2010-ben 93 könyvet olvastam el. Ebből 49 volt szépirodalom, 33 szórakoztató irodalom és 11 könyv valamilyen szakirodalom. Angolul 49, magyarul 44 könyvet olvastam, ami egyértelműen a Kindle áldásos hatását mutatja; a Project Gutenbergen rengeteg minden fenn van, ami klasszikus és érdekelheti az embert, és az Amazonon is viszonylag olcsón lehet vásárolni.

Wodehouse továbbra is az egyik kedvenc szerzőm — angolul is, magyarul is olvastam tőle, összesen 12 könyvet az idén. A második helyet Chesterton, Doyle, Lázár Ervin, Lem és Rejtő Jenő holtversenyben foglalják el, öt-öt könyvvel. A szerzők közül legnagyobb és legkellemesebb felfedezésem amúgy egyértelműen Chesterton; eddig csak idézetekből ismertem, holott egy abszolút remek és karakteres alakja az angol irodalomnak, szívből ajánlom mindenkinek.

A legfrissebb könyv, amit elolvastam, a Gold boy, emerald girl volt, amit szerintem az amerikai megjelenés heteiben töltöttem le az Amazonról; a legrégebbi a Paradise Lost volt Miltontól, aminek az elolvasása életem eddigi legnagyobb teljesítménye volt, ha az angol nyelvi készségeimet nézzük. A legvaskosabb szakmai hozamot a Pin-up Grrrls: Feminism, Sexuality, Popular Culture hozta nekem, mind filozófusként, mind fotósként sokat tanultam belőle. Színtisztán esztétikai szempontból talán a Metropolis volt a legnagyobb élmény. A legjobban talán a The Girl with the Dragon Tattoo háborított fel, annyira rossz és etikátlan volt, hogy az már fájt; bár a Snow Crash és a Prelűdök és Noktürnök is szorosan ott van a kanyarban.

Nem írtam róluk, de talán érdemes megemlékezni két angol nyelvű folyóiratról, amelyek rendszeresen megérkeztek a Kindle-ömre és én is elég rendszeresen olvastam ezeket: a Times Literary Supplement és a The New York Review of Books. Ezek könyvekkel foglalkozó folyóiratok voltak, az első talán egy kicsit fajsúlyosabb, mint a második, de mind a kettő kiváló olvasmány mindenkinek, aki úgy akarja érezni, legalább egy hajszálvékony szálon keresztül kapcsolatban van az angolszász magaskultúrával. Ezeket ugyancsak a Kindle révén tudtam olcsón és megjelenés után azonnal megkapni.

(Mindkét könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Az év utolsó napján olvastam el ezt a két könyvet. Érdekes módon bár nagy Lázár Ervin rajongó voltam már kiskoromban is, ez a kettő valahogy kimaradt. A Szegény Dzsonit hangjáték-változatban hallgattuk ronggyá, a másik kötet egyszerűen csak kimaradt valahogy.

Bizonyos értelemben mindkét mesének elég hasonló tematikája van: mindkettő a meseszövésről szól. A Szegény Dzsoni és Árnika kerettörténe az, hogy egy felnőtt mesét mesél egy kisgyereknek; voltaképpen azonban együtt írják a mesét, folyamatosan reflektálnak egymásra, visszautalnak a mesére, közösen alkotják meg a konfliktusokat és közösen, szinte a szereplőkkel együtt keresik a megoldást. A végkifejlet is nagyon eredeti, nem ott marad abba, ahol a mesék abba szoktak maradni, hanem egy kicsit később.

A Kisfiú és az oroszlánokban is egy kicsit hasonló a helyzet, ott is egy “mesét”, egy fantáziavilágot építenek a szereplők, csak ott éppenséggel nem csak a mesén belül kell a mese szereplőinek megoldaniuk a problémát, hanem vannak olyanok is (a főszereplő kisfiú édesapja), aki nem tud részt venni a kisfiú játékaiban, folyamatosan ráerőltetné a realitást a gyermeki fantáziára — így a mese elmesélőinek magát a mesét is meg kell védelmezniük. A könyv egyik főszereplője amúgy a Négyszögletű kerek erdő egyik legkarakteresebb alakja, Bruckner Szigfrid.

Kellemes lezárása volt ez az évnek — szépen megírt, modern, megható mesék voltak ezek, amiket felnőtt fejjel is jó volt elolvasni.

Pedig olyan jól indult. Három tipikus öreglány-figura, jól kidolgozott, kellőképpen különböző hátterekkel, bonyolult kapcsolatokkal, érdekes egzisztenciákkal, mindez jól kitalált helyszíneken. Ők hárman mennek ki a heti traccsparti után minden csütörtökön a temetőbe, férjeik sírjához — noha mind a hárman másképpen emlékeznek. Az ő életükben bukkan fel egy szintén özvegy férfi — persze mind a hárman másképpen viszonyulnak hozzá.

Az első felvonásban ennek az alapszituációnak a kibontása történik meg — remek tempóban, pergős cselekménnyel, sok kedvességgel és humorral. Megvan az alaphelyzet, megjelennek a kézzel fogható, de nem túlságosan súlyos érdekellentétek, megismerjük a helyszíneket, a lehetőségeket — úgy megyünk ki a szünetre, hogy kifejezetten kíváncsiak vagyunk arra, mi fog történni.

Kár, hogy végül nem történik semmi; pontosabban semmi olyan, ami bármit is hozzátenne az első felvonás cselekményéhez, ami változtatna a szereplőkről kialakult képen, ami közelebb vinne bennünket a katarzishoz — ez végül teljesen el is marad. A darab végén több a nyitott kérdés, mint az elején, de ezekre a válasz nem túlságosan érdekes, ráadásul könnyen meg is tippelhető.

A díszletek ötletesek és hangulatosak, különösen a cselekmény nagyobbik részének teret adó fordászüzlet sikerült jól és életszerűen. A színészek is kiváló teljesítményt nyújtanak, szépen összecsiszolódva játsszák a szerepüket. Bánsági Ildikó még így is kiemelkedik közülük — a neki jutó csúcspontokon messze háttérbe szorít mindenkit, ezeken az időszakokon szint mindegy is, ki van még és mit csinál a színpadon.

Tényleg kár a kissé erőtlen befejezésért; az erős kezdés többféle izgalmas, vicces és/vagy felkavaró befejezésnek is kellő teret csinált.

(Bemutatja a Thália Színház.)

Az Ekultúrán megjelent Gálvölgyi Judit interjú kapcsán támadt fel az érdeklődésem ez iránt a könyv iránt — érdekes módon hamarosan meg is láttam egy anikvárium kirakatában, de az üzlet épp zárva volt. Már pont azon gondolkodtam, hogy vissza kellene menni, amikor Nicoline megvette nekem karácsonyra.

