Elkerített Város

Panodráma: Más nem történt

Trychydts ||| 2015., február 10., 23:07 |||
Kategóriák: ,

Panodráma legújabb produkciója, a középiskolás fiatalokat rendszeresen molesztáló, szexuálisan kihasználó Sipos Pál ügye (a történteket először a 444.hu tárta fel) alapján született Más nem történt az eddigiektől eltérően nem verbatim színház. Pass Andrea saját feldolgozása egy olyan erős, őszinte és elegáns megközelítésnek bizonyult, hogy az előadás végére maximálisan elmúlt belőlem a kezdeti húzódozás.

Talán a legerősebb része a darabnak, hogy belülről ismerhetjük meg ezt a történetet. Mivel az előadás nézőpontja a diákoké, köztük vagyunk, azt látjuk-halljuk, ami órák alatt/közben/után, házibulikon, otthon és iskola utáni foglalkozásokon történik, csak azt tudjuk, amit ők. Látjuk, hogy van egy népszerű tanár, érthető, hogy miért kötődnek hozzá a fiatalok — nem tartja magát túl mereven a szabályokhoz, de mégis csak értelmes keretek között rugalmas. Meghallja a valódi problémákat, és segít, ha csak lehet: a kiválasztott prűd matektanárnő helyett megoldja a szexuális felvilágosítást, érzelmi-szellemi iránymutatást ad az identitáskrízisben levő gyerekeknek. Elfogadja őket olyannak, amilyenek, nem akar mindenbe beavatkozni — talán éppen ezért lehet hiteles példakép. És éppen ezért hat mellbevágóan, amikor elkezdjük sejteni, hogy hogyan él vissza azoknak a bizalmával, akikről azt gondolja, hogy elég magányosak és sebezhetőek ahhoz, hogy büntetlenül lehessen náluk próbálkozni.

Szimpatikus, hogy a hangsúly nem a részleteken való csámcsogáson van, hanem a probléma valódi mélységeinek bemutatásán. Láthatjuk a fiatalok tanácstalanságát, az énkeresés magányosságát, a generációs problémákat, a nevelési és az oktatási módszerek elégtelenségét, elavultságát, a felnőttek korlátoltságát és a gyerekekre ható saját bizonytalanságát. A gyereknevelés akkor is egy nehéz feladat, ha megvan ennek a megfelelő kultúrája; a mai magyar valóságnak viszont a tanárok gyakori kontraszelektáltsága éppen úgy része, mint a szülők tájékozatlansága, érdektelensége vagy frusztrált szerepzavara.

Hogy pontosan mi történt a darabban megalázott gyerekekkel, az tulajdonképpen a néző elképzelésére van bízva, de nyilván alapjaiban befolyásolja a véleményünket, mennyit tudunk az eredeti, valóságos történetről.

Mind a rendezés, mind a játék minimalista letisztultságában is nagyon erősen hat. Senki nem mesterkélt vagy erőltetett; sokszor a nyomasztó történet ellenére is muszáj nevetnünk, annyira hitelesen köszönnek vissza a mindennapi élet visszásságai, felemás, fonák helyzetei. A Panodráma Facebook-oldalán az osztályt játszó fiatalokkal készült interjúk révén egy kicsit jobban is megismerhetjük őket; rám Dombi Diána,  Szepes Anna és Potocsni Klaudia hatott a leginkább.

A darab vége az egyetlen, amit nem nagyon tudtam hová tenni. A testnevelőtanár nélkül maradt diákok kimennek a parkba, sétálgatnak, beszélgetnek a napon, a fiúk udvarolnak a lányoknak, az élet megy tovább. Miközben — ezt már csak az újságcikkekből tudjuk — az esetek elszenvedői évekig, évtizedekig szenvedtek a történtekről. Ez a feszültség viszont számomra feloldódik a záró jelenettel. Persze ez nem jelenti azt, hogy a felvetett kérdések ne foglalkoztatnának azóta is.

A Blackwell-sorozat: valódi dráma point-and clickben

Trychydts ||| 2014., november 17., 14:15 |||
Kategóriák: ,

Valami igazi, jóféle történetre vágytam. Legyen eleje, közepe, vége, legyen egy jól megkonstruált logikája, legyenek benne érdekes, többdimenziós karakterek, érdekeljen, mi fog történni legközelebb, de ne gyötörjenek felesleges klisékkel. Ezzel az elsődleges elvárással kezdtem el nézelődni egy új játék után. Jó sok keresgélés után egyszer csak szembejött a Blackwell-sorozat trailere.

Annak ellenére belevágtam, hogy nem vagyok a point-and-click kalandjátékok nagy rajongója: általában a harmadik rejtvénynél elveszítem a türelmemet, és onnantól kezdve folyamatosan váltogatok a játék és a walkthrough között. Amit itt nagyon élveztem, hogy az ötödik (és egy kicsit a negyedik) részt nem számítva a rejtvények alapvetően nagyon intuitívak. Megkövetelik, hogy az ember elmerüljön a világban, hogy utánanézzen a dolgoknak, de nagyon kevés a kifejezetten erőltetett, a játékmechanika vagy a világ belső szabályait megerőltető, természetellenes feladvány. Általában olyan megoldásokat kell keresni, amikben az életben is gondolkodnánk. Persze aki brutális rejtvényeken szereti törni az agyát, annak a sorozat aligha ajánlható igazán jó szívvel. A Blackwell-történetekben ugyanis nem a feszült, izgalmas játékmenet a lényeg, hanem az előttünk kibontakozó drámák, az érdekes konfliktusok, és egy gyönyörű, nagy ívű történet: három női generáció küzdelme egy nehéz spirituális örökséggel. Inkább egy interaktív történetről van szó, mint klasszikus értelemben vett játékról.

A sorozat alapgondolata, hogy a kísértetek tulajdonképpen olyan lelkek, akik nem tudnak szembenézni a halálukkal és itt ragadtak a Földön. Ahhoz, hogy tovább lehessen őket segíteni a létezés következő fázisa felé, szükség van valakikre, akik ráébresztik őket, hogy nincs más lehetőségük, mint elfogadni a megváltoztathatlant. Ezt kiválasztottak kis csoportja párban végzi: a páros egyik tagja egy Földön maradt, de helyzetével már tisztában levő lélek; a másik egy médium, aki ember ugyan, de képes látni a spirituális világ lakóit is.

Blackwell Epiphany-1

Joey Mallone a harmincas években halt meg; első médiuma Patricia Blackwell lett volna, ha az hajlandó lett volna megadni magát a neki szánt sorsnak. Lányát, a vagány, független, láncdohányos Laurent ennél már jóval keményebb fából faragták; egy vállrándítással tudomásul veszi a helyzetet és elfogadja a rá szabott feladatot. A második, hetvenes években játszódó (szerintem egyértelműen a legjobb) epizódban vele játszhatunk. A többi rész középpontjában pedig már Lauren unokahúga, a kissé bizonytalan, visszahúzódó, egy new yorki lakásban éldegélő írópalánta, Rosangela áll — az ő ismerkedése a spirituális világgal, küzdelme a végzetével, személyiségének alakulása lesz a játék elsődleges tétje.

A sorozat mindegyik darabja ugyanarra sémára épül: először két kisebb retélyhez kell megtalálnunk a kulcsot, hogy aztán az események egy nagy konfliktusba torkolljanak, aminek megoldása egyszerre zárja le a történteket és nyitja meg az utat a következő rész felé, mindenféle olcsó cliffhanger nélkül.

A nyomozások jelentik a sorozat legerősebb részét. Ahhoz, hogy egy kísértet továbbléphessen, rá kell ébrednie, mi is történt vele valójában, mitől jutott zsákutcába az életük rendszerint már a haláluk előtt — Rosangelának ezt kell kiderítenie. A játék alkotójának, Dave Gilbertnek pedig kiváló érzéke van ahhoz, hogy empátiát ébresszen bennünk mindennapi emberek problémái iránt. Ahogy felkutatjuk múltjuk helyszíneit és szereplőit, mi is úgy átérezzük, hogy minden élet valódi dráma, dilemmák, nehéz morális és egzisztenciális helyzetek, emberi bűnök és tévedések, apróbb örömök és nagy fordulópontok összessége, amelyek mozaikként, a szemünk előtt állnak össze egy egyszeri és megismételhetetlen egységgé.

Mindenközben a főszereplőknek is megvannak a maga kétségei és terhei. Joey ugyan tapasztaltabb partnereinél, több mindent látott, már a halálon is túl van, de a maga módján ugyanúgy esendő, mint ők. Lauren kemény és strapabíró, de lassan kezd belefásulni ebbe a nehéz és magányos életformába; Rosangelának pedig egyik pillanatról a másikra fel kell adnia az eseményekkel való folyamatos sodródást és meg kell tanulnia felelősséget vállalnia tetteiért. Az epizódok között mindenki változik és fejlődik, egyéniséggekként cselekednek. Személyiségüket még kézzelfoghatóbbá teszik a dialógusokat felolvasó, végig egyenletesen professzionális munkát végző színészek. A remekül megírt és előadott szövegek elevenítik meg igazán ezt a világot; minden fájdalom, veszteség és megpróbáltatás számunkra is érezhető lesz.

Külön élveztem, hogy a sorozat milyen szervesen kötődik a valódi New Yorkhoz. Minden részben fontos szerepet kapnak valóságos helyszínek, valós new yorki személyiségek, mint például az excentrikus Joe Gould vagy Joseph Mitchell, a New Yorker legendás publicistája. Ez a történet nem játszódhatna bárhol és bármikor: ez megint olyasmi, ami egyedivé és megismételhetetlenné teszi ezeket a kalandokat.

BE-shot6

A sorozatnak egyetlen valódi negatívuma van. És szögegezzük le: ez tényleg nem az erősen old school, pixelizált design. Mint a klasszikus point-and-click játékok, ez is kétdimenziós képernyőkön, erősen korlátozott környezetekben játszódik. A rajzok ugyanakkor olyan hangulatosak, olyan tökéletesen illeszkednek a történetbe, olyan erős atmoszférát teremtenek, hogy ezt jóformán észre sem vesszük. Mivel a játékmechanika is nagyon intuitív, a történet teljesen magába szippantja az embert — nekem olyan volt játszani, mintha filmet néznék.

Ami viszont tényleg zavart, az az egyenletlen játékélmény: az egyes epizódok messze nem egyenértékűek, de még csak nem is arról van szó, hogy mindegyik jobb lenne, mint az előzőnél. A Blackwell Legacynál mindenki csak belerázódik a sorozatba — nem történik túl sok minden, éppen csak elindul a történet, a játékmenet is extrém módon lineáris. Egy négy darabos bundle első darabjának azért megteszi. Nekem az egyértelmű kedvencem az Unbound volt. Hetvenes évekbeli hangulat és Lauren Blackwell, a zseniális Dani Marco alakításában; érdekes karakterek, megkapó személyes történetek, pengeéles dialógusok, kesernyésen melankolikus hangulat: minden együtt van, optimális keverékben. A következő epizódon, a Convergence-en is segítség nélkül tudtam továbblépni. A történet nem volt olyan egyenletes sodrású, mint az előző rész, de voltak nagyon eltalált, emlékezetes mozzanatok.

BE-shot5

A mézeshetek a negyedik résszel értek véget. Nem mintha sztori nem lenne magával ragadó, nem lennének benne finom, jól megkomponált epizódok és az alkalmazott megoldások sem repetitiívek. Ugyanakkor a The Blackwell Deception már nagyon, az ötödik (The Blackwell Epiphany) pedig iszonyatosan nehéz; az előbbinél még csak alkalmanként akadtam el, de az utóbbinál már rendszeresen — előfordult, hogy kifejezetten kifejezetten irritált a kalandjáték-logika. Persze lehet, hogy egy point-and-click veteránnak csupán könnyű kikapcsolódás, amibe nekem simán beletört a bicskám; nekem inkább akkor csak az nem világos, hogy ők mit kezdtek az első három epizóddal. Ha nem érdekelt volna a történet, az ötödik részt biztosan nem játszom végig; néha így is a határán voltam, hogy otthagyom az egészet (a frusztrációt pont az okozta, hogy a cselekménnyel szerettem volna haladni, nem pedig azt keresgélni, melyik képernyőn nem vettem észre pár aktív pixelt). Ami pedig kár lett volna, mert a befejezés is nagyon eredeti, érzelemmel teli, megrendítő és játéktól meglepő módon katartikus.

Nyitott világ, sokféle befejezés, lélegzetelállító 3Ds-grafika, óriási replay-value nincs a játékban. Ha valaki egy klasszikus szemléletű, mégis modern, elgondolkodtató, filozofikus és érzelemteli, kísértethistóriákba és krimibe öntött lélektani drámára vágyik a számítógépes játék médiumának közvetítésében, az viszont itt megtalálhatja, amit keres.

Az első négy rész egyben, az ötödik pedig önállóan beszerezhető közvetlenül a kiadótól vagy a Steamen keresztül is (bár a kiadó is ad ingyen Steam-kódot, ha kérünk).

Az üldözött (A Most Wanted Man), 2014

Trychydts ||| 2014., szeptember 28., 9:29 |||
Kategóriák: ,

Kidolgozatlan szálai, elnagyolt karakterei és a realizmus teljes hiánya teszi még unalmasabbá ezt a teljesen érdektelen történetet. A képi világ legalább igényes, de újszerűnek semmiképpen sem mondható: melankolikus, visszafogott ábrázolása eléggé hasonlít mondjuk a Drive című filmére, csak ott funkciója és van és egy jó filmet illusztrálnak vele.

A trailer alapján sokkal többre lehetett számítani — feszült cselekményszálakra, érdekes morális dilemmákra és áramvonalasított akciósztárok helyett hús-vér karakterekre. Mivel Az üldözött John le Carré regénye alapján készült, nyilván senki nem várt túlzsúfolt akciójeleneteket vagy folyamatosan feszített tempójú cselekményt, de gondolhattuk, hogy ezt majd pótolja a felvetett problémákban való aprólékos elmélyülés vagy a szereplőkkel való azonosulás lehetősége. Egyikre sincs módunk.

