Június-július Terényben: portánk és környéke

Trychydts | | | 2020., augusztus 17., 13:46 | | | Kategóriák: , ,

A június-júliust Terényben töltöttük és egy bejegyzéshez biztosan túlságosan sok mesélni való gyűlt fel. Elkezdem hát apránként.

Az első találkozásunk a terényi házunkkal minden volt, csak zökkenőmentes nem. Akárhogy is változzon körülöttünk az Univerzum, világjárványok jöhetnek-mehetnek, egy dolog fix marad: mi nem tudunk időben elindulni. Így végül éjfél (!) is elmúlt már, mire befejeztük az első költözős adag bepakolását a kocsiba, és elindultunk kifelé a Váci úton.

Ez végül aztán minden héten így ment, meg is volt a dolognak a meghatározott koreográfiája: általában én vezettem, nagy néha átadtam a kormányt Nicoline-nek a fáradtság mián. Alagon megálltunk, ettem egy krokodilos szendvicset meg ittam egy kávét: ezeket Nicoline szerezte be, amíg én vigyáztam a kocsira meg a zongorára. Az autópályán elég jól haladtunk, aztán, amikor rákanyarodtunk Pest, majd Nógrád megye kis mellékútjaira, sem az aszfalt, sem a lezseren hemzsegő vadállomány nem tette ezt lehetővé. Ennyi állatot egy kupacon én még életemben nem láttam, néha négy szarvas is hesszelt az úton, az út mentén bogarászó rókákból több volt a macskáknál, és természetesen ipari mennyiségű őz is akadt. Így aztán az út erős egy óra negyven perc volt minimum, de az az optimista szcenárió volt. Külön kis autós játékunk volt, hogy a Penc Oil nevű benzinkútnál minden odaúton egy kis történetet kellett improvizálnunk a benzinkút, illetve a tulajdonos történetéről. Meghallgattunk egy csomó lemezt, többek között Paul McCarthy egyik szólóalbumát is. Valahogy azért mindig leértünk, fél kettő-kettő tájékán.

Első alkalommal ez nem volt azért olyan nagyon vidám, ugyanis kiderült, hogy a Google Maps nem igazán tud mit kezdeni a patkó alakban meghajló, a patkó egyik ívén egy másik utcával osztozó Petőfi utca koncepciójával, és egyszerűen nem találtuk a helyet. Nicoline nindzsázott egy sort, mi több, mint megtudtam, be is mászott pár (mint később kiderült, szomszédos) kertbe, de az istennek nem találtuk a házat. Negyed háromkor aztán feladtuk és mélységes erkölcsi dilemmáktól gyötrődve ugyan, de felhívtuk a tulajdonost. Aki, mint kiderült, abszolút számított erre a szcenárióra, simán elnavigált minket a házunkig, mi több, aztán hosszan oktatott minket a háztartásvezetés helyi specifikumairól.

Zuhantam be a fűtetlen szobában a fűtetlen ágyba, és csak a másnap reggel esedékes callom után tudtam megnézni, hol is vagyunk tulajdonképpen. Egy hosszú, három szobás parasztházban: középen egy előszoba-ebédlő konyha, jobbra-balra két másik szoba; a bal oldaliból nyílt a fürdőszoba is. Volt egy elég erőteljes vályogház illat, de ezt elég hamar megszoktuk. Volt egy hatalmas kertünk, Nicoline innen hozott haza bazsarózsákat Budapestre; egy felülről fedett, elülről nyitott nyári konyha maradványait pedig dolgozószobának használtuk, de szép időben enni is itt ettünk. Gáz palackról víz boilerről, internet pedig csak mobilról volt. Fűteni fával vagy hősugárzóval tudtunk, és erre elég gyakran szükség is volt, májusban még nap közben is. Szerencsére a nagyvárosi allűrök máza egy profi faaprítót rejt személyemben. Lazán felhasogattam a tüzelőt, amire szükségünk volt, a véraláfutás a bal körmömről pedig lassan le is nő.

Terény egy tündéri, csendes kis falu, ahol a helyiek mindent megtesznek a lehető legtöbb látnivaló érdekében: vannak mindenféle, magánszemélyek által fenntartott kis múzeumok (orsósmagnó-múzeum, csipkemúzeum, palóc kelengye, a mi telkünkön pedig a gombamúzeum állt), amiket külön egyeztetéssel lehet megnézni, de még egy “kávéház” is van. Az idézőjelet az indokolja, hogy szerintem jobban működhet teaházként, gyógynövényekből ugyanis mindenféle cserépkorsókban különböző ázatok várják a felhasználást; a kávéfőzőhöz a helyi néni viszont csak igen korlátozottan ért. Azért egy kedves, tágas, barátságos hely, ahová jól esett elsétálni a félmaratonom után.

Minden szombaton jön a Family Frost, ami egy elég kellemes dolog: mi ugyan csak fagyit meg túrótortát vettünk belőle, de voltak, akik kifejezetten nagy összegekért vásárolgattak minden héten. Gyerekkoromban ettem utoljára ezt a rendkívül kellemes, bár kissé generikus ízű, zselés tetejű túrótortát és most igen jól esett ebéd után, a kánikulában egy-egy szelet.

Nógrád megye amúgy gyönyörű, lankás, de így is megkapó dombokkal: elég messze el lehet látni, de a látóhatár mégsem olyan egyhangú, mint az Alföldön. Alapvetően jól éreztem magam, és volt is mindenféle érdekes kalandunk — ezekről majd legközelebb.