A regény a Durrelltől ismert habkönnyű történetek egyike. Szerencsére nem azon regények körébe tartozik, amelyek azt próbálják humorosan ecsetelni, a hős Durrell hogyan hogyan fogdosott össze és hurcolt el ritka vadállatokat természetes élőhelyükről. Ehelyett egy fiktív sziget, Zenkali történelmének egy rövid epizódját kísérhetjük figyelemmel — az eddig tökéletes földi paradicsomként funkcionáló trópusi miniországba egy hatalmas repülőteret és egy vízi erőművet akarnak építeni. Hőseink ezt szeretnék megakadályozni; mellesleg pár ökológiai rejtélyre is választ keresnek.

A könyv Durrell legjobb humorát mutatja be. A cselekmény fordulatai kissé talán ismerősek lehetnek azoknak, akik már olvastak ezt-azt a szerzőtől. Engem kicsit mindig irritál, hogy a regényben megjelenő okos, gyönyörű, intelligens, kulturált csajok milyen könnyen esnek áldozatul a főhős bájának, de ezúttal Durrell legalább nem magát helyezi az ellenállhatatlan amorózó szerepébe. A fordítás pedig — Gálvölgyi Judit véleményével összhangban — valóban könnyen olvasható és kiváló.

Nem vagyok fanatikus Agatha Christie rajongó, ennek ellenére eléggé örültem, amikor édesanyámtól karácsonyra megkaptam ezt a kötetet. Christie regényei meglehetősen egyszer használatosak — ez a könyv azonban azt próbálja meg bemutatni, hogyan, milyen technikákkal születtek ezek a mind a mai napig nagyon is népszerű krimik.

A szerző, John Curran jóval több egy fanatikus Agatha Christie rajongónál. Szemlátomást nem csak elolvasott mindent, ami az írónő neve alatt megjelent; már akkor is Christie-szakértőnek számított, amikor az írónő házában felfeldezte azokat a jegyzetfüzeteket, amelyekben a Krimi Királynője műveinek cselekményét tervezgette. A könyv ezekből a jegyzetekből ad némi ízelítőt, illetve a regényeket végigvéve bemutatja azokat az alternatívákat, döntési pontokat, amelyek felvetődtek a könyv végleges formába öntése közben.

A könyv érdekes lehet mindenkinek, aki maga is szívesen próbálkozik történetformálással, cselekményalkotással — kiváló forrásmunka mindenkinek, aki szeretne bepillantást nyerni egy bestseller-szerző műhelytitkaiba. Erősen ajánlott persze, hogy az olvasó maga is tisztában legyen a bemutatott művekkel — John Curran szemlátomást adottnak vette, hogy Christie-t mindenki ismeri, így ha nem ismerjük részletesen egy-egy tárgyalt könyv cselekményét, azt nem csak, hogy innen nem fogjuk megtudni, de a jegyzetek értelmezése és befogadása is sokkal nehezebb lesz.

Ahhoz képest, hogy a könyv tulajdonképpen nem több regények és hozzájuk kapcsolódó vázlatos jegyzetek részletes katalógusánál, jól megírt és könnyen olvasható. Talán egy kicsit túlságosan is könnyen,  Curran ugyanis nem nagyon alkalmazott semmilyen tudományos módszert a jegyzetek feldolgozásához. Ma már sokkal szofisztikáltabb módszerek is léteznek kézírásos anyagok értelmezéséhez, kritikai kiadásához és feldolgozásához, mint hogy nagyon alaposan elolvassuk ezeket és mellé biggyesztjük saját értelmezésünket. Ráadásul Curran elképesztő mértékben elfogult Christie iránt, a legtöbb esetben kizárólag az ájult tisztelet hangján képes róla beszélni — holott a jegyzetek a művek kritikai értelmezéséhez is kiváló alapot jelenthettek volna.

Ennek ellenére a könyv valóban egyedülálló forrásmunka az írás iránt érdeklődők számára — de leginkább csak azoknak, akik már eleve ismerik az életmű nagyobbik részét, és/vagy késznek érzik magukat arra, hogy adott esetben olvasás közben pótolják esetleges hiányosságaikat.

(Delfin könyvek sorozat.)

Kissé agyzsibbadásom volt már Dickenstől, hát visszaregresszáltam a gyerekkoromba és elfogott a nosztalgia, amikor még a Delfin könyvek komplexitása volt nekem az optimális. Most újraolvastam ezt a két regényt, mindkettőben gyerekek nyomoznak és mind a kettő jobb volt fiatalon olvasva.

Akkor még nem volt számomra nyilvánvaló, hogy ha ellopnak valamit és gyerekek akarják kinyomozni a tettest, akkor normál körülmények között egészen pontosan nulla esélyük van. Kell tehát néhány ugyancsak erőltetett fordulat, hat-nyolc deus ex machina és egy jó adag életszerűtlenség, hogy legalább némi segítséggel hősök lehessenek belőlük.

A két sztori közül amúgy a Keménykalap és krumpliorr az emberibb, a szocialista máz ellenére is: itt a gyerekek sokkal kedvesebbek, szerethetőbbek, összetartóbbak és sokkal játékosabbak is. A Kapd el a tolvajt hősei sokkal inkább igyekeznek felnőttnek látszani és felnőttként viselkedni, miközben még abszolút nem felnőttek — így aztán oda jutunk, hogy arrogáns, udvariatlan és önző tökfejekért kellene izgulnunk. Nekem most ez annyira nem ment.

Az érdekes az, hogy nekem ez a két könyv anno kifejezetten tetszett. Most — kizárólag esztétikai megfontolásból — tuti nem ajánlanám egy érdeklődő gyereknek sem. Jó lenne tudni, hogy az ízlésem volt-e rosszabb anno vagy gyereki sajátosság-e, hogy képes voltam élvezni ilyen erőltetett és kissé bárgyú cselekményeket is.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Hosszú futás volt és nem tudom, hogy megérte-e. Gigantikus klasszikusról van szó természetesen, az angolszász irodalom egyik nagyon alapvető darabjáról; egy olyan regényről, amit mind a mai napig rendszeresen hivatkoznak. (Utoljára az idén megjelent Gold Boy, Emerald Girl lett volna sokkal érthetőbb ennek a regénynek a fényében.) Egy egészen monumentális ívű, évtizedeket átölelő történetről van szó, már már nagyon klasszikusnak számító fordulatokkal, óriási drámákkal, hatalmas felemelkedésekkel és bukásokkal, brutálisan kemény emberi sorsokkal.