Felbukkan egy fiatal, koszlott csecsen Hamburg utcáin. Mivel a neve felmerült egy terrortámadással kapcsolatban és egy négyfős, alulfinanszírozott, illegális (papíron nem is létező) terrorelhárító szuperteam fiatal tagja észnél van, ezért egy mobiltelefonnal készült fotó és néhány bejelentés alapján rögtön kiszúrja. Ha valaki igazán figyel, az tulajdonképpen itt leírhatja magában a filmet. Hamburg egy 1,7 milliós nagyváros — kikötője feltételezhetően hemzseg a “gyanús” alakoktól. Megjegyzem, szerencsétlen Issa Karpovban az égvilágon semmi gyanús nincsen, egy vasággyal ötven kilós, szakállas, szakadt, figura, aki suttogásnál hangosabban szinte soha nem beszél, már ha egyáltalán. Valaki mégis készít róla egy képet mobillal, ezt valahol rögzítik, ahol ez a teljesen elszigetelt fiatal kém kiszúrja, és főnökei kapásból érdemesnek tartják arra, hogy a nap huszonnégy órájában utána loholjanak. Ez a tökéletes senki valamiért a rivális, legális elhárításnak is iszonyú fontos lesz hirtelen. Az arrogáns, lihegve beszélő, vízilószerűre vett Bachmann (a féllegális csoport vezetője) mégis vállalja érte a súlyos hivatali konfrontációt, az amerikai nagykövetség csinos, ámde pengeéles elméjű szakértőjét bevonva sikeresen tartja vissza a teljes német nemzetbiztonsági gépezetet, csak hogy szabadon keresgélhesse Issát. Pedig az első pillanattól kezdve tudják, hogy az illető terrorista hátterére egy 24 órás, orosz stílusú kínvallatás az egyetlen bizonyíték.

Megindítják hát a hajtóvadászatot — mivel erőforrásaik nincsenek, ez leginkább olyan, mintha a szénakazalban hűtőmágnessel kellene megtalálnunk azt a bizonyos tűt. Szerencsére a mobiltelefon egy hajléktalan, krónikus és súlyos alkoholizmusal küzdő exkatonát is beazonosít, akit már gond nélkül megtalálnak Bachmann egyik törzshelyén, egy lepukkant lebujban. Miután sikeresen felemelik a fejét az asztalról, ott helyben megtudják tőle: Issa valamiért felbérelte, hogy “találja meg” neki egy helyi bank igazgatóját. Gyanús Watson, nagyon gyanús.

Kábé az első tíz percnél járunk. Ha itt kimerevíthetnénk a képet és mindent átgondolnánk, akkor már eleve tudhatnánk, hogy csak egy olcsó bűvésztrükkről lehet szó, semmi másról. Ha ilyen iszonyatos erőfeszítést kell tenni annak érdekében, hogy kém és kémvadász találkozzanak, akkor ott tulajdonképpen mindennel baj van vagy lesz — pusztán a szereplők történetbeli pozíciója erre predesztinálja őket. Ha szükség van erre a nevetséges hókuszpókuszra, akkor annak nyilván oka van — kis gyakorlattal előre meg lehetne jósolni az egész film végét.

A további cselekmény tulajdonképpen két szálon fut, néhány, még ezeknél is érdektelenebb mellékszállal. Bachmann megpróbálja elkapni Issát; Issa néhány muszlimmal a helyi szegénynegyedből és egy fiatal, tapasztalatlan, dacból aktivistásodó ügyvédnő segítségével pedig megpróbál valahogy elrejtőzni és új életet kezdeni. Némileg hátráltatja őket ebben, hogy semmiféle tervvel nem rendelkeznek, illetve a célt sem látják maguk előtt; ehhez képest dicséretes, hogy legalább néha futkosnak ide-oda, mint a mérgezett egér. Az első igazán elszalasztott lehetőség itt van. A félig csecsen, félig orosz, árva, elhagyatott, súlyos egzisztenciális és identitáskrízissel küszködő (viszont németül kiválóan beszélő) Issa alakja érdekes is lehetne, ha lehetőséget kapnánk arra, hogy legalább megpróbálhassunk azonosulni ezzel az első látásra tökéletesen antipatikus karakterrel. Akár valamiféle katarzis felé is eljuthatnánk — csak hát ehhez érdemi időt kellene töltenünk vele, meg kellene ismernünk úgy is, hogy nem épp zavaros dolgokat mond vagy egy papírrepülőt dobál. (Ennek a jelenetnek az eredeti, szándékolt értelmére még mindig nem jöttem rá. Mi visz rá egy felnőtt, alapjában véve azért mégiscsak értelmes embert arra, hogy vég nélkül ugyanazt a papírrepülőt dobálja egy egy méter távolságban levő vastag, műanyag fóliába? Néha még beszélgetés közben is?)

Menet közben persze kiderül, hogy Bachmann-nak azért csak megvan a saját, magasabb szintű, messzire vezető és valóban jelentős, nagybetűs, körmonfont, igazi mesterkémhez való Terve — kár hogy triviláis, némileg átlátszó és feltételezéseken alapszik, arról már nem is beszélve, hogy alapjában véve az égvilágon semmi köze nincs az egésznek Issa Karpovhoz. Ő csak azért van berángatva a képbe, hogy a Bachmann által álmatlan éjszakákon kigondolt tíz perces rendőrségi rutinakció (aminek körmönfontsági szintje megegyezik egy meglepetésszerű NAV-ellenőrzéssel a sarki éjjel-nappaliban) kitöltsön egy teljes filmet. Bachmannt és társait ez a nagy, magasztos terv próbálja érdekesebbé tenni, alapjában véve tökéletesen sikertelenül. A láncdohányos, masszív alkoholista Bachmann zsíros fejében végül nincsen sokkal több gógyi, mint amennyit első pillantásra kinéznénk belőle. Társai meg leginkább csak néznek. Egyikükről még kiderül valami érdekes, de ezért soha nem néztem volna meg a filmet.

Az üldözöttnek tulajdonképpen nincs is igazi tétje, ha mindent lecsupaszítjukk, elvesszük a felesleges sallangokat, kihúzzuk a vargabetűket, az üres, sablonos fenyegetőzéseket az ipari hulladéklerakónak ábrázolt Hamburg kevésbé szimpatikus külterületein, a szőke ügyvédnő szerencsétlenkedéseit saját biciklijével, akkor tulajdonképpen az marad, hogy egy magas rangú katona és egy félig bukott tucatkém azon vitatkozik, ki hallgasson ki először egy gyanúsítottat, és hogy melyikőjük mellé álljon a CIA. Ilyesmin meg nem szoktuk csuklóig rágni a körmünket.

Maleficent (Demóna), 2014.

Trychydts ||| 2014., június 25., 22:38 |||
Kategóriák: ,

Érdekes csavarjai, az eredetitől való elrugaszkodás képessége és feminista felhangjai miatt lehet kellemes élmény a Maleficent. Nincs kedvem panaszkodni, örülök,  hogy megint itt egy nézhető fantasy; azt azért jobban szeretem, ha egy film egyformán képes gyerekeket és felnőtteket megszólítani.

Nehéz nem észrevenni bizonyos hasonlóságokat a Hófehér és a vadásszal; a gonosz szereplő motivációi itt is hitelesek és érthetőek. Az erős,  hatalmas tündérnek egy nemi erőszakot idéző jelenetben levágják a szárnyát — az áruló ezzel megszerzi ugyan a trónt, de egy könyörtelen ellenfelet is teremt saját magának. A királylányt sújtó átok az eredeti meséhez képest jóval több csavart hoz még a történetbe és a befejezés is összetettebb.

Ami nem világos, hogy kinek is szól tulajdonképpen a történet. A film a korhatáros besorolás elvárásainak megfelelően teljesen mentes a vértől; ez nem jelenti azonban azt,  hogy ne lennének benne brutálisan erőszakos vagy felkavaró jelenetek. Az uralkodón lassan elhatalmasodó téboly például nem tudom,  mennyire befogadható gyerekszemmel; van egy-két szexuális célzás is, aminek megértéséhez biztosan kell egyfajta érettség. Ha viszont az érettebb fiatalokat és a felnőtteket célozza a film, akkor viszont egy kicsit sok az édeskés látványosságokból, amik érzékeltetik ugyan, merre halad a cselekmény, de elveszik az időt a karakterek további elmélyítésétől, a bonyolultabb konfliktusok felépítésétől.

Pont vizuálisan amúgy nem is túl erős a film; hogy számítógéppel mindent meg lehet csinálni,  ma már aligha újság, de nagyon kevés az igazán erős, egyedi pillanat. Az emberek várának monumentális tömbje például remekül működik, a hatalmas mágikus teremtmények is a helyükön vannak; ami sokszor hiányzik, azok az apró részletek, amelyek valóban élővé tennék a világot.

Érdekes, hogy a cselekményt szinte kizárólag a női szereplők mozgatják — a vásznon is sokkal többet vannak jelen és ők azok, akik aktívan felfedezik, alakítják,  belakják a világot,  ők rendelkeznek valódi hatalommal is. Önállóan, egyedül, szinte kizárólag nők képesek kimozdulni a négy fal közül. A férfiak a falak között várják,  hogy történjen valami — ha mégis átvennék a kezdeményezést, rendszerint hamar visszafordulnak. Ugyanez a dualizmus tükröződik vissza a világ földrajzi beosztásában. Az emberek férfias országa mechanikus,  halott,  statikus; a mágia nőies (és női uralom alatt álló) birodalma organikus, változékony,  élettel teli. Az előbbi alapelve a tekintély; a másiké a valós kompetencia és az akarat. A film végén bekövetkező politikai fordulat pedig végképp állást foglal ez utóbbi életszemlélet mellett.

Angelina Jolie szemlátomást lubickol a szerepében; a karakter koncepciójának kialakításában is komoly szerepe volt, ami ennek megfelelően kellően érdekes és összetett is. A többi színész alakítása már nem ennyire egyenletes vagy színvonalas. Lehet, hogy itt is csak a karakteres koncepció hiányzik a rendezés mögül. Nyilván másképp kéne játszani egy mesefilmben,  mint egy minden korosztály számára élvezhető fantasy filmben. Összességében véve talán egy kicsit sok a kompromisszum,  de a végeredmény azért így is tetszetős.

Populaire, 2012

Trychydts ||| 2014., június 24., 19:23 |||
Kategóriák: ,

Maga a történet önmagában éppenséggel semmi extra nem lenne: laza és leplezetlen gátlástalansággal emeli át a My Fair Lady alapgondolatát és adaptálja azt játszi könnyedséggel egy ötvenes évekbeli francia kisvárosba. De hát kevesen lehetnek, akik azért ülnek be erre a habkönnyedségében is mesterien kitempózott, rafináltan pimasz limonádéra, mert komolyan izgulni szeretnének azon, hogyan alakul a naiv, vidéki őzikelány és a becsületes, jóképű biztosítási ügynök közös sorsa.

A történetet a gépírás forradalma, illetve az írógép, mint a modern kor szimbóluma bolondítja meg. Annak idején valóban rendeztek gépírásversenyeket; olyan pálya volt ez, ahol természetszerűleg a nők mozogtak otthonosabban. Kifjezetten ügyes, ahogy a film a sportfilmek sémáit — felfedezés, edzés, kezdeti kudarcok, gyors felemelkedés, a döntő pillanatban egy váratlan húzás — milyen ügyesen vegyíti a film a romantikus vígjátékok fordulataival. A modern, dinamikus, dolgozó nő imidzse is kifejezetten jól áll a történetnek — az ötvenes évekre pont jellemző is ez, és több helyzetben is egészen újszerű megoldásokra ad lehetőséget.

Az egész filmben a legjobb talán éppen az a kettősség, ami a My Fair Lady sztoriját is előre vitte: a két közös cél érdekében dolgozó ember viszonya és motivációi kezdetben nagyon világosak. Kapcsolatuk később egyre érzelemgazdagabbá válik, ráadásul azzal egyidőben, ahogy mi is egyre jobban megismerjük őket: így aztán nemcsak a kapcsolat, de a karakterek is árnaltabbak lesznek. Kiderül, hogy a naiv lány nagyon is önálló és karakán tud lenni még egészen idegen közegben is; a férfi alakjához pedig családi és baráti köre ad újabb kontúrokat. Így épül fel az a feszültség, ami miatt izgulni tudunk a hősökért: nem szeretnénk, ha lemaradnának egymásról.

A zene — ami sokszor a történeten belül is fontos szerepet kap — önmagában is élvezhető, de a filmmel együtt egyenesen parádés a párosítás. A szerkesztésen és az operatőrmunkán a francia filmek legszebb hagyományait ismerhetjük fel: az üde színek, a pergős vágások, a nem túl feszes, de azért nagyon tudatos tempó mind-mind egy iránya tolják az élményt.

Ha nem is egy korszakalkotó darab, azért a kisebb kedvencei közé bárki pirulás nélkül felveheti.

Reader’s Log — Karafiáth Orsolya: A házikedvenc

Trychydts ||| 2013., december 28., 2:39 |||
Kategóriák: ,

Ez egy rossz könyv. Hihetetlen bárgyúságát, a közhelyes, unalmas, a mesék eszköztárát ötlettelenül és hibásan alkalmazó fordulatait csak igen kevéssé ellensúlyozza rövidsége, Filó Vera illusztrációi pedig sajnos csak rontanak a helyzeten. A Kicsi Lili mélysége, komplexitása és őszintesége után Karafiáth Orsolyának ezúttal sikerült erősen mellényúlnia.

Nem mese ez, mert a meséhez archetípusok kellenének, jól megfogható karakterek, biztos kezű történetvezetés és egyértelmű lezárás. Ehhez képest csak a befejezéssel három fejezeten keresztül maszatol a szerző, a karakterek nem archetipikusak hanem csak nehézkesen és töredezetten felskicceltek. (Egy-két szereplő esetében még a könyv vége felé is vissza kellett lapoznom, hogy eszembe jusson, kiről is van szó.) A konfliktusok is ide-oda lötyögnek a könyvben, a nehézségeken inkább átmásznak a szereplők, semminthogy megküzdenének velük. A tragikomikusnak szánt alapsztori, hogy van egy ház, aminek valamennyi lakóján groteszk átok ül; ide csöppen be a főszereplő, Orsi. Csakhogy mihelyst kiderül, hogy valami gond van — pl a szépnek kinéző lakás elég gyorsan lerohad — rögtön lesz is rá viszonylag egyszerű megoldás (valaki jön és mindent megszerel). Egy mesében ez nem mehet ilyen egyszerűen Ha viszont nem mesében járunk, akkor bátorság kellene, markánsan felvállalt témák, drámai fordulatok, kegyetlen humor vagy valami, aminek a játékosnak tűnő forma álcául szolgál. Van itt valami prüncögés a női testképpel, de olyan halotthalovány és jelentéktelen a mögöttes gondolati tartalom, hogy még akkor járunk jobban, ha azt gondoljuk, nem direkt volt.

A könyv ismét közös vállalkozás Filó Verával, csakhogy ami remekül működött a Cigánykártyában és a Kicsi Liliben, az itt sajnos abszolút nem segít: az illusztrációk hűen ábrázolják az egyes lapokon történeket, csak mivel ez egy igénytelen könyv, a rajzok is inkább hatnak idegesítő mázolmányként.

