagyok házas, hetedik éve élek együtt a feleségemmel — és egy olyan megalapozott, átgondolt, alaposan felépített értékrenddel szembesültem, amelynek rám is érvényes, mi több, amely az én mindennapjaimhoz is segítséget nyújt.

Az Amoris Laetitia alapvető törekvése, hogy a szeretetről szóló krisztusi tanításokat és katolikus hagyományokat a modern életvitelt folytató emberek számára is könnyen érthetővé, hozzáférhetővé és befogadhatóvá tegye. Éppen ezért a mű gerincét a családi élet, a családon belüli (elsősorban a házastársi) szeretet mibenlétének, természetének ismertetése teszi ki. Mitől működik jól egy család? Hogyan tudjuk a szeretet, a türelem és az elfogadás erényeit egymás iránt kifejleszteni? Miben gyökeredzik a házastársi hűség? Milyen kihívásokat támaszt a családi szeretet és egység felé a modern társadalom? Mitől lesz a család egy olyan közösség, amely képes folyamatos támaszt és vigaszt nyújtani tagjai számára? Hogyan találjunk egyensúlyt a gyereknevelésben a fegyelmezés és az elfogadás között? Hogyan lehetnek a házastársak hasznára a közösségnek? Ezen kérdések érvényessége messze átnyúlik a katolikus, és a keresztény hit keretein. Igaz ez a módszeresen felépített, lépésről-lépésre haladó, türelmesen érvelő válaszokra is. Azok, akik párkapcsolatuk, családi életük fejlesztéséhez, megerősítéséhez keresnek segítséget, nyugodtan fordulhatnak ehhez a könyvhöz.

Vannak olyan kérdések, amelyben a katolikus egyház csak egyféleképpen foglal állást: a katolikus hit alapelveivel például összeegyeztethetetlen a melegházasság, az abortusz és a mesterséges megtermékenyítés. Mindezek tekintetében az Amoris Laetitia is félreérthetetlenül fogalmaz és érvel — aki ezeknek a gondolatoknak a teológiai forrására és magyarázatára kíváncsi, az innen is tájékozódhat. A házasság szentsége különleges, ami természeténél fogva csak férfi és nő között lehetséges, az élet adása pedig Isten joga — az ebbe való beavatkozás tulajdonképpen szentségtörés.

Egy kívülállót ez persze nem zavar. A lelkiismereti és a vallásszabadságnak része, hogy egy vallás a saját körében olyasmit tiltson, ami a szekuláris állam keretei között lehetséges. Ferenc pápa pedig kísérletet sem tesz arra, hogy ezeket az elveket a katolikus közösség keretein túl a világi körökre is megpróbálja kiterjeszteni. A mű ráadásul a lehető legtoleránsabban referál rengeteg érzékeny társadalmi jelenségre: a legszigorúbban tiltja például a homoszexuálisok diszkriminációját a hívek között, elismeri a feminizmus érdemeit, határozottan elutasítja a férfiak alá-fölé rendeltségének gondolatát. Bátorítja a nemi szerepek rugalmas értelmezését: kifejezetten elutasítja például a “hagyományos” családmodell erőltetését. Csak azért — fogalmaz például — mert a férfi is részt vesz a családi feladatokban, nem lesz kevésbé férfias. Ezekkel az állításokkal Ferenc pápa toleránsabb és befogadóbb a társadalmi diverzitással szemben, mint például az általam ismert értelmiségi elit egy jó része idehaza és más országokban egyaránt.

Számomra egészen újszerű élmény volt, hogy ez a szigorú filozófiai módszertannal dolgozó, egyházi szöveg mennyire közeli kapcsolatban van a mindennapi élettel. Nem tettem volna rá komolyabb összeget, hogy egy vatikáni kiadású könyv érdemben képes reflektálni a közösségi médiák, a popkultúra vagy a reklámok jelentette új kihívásokra (vallási, közösségi és gender-szempontból).

Mivel én magam csak igen szelektáltan szembesültem a mű katolikus fogadtatásával, ezért inkább a saját, személyes tapasztalataimra hagyatkoznék. Noha nem vagyok katolikus, Magyarországon egy átlagos ismeretségi körrel rendelkező ember számára elkerülhetetlen, hogy időről időre érintkezésbe kerüljön a katolikus egyházzal. Ez alapján azt tudom mondani, hogy ha Ferenc pápa komolyan elkötelezett a humánus, ember- és valóságközpontú egyház ideája mellett, akkor hosszú, nehéz munka és rengeteg passzív ellenállás és emberi butaság vár rá. Úgy érzem, nálunk ez a személyre szabott, adott esetben szó szerint házhoz menő, missziós jellegű lelkészi gondoskodás, amit ez az írás javasol, maximum csak kivételszerűen valósul meg. Saját magam voltam szemtanúja, hogy miközben egy katolikus temetésnek (a lelkész szerint és tudomásom szerint a katolikus törvényeknek ellentmondóan) előfeltétele volt, hogy az egyházi adó rendben be legyen fizetve, a szertartást celebráló pap sorozatosan eltévesztette az elhunyt nevét. Többször hallottam miséken, ahogy a lelkész követeli a hívek figyelmét és lojalitását, miközben a pásztori gondoskodás épp ellenkező irányú mentalitást követelne meg. Kevés olyan katolikus esküvőn voltam jelen, ahol valódi, élő kapcsolatot éreztem a pap és a jegyesek között. Azzal sem tudok mit kezdeni — főleg az Amoris Laeticia szövegének fényében — hogy Magyarország egyik püspöke képtelen felülemelkedni saját tradicionális genderfelfogásán.

Engem mindez szerencsére nem érint. Számomra már nincs más hátra, mint hogy őszinte szívemből köszönetet mondjak Ferenc pápának ezért a művészi igényességgel és filozófiai alapossággal felépített, személyes hangon megszólaló emberi iránymutatásért.

Az Amoris Laetitia teljes terjedelmében letölthető a Vatikán honlapjáról:
https://w2.vatican.va/content/francesco/en/apost_exhortations/documents/papa-francesco_esortazione-ap_20160319_amoris-laetitia.html

Szívjuk magunba a slamet és szívunk is a slamért

Trychydts | | | 2017., szeptember 22., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Mostanában elég nagy dózisban szívom magamba a slam poetryt. Nemsokára megint jön az országos bajnokság, idén már az előválogatóra is benéztem, így már van is favoritom. Persze ő azért alighanem egy sötét ló, de én azért élveztem ezt a slamszöveget és én erre az előadóra nyomtam a gombot a közönségszavazáson:

De mivel ez még mindig nem volt elég, Nicoline-nal elnéztünk a havi Slampoetry Budapest klubba is. Ez volt az első alkalom, amikor nem első osztályú, válogatott árut fogyasztottunk, így azért egy kicsit nagyobb kihívás volt végighallgatni. Azért ilyenkor is van, ami kompenzáljon. Az már önmagában is hátborzongató, mennyire kemény egy ilyen verseny: szabályok a 3:15-ös időkorláton kívül egyáltalán nincsenek, se műfaji, se témamegkötés, kiáll a versenyző valamivel, amit gondolom, hosszú-hosszú idő alatt szenvedett ki magából, és akkor jobbnak kell lennie, mint tizenkilenc másik, hasonszőrű őrültnek. Ehhez azért kell bátorság, meg arc, meg gondolom, valamennyire technika is. Nem tegnap óta firkálgatok, de azért egy jobb szövegnél mindig elcsodálkozom, mennyi eleganciát, rugalmasságot és ötletet lehet ráterhelni a nyelvre.

