Korábban már elkezdtem mesélni a terényi nyarunkról — most folytatom.

Mivel rendszerint már csütörtök éjjel leutaztunk, péntekenként rendszerint dolgoztunk. Sajnos vezetékes internetre egyáltalán nem volt lehetőségünk, mobilinternettel nyomtuk, ami a háznak csak bizonyos részeiben volt elérhető, illetve kint, a nyitott nyári konyhában. A vastag vályogfalak ráadásul a mobillal létrehozható hotspotokat is simán árnyékolták, szóval a legkényelmesebb szoba volt a legkevésbé használható munkára. A legjobban kint lehetett dolgozni — más kérdés, hogy ott viszont simán számolni kellett azzal, hogy a calljaimba lazán beszűrődik majd a kakaskukorékolás.

A leggyakoribb, lényegében rutinszerű szabadidős tevékenységünk a futás volt. Futottunk együtt és külön is — utóbbit rendszerint akkor, ha úgy éreztem, szükségem van egy-egy keményebb edzésre. Mindenképpen elfutottunk Szandáig — ez rögtön az elején jelentett egy 15%-os masszív emelkedőt, és úgy általában is felfelé kellett futni a Nicoline-kompatibilis szakaszon. Én rendszerint egy még meredekebb lejtőn tovább mentem Szandaváraljára, a balassagyarmati elágazás irányába (vagy egyenesen az elágazásig — ez volt 17 km oda-vissza). A magam részéről imádtam a nógrádi futásokat, sokkal jobb volt, mint a sokszor zsúfolt balatoni utakon, és a táj is gyönyörű volt. Nem mindig élveztem egyformán a Pesttől való távollétet, de Terényben futni egyértelműen jobb volt. (Annak is nagyon örültem, hogy a félmaratonomat is itt futhattam.)

Viszonylag sokat sétálgattunk, illetve egy nagyobb kirándulást is csináltunk, felmásztunk Szanda várához is. Hollókőn kétszer voltunk — egyszer Pünkösdkor, éppen csak annyi ideig, hogy rájöjjünk hogy ez rossz ötlet és inkább Szécsénybe mentünk ebédelni meg bóklászgatni, hogy aztán Balassagyarmaton együnk egy fagyit. Másodszorra, egy sokkal randomabb hétvégén már volt módunk egy kicsit normálisan körülnézni, és a Hollóköves bisztrót is kipróbáltuk — utóbbi amúgy egy rendkívül kellemes meglepetés volt, modern, de mégis magyaros konyhával, udvarias, kedves felszolgálással.

Szalonnát kétszer sütöttünk — nekem ez továbbra is az egyik kedvenc kajám — kétszer pedig grilleztünk a kertben épített, kicsit ormótlan téglakemencében. Másodszor akkor, amikor édesanyámat láttam vendégül, mert ő is leugrott hozzám, amikor Nicoline egy kórustáborban töltötte a hétvégét.

Összességében elég szép volt ez a két hónap, de azért nem bántam, hogy a három hónap kétlakiság után most már Pesten is eltölthetünk egy kis időt. Persze ezt a bejegyzést már a balaton-felvidéki nyaralásunkról írom, szóval annyira azért nem tudtunk belemelegedni a nagyvárosi életbe. Na majd szeptembertől.

Ha minden igaz, behoztam magam — kb. minden bejegyzést megírtam, ami még a fejemben volt az év első feléről. Mostantól megpróbálok visszatérni a hosszú távú, real-time blogoláshoz.