Azt gondoltam, Karafiáth Orsolya a Maffia Klubbal  sikeresen elérte a mélypontot; azóta már négy év is eltelt, még egyszer ekkorát nem fog hibázni. Csakhogy ahogy a detektívregények műfaját is hiába áztatja valaki intertextualitásba, ha nem érti a detektívregény műfaját, ugyanúgy, ha valakinek nincsenek a vérében a mesék törvényszerűségei, az nem is fog tudni ebben a formavilágban alkotni. Szerencsére még sikerült Szenteste átrágnom magam rajta, így feltűnés nélkül vigasztalódhattam egy tányér bejglivel.

Crossing lines (2013.)

Trychydts ||| 2013., december 28., 2:13 |||
Kategóriák: ,

Tetszett az alakítása a Dark Knight nyitójelenetében (ő volt a bankmenedzser, aki sörétes puskával száll szembe a banrablókkal), így felfigyeltem az William Fichtner interjújára a Magyar Narancsban. Ez tulajdonképpen új sorozatát promótálta, amit annak ellenére meg tudtam nézni időben és legálisan, hogy a tévében a night shiftem alatt ment. Most várjuk a második évadot.

Kár lenne persze hibátlannak nevezni a szériát, az új sorozatok számos gyermekbetegsége előkerül, a nehezen összeálló szereplőgárdától kezdve a különböző hátterű szereplők összerántásának nehézségén át a sztori kezdetbeli hiányosságain. Az Amerikából nézve izgalmasan egzotikus helyszíneken (Európában) játszódó, interdiszciplináris nyomozócsapat története ráadásul nem csak egy szálon fut: mindenkinek megvan a maga kis története, amit a rendelkezésre álló negyven percben ki is kéne bonyolítani, mindenkinek kell megfelelő feladatot találni és mindeközben még tálalni is kéne egy bűncselekményt. Az utóbbi elég ötletesen és színesen alakul, pl. a Criminal Minds-szal ellentétben nem csak beteg sorozatgyilkosokhoz van szükség szakértelem és nemzetiség szempontjából is vegyes összetételű nyomozócsapatra. A több részen átívelő cselekményszálak elég lassan indulnak, kissé nehezen követhetők is, viszont kifejezetten jól jönnek, ha egy kicsit jobban ki kell kerekíteni a karaktereket.

A sorozat legidegesítőbb részei az apróbb bénázások, a mobilos és a vonalas telefonok használata mintha például nem menne készség szinten az alkotóknak, és sok érthetetlen inkonzisztencia is van. Nem teljesen világos, hogy egy hatfős csapat nem nyilvános irodájában miért van szükség névtáblákra az asztalokon és a szuperhightech technikával megkent német számítógépzseni is túl sokat agyal olyan problémákon, amikhez a boltban lehet kapni a kulcsrakész megoldást. Ezeket az apróságokat segítenek feledtetni a remek jelmezek, a hatásosan sekély mélységélességgel és kontrasztos, gyönyörű színekkel felvett, szépen megkomponált jelenetek, a megnyugtató profizmussal alkalmazott operatőri megoldások, a néha nagyon ötletes dialógusok valamint William FichtnerDonald Sutherland és Gabriella Pession alakítása.

A sorozat kisebbfajta cliffhangerrel ér véget. Azt éppen nem mondhatnám, hogy lerágom a körmöm az izgalomtól, de azért érdeklődve várom a folytatást. Új íz volt ez a tíz rész bűnös élvezeteim között, ami a jó sok szar filmmel szennyezett 2013 végén képes volt egy kis normális kikapcsolódást nyújtani.

Perfect Black

Trychydts ||| 2013., december 28., 1:42 |||
Kategóriák: ,

Egy nő úgy dönt, hogy élete és művészi karrierje elérkezett egy bizonyos határhoz, szerepet kell váltania. Jelenlegi személyisége azonban korlátja annak, hogy továbbléphessen: pont az a törékeny,  finom nőiesség húzza vissza, amire eddigi karrierjét építette. Hogy meghaladhassa önmagát, szembe kell fordulnia eddigi énjével, ami viszont olyan súlyos identitáskrízisbe sodorja, hogy elméjének épsége is veszélybe kerül; testképe eltorzul, fantáziái, félelmei és a valóság szinte kibogozhatatlanul fonódik össze. Ez a helyzet egyik pillanatról a másikra eszkalálódik át bele brutális egzisztenciális válsággá, ahonnan visszaút egészen biztosan nincsen. A tét a teljes összeomlás vagy a megállíthatatlan felemelkedés.

Az összefoglalóból sokan ráismerhetnek Darren Aronofsky filmjére, a Fekete hattyúra; a leírás azonban a Perfect Blue című animére is tökéletesen illik. Bár Aronofsky tagadja, hogy befolyásolta volna a kilencvenes évek közepén készült japán film, az tagadhatatlan, hogy A Fekete hattyú egyik jelenete egy az egyben onnan lett másolva (ezért a remake jogokat is megvették), de a narratíva hasonlóságai, az alapkonfliktusok, a főbb motívumok is olyan mértékig egyeznek, hogy nyugodt szívvel kizárhatjuk a véletlen egybeesést. A két film ugyanazt az alapgondolatot dolgozza fel, más kulturális közegben, és ebből következően más megoldásokkal. Míg Nina balettáncosnő, Mima egy lányegyüttes énekesnőjéből próbál színésznővé válni.

A Fekete hattyú egy sötét, klausztrofóbiás, éjszakai New Yorkban játszódik, magányos utcákon, barátságtalan metróvonalakon, hatalmas, a külvilágtól elzárt, nyomasztó próbatermekben, az anyával közös, zegzugos, a privát szféra érvényesíthetőségét direkt nehezítő lakásban. Ellenséges környezetben, ha úgy tetszik — a mindenben és mindenkiben ellenséget látó Nina folyamatos küszködését csak aláhúzzák ezek a díszletek. Nincs egy pont (sem fizikailag, sem a történetben), ahol a főhős nyugvópontra találhatna. Ez viszont a főhőssel való azonosulást is lehetetlenné teszi: szorongásából fakadó agresszivitása a néző azonosulási kísérleteit is visszautasítja.

Erre a hatásra erősítenek rá a vizuális trükkök is, amikben valósággal tobzódik film; bár a szerepük teljesen világos, mégis kérdés, szükség van-e ezekre. Annál is inkább jogos lehet ez a felvetés, mivel a Fekete hattyú inkább monodráma, míg a Perfect Blue-ban nagyon hangsúlyosan jelen van a közeg, amiben a történet játszódik. Ninának “csak” magán kell átlépnie; a fiatal popsztárból színésszé válni akaró Mima történetének szerves része a filmvilág keménysége, a rajongótábor elfogadása, rajongók és idol viszonya.

Érdekes, hogy bár mindkét nő elveszíti a valóságot a lába alól, mégis a Fekete hattyú az, amelyik szürreálisabb megoldásokhoz nyúl. A lehetőség nyilván magát adná egy rajzfilmben, az anime mégis csak egészen ritkán él olyan eszközökkel, amelyeket ne lehetne a legtisztább filmes eszközökkel megoldani. Legtöbbször a vágás váltja ki a speciális effektusok helyét — a kamera kétszer szemszöget vált, és máris máshol vagyunk, mint eddig. Egyszerű trükk, de a film dramaturgiája annyira meggyőző, hogy Mimával együtt veszítjük el orientációs képességünket. A Fekete hattyúban mindent, amit a főhős képzel, ténylegesen láthatunk is — ilyen például a bőr alatt megjelenő fekete tollak motívuma –, ez azonban többet árt, mint használ. Egyrészt rettenetesen szájbarágóssá teszi a történetet. Aki egy kicsit is járatos a filmnyelvben, az pontosan tudja, hogy nem nézhetünk horrorfilmet, ahhoz egyszerűen kevés a vonatkozó elem. Ha viszont egy pszichológiai thrillert nézünk, akkor érthetetlen, miért kell valamit ennyire és ilyen sokat ismételve explicitté tenni. A túlzás a balettbemutatón vág a tetőfokára, amikor Nina ténylegesen hattyúvá változik — szinte már-már komikumba fordul a már amúgy is kissé ritmusát vesztett történet. A Perfect Blue klasszikusabb felépítése ilyen szempontból sokkal hitelesebb: a környezet is valószerűbb, sokszínűbbek a textúrák, változatosabbak a helyszínek, a mindennapi élet, az utcák, az üzletek, a napfény épp úgy szerepet kap a történetben, mint a főhős életébe (amúgy a Fekete hattyúéval nagyon analóg megoldásokkal) apránként beszivárgó iszonyat.

Realitás és képzelet keveredésére épülő filmekben nagy kérdés, hogy akkor most végül mi volt valóság és mi volt fantázia. A Fekete hattyú esetében egy lehetséges és teljesen ellentmondásmentes interpretáció, hogy mindent, ami zavaró, kellemetlen vagy rossz, azt csak a főhős képzeli. Az anya a záró jelentben önfeledten, estélyi ruhában, kisminkelve tapsol a nézőtéren, miközben nemrég még egy ócska pongyolában egy kopott karosszékben fonnyadó zsarnok volt. Miközben Nina mindenhol gonoszságot és intrikákat lát, olyan nyílegyenesen halad a beteljesülés felé, olyan diadalmasan oldja meg a nehézségeket, ami nagyon nehezen képzelhető el egy szupportív környezet nélkül. Lily (Mila Kunis) karaktere, ha létezik egyáltalán, mást sem csinál, csak saját példáját felmutatva, nemegyszer tevőlegesen közbeavatkozva oldja fel Nina gátlásait. (Nem jelentős, inkább csak bosszantó momentum, hogy Lily mindig feketében, Nina mindig fehérben van — egy újabb pont, ahol kevés teret engedtek a nézői értelmezéseknek.) Ilyen körülmények között viszont Nina kálváriája túlságosan könnyen és túlságosan egyszerűen oldódik fel.

Perfect Blue pontosan azért érdekesebb film, mert miközben aggálytalan személyességgel mutatja be Mima vívódását, ezzel párhuzamosan az objektív valóság is felsejlik egy időre. Mimának egy valóságos, néha markánsan kompetitív közegben kell érvényesülnie — csak a mikrokörnyezete válik életveszélyesen bizonytalanná — és az sem világos, hol végződik és hol kezdődik ez a mikrokörnyezet. Ez a kegyetlen játék az egész filmet végigkíséri — míg a Fekete hattyúban az értelmezéshez a kulcsot elég hamar megkaphatjuk, és onnantól kezdve nem kell belemerülnünk a filmbe, az anime az utolsó pillanatig bizonytalanaságban tart minket. Mima első komolyabb szerepének például az a feltétele, hogy bevállaljon egy olyan jelenetet, amiben a karakterét megerőszakolják. Tudjuk, hogy forgatáson vagyunk, mégis elég hamar elfog minket a borzalom a jelenet láttán. Elbizonytalanodunk, hogy nem váltottunk-e át egy másik idősíkra, ahol valóban megerőszakolják Mimát. Ekkor azonban kamerát kell állítani és leáll a forgatás. Az eddig abszolút traumatizáltnak tűnő Mima és brutális megerőszakolója megnyugtató, kollegiális szavakat váltanak egymással — aztán a jelenet folytatódik, hasonló brutalitással, mint az imént. És — ez az egyik kulcsfordulat a történetben — Mima identitáskrízise pont ennek a jelenetnek a hatására mélyül el még jobban. Egy másik, hasonlóan feszültségekkel teli mozzanat a fizikailag létező rajongótábor és a színész/popénekesnő viszonya; hajszálvékony a vonal, ami a tolakodást elválasztja a rajongástól, és ő maga sem biztos benne, hogy az hol is húzódik.

Ami mindkét filmnek erőssége, az a modern női szerepek összetettségének, mélységeinek, ellentmondásos mivoltának bemutatása. Ezek ugyanis jellegzetesen és visszavonhatatlanul női történetek, a szereplők női perszonák megszemélyesítésével küszködnek. Izgalmas kérdés, hogy tulajdonképpen mi ellen is folyik a küzdelem: saját maguk ellen, hogy megfeleljenek valamiféle, felülről rájuk erőltetett nőképnek; a környezet elvárásai szemben, hogy valóban megvalósíthassák önmagukat vagy egyszerűen csak egy művészi válsággal állunk szemben — amely a két nő a művészet iránt fanatikusan elkötelezettsége miatt eszkalálódik brutális egzisztenciális válsággá.

Kinndulópontként érdemes rögzítenünk, hogy munkájában mind Nina, mind Mima feladata klasszikus, archetipikus női alakok megformálása. Ninának hol egy szűzies, esendő, félénkségében tökéletes, alabástromszobor-szerű szépséget kell alakítania, hol egy csábító, romlott, szexualitását fegyverként használó végzet asszonyát. Mimának önmagának egy eszelősebb változatát kell megformálnia, maga mögött hagyva a (Japánban) klasszikus tinilány-popsztár imidzset. Egy többszörös személyiségű sorozatgyilkost játszik, akinek tudata az őt ért szexuális bántalmazások miatt hasadt darabokra: egyes szilánkok pedig mintha Mima valódi énjét tükröznék vissza. Mindegyik szerepben meghatározó, definitív jellegű a szexualitás — méghozzá minden esetben annak valamilyen kiszolgáltatottságra épülő változata.

A Fehér Hattyú represszált szexualitása ugyanúgy nem ró semmilyen kötelezettséget a hercegre és ugyanúgy nem teszi lehetővé az egészséges, nyílt, bizalomra épülő női szexualitás kiteljesedését, mint ahogy a Fekete Hattyú démoni bája, a karakter vad, értelmetlen érzékisége is leveszi a felelősséget az elcsábított férfi válláról. Kérdés, mennyire fogadható el a film azon alapállása, hogy ezek csak szerepek, végletek megjelnítései, amelyek a balett drámai végkifejletéhez kellenek, de megjelenítésükhöz egy egészséges, öntudatos személyiség képes. Lily valóban ilyen: vonzó, oldott, ugyanakkor szabad, független, önmagát és környzetét folyamatos kontroll alatt tartó egyéniség, aki számára a szerep mindig is szerep marad. A jövőbeni Nina metróbeli felvillanásai is ezt sejtetik. A látszólag — összességében — pozitív képet azonban tovább árnyalja a film elején aláhulló balettcsillag, Beth karaktere, aki a film túlnyomó részét sötét kórházi folyosókon, testileg-lelkileg megtörve tölti, illetve az anya alakja, akinek pontos megítélése ugyan Nina torz szemléletmódja miatt nagyon nehéz, de azért így is felismerhető benne a gyerekét egyedül nevelő, magára hagyott, önálló identitását feladó nő típusa. A film természetesen nem megy olyan messzire, hogy megkérdőjelezze, valóban szükséges, sőt kívánatos-e, hogy egy fiatal táncos kockára tegye személyes identitását egy olyan útért, amelyik ide vezet(het); nézőként azonban mindenképpen érdemes ezen elgondolkodnunk. Pusztán azért, mert a tradicionális női szerepek szükségképpen szexisták, nem feltétlenül kellene akár az önfeladást is megkövetelnünk azoktól a modern színészektől, akik eljátsszák — adott esetben lehetséges lenne olyan interpretációk felvállalása is, amelyek másféle szerepfelfogást követelnek meg mind a női, mind a férfi szereplőktől.