Egy-két nagyon hangulatos, izgalmas részt leszámíva mégis az volt az érzésem, mintha másfél tonna tejbegrízt kellett volna elfogyasztanom. Néha tényleg mintha egy film peregne a szemünk előtt, szinte látjuk a kis angol falut a ködös, kopár lápvidéken vagy feszülten éljük végig egy izgalmas üldözési jelenet minden percét; hogy aztán száz oldalakon keresztül kelljen végigrágnunk magunkat a főhős mindennapi életének apró-cseprő dolgain, enyhén szólva is irritálóan monoton szenvelgésein.

Úgy érzem magam, mint amikor levizsgáztam a Kant és a német idealizmus című tanegységből. Tisztában vagyok vele, hogy fontos, de az élvezet csak erősen másodlagos szerephez jutott. A South-Park féle feldolgozás akkor már jobban tetszett; abban még robotmajmok is voltak. Márpedig erre a könyvre minden robotmajom ráfér, amire csak szert tud tenni.

“If all else fails, read the manual.”

Az első, avatottak által lazán csak “amatőrnek” bizonyult próbálkozás után persze nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy kicsit többet is felfogjak a Civilization lényegéből. A Petivel való konzultáció, illetve a vad utánaolvasgatás eredményeképpen végül az Azték Kommunista Birodalmat majd később a Germán Demokratikus Köztársaságot is sikerült eljuttatnom az Alfa Centaurira új kolóniákat alapítani.

Így egy kicsit jobban elmélyedve a mechanikában tényleg jobban látszik, hogy miről szól ez az egész. Tényleg komplex és klassz játék,egészen elfogadható modellel a civilizációk fejlesztése mögött. Bonyolult, stratégiai döntéseket lehet és kell meghozni. Pár dolog azért zavar.

Az egyik, hogy milyen irgalmatlanul nagy szerepe van a szerencsének. A világ, amiben játszunk (alapesetben) véletlen-generált, lehet tehát, hogy a “kontinens”, ahová leesünk az űrből, mondjuk két vagy három várost tud csak befogadni. Van, hogy tízet. Ez egyáltalán nem mindegy, a nagy összefüggő birodalmaknak nyilvánvaló előnyei vannak: ha pl. vasúton tudjuk szállítani az advanced kőbunkókkal felfegyverzett kommandósainkat a nemrég partraszállt, atomfegyver támogatással érkező ellenséges csatamalac-hadosztályok ellen, az egy kicsit gyorsabb, mintha mindezt hajón kellene megoldanunk. A birodalmaknak ráadásul inkább csak a szélét kell védeni, így a belső részek nyugodtan koncentrálhatnak a mindenféle fejlesztésekre, ami ugyancsak bazi nagy előny.

A másik furcsaság, hogy látszólag szintén a véletlen dönti el, hogy milyen civilizációs tudással indulunk. Aki olvasgatta egy kicsit a történelemkönyveket, az nyilván tudja, katonai szempontból nyilván nem mindegy, hogy szarvasagancs-lándzsával vagy bronzpáncélos/bronzfegyveres katonákkal védi-e magát egy civilizáció a betolakodóktól. Ráadásul fejleszteni csak akkor tudunk (és akkor sem azonnal), amikor már megvan az első városunk — az induló hely azonban szintén véletlen-generált. Vannak, akik rögtön neki tudnak esni a kerék kifejlesztésének, vannak, akik előtte százhúsz évig is bolyonganak a pusztában.

A játékdinamika sem egészen egyenszilárd. A sok véletlenszerű választás következtében lazán előfordulhat (velem elő is fordult), hogy az első városunkat elsöprik a barbárok vagy egy ingerültebb rivális, mielőtt végezhetnénk az első utca-kőtáblák kifaragásával; a vége felé meg már eléggé átfordul a dolog unalomba. Egyesével kell mikromendzselnünk az összes várost, ugyanazokat a fejlesztéseket kell építgetnünk szépen sorban, közben oda kell figyelni arra is, hogy a lakók zabálni akarnak stb. Ez az irányítási rendszer fonódik össze néha teljesen áttekinthetetlenül a csak globálisan szabályozható adóztatási beállításokkal. Montezuma Elvtárs, az Azték Kommunista Birodalom Elnöki Tanácsának vezetője nem javasolhatja a pártgyűlésen, hogy tekintettel a Tenoticlani Tudományegyetem fúziós reaktor kifejlesztésében nyújtott múlhatatlan érdemeire, a főváros fizessen kevesebb adót, viszont dolgozzon éjjel-nappal a legújabb űrtechnológiákon — nem, arányaiban ez a csodaváros is ugyanúgy fizeti az adót, mint a három nappal ezelőtt elfoglalt, legutolsó szibériai budiközpont. Az elvileg lehetséges lenne, hogy a fővárosban kevesebben szántanak és többen laboroznak, csak mivel az adót kajára nem lehet átkonvertálni, ezért egy ilyen lépés még a XXI. században is oda vezetne, hogy éhen döglik a sok laborpatkány. (Ráadásul agrár-fejlesztés nincs is a civilizációs vívmányok között, még az űrkorszakban is az öntözéses gazdálkodás a legnagyobb buli.) Így a játék kétharmadától kezdve már nem azon áll vagy bukik a siker, hogy jó döntéseket hozunk-e, hanem hogy a százezer kattintás közül elfelejtünk-e egyet (vagy rossz helyre kattintunk).

Ami kifejezetten tetszett, az az államformák logikus szukcessziója — tényleg nem érdemes ősközösségről rögtön demokráciára váltani. Lehetni lehet, csak nem éri meg, a köztes államformák is sokat segítenek. Vicces volt a kolonizáló űrhajó építése is: az elsőt igazi kommunista rohammunkában oldottuk meg — minden város sztahanovista módon ráállt a komponensek építésére, a párközpontban pedig elstartolták az űrhajót akkor, amikor a sikeres küldetés esélye elérte a 100%-ot. Így az alkatrészek kétharmada csak azután készült el, hogy az űrhajó már rég elrepült. A másik viccesebb sztori: a Germán Demokratikus Köztársaság polgárai a végén már olyan boldogok voltak, hogy nem győztem bezárni a “President’s Day”-t bejelentő ablakokat. Legszívesebben rendeletben korlátoztam volna az ilyen hacacárékat, ha lett volna rá módom.

2%-ról 26%-ra sikerült feltornáznom a teljesítményemet, és nem nagyon motivál, hogy még szőrözőbb mikromenedzsmenttel, esetleg a második fokozatnál is nehezebb-agresszívebb ellenfelekkel szemben még grandiózusabb eredményeket érjek el. A program szerint már Otto von Bismarck szintjén állok; asszem ez mind a temperamentumomnak, mind a személyiségemnek, mind az egómnak nagyon megfelel.

Klassz, pörgős és elegáns film. Kiváló fényképezés, jól összeválogatott szereplők, remek színészi játék, hibátlan tempójú cselekmény érdekes időkezeléssel és párhuzamos szálakkal.