Bár később panaszkodok majd a tudatmódosítókról is, megnyugtatásként annyit azért elárulnék, hogy szervezési szeren azért nincsen ott annyira ez a társaság: olyan slambulin még nem voltam, amelyik időben kezdődött volna. Ami engem azért több szempontból is hátrányosan érint. Egyrészt ugye nem szeretek “késni”, így ha egy rendezvényt hét órás kezdettel doboltatnak ki a kisbíróval, akkor 18:50-re akkor is ott vagyok, ha Nicoline is velem jön. Reálisan persze fél nyolc és háromnegyed nyolc között van a kezdés valamikor. A jogosnak tűnő kérdésre, hogy akkor miért kell nekünk olyan merevnek lenni és miért nem késünk mi is, szintén van tuti válaszom: mert a közönség nyolcvan százaléka egy ötperces időablakban zúdul rá a deréktörően és lábnyomorítóan kényelmetlen kerti székekre — ha tehát szeretnék diszkréten rendezkedni kicsinyt, hogy ne colstokként összehajtogatva kelljen végignyomorkolódnom azt a három órát, időben kell érkeznünk. Plusz még hideg is van.

Foghatnám a koromra is, de már 2000-ben, amikor a bölcsészkarra kerültem, akkor is zavart, mennyire magától értetődőn tudnak egyesek módosított tudatállapotban nagy nyilvánosság előtt létezni. Nicoline szerint csak egy vén trotty vagyok, igazán hagyhatnám, hogy úgy bulizzon a fiatalság, ahogy neki tetszik — de hát öreg vagyok már ahhoz, hogy megváltozzam, így mindig aggódom, vajon mi lesz, ha szerencsétlen krónikás a színpadon dobja ki a taccsot vagy kezd el támadó egércsordát hallucinálni.

Vannak aztán olyan slamhúzások, amikért sose rajongtam különösebben. Az egyik az, amikor valaki egyszer csak elkezd énekelni, és a dal szövege meg valamiféle idétlen kapcsolatban van a törzsszöveggel — a népdalokat súlyosbító körülményként tartom számon. Ugyancsak nehezen tolerálom, ha valaki arról slammel nekem, hogy ő hogy lett slammer vagy éppen most miért az. Nem tudom díjazni azt sem, ha valaki csak egy natúr prózát ad elő jobb ötlet hiányában.

Ettől függetlenül azért tegnap is elég sokan megcsiklandozták az agyamat. A verseny pedig megint brutális volt — de itt sokakra biztosan igaz, hogy a részvételre játszanak, nem a a győzelemre.

József és testvérei (Örkény Színház, bemutató: 2017.)

Trychydts | | | 2017., szeptember 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

József és testvérei kiváló példája annak, miért példaértékű szellemi műhely a Mácsai Pál vezette Örkény Színház. Miközben egy monumentális vállalkozás (a játékidő két szünettel együtt csaknem öt óra), szinte észre sem vesszük, hogy telik az idő. Itt ugyanis a darab hossza nem a néző megkínzásának eszköze: a színház úgy vállalta be ezt a koncepciót, hogy mindvégig első számú prioritás volt, hogy a néző jól érezze magát.

Persze a József és testvérei, Thomas Mann legjelentősebb regénye alapanyagnak is óriási terjedelmű, Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendezők, Ascher Tamás és Gáspár Ildikó azonban remek érzékkel dolgozták fel. És ez nem csak a szöveg szerkesztését jelenti: a változatos elbeszélői technikák is segítik a befogadást. A szereplők hol előadják saját szerepüket, hol a könyv eredeti szövegéből narrálják vissza a dialógusukat, a karakter hangján. József néha maga is narrátorként van jelen a színpadon, összefoglalva, mi történt a legutóbbi jelenet óta. Józsefből is kettő van: amikor fiatal, Patkós Márton, amikor érett felnőtt Polgár Csaba játssza el — de van, hogy mindketten játszanak.

A évtizedeket felölelő regény többféle kulturális közegben és rengeteg helyszínen játszódik — ez a sokféleség a darabban sem sikkad el. A díszletek egyszerre innovatívak és teremtenek erős atmoszférát. Érzékeljük, hogy most éppen az ókori Egyiptomban vagy Kánaánban vagyunk, de azért sok a jelezésszerű elem — az egyiptomi díszletek hol a fáraó palotájának belső kertjeként, hol Potifár házának termeiként vagy az utcákon zajló, látványos felvonulás helyszíneként szolgálnak. A színpadi tér használata is nagyon kifejező: sok jelenetben a kiemelt szereplők a többiek feje fölött játszanak.

A darab egyszerre teljesít sikeresen egy széles ívű bibliai történet izgalmas, részletes, plasztikus karaktereket felvonultató illusztrációjaként, mint a kiválasztottság filozófiai problémája körül forgó karakterdrámaként. József, az Ótestamentum egyik kulcsfigurája gyermekkora óta tisztában van saját kiválasztottságával. A darab azonban megválaszolandó kérdésként veti fel: József valóban kiválasztott, vagy a kiválasztottság tudata teszi különlegessé? Legismertebb történetében, amikor a fáraó álmát fejti meg, ott személye, a híres álomfejtő jelenléte inkább csak katalizátorként hat a fáraóra, aki javarészt saját maga fejti meg saját álmait. József pedig csak él a lehetőségekkel — amelyeket gátlástalanul teremt meg saját magának, ha bármiféle lehetősége nyílik rá. Gátlásai nincsenek, hiszen kiválasztottnak tudja magát: ugyanakkor, mint vonzó férfi és simulékony személyiség, minden környezetben fel tudja találni magát. A nehézségeket és a kényelmetlenségeket is könnyedén viseli, hiszen ő úgy tudja: el fog, el kell, hogy jöjjön az ő ideje, még ha ezért meg is kell fizetnie.

Minden színész a helyén van ebben a darabban — pedig a többen is vannak, akiknek több szerepben kell teljesítenie. A társulat azonban szemlátomást élvezi a nem mindennapi kihívást — teljesítményük pedig egy katartikus és intellektuálisan is megmozgató színház élményt teremt meg.

Porto 35 mm (Porto), 2016

Trychydts | | | 2017., szeptember 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Porto voltaképpen nem más, mint egy technikailag csodálatosan kivételezett, nagyon intim leszámolás a tündérmesékkel. Szembenézés azzal, hogy nincsenek csodák — a szerelem varázslata is csak azoknak hozhat feloldozást, akik megdolgoznak érte.

A történetbeli pár, Mati és Jake egyetlen éjszakára jönnek össze. A romantikus filmek hagyományai szerint ennek az éjszakának a csodálatos fordulatot kellene elhoznia mind a két fél életében — ez azonban nem történik, nem történhet meg.