Hasonlóan nehéz egyértelműen állást foglalnunk a Perfect Blue szerepeiről — ebben az esetben ráadásul a kulturális különbségek is nehezítik a pontos értelmezést. Mima együttese, amelyből a film elején kiválik, például egyértelműen a diáklány-fétisre játszik rá; mind a dalok szövegei, mind a zoknis-tornacipős-miniszoknyás jelmezek ennek a célnak vannak alárendelve. Mima egyetlen esélye a kiemelkedésre egy olyan jelenet, amiben megerőszakolják — annak ellenére, hogy mint színésznő is csak nehezen tudja feldolgozni ezt a traumát.  Megfelelési kényszere, amellyel bizonyítani akarja, hogy nem csak énekesnőnek, de színésznőnek is alkalmas, nagyon hasonló Nina törekvéseihez. Ugyanakkor Mima traumája és krízise mégis sokkal összetettebb, mint Nináé. Nem egy szélsőségesen önmagába fordult személyiség vergődését látjuk: a külső és belső tényezők különleges egymásra határáról van szó, amelyek sokkal hitelesebbé teszik a válságot. Míg Nina karakterével sokszor kifejezetten nehéz azonosulni, Mima esetében jóval érthetőbb, elfogadhatóbb és megélhetőbb, hogy került oda, ahová. Az ő esetében sokkal kézzelfoghatóbb a munkáltatók, a rajongótábor jelentette stressz; az egyszer kialakított perszona újraformálását ők is nehezebbé teszik. Ugyanakkor az ő útja kevésbé nyilvánvalóan vezet zsákutcába. Beth-tel ellentétben itt a szerepmodell, a befutott, idősebb színésznő egy kompetens, kiegyensúlyozott, integráns személyiség, akire nem csak fiatalon van szükség, aki érzelmeit és környezetét is képes kontroll alatt tartani.

Egyáltalán nem elhanyagolható mozzanat, hogy mindkét történet elfogadhatatlan lenne női főszereplőkkel. Egy férfi esetében a fejlődés, “férfivá válás”, az egyéniség folyamatos formálódása természetes, kívánatos folyamat. Nincsenek olyan társadalmi sablonok, amelyek fogságban tarthatnák egy férfi egzisztenciáját; a környezetnek (pl. a túlzásba vitt anyai gondoskodásnak) való ellenállás sem ütközik semmiféle társadalmi tabuba. A férfi szexualitásnak nincs olyan érdemi része, amit a férfinak valós személyiségétől függetlenül surgároznia kell a külvilág felé, csak önmagukat kell adniuk. Semmiféle karakteres, erős személyiségre nincs ahhoz szükség, hogy valaki “férfias férfit” játszasson. A nőket azonban itt is körbeveszik az üvegfalak, amelyek áttörése nemcsak különleges erőfeszítést igényel, de még veszélyes is.

Kár lenne elfelejteni vagy egyszerűen csak a filmek művészi erejének betudni, hogy ez a lépés még ennek a két, végül is sikeres hősnőnek is majdnem az életébe került.

 

Miért nem tetszett a Gravity?

Trychydts ||| 2013., október 21., 12:14 |||
Kategóriák: ,

Szokásos blabla: aki végig akarja reszketni a cselekményt, ne olvasson tovább.

Végül csak elmentem megnézni a Gravityt, annak ellenére, hogy már az előzetesek alapján sem tetszett; amikor pedig elolvastam a film szócikkét a Wikipedián és még jobban elment a kedvem. A nagy felkészülés csak annyiban volt hiba a részemről, hogy az eleje abszolút szerethető — itt még más tud lenni a film, mint az összes többi klisés látványfilm. Aztán biztos, ami biztos alapon átvált vásári mutatványosbódéra.

Amíg arról van szó, hogy mennyire brutálisan idegen az ember az űrben, és hogy mennyire heroikus, hogy mégis megpróbálja, addig minden rendben. Láthatjuk, hogy egy sima csavar is másképpen viselkedik, mint a Földön; mindenre rá kell készülni, mindent végig kell gondolni, csak rádióval tudsz kommunikálni másokkal, a ruhádon kívül maga a semmi van — tényleg lenyűgöző.  A Gravity azonban nem dokumentumfilm, hanem egy katasztrófaakcióthriller, de amikor beüt a krach, még 5-10 percig még mindig sikerül eltérni a sablonoktól. Még jobban átérezzük, hogy az űr valóban maga a semmi, itt, ha lehet, még a halál is magányosabb és reményvesztettebb, mint odahaza. Valami mellécsúszik, és máris tökéletesen tehetetlenek és esélytelenek vagyunk, aprócska, egymásra utalt, de egymást is nehezen megtaláló porszemek a semmiben. A film egzisztencialista üzenete itt érezhető át igazán: amikor a két magára maradt űrhajós összekapaszkodik és úgy dönt, megpróbálnak az odafönt maradt emberi infrastruktúrát felhasználva, a minimális esélyben is bízva hazajutni az alattuk levő, tündöklően szép bolygóra.

Ennél a nagyságrendnél kellett volna maradni. Az űrutazás — ideillő képzavarral élve — amúgy sem sétagalopp; maradni kellett volna annál a szinténél, amikor a dolgok még csak reménytelenek, de nem lehetetlenek. A készítők azonban nem tudtak megálljt parancsolni maguknak — az Hemingway öreg halásza  helyett inkább egy tizennyolc sávos autópáláyán csúcsforgalomban átrohanó vak csirkéhez lehetne hasonlítani a szereplőket. Mintha a készítők megrészegültek volna az űrben játszódó, realisztikus IMAX 3D lehetőségétől, és mindent látnunk kell, amit amúgy már láttunk ezerszer csak más filmekben, más kontextusban, más tálalással, esetleg egy kicsit kevésbé fejlett technikával. Millió darabra hasadó kolosszális űrállomást, hatalamas robbanásokat, amelyek tűzfelhővel kevert lökéshulláma elöl az utolsó pillanatban bukik le a szereplő; minden második jelenet valamilyen visszaszámláláson alapul és persze mindig minden csak legeslegutolsó pillanatban sikerül. És nekünk el kéne hinni, hogy miközben mindenki mást másodpercek alatt darált le az űrben keringő hordalékfelhő, addig Sandra Bullock összes űrsétáját sértetlenül ússza meg. Persze nem sikerül neki semmi elsőre, másodszorra de harmadszorra sem — kell a feszültség. Negyedjére, megint csak hajszállal elkerülve a halált, látszólag sikerül; majd szembesülnie kell azzal, hogy eddigi erőfeszítései hiábavalóak voltak, mégis magányosan fog meghalni az űrben. Hosszú vergődés után belátja, hogy nem tehet semmit, viszont sikerül befognia egy ráadióamatőr adását — úgyhogy végül a kutyaugatást, gyereksírást és egy altatódalt hallgatva lesz öngyilkos — kiengedi az oxigént a működésképtelen űrkabinból.

Azt hiszem, ez volt a legutolsó olyan pillanat, amikor méltóságteljesen be lehetett volna a fejezni a filmet — amikor olyasvalamit vihettünk volna haza, ami egy kicsit más, mint a többi, amikor elgondolkodhattunk volna az emberi élet értelmén és lehetőségein; az emberi kíváncsiság és küzdeni akarás nagyságán. Nem lett volna hibátlan a film, de lehetett volna valamilyen. Cuarón mégis úgy döntött, visszatér a látványakciófilmek leglerágottabb kliséihez.

Még nem értünk meg arra, hogy Sandra Bullock és George Clooney egy filmben haljanak meg, pláne úgy, hogy George Clooney áldozata és utolsó leheletével elsuttogott tanácsai értelmetlenek legyenek. Úghogy Sandra Bullock — egy elképesztően igénytelen magáratalálási jelenet után — mégsem lesz öngyilkos. Nekünk pedig végig kell néznünk egy, még az eddiginél is nevetségesebb és irreálisabb (nyilván heroikusnak szánt), tömény akciósorozatot, amelyben magára maradt, űrutazásra csak félig-meddig kiképzett specialistánk jószerével már a fizikai törvényekkel is dacolva ugrik bele egyik lehetetlen kihívásból a másikba — és nyer, nyer és nyer. Minden emberi számítás szerint másodpercenként kellene meghalnia, ő mégis jókedvűen, életörömtől kacagva (nesze neked egzisztenciális válság), röpköd, kapaszodik, mászkál és improvizál űr és légkör határán, immár a hamuvá égést is kockáztatva — mert az űrben rájött, hogy az élet a vele történt tragédiák ellenére is szép. Fantasztikusan egyedi mondanivaló, bár nekem speciel hiányzott a hitelesség és az eldolgozottság, és a nagyságrendek sem voltak igazán a helyén. (Kicsit hasonlóan a Cloverfiledhez, ahol egy felhőrkarcoló nagyságú szörnynek kell romba döntenie fél New Yorkot, hogy a srác meg merje mondani imádottjának, hogy szereti.)

Apróság és csak azért említem meg, mert a zárójelenet is erre épül: voltaképpen szomorú, hogy egy ilyen filmben sem tudnak ellenállni annak, hogy Sandra Bullock mellei ne kapjanak főszerepet. Lehetne ez az a film, ahol ő is csak egy hétköznapi ember, aki nem mindennapi körülmények között sikeresen helytáll — nem mentené meg a filmet, ha nem játszanánk rá a szexista ösztönökre, de egyel kevesebb okunk lenne a panaszkodásra.

Sokkal többet nem nyújt a film. Van pár gyönyörű felvétel, de ezek inkább csak dekoratív jelleggel vannak odakenve az üres másodpercekre. George Clooney saját kliséinek desztillátumát nyújta, semmi többet; cinikus, minden helyzetben hidegvérű és profi modora, kedves és szerethető önteltsége, sármja szinte minden közönségfilmjében ott van. Hogy Sandra Bullock alkalmas-e érdemi színészi alakításra, ebből a filmből sem derül ki — egy szakember plusz egy életre szóló trauma az egész karakter. Semmi mellékeset nem tudunk meg róla, amelynek révén legalább elképzelhetnénk, milyen is valójában.

Ha meg kéne magyaráznom, miért 97% ez a film a Rotten Tomatoesoncsak találgatni tudnék. Kicsit olyan, mint a slasher műfajban a Fűrész-sorozat: aki szereti az ilyet, annak ez nagyon bejön. Látványos, lendületes, izgalmas akciófilm, minimális mellébeszéléssel és befogadást nehezítő bonyodalmakkal. Könnyen fogyasztható, happy endre végződő szórakozás. Nem kevesebb, de nem is több.

Reader’s Log: Timur Vermes: Nézd, ki van itt (Er ist wieder da), 2012.

Trychydts ||| 2013., október 14., 20:34 |||
Kategóriák: ,

Egy 2011-i napon Hitler benzinszagú egyenruhában ébred egy üres berlini telken. Így veszi kezdetét Timur Vermes brutálisan zseniális, fekete szatírája.

Egy ilyen alapötlettel nagyon sokféle irányt lehetne venni; lehetne felelőtlenül nevetséges, vontatottan, nehézkesen szájbarágós vagy nagyon megrázó. A szerző azonban egy sokkal érdekesebb irányt választ. A magától adódó helyzetkomikumok sorozatából kiindulva (mégis, hogy reagálnánk egy katonaruhában mászkáló fickóra, aki úgy néz ki, mint Hitler?) egy olyan, sodró és egyenletes lendületű történetet épít fel, ami egyszerre szellemes, humoros és ébreszt rá minket arra, mennyire védtelenek vagyunk még mindig az ügyesen adagolt gonoszsággal szemben. Időnként egy-egy brutálisan kegyetlen jelenettel emlékeztet bennünket arra, min is nevetünk valójában, kivel is azonosulunk önkéntelenül. A regény ugyanis egyes szám első személyben, Hitler szemével mutatja az eseményeket — és miközben egyetlen percig sem romanticizálja a karaktert vagy próbálja azt a látszatot kelteni, hogy a Führer bármit is változott volna hatvanhat év alatt, akkora idióta körülötte mindenki, hogy gyakorlatilag lehetetlen nem beleesni ebbe a csapdába.

A regény alaptézise, hogy a jelenkori, felelőtlenül toleráns és túlmediatizált társadalom mennyire képtelen valódi immunválaszt adni egy még olyan magától értetődően megvetendő és kirekesztendő figurára is, mint Hitler. Hitlerről természetesen senki sem hiszi el, hogy valóban az, akinek látszik — Hitler-hasonmás stand-up comedys műsora lesz a tévében. A regénybeli diktátor pedig elég pragmatikus ahhoz, hogy gyorsan el is fogadja ezt pillanatnyi adottságnak. Nevéhez ettől függetlenül is ragaszkodik és teljes nyíltsággal vállalja fel nézeteit – amit a toleranciára kondicionált és újdonságra vágyó szakmai és laikus közönség egyaránt zseniális, szemet felnyitó iróniaként értelmez. Aki pedig megpróbál fellépni ellene, azokat gyorsan félreállítja — a média és a hazugság eszközeivel, gördülékeny hatékonysággal.

Ez a megállíthatatlanság kulcsmomentum a regény befogadása szempontjából. Bár Hitelernek kezdetben hiányzik az SA és az SS, Göebbels és Martin Bormann, mint a hatalom megszerzéséhez és megtartásához  szükséges “alapvető” kellékek, de aztán rájön, a tévé, a Youtube és az okostelefonok révén is egészen jól el tud boldogulni. Nem arról van szó, hogy Hitler bármit is pacifikálódott volna — mi lettünk még nagyobb birkák. Környezete és támogatói között kezdetben senki, egyetlen pillanatra sem áll meg elgondolkodni, mi is folyik itt — a befolyó reklámbevételek, a nézettség, a honlap látogatottsága és a Youtube-megtekintések száma elegendőek ahhoz, hogy senki ne tegyen fel kérdéseket. De az is kiderül, hogy olyan szinten bele vagyunk kényelmesedve a mindennapos, trivialitások és semmitmondó lózungok szintjén folyó politikai vitába, hogy már a nácizmussal szemben sem vagyunk képesek érveket felsorakoztatni. (És ha valaki azt gondolja, ez csak túlzás, gondoljon bele, mit össze képesek vergődni magukat komoly játékosnak képzelő újságírók, politikusok, ha csak egy mai zsebnácival találják magukat egy stúdióban. Pedig őket még a regénybeli Hitler is reménytelen balfácánoknak gondolja.)

