Amikor elindultam otthonról, még csak egy 15 km-es programot vázoltam fel Nicoline-nek. Előző nap Nicoline és Vercsorb finom, bár dietetikai okokból kevéssé konvencionális Hálaadás-napi vacsorát rittyentettek: isteni sült karajt, gombaszósszal, krumplipürével és répával, desszertnek egy almáspite-varázslattal. Utána jót beszélgettünk, jó volt kicsit együtt lenni, még ha csak virtuálisan is (a kaját kocsival terítette a feleségem), úgyhogy ma elég inspiráltam ébredtem. Kicsit többet akartam, mint a szokásos, hétköznapi, 12-13 kilométeres darálás, és mivel gyönyörű idő volt, ezért a sziget eleve kapásból kiesett. Gondoltam, kavirnyálok egyet a Rózsadombon, lefutok a Városmajor sarkánál, tolok egy-két kört a futópályán, aztán egy kör a Vérmezőn, egy kör a Várban, le a Krisztina-körútra, aztán az Erzsébet-hídon átkelve, a szokásos úton hazakocogok.

A Körmöci-lépcsőn ereszkedtem lefelé, amikor elkezdett velem flörtölni a félmaraton gondolata. Úgyis most van a K&H félmaraton, délután ötig lehet nevezni, szóval még simán beleférek, ezzel is támogatnám kicsit a hazai futószervezeteket, amúgy is elég vacak évük lehet. Én meg bizonyítanám magamnak, hogy most már szinte rutin a félmaraton, elvégre talán 4 deci víz, ha lehet nálam, plusz egy Bioctech USA-s energiagél — a körülmények elvégre elégre messze vannak ez a Nicoline által biztosított, piszchés és fizikai támogatásban gazdag első teljesítésemétől (otthon azért előzetesen bevettem egy magnézium- és egy kombinált sótablettát). Na, majd meglátjuk, gondoltam; biztos, ami biztos, legurítottam a nálam levő vizet.

Az Erzsébet-hídnál már tudtam, hogy ezt most már muszáj lesz megcsinálnom — 15 kilométer körül jártam, és annyira friss és ruganyos voltam még, hogy felesleges lett volna hazamennem. Elmentem hát a Petőfi-hídig, átkelés után beszippantottam az energiagélemet, majd kettesbe kapcsoltam és nekivágtam a Duna-partnak hazafelé.

Már láttam a korzón a Lánchidat, amikor éreztem, hogy kezdek fáradni, és az idő is fogytán (a hagyományos szintidőhöz képest — ezen a rendezvényen nem volt olyan), de aztán beütött a gél, és még gyorsítani is tudtam. Az Országház innenső sarkánál járt le a táv, de itt már csak egy screenshotot lőttem és futottam tovább a Jászaiig. Így most már 21,87 a távolsági rekordom.

A 2:37 ugyan egy jó negyedórával rosszabb a nyári időmnél, de ezn nem nagyon zavar. Egyrészt 30 méterrel több szintet tettem bele; másrészt kicsit több, mint féltávon döntöttem el egyáltalán, hogy félmaraton futok. Harmadrészt, nekem a futás továbbra is csak egy erőnléti edzés, az első prioritás az, hogy meglegyen a táv, minden más csak utána jön.

Csütörtökön amúgy a 12,5 kilométeren 9,6-es átlagsebességet produkáltam, szóval sebességi rekordból is jutott a hétre (ez még a sok évvel ezelőtti Vivicittámnál is jobb valamivel). Elég szomorú év ez az idei, de azért igyekszem kihozni belőle, amit lehet.