Jake egy kallódó egyéniség. Élete egyetlen erkölcsileg tudatos döntése után (a húga mellé állt gazdag szüleivel szemben a családi konfliktusban), képtelen  egzisztenciálisan magára találni, képtelen egyáltalán életét bármilyen határozott irányba fordítani. Alkalmi munkákból tartja fenn magát, és így fut össze egy ásatáson a tanulmányúton levő Matival. A lány Jake-kel tökéletesen komplementer személyiség: rengeteget dolgozik, listaszerűen halad végig a kihívásokon életében, korábbi pszichiátriai problémáin felülemelkedve karriert épít — és éppen sikerül olyan párt találnia magának, aki nem csak feleségül akarja venni és gyerekeket akar tőle, de szakmailag és anyagilag is támogatni tudja. Viszont Mati egyáltalán nem szerelmes belé, sőt, de anya sem igazán kíván lenni — viszont képtelen nemet mondani a férfi jelentette lehetőségekre.

Ez a két ember gabalyodik egymásba egyetlen csodálatos éjszaka erejéig: Mati azonban ráébred, egyetlen fellángolásért nem hagyhatja ott eddig épített életét és eltaszítja magától a fiút. Ami objektíven nézve egy nagyon is érthető lépés. Jake semmit nem tesz saját boldogsága életében, mintha a szó szoros értelmében egy csodára várna egész felnőtt életében. Egyetlen biztos pontnak lenni egy ilyen ember életében: olyan teher ez, amit senki nem szívesen venne a vállára.

Az idősíkokkal könnyedén játszadozó film éles, meleg színekkel, 35 mm-es filmre rögzítve mutatja a rövid kapcsolat jeleneteit: szemcsés, elmosódott 16 mm-es filmen láthajtuk az előzményeket, és még durvább, 8 mm-es negatívra vették fel a szereplők mostani, kiüresedett és kétségekkel teli életét. Ez a stílusbravúr olyan, a történettel, a szereplők érzlemivel teljesen koherens vizuális világot teremt, ami egy egészen mély, tudatosan alig érzékelhető szinten erősít rá a film üzenetére.

A filmben nem csak a vizualitásban, de a cselekményben is nagyon fontos szereppel bírnak a mellékesnek tűnő apróságok. Amikor láthatjuk, hogy Mati milyen türelmetlen hegedűn gyakorló lányával, az éppen úgy fontos adalékokkal szolgál a cselekmény megértéshez, mint az a kétszer is visszatérő jelenet, amikor a film java részében tétlenül tengő-lengő Jake energikusan, szakértő mozdulatokkal polcokat szerel össze a lány lakásában.

Nagy erénye a filmnek, hogy egyik szereplőt sem teszi felelőssé az érzelmileg tragikus végkifejletért. Két sérült emberről van szó, akik nem ismerték fel, hogy a boldogságért meg is kell dolgozni és a bátorságra is szükség van a lehetőségek megragadásáért. Nem elég kitartónak lenni, tudni kell irányt is váltani, ha nem akarjuk, hogy zátonyra fusson az életünk — de ha csak várunk a nagy lehetőségre, nem leszünk rá méltóak, ha majd elérkezik.

A film záró képsorai egy hagyományosan narrált filmben a boldog végkifejletet mutatnák. Mivel mi már ismerjük a jövőt, tudjuk, hogy csak ez a boldogság csak illuzórikus, és mi éppen az utolsó perceinek vagyunk tanúni. Fájdalmas átélni, hogy a tünderémesék korszakának már vége — hiszen ezen a két szereplőn tényleg csak a csoda segíthetne. Segíthetett volna.

Panodráma: A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán emlékére

Trychydts | | | 2017., szeptember 13., 0:27 | | | Kategóriák: ,

A júliusi előbemutató óta a Panodrámának sikerült alaposan kiherélnie saját produkcióját. A cél Rózsa Milán, és az ő sorsán keresztül pedig a magyar aktivizmus helyzetének, szereplőinek bemutatása volt — ezt papíron a szeptemberi és a júliusi előadás is megtette, de számomra nem kérdés, melyik volt az izgalmasabb, elgondolkodtatóbb élmény.

Az eredeti, júliusi előadás egy elég tipikus Panodráma-produckió volt. Nem csak egy szimpla verbatim színház, hanem tele volt mindenféle színes, izgalmas, pörgős és provokatív színpadi akcióval, amik markánsan, de azért nem erőszakosan értelmezték is az elmondott szöveget. Amióta a Panodrámát ismerem, számomra elég erős evidencia, hogy a verbatim színháznak egyáltalán nem feladata, hogy az adott szöveget úgy idézze vissza, ahogy az (jellemzően egy interjúhelyzetben) elhangzott. Most mintha mégis inkább efelé kanyarodtak volna vissza, talán kicsit maguk is megriadtak attól, mennyire lazán és könnyedén sikerült ezeket a nagyon is fajsúlyos témákat bemutatni. (Rózsa Milán tragikus, öngyilkosságba fulladt élete és lendületes aktivista karrierje önmagában sem érdektelen.)

Rózsa Milán nem volt igazán ismert alakja a magyar közéletnek: aki szorosan követte a jogvédő tematikájú tüntetéseket, az azokról készült tudósításokat, olvashatott-hallhatott róla, de inkább csak egy szűkebb körben volt ismert — én például csak azért ismertem a nevét, mert a kollégám volt. Bonyolult, szélsőséges személyisége ellenére is meglehetősen tipikus képviselője a magyar politikai aktivista alakjának: ha valamiből elege volt, mindenképpen csinálni akart valamit. Ténylegesen, fizikailag cselekedni akart, mégpedig azonnal: hitt abban, hogy ha az ember nyilvánosan demonstrál amellett, amiben hisz, akkor az változtathat a dolgokon.

A júliusi előadás nekem azért tetszett nagyon, mert ügyesen összeválogatott, igen feszesen alkalmazott, karikaturisztikus eszközökkel nagyon jól mutatta be, mit gondol az átlagnéző a politikai aktivizmusról. Nem vagyok persze elfogulatlan, hiszen a darab során a velem készült interjút is felhasználták, de számomra mégis működött ez a megoldás. Szembenézhettem azzal, hogy hajlamosak vagyunk a politikai aktivizmust túlmozgásos buzgómócsingok tevékenységének tekinteni — miközben ők nyilván sokkal komolyabban veszik saját magukat is és az általuk képviselt ügyet is. Nehéz megmondani, van-e értelme annak, amit csinálnak, de legalább felvállalnak olyasmit, amihez másnak nincs kedve vagy amit más nem mer. Látványos vagy annak szánt akciók szereplőiről (ezt látniuk kell), néha nem is olyan egyszerű megmondani, pontosan hol van a határ az exhibicionizmus, a nárcizmus és az elhivatottság között.