Olyan film tehát, aminek az ember minden percét élvezi — többet nem nyújt és nem is szabad várni tőle. A Facebook-sztorit úgy, ahogy ez a film bemutatja, mindenki ismerheti; ami meg intim részlet benne, az úgyis csak fikció. Annak viszont egyáltalán nem rossz. A társalapítóval, illetve a konkurens közösségi oldal alapítóival való konfliktus bemutatása egyáltalán nem egyoldalú; tulajdonképpen mindkét felet meg tudjuk érteni. Éppen a főszereplő az, aki a legkevésbé szimpatikus közülük — az a fajta antiszociális, folyamatos bizonyítási kényszertől hatott geek, akinek ha egyszer bejön valami, akkor ahhoz ragaszkodik mindenáron. És itt most az elmúlt évek egyik leglátványosabb innovációjáról van szó; érthető tehát, hogy senki nem szeretné, ha méltatlanul mellőzve lenne.

Tekintettel arra, hogy a készítők nem vállalták a valódi tényfeltárást, alighanem szerencsésnek nevezhető a döntés, hogy az igazán mély drámázást is mellőzték. A karakterek inkább archetípusok, mint valódi, hús-vér szereplők: jól beazonosíthatóak, jellegzetes és egyedi stílusúak és végig ugyanolyanok. A film középpontjában a fordulatos, hangulatos cselekmény áll a hősök karakterfejlődése alatt. Mintha egy színvonalasabb képregényt olvasnánk a Facebook születéséről és felemelkedéséről.

Komolyabban csak egyetlen dolog zavart: a nők ábrázolása a filmben. A legtöbben magukat akár ismeretlen férfiaknak is készek odaadni; a cselekmény egyetlen pontja sem fordul meg egyetlen nő intellektusán sem. Ha használják valamire az eszüket, nem pedig szexuális objektumok vagy nagyon engedelmes titkárnők és gyakornokok, akkor a törvények kihasználásából élő jogászok. A film szerint a Facebook világát alapvetően férfiak építik; a nők szerepe kimerül abban, hogy ámult csodálattal vetik magukat a Facebook-függőségbe. Fájó, hogy pont ezen a téren nevezhető a film igazán igénytelennek.

Anno még Ply mutatta nekem ezt a játékot, még édesanyám otthoni munkára kapott, überszuper 486-osán, aztán annyiban is maradtunk. Mostanában viszont, hogy ismét játszottam egy-két abandonware játékkal, eszembe jutott, hogy 18 év után talán érdemes lenne komolyabban is belekukkantani. Nicoline amúgy is adatbázisokat faragott egy touchpaddal irányítható vésővel, szóval nem kellett, hogy undok, lelketlen gémer pasinak érezzem magam. Amúgy azért is szeretem mostanában az Abandonware játékokat, mert nem kérdés, hogy futnak-e a linuxos netbookomon.

Tényleg elszórakoztatott a legegyszerűbb fokozat (statégiai játékokban a nehezebb fokozatok nálam a reménytelen kínszenvedés szinonímái), de nem hozott belőlem ki többet, mint egy Warlords. Mivel a hosszú-hosszú felhasználói kézikönyvet még megkeresni se volt kedvem, nem hogy elolvasni, ezért inkább csak úgy intuitíven a stratégiailag megfelelő helyekre építettem városokat, kizárólag a katonai fejlesztésekre koncentráltam, így a birodalmamban előbb volt puskapor, mint írás.

Államformákkal sem szórakoztam, despotizmus volt és maradt. Egy-két fejlettebb hatalmi berendezkedés know-how-ját sikerült ugyan bezsákmányolnom, de gondosan bezártam a páncélszekrénybe, nehogy már megrendüljenek a Nagy Zulu Birodalom alapjai. Ennek megfelelően csontig gyalultam mindkét ellenfelemet, hajnal ötre el is jutottunk abba a fázisba, amikor már csak egy-két ellenséges város van talpon velem szemben. Ha valahol kitört valami gáz, nem foglalkoztam vele, oldják meg egyedül. Max ha már nagyon lázongtak, akkor építettem egy-egy templomot, hogy befogjam a csőcselék pofáját. Elég puritán és innovatív országot építettem: a luxust egy az egyben betiltottam, minden pénz a tudományos fejlesztésekre ment el. Úgyhogy nálam mindenki fapriccsen old meg másodfokú egyenleteket vagy dolgozik az új ballisztikai rendszereken, a pacfista békák esetleg még mérnökök vagy építészek lehetnek. A rendszer időnként felajánlotta, hogy a filozófiát is kifejleszthetném; természetesen nem hagytam, hogy ilyen felesleges tudományok szívják el az erőt az igazságos háborútól.

A diplomácia, úgy vettem észre, elég röhejesen sikerült; ha békét is kötöttem valakivel, az rögtön megtámadott két körön belül. Ráadásul egy udvarias felkérést sem kaptam a békére, mindenki fenyegetett meg a matematika tudományát akarta cserébe azért, hogy a csúzlikkal felfegyverzett bandája eltakarodjon az erkélyem alól. Ezeket a zsarolási kísérleteket persze rögtön visszautasítottam — erre rendszerint mindenki visszavett az arcából, de tényleg nem elég sokáig ahhoz, hogy az ezután kényszeredetten felajánlott békekötéseket érdemesnek találjam megfontolni. Később pedig egyenesen minden kérdés nélkül kivégeztettem az érkező diplomatákat.

Amúgy a civilizációs vívmányok 2%-ét sikerült elérnem ezzel a militáns, K+F mániás szakbarbár hordával, szóval még bizonyára lenne hová fejlődni.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Sokáig azt hittem, hogy ezt én nem is olvastam — aztán amikor letöltöttem, egyszer csak meghallottam édesanyám hangját a fejemben. Szóval tényleg nem olvastam, csak a manuális hangoskönyv-verziót ismertem eddig, csak éppen elfelejtettem.

Igazi, Lázár Ervinre jellemző, finoman, gunyorosan, vidáman abszurd történet Berzsiánról, a nagy jobblada-költőről, akinek egyszer csak elkezdenek valóra válni a kívánságai. Legalábbis azok a dolgok, amiket rosszkedvében mond. A helyzet innentől kezd el bonyolódni.

A mellékszereplők is karakteresek és érdekesek, a szerzőtől megszokott egyediséggel kidolgozottak. Miközben folyik előre a mese a maga útján, egy-két érdekes mellékszál is adódik, amik ugyancsak szórakoztatóak.

