Búcsú Tapolcától

Trychydts | | | 2020., szeptember 11., 16:24 | | | Kategóriák: , , , ,

A nyaralásunk utolsó délutánján ugrottam ki még egy utolsó gördeszkás körre Tapolcán — felfedeztem még pár helyet, ahol nem voltam, javarészt olyan utcákon/tereken, amelyek különösen alkalmasak voltak gördeszkázásra.

Ami a legjobb a városnézésnek ebben a formájában, hogy elég gyors ahhoz, hogy az ember viszonylag nagy területet be tudjon kalandozni, de elég lassú ahhoz, hogy az ember könnyedén észrevegye az érdekesebb részleteket vagy megállhasson egy kicsit lazítani. A Malom-tó a város közepén például az egyik legérdekesebb felfedezésünk volt, rögtön az első nap — egy békés és nyugodt hely a város közepén, éttermekkel, kávézókkal, játszóterekkel. Most egyedül is visszamentem; egészen magával ragadott a melankólia attól, hogy haza kell mennem.

20200829_161350
20200829_161659
20200829_163050
20200829_164237
20200829_164316
20200829_164716

Tapolca gördeszkáról

Trychydts | | | 2020., augusztus 27., 21:32 | | | Kategóriák: , , , , ,

Imádom a Pennymet. Hatalmas plusz vele felfedezni egy új helyet, imádom azt a határozott, tompa koppanást, ahogy a Shark kerekeim landolnak az aszfalton, szeretem, hogy nem vagyok túl gyors, de azért mégis gyorsabb, mintha sétálnék, nem tudok betelni az aszfalt fölött siklás érzésével és a dőlve kanyarodás eleganciájával. Tapolcát is kipipálhatom.

Anno sokat dilemmáztam, hogy longboarddal vagy cruiser boarddal kezdjem a gördeszkázást — most megint egy pont a cruisernek, nem hiszem, hogy egy longboard meg a védőfelszerelésem elfért volna abban a túrazsákban, amivel a hátamon bebicikliztem Tapolcára. Kétszer, mert az csak a célnál tűnt fel nekem, hogy a lakatom kulcsát jól otthon hagytam. Átöltöztem, a nagy hátizsákot betekertem szépen a kis hátizsákba, aztán ellöktem magam felfelé egy közepesen meredek lejtőn.

Érdekes élmény volt — van a városnak pár, gördeszkázás szempontjából nagyon fontos jellegzetessége. Sok helyen a járdákhoz biztosan nem nyúltak a múlt század óta; van egy-két hely, ahol egyáltalán nem is lehet deszkával haladni és van pár, ahol csak folyamatos hajtással. A város egyes részein ugyanakkor egyáltalán nincs járda, az úttest viszont nagyon jó állapotban van. A belváros elég nagy része le van járókövezve, viszont általában nagyon szépen és igényesen, így egész jó rajtuk menni. Van pár hosszú, egyenes szakasz, ahol a járda is tökéletes, gallyak sincsenek a fejem fölött, és a kereszteződéseken is simán át lehet kelni.

Gördeszkást csak egyet láttam az egész városban: egy tizenkét éves forma kislány beszélgetett a nála valamivel idősebb rolleres barátnőjével egy, az enyémnél két számmal kisebb, rózsaszín Pennyvel a hóna alatt. Mindenféle védőfelszerelés nélkül.

Tapolca amúgy egy elég érdekes hely, szocialisztikus lakótelepek és neobrutál irodaházak ugyanúgy vannak benne, mint kifejezetten nyaralóvárosokra jellemző, tágas, kertes házas utcák, a városközpont pedig pont olyan, mint sok más vidéki városé, egy-két érdekes színfolttal kiegészülve. Kellően lejtős-dombos ahhoz, hogy jól kifáradjak két óra csavargás alatt. Azért még simán hazatekertem — összesen így húsz kilométer biciklizés is belekerült a lábamba még ebéd előtt.

Tapolca (4)
Tapolca (2)
Tapolca (3)
Tapolca (5)
Tapolca (6)
Tapolca (7)
Tapolca (9)
Tapolca (8)

60 km

Trychydts | | | 2020., augusztus 26., 20:41 | | | Kategóriák: , ,

Imádom az olyan nyaralásokat, ahol van velünk bicikli. Sokkal szívesebben tekerek, mint autózom, a gyaloglás pedig nem visz elég messzire. Tekerni viszont jó, szabadságot is kap az ember, meg mozog is vele. (Utóbbi pláne fontos nekem az utóbbi hónapokban.) Ezúttal Nicoline még profi bicikliszállítót is szervált nekünk a munkahelyéről, úgyhogy a csomagolással sem volt gond — ami szerencse is, mert a csomagtartó és a hátsó utastér bőven megtelt a cuccainkkal meg a kajával, amit hoztunk.

Ma reggel nekiindultunk kicsit felfedeztük a Balaton-felvidéket. Voltaképpen egy gasztro-túra sikerült a dologból, ugyanis amikor megálltunk, akkor mindig ettünk vagy ittunk valamit, de az idő kb. felét így is a nyeregben töltöttük és élveztük a tájat. A táj elképesztően gyönyörű, egyszerűen nem tudok betelni vele, mint ahogy azzal sem, hogy a vulkáni képződmények miatt mennyire emlékeztet Tenerifére. Ráadásul mindenfelé nagyon sok a biciklista, szóval az autósok is gyakorlott toleranciával kerülgettek bennünket.

Mindszentkállán fagyizni és kávézni álltunk meg — finom volt minden, ami nekem kicsit hiányzott, az a helyi jelleg. A helyi hipszterizáció egyik következménye, hogy szinte akárhová megyünk, mindenhol van egy hely, ahol lehet kellemes, franciás pörkölésű, minőségi kávét kapni újrahasznosított papírpohárban, vagy, mint például itt, hipszter-ízvilágú, selymesen telt fagylaltokat. É azért szeretem, ha egy helyen érződik a helyi jelleg — mint például abban a bizonyos kávézóban Terényben, ahol az idős néni jól lepattintotta a fancy kávéfajták iránti kérdésünket. Ő eszpresszót tudott főzni, de valószínűleg tényleg jobban jártunk volna egy gyógyteával.

A következő megálló Köveskál volt, ahol ebédeltünk egyet a Mi a kő-ben. Az étel nagyon finom volt, ráadásul itt egyedi volt az étlap. Én sült, csontos flekkent ettem, kecskesajtos puliszával, paprikakrémmel és sült kápia paprikával. Eleve ritkán jön szembe az emberrel puliszka egy étlapon, hiába hagyományos magyar étel; itt ráadásul mégis igényes volt és ízletes, ráadásul a kecskesajttal rétegezve rakva volt. A kápia paprika és a paprikakrém pedig remekül ellenpontozott mindent. Ami miatt nem volt száz százalékos az élmény az a rémes kiszolgálás volt, még egy kis hisztit is le kellett nyomnom, hogy masszív késéssel ugyan, de kiszolgáljanak végre bennünket.

Desszertezni már nem is itt desszerteztünk, hanem a szomszédos Káli Kövek Borászatban, ahol egy elképesztően finom házi mandulatortát ettem egy fa alatt, egy vidéki ház hangulatát idéző kertben. Nicoline bort ivott, ő is elég lelkes volt, de a helyi borokért én egyszerűen képtelen vagyok lelkesedni, nekem túlságosan is kesernyések és teltek.

Zánkán aztán felvetődött a kérdés: visszafelé is a Balaton-felvidéken menjünk, vagy hajtsunk inkább végig a Balaton parton? Az utóbbit választottuk, még ha az valamivel hosszabb is volt. Itt volt a utolsó megálló, a Móló cukrászda Révfülöpön, aminek nagyon klasszikus, kicsit régies hangulata volt, a fehérre festett vasszékeivel, fagyis- és sütispultjával, kellemes belsőjével és a nagyon profi, nagyon kedves, nagyon gyors kiszolgálásával. Ráadásul a kávé is finom volt.

Minden simán ment, egészen addig, amíg el nem vesztettük a Keszthely felé vezető kerékpárutat. Márpedig arra viszonylag hamar rájöttünk, hogy nincs kedvünk Badacsonyon keresztül átvágni hazafelé. Végül összeszorítottuk a fogunkat, és brute force-ban csapattunk a főúton, amíg a térképen nem találtunk lehetőséget arra, hogy lekanyarodjunk egy kisebb mellékútra, ami aztán pont a kihagyott bicikliútnak bizonyult. Onnantól pedig simán ment már minden, gyakorlatilag ismerős útvonalon mentünk haza.

60 kilométer körül állhatott meg az aznapi számlálónk — ez hat kilométerrel több, mint amennyit utoljára tekertünk a Balaton körül egy ebédért.

Raposka felfedezése, dűlőutak és parmezánhab

Trychydts | | | 2020., augusztus 23., 16:09 | | | Kategóriák: ,

A mai napot biciklizéssel indítottam. Első lépésként átugrottam a szomszédos faluba, Raposkára, hogy kinyomozzam, mennyire lenne ez jó futóopció Nicoline-nek. A felderítő művelet kielégítő eredménnyel zárult, Raposka nem csak, hogy egy kellően hosszú falu, egyetlen, folyamatosan lejtő utcával, de a végében egy kis erdei út is nyílik, szóval egy oda-vissza körrel viszonylag könnyű lesz összekaparni azt a 8-9 km-t, amire a feleségemnek szüksége van. Aztán felmásztam a Raposkával szemközti hegyre, javarészt szintén az új biciklimmel, hogy aztán kiderüljön, hogy az az út tulajdonképpen nem vezet sehová, pontosabban mindenféle túraútvonalakba torkollik. Sebaj, legalább ezt is láttam, úgyhogy irány Tapolca.