Persze nem lesz minden akció egyformán sikeres, de ha megnézzük, milyen fontos esemény lett például a Pride, akkor látható, hogy olyan is van, amikor az eredmények már nagyon is kézzelfoghatóak. Például a Pride-hoz is rengeteg embernek kell együttműködnie, elviselnie egymást, és sok feladat van, amit valakinek el kell végeznie. És azok, akik ezt megteszik, azok vállalják, hogy ezt csinálják, és nem a karrierjüket vagy a harmonikus magánéletüket építgetik helyette vagy nem a hobbijaiknak szentelik az idejüket.

A szeptemberi előadásban sok mindent, ami szép, intim vagy vicces pillanat volt, kivágtak a mondanivaló áramvonalasítása jegyében — de ennél sokkal nagyobb hiba, hogy visszavettek a jelenetek szatirikus éléből. Komolyabban vagy szimplán csak komolykodva előadva ugyanaz a szöveg sokkal kevésbé megragadó és provokatív — magyarul sokkal unalmasabb, sokkal könnyebb a felvetett kérdéseket félretolni.

Rózsa Milán édesanyjának jelenetei (szédítő a nyíltság, amit a darab készítői felé mutatott) továbbra is a darab legerősebb részei. Nagy műgonddal elkészített, pontos, precíz jelenetek ezek, amelyek nem csak Rózsa Milán sorsához adnak érdekes, máshonnan meg nem ismerhető adalékokat, de a társulat munkájának nehézségeibe is bepillantást engednek.

Legközelebb szerintem érdemes lenne maradni az eredetileg kitűzött irány mellett, mint visszafordulni.

 

Reader’s Log — Kemény Zsófia: Rabok tovább

Trychydts | | | 2017., szeptember 12., 22:07 | | | Kategóriák: ,

Akiknek kifogásuk van Kemény Zsófi új regényével kapcsolatban, alapvetően két dolgot vetnek fel: a rengeteg “túlírt” mondatot, illetve a Rabok tovább cselekményének hátteréül szolgáló, 2017-es forradalom irrealitását. (Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban szintén ezt az irányt követi — Bárány Tibor párhuzamos kritikája ugyanebben a lapszámban inkább csak lelkesedik, de nem nagyon elemez.)

Kemény Zsófival én nem íróként, hanem slammerként találkoztam először, elsősorban a slamszövegeit ismerem. Így én valószínűleg akkor lepődtem volna meg, ha csupa ergonomikusra csiszolt mondatot olvastam volna, és ha a cselekménynek nem lett volna ugráló, következetlen, enyhén szürrealisztikus jellege. A Rabok tovább nekem nem elsősorban egy konvencionális regény, hanem egy innovatív nyelvi környezetbe illesztett, szabályok nélküli játék néhány egyszerű, de ügyes ötlettel. Mi lenne, ha Budapesten a fiatalok megint megpróbálnának forradalmat csinálni? A könyvtárakban, egyetemekben, romkocsmákban található alapanyagokból mit lehetne kihozni egy ilyen környezetben? És milyen lenne egy szerelem ebben a forradalomban? Hogyan reagál a most regnáló kormányzati hatalom egy lázadásra? A slamtől egyáltalán nem idegenek az efféle gondolatkísérletezések — és nekem végig az volt a benyomásom, hogy Kemény Zsófi (nagyon könnyű őt látni Bora, a narrátor alakjába) tulajdonképpen 278 oldalon slammel nekem. Ami azért nem is lenne annyira rossz.

Ha viszont ez nem regény, hanem egy irodalmi játék, akkor a szerző sok konvencionális kötelezettség alól mentesül.

A könyv szereplői erősen archetipikusak — nem azért ismerjük őket, mert a szerző sokat bíbelődött jellemük felépítésén, sokoldalú bemutatásán, hanem azért, mindenkinek vannak ilyen ismerősei. A konfliktusok sokszor zajlanak le általunk is ismert sablonok mentén — ami megint csak mentesíti a szerzőt attól, hogy  túl sokat invesztáljon egy olyan cselekménybe, amelynek a mű egésze szempontjából minimális tétje van.

“Szétszóródtunk a téren, feltöltöttük az egészet. Mint egy nagy Déli-sark, ahova begyűlt a világ összes költöző madara, aztán helyezkednek, de mindenki közel akar lenni a tartalék élelemhez, és kész a visszaútra.”

Különösebben sokáig nem kellett keresgélnem ezt a példát, hiszen az egész regény tele van szórva ilyen mondatokkal: különösebb értelmük nincsen, nem leszünk tőle okosabbak, nem lesz a helyzet tőle kézzelfoghatóbb — a regény egészének az atmoszférájához járul hozzá. Kizárólag az erősen atmoszférikus szöveg, a hangulat, az életérzés összefűzéséhez van szükségünk a banális, látszólag érthetetlen fordulatokkal operáló cselekményre.

De akkor mit is várjunk tulajdonképpen a regénytől? Milyen válaszaink lesznek a végén, mivel leszünk többek? Lesz-e katarzisunk, vagy a kötetet lerakva megkönnyebbülten vesszük tudomásul, hogy végre túl vagyunk egy újabb adag öncélú nyelvi kísérletezésen? Egy ilyen játékos, nagyon személyes, szubjektív és jelen idejű szöveg erre is, arra is lehetőséget ad. Rengeteg minden múlik azon, mire és mennyire vagyunk nyitottak, mennyire vagyunk hajlandóak engedni a regény műfaji követelményeiből és mennyire engedjük, hogy a szerző szeszélyei szerint vezessen minket ezen az érzelmi-gondolati hullámvasúton. Én is csak nagyon személyes válaszokat tudok erre adni.

Az alapimpresszió, ami megmaradt bennem, a girl power manapság nagyon divatos életérzése. A narrátor személye, megszólalásai, kiállása, öntudatos nyelvi fordulatai egy olyan női identitást definiálnak, amelyet az ember nagy örömmel és jóleső elégedettséggel nyugtáz. A főszereplő nem áll ki a tradicionális nemi szerepek mellett, de ebben nincs semmiféle, azokkal szembeni dogmatikus szembenállás: egyszerűen csak egy vérbeli egyéniség. Másokat is ez alapján ítél meg: ki mennyire eredeti, mennyire őszinte, határozott és intelligens. És ezek az elvek — minden, közbenső szarság ellenére is — a történet végén győzelmet aratnak. Bár a magyar társadalomról, korunk politikai-hatalmi berendezkedéséről nem mond túl sok jót a regény, az egyenes gerinc, az őszinteség és a barátokért való kiállás legalább az egyén szintjén kifizetődő — ami egy jó, egészséges, és a regény szövege alapján hiteles üzenet.

Jó is, hogy így van, mert a könyv magyar valósága úgy en bloc egy rakás szar. A kormány ökölbeszorítóan felháborító hülyeségeket talál ki, hogy az amúgy is birka tömegeket még jobban leigázza, a fiatalság pedig, amelyik papíron hivatott lenne az ellenállásra és a harcos szembefordulásra, egy nagy rakás szerencsétlenség. Egy elkényeztetett, valóságtól elzárt, ostoba, külsőségekbe és klisékbe kapaszkodó, szánalmas csürhe, amelynek tagjai alapvető összefüggéseket sem látnak át, és nagyjában-egészében gőzük sincs arról, mi az a forradalom. Amit annak képzelnek, az néhány egyetemista majom szánalmas bohóckodása, amit a hatalom fél kézzel ver le, mihelyst hajlandóak ehhez kellően nagy csoportba összeverődni. Még szerencse, hogy a hatalom maga is túl gyáva ahhoz, hogy valódi megtorlásokkal éljen. Megúszásra játszik mindenki, ezért tartunk ott, ahol.

