Korábban már elkezdtem mesélni a terényi nyarunkról — most folytatom.

Mivel rendszerint már csütörtök éjjel leutaztunk, péntekenként rendszerint dolgoztunk. Sajnos vezetékes internetre egyáltalán nem volt lehetőségünk, mobilinternettel nyomtuk, ami a háznak csak bizonyos részeiben volt elérhető, illetve kint, a nyitott nyári konyhában. A vastag vályogfalak ráadásul a mobillal létrehozható hotspotokat is simán árnyékolták, szóval a legkényelmesebb szoba volt a legkevésbé használható munkára. A legjobban kint lehetett dolgozni — más kérdés, hogy ott viszont simán számolni kellett azzal, hogy a calljaimba lazán beszűrődik majd a kakaskukorékolás.

A leggyakoribb, lényegében rutinszerű szabadidős tevékenységünk a futás volt. Futottunk együtt és külön is — utóbbit rendszerint akkor, ha úgy éreztem, szükségem van egy-egy keményebb edzésre. Mindenképpen elfutottunk Szandáig — ez rögtön az elején jelentett egy 15%-os masszív emelkedőt, és úgy általában is felfelé kellett futni a Nicoline-kompatibilis szakaszon. Én rendszerint egy még meredekebb lejtőn tovább mentem Szandaváraljára, a balassagyarmati elágazás irányába (vagy egyenesen az elágazásig — ez volt 17 km oda-vissza). A magam részéről imádtam a nógrádi futásokat, sokkal jobb volt, mint a sokszor zsúfolt balatoni utakon, és a táj is gyönyörű volt. Nem mindig élveztem egyformán a Pesttől való távollétet, de Terényben futni egyértelműen jobb volt. (Annak is nagyon örültem, hogy a félmaratonomat is itt futhattam.)

Viszonylag sokat sétálgattunk, illetve egy nagyobb kirándulást is csináltunk, felmásztunk Szanda várához is. Hollókőn kétszer voltunk — egyszer Pünkösdkor, éppen csak annyi ideig, hogy rájöjjünk hogy ez rossz ötlet és inkább Szécsénybe mentünk ebédelni meg bóklászgatni, hogy aztán Balassagyarmaton együnk egy fagyit. Másodszorra, egy sokkal randomabb hétvégén már volt módunk egy kicsit normálisan körülnézni, és a Hollóköves bisztrót is kipróbáltuk — utóbbi amúgy egy rendkívül kellemes meglepetés volt, modern, de mégis magyaros konyhával, udvarias, kedves felszolgálással.

Szalonnát kétszer sütöttünk — nekem ez továbbra is az egyik kedvenc kajám — kétszer pedig grilleztünk a kertben épített, kicsit ormótlan téglakemencében. Másodszor akkor, amikor édesanyámat láttam vendégül, mert ő is leugrott hozzám, amikor Nicoline egy kórustáborban töltötte a hétvégét.

Összességében elég szép volt ez a két hónap, de azért nem bántam, hogy a három hónap kétlakiság után most már Pesten is eltölthetünk egy kis időt. Persze ezt a bejegyzést már a balaton-felvidéki nyaralásunkról írom, szóval annyira azért nem tudtunk belemelegedni a nagyvárosi életbe. Na majd szeptembertől.

Ha minden igaz, behoztam magam — kb. minden bejegyzést megírtam, ami még a fejemben volt az év első feléről. Mostantól megpróbálok visszatérni a hosszú távú, real-time blogoláshoz.

A június-júliust Terényben töltöttük és egy bejegyzéshez biztosan túlságosan sok mesélni való gyűlt fel. Elkezdem hát apránként.

Az első találkozásunk a terényi házunkkal minden volt, csak zökkenőmentes nem. Akárhogy is változzon körülöttünk az Univerzum, világjárványok jöhetnek-mehetnek, egy dolog fix marad: mi nem tudunk időben elindulni. Így végül éjfél (!) is elmúlt már, mire befejeztük az első költözős adag bepakolását a kocsiba, és elindultunk kifelé a Váci úton.

Ez végül aztán minden héten így ment, meg is volt a dolognak a meghatározott koreográfiája: általában én vezettem, nagy néha átadtam a kormányt Nicoline-nek a fáradtság mián. Alagon megálltunk, ettem egy krokodilos szendvicset meg ittam egy kávét: ezeket Nicoline szerezte be, amíg én vigyáztam a kocsira meg a zongorára. Az autópályán elég jól haladtunk, aztán, amikor rákanyarodtunk Pest, majd Nógrád megye kis mellékútjaira, sem az aszfalt, sem a lezseren hemzsegő vadállomány nem tette ezt lehetővé. Ennyi állatot egy kupacon én még életemben nem láttam, néha négy szarvas is hesszelt az úton, az út mentén bogarászó rókákból több volt a macskáknál, és természetesen ipari mennyiségű őz is akadt. Így aztán az út erős egy óra negyven perc volt minimum, de az az optimista szcenárió volt. Külön kis autós játékunk volt, hogy a Penc Oil nevű benzinkútnál minden odaúton egy kis történetet kellett improvizálnunk a benzinkút, illetve a tulajdonos történetéről. Meghallgattunk egy csomó lemezt, többek között Paul McCarthy egyik szólóalbumát is. Valahogy azért mindig leértünk, fél kettő-kettő tájékán.