Egyetlen valódi nehézség adódik: amikor fiatal, tehetséges titkárnője megtudja, hogy nagymamája családját elgázosították Auswitzban, úgy dönt, hogy bár személy szerint csodálja Hitler újdonsült sikereit, mégsem tud asszisztálni tovább a munkájához. Hitler kezdetben értetlenül áll a helyzet előtt, aztán megpróbálja ezt is megoldani — ennek a konfliktusnak a bemutatása és feldolgozása a regény egyik legalapvetőbb fordulópontja, legkeményebb és legőszintébb jelenete.

Hitler figurája amúgy teljesen egydimenziós figura — csak azt tudjuk meg róla, ami a cselekmény előremozdításához szükséges. Ellentétben mondjuk A Bukással  (amire hivatkoznak is a regényben), Timur Vermest abszolút nem érdeklik Hitler mélylélektani mozgatórugói; egy simulékony, hataloméhes démon, a náci ideológia következetes híve. Több részletre nincs is szükség, hiszen a regény nem Hitlerről, hanem rólunk szól. A könyv humorának forrása is rendszerint az, hogy a rugalmas gondolkodású, de értelemszerűen még mindig a múltban élő diktátor hogyan érintkezik az őt javarészt zavart, reménykedő vigyorral kezelő környezetével. Reménykednek benne, hogy mégse gondolja, amit mondott, bíznak benne, hogy elég intellektuálisak ahhoz, hogy felfejtsék mondandójában az amúgy nem létező mélyebb rétegeket. Próbálják beleerőszakolni a XXI. század valóságába, de Hitler visszahúzza őket a XX. századba. Megtanulják kedvéért a helyes karlendítést, átveszik a beszédmódját, alkalmazkodnak az igényeihez. Mintha ez feloldaná a kínos helyzeteket — holott csak még kellemetlenebb és kínosabb lesz minden.

A regény látszólag csendesen és nyugodtan ér véget, egy, az első sorokhoz hasonlóan békés jelenettel. Ugyanakkor, ha igazán belegondolunk, mi is történt az utolsó oldalakon, alighanem végigfut majd a hátunkon a hideg.

Reader’s Log — Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili

Trychydts ||| 2012., december 27., 11:58 ||| 4 hozzászólás
Kategóriák: ,

Bár a verseit imádom, a szerző első regénye, A Maffia klub után nem sok jóra számítottam — azt túlburjánzó intertextualitása és alapvetően érdektelen története miatt sokadik próbálkozásra is képtelen voltam végigolvasni. A Kicsi Lili egy sokkal kompaktabb és intenzívebb történet, érzelmileg is sokkal inkább magával ragadja az embert. Talán Karafiáth Orsolya számára is személyesebbnek bizonyult ez a regény — mind az egyik, vele készült interjú, mind az a tény, hogy a könyvhöz egy trailer is készült, amelynek összes szerepét a szerző játssza, ezt sejteti.

A regény két, időben egymás után következő, de egymás mellett elbeszélt cselekményszála a főszerepelő, Lia két kapcsolatát mutatja be. Az egyiket még kamaszlányként élte meg, amikor osztályfőnöke, egy súlyos személyiségzavarokkal küzdő nő, Mari, elcsábította, és érzelmileg évekre magához láncolta. Az alapvetően pedofil kapcsolat, bár nagyon kevés testiséggel jár, mégis tönkreteszi a gyerek kamaszkorát (érdemes megjegyezni: a történet valódi eseten alapszik, a Mari alakjául szolgáló tanárnő még most is szakmájában dolgozik). A lányt izolája kortársaitól az őt a tanárnőhöz fűző titkos viszony, lehetetlenné teszi, hogy valódi, kamaszszerelmeket élhessen meg, hogy érzelmileg érett nőként léphessen be a felnőttkorba. A másik szál a főnökéhez, Lilihez kötődő szerelem, amiben Lili, ez az elviselhetetlenségig szeszélyes, sok szempontból ugyancsak sérült lány vonzza magához, szigeteli el, használja ki érzelmileg, emberileg, anyagilag egyaránt. (Semmilyen jelentősége nincs annak, hogy leszbikus szerelmekről van szó.)

A regény befogadása szempontjából kulcsfontosságú a stílus, ahogy Karafiáth ezeket a történeteket elmeséli. A szenvtelen, természetes hang, ami az egész regényt végigviszi, lehetetlenné teszi, hogy igazából elborzadjunk. A könyv nagyon olvasatja magát annak ellenére, hogy tudjuk, valójában szörnyű dolgokról van szó; másféle tálalásban szinte emésztetetlenül, feldolgozhatatlanul, befogadhatatlanul tragikusak lennének a bemutatott események. Ez egy kicsit perverz, voyeurisztikus pozícióba helyezi az olvasót — amihez további kontrasztot adnak azok a szereplők, amelyek időről időre folyamatosan igyekeznek kihúzni Liát azokból a reménytelen pozíciókból, amelyekbe belekeveredett.

Közülük a legmeghatározóbb az anya figurája — ő az az alak, akinek pozitív példája, személyisége még halála után is kapaszkodót jelent a főhősnek. Ő és férje egy szerető, meleg, védett környezetet jelentettek a gyereknek. Az apa azonban még a cselekmény kezdete előtt meghal, halála pedig megroppantja az anyát — talán ez is lehet a magyarázata annak, hogy nem képes hatékonyan szembeszállni Marival, a tanárnővel. Józan, szilárd erkölcsei, illetve az, hogy mindvégig kitart Lia mellett, ennek ellenére is olyan szilárd pontot jelentenek a lány életében, amire sokáig támaszkodhat. (Az anya lakása, tárgyai iránti ragaszkodás is végigkísérik a történetet.) Az anya iránti érzelmei teszik lehetővé, hogy elvégezze az egyetemet, hogy élete legalább egzisztenciális szempontból ne fusson zátonyra. Érdekes és nagyon elgondolkodtató mellékszál az anya súlyos betegsége, amit sokáig eltitkol lánya elől — holott ez lehet, hogy hiba, lehet, hogy a problémák nyílt felvállalása és közös megoldása segíthetne Liának abban, hogy elszakadhasson Mari bűvköréből.

A másik pozitív szereplő Ancsi, a középiskolai jóbarát, aki ugyancsak végig kitart Lia mellett — mint kortársnak, a lehetőségei is korlátozottabbak, ugyanakkor a felnőttkorba is elkíséri a lányt, és több ponton is kulcsszerepe lesz a problémák feloldásában. Ő az a szereplő, aki mindig kívülről, objektíven tudja látni a főhőst, aki magabiztos, egészséges kívülállóként tud beleavatkozni az események folyásába.

Lia Lilivel való kapcsolata — amiben ugyancsak ő az abszolút alárendelt fél, — érzelmileg már jóval kevésbé viseli meg. Lia ekkor már felnőtt, ha változtatni sokáig nem is képes a dolgokon, legalább arra képes, hogy néha tárgyilagosan nézze saját magát. Ennek a kapcsolatnak a tükrében tud rádöbbenni (vagy inkább: tudják rádöbbenteni) arra, pontosan mi is történt vele kamaszkorában, az itt átélt megpróbáltatások segítik hozzá ahhoz, hogy kilépjen a gyerekkori trauma árnyékából. Lili sokkal kevésbé felépített karakter, mint Mari; ami miatt néha mégis érdekesebb, hogy sokkal intenzívebb érzelmeket mer bevállalni Liával folyatott kapcsolatában., mint a mindvégig rejtőzködő Mari. Érzelmi hullámzásai, dühkitörései egészen más színt jelentenek a regényben, mint Mari folyamatos küzdelme azzal, hogy meddig mehet el és hol kell leállnia.

A regény végig a már említett, közepes tempójú, szenvtelen történetmesélős stílusban jut el a végkifejletig. A szerzővel készült interjúban elhangzik, hogy a kiadó elsietettnek érezte a befejezést. Valójában könnyű megérteni a szerző szempontjait: a gyors, mintegy mellékes lezárás tökéletesen és hitelesen illeszkedik ahhoz a nehéz és komplex vallomáshoz, aminek a történet lényegi része felfogható.

A kötet érdekessége, hogy valójában egy közös projekt Karafiáth Orsolya rendszeres illusztrátorával, Filó Verával. A vonalrajzok valóban ötletesen passzolnak az adott fejezet hangulatához, jól illusztrálják egy-egy szakasz tanulságát, lezárását. A történet azonban annyira magával ragadó, hogy komoly elkötelezettséget igényel, ha valaki ezeknek is annyi figyelmet akar szentelni, amennyit megérdemelnek.

A kötet egy trilógia első kötete — indításnak annyira erős, hogy kicsit félve várom a folytatást.

(Zárójelben pár szóban a trailerről. Nem sikerült jól. Néhol nagyon ügyesen visszaadja a regény atmoszféráját, hitelesen adja vissza az alakokat, néhol viszont egyáltalán nem sikerül megteremtenie az illúziót. Különösen a tanárnő, Mari alakját nem sikerült Karafiáthnak jól megformálnia — egyáltalán nem jön át az a rafinált, beteges, fülledt és mégis éretlen szexualitás, amivel a nő évekre magához tudott láncolni egy kamaszlányt. Az anya alakja is sokkal elnagyoltabb és kevésbé pozitív, mint a regényben.)

Reader’s Log — Agatha Christie: And there were none

Trychydts ||| 2012., augusztus 20., 12:42 |||
Kategóriák: ,

Igazi, klasszikus krimire vágytam a nyári forróságban — ekkor jutott esze,be Agatha Christie nagy klasszikusa, amit már nagyon régen tervezgettem elolvasni, de aztán valahogy sohasem került rá sor. A kihívás, amit Christie maga elé állított, elég impozáns: tíz embert hívnak egy izolált szigetre mindenféle ürüggyel, hogy aztán szépen lassan, egyenként elkezdjenek meghalni — anélkül, hogy lenne esélyünk rájönni arra, ki volt a tettes.

A szó poirot-i értelmében vett nyomozás értelemszerűen nincs jelen a regényben; a hangulatot a folyamatos feszültség biztosítja. A gyilkosságok egy kis versike narratíváját követik, a szereplők végzete mégis elkerülhetetlen. Sokféleképpen meg lehetett volna oldani ezt a feladatot, ízléstelenül, szenzációhajhász módon, mechanikus szadizmussal, de Christie itt felülmúlta önmagát. Bár az alaphelyzet elég abszurd és morbid, ez azon írásai közé tartozik, amelyek már közelítenek a szépirodalom felé: valódi morális problémák vetődnek fel, viszonylag komplex jellemrajzokon keresztül mutatja be a félelem, a kiszolgáltatottság, az egymásra utaltság témáit. A tíz szereplő egyben az Agatha Christie-korabeli társadalomnak, illetve a különböző társadalmi körökben elkövetett bűnöknek, igazságtalanságoknak is egy érdekes keresztmetszetét nyújtja.

Érdekes vonása a regénynek, nem minden szereplő halálát érjük meg ugyanúgy. A regény kulcsmozzanata ugyanis, hogy valamennyi áldozat egyben maga is bűnös valamiben, ha a törvény betűje szerint nem is feltétlenül, de maga is felelős legalább egy ember haláláért. Amikor kiderül (még a regény elején), hogy a gyilkosságok valamiféle büntető igazságszolgáltatás jegyében történnek, minden szereplő máshogy reagál a vádakra — és később, a gyilkosságok előrehaladtával is másképpen néz saját halálának aspektusára. Vannak, akik helyzetével, megbánásával ilyen vagy olyan mértékben, de magunk is azonosulni tudunk, és vannak, akiknél a büntetést már-már jogosnak érezzük.

A befejezés pedig kétségkívül meglepő — noha az utólagos magyarázat már sajnos nem mentes némi erőltetéstől és izzadságszagtól. Lélektani szempontból ugyanakkor kétségkívül hiteles, így az összképet még ez sem rontja el.

Hófehér és a vadász (Snow White and the Huntsman), 2012.

Trychydts ||| 2012., június 25., 1:53 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Balu kritikájának határásra néztem meg, és mindössze egy nézhető filmet vártam. a Hófehér és a Vadász nálam ezen egy hajszálnyilval túl is teljesített — elsősorban feminista felhangjai miatt.

Neil Gaiman számomra rettenetesen erőltetett és taszító feldolgozása óta rendkívüli óvatossággal kezelem a Hófehérke-feldolgozásokat; ezt most a jobbik fajtából valók közé sorolom, annak ellenére, hogy azért ez is számos sebbből vérzik. Legsúlyosabb hibája pont az, hogy túlságosan is messzire rugaszkodik el a mese műfajától. Sok a következetlenség, és sok minden nem egyértelmű. Egy mesében pedig sok mindennek kristálytisztának kellene lennie: például hogy van-e Hófehérnek misztikus hatalma vagy pusztán csak olyan szép, hogy puszta látványa is erőt és reményt tölt a szívekbe. Zavaróan sok az ellentmondás ezen a ponton — annál is inkább, mivel akár az egyik, akár a másik értelemzés a helyes, egyik sincsen következetesen kidomborítva, és Hófehér küldetése végül nem ennek köszönhetően teljesül be. A végkifejlet leginkább a kung-fu filmek hagyományaihoz nyúl vissza, amikor is a főhős bevet egy utolsó, a film közepe táján megtanult, rendkívül látványos és persze igen halálos harci trükköt, amivel az utolsó pillanatban sikerül maga felé billentenie az esélyeket a nála máskülönben jobb, erősebb és hatalmasabb ellenféllel szemben. Ezzel persze borul a mesék másik törvényszerűsége is, miszerint a gonosz tulajdonképpen önnön gonoszságából fakadó gyengeségének köszönheti a vesztét. Már nem csak a mesék törvényszerűségei, de az élvezhetőség praktikus szempontjai miatt sem helyesek a semmire sem való, felesleges, később fel nem használt jelenetek, amelyek Hófehér különlegességét hivatottak bemutatni; a cselekményt ugyanis leginkább  Hófehér nindzsa-képességei és az őt körülvevő férfiak brutális fizikai ereje mozdítják előre.

A nem teljesen feszes és következetlenségtől sem mentes cselekmény hiányosságait még kifejezettebbé teszik az igen egyenletlen színészi alakítások és a nem túlságosan színvonalas párbeszédek. Az utolsó, nagy, lelkesítő beszéd hallatára én bizony biztosan nem indultam volna hadba valamiféle igen homályos célért — a mellékszereplők némelyike pedig inkább emlékeztet egy papírmasé figurára, mint hús-vér karakterre.