Persze a Rabok tovább alapvetően mégiscsak egy szerelmi történet. Bora csak azért vesz részt a forradalomban, mert vonzódik annak egyik “vezetőjéhez”. Aki erre kezdettől fogva nagyon kevéssé méltó. Ez a cselekményszál a legkoherensebb, leghitelesebb és érzelmileg a legsúlyosabb az egész történetben. Ha nem lenne forradalom, ha nem üldözné a főszereplőt a rendőrség, ez akkor is egy kőkemény sztori lenne — mint általában fiatalkori szerelmek. Valamennyien átéltük ezeket a szenvedéseket, de érdekes megtudni, az író hogyan pozicionálja magát ezekben a megpróbáltatásokban. Nehéz kapcsolat ez, kemény érzelmi próbatételekkel, vargabetűkkel, csapdákkal — ami persze sajnos a legtöbb kapcsolatnál benne van a pakliban.  De a girl power a végén itt is győzedelmeskedik.

Rejtő Jenő: Csontbrigád (előadja: Mácsai Pál)

Trychydts | | | 2017., január 17., 23:52 | | | Kategóriák: , ,

Csontbrigád elég különös helyet foglal el a rejtői életműben. Miközben telivér ponyva a javából, a cselekmény és a szereplők is meglehetősen széles és lendületes ecsetvonásokkal vannak felvázolva, az emberi szenvedés, szemben más művekkel — például a Három testőr Afrikábana Menni vagy meghalni vagy Az előretolt helyőrség — itt nem csupán egy borzongató háttér a tényleges, humoros cselekmény előtt. Bár a jellegzetes, rejtői jellemkomikum a Csontbrigád lapjain is ott van, ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a regény központi, morális kérdése: mit kezd magával az ember a teljes kilátástalanság, reménytelenség és elképzelhetetlen mértékű szenvedés közepette.

Rejtőnek ez a regénye áll a legközelebb a szépirodalomhoz. Persze nem a benne ábrázolt szenvedés miatt — sokkal inkább arról lehet szó, hogy a szerzőnek volt szüksége egy nehezebb témára ahhoz, hogy ne sodorja magával szokásos rutinja, a pergő cselekmény, a vicces helyzetek és a sablonos karakterek mulatságos interakciója. Valóban, a szereplők itt talán kevésbé sablonosak, kevésbé fontos, hogy a cselekmény folyamatosan haladjon előre, ezért bonyolultabb helyzetekben is megismerhetjük a szereplőket, egymáshoz való viszonyukat — de azért ez még mindig ponyva. Az őrmesterek itt is kegyetlenek, a tisztek jellemesek és hazafiak, helyén van a szokásos, egyszerű gondolkodású, bumfordi, de tisztességes, alacsony beosztásban levő figura, a főhős pedig egy kívül-belül edzett acél figura, jelleme és fizikuma egyaránt kikezdhetetlen.

Pont azért, mert ez azért nem a szerző szokásos stílusa, a Csontbrigád az átlag Rejtő-olvasónak sokkal nehezebben fogyasztható, mint a többi mű. Az ember a mulatságos, abszurd és groteszk  helyzet után (a kivégzésére váró katona mindenféle bonyolult okoknál fogva “kimenőt kap” a börtönből utolsó napjára, ő pedig hányaveti könnyedséggel elmulatja az időt, majd taxival visszatér a börtönbe) várja a hasonlóan könnyed folytatást. Ehelyett egy isten háta mögötti büntetőtábor (ami azért nem egy reális hely, hanem nyilvánvalóan egy ponyva helyszíne) poklába kerülünk, ahová az őrök, a parancsnok és a tisztek is is büntetésből kerülnek. Másodlagos főhősünk, Sirone kapitány, egy kifinomult úriember, akit Rómából, a menyasszonya mellől rendeltek határozatlan ideig ebbe a földi pokolba megrohadni, nem az a szereplő, akivel könnyű azonosulni vagy aki magától értetődően kínálná a vidám jeleneteket. És innentől kezdve végigvonul a deprimáltság az egész regényen — még a befejezés sem mentes némi mélabútól.

A ponyvás és a szépirodalmi megoldások keveredése lehet az oka annak, hogy ennek a műnek annyira jól áll a hangoskönyv formátum. Interpretációra szorul. És Mácsai Pál valódi élettel tölti meg a történetet. Kikerekíti a szereplőket — az ő elfúló, lihegő hanghordozásával megértjük ki is és pontosan hol is tart a kapitány, jobban átérezzük a rejtélyes Csontbrigád kálváriáját, a többi tiszt helyzetét. Mácsai mindenkivel kapcsolatban erősen állást foglal, mint színész: többször olvastam a könyvet, de ebben az előadásmódban olyan volt, mintha Rejtőnek valamilyen eddig ismeretlen művével találkoztam volna.

Így, ebben a formában letehetetlen lesz a könyv. És még kísértetiesebb lesz belegondolnunk, a munkatábor víziója mennyire kísérteties előrevetítése a munkaszolgálatba vezényelt író méltatlan halálának.

Tartuffe (Örkény, bemutató: 2015. január 16.)

Trychydts | | | 2017., január 11., 9:26 | | | Kategóriák: ,

Egy Moliére előadáshoz azért manapság már ki kell találni valamit. Önmagukban a darabok annyira már nem hatnak, legalább részben azért, mert sok közülük mindenkinek kötelező olvasmány volt. Nagyjából mindenki tudja, mi lesz a vége, de rosszabb esetben a fontosabb poénokra is emlékszik mindenki. Ezért megfelelő innováció nélkül elég nagy az unalom kockázata. Nekem eddig a Nemzeti Színház utolsó felvonás (tehát feloldás) nélkül játszott előadása volt az etalon, de e mellé most az Örkény-feldolgozás is szorosan felzárkózott.

Az elsődleges ok a fordítás. Parti Nagy Lajos fordítói és Ari-Nagy Barbara dramaturgiai munkája nyomán egy teljesen mai, eleven szöveget adnak elő a szereplők, ahol csak néha sejlenek át a régebbi verziók, ma már elég sután hangzó mondatai — mintegy hangulatfestésképpen, viccből, a kontextus kedvéért. Ami mindenképpen nagyon jót tesz a szereplőknek, hiszen Orgon csaldja valóban nem különösebben kifinomult szereplőkből áll. A szöveget nem csak új, de nagyon izgalmas dinamikával adják elő — a csavaros, néha dagályos fordulatok, az erős gesztusok, a beszélgetések folyamatosan sodró erejű lendülete egyáltalán nem hasonlít az előbeszédhez.