Vettem tejet a Lidl-ben — már éppen szálltam volna fel a bicajra, hogy hazatekerjek, amikor utolért Nicoline elektronikus segélykiáltása: a kiflikészletek is nullára apadtak. Konkrétan zéró kedvem volt visszamenni a Lidl-be, kerestem hát egy kis pékséget, ami nyitva volt — szerencsére itt is árultak teljes kiőrlésű kiflit. Közben kicsit beszkennelgettem az járdákat is — úgy döntöttem ugyanis, hogy jövő héten Tapolcán folytatom majd a gördeszkázást. A látottak alapján nem lesz sima menete (hehe), de azért majd megoldom valahogy.

Mire hazaértem, már Fiatalék is felvackolódtak és elmentek lisztet lőni — mint kiderült ugyanis, az országnak ebben a részében termel a malom, amelyik a magyar lisztek Ferrariját, a világ gabonaiparának az abszolút csúcspontját állítja elő, ami tulajdonképpen nem csak, hogy magától dagad és sül be kenyérré, de a beépített nanontechnológiának köszönhetően teljes kiőrlésű, finom- rétes- és nulláslisztként is használható, pusztán a birtoklása képessé teszi az embert arra, hogy egymaga semmisítsen meg bármilyen konkurenciát egy testsúly-arányos sütőversenyen. Én legalábbis valahogy így képzelem; mi másért vásárolna valaki negyven kiló lisztet a kocsijába, amiben még egy bébit és annak összes kapcsolódó infrastruktúrját is haza kell szállítania.

Szerencsére a vadászat sikeres volt — mire megjöttek és irányba fordultak az ebédhez, Nicoline is egészen jól állt a hajdinás palacsintájával. Már csak ki kellett volna sütni, de ebbe kissé belezavarodott a szokatlan konyhatechnológiának köszönhetően. Szerencsére én már mindenhol, mindenféle eszközön sütöttem palacsintát, ha nagyon muszáj, egy darab szélesebb fakérgen is megoldom az erdő közepén. A nehéz aljú, rozsdamentes serpenyő ennél azért egy fokkal alkalmatosabb edény, csupán ipari mennyiségű olajra van szükségünk ahhoz, hogy a tészta ne tapadjon le, ne égjen koksszá és ne hasadjon atomjaira. Na meg persze megfelelően adagolt hőre, de én nem csak, hogy Samin Nosrat alapművét is gondosan áttanulmányoztam a témában, de az elte.fozocske hírcsoportnak is tagja voltam a múlt század végén. Ezek után nem csoda, ha avatott kezem alól hamarosan futószalagon kezdtek el érkezni a kész palik, én meg ismét hősnek érezhettem magam. Ha jól számolom, aznap másodszor, hiszen ugye kifliket is hoztam — erős napom volt, na.

Tegnap laza napot tartottunk Fiatalékkal — ők kocsival, mi gyalog másztunk fel a hegyre, hogy Nicoline és Veronika bort vehessenek. Én csak este tudtam meg, hogy kedves feleségem ezzel az akvizícióval kijátszotta lakásunk érvényben levő importrendelkezéseit: az aktuális szabályozás értelmében ugyanis semmiképpen sem birtokolhatunk több bort, mint a borhűtőnk maximális kapacitása, a tudatos felhalmozást pedig már három palackkal előbb abba kell hagyni. Végül is mindegy, Veronika vállalta, hogy menedékjogot biztosít a tárolóhely nélkül maradt borainknak, ami pedig itt maradt, azt elvben megisszuk majd. A kis kirándulás ettől függetlenül gyönyörű volt, hangulatos kis szőlők mellett, girbegurba utakon kapaszkodtunk fel a hegyre — ahogy később megtudtam, ezen akár a szomszéd faluig is el lehetne sétálni. Vagy futni — fura lenne, ha ezt nem próbálnám ki, amíg itt vagyunk.

Este aztán fine diningozni mentünk a Villa Kabalába. A fine dining persze nagyon nem az én műfajom, én azt szeretem, ha étlapról választhatok külön Power Point prezentáció nélkül is értelmezhető fogásokat, amiket aztán a fogás méretével arányos méretű tányérokon hoznak ki, ízlésesen kihúzott szószcsíkok nélkül, a levest pedig nem teáskannából öntik a tányérunkba. A parmezán legyen reszelve, ne pedig felhabosítva, a séf pedig, hacsak egy mód van rá, ne küldözgessen nekem szó szerint teáskanálnyi kóstolókat vacsora előtt. Hát ez itt nem igazán jött össze, étlap nem volt, csak egy krétával írt, hordozható tábla, amelynek rongorongo feliratát a pincérnőnk helyben interpretálta nekünk. A parmezánhabbal, a fél dió nagyságú kóstolóval és a teáskannából öntött levessel sem vicceltem. Ennek ellenére kénytelen vagyok elismerni: még ha a Balatonra néző erkélyen üldögélve a komfortzónámat csak egy haloványan fénylő pontként láttam a távolban, az étel finom volt, a felszolgálás udvarias és előzékeny, ráadásul még jól is laktam. Egy 9/10-et simán adnom kell nekik, minden rezervációm ellenére.

Most viszont kettesben maradtunk, Fiatalék ugyanis, miután megették a palacsintát, összepakoltak és elindultak hazafelé. Mi pedig azonnal beköltöztünk a jobb szobába, amit eddig, a gyerek érdekeit nézve jó fej módon átengedtünk nekik.

Június-július Terényben: programjaink

Trychydts | | | 2020., augusztus 23., 14:14 | | | Kategóriák: , ,

Korábban már elkezdtem mesélni a terényi nyarunkról — most folytatom.

Mivel rendszerint már csütörtök éjjel leutaztunk, péntekenként rendszerint dolgoztunk. Sajnos vezetékes internetre egyáltalán nem volt lehetőségünk, mobilinternettel nyomtuk, ami a háznak csak bizonyos részeiben volt elérhető, illetve kint, a nyitott nyári konyhában. A vastag vályogfalak ráadásul a mobillal létrehozható hotspotokat is simán árnyékolták, szóval a legkényelmesebb szoba volt a legkevésbé használható munkára. A legjobban kint lehetett dolgozni — más kérdés, hogy ott viszont simán számolni kellett azzal, hogy a calljaimba lazán beszűrődik majd a kakaskukorékolás.

A leggyakoribb, lényegében rutinszerű szabadidős tevékenységünk a futás volt. Futottunk együtt és külön is — utóbbit rendszerint akkor, ha úgy éreztem, szükségem van egy-egy keményebb edzésre. Mindenképpen elfutottunk Szandáig — ez rögtön az elején jelentett egy 15%-os masszív emelkedőt, és úgy általában is felfelé kellett futni a Nicoline-kompatibilis szakaszon. Én rendszerint egy még meredekebb lejtőn tovább mentem Szandaváraljára, a balassagyarmati elágazás irányába (vagy egyenesen az elágazásig — ez volt 17 km oda-vissza). A magam részéről imádtam a nógrádi futásokat, sokkal jobb volt, mint a sokszor zsúfolt balatoni utakon, és a táj is gyönyörű volt. Nem mindig élveztem egyformán a Pesttől való távollétet, de Terényben futni egyértelműen jobb volt. (Annak is nagyon örültem, hogy a félmaratonomat is itt futhattam.)

Viszonylag sokat sétálgattunk, illetve egy nagyobb kirándulást is csináltunk, felmásztunk Szanda várához is. Hollókőn kétszer voltunk — egyszer Pünkösdkor, éppen csak annyi ideig, hogy rájöjjünk hogy ez rossz ötlet és inkább Szécsénybe mentünk ebédelni meg bóklászgatni, hogy aztán Balassagyarmaton együnk egy fagyit. Másodszorra, egy sokkal randomabb hétvégén már volt módunk egy kicsit normálisan körülnézni, és a Hollóköves bisztrót is kipróbáltuk — utóbbi amúgy egy rendkívül kellemes meglepetés volt, modern, de mégis magyaros konyhával, udvarias, kedves felszolgálással.

Szalonnát kétszer sütöttünk — nekem ez továbbra is az egyik kedvenc kajám — kétszer pedig grilleztünk a kertben épített, kicsit ormótlan téglakemencében. Másodszor akkor, amikor édesanyámat láttam vendégül, mert ő is leugrott hozzám, amikor Nicoline egy kórustáborban töltötte a hétvégét.

Összességében elég szép volt ez a két hónap, de azért nem bántam, hogy a három hónap kétlakiság után most már Pesten is eltölthetünk egy kis időt. Persze ezt a bejegyzést már a balaton-felvidéki nyaralásunkról írom, szóval annyira azért nem tudtunk belemelegedni a nagyvárosi életbe. Na majd szeptembertől.

Ha minden igaz, behoztam magam — kb. minden bejegyzést megírtam, ami még a fejemben volt az év első feléről. Mostantól megpróbálok visszatérni a hosszú távú, real-time blogoláshoz.

Érkezés a Balaton-felvidékre

Trychydts | | | 2020., augusztus 22., 11:29 | | | Kategóriák: , ,

Amikor először értesültem róla, hogy Fiatalék újszülött gyermekükkel kiegészülve csatlakoznak majd hozzánk a nyaralásunkra, azt gondoltam, mellettünk most már ők is simán kiérdemlik a Crazyék nevet. Végül azonban úgy tűnt, csak én becsültem alá a szervezettségüket, a szóban forgó baba ugyanis teljesen kompakt tagja a társaságnak; a telek végében levő kennelben elhelyezett palotapincsik hangosabbak, mint ő. Ehhez képest Veronika legalább 80%-os hatékonyságú tagja a társaságnak. Eddig azt gondoltam, ilyesmire csak Rony képes, de lehet, hogy ez könnyebb, mint ahogy gondolná az ember.

Első este egy jó kis grillezéssel indítottunk, jó kis saját keverésű dry rubbal ízesített tarjaszeletekkel, meg zöld fűszeres grillezett padlizsánnal. Doktor Úr spéci hajszárítója seperc alatt izzította fel a szenet vörösizzásig; ezután már csak tologatni-forgatni kellett a cuccokat a rácson. Amióta fogyókúrázom, nem ettem tarját, pedig ez az egyik kedvenc húsfélém, pláne grillezve, szóval hatalmas élvezettel termeltem be az adagomat. És még maradt is egy kicsi, a dolgok jelen állása szerint hétfői ebéd lesz belőle.

