Üllői út és környéke

Trychydts | | | 2021., február 24., 22:51 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 364,77 km
Futás: 297,03 km

Az Üllői út Határon úton túli szakaszán nem jártam sokszor, de mindig nagyon megfogott a hangulata. Bristolban van egy városrész, amelyik eléggé hasonlít erre a környékre; amióta ott voltam, álmomban viszonylag gyakran megfordulok itt. Múlt hétvégén viszont mindkét nap jártam az Üllőin, szombaton pedig a külső szakaszon is egy szép darabot befutottam.

Csodálatos út volt mind a kettő, javarészt kiváló minőségű betonnal, remekül tudtam haladni és a felfedezés is egészen jól ment. Biztosan nagyon sokszor fogok még ide visszajönni, de így elsőre egy egészen jó kis útvonalat sikerült kiválasztani: Pestszentlőrinc és Kőbánya is benne volt. A Maglódi úton jöttem hazafelé, a 28A villamos vonala mentén végig. A nap legkellemesebb meglepetése a Fiumei út volt, tükörsima volt az aszfalt a temető felőli oldalon, gond nélkül vitt ki a Népligetig.

Másnap az eddigiekhez képest ellenkező irányban vágtam neki a Soroksári útnak, és az Illatos úton mentem fel a József Attila lakótelepig — jó rég nem voltam már itt, most egy kicsit nosztalgiáztam, amíg szép lassan lavíroztam hazafelé a repedezett járdákon.

Érdekes, ködös idő volt, a csapágyaimnak kissé nedves (vasárnap hajnalban generálozással kezdtem a napot, négyből három kerekem állt be), de nekem nagyon kellemes. 56 kilométert tettem meg összesen, és ezúttal nem éreztem magam úgy összetörve, mint előző vasárnap. Mondjuk technikailag is sok minden a helyére került, jó tudtam hasznosítani, amit Csepelről hazafelé tapasztaltam ki: most már kezdettől fogva ügyeltem, hogy egyenletesebben és minél dinamikusabban terheljem a lábaimat. Hétfőn is kimentem a Szigetre, még egy kicsit igazgattam a technikámat; úgy érzem, tényleg sikerült szintet lépnem. Ezen a héten eddig csak egy nap kellett futnom, jól kimozgattam a bokáimat meg a vádlimat.

Csapágyból viszont hamarosan új kell majd, nekem legalábbis nem sikerült tisztítással száz százalékra felhoznom ezeket; szerintem megpróbálkozom a kerámiával. Kicsit drágább, mint az acél, de annyival azért nem, hogy ne próbálnám ki szívesen — ha pedig bejön, akkor pedig még meg is térül.

20210220_074556
20210220_083726
20210220_082619
20210220_084013
20210220_083350
20210220_083618
20210220_084614
20210220_085400
20210220_085948
20210220_090318
20210220_090510
20210220_090735
20210220_091519
20210220_092135
20210220_091755
20210220_092235
20210220_095610
20210220_101501
20210220_101525
20210220_100341
20210221_082729
20210221_080021
20210221_082805

Gondolatok a deszkáról

Trychydts | | | 2021., február 22., 22:29 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 342,65 km
Futás: 287,26 km

Miért szeretek longboardozni?

Pontosan azért, amit elkezdtem: mert valamit mozognom kell, és kellett valami, ami jobban motivál, mint a futás. Amióta időnként ki tudok préselni magamból egy-egy félmaratont, azóta nem jelent akkora szenvedést letudni a napi adagot, mint mondjuk egy éve, de a heti hét nap futás elég gyorsan elkezdi erodálni a motivációmat. Ezt a hatást hangoskönyvekkel, podcasotkkal valamennyire el tudom halasztani, de egy idő után így is egyre nagyobb terhet jelent, ha nem tartok szünetet.