Úgyhogy nekem mese-fronton továbbra is Lázár Ervin az igazi klasszikus.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Balunak volt már egy-két bizarr és szenzációs ötlete is arra vonatkozóan, hogy milyen könyveket kellene nekem élveznem. Ez a könyv viszont, amit még 1996-ban nyomott a kezembe, megváltoztatta az életemet.

Lázár Ervint én egészen eddig kizárólag a Mikkamakka&Co. kontextusában ismertem, nem kis részben édesanyám csodálatos narrációjának köszönhetően nagyon szerettem is. Ugyanakkor arról gőzöm sem volt, hogy ennyire felnőtt dolgokat is tud írni.

Kifejezetten időtlennek nem mondanám a történeteket — sok bennük az utalás az aktuális korra, amikor íródtak, nehéz lenne őket mai novellának eladni. Maguk a tanulságok, a dilemmák, amikkel a hősöknek szembe kell nézniük, az emberi gyengeségek, amelyeket le kell küzdeniük, és erények, amelyekre támaszkodnak viszont abszolút időtállóak. Mindig tökéletesen értjük, miről van szó és porosnak sem érezzük ezeket a nem egyszer kifejezetten szürreális meséket.

A novellák tematikájuk szerint erősen sokfélék: az egyetlen közös vonás bennük talán a vágy a mindennapokból való kimozdulásra. Mindenki (nem csak a novellák szereplői) szeretne érdekes, tartalmas, különleges életet élni; a könyvben javarészt arra láthatunk példákat, ki milyen módon próbálja ezt elérni. Van, aki a fantáziáját használja és saját látásmódját változtatja meg; van, aki gyerekek segítségéve hozza el az álmok érdekes kalandjait; van, aki a régi, népmesei hagyományokhoz nyúl vissza.

A kötet összességében egy nagyon sajátos, édesbús hangulatot sugároz. Egyrészt rámutat arra, hogy a világ, minden társadalmi-technikai fejlődés dacára sem alkalmas arra, hogy az embert automatikusan boldoggá tegye — mi több, sokakból már a boldogságkeresésre való hajlandóság is kiveszett. Ugyanakkor a reményt is felcsillantja, megmutatja, hogy vannak olyanok, akik képesek átlépni a valóság és a konformitás sokszor nagyon is nyomasztónak tűnő korlátain.

“A konyhában egy kék sörény húzódott a falba. Mire odakapott, már nem volt ott semmi. A szobában egy kék lószem ragyogott fel, a kamrában egy kék pata, a fürdőszobában egy kék csánk, az előszobában egy kék tompor. Feltündökölt és eltűnt. Mintha kék nyerítést is hallott volna.

Nem találta a lovat.

- Hiába keresi, láthatja, gyufásdobozba nem dughattuk – mondta a fenyő-apa.

- Pedig a sótartóban is ott van – vihorászott a jancsiszög-gyerek.

A főbiztos újra rohangászni kezdett. Egyszerre akart minden helyiségbe benyitni. Nem talált semmit.

- Hivatalosan megállapítom – mondta mordan -, hogy nincs ló a házban.

Futott le a lépcsőn. Az utcán is futott, nem mert hátranézni. Tudta, hogy egy második emeleti ablakban három fejet látna. Egy jancsiszög-gyerek fejét, egy fenyő-férfi fejét és egy kék ló fejét.

Te úristen, ló a házban!”

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Már tavaly is elolvastam, amikor láttam a darabot a Vígben; most, hogy nemsokára várhatóan újra látni fogom, most ismét nekiültem.

Továbbra is azt gondolom, hogy egy szenzációsan jó és fergeteges humorú darab, könnyed, rövid idő alatt lepergő cselekménnyel, szerelemmel, sok érdekes fordulattal, izgalmas jellem- és helyzetkomikummal. Eddig kizárólag kiváló színészek előadásában láttam (sok évvel ezelőtt Márkus László, Zenthe Ferenc és Eszenyi Enikő főszereplésével); így amikor a párbeszédeket olvasom, az előadások is ott szólnak a fejemben. De azt hiszem, azoknak is kiváló olvasmány, akik még nem látták — bár feltétlenül érdemes megnézni.

Eddig még csak magyarul olvastam; a sok-sok trutymó Asimov közül ez egy igazi gyöngyszem. Na nem mintha nem lenne veretes ponyva ez is, bazi nagy következetlenségekkel, sületlenségekkel, sablonos és fantáziátlan megoldásokkal (Asimov túlsztárolt “művészetéhez” mindezek elkerülhetetlenül hozzátartoznak); ugyanakkor itt mégis megpróbál valami eredetit és dögöset és ezúttal összejött.

Pont mint Platón, nekiül, hogy nosza, teremtsünk tökéletes államot. Asimov némileg szerényebb (joggal),  mint a filozófus: ő végül is nem mondja meg, hogy milyen lenne a tökéletes állam, és ezer évet ad magának a probléma megoldására.Van egy eldugott kolónia egy széteső birodalom elszigetelt peremén; ebből lesz majd a Második Galaktikus Birodalom. Az oda vezető utat matematikai alapon sakkozták ki; hogy szórakoztatóbb legyen, ennek részleteiről a kolónia lakói az égvilágon semmit sem tudnak. Maguknak kell válságok sorozatán keresztülbukdácsolniuk, mire eljön majd a hőn áhított Aranykor.

A végül kb. ezer kötetre bővített trilógiának ez az első kötete az egyetlen, ami az irodalmi értéknek legalább a csíráját magában hordozza. A tézisek és antitézisek mechanizmusa itt még simán és olajozottan működik. Tudjuk, hogy minden azon áll vagy bukik, hogy egy kellően innovatív és lázadó elme felismeri-e, hogy ismét egy válság áll az Alapítvány előtt; mert ha igen, rendszerint szakítani kell a régi módszerekkel, fordítani kell egyet a történelem keretén és a régi bevált módszerek helyett újakat kell előkapni. Mindez jó sok politikai machinációval jár egy éppen politikailag pont nagyon változatos környezetben.

Érdekes, hogy ezeknek a machinációknak a leírásában Asimov mennyire jó. Aki érdeklődik a politika iránt, meglepve tapasztalhatja, hogy mennyire hitelesen ábrázolja a politikai manőverezés különböző technikáit; mennyire jellemző és jól eltalált típusait ismerteti a sikeres politikusoknak és a politikai válságoknak. Alighanem öt Bokros és kétszáz Molnár Lajos könyv nem visz bennünket annyira közel a témához, mint ez az évtizedekkel ezelőtt íródott regény.

Asimovot mindenki csak óvatosan és a saját felelősségére olvasson, de itt még viszonylag kevés a kockákat és a mellékhatás.

Amint lett bringám, elhatároztam, hogy ha csak lehet, én fogom karbantartani. Körülnéztem a piacon, és mivel ezt a könyvet mindenhol jól felpontozták, megvettem.

