Először nem is voltam benne biztos, írjak-e érvértékelőt, annyira rendkívüli év volt az idei, és nem hiszem, hogy mindent szeretnék az emlékezetembe vésni. Ugyanakkor ez már egy elég régi hagyomány a blogomon, ne maradjon már ki ez az év se.
Nyilván a járvány határozta meg a mindennapjainkat, mondhatnám azt is, hogy egészen belerázódtam már abba, hogy maszk nélkül nem megyek ki az utcára, sokat dolgozom otthonról és hogy valamilyen formában korlátozva van, mikor és hová mehetek. Ez az év ugyanakkor megtanított arra is, mennyire hálásnak kell lennem azért, ami van: a stabil munkámért, a családomért, a barátaimért és hogy tulajdonképpen ami fontos, az megvan nekem az életben.
Nicoline-nal talán az egyik legjobb évünk volt az idei. Sokat tudtunk együtt lenni és ez nagyon jól esett, mint ahogy azt is jó volt megélni, mennyire jól tudjuk támogatni egymást egy ilyen válságos időszakban. Nekem sikerült ezt az évet úgy zárnom, hogy sokkal jobban szeretem a feleségemet, mint egy évben korábban, és erre még büszkébb vagyok, mint az amúgy jelentős testsúlycsökkenésemre és a gördeszkatudásomra együttvéve.
Nyáron átálltunk egyfajta kétlaki életre, házakat béreltünk és ott töltöttük a — tágan értelmezett — hétvégéket, ami biztosított egy kis környezetváltozást Nicoline-nak, miközben a járványügyi előírásokat is maximálisan betartva tudtunk kikapcsolódni. Amióta nagymamám meghalt, most először tudtam például saját tábortűznél szalonnát sütni, de grillezni is többször grilleztünk szabad ég alatt. Elég fárasztó életmód volt, de azt hiszem, megérte.
Ami (járvány ide vagy oda), abszolút meghatározta az életemet, az a sport, heti átlagban talán olyan hat napot sportolok, méghozzá elég intenzíven. Az év utolsó napján, amikor lemértem magam, 90 kiló voltam, ez összesen ötven kiló fogyás, ami azért tényleg nem csoda: rengeteget futok, ha csak tehetem, gördeszkázok, de ha rossz idő van, akkor itthon súlyzózom. Néha-néha erőt vesz rajtam a lustaság vagy a depi (csak március óta, az előtt szigorúan minden nap edzettem), de azért tizenhárom-tizennégy napos időszakok is vannak, amikor nem csúszik be egy pihenőnap sem. Ennek megfelelően fizikailag csúcsformában vagyok, tulajdonképpen elhatározás kérdése, hogy mikor futok félmaratont, napi szinten pedig 13-14 kilométeres távokkal szoktam edzeni: gördeszkával a 20-21 kilométer a természetes. A gördeszkázás egyik kellemes mellékhatása, hogy a várost is felfedezgetem lassan, ebben az évben biztosan több új utcát láttam Budapesten, mint az előtte levő 41 évben bármikor.
A zongorázással is haladtam tovább, bár a COVID sajnos itt is betett nekem: először a virtuális órákra kellett áttérnem, aztán egy másik tanárt is keresnem kellett. Szerencsére az új tanárom, Ági, nagyon érti a dolgát és nagyon türelmesen foldozgatja a különböző hiányosságaimat.
Aminek viszont majdnem teljesen betett a járvány, az az olvasás és a filmnézés, ezekhez nem volt türelmem. A legjobb film, amit egy héten kétszer ennek ellenére is meg tudtam nézni, a Visszatérés Epipóba volt, ami szerintem az első dokumentumfilm ebben a kategóriában. Dragomán György Főzőskönyve méltatlanul vékony mezőnyben viszi el az első díjat; ha nem is egy Fehér király, de azért nagyon szép és érdekes olvasmány volt.