Bár ezek a negatívumok elég súlyosnak hangzanak, sok más szempont is van, amelyek a végén mégis pozitívvá teszi az egyenleget.

A képzeletbeli világ, amibe a mesét illesztették, igen megkapó — sötét és komor hely ez, ahol sok a szomorúság és a fájdalom, és ahol a jó szándék érvényesítéséhez nagyon keményen meg kell küzdeni. (Ez sok mindent megmagyaráz, illetve más fénybe helyez, ami az eredeti mesében talán egy kicsit erőltetett vagy érthetetlen volt.) Látvány és hangulat szempontjából fantasztikus a film — csodálatos helyszínek és igen szépen kidolgozott, ízléses trükkök segítik, hogy az tényleg magába szippantson. Charlize Theron alakítása a gonosz királyné, Ravenna szerepében fantasztikusa — ő aztán tényleg egy sokoldalú, bonyolult, plasztikus és hihető karakter, valódi motivációkkal, gyengeségekkel, kétségekkel, óriási hatalommal és viszonylag jól megismert múlttal. Ha úgy vesszük, akkor a film tulajdonképpeni főszereplője tulajdonképpen ő.

És ez át is vezet bennünket oda, ami miatt számomra  filmet igazán érdemes volt megélni — az aligha tudatosan beleszövődött feminista vonatkozásokra. Ravenna gonoszsága ugyanis sem nem öncélú, sem nem ok nélküli — egy női mivoltában, részben éppen nő mivolta és fizikai vonzereje miatt bruátlisan meggyalázott, megkereseredett nő ő, akinek — ha jól belegondolunk — minden joga megvan a bosszúvágyra. Rengetegszer meg kellett tapasztalnia, hogy a férfiak uralmára berendezkedett társadalomban a szexuálisan vonzó nő számíthat ugyan sikerekre — azonban csak rövid távú és esetleges sikerekre, amelyekért a totális szexuális alávetettség és az egyéniség feladása az ár. Valódi érzelmi kapocs csak öccséhez fűzi (hálát adok az égnek, hogy a Trónok Harcával ellentétben a készítők itt nem éltek a vérfertőző kapcsolat olcsó trükkjével); ez is egy rendkívül törékeny és érzékeny kapcsolat, mivel ez a sokszorosan traumatizált nő szinte már várja, mikor veszíti el az utolsó lehetőséget is arra, hogy bízhasson valakiben.

Először egy szinte állati sorba degradált hadifogolyként ismerhetjük meg — a király magához veszi és már másnap (!) feleségül veszi, majd szexuálisan is birtokba akarja vetni. Ha mélyebben belegondolunk, ebben is van valamiféle brutális kegyetlenség. Valakit, akit most mentettünk meg ki tudja, miféle embertelen traumáktól, már másnap megostromlunk nyers érzelmeinnkkel — bízva abban, hogy hős, szabadító királyként úgysem lesz részünk visszautasításban. Jobb ez persze a nemi erőszaknál (ráadásul így nem koszosan kell rámasznunk a kiszemelt nőre, hanem megvárhatjuk, amíg azt megfürdetik, ízlésünknek megfelelően felöltöztetik és felékszerezik nekünk), de talán tényleg csak egy fokkal. Hiszen egy olyan nő birtokba vételéről van szó, akinek egyéniségét, intellektusát, személyiségét még megismernie sem volt esélye az őt kiszemelő férfinak — neki csak a csodálatos test és a szőke haj kell. Ravenna a tárgyiasított nő archetípusának eleven megtestesülése.

Ez az a bánásmód, ez az a mindent átszövő mentalitás, amiből Ravennának végletesen elege lesz. Pontosan tudja, hogy ha nem tartaná fenn szépségét mesterséges praktikákkal, érdektelenné válna mindenki számára. Nem öregedhetne meg tisztességben és méltóságban; másodrendű, megunt, félredobott pária válna belőle. A film gonosz királynéjának gyerekkora is súlyos traumákkal volt terhes, jelenjét pedig a félelem és az állandó kételkedés árnyékolja be. Személyiségének nem inherens része a gonoszság — egy szerzett tulajdonságról van szó, amiért a felelősség őt maximum csak kisebb mértékben terheli. Olyan csavar ez, amely eddig teljes mértékben hiányzott mind az eredeti meséből, mind az általam ismert adaptációkból.

Ha alaposan megfigyeljük, tulajdonképen az összes női szerepet hasonló árnyaltsággal kezeli  a film — ami legalábbis meglepő egy ilyen, elsősorban a látványra fókuszáló, egy klasszikus mesét kiindulópontul választó fantasy esetében. Hófehér sem a megszokott, sablonosan naiv és jelentéktelen figura. Az általános megközelítéssel ellentétben nem egy, hanem két férfi  is epekedik utána: gyermekkori barátja és a címszereplő vadász. Ők ketten együtt, mégis, egymástól függetlenül csókolják vissza az életbe; ráadásul egyik csók sem indokolható a Hófehér és köztük fennáló személyes viszonnyal. Mindkét férfi saját, személyes vágyait elégíti ki a kómában fekvő nő megcsókolásával — viselkedésük megerősíti, hogy Ravenna férfigyűlölete legalábbis nem alap nélküli. Egy korábbi jelentben a gonosz királynő a gyermekkori játszópajtás alakját ölti fel, és úgy adja át neki a mesebeli almát — és bár mindenki, Hófehér számára is nyilvánvaló, hogy a fiú valójában semmit sem tud gyermekkorukról és közös élményeikről, mégis elfogadja azt. Más választása nincs is; a férfiaknak való engedelmességre lett szocializálva; egy férfival szemben kétségeinek nincs hely, azok reflexióra sem érdemesek. A film zárójelenetében Hófehér győztesen, királynővé koronázva áll — miközben a két férfi tétován kerülgeti őt a trónteremben. A film ezzel az ambivalens jelenettel ér véget, nem sok teret hagyva a valódi happy endnek.

A film végén ugyancsak viszontláthatjuk azokat a, korábban megismert nőket, akik arcukat mindörökre karcolásokkal csúfították el, hogy elkerülje őket Ravenna érdeklődése (ugyanis ő szép és fiatal nők életenergiáján él). Amikor először találkozunk velük, kiderül, hogy azért kell nap mint nap egyedül robotolniuk a túlélésért, mert a férfiak elvonultak a háborúba a királynőért. Később megtudjuk, hogy szó nincs semmifélre háborúról: az ellenállást vezető herceg életének axiómája, hogy nem hagyja a várat, csak passzív védelmet nyújt azoknak, akik hozzá jönnek — ezek szerint tehát a férfiaknak. A nőket és  a kislányokat hagyták hátra a mindennapi robotnak — akiknek mellesleg (arcuk összekaszabolásával) saját identitásukat is fel kellett adniuk.

A záró képsorok tehát több kérdést vetnek fel, mint ahányra pontot tesznek.Sikerül-e Hófehérnek egy emberségesebb birodalmat építenie Ravenna rémuralmának hamvain? Az előzményeket végiggondolva, erre nagyon kevés az esély.

Nathalie második élete (La Délicatesse), 2012.

Trychydts ||| 2012., június 03., 12:55 |||
Kategóriák: ,

Mind az amerikai kiritkákat összegző Rottentomatoes, mind az IMDB erősen lepontozza a filmet. Annak ellenére sem mondhatom, hogy nem értem a kritikákat, hogy rám úgy tűnik, végül nagyon nagy hatást gyakorolt. Amikor ugyanis még kijöttem a moziból, még tele voltam kifogásokkal.

Nagyon nehéz például eldönteni, mi áll a cselekmény fókuszpontjában. Nathalie és Francois, szenvedélyes szerelme percek alatt lángol fel egy kávézóban — boldog házasságban élnek, szorgalmasan dolgoznak, szerényen, de boldogan élnek, tehetségesek, szép jövő áll előttük. A férj tragikusan hirtelen halála után Nathalie teljesen összeroppan, míg végül egy olyan férfi hozza el ismét a boldogság reményét az életébe, akire környezete a legkevésbé számít: a szürke, színtelen, átlagos (a film szándéka szerint az átlagosnál lényegesen rosszabb) külsejű, behemót, száraz humorán és jóindulatán kívül sok mást felmutatni nem képes svéd Markus. A probléma azonban leginkább az, hogy a történet három jól elhatárolható szakasza közül egyik sem igazán kínálja fel a valódi elmélyülés és azonosulás lehetőségét. Látjuk, értjük, hogy Nathalie és Francios között valódi, sistergő kémia van, de átérezni nem nagyon van módunk. Nathalie fájdalma valóban kézzelfogható, de másodpercek alatt éveket ugrik a cselekmény, így maximum saját tapasztalatainkra hagyatkozva érezhetjük, a szomorúságnak és a magánynak milyen szakadékába csúszott a fiatal nő.

Az utolsó. szerelmi szál pedig sajnos egy nagy csalás — kiindulópontja egy olyan deus ex machina, amivel éppen azokat a nehézségeket hidalja át egyetlen pillanat alatt, amelyekkel még a film mellékszereplői is tisztában vannak. Markusnak sosem lenne esélye meghódítani Nathalie-t — és nem azért, mert nem méltó rá (ha valamit, azt tényleg klasszikusan szépen mutatja be a film, hogy a külcsín nem minden). Egyszerűen azért nem, mert Markus az összes komplexust magában hordozza, ami egy kapcsolat elkezédést latolgató férfiban megjelenhet — Nathalie pedig olyan mértékben megközelíthetetlen (ráadásul hivatali feljebbvalója is a férfinek), ami egy különlegesen magabiztos fél esetén is szinte lehetetlenné tenné a kapcsolatfelvételt. Markus maga is értetlenül áll a történtek előtt, a film kedves humorának forrása éppen az, hogy nem képes elhinni, mindez vele történik. Elhinni én sem voltam képes — talán éppen azért, mert nem hittem el azt a kissé talán túlságosan is átlátszó csodát, amivel közös történetük elkezdődik.

Elsőre tehát nehéz megérteni, mi is az igazán jó ebben a filmben — mégis, még most, másnap reggel is színültig vagyok telve a hangulatával. Az operatőrmunka, a vágás mindenképpen remekmű. Jó arányérzékkel, finoman váltogatják a különböző eszközöket, így a film vizuális világa nagyon szuggesszív lesz, nagyon közelről követi a cselekmény rezdüléseit. Ha a történet maga nem is áll össze egy egységes egésszé, vannak benne nagyon szép és emberi pillanatok, nagyon pozitív töltetű mozzanatok. Ráadásul a karakterek is mind nagyon érdekesek, egyediek, elképesztően plasztikusra formált, teljesen hiteles és hihető egyéniségek. Érdemes film zenéjét is megemlíteni — már csak azért is, mert a dalszövegek nem egyszer direktben reflektálnak a cselekményre is.

Talán amit én is és az amerikai kritikusok is hiányolnak ebből a filmből, az az amerikai filmek tökéletes szerkesztettsége, a cselekmény feszessége, lekerekítettsége, kompaktsága. A La Délicatesse ebből a szempontból tényleg nagyon európai film — de talán éppen ebben is rejlik finom, hatását csak lassan kifejtő, de annál ellenállhatatlanabb varázsa.

Reader’s Log: John le Carré: Tinker, Tailor, Soldier, Spy; The Honourable Schoolboy + Tinker, Tailor, Soldier, Spy (2011.)

Trychydts ||| 2012., április 09., 2:58 |||
Kategóriák: , ,

Aki most kezd ismerkedni John le Carré műveivel, elég ambivalens élményeknek lehet kitéve. A Gary Oldman főszereplésével készült film, miközben a vizuális megvalósítást, a színészi játékot, a zenét, a hangulatot tekintve valósággal tobzódik a klasszikus, old-school kémfilmek legjobb hagyományaiban, történetetét tekintve egy kétéveseknek készült, háromdarabos puzzle komplexitását nyújtja. A csendes visszafogottsággal eljátszott, tökéletes jelenetek viszont annyira magába szippantottak, hogy a hangulatot felidézendő, belekezdtem a könyvbe is — amely örvendetes módon nem csak egy babanyomozást tudott nyújtani, de egy valódi rejtélyt is, amelynek kibogozásához nem elég egy kétéves kislány, hanem egy valóban szükség van George Smiley-ra, a nyugdíjba kényszerített mesterkémre és legbelsőbb bizalmasaira is.

Mindkét változatnak vitathatlan érdemei az alaposan kidolgozott, finoman árnyalt jellemek: a szereplőknek nem csak azokat a tulajdonságait ismerjük meg, amelyek nélkülözhetetlenek a cselekmény bonyolításához — mindenki valódi, háromdimenziós figura, múlttal, magánélettel és valódi egyéniséggel. Különösen élvezetes volt például, hogy mindenki egy kicsit másféle stílusban beszél — kérdés persze, hogy ez egy fordításban mennyire jöhet át.

Ugyanakkor talán éppen ez lett az oka annak, hogy a filmváltozat nem lett annyira erőteljes: maga az alaptörténet — egy évtizedek óta az angol titkosszolgálat belső köreiben tevékenykedő szovjet ügynököt kell leleplezni — megkövetelné, hogy tényleg mindenkit több évre visszamenőleg ismerjünk. A film is próbálkozik ugyan (a regénynek is szerves részét képező) flashbackekkel, kisebb jelentőségű, de a szereplőket mégiscsak bemutató jelenetekkel, de így is kíváncsi lennék, hányan érzik át a valódi jelentőségét annak, végül is kiről derül ki, hogy évtizedeken keresztül hazugságban élt, és hazugságban tartotta barátait, kollégáit és szeretteit. Annyira kevés a rendelkezésre álló információ, hogy nem sok esélyünk van átélni ez a helyzetet. Hasonló a helyzet a nyomozással is: Smiley-nak annyi mindent kell végiggondolnia, annyi szálat kell végigkövetnie (a nagy nyomozás tetemes része amúgy “sima” papírmunka), hogy a film készítői inkább a (túlzott) leegyszerűsítést választották. A könyv cselekménye viszont teljesen oldottan váltakozik a különböző funkciójú fejezetek között — a pontos, választékos stílus, a remek szerkesztettség ugyanakkor a viszonylag nagy terjedelem mellett is könnyen olvashatóvá teszi a szöveget.