Tényleg frankó, gyakorlat-orientált kézikönyv, jómagam is megcsináltam már pár dolgot belőle, fék-karbantartási feladatoktól kezdve a kerék-centírozáson és a nyereg-beállítgatáson át egészen a váltó sikeres piszkálgatásáig. Képekkel illusztrálva, step-by-step magyarázzák el, hogy mit hogyan kell — és ha az ajánlott módszer nem működik, akkor mi lehet a B vagy a C terv. Mivel mindig van a gépen valami piszkálgatnivaló, ezért tényleg ki tudtam próbálni és a leírtak tényleg működik és könnyen kivitelezhetőek. (Nicoline fékjét is be kellett állítanom: olyan fényes sikert arattam, hogy amikor szokása szerint izomból berántotta a fékkart, leesett a nyeregből.) A szerszámaimat is lelkesen szaporítani kezdtem, hogy tényleg adottak legyenek a feltételek ahhoz, hogy ne kelljen a szervizre várnom.

Az egyetlen, ami egy kicsit fárasztó néha, hogy a szerzők folyton el akarják adni magukat. Hol vicces és kevésbé vicces poénokkal, hol sajátélmény-beszámolókkal: utóbbiak azonban túl rövidek és túl rosszul megírtak ahhoz, hogy igazán szórakoztatóak legyenek.

Mindegy, ez nem a Három ember kerékpáron; szerelni kell a könyv, arra pedig közel tökéletes. Mindenről azért nincs szó benne (éppen csak érintik pl. a tárcsafék-kérdéskört), de ami itt nem szerepel, az az én bicajomon sincs. Úgyhogy egy időbe biztos beletelik majd, mire új könyvre lesz szükségem.

Pár évvel ezelőtt egy javarészt algival és Baluval folytatott vitában azt a sültbaromságot találtam mondani, hogy a filmben amúgy is a dráma, a sztori, a színészi játék a lényeg, a többi majdhogynem felesleges. Később persze beláttam, hogy hülyeség volt amit mondtam, de tudtam azt is, a sors előbb-utóbb megbüntet ezért a ballépésért. Vannak ugyanis olyanok, akik tényleg így csinálnak filmet: a Dogma-csoport tagjai Dániában. Ebben a stílusban készült az Olasz nyelvlecke kezdőknek is, amit tegnap láttam DVD-n.

Soha nem gondoltam volna, hogy ordítani fogok egy kis profi világításért vagy legalább valami minimális hangmérnöki munkáért. Persze az első öt perc után feltűnt, hogy ez a stílus része, ezt még el tudtam volna fogadni. (Bár meglepődtem azon, hogy milyen fontosak is nekem a klasszikus filmkészítés hagyományai.) Ennél sokkal nagyobb baj, hogy a történet sem tetszett még a minimális mértékben sem. Nem is annyira megvalósításában, mert ha már ez volt a feladat, végül is megoldották, a színészek színész módjára tették dolgokat; inkább az alapkoncepció az, amit zsigerből elutasítok.

Nyilvánvaló, hogy a világ tele van szerencsétlen és megnyomorított sorsokkal, diszfunkcionális közösségekkel és helyekkel, szenvedőkkel, depressziós, szomorú emberekkel. Az is világos, hogy a művészetnek erre valahogy reflektálnia kellene. Kérdés azonban, hogy reflexiónak tekinthető-e, ha ezt a szenvedést fiktív alakokra tükrözzük, majd úgy ahogy van, felvetítjük a vászonra. Azt gondolom, akkor már sokkal-sokkal tisztességesebb lenne dokumentumfilmet készíteni. Ahelyett, hogy kapuzárási pánikkal, impotenciával és identitáskrízissel küszködő középkorú férfiakat, a rák okozta fájdalomtól félőrült, akoholista vénasszonyokat, az elvakultságig megkeseredett özvegyeket, a drogfüggőségből éppen csak partra evickélt exbűnözőket, abnormális családjuk miatt teljesen elmagányosodott középkorú nőket találunk ki, hozunk össze sokszor teljesen mesterkélt helyzetekben, aztán kínozzuk őket szisztematikusan teljesen kiszámítható jelenetek sorozatában, megkereshetnénk a valódi impotenseket, rákosakat, drogfüggőket, özvegyeket és magányos nőket, és megnézhetnénk, hogy mit csinálnak a valóságban. Valódi példák sorozatában kereshetnénk a valódi megoldást, mutathatnánk rá valódi felelősségekre és lehetőségekre. Ehelyett ez a film a legolcsóbb történetmesélési trükkökkel operálva, a lehető legközönségesebb szentimentalizmussal próbál bennünk mesterséges részvétet kelteni — és ilyenkor már tényleg nagyon fájdalmas, hogy mindezt komponálatlan helyszíneken, rángatózó kamerával, brutálisan erős vágásokkal, filmzene nélkül teszi.

Félreértések elkerülése érdekében: nem a happy end hiányzik a filmből, mert azt, még ha egy kissé fonnyadt és szagtalan formában is, de (kissé tán gyáva módon) végül is elénk lökik. Az Antigonéból sem hiányoljuk a happy endet, hiszen a tragédiákban nem az a lényeg, hanem a katarzis, a veszteséget és a fájdalmom olyan megformálása és irányítása, hogy az végül mégis felemelje és megtisztítsa a nézőt. A Bukásban sem az a jó, hogy Traudl Junge végül elbiciklizik; a második világháború végének iszonyú tragédiáit élhetjük át úgy, hogy mi mégis megkapjuk a lehetőséget, hogy jobb emberek lehessünk. Ehhez persze óriási tudatosságra, bátorságra és elkötelezettségre van szükség a művészek részéről és ez az, ami tökéletesen hiányzik az Olasz nyelvleckéből. A pofánkba kapunk a valóságnak egy nevetségesen torz és szilánkos, ráadásul totálisan kilúgozott darabját, csócsáljuk, nyeljük le vagy köpjük ki. A rendezőnek igazából mindegy, a Dogma-szabályok értelmében a nevét úgysem lehet feltüntetni.

(Elérhető a Kormányzati Személyügyi Központ honlapján.)

A jelek szerint még nem hülyülök. Ha egy anyagot alaposan el tudok olvasni, és legalább egyszer át tudok ismételni, akkor abból le is tudok vizsgázni. Jó érzés és optimista érzésekkel tölt el a jövőre nézve.