Tegnap Fiatalék kora reggel elhúztak vitorlázni (igen, ennyire lazák), mi pedig bringára pattantunk (igen, bizonyos értelemben megint van bringám) és körbetekertük a a Szent György hegyet. Kellemes, laza kis bemelegítő túra volt, fagyizással, pizzaevéssel a tapolcai tóparton, utána egy kis szundikálással szállásunk lambériázott tetőterében. Miután Fiatalék újonnan csatlakoztak hozzánk, elmentünk egy fancy borászatba, ahol élelmes feleségem foglalt nekünk még időben asztalt — ahogy később a pincér mobilozásából leszűrtem, jó sokan nem kapcsoltak ennyire időben és már hiába próbáltak bejutni. Nálam amúgy egy erős négyest kapott a hely, a kaja végül is finom volt, nekem egy kicsit túlságosan erős kikacsintásokkal a fine dining irányába, az optimálisnál arrogánsabb fenyegetésekkel az étlapon. De a kilátás gyönyörű volt.

20200821_190309
Nicoline felvétele

Ma reggel egy 16km-es futással kezdtem, lekocogtam Szigligeten a Balatonig meg vissza. Nem ez volt életem tempója, de most nem is ez volt a cél: nagyon élveztem a felfedezést, az új útvonalakat meg a tájat — ezen a környéken eddig csak nagyon keveset jártam, de szuper dolog a régi vulkánok között futni. Szigligeten aztán már nagyon kellemetlen volt, hogy elfelejtettem magammal innivalót hozni. Pénz volt nálam, maszk meg nem, szóval az arcomra húzott pólómmal ugrottam be egy kis part menti zöldségeshez egy nagy palack ásványvízért.

20200822_073952
20200822_075712
20200822_082300
20200822_083038
20200822_083543

A mai napunk amúgy az evés körül forog: vigyáznunk kell, hogy időben elfogyasszuk az előre megfőzött chillit, hogy éhesek legyünk a másik fancy helyen befoglalt, fél hatos vacsorára.

Június-július Terényben: portánk és környéke

Trychydts | | | 2020., augusztus 17., 13:46 | | | Kategóriák: , ,

A június-júliust Terényben töltöttük és egy bejegyzéshez biztosan túlságosan sok mesélni való gyűlt fel. Elkezdem hát apránként.

Az első találkozásunk a terényi házunkkal minden volt, csak zökkenőmentes nem. Akárhogy is változzon körülöttünk az Univerzum, világjárványok jöhetnek-mehetnek, egy dolog fix marad: mi nem tudunk időben elindulni. Így végül éjfél (!) is elmúlt már, mire befejeztük az első költözős adag bepakolását a kocsiba, és elindultunk kifelé a Váci úton.

Ez végül aztán minden héten így ment, meg is volt a dolognak a meghatározott koreográfiája: általában én vezettem, nagy néha átadtam a kormányt Nicoline-nek a fáradtság mián. Alagon megálltunk, ettem egy krokodilos szendvicset meg ittam egy kávét: ezeket Nicoline szerezte be, amíg én vigyáztam a kocsira meg a zongorára. Az autópályán elég jól haladtunk, aztán, amikor rákanyarodtunk Pest, majd Nógrád megye kis mellékútjaira, sem az aszfalt, sem a lezseren hemzsegő vadállomány nem tette ezt lehetővé. Ennyi állatot egy kupacon én még életemben nem láttam, néha négy szarvas is hesszelt az úton, az út mentén bogarászó rókákból több volt a macskáknál, és természetesen ipari mennyiségű őz is akadt. Így aztán az út erős egy óra negyven perc volt minimum, de az az optimista szcenárió volt. Külön kis autós játékunk volt, hogy a Penc Oil nevű benzinkútnál minden odaúton egy kis történetet kellett improvizálnunk a benzinkút, illetve a tulajdonos történetéről. Meghallgattunk egy csomó lemezt, többek között Paul McCarthy egyik szólóalbumát is. Valahogy azért mindig leértünk, fél kettő-kettő tájékán.

Első alkalommal ez nem volt azért olyan nagyon vidám, ugyanis kiderült, hogy a Google Maps nem igazán tud mit kezdeni a patkó alakban meghajló, a patkó egyik ívén egy másik utcával osztozó Petőfi utca koncepciójával, és egyszerűen nem találtuk a helyet. Nicoline nindzsázott egy sort, mi több, mint megtudtam, be is mászott pár (mint később kiderült, szomszédos) kertbe, de az istennek nem találtuk a házat. Negyed háromkor aztán feladtuk és mélységes erkölcsi dilemmáktól gyötrődve ugyan, de felhívtuk a tulajdonost. Aki, mint kiderült, abszolút számított erre a szcenárióra, simán elnavigált minket a házunkig, mi több, aztán hosszan oktatott minket a háztartásvezetés helyi specifikumairól.

Zuhantam be a fűtetlen szobában a fűtetlen ágyba, és csak a másnap reggel esedékes callom után tudtam megnézni, hol is vagyunk tulajdonképpen. Egy hosszú, három szobás parasztházban: középen egy előszoba-ebédlő konyha, jobbra-balra két másik szoba; a bal oldaliból nyílt a fürdőszoba is. Volt egy elég erőteljes vályogház illat, de ezt elég hamar megszoktuk. Volt egy hatalmas kertünk, Nicoline innen hozott haza bazsarózsákat Budapestre; egy felülről fedett, elülről nyitott nyári konyha maradványait pedig dolgozószobának használtuk, de szép időben enni is itt ettünk. Gáz palackról víz boilerről, internet pedig csak mobilról volt. Fűteni fával vagy hősugárzóval tudtunk, és erre elég gyakran szükség is volt, májusban még nap közben is. Szerencsére a nagyvárosi allűrök máza egy profi faaprítót rejt személyemben. Lazán felhasogattam a tüzelőt, amire szükségünk volt, a véraláfutás a bal körmömről pedig lassan le is nő.

Terény egy tündéri, csendes kis falu, ahol a helyiek mindent megtesznek a lehető legtöbb látnivaló érdekében: vannak mindenféle, magánszemélyek által fenntartott kis múzeumok (orsósmagnó-múzeum, csipkemúzeum, palóc kelengye, a mi telkünkön pedig a gombamúzeum állt), amiket külön egyeztetéssel lehet megnézni, de még egy „kávéház” is van. Az idézőjelet az indokolja, hogy szerintem jobban működhet teaházként, gyógynövényekből ugyanis mindenféle cserépkorsókban különböző ázatok várják a felhasználást; a kávéfőzőhöz a helyi néni viszont csak igen korlátozottan ért. Azért egy kedves, tágas, barátságos hely, ahová jól esett elsétálni a félmaratonom után.

Minden szombaton jön a Family Frost, ami egy elég kellemes dolog: mi ugyan csak fagyit meg túrótortát vettünk belőle, de voltak, akik kifejezetten nagy összegekért vásárolgattak minden héten. Gyerekkoromban ettem utoljára ezt a rendkívül kellemes, bár kissé generikus ízű, zselés tetejű túrótortát és most igen jól esett ebéd után, a kánikulában egy-egy szelet.

Nógrád megye amúgy gyönyörű, lankás, de így is megkapó dombokkal: elég messze el lehet látni, de a látóhatár mégsem olyan egyhangú, mint az Alföldön. Alapvetően jól éreztem magam, és volt is mindenféle érdekes kalandunk — ezekről majd legközelebb.

Kétlaki életünk: Balatonakarattya

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 6:03 | | | Kategóriák: , ,

Nicoline rettenetesen bírta a karanténnal járó monotóniát. Nekem ez volt a kisebb probléma, ha nem lett volna a fogyókúrával járó mozgásszükségletem, akkor simán maradtam volna a lakásban hetekig, zongorázgatva, olvasgatva, na meg persze a játékaimmal a számítógépen. Nicoline jobban szeret jönni-menni, imádja a változatosságot, a jó kis programokat. Békeidőben persze nem olyan nehéz ezt menedzselni, a kijárási korlátozás közepén viszont körülbelül semmilyen mód nem volt rá. Kirándulni jártunk sokat, csak hát mivel nem mi vagyunk Mr and Mrs Hatékony, egy fél napos kirándulásra bőven ráment egy egész nap minden készülődéssel együtt.

Salátakészítés közben jött az ötlet: ha kivennénk egy vidéki házat a kritikus hónapokra, akkor minden héten eltölthetnénk ott pár napot. Ilyenkor, amikor Nicoline szemei kinyílnak, hipp-hopp, már rögtön máshol lenne. A feleségem elég jól fogadta az ötletet, és viszonylag hamar lefixálódott a menetrend: május Balatonakarattya, június-július Terény.

A balatonakarattyai ház egy Balatoni Nyaraló Klasszik modell volt, két szobával, egy ebédlő-előszobával, meg egy félamerikai konyhával, meg egy szabvány méretű, nyírt füves kerttel. Hétvégi tartózkodásra nagyon kényelmes volt, dolgozni egy kicsit problémásabb: mindketten elég sokat callozunk és elég nagy volt az áthallás. A szimultán konferenciázást csak úgy lehetett megoldani, ha az egyikünk kiült a teraszra — szerencsére elég szép időnk volt ahhoz, hogy ebből ne legyen gond.

Ami megmaradt nekem ebből az időszakból, az az előszezoni nyaralások békés, nyugodt életérzése. Balatonakarattya egy elég csendes település, érdekes keveréke a hipszterségnek és a régi, szocializmus-beli balatoni hangulatnak. Ráadásul közel is volt, kevesebb, mint egy órányira az autópályán. Strandolás nyilván szóba sem került, csak a település magasabban fekvő részeiről néztük a csodálatos panorámát; ha csak tehettük, a Rusty Cafe kiváló kávéját kortyolgatva. Elég hamar kitapasztaltuk a jobb futóútvonalakat, így az edzésben is sikerült megtalálni a rutint. Sütőnk nem volt, edényünk se nagyon sok, így leginkább egyszerűbb dolgokat főztünk magunknak, meg egyszer hortobágyi palacsintát.