Játék ez, de olyan játék, ahol teljesen odadobták a gyeplőt — mindenki hülyéskedik, de ez most nem baj. A Tartuffe-öt ma már nem lehet komolyan venni, a történet felett ma már mindenképpen eljárt az idő. Nem lehet modernizálni, nem lehet mai kori szereplők közé helyezni, hiába laknak azok ultramodern, távirányítóval vezérelt lakásban és szelfizgetnek nyakra-főre. A Nemzetis előadás pont attól volt jó, hogy az emberi ostobaság és hiszékenység brutális következményeire helyezte a hangsúlyt: az Örkényben nagyobb a hangsúly az abszurditáson.

Két kivétel  van — és ez egy nagyon fontos mozzanat — a Kókai Tünde által megformált Marianne és Pálya Pompónia Elmirája. Bár Marianne-nak kijut egy jó kis civakodás nem kicsit gügye szerelmével, Valérral, de alapvetően mindkét nő teljesen tragikus szereplő — és ezt nem is bohóckodják el. Marianne szinte hogy egy vagyontárgy, amit apja kedve-szerint adhat-vehet: ő maga is hajlik arra, hogy egy jól idomított rabszolga engedelmességével vegye mindezt tudomásul. Amikor sokkot kap attól, hogy az undorító szentfazék Tartuffe-höz kell mennie és Orgon orrát befogva itatja meg a négykézláb állva hisztiző lányát — az a darab egy nagyon fontos és nagyon erős mélypontja.

Elmirának egyetlen derűs pont sem jut az előadásban; ő is egy tárgyiasított nő, egy feleség egy alapvetően hímsovoniszta világban, ahol őt férje — aki eddig vélhetően egy szerető partner volt — egyszerűen magára hagyta. (Érdekes ugyanakkor, hogy az egész előadás alatt ez az egyetlen érzelem, amelyik valamennyire megmaradt Orgonban — a felesége iránt érzett szerelem maradéka sokkal többször ingatja meg, mint a más előadásokban.) Mind a Nemzeti, mind az Örkény előadásának kulcsjelenete Tartuffe eljátszott elcsábítása: mind a két előadásban a brutális, nyers szexualitás tölti ki az egész jelenetet; Tartuffe közeledése tulajdonképpen majdnem nemi erőszak. A Nemzetiben nem kellett semmit megőrizni Elmira és Orgon kapcsolatából, hiszen a happy end is elmaradt, ott az erőszak be is teljesedett. Itt, az Örkényben félbe szakadnak az események egy suta majdnemnél. De itt fel is építik Orgon és Elmira között azt a kapcsolatot, amely révén hiteles lehet a feleség néma megbocsátása.

Orgon (Znamenák István) és Tartuffe (Nagy Zsolt) kettőse, kiegészítve Kerekes Éva Dorine-jával viszont maga a tökéletes komédia. Az Örkényben látható Orgon a legkomplexebb figura, akit eddig láthattam: nem csak a felesége, de a háztartást nyilvánvalóan régóta vezető Dorine iránt is túl sok tiszteletet érez ahhoz, hogy figyelmen kívül tudja hagyni. Nagy Zsolt tenyérbemászó, undorító, mégis szuggesszív ripacskodása viszont — az adott, elég abszurd keretek között — teljesen hitelesen forgatja és borítja fel a család életét. Olyan elementáris, démoni erővel képes uralma alatt tartani a családfőt, hogy nagyon nehéz elképzelni, hogyan lehet majd ebből a kalamajkából kimászni. Hármójuk játéka, a villódzóan eleven párbeszédek, az ügyes helyzetkomikumok adják a darab gerincét — és a darab nagyon sok ügyes meglepetést tartogat számunkra, soha nem tudhatjuk, mikor ütnek meg minket valami újabb képtelenséggel.

Számomra az utolsó nagy kérdés a befejezés volt. Vajon ezt is érdekessé, izgalmassá tudja tenni a darab? Mert hát az eredeti azért eléggé oda van kenve, kell valami Moliéré-es fordulat a végére, de Moliéré ennél alighanem csak jobbakat talált ki. Az Örkény által választott megoldás nem csak modern, nem csak teli van kortárs kiszólásokkal, de belekever még egy-két olyan csavart, ami megakadályozza, hogy Orgon falrengető ostobasága, önzése és felelőtlensége könnyed feloldást nyerhessen.

Szövetségesek (Allied, 2016.)

Trychydts | | | 2016., december 27., 13:54 | | | Kategóriák: ,

(Akárcsak a cikk első változata, ez is tele van spoilerekkel.)

Amikor az ember a Casablancából ismerte meg a francia ellenállást, a francia kollaboránsokat és a német megszállókat, az az érzése támadt, hogy ez egy veszélyes és intrikákkal teli világ volt. A Gestapo mindenhol ott volt, mindenkit ellenőriztek és akit akartak, szemmel tartottak — ha úgy adódott, bárkit eltehettek láb alól. Ebből a hálóból kibújni gyakorlatilag lehetetlen volt. A Becsetelen Brigantykból azt tudtuk meg, hogy a frontvonal mögötti ellenállás életveszélyes buli, ha egy kém egyszer lelepleződött, akkor ott nincs korrekció, a lebukás előbb vagy utóbb, de garantált. A James Bond filmekben láthattuk, hogy az orgyilkosság is igényel egyfajta kifinomult tervezést — feltéve persze, hogy az a cél, hogy az ügynök túlélje, márpedig az öngyilkos akciók nem igazán kifizetődőek. Tegyük hozzá, hogy valamennyi esetben töményen szórakoztatóipari termékekről beszélünk — az első film az iparilag készült filmes ponyvák aranykorának egyik darabja, Tarantino mozija pedig a B-filmek sablonjaiból összepatchworkölt mestermunka, amely saját maga nem engedi, hogy a racionalitás ide beszüremkedjen; a 007-es történetei pedig azóta gyakorlatilag iparági szabvánnyá váltak. Mégis működnek a saját kereteik között. Talán kevésbé, de azért valamit csak letett az asztalra a Szövetségesek kapcsán sokat emlegetett másik Brad Pitt film, a Mr és Mrs Smith is.

Ha egy film ezen a porondon keres magának helyet, több választása is van. Beszállhat a ponyvabizniszbe, de akkor egyszerűen nem adhatja alább az elődöknél. Akkor csavarok kellenek, alaposan kimókolt intrikák, a feszültség pedig nem pótolható azzal, hogy 10 másodpercig senki nem szólal és nem mozdul meg a vásznon. Vagy pedig belemászik a valóságba, de akkor a ponyvás megoldásokat, a szuperkém-mítoszok jól bevált megoldásait és kliséit is elfelejthetjük. Akkor mocsok kell, brutalitás és jéghideg, naturális realizmus.