Úgy amúgy nem lenne olyan rossz ilyen dolgokat tanulni. Vannak benne kifejezetten jól sikerült fejezetek (pl. a vezetési és szervezeti ismeretek elég jók — mondjuk egy jó részüket eleve tudtam már máshonnan), de úgy általában, amit kifejezetten hiányolok, az a tisztességes, sokáig felhasználható alapozás. Vannak nagyon általános, bevezető jellegű részek és sok a részletszabályokat részletező anyag; de a dolgok értelmét, összefüggéseit megvilágító fejezetek vagy nagyon soványak vagy teljesen hiányoznak. Pedig jellemzően mindenkinek erre lenne szüksége, hiszen ami meg a saját területén kell neki, azt legalább két év szakmai tapasztalattal a háta mögött mindenki tudja már.

Mindegy, elsőre, segédeszközök használata nélkül meglett, mégpedig hármasra, tehát ellentétben a növényszervezettan vizsgámmal, itt nem a küszöb alatt csúsztam át.

Szinte észrevétlenül csipegettem el ezt a három Rejtőt.

Az első kettő talán a legismertebb regények közé tartozik, A Három testőr Afrikában esetében egy bágyadt megfilmesítési kísérlet is volt, ami véleményem szerint hatalmas hiba volt. Amit a ponyva műfaja simán elbír — széles ecsetvonásokkal felvázolt helyzetek és helyszínek, archetipikus karakterek, kizárólag az akcióra koncentráló cselekmény, az abszurditásig elképesztő teljesítmények — azok csak iszonyatos költséggel lehetnének hitelesen filmre vihetők. Ha egyáltalán: mert persze mellé lehetne tenni hihetetlen látványt, brutálisan dübörgő zenét, de a lényegen, hogy ezek lényegüket tekintve mégiscsak kisujjból kiszopott történetek, nem változtat semmi. Nem is olvasnánk őket még mindig, ha nem Rejtő írta volna őket, a rá jellemző, szenzációs nyelvi humorral és kedves eredetiséggel. Édesapám nem azért tudja harminc-negyven év távlatából is fejből idézni a Török Szultán leveleit, mert olyan mélységes karakterábrázolásról tanúskodnak, hanem mert annyira viccesek, akkorát röhögött rajtuk az ember, amire az ember aztán egész életében emlékszik.

Mindkettő alapvetően légiósregény amúgy, akárcsak a Menni vagy meghalni első fele — persze csak úgy ábrázolja a légiót, ahogy azt egy pesti kávéházban üldögélve el lehetett képzelni. A Menni vagy meghalni különlegessége éppen az, hogy az egyik nagy légióstéma, a szökés elmesélése után egyszer csak minden átmenet nélkül átmegy egy Londonban játszódó krimibe, és csak lasacskán derül ki, a regény második fele hogyan kapcsolódik az elsőhöz.

Nem világklasszis darab egyik sem, de röhögni jó — Rejtő mégiscsak klasszikus, ha humorról van szó. Amúgy az összes könyve fenn van a Magyar Elektronikus Könyvtárban — aki klassz humorra vágyik, szemezgessen nyugodtan.

A Kalocsa egy igen sokféleképpen értelmezhető és befogadható darab. Mindenképpen legalább két történet fut egymáson, nem nagyon lehet-e eldönteni, domináns-e közülük valamelyik; ráadásul a sokszor cselekményegyes jelenetei is többféleképpen is értelmezhetők. A Vígszínház Házi Színpadán tehát egy olyan játék folyik, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy csak üljünk és figyeljünk a történetre. Újra és újra át kell értelmeznünk a látottakat és ez a játék nem ér véget színészek levonulása után sem. Nehéz eldönteni, pontosan mit is gondoljunk; valahányszor úgy tűnik, sikerült ráakadni a “valódi” értelmezésre, rögtön újabb és újabb érvek merülnek fel ellene.

Először egy játékos, meseszerű történetnek indul az egész: Lili, a Kalocsa bolygó egy izgága és nagykorúságát épp csak betöltött lakója szeretné egy kicsit kipróbálni magát az életben. Hű kiborgjával, Lalival nekiindul, hogy kipróbálja magát a Földön. Rögtön egy budapesti irodaház fitnessztermébe csöppennek. S ha már ott van a céges világban, rögtön meg is pályázik egy állást, amit végül sikerül is megkapnia, a főnök szeretője, majd a felesége lesz. Ezen a ponton kezd kibontakozni a második történet, ami sokáig szinte teljesen felülírja az elsőt. E szerint nem is egy ufólányról van szó, hanem egy nagyon is valóságos, árva földi lányról, aki az általunk is ismert Kalocsáról jön — és minden, amit eddig láttunk, az voltaképpen nem más, mint Lili fantáziájának terméke, egyfajta védekezés az szülők korai elvesztése miatt érzett fájdalom és a vidéki kisváros unalma ellen. Míg azonban a darab eleje teljesen lineáris és egyértelmű, itt már szürreális dinamizmussal folyamatosan változnak és átértékelődnek az események. Lilinek gyereke lesz, de az is lehet, hogy ezt csak képzeli, mert valójában abortusza volt — aztán mégis sétáltat egy gyereket, aki vagy az övé vagy nem. A férje szerint nem (viszont szerinte Lili meddő), viszont lehet, hogy nem is Lili az őrült/zavarodott, hanem mindössze a férj az, aki egyszerűen csak ennyire látványosan kivonja magát a gyereknevelésből. Lili végül visszatér saját bolygójára, megölik vagy öngyilkos lesz, ugyanúgy, ahogy a darab elején utalásokból megismert elődje (?) is lett — persze lehet, hogy az nem is az elődje volt, hanem ő maga, csak éppen az eseményeket nem szigorú időrendben ismertük meg.

Amint látható, egy sokszorosan többrétegű történetről van szó, ráadásul darab készítői mindenáron el akarták kerülni, hogy túl hamar kiderüljön, melyik is a tényleges, domináns szál. A folyamatos illúzió fenntartása érdekében minden lehetséges eszközt maximálisan igyekeztek kihasználni — rendszerint elég nagy sikerrel. Ilyen például Lali figurája. Lalit Lilin kívül rendszerint nem érzékeli senki — nem teljesen világos, hogy azért nem, mert ennyire szerény és jelentéktelen vagy azért nem, mert esszenciálisan más, mint a földlakók; de az is lehet, hogy azért nem, mert pusztán Lili fantáziájának a terméke. Mindenesetre mi (kezdetben legalábbis mindenképpen) úgy érzékeljük, hogy sokszor kulcsszerepe van a történet alakításában. Rendszerint éppen olyankor lép közbe, amikor Lili éppen nagyon sablonos módon pórul készül járni. Erőszakoskodnának vele, kidobnák az állásinterjúról, végletekig kihasználnák, mint szeretőt, majd mint feleséget — és akkor jön Lali, és a történet máris új vágányon halad tovább — rendszerint egy újabb krízis felé. Persze sok minden magyarázható lenne másképpen is — néha azonban Lali mintha fizikai mivoltában is megnyilvánulna más, Lilin kívüli szereplők számára is. Nehéz tehát egy skatulyába elhelyezni. Néha az a legegyszerűbb, ha egy tudathatasásos személyiség alteregójának látjuk, néha kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy mégiscsak egy kiborg.