A környékbeli vendéglátóhelyekből a jobbak sajnos leginkább zárva voltak: a Szépkilátás bisztró pont ezt a hónapot választotta renoválásra; az Il Mercato, egy állítólag szenzációs olasz étterem pedig csak a búcsúvacsoránkra nyitott ki. Ettől amúgy én nem voltam annyira elszállva — a sült hal, amit választottam, maximálisan, a sótlanságig menően jellegtelen volt; Nicoline pizzája nem volt rossz, de azért egy észbontó, Olaszországot megidéző varázslatnak sem nevezném. A frontot két, elég tipikusan magyaros hely tartotta: a Degesz (innen rendeltünk is párszor), meg a Telebendő (emellett csak elfutottunk). A nevek szerintem magukért beszélnek. A díjnyertes így végül a Niké nevű hely lett, ahonnan pizzát rendeltünk egy hosszabb gyalogtúra után — friss volt, a tészta ropogós, a feltétek pedig nagyon decensek.

Legszebb akarattyai élményem egyértelműen a Riska virtuális futóverseny volt: én 10, Nicoline 5km-en indult, amit én vele együtt teljesítettem, a végén egy kicsit még húzva is őt — meg is látszott, ugyanis rekordidőt teljesített. A saját időm viszont minden kritikán aluli volt, de ez egyáltalán nem zavart: megszoktam már, hogy a mindennapos edzés elkerülhetetlen velejárója, hogy az ember időnként rossz formában van. Ilyenkor nem nagyon van mit csinálni, az ember keresztülpréseli magát az edzésen, aztán várja a szebb holnapot.

Volt egy remek biciklis kirándulásunk is, Paloznakra tekertünk el a Sáfránkert vendéglőbe. Elvitelre kértük az ételt és a terasszal szembeni parkban cuccoltunk le egy piknikpléden. Szemben a Degesszel, itt a lehető legjobb értelemben volt magyaros konyhát űzik, friss hozzávalókkal, ízletesen, háziasan, aprólékos műgonddal elkészített ételekkel. Menet közben rendeltük meg a kaját, mire odaértük, már dobták is a szánkba, aminek nagyon örültem, mert a huszonöt kilométeres tekerésben piszkosul megéheztem.

A zongorám minden héten jött velünk: az egyik hálószoba volt a zeneszoba. A vidéki élet egyik nagy előnye az volt, hogy sokkal jobban rá tudtam fókuszálni a gyakorlásra, hiszen egy csomó minden más, amivel szórakozhattam volna otthon, nem volt velem.

Pünkösd előtt egy kicsit szomorkásan csomagoltunk össze. Akkor még nem tudtam, hogy Terény mekkora buli lesz.

Aranyosék — szalonnás változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 17., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

(A cím válasz Zsó szellemességére_ „viszünk szalonnát sütni Szalonnára. Nekem is eszembe jutott, de én csak a feleségemnek sütöttem el, otthonunk csöndes magányában.)

Régen, még a pre-Zéta időszakban, Baluék szalonnasütő partijai világhírűek voltak, és örvendetes gyakorisággal követték egymást: nekem is volt születésnapi partim, amit az összeérő családi telkek határán rendeztünk meg, szúnyogriasztó fáklyák gyűrűjében, egy szomszédos mogyoróbokorról vagdosva az ágakat. Idén nyáron csak kétszer füstölhettem meg magam vendégszeretetük tüzénél (vagy mi): egyik alkalommal a folyóparton ettünk egy különleges specialitást, homokbundába forgatott sült szalonnát, illetve a Szalonnáról van visszatérésünk után rendeztek egy jó kis szalonnasütést.

Igyekeztem óvatos lenni, és már otthon bekaptam pár falatot, hogy ne szikrázó szemmel vessem rá magam a kajára, de igazság szerint amikor megérkeztem, és megláttam a szépen megterített tálalóasztalt, nem gyengén megjött az étvágyam. Úgyhogy ki is ültem az éppen eleredt esőbe szalonnát sütni. (Balu később megkérdezte: éhes voltál? — remélem, azért nem keltettem olyan benyomást, mint egy dühös Predator.)

Baluék partijaiban mindig azt élveztem a legjobban, hogy huszonöt kilométeres és huszonöt éves körzetben mindenkit meghívnak, így az ember soha nem tudhatja, éppen kivel fut össze. Most éppen Szpeti és Noémi között üldögélve sütögettem a szalonnámat; kicsit catch-uppolhattunk végre, mert bár négy hónapja, amióta szomszédos irodaházakban dolgozunk, megbeszéltük, hogy majd összefutunk egy ebédre, ez azóta sem jött össze. De szükség van a legzavartabb mosolyomra is ezeken a gardenparty-kon: mindig vannak legalább öten, akik sugárzó mosollyal és lefegyverző közvetlenséggel üdvözölnek és szólítanak a nevemen — én meg, arc- és névmemória hiányában csak annyit tudok, hogy igen, pár éve már találkoztunk egyszer, egy másik szalonnasütésen.

A nagy, friss kulturális esemény, ami többeket is megmozgatott, a csütörtökön bemutatott Tarantino-film, a Once upon a time in… Hollywood volt. Én már persze mindent elolvastam a Wikipedián, így legalább a cselekmény miatt nem kell izgulnom; azt azért érdekes lesz látni, ez is az a rétegenként hámozható zsenialitás lesz-e, mint mondjuk a Kill Bill, amit utoljára a család fogalmának elemzésére használtam fel egy feminista klubdélutánon.

Kedves feleségemnek rengeteg munkája maradt még a hét végére, szóval egy darabig csak az én szöveges tudósításaim alapján tudta követni az eseményeket. Aztán csak besétált a kertkapun, hóna alatt a visszahozott kölcsönraklappal és kölcsönedénnyel; utóbbiban Baluék még Szalonnára hoztak nekünk hatvan kiló zsírban sült májat (ahogy a spenót-incidens óta tudjuk, az arányérzék soha nem volt az erős oldaluk). Már nagyon otthon éreztem magam, szóval én vezetem végig a svédasztalon, rá is vetette magát valamelyik házikutyputtyra — szalonnát sütni már nyilván nem kezdtünk el ilyenkor.

Elég sok gyerekes résztvevő volt, szóval annyira azért nem volt meglepő, amikor nem sokkal később egyszer csak egy üres kertben találtuk magunkat: Balu a lefekvést követelő Triolát táplálta, Zsó meg Zéta meg az utolsónak búcsúzó vendégeket hajtotta végig az országúton. Összenéztünk Nicoline-nel és úgy éreztük, a bulit tulajdonképpen akár befejezettnek is tekinthetjük. Még egy kicsit afterpartyztunk Zsóval a lassan kihamvadó tűz mellett, aztán mi is a hengerek közé csaptunk.

Szalonna — Nászutas változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 11., 23:49 | | | Kategóriák: , , ,

Aranyosék távozása után szalonnás életünk egy csendesebb és romantikusabb üzemmódba billent át. Sokat lustálkodtunk, Nicoline lazára vette a programszervezést (az én szemszögemből tehát olyan volt, mint egy laza ökörhajcsár), és már csak magunkra sütögettünk-főzögettünk.

Reggelenként felmásztam az emeletre, és elzongorázgattam a tóra néző ablak előtt. Nicoline Messengeren értesített, amikor már ő is készen állt a reggelre. Rendszerint az erkélyen reggeliztünk, utána lazítgattunk még egy kicsit, szendvicseket raktunk össze, majd elindultunk bóklászni valamerre. Általában még naplemente előtt visszaértünk, összeütöttünk valami vacsorát, borozgattunk, Netflixeztünk. Bár volt nálam laptop, elő sem vettem, ami kevés munkám volt, azt elintéztem a céges telefonomon, ami esetleg szabadidőm maradt még, mondjuk Nicoline power napjei vagy konyhában sürgölődése alatt, azt rendszerint a zongorámmal töltöttem.

Rudabányára már kora gyerekkoromból emlékszem, akkor csak egy nagyon kis bemutatóterem volt ott, ahol lényegében csak Rudi koponyáját lehetett megtekinteni. Most egy kb. kétszer akkora helyen egy kicsit több csontot lehet megnézni, meg van három ismeretterjesztő kisfilm, amit meg lehet nézni. A bányató partján van egy másik látogatóközpont, ami nem üzemel, meg egy kilátó, ahonnan lehet látni a tavat. A tóban mindenféle őrülteket lehet megtekinteni, akik kiváló ötletnek tartják az itt strandolást. Helynek elég szép, mondjuk egy kicsit jobban ki lehetne építeni, hogy ne meddőhányókon kelljen az embernek leereszkednie a tóhoz, meg a látogatóközpontot is be lehetne röffenteni végre.

Kassa egyszerre volt csalódás és kellemes meglepetés. Maga a város elképesztően unalmas, egy tipikus vidéki magyar város, ami már nincs Magyarországon — egy széles főút, pár régi épülettel és egy bágyadt főtérrel. Nicoline mindent megtett, hogy sürgölődésével az izgalmas látnivalók látszatát keltse, többször is megállt egy régi épület előtt és felolvasta azok figyelemre méltó történetét. Ezek a házak annyira jellegzetesek és patinásak, hogy Nicoline kétszer és eltévesztette a házszámot, és egy hotelt mutatott be egy fogadó helyett, egy éttermet a városháza helyett. A maratonista szobra pedig egy zsúfolt kereszteződés túloldalán próbálta meg egy impozáns köztéri dekoráció benyomását kelteni, ami engem illet, teljesen sikertelenül. Ami miatt mégis meleg szívvel gondolok vissza erre a kirándulásra, az egy teljesen random kiszúrt, modernista kiállítás volt, helyi festők képeiből. Markáns, komor hangulata volt minden képnek; az egyik művésznek pedig a teljes életútját végigkövethettük, ami mindig egy érdekes élmény.