Első alkalommal ez nem volt azért olyan nagyon vidám, ugyanis kiderült, hogy a Google Maps nem igazán tud mit kezdeni a patkó alakban meghajló, a patkó egyik ívén egy másik utcával osztozó Petőfi utca koncepciójával, és egyszerűen nem találtuk a helyet. Nicoline nindzsázott egy sort, mi több, mint megtudtam, be is mászott pár (mint később kiderült, szomszédos) kertbe, de az istennek nem találtuk a házat. Negyed háromkor aztán feladtuk és mélységes erkölcsi dilemmáktól gyötrődve ugyan, de felhívtuk a tulajdonost. Aki, mint kiderült, abszolút számított erre a szcenárióra, simán elnavigált minket a házunkig, mi több, aztán hosszan oktatott minket a háztartásvezetés helyi specifikumairól.

Zuhantam be a fűtetlen szobában a fűtetlen ágyba, és csak a másnap reggel esedékes callom után tudtam megnézni, hol is vagyunk tulajdonképpen. Egy hosszú, három szobás parasztházban: középen egy előszoba-ebédlő konyha, jobbra-balra két másik szoba; a bal oldaliból nyílt a fürdőszoba is. Volt egy elég erőteljes vályogház illat, de ezt elég hamar megszoktuk. Volt egy hatalmas kertünk, Nicoline innen hozott haza bazsarózsákat Budapestre; egy felülről fedett, elülről nyitott nyári konyha maradványait pedig dolgozószobának használtuk, de szép időben enni is itt ettünk. Gáz palackról víz boilerről, internet pedig csak mobilról volt. Fűteni fával vagy hősugárzóval tudtunk, és erre elég gyakran szükség is volt, májusban még nap közben is. Szerencsére a nagyvárosi allűrök máza egy profi faaprítót rejt személyemben. Lazán felhasogattam a tüzelőt, amire szükségünk volt, a véraláfutás a bal körmömről pedig lassan le is nő.

Terény egy tündéri, csendes kis falu, ahol a helyiek mindent megtesznek a lehető legtöbb látnivaló érdekében: vannak mindenféle, magánszemélyek által fenntartott kis múzeumok (orsósmagnó-múzeum, csipkemúzeum, palóc kelengye, a mi telkünkön pedig a gombamúzeum állt), amiket külön egyeztetéssel lehet megnézni, de még egy „kávéház” is van. Az idézőjelet az indokolja, hogy szerintem jobban működhet teaházként, gyógynövényekből ugyanis mindenféle cserépkorsókban különböző ázatok várják a felhasználást; a kávéfőzőhöz a helyi néni viszont csak igen korlátozottan ért. Azért egy kedves, tágas, barátságos hely, ahová jól esett elsétálni a félmaratonom után.

Minden szombaton jön a Family Frost, ami egy elég kellemes dolog: mi ugyan csak fagyit meg túrótortát vettünk belőle, de voltak, akik kifejezetten nagy összegekért vásárolgattak minden héten. Gyerekkoromban ettem utoljára ezt a rendkívül kellemes, bár kissé generikus ízű, zselés tetejű túrótortát és most igen jól esett ebéd után, a kánikulában egy-egy szelet.

Nógrád megye amúgy gyönyörű, lankás, de így is megkapó dombokkal: elég messze el lehet látni, de a látóhatár mégsem olyan egyhangú, mint az Alföldön. Alapvetően jól éreztem magam, és volt is mindenféle érdekes kalandunk — ezekről majd legközelebb.

Akarattyán az egyik kis kalandunk a Siófokra tekerés volt valamelyik délután. A Balaton mellett egyszerre áldás és átok a kijelölt bicikliút: egyrészt nyilván jó, hogy van, másrészt alternatíva egyszerűen nincs, ha az ember elmegy valahová, meg vissza, akkor pontosan ugyanazt az útvonalat kell megtennie. Ezért van, hogy bár a Balatont nagyon szeretem, a Balaton parti településeket lényegesen kevésbé: minden élet, lehetőség, szorosan tapad a tóra.

Kimozdulásnak, változatosságnak, na meg persze a napi edzésnek jó volt ez a kis kiruccanás: nem is csináltunk semmi különöset, csak leültünk a partra és néztük a hullámokat, beszélgettünk, közben megittuk a vizünket és megettük hozzá a hamuba sült pogácsát. Pontosan olyan program volt, ami miatt ezt az egész kétlakiságot kitaláltam: a kapun kilépve már kezdődött is a kirándulás, és amint visszaértünk a kapuhoz, már otthon voltunk.

