Először nem is voltam benne biztos, írjak-e érvértékelőt, annyira rendkívüli év volt az idei, és nem hiszem, hogy mindent szeretnék az emlékezetembe vésni. Ugyanakkor ez már egy elég régi hagyomány a blogomon, ne maradjon már ki ez az év se.

Nyilván a járvány határozta meg a mindennapjainkat, mondhatnám azt is, hogy egészen belerázódtam már abba, hogy maszk nélkül nem megyek ki az utcára, sokat dolgozom otthonról és hogy valamilyen formában korlátozva van, mikor és hová mehetek. Ez az év ugyanakkor megtanított arra is, mennyire hálásnak kell lennem azért, ami van: a stabil munkámért, a családomért, a barátaimért és hogy tulajdonképpen ami fontos, az megvan nekem az életben.

Nicoline-nal talán az egyik legjobb évünk volt az idei. Sokat tudtunk együtt lenni és ez nagyon jól esett, mint ahogy azt is jó volt megélni, mennyire jól tudjuk támogatni egymást egy ilyen válságos időszakban. Nekem sikerült ezt az évet úgy zárnom, hogy sokkal jobban szeretem a feleségemet, mint egy évben korábban, és erre még büszkébb vagyok, mint az amúgy jelentős testsúlycsökkenésemre és a gördeszkatudásomra együttvéve.

Nyáron átálltunk egyfajta kétlaki életre, házakat béreltünk és ott töltöttük a — tágan értelmezett — hétvégéket, ami biztosított egy kis környezetváltozást Nicoline-nak, miközben a járványügyi előírásokat is maximálisan betartva tudtunk kikapcsolódni. Amióta nagymamám meghalt, most először tudtam például saját tábortűznél szalonnát sütni, de grillezni is többször grilleztünk szabad ég alatt. Elég fárasztó életmód volt, de azt hiszem, megérte.

Ami (járvány ide vagy oda), abszolút meghatározta az életemet, az a sport, heti átlagban talán olyan hat napot sportolok, méghozzá elég intenzíven. Az év utolsó napján, amikor lemértem magam, 90 kiló voltam, ez összesen ötven kiló fogyás, ami azért tényleg nem csoda: rengeteget futok, ha csak tehetem, gördeszkázok, de ha rossz idő van, akkor itthon súlyzózom. Néha-néha erőt vesz rajtam a lustaság vagy a depi (csak március óta, az előtt szigorúan minden nap edzettem), de azért tizenhárom-tizennégy napos időszakok is vannak, amikor nem csúszik be egy pihenőnap sem. Ennek megfelelően fizikailag csúcsformában vagyok, tulajdonképpen elhatározás kérdése, hogy mikor futok félmaratont, napi szinten pedig 13-14 kilométeres távokkal szoktam edzeni: gördeszkával a 20-21 kilométer a természetes. A gördeszkázás egyik kellemes mellékhatása, hogy a várost is felfedezgetem lassan, ebben az évben biztosan több új utcát láttam Budapesten, mint az előtte levő 41 évben bármikor.

A zongorázással is haladtam tovább, bár a COVID sajnos itt is betett nekem: először a virtuális órákra kellett áttérnem, aztán egy másik tanárt is keresnem kellett. Szerencsére az új tanárom, Ági, nagyon érti a dolgát és nagyon türelmesen foldozgatja a különböző hiányosságaimat.

Aminek viszont majdnem teljesen betett a járvány, az az olvasás és a filmnézés, ezekhez nem volt türelmem. A legjobb film, amit egy héten kétszer ennek ellenére is meg tudtam nézni, a Visszatérés Epipóba volt, ami szerintem az első dokumentumfilm ebben a kategóriában. Dragomán György Főzőskönyve méltatlanul vékony mezőnyben viszi el az első díjat; ha nem is egy Fehér király, de azért nagyon szép és érdekes olvasmány volt.