Nyomtunk egy kis erdei túrát is az egyik közeli kolostorromhoz — Szádvárhoz hasonlóan ezt is egy baráti társaság tárja fel és gondozgatja. Bennem meg már annyira kifejlődtek a kültéri főzés reflexei, hogy amikor leültünk egy kiszáradt fatörzsre ebédelni, rögtön kiszúrtam, milyen remek gyújtóst lehetne itt gyűjteni.

Aggtelek nekem már rutinfeladat volt (bár konkrétan szerintem a vörös-tói túrán még nem voltam), de Nicoline most járt először cseppkőbarlangban. Bennfentesek kedvéért jelentem, hogy a Cseppkő szálló még mindig áll és én még mindig Seppkő szállóak olvasnám, ha most látnám először. Erről persze eszembe jutott, hogy lehet, hogy a Pálvölgyi barlangot is megnézhetnénk, én is gyerekkoromban voltam utoljára.

Nekem a kedvenc kulturális élményem az edelényi kastély volt; szépen meg van csinálva, egy térképkiállítás is van itt a szokásos kastélymúzeum mellett. Maga a körítés az „olyan rossz, hogy az már jó” kategóriába illik leginkább: az idegenvető diákmunkás (?) szemlátomást betanult szöveget mondott, de azt igen lelkesen. A kiállítás előtt 3D szemüveget szíjaztak a fejünkre, majd bekényszerítettek minket egy moziterembe — egy kisjátékfilmet kellett megtekintenünk a kastély festményeinek történetéről. Végül is csak nem bántóan volt gagyi; ugyanebben a stílusban igyekeztek mindenféle aprósággal interaktívvá tenni a körsétát. Sikerült a dolgot személyesebbé tenni, mint általában, és az épület rekonstrukciója is elég jól sikerült (főleg ahhoz képest, hogy honnan kellett kezdeni).

Boldogkő Vára viszont nagy csalódás volt: amennyire gyönyörű a táj és különleges a vár, annyira átabotában odavetett az ismeretterjesztés része. Amikor például a kínzókamra/börtönmúzeum például rögtön a bejárat mellett kapott helyet, kissé rángógörcsöt kaptam — pláne, hogy jóval beljebb egy valódi börtön is látható, ami viszont sehogyan sincs berendezve. Úgy összességében véve azt mondanám, zéró erőfeszítést tettek arra, hogy legalább érzékeltessék, milyen is lehetett itt az élet élőben. Szoktak lenni itt mindenféle bemutatók is, a kihelyezett tájékoztatók alapján csak örülök, hogy ezeket kihagytam.

Nem fogadtam volna rá nagy összegben, hogy ezen a nyaraláson szedem össze az év gasztroélményét. Igazából nem is lelkesedtem nagyon, amikor Nicoline már elutazás előtt hangsúlyozta, hogy mindenképpen elmegyünk majd az Anyukám mondtába. Tartottam tőle, hogy majd ez is egy túlhype-olt hipszteretető lesz, amiből egyre több van mindenfelé és leginkább csak a legelvadultabb sznobok élvezik őket. Amikor megérkeztünk, olyan barátságosan és olajozottan indult minden, hogy gondoltam, adok nekik egy valódi esélyt.

Ilyen helyeken, ezt már a Kistücsökben megtanultam, nem érdemes olyasmit enni, ami máshol is van, pláne nem olyasmit, amit az ember otthon is el tud készíteni. Levesnek így választottam egy tárkonyos báránylevest, amibe — ellentétben az átlag éttermi megközelítéssel, ahol a tárkony egy betongerndával suhint ki a tányérból — a fűszerezés diszkréten bújt meg az alapízek mögött, a húst nagy műgonddal főzték tökéletesre, a lét pedig sűrűvé és lággyá.

Másodiknak sült császárt kértem — azt gondoltam, ilyesmit elképzelhetetlen egy kolosszális adag egészséges önbizalom nélkül felrakni az étlapra és igazam is volt. Finomabb volt, mint bármilyen húsétel, amit az utóbbi időben ettem (kivéve persze a Vercsorb-féle házigrilleket, de azok amúgy is csak külön kategóriában versenyezhetnek), puha, omlós, pikánsan fűszerezett, egy kis pörköléssel megőrjítve — sült krumplit kértem hozzá, az is tökéletes volt és passzolt is hozzá. A desszert tiramisu volt, semmi forradalmi, csak habkönnyű, nagyon friss, ízletes és kapásból szervíroztak mellé egy A+++-os kávét is.

Nyugodtan nevezhetem 100%-os élménynek, az enteriőr hangulatos, de egyáltalán nem hivalkodó, a kiszolgálás pedig végletesen professzionális. Biztos vagyok benne, hogy nem most jártunk itt utoljára, pedig nem esik éppen útba munkából hazamenet.

A teljességhez hozzátartozik, hogy ugyanez a cég egy pizzériát is üzemeltet Miskolcon, és hazafelé oda is beugrottunk Nicoline-nel és a zongorával. Én nem voltam elszállva tőle, Nicoline igen. Félreértés ne essék, ropogós, friss, kicsit vastagabb, erősen kelt tésztás pizzaszeleteket árulnak itt, de nekem azért nem durrant el az agyam tőle. Margaritát ettem, mint mindenhol első alkalommal, erre nem is volt panaszom, de a sonkás, amit Nicoline tányérjából csipegettem fel, például már nem is igazán ízlett.

Igen lelkesen távoztunk. Nicoline szerint ez a nyaralás nyújtott annyit, mint Tenerife — ezzel az ár/érték arány ki is lőtt a világűrbe. Nagyon remélem, hogy még vissza is térünk.

Szalonna — Aranyos változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 06., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Mivel Tenerifén egy kissé elszállt a nyaralóbüdzsé, Nicoline beadta a derekát, hogy belföldön nyaraljunk egy nagyobbat. Pár hónappal később aztán jelezte: talált egy tízfős házat, becslései szerint ez az egyetlen épület Pannóniában, ami neki megfelel, tulajdonképpen már le is foglalta, a vérszerződést is megkötötte, de azért nézzek rá én is. Nekem végül is nem volt kifogásom ellene, pláne, hogy ő még soha nem járt az ország északkeleti részén.

Legyünk azért fairek: a házban technikailag tényleg elfér tíz fő, de a valóságban inkább 6-8 fős, ami egy kétfős párnak természetesen még így is masszív overkill. Mindegy, végül is SAP kártyával fizettük, szóval effektív pluszköltséget nem jelentett a nagyzási hóbortunk. Viszont, ha már képessé váltunk egy család vendéglátására, ugyanezzel a lendülettel meg is hívtuk magunkhoz Aranyosékat egy kis víkendezésre.

Szerencsére a szállásadók is kérték, hogy ne menjünk túl korán, így nem kaptam erősebb agyérgörcsöt, azért, ert nem indultunk időben. Volt időm kiszambázni a piacra megvenni az eleséget, elugrani kenyérért a Macskába és egy állványért a zongoraboltba, mert hogy zongorával megyek, az már elintézett tény volt. Technikailag már úton voltunk, amikor beugrottunk az Arénába egy kockásfülű nyúlért is. Megtudtuk, hogy Zéta is rajongó lett: természetesen Misit és Nyunyit is becsomagoltuk báboznivalónak, de egy saját példánnyal is meg akartuk lepni. Viszont a mi értékrendünk szerint az egyetlen nem nyomi modell, a Kockásfülű 23 Ül csak az Arénában volt raktáron (Nyunyi álló szériája sajnos már kifutott), ezért volt szükséges ez a kis kitérő.

Végül tökéletes időzítéssel futottunk be (Aranyoséknak Miskolcon leesett, hogy pelenkát egy darabot sem hoztak így még vettek egy ezres csomaggal a helyi Tescoban, ezzel további időt nyerve nekünk); kipakoltunk, majd nekiálltam krumplipürét csinálni az még előző este megsütött texasi fasírthoz. Pont kész lettem, mire befutottak. Zéta kezében már volt egy másik kockásfülű nyúl (később Kocki lett a végleges neve): másnak is eszébe jutott, hogy meg lehetne szórni ilyesmivel.

Másnap a felnőttek megreggeliztek, Zéta és Triola szétszórtak némi ételt a konyhában, aztán elmentünk megnézni Szádvárt. Ez egy nagyon laza és kellemes kirándulás volt, több száz éves, mészkőbe kopott szekérnyomokkal, sziklamászó Zétával és a hátamon egy, a múltkorinál kissé kevésbé creepy hordozóban mozgolódó Triolával. (Merő para egy pici lánnyal a hátadon hegyet mászni — órákkal később, már lefelé estem egy hatalmasat, csak úgy rengett bele a hegy, de különösebben nem zavart, mert minden diszkomfortérzésemet elnyomta a mérhetetlen megkönnyebbülés, hogy akkor Triola már az apja hátán szundikált.) Az eső is eleredt, a kicsiket beburkoltuk az esőkabátokba, aztán másztunk tovább felfelé, mert Balu, a főőrült, kitalálta, hogy úgyis hamar eláll. Végül már a csúcson voltunk, mire kisütött a Nap: kíváncsi vagyok, hány olyan crazy, szívatós epizód lesz még az életemben, amin Balu mérhetetlen, sugárzó és teljesen indokolatlan optimizmusa hajszol keresztül.

Szádvár gyönyörű, más, környékbeli romokhoz hasonlóan erről is önkéntesek gondoskodnak. Shadiversity-rajongóként egészen sokat megtanultam a várakról, így egy csomó struktúrát és építészeti megoldást felismertem; a kilátás pedig mindenféle romtól függetlenül is fantasztikus. (Leginkább a táj szépsége fogta meg Nicoline-t a ezen a nyaraláson; akármerre mentünk, folyamatos extázisban volt. Valóban van valami kis vadregényes íze az itteni hegyeknek, amit én is imádok — persze én már jó sokszor jártam errefelé, mindenféle konstrukcióban.)