Fellelkesülve a végeredményen, megvettem a második kötetet is, ami viszont ismét egy kisebb csalódás volt: a nagyobbik részben Hong-Kongban és Angliában, kisebbik részben pedig más távol-keleti országokban játszódó történet messze nem olyan feszes és olvasmányos, mint az első kötet. Mintha a cselekmény komplexitása, időbeli és térbeli terjedelme már az író képességeit is meghaladta volna. Sem a tét nem annyira kézzelfogható, sem a történet nem annyira kompakt és átlátható, mint az első könyvben. A helyszínek sokszor elnagyoltak, a cselekmény egyes darabjai néhol csak nagyon nehezen fonódnak össze egy egységes szövetté: és míg az első részben az egész angol titkosszolgálat és a szereplők alapvető bizalmi hálója volt kapcsolatban, itt semmiféle kényszerről nincs volt szó. A nyomozást a rejtélyes hongkongi szovjet kapcsolat iránt sokkal inkább presztízsszempontok motiválják: Smiley próbálja az ideiglenesen általa vezetett szervezet létjogosultságát bizonyítani — semmi több. A végeredmény sem annyira kézzelfogható. A másik főhős, a Smiley kérésére a terepen tevékenykedő Westerby szerepe már némileg érdekesebb; sajnos az ő motivációi sem mindig elég meggyőzőek, kalandjai pedig néhol kifejezetten repetitívek.

Persze sok írói erény visszaköszön a Tinker, Tailorből; elsősorban a nyelvi igényesség és a jól megírt dialógusok. Összességében véve viszont egy sokkal kevésbé sikerült alkotásról van szó. Ezek után kifejeztten kíváncsi leszek, a harmadik kötet mennyire lesz majd jó vagy érdekes az eddig tapasztaltakhoz képest.

Drive (2011.) & Reader’s Log — James Sallis: Drive

Trychydts ||| 2012., február 19., 23:28 |||
Kategóriák: ,

Jó pár hónapja már, szeptemberben néztem meg Baluval ezt a filmet — pár nappal később, Tokajban már a könyvnek is végére értem. A katarzis azonban akkora volt, hogy teljesen elnémított. Két, önmagában is teljes értékű remekműről van szó — a film azonban olyan hűen és mégis olyan kreatívan adaptálja a regényt, hogy a két műalkotás lényegében egymást magyarázza.

Mindkét történet középpontjában egy misztikus alak, a Sofőr áll — nappal filmekben vezet, éjjel bűnözőket furikázik Los Angelesben; kizárólag olyanokat, akik hajlandók elfogadni a szabályait. Csendes, finom, visszafogott alak — aztán egyszer csak, minden óvatossága ellenére szervezett bűnözők konfliktusának kellős közepén találja magát. Kiderül azonban, hogy ez a szelíd fiú (mindenféle értelemben) sokkal többre képes, mint amit kinéznénk belőle.

A cselekmények közel sem azonosak: a film kiemel bizonyos mozzanatokat a regényből és egy idősíkra helyezi őket (néhány apróbb módosításra is sor kerül a mellékszereplőkben). Így a film sokkal feszültebb és kompaktabb, mint a film, bizonyos részletek sokkal hangsúlyosabbak, így jobban bevésődnek — a regény ugyanakkor sokkal teljesebb, átfogóbb képet ad mind a hősről, mind a történetről. Mindkét változatnak közös eleme azonban a legváratlanabb pillanatokban felbugyogó erőszak — ebben a világban a társadalom szerepe mindössze az, hogy megpróbálja megvédeni a gyengéket és és az elesetteket, de ha valaki képes arra, hogy feltépje ezt a nem is nagyon tartós szövedéket, hihetetlen hatalomra tehet szert. Az ember ugyanis, ha levedli magáról a konvenciók és a neveltetés jelentette mázt, hihetetlen dolgokra képes — az ár, azonban, amit meg kell fizetni ezért, ugyancsak rettenetes. A normális emberi élet lehetősége egyre inkább kicsúszik azok keze közül, akik nem tartják magukat a normákhoz — paranoid, agresszív, erőszakos ragadozókká, majd elkerülhetetlen szükségszerűséggel felemésztik magukat — ha éppen nem válik belőlük is egy náluk erősebb ragadozó áldozata. A főhős is ebbe a kasztba tartozik: épp az teszi érdekessé, hogy ő — sok más ragadozóval ellentétben, akik élvezik kivételezettnek ható helyzetüket — folyamatosan küzd a múltja és eltorzult pszichéje jelentette terhekkel.

A regény sokkal többet fest le a múltjából — ezek a részletek, noha elég megrázóak, egyáltalán nem hihetetlenek. Bizonyos mozzanatok szinte mindenkinek ismerősek lehetnek — ezek ismeretében szinte nem is csoda, hogy az lett a főhősből, ami. Ugyanakkor a regény etikája mégsem menti fel a felelősség alól azokat a bűnözőket sem (többi ilyen is akad a történetben), akik esetleg külső tényezőkre is hivatkozhatnak cselekedeteik indoklásakor. A bűnözők (vagyis a ragadozók) társadalma és sokszínű, de ez nem változtat azon a tényen, hogy jellemzően olyanok testi-lelki-anyagi kárán akarnak előre jutni, akik maguk úgy döntöttek, megpróbálnak a társadalmi szerződés pontjai szerint élni.

Rendkívüli erőssége mind a filmnek, mind a regénynek az az erős és plasztikus stílus, amellyel a ragadozóknak ezt a modern dzsungelét — Los Angelest — le tudja festeni. A filmet a városnak javarészt a nyolcvanas években épült részein forgatták — számunkra persze nyilvánvaló, hogy ez csak egy múltból visszamaradt szövedék, amely köré szervesen burjánzik az új város. A régi, helyi szupermarketlánc falain válik a vakolat, a valaha modernnek és áramvonalasnak szánt épületek lassan leromlásnak indultak. Ezeken a szociológiai peremvidékeken persze még nyilvánvalóbb, mennyire kiszolgáltatott tud lenni az, aki nem a társadalmi háló közepén van. A rengeteg apró részlet révén bennünket is beszippant ez a kis mikroverzum, együtt rójuk az utcákat a főhőssel.

Ugyancsak mind az eredeti történetre, mind a moziadaptációra jellemző a maximalizmus és a sajátosan egyedi stílus. A regény pontos, precíz ütemezése, választékos, mégsem mesterkélt nyelvezete, esztétikailag is komolyan értékelhető mondatai abszolút párjai a film szép vágásainak, fényeinek, sajátos, következetes filmvilágának, klasszikus történetmesélésének.

Akit nem riaszt vissza az olykor brutálisan véres erőszak, annak biztosan sokat mond majd a Drive — hetekre-hónapokra el leszünk látva gondolkodnivalóval.

Egy lócsiszár virágvasárnapja (Nemzeti Színház)

Trychydts ||| 2012., február 18., 10:35 |||
Kategóriák: ,

Utoljára általános iskolában találkoztam Sütő Andrással — valahogy már akkor is kényelmetlen volt nekem mai logikával már nem nagyon megérthető világlátása. Úgyhogy némileg félve vártam az előadás kezdetét — pláne, hogy a, már a nézőtéren átfutott kritika sem kecsegtetett sok jóval. Utólag elmondhatom: kár volt hősiesen végigülnöm a darabot.

Lehet, hogy tényleg csak arról van szó, Sütő óta már máshogy látjuk a világot — engem mondjuk mégis zavar, hogy az Antigoné, a III. Richárd vagy a Fösvény erkölcsiségét értem, ezét a darabét meg nem. Maga az alaphelyzet pedig nagyon ismerős lehet: van egy erkölcsös, jó létben élő, mintaszerűen élő ember, aki egyszer csak valami nagy igazságtalanság ér és ő ennek hatására megroppan. Tekintettel arra, hogy a darab hemzseg a bibliai idézetekről és annyira a kereszténység a központi motívuma, hogy egy szuggesszív jelenet erejéig még maga Luther Márton is átsuhan a színen, értetetlen, hogyan lehetett Jób könyvét megkerülni. Mégis sikerült.

Kolhaas Mihály valóban mintaszerű keresztény: tisztességes kereskedő, fizeti az adóját, barátját is keresztényi szeretetre inti, holott annak porig égették a házát és lemészárolták a családját. Értem én — mondja — hogy neked ez fáj, de időt kell adni az új rendszernek, hogy megszilárduljon. Aztán az ő életében is bekövetkezik a katasztrófa: túlzott vámot szabnak ki rá, szolgáját megverik, mi több, két lovát is lefoglalják, amelyek lefogynak (!!!) amikorra kiválthatná őket. És ráadásul nehogy pereskedéssel, de még korrupcióval és protekcióval sem sikerül jogos igényét érvényesítenie. Nem csoda, ha kisfiát magára hagyva, egzisztenciáját feladva életét a bosszúnak szenteli. Vagyis hát én semmiféle logikát nem látok a dologban, én egy gazdag és hipokrita szerencsétlen vergődését látom az élet realitásai közepette — mindenféle értelmes végkifejlet nélkül.

Hogy a törvény és a hatalom korruptsága olykor brutális könyörtelenséggel tud a kisember életére hatni, közismert. A színpadon is számos olyan aljasság történik, amit hétköznapi moralitással egyszerűen lehetetlen felmenteni. Kolhaas Mihály azonban nem ezek ellen kel ki — mi több, kifejezetten arról győzköd mindenkit, hogy ezt az elképesztő önkényt (a női szolgálók szabad megerőszakolását, az erre kipécézettek állandó üldöztetését és meghurcolását, az igazságszolgáltatás korruptságát) a magasabb célok értelmében el kell viselni. Ő pedig egy, másokéhoz képest jelentéktelen sérelem miatt inkább fegyveres felkelést szít, semhogy hagyná magát családjával és maradék, igen jelentős vagyonával megvigasztaltatni. Hogy aztán baromként menjen a vágóhídra, amikor azt gondolja, a korrupt és romlott hatalom ismét visszafogadta őt kegyeibe. Végső csalódásával így gyakorlatilag lehetetlen azonosulni — mondhatjuk, hogy megérdemelte, ami vele történik.

Maga az előadás elég hullámzó színvonalú. Az első felvonás kifejezetten unalmas — statikus színpadképpel, nyilvánvalóan szegényes díszletekkel. A második felvonás ehhez képest nagyon üdítő, sokkal innovatívabb és dinamikusabb minden — a színpadi tér felosztása és kihasználása is sokkal izgalmasabb, néha szinte filmszerű jelenetváltásokat is sikerül megvalósítani. Talán a színészi játék az, ami végig magas színvonalú — kár, hogy nincs vele mit eladni.

Reader’s Log — George R. R. Martin: Trónok harca

Trychydts ||| 2012., február 18., 10:09 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Nem olvastam végig a könyvet.

Hogy az erényeivel kezdjem: fantasy regényhez képest kétségkívül van benne anyag. Ha nem regény lenne, hanem fantasy tematikájú festmények sorozata, alighanem már most előrendelném a még meg nem jelent köteteket is. A világ, a kezdeti felálláskor megismert történelmi helyzet, az új, friss interpretációban megjelenő fantasy archetípusok kétségkívül megkapóak. Látjuk magunk előtt, ahogy Észak Ura visszavonul meditálni a szabadtéri templomként funkcionáló istenerdőbe; látjuk a több ezer éves Falat, ami fagyos erődítményként áll a civilizáció és az északi rémségek között; délen pedig ott van egy buja, eleven, bűnben és intrikában gazdag hatalmas királyság, ami vérben és gyalázatban született mivoltával együtt is lenyűgöző. Megfog bennünket a hatalmas harcosból hájas kéjenccé romlott király tragikus sorsa, a gonosz, számító királyné sötét lelke, a hagyományok, és az ezernyi egyéb apró részlet.

A problémák csak akkor kezdődnek el, amikor mozgásba lendülnek az események. Minden figura végletesen egysíkú; semmiféle mód nincs az események, a szereplők cselekedeteinek többféle értelmezésére. Aki olvasta a Gyűrűk Urát, a fantasy irodalom örökérvényű alapvetését, tudja, hogy mennyire magával ragadóak tudnak lenni az ellentmondásos személyiségek. Még a főszereplők is el-el gyengültek olykor, nekik is voltak jobb meg rosszabb pillanataik — személyiségük integritása pedig egyenes arányban állt élettapasztalatukkal és életkorukkal. Vándor becsülete nem azért lehetett rendíthetetlen, mert ez hatott tetszetősen a szereplői palettán. A cselekmény kezdetekor kilencven éves  volt — több mindent maga mögött tudhatott már, mint a legtöbb ember egész életében. Denethor, hiába volt nemes és vasakaratú, megvolt a maga esendősége — nem egy elvakult, gonosz zsarnoknak, hanem egy bölcs és sokat látó, igazságos uralkodónak ismerjük meg, akit megroppantanak az előtte álló rémségek és fiának értelmetlen halála. Bukása pont ezért lehet megrázó. Sajnos mindez fájdalmasan hiányzik ebből a Trónok harcából — a jellemek érdemben nem változnak, olyanok maradnak, amilyennek megismertük őket.

A cselekmény bonyolítása sokszor nagyon durva és darabos eszközökkel történik. A szerzőnek nyilvánvaló ambíciója volt, hogy egy soha nem látott méretű fantasy eposzt tegyen le az asztalra. Így olyan dolgok is túlzott részletezésre kerülnek, amelyeket nem igényelnek sok terjedelmet. Hogy csak egy, nagyon jellemző példát említsek: atz örök klasszikusban, az Ivanhoe-ban nincsenek ennyire agyonrészletezett jelenetek a lovagi tornáról. Egyik ilyen grandiózus esemény leírása pont attól lesz élvezhető, hogy a figyelmünket az író képes megfelelően irányítani; nem pedig azért, mert alaposan rögzít minden lényeges és lényegtelen részletet. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a színvonalas megoldásokra való törekvésen felülkerekedett az oldalak megtöltésére irányuló vágy. Ezt a túlírást teszi még nehezebben elviselhetővé a sejtetetés eszközének túlságosan bőkezű alkalmazása. Túl gyakran értesülünk arról, hogy valakinek ettől vagy attól “rossz előérzete” van — száz-kétszáz oldallal később aztán minden rossz előérzet rendre, kivétel nélkül beigazolódik. Más szóval fogalmazva: a szerző egyszerűen nem elég ügyes ahhoz, hogy ne tudjuk, mi fog történni — ugyanakkor nem folytathatjuk onnan, ahonnan már nem nyilvánvaló a cselekmény, tovább kell olvasnunk. Az eredeti cél alighanem a feszültségkeltés lehetett; mivel azonban tudhatjuk, miről van szó, inkább unalomba fordul az olvasás.