Dragomán Györgytől csak a A fehér királyt tudtam elolvasni, illetve a Máglyából a Facebookon közölt részleteket. Gyönyörűen ír, tele van színes érzékiséggel minden sora, de annyira elválaszthatatlan az írásaitól egy mélységes, szívet megszakasztó szomorúság, hogy nem érzem magam képesnek arra, hogy nagyobb adagokban szedjem. A hagymavágásról szóló, hiánypótló írása pont azért volt nekem óriási meglepetés, mert könnyed, elegáns, a fordulatokban lubickoló humorral szólal meg, amióta elolvastuk, fordulat is lett nálunk otthon, hogy „sokan már itt elrontják”.

A Facebookon recepteket is elég gyakran közül, ami hasonló okokból jelent menekülőutat: úgy olvashatunk Dragomán Györgyöt, hogy nem kell érte óriási érzelmi árat fizetni. Plasztikusan és érzékletesen ír a legkülönbözőbb ételekről, szemlátomást óriási konyhai rutinja van, és a receptek telis-tele vannak apró személyes élményekkel, sok recept egyben egyperces novella is. A könyv javarészt ezeknek a „recepteknek” a gyűjteménye, de a többi kötetétéből átvett gasztronómiai témájú novelláit, regényrészleteit is megtalálhatjuk itt. Ez egy nagyon kedves gesztus, ezen írások mindegyike vegytiszta irodalom: nekem pedig kifejezett könnyebbség volt, hogy egy-egy könnyfakasztó írás után, ha lapoz az ember, lazíthat a tökéletes nápolyi pizza vagy az udon-tészta receptjével.

A receptnovellák (a formátum semmiképpen sem azonos a hagyományos szakácskönyvekével, van, hogy a főzési instrukciók csak a több oldalas szöveg vége felé találhatóak meg) remekül követhetőek, az egyetlen hibájuk (már ha egyben olvassa az ember, ahogy én tettem), hogy a stílus meg bizonyos fordulatok újra-meg újra visszatérnek. Érthető és elfogadható volt ez akkor, amikor az egyes fejezetek több napos-hetes eltéréssel kerültek fel a Facebookra; könyvben, egyben egy kicsit fárasztó. Persze ezeket az írásokat eredetileg maga a szerző sem vette komolyan, amolyan levezetésnek szánta a „komoly” írás mellé — csak akkor kezdett gondolkodni ezek kötetbe rendezésén, amikor látta ezek népszerűségét. Lehet, hogy némi utólagos szerkesztés nem ártott volna.

Én mégis inkább az irodalmi szépséget értékelem ezekben az írásokban — több okból is. Egyrészt nem azért fogytam negyvenehat kilót, hogy most egy hónap alatt magamra rántsam az egészet, márpedig ha ebből a könyvből főznék, pontosan ez történne. Én nem tudom, a szerző hogyan csinálja, hogy egészen normális formában van ezek mellett az ételek mellett; nekem ennél kisebb lazításokkor is feljött egy-két plusz kiló, pedig nyolcvan-száz kilométert futok/gördeszkázom egy átlagos héten. A másik, hogy Dragomán György főzési stílusa elég távol áll az enyémtől: jóval ritkábban használok tárkonyt, botmixert, ha csak tehetem, soha nem veszek a kezembe (nincs vele elvi bajom, csak én nem szeretem), és utálok főzni. A komótosan készülgető, nagy érzéssel előkészített kajákat inkább kerülöm, a hatékony, gyorsan elkészíthető ételeket részesítem előnyben, ha csak tehetem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fogok megcsinálni belőle semmit, de aligha a szakácskönyvek közé rakom majd fel a polcra. Jobb helye lesz a „kortárs magyar irodalom” szekcióban.