A másik, gyakran és nagy sikerrel alkalmazott eszköz egyfajta nézőpontváltás. A darab sokszor kifejezetten Lili szemszögéből mutatja a világot; néha azonban határozottan az a benyomásunk (a világítás, a színészek intonációjának változásai nyomán), hogy a nyers, objektív valóságot látjuk. Rendszerint ezek azok a jelenetek, amelyek új és új jelentést adnak a darabnak. Ezek a fordulópontok segítenek abban, hogy végképp ne tudjuk eldönteni, tulajdonképpen mi is folyik a szemünk előtt.

Könnyen elképzelhető, hogy az elképesztően komplex rejtvényhez az értelmezési kulcsot a darab kerete adja. Az előadás eleje és a vége ugyanis a mesemondás (vagy például a gyerekek szerepjátékainak) rituális aktusaival van átszőve. Eszerint lehet, hogy voltaképpen az egész Kalocsa nem más, mint egyfajta “színház a színházban”: egy szereplőket játszó szereplők által eljátszott történet, ahol a “színészek” között nincs konszenzus abban, hogy voltaképpen mit is kellene bemutatni. Kemény, hiteles, kritikus keresztmetszetet a mai társadalomról, átszőve a modern női sors kiszolgáltatottságával, kilátástalanságával és igazságtalanságaival, vagy egy mesét, ahol végül, ha súlyos áldozatok és vérveszteségek árán is, de győzeledelmeskedik a jó. Sőt: nyugtalanító módon mintha a mi vállunkra lenne téve a felelősség: döntsük el mi, hogy hogyan akarjuk értelmezni a történetet, optimistán vagy pesszimistán, szubjektív kórtörténetként, szimbolikus értelmű parabolaként, egyfajta elénk tartott görbe tükörként vagy egy kicsit szomorkás, de azért lineáris és a műfaj szabályainak végül is engedelmeskedő meseként.

Ehhez a nagyon tömör, nagyon sokféle értelmezést lehetővé tevő színjátékhoz remek hátteret biztosít a Vígszínház Házi Színpada. Az erősen stilizált díszletek elemei igen rugalmasan idomulnak a folyamatosan változó jelentésű történethez. Kevés színész játszik viszonylag sok karaktert. Különösen sok női szerepet ismerhetünk meg — sokszor csak egy-egy jelenet, felvillanás erejéig — ezeket mindig ugyanaz a három színésznő, Majsai-Nyilas Tünde, Tarr Judit és Hullan Zsuzsa alakítja, végig ugyanabban a jelmezben, mégis megkapó változatossággal és hitelességgel. A főszereplő Lilit Láng Annamária formálja meg: nehéz dolga van, de sajnos nem is mindig sikerül száz százalékosan helytállnia. Rengetegszer kéne teljesen folyékonyan arcot, személyiséget váltania; néha ez a folyamat egy kicsit megbicsaklik, néha egy kicsit túlzásba viszi a hisztériát, ezzel egy kicsit túlhúzva az amúgy is állandó feszültséget.

A négy színésznő összjáték egy nagyon komplex és hiteles mintát ad a modern társadalom női feléből — és semmiképpen sem festenek pozitív képet a mai nők sorsáról. Szinte mindegyik alaknak közös problémája a világ férfiakra szabottsága, a férfiaknak való kiszolgáltatottság és a megfelelési kényszer. Ezeket a benyomásokat kifejezetten megerősíti a főnök-szerető-férj Endre (Epres Attila), a kizsákmányoló macsó klasszikus archetípusa; és abszolút nem cáfolja meg a védelmező, támogató szerepkört betöltő Lali (Józan László) sem. Noha végig Lilit mellett áll, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy sokkal több kezdeményezéssel, előzetes felelősségvállalással, határozottabb kiállással egészen máshogy is alakulhatott volna a történet. Persze csak akkor, ha éppen valóságos létezést tulajdonítunk neki. Ha csak a képzelet szülötte, akkor inkább azzal a gondolattal érdemes eljátszani, hogy egy gyönge és sokszor kifejezetten a végletekig kiszolgáltatott nő miért csak egy ilyen, passzív és inkább csak a kármentésben és olykor még a bosszúállásban jeleskedő védelmezőt képes elképzelni magának. Miért nem lehet inkább királyfi a fehér lovon? Nyilván azért nem, mert a mai társadalomban a szőke hercegek csillaga rég leáldozott; ezt a szerepet felvállani egyszerűen nem kifizetődő.

Fantasztikusan izgalmas játék tehát a Kalocsa; néha már egy kicsit sok is a jóból. Annyira fontos, hogy soha, egyetlen egyszer se érezhessük magunkat biztonságban, hogy egyes alternatív értelmezések mindenféle finomság nélkül egyszerűen a szánka rágnak. Ha valaki irracionálisan viselkedik, teljesen felesleges, hogy legyen valaki, aki harsányan felkiált: te megőrültél! Az ilyeneket nyugodtan ki lehetne hagyni. Lenne elég álmatlan éjszakánk ezek nélkül is.

(Én az Amazonról rendeltem.)

Amikor megvettem, persze rögtön elolvastam, azóta is bele-bele lapoztam, ha valami gyors ötlet kellett, de a tegnapi kihívás után úgy éreztem, nem ártana még egyszer alaposan és szisztematikusan átolvasni, hogy helyére kerüljenek a fejemben a dolgok.

Sokan gondolják, hogy a modellfotózás az csak inspiráció meg egy szép modell; én úgy tapasztaltam, ez már csak a hab a tortán, ami igazán kell hozzá, az rengeteg háttértudás és nagyon erős tudatosság. És bármennyire is meglepő volt ez nekem elsőre, de nem elég csak szépen bevilágítani egy modellt aztán rábízni az érzéseire; tényleg rengeteg múlik azon, hogyan tartja magát — és egy fotón azok a dolgok is szembeötlőek lesznek, amiket a való életben észre sem veszünk.

Az elsősorban a divat/glamour műfaj művelőinek szóló könyv a fotózásnak pont ezt az aspektusát mutatja be, nagyon részletesen, alaposan, didaktikusan, rengeteg jól felhasználható példán keresztül. A könyv felépítése (tulajdonképpen anatómiai tájegységekre bontva mutatja be a kérdést) azt is segíti, hogy fotózás közben gyorsan fel lehessen lapozni.

Könyvből persze nem lehet megtanulni fotózni, de egyre inkább az a meggyőződésem, hogy könyvek nélkül se.

« Későbbi bejegyzések Korábbi bejegyzések »