Este szalonkát sütöttünk, Zéta barackos-szalonnás-túrós desszertet szervírozott a homokozóvödrében. Kifejezett luxusélmény volt ezen a multifunkcionális szabadtéri tűzhelyen nyárson szalonnát sütni; tök kényelmesen le lehetett ülni a padokra, szét lehetett pakolni, fedél is volt a fejünk fölött, meg szellőzött is.

Fürdetés után megajándékoztunk Zétát a mi nyulunkkal is: némi gondolkodás után az Eper nevet kapta; ő lett az apuka Baluék nyúlcsaládjában.

A Baluék távozása előtti nap a chill jegyében telt: átautózgattunk a tó túloldalára, ott sétáltunk egy kicsit, majd Balu pár fára felszerelte a függőágyait. Alapos meditáció után indultunk haza ebédelni. Paradicsomos spagetti szerepelt az előre megtervezett menükártyán, és csak menet közben tűnt fel, hogy lehet, hogy mintha kevés lenne a szósszá főzött, Balu&Zsó-féle paradicsom a nyolcvan deka tésztához. Mindegy, elhatároztam, hogy jó kárpótlásképpen alaposan összefőzöm: a végeredmény jobb lett, mint valaha, a jó vastag falú teflonedényben való lassú főzögetésnek köszönhetően a szósz szépen belefőtt a spagettibe, az olasz parmezán pedig tökéletes kiegészítés volt hozzá. Először mindenki nyafogott, hogy sok lesz ennyi tészta, de végül simán elfogyott az utolsó szálig.

Ebéd után már kezdődött is az indulás előtti szöszögés, és nem sokkal később már búcsút integettünk nekik. Innentől kezdve kettesben leszünk, rögtön az első lendülettel fel is vittem a zongorát Baluék volt lakosztályába.

Mostantól mint zeneszoba teljesít szolgálatot.

A városi Tenerife

Trychydts | | | 2019., június 10., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Mint minden rendes városi patkány, természetesen alig vártam a lehetőséget, hogy megmártózhassam kissé a tenerifei utcák hangulatában. Visszaadhatatlan érzés volt.

Mondhatnám a tipikus választ, hogy tipikusan mediterrán hangulata van a városoknak, de valójában nem ezt éreztem. Amerre megfordultunk — Porto de La Cruz, Orotava és a régi főváros, La Laguna — mind egészen más karaktert sugároztak, mint akármelyik olasz vagy spanyol város, ahol eddig megfordultam (és Szicíliában azért voltunk nagyon kis helyeken. Persze az is igaz, hogy mindig is tudatában voltam annak, hogy valójában milyen messze vagyok Európától, de folyton éreztem valamilyen enyhe melankóliát. És persze az is igaz, hogy nagyon sokszor lehet látni a gyarmati múlt nyomait, elsősorban mindenféle kisebb erődöket, és amúgy is rengeteg ház van, amiből sugárzik a történetelem. A Puerto de La Cruzi botanikuskertről is nagyon érződött, hogy hosszú idők munkája és gondos tervezés eredménye.

Minden település (a mostani főváros kivételével, amit szándékosan elkerültünk), nagyon kicsi, könnyen belátható és bejárható — ez is kicsit hozzájárult a „nyaralás a világ végén” hangulatomhoz.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0055
Tenerife 2019 04.26-05.03_0062
Tenerife 2019 04.26-05.03_0057
Tenerife 2019 04.26-05.03_0025
Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0052
Tenerife 2019 04.26-05.03_0033
Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0166
Tenerife 2019 04.26-05.03_0204
Tenerife 2019 04.26-05.03_0212
Tenerife 2019 04.26-05.03_0216

Túra a Teidén

Trychydts | | | 2019., május 28., 21:50 | | | Kategóriák: , ,

Ha valaha még egyszer hajlandó leszek arra, hogy tíz órát utazzak egy nyaralásért, amiből öt óra nettó repülőút őrjöngő gyerekek és irritált szülők között, akkor pár éjszakát biztos a Teide Nemzeti Parkban akarok tölteni. Van ott egy kis szálloda, semmi mást nem csinálnék, csak mennék egyik kirándulóhelyről a másikra és mászkálnék, amíg el nem ájulok a fáradságtól és az oxigénhiánytól. Nekem ez volt a nyaralás fénypontja és nagyon sajnáltam, hogy csak egy napunk van erre.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0085
Tenerife 2019 04.26-05.03_0100

Amit megbántam, az a liftezés a csúcs közelébe. A csúcs engedélyköteles, limitált számú embert engednek csak fel, és keményen mászni kell hozzá. Van viszont egy felvonó, ami felvisz 3800 méter magasra… 60 percet tölthet az ember fenn, utána mindenkit visszaterelnek. Na nem mintha panaszkodtunk volna.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0144
Tenerife 2019 04.26-05.03_0153
Tenerife 2019 04.26-05.03_0142

Látni nem nagyon lehet semmi lélegzetelállítót — ami kicsit csalóka, hogy levegőt alapból nem lehet kapni. Kiszáll az ember a felvonóból és azt veszi észre, hogy a gáz, amit beszív, nem úgy funkcionál, mint ahogy megszokta. A rövid túraútvonalak durván megterhelőek és az ember semmit sem lát, csak követ, követ és követ. A végén már konkrét karikák ugráltak a szemem előtt, a lefelé járatra várva egy idősebb sporttársnő el is ájult, egy mentőben ébresztették újra „odalent” vagyis a felvonó aljában (ez még mindig 3000 méter fölött van). Szegény feleségem nem ájult el, de a folyamatos gyaloglás funkcióját a végére ő is elvesztette.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0172
Tenerife 2019 04.26-05.03_0173
Tenerife 2019 04.26-05.03_0184

Mindezért az ember kidob egy csomó pénzt és rámegy jó másfél órája, amikor a kicsit lejjebb levő részeken simán és ingyen is lehet túrázni, sokkal szebb dolgokat lehet látni, az ember maga osztja be az idejét és sokkal jobban el lehet mélyedni mindenben.

A kocsinál ettünk-ittunk, gurultunk két percet, aztán megálltunk, hogy mászkáljunk egy sort gyönyörű sziklaformák alatt, amit már odafelé kinéztünk magunknak. Addigra már visszatért belénk a cselekvő szellem is, így némi tétovázás után bevállaltunk egy négy és fél kilométeres körsétát — 3000 méteren.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0198
A háttérben levő csúcs közelében voltunk.

Még ez is egy emberidegen, túlvilági táj — erősen szárazságtűrő, a köves talajon megkapaszkodni képes növényekkel, és nagyon kevés állattal — csak pár gyíkot és ízeltlábút láttunk egész idő alatt. Egyszer megálltunk egy információs tábla előtt, és akkor feltűnt, hogy milyen süket csönd van. Ha nem beszéltünk és nem mozogtunk, akkor csengett a fülem a némaságtól.

Egy laza öt kilométeres séta volt — oké, le kellett ereszkednünk egy elég durva sziklavölgybe — de így is nagyon fárasztó volt. Ez mégis az a magasság volt, amivel már szívesen ismerkedtem — különösen, hogy amit láttunk, az páratlan volt. Eddig maximum westernfilmekben láttam bármi hasonlót, és tényleg sajnáltam, hogy csak egy napunk van erre. Nicoline végig a naplementére spórolt, végül azt is megkaptuk.

Óriási élmény volt felkúszni a meredeken kanyargó ösvényen a parkolóba — már csak egy-két megvadult éjszakai fotóssal találkoztunk, máskülönben üres volt az egész. Sajnáltam, hogy másnap reggel nem itt fogok ébredni.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0178
Tenerife 2019 04.26-05.03_0156
Tenerife 2019 04.26-05.03_0134
Tenerife 2019 04.26-05.03_0250
Ide kellett lemászni féúton…

Egy szardínia Tenerifén

Trychydts | | | 2019., május 19., 16:07 | | | Kategóriák: , , , , ,

Nicoline lelkesedett nagyon egy tenerifei nyaralásért. Amikor úgy döntöttünk, hogy akkor idén belevágunk, rögtön rám ragadt a kalandvágya, és elhatároztam, hogy ezt a nyaralást egy La Sardinával fotózom majd végig, a Dianát pedig, az utóbbi néhány alkalomhoz hasonlóan, instant képekhez használom majd.

Dublinban már volt alkalmam kipróbálni ezt a kis gépet; imádtam, hogy nagy látószögű és a képek stílusa is egy kicsit más, mint a Dianáé. Persze az egyszerű, műanyag lencse itt sem tud tökéletes, tűéles képeket hozni (Ki várna ilyet egy Lomography géptől?), de a hatás kevésbé impresszionista, a játékosság és a dokumentálás mérlege gyakrabban billen az utóbbi irányba.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0076

Kipróbáltam azt is, milyen, ha egy ilyen toy camerába profi filmet fűzök — elég meggyőző az eredmény, mert ezek a negatívok sokkal megengedőbbek, és az emulzió finomsága valamelyest a lencse rajzát is korrigálja.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0059

Ráadásul a Sardina nagylátószögű gép és az utóbbi időben ezt egyre jobban élvezem: a Dianához is vittem a halszemoptikát, és csináltam néhány instant fisheye képet az útinoteszunkba. Tenerifén meg nagyon jól jött, hogy el tudtam csípni a tereket és a távolságokat. Amin dolgoznom kéne még, azok a közeli képek, de azokhoz most nem volt elég ihletem.

Bordeaux — Au revoir, avagy hogyan pánikoltattam be a francia securitét

Trychydts | | | 2018., október 05., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Tényleg velőtrázó utazás volt, rajtam volt a legrosszabb Reisefeber, így egy óra után kerültem ágyba. Bordeauxban reggel ötkor még éjszakai sötétség van, morcosan kaprtam ki magam az ágyból, rántattam magamra a ruhámat, fordultam egy utolsó kört a szeméttel, hogy aztán fázósan várjam, hogy Nicoline abba az üde és harmatos formába hozza magát, amit olyan kevéssé tudok értékelni ezen a méltatlan reggeleken. Mintha egy tündér és egy troll utazna rendszeresen együtt a Wizzairen. Éhes is voltam, de kajánk persze már nem volt, és úgy általában, rühelltem az egész, előttünk álló repülős tortúrát.