Ahogy haladunk előre a vaskos regényben, úgy lesznek nyilvánvalóak a további gyengeségek. Egy nyolcszáz oldalas könyv megírásához (és ne feledjük — ez még csak az első kötete egy hétkötetesre tervezett sorozatnak) komoly elkötelezettségre és alázatra van szükség. Ekkora terjedelemben sokkal nyilvánvalóbbá válnak az esetleges következetlenségek. Egyszerűen nagyobb az átfogott időtáv, ha tehát koherens cselekményt szeretnénk, ahhoz koherens jellemekre és következetes szabályokra van szükség a szereplők közötti interakciókban. Sajnos ezek megalkotására sem maradt energiája a szerzőnek. A szereplők zavarba ejtően sokszor kényszerülnek arra, hogy fájdalmasan, idiotisztikusan ostoba hibákat kövessenek el. Mekkora az esélye például annak, hogy egy nyomorék, lóra felkötözött, hét éves herceget a testőrei és a bátyja merő szórakozottságból, fegyvertelenül magára hagynak egy banditáktól és vadállatoktól hemzsegő erdőben? És ez még egy kisebb tévedésnek számít a baklövések végeérhetetlen sorozatában. Az olvasó persze tudja, hogy ez hiba — és persze megint oldalak tucatjain kell átrágnia magát, mire ez ténylegesen ki is derül. Ráadásul — ez a legrosszabb — a tévedések sokszor egyáltalán nem következnek a szereplők jelleméből, múltjából és társadalmi pozíciójából.

Az én cérnám is az egyik ilyen jelenetnél szakadt el — miután az előrelapozás bűnébe esve meggyőződtem róla, hogy ismét előre látom a következő kétszáz oldal eseményeit, belelapoztam itt-ott a végébe, és úgy döntöttem, nyugodtan ad acta tehetem ezt a történetet. Lektűrnek amúgy nem a legrosszabb ez a regény, csak én most már egy kicsit többre vágyom. Nem elég, ha hosszú időre el vagyok látva olvasnivalóval — művészi teljesítményt is várnék, a valóság sajátos átértelmezését, következetességet és nagyobb szabadságot az olvasói fantázia előtt.

Reader’s Log — Richard Matheson: I am legend

Trychydts ||| 2011., szeptember 09., 10:41 |||
Kategóriák: ,

Algi írt valami érdekeset a Facebookon az I am legend című filmről; utánanéztem a Wikipedián, és kiderült, hogy ez valójában egy regény adaptációja, méghozzá egy olyan veretes klasszikusé, amely tulajdonképpen az egész zombiapokalipszis-műfaj alapját jelenti. A bejegyzés eléggé felpiszkálta az érdeklődésemet, úgyhogy elég gyorsan elolvastam magát a könyvet is.

Tulajdonképpen nem nehéz megérteni, hogy ez a kisregény hogyan tehetett szert ekkora befolyásra. A történet központi motívuma a magány, egy szimpla átlagember küzdelme az életben maradásért egy semmivé lett civilizáció romjain. Az általa ismert emberiséget felemésztette egy ismeretlen betegség, ami — ma már közhelyszerűnek ható, de a regény keletkezésekor még nagyon is újszerű módon — “zombikká” (vámpírokká) változtatott mindenkit, aki nem immunis a betegségre. Márpedig Robert Neville tudomása szerint az egyetlen ilyen személy. Nappal a várost járja, készleteket gyűjt, éjszakára pedig kénytelen hermetikusan bezárkózni a házába, nehogy prédául essen a nappal tehetetlen kómában fekvő szörnyetegeknek. A hős tehát magányosabb és reménytelenebb helyzetben van, mint egy magára hagyott hajótörött: ő saját életének roncsain tengődik egyik napról a másikra, semmi reménye nincs a szabadulásra. Maga is gyakran elfilozofál azon, miért is maradt életben.

A különleges környezet, az extrém kihívások tehát csak aláfestésül szolgálnak ahhoz, hogy egy kicsit jobban megérthessük az egyedüllét pszichológiáját — és erre történetesen nagyon biztos kézzel fogott rá a szerző. Robert Neville magánya és elhagyatottsága, azok elemei nagyon is ismerősek lehetnek nekünk is is, akik egy funkcionáló civilizációban élnek. Alighanem mindenki ismer olyanokat (esetleg maga is volt már hasonló helyzetben), akik egy város közepén is képesek teljes elhagyatottságban élni, akik hiába élnek emberek között, mégsem találják velük a kapcsolatot. A regény ténylegesen érzékenyebbé teszi az embert erre a témára — ami nem semmi teljesítmény egy felületesen közönséges zombihorrornak tűnő műnél.

Valódi mesterműről azért nincs szó: a lassan csordogáló történet néha nagyon is kiszámítható, pár fordulat nagyon nehezen hihető (pl. amikor a kétkezi munkás hős elkezdi beleásni magát a járvány okaiba és belátható időn belül szerez nagyon is kézzel fogható bizonyítékokat). A hős legsúlyosabb konfliktusai elsősorban önmagával vannak; ennek ellenére, ezek túlságosan is hamar meg- vagy feloldódnak — mintha a szerző maga is félt volna attól, hogy még mélyebbre merüljön a saját maga teremtette pokolba. A regény vége egy kicsit elnagyolt; az utolsó oldalak azért elhozzák a katarzist.

 

Az igazság ára (The Lincoln Lawyer)

Trychydts ||| 2011., július 12., 17:13 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Egy percig sem állítanám, hogy Az igazság ára egy korszakalkotó, kőkemény filmdráma. Klasszikus, szórakoztató, tárgyalótermi krimi, de azt azért nem lehet utána tenni, hogy “és semmi több”. Ha odafigyelünk, akkor a háttérben igenis felvetődik egy-két kérdés az igazságszolgáltatás erkölcsi hátteréről, a tettes és az áldozat jogairól, a bírósági tárgyalások morális atmoszférájáról. Ráadásul nagyon erős hangulata van — nekem sikerült annyira a hatása alá kerülnöm, hogy rögtön megvettem a regényt is a Kindle-re. A regény több árnyalattal is sötétebb, mint a filmes adaptáció; ettől függetlenül szerves egységet alkot a könyv és a film — utóbbi sikeresen reflektál az előbbi pár felvetésére, míg a regényből sok apró részletet megismerhetünk, amik a moziba már nem fértek volna be.

Mickey Haller védőügyvéd — méghozzá olyanokat véd, akiket hajlamosak lennénk minden további nélkül “bűnösnek” titulálni, és akiket örömmel vetnénk a szemétdombra — drogdílereket, striciket, gyilkosokat. Csakhogy egy jogállamban mindenkinek, így a bűnösöknek is vannak jogai. Mindenit csak azért lehet elítélni, amit valójában elkövetett, csak akkor, ha a kérdéses tettet valóban, minden kétséget kizárólag elkövette. A kiszabott büntetésnek pedig nem csak a tett súlyához, de a jogszabályok adta keretekhez is szigorúan igazodniuk kell. A főszereplő feladata éppen az, hogy azoknak, akik meg tudják fizetni, biztosítsa a garanciákat ahhoz, hogy ez valóban így történik.

Sokszor, sokféleképpen vetődik fel — ez a film és a regény legizgalmasabb kérdése –, hogy Hallernak tulajdonképpen milyen motivációja fűződik mindehhez. Természetesen neki is élnie kell valamiből (ráadásul ő jól szeretne élni), ugyanakkor többször is érezhető, hogy ez a dolog nála alapvetően nem a pénzről szól. A háttérben ott van a kisgyermekkorában elhunyt, legendás védőügyvéd apa figurája; ott vannak a mindennapos tapasztalások is arra, hogy az igazságszolgáltatás fizetett alkalmazottai is gondolkodás nélkül lépik át a határokat, ha az eredménnyel kecsegtet és ha lehetőségük van rá. Mind a rendőrség, mind az ügyészség szívesen ferdíti el (rosszabb esetben hamisítja meg) a tényeket, próbálja meg az ügy egyszerűbb lezárása felé terelni a tanúkat; próbálják a bizonyosság látszatát kelteni ott, ahol csak valószínűségek vannak. Kár lenne azonban azt gondolni, hogy Mickey Haller valamiféle szent kereszteshadjáratot folytat az igazságosság és a fair play mellett — épp ellenkezőleg. Álláspontja szerint “mindenki bűnös — valamiben“, és nem lát rá okot, hogy pont az ő ügyfelei legyenek azok, akik megbűnhődnek.

A másik oldalon persze ott van a személyes felelősség, a lelkiismeret kérdése is. Persze, a védelem mindenkit megillet — elméletben. Ugyanakkor Mickey barátai, családja (első ex-felesége büntetőügyész) képtelenek megérteni, hogy képes nap mint nap tükörbe nézni, amikor súlyos bűncselekmények elkövetőit segíti vissza az utcára. Mind a filmben, mind a regényben nagyon is egyértelműen exponálódik, hogy mennyire messze is áll az írott jog a természetes igazságérzékünktől — miközben, ha racionálisan, a konkrét tényektől elvonatkoztatva, absztrakt általánosságban belegondolunk, természetesen nyilvánvaló, hogy az emberi társadalom méretei és komplexitása mellett ma az írott és részletes jognak egyszerűen nincs alternatívája. A hatalom birtoklásába szükségképpen bele van kódolva a visszaélés lehetősége is, és nem megengedhető, hogy másokat érzelmi alapon fosszunk meg jogaiktól — hiába elemi erejű kívánságunk, hogy aki bűnös, az ne futhasson büntetlenül. Elfogadni, hogy az ártatlanok védelmében sokszor bűnösöket is futni kell hagyni — olyan érzelmi kihívás ez, aminek különösen nehéz lehet megfelelni akkor, ha az ember életét amúgy a közösség védelmére tette fel.

Ez a körülbelüli morális-érzelmi alaphelyzet a történetben, és ez bonyolítja meg egy egy nyilvánvalóan, (Haller számára) minden kétséget kizáróan bűnös, és egy nyilvánvalóan, minden kétséget kizárólag ártatlan ügyfél ügye — pláne, hogy a két személy története sokszorosan összefonódik. Nyilván védeni kell a bűnöst is; ugyanakkor ha az ártatlant nem sikerül megvédeni, az nem pusztán egy szakmai, de érzelmi és emberi értelemben is megbocsáthatatlan kudarc egy ügyvéd számára. Ebben a bonyolult szituációban képbe kerül egy másik, nagyon súlyos erkölcsi kérdés, az ügyvéd-ügyfél viszony mibenléte is. A hatékony védelem intézményéhez elengedhetetlen, hogy minden információ, ami az ügyfél és az ügyvéde között hangzik el, bizalmas maradjon — hiába lehetnének az így nyert információk perdöntőek az áldozat vagy egy másik, ártatlanul vádolt gyanúsított védelmében.

Mind a regény, mind a film legnagyobb erénye számomra, hogy fel merik vállalni, hogy a főhős végül — legalábbis belül, saját morális standardjai szerint — elbukik ezen akadályok között. Egy idő után saját, személyes egzisztenciájának és lelki integritásának védelme fontosabbá válik számára hivatásának szabályainál; tudását és gyakorlátát immáron nem (kizárólag) ügyfelei védelmében, hanem saját érdeke szerint kezdi el használni. Amit tesz, arra már semmiképpen sem fogható rá, hogy egy korrupt igazságszolgáltatás ellenében teszi — maga is megszegi az írott és íratlan szabályokat; csak éppen képes olyan ügyesen keverni a kártyákat, hogy neki aztán végül ne kelljen a vádlottak padjára kerülnie.

Mivel a film cselekménye szexuális motivációjú bűntettek körül forog, és a főbb szereplők között is több a nő, érdemes megvizsgálni azt is, ebben a témában mit mond a történet. A cselekmény központjában álló gyilkossági kísérlet és egy korábban megtörtént gyilkosság áldozatai nők, ráadásul prostituáltak;  Mickey Haller védencei pedig a (feltételezett) elkövetők. (A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni: az egyik mellékszereplő, Mickey egy másik kliense, ugyancsak prostituált; az ő sorsa sem közömbös a mű teljes megértése szempontjából.) Miközben látjuk és apránként meg is tudjuk, hogyan jutottak ezek a lányok a társadalom perifériájára, hogy aztán valaki büntetlenül megerőszakolható és megölhető prédaként tekintsen rájuk, szembesülnünk kell azzal, hogy a főhős nem az ő oldalukon áll. Az életben maradt, a halált csak hajszállal elkerülő Regina Campo a tárgyaláson a védőügyvéd — hétköznapi erkölccsel mérve abszolút méltatlan — kérdéseinek kereszttüzébe kerül, szembesülnie kell azzal, hogy hiába áldozat, mégis kétségbe vonják a szavahihetőségét, megpróbálják morálisan is ellehetetleníteni. Bár elvben tudnunk kéne, hogy az ügyvéd csak a munkáját végzi, azért teszi fel a kérdéseket, hogy gondoskodjon róla: védence ügyében csak a tények figyelembevételével születik ítélet, lehetetlen elvonatkoztatnunk attól, hogy az alacsony társadalmi státuszú nő szavainak megkérdőjelezése nem egy nagy teljesítmény. (A regényből például azt is megtudhatjuk, hogy az egyik, mélyen vallásos esküdt például már csak az áldozat foglalkozása miatt is képtelen lesz a pártatlan ítélethozatalra.) A Lincoln Lawyer világában a büntetlenül maradt bűn egyértelműen a férfiak privilégiuma; a tövénnyel szembemenő nők leküzdhetetlen hátránnyal kell, hogy szembenézzenek, ha kapcsolatba kerülnek az igazságszolgáltatással.

Persze függetlenül attól, hogy mind a regénynek, mind a filmnek van bátorsága a krimik szokásos színvonalánál egy kicsit mélyebben is belenyúlnia a bűnözés erkölcsi kérdéseibe, mind a könyv, de különösen a film sokkal dögösebb a valóságnál. Mickey Haller ebben a karcos és barátságtalan világában egy nagyon is könnyedén előresikló angolna; sikeres, kijátszhatatlan és majdnem sebezhetetlen. A regény tele van száraz humorral, ami nagyon is megkönnyíti a befogadást; a film nagyon koncentrált hangulatú operatőrmunkája, a gyors vágások, a letompított színek pedig adnak neki valami kemény, macsó, vadnyugati mázt, ami ugyancsak hozzájárul ahhoz, hogy, amikor csak kívánjuk, biztonságos távolba helyezhessük magunkat a történtektől és a felvetett etikai kérdésektől. A színészi játékra sem lehet panasz, mind a fő- mind a mellékszereplők kiválóan teljesítenek, talán egy kicsit túlságosan is kiválóan — ilyen pontos, precíz kiszámítottsággal tényleg csak egy filmben viselkednek az emberek, a való életben sohasem.

Mindegy, így legalább szórakozásnak is kiváló — bár azért tényleg nem árt lebányászni a komolyabb mondanivalók után.

« Későbbi bejegyzések ||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site