Teljesen felesleges lenne szerénykednem. Nicoline kitalálta, hogy költözni akar, de itt nem részletezendő okokból (azt ígérte, megírja!) nem volt abban az állapotban, hogy a végrehajtás piszkos részleteivel is foglalkozzon. Így módomban állt megtapasztalni, hogy milyen egy teljes háztartást (mondjuk 85%-ban) összepakolni, aztán olyan 50%-ban kipakolni. December 12-én kezdtem, most tudtam leülni az íróasztalomhoz. Persze a végállapot még nagyon messze van, de már üzemképes a konyha, a dolgozószobám is áll olyan szinten, hogy mind dolgozni, mind zongorázni le tudok ülni. Az év hátralevő részében molyolgatunk még egy kicsit, hogy de az már most biztos, hogy január 4-én magabiztosan kezdhetem meg a home office újabb hullámát.

Nem fogom a dolgot szépíteni: iszonyatos volt. Mintha a Mount Everestet kellett volna elhordanom kávéskanállal. Csak pakoltam, csak pakoltam a dobozokat és minél többet töltöttem meg, annál több minden volt hátra. Közben persze folyamatosan rendezgetni kellett, ami már el volt csomagolva, részben hogy legyen valamilyen logikus sorrend, részben meg hogy ne boruljon szegény feleségem fejére másfél tonna klasszikus görög filozófia. Ráadásul én alapból utálok mindenféle pakolás és rendezgetést.

Az új lakás mindenesetre valóban jobb, mint az előző volt, és hosszú távon nyilván jobban kiszolgálja majd az szükségleteinket. Innen, az íróasztalomtól például a kacagó eget látom munka közben. Összehasonlíthatatlanul jobb ez, mint amikor csak a belső udvart tudtam nézni, azt is csak akkor, ha kilencven fokkal elfordítom a fejem. Van két vécénk, van egy nagyon szépen rendezhető konyhánk, villanysütővel és a sínekbe passzoló sütőlapokkal; főzni ugyan továbbra sem szeretek, de minden bizonnyal fogok, szóval ez nem mellékes szempont. Van dedikált hálószobánk, ami Nicoline régi álma, és van egy nappalink, ami a következő években mindenféle izgalmas funkciót betölt majd. És van egy normális méretű loggiánk is, szóval van esély a szabadban táplálkozásra.

Még persze mindig rengeteg a kipakolatlan doboz, és ez valószínűleg Szilveszterkor is így lesz majd. Sebaj. Mozdulni már tudunk, Nicoline pedig azt ígérte, hogy mint egy algaevő halacska, szépen lassan végigmegy majd a lakáson és apránként feldolgozgatja majd a kupit. És akkor ő is hős lesz majd egy kicsit.

Hat éve hallgattam meg először ezt a könyvet — akkoriban is hangoskönyveket hallgattam edzés könyvben. Most is ezt csinálom, bár speciel az első Poirot-regényt nem futáshoz vettem elő újra. Ami meglepett, hogy egyáltalán nem emlékeztem, ki a gyilkos — rendszerint elég hamar beugrik. ahogy újrahallgatom a könyvet. Ez alighanem az átlagnál jóval csavarosabb történet, a sokféle lehetséges motivációval a különböző karakter miatt lehet — látszik, hogy Agatha Christie még csak most vett lendületet későbbi munkáihoz. A későbbi Poirot-történetek közül azért elég sok van, amin már érződik a rutinszerű formalizmus: ha az ember ügyesen helyettesíti be a változókat, hamar megkapja a megoldást.

Az csak most tűnt fel, hogy egy érdekes párhuzam az utolsó Sherlock Holmes történet, Az Utolsó Meghajlás és az első Poirot-regény között, hogy mindegyikben szerep jut az első világháborúnak és az Angliában élő németeknek. Egyik munkában sem túl szofisztikált ez az ábrázolás; ez elég jelentős feszültségeket sejtet a korabeli angol társadalom és a vélhetően kevés számú német bevándorló között.

Már ebben a munkában is előkerül a jellegzetes befejezés, amiben a detektív összegyűjt mindenkit, hogy leleplezze a gyilkost. Ez persze egyértelműen az olvasónak szól, így az utolsó pillanatig lehet feszíteni a húrt a megoldás felfedésével, de nekem mindig ez a legkínosabb rész a regények közben.

mild dawn
gray November sky
lightening in patches