Nicoline rettenetesen bírta a karanténnal járó monotóniát. Nekem ez volt a kisebb probléma, ha nem lett volna a fogyókúrával járó mozgásszükségletem, akkor simán maradtam volna a lakásban hetekig, zongorázgatva, olvasgatva, na meg persze a játékaimmal a számítógépen. Nicoline jobban szeret jönni-menni, imádja a változatosságot, a jó kis programokat. Békeidőben persze nem olyan nehéz ezt menedzselni, a kijárási korlátozás közepén viszont körülbelül semmilyen mód nem volt rá. Kirándulni jártunk sokat, csak hát mivel nem mi vagyunk Mr and Mrs Hatékony, egy fél napos kirándulásra bőven ráment egy egész nap minden készülődéssel együtt.

Salátakészítés közben jött az ötlet: ha kivennénk egy vidéki házat a kritikus hónapokra, akkor minden héten eltölthetnénk ott pár napot. Ilyenkor, amikor Nicoline szemei kinyílnak, hipp-hopp, már rögtön máshol lenne. A feleségem elég jól fogadta az ötletet, és viszonylag hamar lefixálódott a menetrend: május Balatonakarattya, június-július Terény.

A balatonakarattyai ház egy Balatoni Nyaraló Klasszik modell volt, két szobával, egy ebédlő-előszobával, meg egy félamerikai konyhával, meg egy szabvány méretű, nyírt füves kerttel. Hétvégi tartózkodásra nagyon kényelmes volt, dolgozni egy kicsit problémásabb: mindketten elég sokat callozunk és elég nagy volt az áthallás. A szimultán konferenciázást csak úgy lehetett megoldani, ha az egyikünk kiült a teraszra — szerencsére elég szép időnk volt ahhoz, hogy ebből ne legyen gond.

Ami megmaradt nekem ebből az időszakból, az az előszezoni nyaralások békés, nyugodt életérzése. Balatonakarattya egy elég csendes település, érdekes keveréke a hipszterségnek és a régi, szocializmus-beli balatoni hangulatnak. Ráadásul közel is volt, kevesebb, mint egy órányira az autópályán. Strandolás nyilván szóba sem került, csak a település magasabban fekvő részeiről néztük a csodálatos panorámát; ha csak tehettük, a Rusty Cafe kiváló kávéját kortyolgatva. Elég hamar kitapasztaltuk a jobb futóútvonalakat, így az edzésben is sikerült megtalálni a rutint. Sütőnk nem volt, edényünk se nagyon sok, így leginkább egyszerűbb dolgokat főztünk magunknak, meg egyszer hortobágyi palacsintát.

A környékbeli vendéglátóhelyekből a jobbak sajnos leginkább zárva voltak: a Szépkilátás bisztró pont ezt a hónapot választotta renoválásra; az Il Mercato, egy állítólag szenzációs olasz étterem pedig csak a búcsúvacsoránkra nyitott ki. Ettől amúgy én nem voltam annyira elszállva — a sült hal, amit választottam, maximálisan, a sótlanságig menően jellegtelen volt; Nicoline pizzája nem volt rossz, de azért egy észbontó, Olaszországot megidéző varázslatnak sem nevezném. A frontot két, elég tipikusan magyaros hely tartotta: a Degesz (innen rendeltünk is párszor), meg a Telebendő (emellett csak elfutottunk). A nevek szerintem magukért beszélnek. A díjnyertes így végül a Niké nevű hely lett, ahonnan pizzát rendeltünk egy hosszabb gyalogtúra után — friss volt, a tészta ropogós, a feltétek pedig nagyon decensek.

Legszebb akarattyai élményem egyértelműen a Riska virtuális futóverseny volt: én 10, Nicoline 5km-en indult, amit én vele együtt teljesítettem, a végén egy kicsit még húzva is őt — meg is látszott, ugyanis rekordidőt teljesített. A saját időm viszont minden kritikán aluli volt, de ez egyáltalán nem zavart: megszoktam már, hogy a mindennapos edzés elkerülhetetlen velejárója, hogy az ember időnként rossz formában van. Ilyenkor nem nagyon van mit csinálni, az ember keresztülpréseli magát az edzésen, aztán várja a szebb holnapot.

Volt egy remek biciklis kirándulásunk is, Paloznakra tekertünk el a Sáfránkert vendéglőbe. Elvitelre kértük az ételt és a terasszal szembeni parkban cuccoltunk le egy piknikpléden. Szemben a Degesszel, itt a lehető legjobb értelemben volt magyaros konyhát űzik, friss hozzávalókkal, ízletesen, háziasan, aprólékos műgonddal elkészített ételekkel. Menet közben rendeltük meg a kaját, mire odaértük, már dobták is a szánkba, aminek nagyon örültem, mert a huszonöt kilométeres tekerésben piszkosul megéheztem.

A zongorám minden héten jött velünk: az egyik hálószoba volt a zeneszoba. A vidéki élet egyik nagy előnye az volt, hogy sokkal jobban rá tudtam fókuszálni a gyakorlásra, hiszen egy csomó minden más, amivel szórakozhattam volna otthon, nem volt velem.

Pünkösd előtt egy kicsit szomorkásan csomagoltunk össze. Akkor még nem tudtam, hogy Terény mekkora buli lesz.