A hosszú-hosszú zötykölődés a buszon még csak elment valahogy, nyugtatott a tudat, hogy másfél euróért ez egy nagyon méltányos ár a belvárosból a repülőtérre (olyan ez, mintha Budapesten mondjuk a Deák térről vagy a Blaháról indulna a közvetlen, poggyászszálításra is alkalmas, extra méretű csuklósbuszjárat), a check-in meg kifejezetten gyorsan lemegy. A security check-et sem szeretem, de gondoltam, ott már nem lehet gond.

Haha.

3200-as érzékenységű fekete-fehér filmmel utaztam, ez már bőven az a tartomány, amit a röntgen simán kicsinál — ezeket a filmeket manuálisan kell bevizsgálni, hogy nem álcázott kis kézigránátok-e. Tudják ezt mindenhol, Cataniától kezdve Indianapolison és Berlinen át Budapestig mindehol, csak éppen Bordeaux-ban nem. Ott, Nicoline minden tolmácsolása ellenére is ragaszkodtak hozzá, hogy nekem ezt át kell küldenem a röntgenen, ha magammal akarom vinni. Hiába volt minden magyarázat, példálózás, már ahhoz is hosszas szócsata kellett, hogy megjelenjen egy egyenruhás supervisor, aki nem csinált semmit, csak gúnyos mosollyal közölte, hogy ha nincs röntgenvédő táskám, akkor je suis désolé.

Közben eszembe jutott az is, hogy ha kicsit erősebb bennem az életösztönöm, akkor csak a bontatlan csomaggal kellett volna próbálkoznom, hiszen az elexponált filmben konkrétan semmilyen fém nincsen (a 120 mm-es filmnek műanyag a tekercse és papír a külső borítása), simán átcsempészhettem volna a zsebemben. Ekkor már késő volt, azt meg éreztem: elérkeztünk a hivatalnoktempó végső, 
provinciális francia arroganciával élesített határáig. Azt valahogy szerettem volna érzékeltetni, hogy nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy tönkretegyem a saját képeimet, úgyhogy fogtam a két tekercset, és hatalmas lendülettel belevágtam a kukába, majd átsétáltam a fémdetektoros kapun.

Azt hiszem, akkor sem válthattam volna ki nagyobb pánikot, ha ennek a mozdulatnak a hatására négy méteres lángoszlop lobbant volna fel a kukából. Egy medve méretű, színes bőrű vámos rögtön odasomfordált Zsófihoz, hogy elmondja, tényleg nagyon sajnálják; mindeközben az egyenruhások száma hirtelen felszaporodott, és mintha  mindenki gyűrűs dossziékat kezd el lapozgatni, aki meg nem, az a telóján keres valamit, majd integettek nekünk, hogy várjunk. Újabb és újabb mappák kerültek elő, azt még én is értettem, hogy újra meg újra ismételgetik az ISO szót, majd a szomszéd (nem fapados) terminálról befutott valaki, akit gondolom, kifejezetten a hasonló fotóterroristák kezelésére képeztek ki, és ő is bekapcsolódott az eszmecserébe. Majd kikotorták a filmjeimet a kukából és áthozták nekem.

Szívesen tudnám, mi váltotta ki ezt a kulturális sokkot. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a panaszokat Franciaországban, arrogancia ide, arrogancia oda, rendesen kivizsgálják, nem pedig csak egy sablonlevelet küldenek a filmje után visító turistának, hogy nagyon sajnálják, de kollégáik szabályszerűen, a több utas biztonsága érdekében, szakszerűen, udvariasan és grammatikailag is kifogástalanul jártak el.

Minden estre a megpróbáltatások után nagyon jól esett a reggeli rozsdakómámat szerencsésen feloszlató, kisebb vödör latte és az istenien tömör, francia, mákos-citromos süteménykenyér.

Bordeaux — osztriga reggelire, boeauf vacsorára

Trychydts | | | 2018., október 04., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

„Osztrigát nem eszem. Azt akarom, hogy az ételem legyen halott. Nem sebesült, nem beteg; halott.

— Woody Allen

Osztrigát mindenképpen szerettünk volna enni, és mivel nem ruccantunk ki a tengerpartra, ezért végül a kedvenc piacunkon ültünk be egy tengeri/puhatestű reggelizőbe. Tányérokra rakott hínárokon szolgálták fel az osztrigát, homárt, rákot és az egyáltalán nem tengeri, de nagyon is finom csigát, baguette-tel. Kicsit rá voltam parázva erre az osztriga témára, de aztán az első falat rögtön meg is nyugtatott. Nagyon finom, intenzív, kicsit (izgalmasan) tengerízű kagyló ez, felesleges hozzá a rengeteg misztifikáció. A homár viszont nem ízlett —  nem volt eléggé rákízű, volt egy kis utóíze és az állagától sem estem hanyatt.

Jó volt ez a kis búcsúreggeli így az utolsó napra; így nem érzem azt, hogy dolgavégezetlenül kellene távoznom. Az asztalnál befejeztük a noteszünket, megint sikerült teleírni egy Moleskine-t. Ráadásul pont helyben voltunk, hogy megtegyük az ilyenkor szokásos tiszteletköröket: vettünk francia sajtokat (nekem továbbra is a mimolette a kedvenc sajtom a földkerekségen, most megint lesz otthon egy nagyobb adag egy rövid időre — utána pedig elruccantunk bort venni. (Szerencsére már van borhűtőnk, így ezek már méltó helyre mennek majd.)

Vacsorázni pedig egy igazi hipszter helyre mentünk — egy nagyon kis hely a piac mellett, ócska kőborítással, hatalmas, ládákból álló műrendetlenséggel, egy A/4-es papírra a reggeli lendülettel nyomtatott, rögtönzött étlappal. Isteni marhahúst ettem, vele főtt krumplival és zöldségekkel. Szerencsére ezúttal a francia konyhától sem kell végképp elbúcsúznunk, ugyanis vettünk egy francia családi szakácskönyvet, a szezonalitást is maximálisan figyelembe vevő napi- és heti menüajánlatokkal egy egész évre. Hasonlóan az itt használt szakácskönyvünkhöz, többségében ez is egyszerűen és gyorsan összerántható fogásokból áll, szóval van rá esély, hogy beilleszkedjen az életünkbe. (Én meg majd megtanulok egy kis konyhafranciát.)

Vicces egybeesés volt, hogy a pincérnőnk reggel és este is ugyanaz volt, egy kedves, közvetlen, lendületes francia menyecske, aki hatalmasat kacagott, amikor Nicoline a számla helyett a receptet kérte reggelinél — itt már széles mosollyal, túláradó kedvességgel fogadott minket, és amikor távoztunk, hatalmas öleléssel búcsúztatta a feleségemet.

Másnap hajnalban indulunk. Velőtrázó utazás lesz, az biztos.

Bordeaux — Két vacsora

Trychydts | | | 2018., október 03., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Sammi Zsófi évszázados haverja, már akkor ismerte, amikor először jött ki ide, pedig akkor a Garonne partja még iparterület volt. Az ő felesége Linda, akiről az első emlékem (Jucáék esküvőjén) az volt, hogy milyen kedves, közvetlen, intelligens nő, az utolsó meg az, hogy soha nem gondoltam volna, hogy a La Marseillaise-t ekkora hangerővel is lehet énekelni. Azóta már van egy négy évesnél is idősebb kisfiuk, Noah, aki amikor most, amikor először látott meg  minket a lakásukban, kétségbeesetten bújt az anyja mögé. A végére szépen lassan felengedett, megnézhettük a könyveit, a végén meg már odáig jutott a kokettálásban, hogy beakasztotta a lábát az enyémbe, amikor fel akartam állni.

Egy nagyon finom vörösbort meg mindenféle hideget kaptunk vacsorára — Sammiék francia barátai is ott voltak, az ő gyerekük négy hónapos volt. Egész jól elbeszélgettünk mindenféléről, még politizáltunk is nagy óvatosan. Számomra a legfurább az volt, milyen nehéz albérletet találni Bordeaux-ban: Sammiék kb. az egyetlen olyan helyen laktak, amit megkaphattak, minden kiadó lakásra húszan-harmincan jelentkeznek. Ehhez képest nagy mázliuk volt, csak pár percre van az óvoda meg a játszótér, és egy elég csendes környéken laknak, egy viszonylag új építésű házban.

A másik vacsoránk a szállásadónkkal és a párjával volt, egy általa ajánlott étteremben. Tényleg nem vagyok az Airbnb nagy barátja, de Elisa — saját elmondása szerint — az Airbnb eredeti szellemiségét követi. A saját lakását adja oda, nem pedig csak kiad egy direkt erre a célra vásárolt kis lakást, amibe összedobál néhány random bútordarabot meg edényt. A berlini szállásunk is ilyen volt, két jelentős különbséggel: egyrészt itt azért kaptunk szekrényt, amibe ki tudtunk pakolni, másrészt pedig Elisa (ellentétben Macával, a berlini hölggyel) ténylegesen főz is, így mi is tudtunk. Az Airbnb-hez pedig eredetileg az emberek összehozása is beletartozott: ezért is ajánlja fel mindenkinek, hogy ha van kedvük, fussanak össze vele egy estére.

Az étterem szuper volt, háromfogásos vacsit ettünk, az előételnek felszolgált tintahal és a főétel sült hal még csak nagyon finom, de a tejszínhabos-mandulakrémes-csokilapos őszibaracktól már egészen komolyan elszálltam. Egyedül a székek voltak elképesztően kényelmetlenek, a végén már egy villamosszékbe is szívesen átültem volna, annyira fájt mindenem.