Zavarba ejtően kínos például a párhuzam a női főszereplő, Marianne Beausejour és Viktor László között. Mindketten az ellenállást vezették megszállás alatt álló területen, mindketten megbuktak. Amikor Viktor László megérkezik Casablancába, a hatóságok arcról ismerik, az első este üdvözli a Gestapo és megfenyegetik, ha nem kollaborál, megölik. Sikerül ugyan kicsúsznia a kezük közül, de ehhez kell Rick is, a valódi, jól beágyazott casablancai lakos, aki nem csak rendszeresen keni a helyi rendőrséget, de személyes hitele és varázsa is van. Ehhez képest kellene elhinni, hogy Marianne, miután megbukott Párizsban, felbukkant Casablancában és bensőséges, baráti kapcsolatot tudott kiépíteni a német és kollaboráns francia előkelőségekkel — olyan szintűt, hogy minden további nélkül bérgyilkosi közelségbe juthat magas rangú német tisztségviselőkhöz. Mi több, a semmiből felbukkant “férjét”, Max Vatan repülőezredest is képes magához emelni.

Vatan különösen kellemetlen figura, nagyon kevés valódi kvalitásról ad tanúbizonyságot az egész filmben. Kicsit megelőlegezve a továbbiakat, egy érzelemvezérelt, ostoba tulok, aki leginkább a farka után megy. Egója ezerszeres az indokolthoz képest, ostobaságát rezerváltsággal próbálja álcázni. Valamiért mégis rá esett a választás, hogy leejtőernyőzzön a sivatagba, majd a semmiből beszambázva Casablancába, kiadja magát partnernője férjének. A német és  francia hatóságoknak pedig nem tűnik fel, hogy ez a darabos figura nem csak, hogy nem beszéli a szerepéhez illő francia akcentust, de nem is szerepel semmilyen hajó vagy repülőgép utaslistáján sem. Felpárállott a semmiből, most itt van, mi sem természetesebb, hogy egy “Elnézést, ön nem kém?”-típusú ellenőrzés után már ő is akadálytalanul bejuthasson az estélyre.

Maga a gyilkosság csak bárdolatlansága miatt érdemel figyelmet. A mesterterv a nagykövet eltávolítására az, hogy géppisztolyokat csempésznek az egyik asztal alá, majd egy adott jelre előkapják azokat és szitává lőnek mindenkit. Hogy miért kell ehhez estély, miért nem lehet a nagykövet urat felrobbantani a kocsijában, távcsöves puskával lelőni a szobája ablakán keresztül, megmérgezni vagy koholt vádakkal felnyomni a Gestapónál, nem világos. James Bond erre csak a fejét csóválná, megnézné a csinos társnője által rajzolt térképeket, jönne és menne,  mint az árnyék, szegény náci helyén pedig nem maradna más, mint egy kis nedves folt.

Sajnos az sem derül ki, milyen csavart tud egyáltalán kimozdítani a helyéből egy ilyen kis csórika hivatalnok meggyilkolása. Nyilván nem ő a háttérember a jóképű frontember Rommel mögött, nem ő az, akinek a meggyilkolásával leállhatna a holokauszt — maga Casablanca sem egy diplomáciai csúcsközpont, szegénykém valószínűleg egy tökéletesen pótolható kis karrierdiplomata. Halála nem szolgál más célokat, mint hogy összehozza egymással a leendő Mr. és Mrs Vatant, akik aztán a vérfürdő után távoznak is Angliába.

Hogy ez így mennyire gagyi, az nem nyilvánvaló elsőre, mert Marion Cotillard és Brad Pitt között csak úgy sistereg a kémia, szépen fotografált és korhűnek ható jelenetek közepette, miközben érdekes karakterek veszik őket körül. Megérint minket nyilván az is, hogy a két ember alapjában véve a halálra készül, nem várják, hogy túlélik majd az ominózus estét. Szenvedélyes, szeretetteli műgonddal megkompolnált szeretkezésük Vatan kis autójában a hirtelen rájuk törő homokvihar közepén legalább egy mély,zsigeri szinten megalapozza a későbbi, romantikusnak szánt folytatást.

Sajnos a filmnek nem csak a nyitánya ilyen mesterkélt. A leendő Mrs Vatant (akit ugye eleve a titkosszolgálat hozott össze a vőlegénnyel), három hétig vizsgálgatják mikroszkóp alatt, mielőtt engedélyeznék beutazását Angliába. Ott takaros kis háziasszony lesz belőle London külvárosában, a férj íróasztal mögött dolgozik, aztán egyszer csak behívatják és szemrehányóan közlik vele: a felesége alighanem német kém. Elvárják tőlünk, hogy elhiggyük, a kémelhárítás nem érti, mitől lesz nem csekély módon feldúlt ettől a repülőezredes, holott hát elvben a királynőt leszámítva kevés ember kellene, hogy legyen nála transzparensebb asszony Nagy Britanniában. Az már csak hab a tortán, hogy a náci Németország felé továbbított értesülések elvben magától a derék férjtől származnak, aki viszont alighanem a legszószátyárabb katona a filmtörténetelemben. Mindenki más legalább érintőleges viszonyban van a “szolgálati titok” fogalmával, de általában még egy “drágám, tudod, hogy nem beszélhetek róla” is elhangzik a vásznon.

A film azonban nem csak a cselekményben, de erkölcsileg is trükközik, és ez összehasonlíthatatlanul nagyobb bűn. Mivel Cotillard és Pitt nagyon jól játszik, mivel a filmnek nagyon ügyesen sikerült megteremtenie a háború alatti kisvárosi idillt, ezért első látásra el is hisszük, micsoda kínokat élhet át a háborús hős ezredes, amikor szerelmét kémkedéssel gyanúsítják. De ez csak azért van, mert a film teljesen eltakarja előlünk a nácik bűneit. Próbálja feledtetni, hogy ha és amennyiben, feltéve de meg nem engedve, hogy a szép feleség kém, akkor ő úgy parádézik egy francia ellenálló szerepében, hogy nem csak a harctéren meghalt  és megnyomorított angol katonák és lebombázott civiliek halálában, de több millió zsidó elgázosításában is tevőleges szerepet vállalt. Miközben ő gyereket szült, más zsidó nőknek kísérleti jelleggel cementet injektáltak a méhébe. Az ezredes egyik beosztottja szolgálat közben lett vak és nyomorék — gyereki visítva menekülnek a látványára, a német légvédelmi ágyúk örök életére megfosztották az értelmes, tartalmas élet lehetőségéről — és neki tudnia kellene, hogy ebben a német kémeknek is része volt.

Pár éve voltam Bristolban egy vezetett sétán, ami a második világháborút és annak hatásait idézte vissza. Mind az idegenvezető, mind a közönség java része angol volt, nem egy közülük második világháborús túlélő. Évtizedek távlatából is tapintható volt az a markáns erkölcsi fölény és tartás, ami lehetővé tette, hogy az angol polgárság méltósággal viselje a háború borzalmait. Ők végig a jó oldalon álltak, és nagyon is tudták, mi forog kockán. Nagyon nehéz elképzelni, hogy ez a katona ne borzadna el a gondolatától is annak, hogy aki őt Casablancában elcsábította, az valójában egy náci imposztor. Vagy ha mégis ez a helyzet, az ezredes nem hős, hanem egy opportunista, erkölcsi nulla, egy szimpla hazaáruló. Viszont egy ilyen alakról nehéz feltételezni, hogy nem csak a saját, de mások életét is kockáztatja azért, hogy valahogy tisztázza a feleségét.