Elisa és a pasija amúgy nagy utazók, már voltak is Japánban meg mennek is majd, jártak Chilében és Európában is szívesen mennek mindenfelé túrázgatni. Nagyon klassz volt egy kicsit igazi franciákkal ismerkedni.

Ha nem is minden, de a kaja az mindig hiányzik nekem Franciaországból.

Bordeaux — Dögrováson

Trychydts | | | 2018., szeptember 30., 23:09 | | | Kategóriák: ,

Pedig már úgy örültünk, hogy Nicoline megfázásán sikerült némi gyöngéd figyelemmel és az összes környékbeli gyógyszertár módszeres kifosztásával viszonylag zökkenőmentesen túljutni. Aztán jöttem én.

A vulgáris részleteket talán hagyjuk; maradjunk annyiban, hogy nem először örültem, hogy mindig van a neszesszeremben két doboz aktív szén. De erről még aligha írnék blogbejegyzést.

A Jadin Public ingyenes könyvszekrényéből zsákmányolt Agatha Christie-met olvasgattam éppen, amikor egyszer csak, szinte tudattalanul átváltottam az Ivan Gyeniszovics egy napjára. Aztán rájöttem, miért: mert tényleg fázom. Először azt gondoltam, csak azért, mert Nicoline ismét túltolta kissé a szellőztetést a tíz fokos estébe, de aztán, amikor már a takaró alatt is borzongtam, éreztem, hogy ezt nem úszom meg ilyen könnyen. Vártam még egy kicsit, hátha jobb lesz, majd melegítőt öltöttem, magamba toltam egy Algoflex Fortét (ami szintén mindig van a nesszeszeremben), majd befeküdtem vacogni a paplan alá. Ilyenkor a közös, nyugat-európai dupla takaró romantikája is kevésbé vonzó, főleg, ha a feleségünk egész éjjel kötött fogású birkózóként rángatja magára a takarót.

Reggel már egy fokkal jobban voltam, de éreztem, hogy az lesz a tuti, ha ez a nap a pihenésé lesz. Fetrengetem az antik kanapén, befejeztem Szolzsenyicint, befejeztem az Agatha Christie-met, rágcsáltam a sóval megszórt, üres baguette-et, csócsáltam a feleségem által főzött  üres rizst. Hogy ne legyen akkora lelkiismeret-furdalásom, Nicoline-t kicsit kihajtottam shoppingolni, legalább neki legyen karácsony, aztán este elmentünk egy kicsit sétálni. Kb. ekkora lettem full jól, úgyhogy este már egy rizottót is megkockáztattam. Egy kis fehérborral és probiotikummal kísérve.

Remélem, a holnapi Unesco-túrát már semmilyen technikai nehézség nem veszélyezteti majd.

Bordeux — mélyebb árnyalatok

Trychydts | | | 2018., szeptember 30., 22:54 | | | Kategóriák: , ,

Nincs jobb annál, mint amikor egy barátságos helyi mutatja be a várost, amit nagyon szeret. William, az önkéntes idegenvezetőnk is elég sokkal járult hozzá, hogy a múltkorinál most már egy kicsit barátságosabban tekintek a városra. Mi több: néhány helyet is felírtam, ahová mindenképpen visszamegyek majd fényképezni egy kicsit.

Nekem eddig nem esett le, hogy Bordeuax fejlődésének fázisai ennyire jól láthatóak a ma használatos utcákon. A nagy körutak például rendszerint ott épültek, ahol korábban városfal volt, de a különböző falak nyomai is megvannak még itt-ott (ezektől én menetendszerűen dobtam el az agyam, de amikor olyan házakat láthattunk amelyek régen a falba voltak beépítve, már szinte elsírtam magam a meghatottságtól). Mivel a várost nem nagyon bombázták a második világháborúban, ezért rengeteg régi ház áll is még, mi több, egész utcák maradtak meg középkori állapotukban. Még ennél is jobban szerettem a hetvenes évek futurisztikusnak gondolt stílusában épült lakótelepet — amikor az asszony kedden lelép borászkodni, az első utam biztosan oda vezet majd.

Ugyancsak Williamnak köszönhetjük, hogy végre, végre ihattam kifejezetten finom kávét Franciaországban. Most, hogy már több helyen is mintát vettünk, nem mondanám éppen, hogy kifejezett kuriózumszámba megy az ilyesmi — de még egészen kedves és normális helyeken is szemrebbenés nélkül szolgálnak fel valami szomorú, mosogatólének is rossz ízű löttyöt kávé helyett. (Magántanács: ne fancyskedjetek, ha kávéznátok. Kérjetek eszpresszót, hozzá külön tejjel. A Jadin Public kávézójában felszörpölt cappuchinóról a mai napig nem tudtunk egybehangzó ítéletet hozni Nicoline-nal, hogy kotymolt tejhabbal vagy szöttyedt tejszínhabbal szolgálták-e fel.)

Teljesen magánfelfedezés volt viszont a régi főposta épületében berendezett közösségi tér — imádtam, pedig igazán semmi különös, csak lendületes funkcionalitás és egy csipetnyi modern atmoszféra. (Félig iható kávéval, és szuper vizespalackokkal — amit nem tudok nem imádni itt, hogy teljesen természetesen szolgálják fel, teljesen ingyen, az üvegbe (néha használt borosüvegbe) öntött, jéghideg csapvizet.)

A piac is nagyon megfogott a St. Michele téren, ahová ma kávézni mentünk vissza (adok rá egy kegyelemnégyest): kár, hogy Bordeaux legrégebbi piaca csak szombatonként, ideiglenesen hívódik életre. Ma este már csak fiatalok gördeszkázgattak itt — mi több, az is kiderült, hogy a harangtorony aljában egy kosárlabdapalánkot is installált a városvezetés. Egy két hetes háztartást nem lehet erre bazírozni, de ha idesodorna valamilyen céges assignment szele, biztosan gyakran megfordulnék itt, mert rengeteg gyönyörű árut láttam. Többek között mentát, hatalmas kötegekben, mert ennek a negyednek a nemzeti itala a mentatea.

Bordeaux — első benyomások

Trychydts | | | 2018., szeptember 27., 15:43 | | | Kategóriák: , ,

Már otthon elhatároztunk, hogy ha franciásan is, de háztartást fogunk vezetni. Elisa könyvei között találtunk egy egyszerű francia recepteket tartalmazó szakácskönyvet, úgyhogy még az is lehetővé vált, hogy franciás konyhát vigyünk. A Kapucinosok Piaca meg nyolc perc sétára van innen.

Egy régimódi, kétszintes kőházakkal teli kis környéken lakunk, az út nagyobbik részét macskaköveken sétálva tesszük meg a piacig. Találtunk egy kis kézműves pékséget is, ott töltjük fel a baguette-tárolóinkat; a piacon pedig a zöldség- gyümölcs- és húsbeszerzéseinket bonyolítjuk. Mindenféle finom pástétomokat eszünk, francia sajtokat (végre megint hozzájutok kedvenc sajtomhoz, a mimolette-hez), koktélparadicsommal, szőlővel; feleségem nyers fügét és valami fura, kiwire hasonlító apró gyümölcsöt szórogat a yoghurtjába. Eddig én főztem rákot, a Nicoline pedig forró, sűrű, lágyan krémes krumplis-póréhagymás krémlevest. Jelenleg hétfőig kábé le is vagyunk fedve mindenfélével — hétvégén állítólag őrület van a piacokon, hétfőn meg zárva van. 

Nicoline már odahaza szipogott, úgyhogy a megfázásának kezelgetése az egyik központ program. Folyamatosan szivattyúzzuk bele a házi gyömbérszörppel (szintén Elisa csinálmánya) és narancsmézzel fűszerezett biogyógyteát, és napi szintű látogatók vagyunk a helyi gyógyszertárakban. 

De amúgy kiválóan érezzük magunkat. Piknikeztünk egy nagyot a Jardin Publicben;megnéztük a botanikuskertet, ami részben gyönyörű volt, részben pedig felidézte bennem az ELTE-s szép napokat, amikor a növénytan végleg ráébresztett, hogy az én szívem voltaképpen a bölcsészettudományokért dobog.

20180926_190558

20180926_185521

20180926_190300

Sétálgattunk egy kicsit a rakparton, ami 18 éve, amikor Nicoline itt élt, még egy igazi késdobálós kikötőnegyed volt, most pedig már egy konszolidált hely, ahol fiatalok füvezgetnek fülsüketetően dübörgő zene mellett, futók edzenek a Nicoline szerint puha és ruganyos (?) betonon, fiatal szülők tologatják babakocsiban a gyermekeiket hazafelé.

Bordeaux nagyon érdekes hely, jellegzetes atmoszférával és nagyon franciás hangulattal, de most azt gondolom, hogy visszavágyni nem fogok ide. Pedig sok panaszra nem lehet okom, az érdekes hangulat mellett sok helyről csak úgy folyik a hamisítatlan joie de vivre, ahogy Bertie Wooster mondaná. Mégis, a város ugyanakkor nekem túlságosan kicsi, túlságosan zsúfolt és túlságosan koszos ahhoz, hogy igazán bele tudjak szeretni. Még budapesti szemmel nézve is hegyben áll a kutyaszar, a járdák sokszor rettentő keskenyek és rossz állapotúak. Az autósok is elég agresszívek, de a biciklisták végleg őrültek módjára közlekednek. A fontos közlekedési csomópontok felújítását elnézve viszont akár Budapest egy testvérvárosában is járhatnék.

Nicoline-nek (határozott noszogatásom mellett) sikerült egy remek kis lakást kifognia, szóval szép kényelmesen elvagyunk. Szuper tájolása van, közel van kb. mindenhez, antik és modern bútorok meglepően harmonikus elegyével van berendezve. Nagyon pici, de nekünk pont megfelel — még úgy is, hogy nem töltjük minden időnket a városban.

Most pedig irány a folyópart chic-ebb része.

| | | Korábbi bejegyzések »