Lehet persze, hogy a feleség tényleg ártatlan, de akkor nincs igazán miről filmet forgatni. Akkor a bizonyítási eljárás végén nincs más, csak egy negatív eredmény, akkor ez az egész nem más, mint egy kellemetlen intermezzo egy, a háború miatt a békés mindennapoktól amúgy is megfosztott család életében. Akkor mindenki csak a munkáját végezte, lehet tovább haladni, tényleg nincs semmiféle látnivaló.

Van persze egy harmadik lehetőség is: hogy a feleség nem kém, nem is egy ártatlanul vádolt hős, hanem részese valamilyen nagyobb játszmának. Kémelhárító, akinek az a feladata, hogy tesztelje a bizalmi pozícióban ülő Vatan lojalitását az állam felé vagy mondjuk a német hírszerzésbe is beépült ellenálló, akit brit oldalról a legmagasabb szintről — nem csak Vatan, de az elhárítás feje felől is   — irányítanak és aki valójában nem informálja, hanem dezinformálja a németeket. Ebben az esetben viszont az ő oldalán hihetetlenül otromba minden. A mód, ahogy Vatant szembesítik a gyanúval, olyan szinten kimunkálatlan, olyan mértékben kockára tesz mindenféle lehetséges magasabb célt, ami már tényleg amatőr. Sokkal jobban működne a film és sokkal finomabb belső konfliktusokat tenne lehetővé, ha Vatan csak kétértelmű jelekkel szembesülne, amelyeket így is, úgy is értelmezhetne. Így, hogy az arcába vágják: a feleséged német kém, elég érdektelenné teszik ezt a lehetőséget is — ennek a lehetséges szálnak a végén pedig nem vár más, mint egy bunkó kínosan heherésző bukása.

Viszonylag hamar kiderül tehát, hogy itt katarzis vagy legalább ügyes csavarokat hozó befejezés egyszerűen logikailag nem lehetséges. Ha hagyjuk, hogy lefoglalja a figyelmünket a film, akkor legalább addig jól szórakozunk, amíg nézzük — amint feleszmélünk, onnantól kezdve csak unatkozni fogunk a papírmasé szereplők botladozása közepette.

Szövetségesek (Allied, 2016.)

Trychydts | | | 2016., december 26., 23:59 | | | Kategóriák: ,

Eleget téve a szokásos illemszabályoknak, akkor most, bármennyire is utálom az ilyet, szólok, hogy részleteiben fogom tárgyalni a filmet.

Ha az ember hagyományos kémfilmet akar nézni, akkor nincsenek magasan az elvárásai. Ne legyenek a cselekményben süvöltő logikátlanságok, legyen a végén valami valódi meglepetés. “Meglepetés” alatt pedig nem azt értem, hogy na, ekkora gagyira végképp nem számítottunk.

Max Vatan repülőezredest, az egyszer már lebukott kémet ledobják Casablanca mellett a sivatagban, majd küldenek érte egy sofőrt. Hogy a brit titkosszolgálat miért nem tud olyan embereket foglalkoztatni, akinek a fotója nincs meg a német elhárításnak, hogy szerteszét küldözgethessék a birodalomban, az “angol kémek — felbukkanás esetén haladéktalanul lelőni” dossziék számára, végül is nem derül ki. Biztos nem a hibátlan akcentusa miatt, ugyanis az akcentusa teljesen rossz — a Brit Birodalomban biztos nincs elég decens franciatanár. Szerencsére a német elhárítás is tökhülyékből áll, a magas rangú németeket felvonultató fogadásra a háttérellenőrzés néhány mondat mindössze, gyakorlatilag bemondásra mehet minden francia — mintha a franciákról eleve csak azt lehetne feltételezni, hogy kollaboránsak. (Max Vatan partnere amúgy a francia ellenállás vezetője volt, teljesen hihető tehát, hogy gond nélkül el tudja adni magát németbarát társasági hölgynek.)

És akkor még csak az alaphelyzetnél tartunk. A hülyék bálja szerencsésen lemegy Casablancában, Max Vatan mehet haza az íróasztal mellé, partnere pedig, mielőtt összeházasodnának, a brit elhárítás gondos, három hetes (!) ellenőrzése után csatlakozhat hozzá. Ehhez képest érthetetlen az az indignálódott döbbenet, amivel közlik szerencsétlen ezredessel, hogy a felesége jó eséllyel német kém. Akinek (lévén otthon ülő háziasszony) rengeteg kárt okozó értesülései szemlátomást onnan származnak, hogy a magas rangú férj az égvilágon mindent kifecseg odahaza.

Ezután kezdődik a film életszerűtlen része. Ne is időzzünk el az összes hajmeresztően erőltetett képsornál, rögzítsük csak pusztán azt, hogy innentől kezdve minden lehetőség maga a megtestesült gagyizmus. Ha a feleség német kém, és felelős sok ezer ember haláláért, akkor minden eddig megismert szereplő és szervezet totálisan inkompetens. Azonosulni vele végleg lehetetlen, hiszen ebben az esetben nyilván azért vállalta a casablancai bulit, hogy ezzel beépüljön az elhárításba — férje vonakodása tehát, hogy adott esetben kinyírja az asszonyt, szintén nem teljesen hiteles. Ha totálisan ártatlan, és az egész csak félreértés, akkor rémesen kínosak mind férje erőfeszítései arra, hogy tisztázzák, mind az angol titkosszolgálat erőfeszítései arra, hogy lebuktassák. Ha ez valami furcsa kettős játszma (mint a film kapcsán sűrűn emlegetett Mr. és Mrs. Smith esetében), akkor különösen blőd az a nyíltság, ahogy a “gyanút” közlik az ezredessel. Mrs. Vatan lehet, hogy valójában az elhárítás embere, aki csak teszteli a főkémeket, milyen lenne a lojalitásuk egy ilyen kiélezett helyzetben, de akkor tényleg sokkal több intrikára lenne szükség. Ehhez képest mindenki szekercével dolgozik: a feleségnek állított “csapda” legalább olyan átlátszó, mint amennyire mellőzi a mesterkémes nüanszokat az ezredes minden hivatali és erkölcsi szabályt átlépő, bárdolatlan ámokfutása az “igazság” kiderítése érdekében.

Ahogy haladnak előre az események, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy ennek jó vége már nem lesz, itt már a James Bond filmek helyenként izzadságszagú csavarjai sem húzzák ki a filmet a csávából.

Ami kár, mert elég sok minden adott lenne ahhoz, hogy legalább egy, a Kémek hídjához hasonló hommage-t ki lehetne hozni a dologból. A fényképezésben kellemesen ötvöződnek a konzervatív és a modern elemek, a jelmezek, a miliő, a színészek mind sokat tesznek az atmoszféra megteremtéséért. Néha a Becstelen Brigantyk, néha maga a Casablanca kacsint ránk a jelenetekből. Ezekben a filmekben a cselekmény azonban — a műfaj adta laza keretek között — rendben volt. Itt meg a falat kaparjuk a végén.

« Későbbi bejegyzések | | | Korábbi bejegyzések »