A cruisolást érzésben össze sem lehet hasonlítani a futással. Az új deszkámmal simán, igazi kimerültség nélkül meg tudok tenni 25 kilométert, de most hétvégén már a 34 kilométer sem vágott taccsra. Futásban jelenleg olyan 25-30 kilométer lehet az abszolút határa annak, amit le tudok futni, de ennyi motivációt még soha nem sikerült összeszednem. Alighanem azért lehet ez, mert a gördeszkázás egy sokkal változatosabb és dinamikusabb tevékenység: ha hajtok a lábammal, az egészen hasonlít a futásra; máskor viszont csak úgy simán siklok, szlalomozgatok a talaj fölött. Sokkal élhetőbb dolog gördeszkán felfedezgetni a várost, mintha futva tenném ugyanezt. (Bár néha ezt is megpróbálom főleg Budán, ami a longboardnak azért kevésbé barátságos terep.)

Longboardozás közben amúgy eszembe nem jutna zenét berakni: sokkal jobban kell figyelnem a környezetemre, nem engedhetem meg magamnak, hogy süket legyek.

Öreg vagyok

Utánaérdeklődtem a magyar longboardosok Facebook-csoportjában, mitől lehet olyan mesebelien hatékony az új lapom: sose találtam volna ki a választ. A lap erősen konkáv keresztmetszete a magyarázat, így ugyanis stabilabb a lábam. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyit számít, azt hittem, a lábamat a griptape tartja. De kaptam linkeket, kommentben és személyes üzenetben is, mind egy irányban mutat: számít, hogy egy sekély kis vájúban állok. Az egyik srác pedig a beszélgetés végén “pacsi”-val köszönt el. Hétezer évesnek érzem magam.

Reggeli cihelődés

Manapság már a felkelés sem megy úgy, mint korábban. Tíz évvel ezelőtt, amikor utoljára volt (a mostaninál jóval rövidebb) sportossági rohamom, nem volt olyan nagy szám hajnalban kelni, majd nekilódulni az edzésnek. Most jóval több időbe telik, mire összelegózom magam. Reggelit csinálok, megeszem. Beszedegetem a táplálékkiegészítőimet (magnézium- és sótablettát, multivitamint, maca gyökér kivonatot, adott esetben egy kis aminosavat).

Ha hétvége van, összerakom a hátizsákomat: viszek magammal vizet, keverek magamnak izotóniás italport, készítek be energiagélt meg esetleg gyümölcsöt. Felveszem a csípőprotektoromat, a motorosruhámat, a fejpántomat, a sisakomat, a csuklóvédőmet, a csuklóvédőmre a kötött kesztyűmet a cipőmet, és csak ezután kezdem el keresgélni a kulcsomat meg jut eszembe, hogy nincs nálam papírzsepi. Aztán persze le kell vennem a kesztyűmet, mert az Adidas Runasticot is el kell indítanom, hogy naplózva legyen az edzésem.

Még mindig nem jó a beépített GPS-em

Ami viszont a koromtól függetlenül változatlan, az az iszonyatos tájékozódási képességem. Mihelyst ismeretlen környéken vagyok, elég egy-két kanyar, hogy 90 vagy adott esetben 180 fokkal is el legyek tájolva. Aztán csodálkozom, ha egyszer csak visszaérek oda, ahol egyszer már voltam. A hét vége felé többször is jártam így: persze az esetek többségében ennek nincs valós következménye. Végül is tökmindegy, merre megyek, nagyon ritka, nem igazán számít, ha az útvonalamba belekerül egy-két hurok. Mondjuk amikor mennék haza, akkor nem bánnám, ha nem mennék ugyanarra visszafelé több száz métert ahol egyszer már végigmentem, csak az út másik oldalán).

Csepel Belváros, Csepel Kertváros

Trychydts | | | 2021., február 15., 14:00 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 238,39 km
Futás: 273,35 km

Elég sok minden történt velem tavaly október óta, de ennyire, mint vasárnap, még nem sikerült kinyuvasztani magam — és ebben az első, szülinapi félmaratonom is benne van. Ugyanakkor nagyon boldog is vagyok, elképesztően jól sikerült a második nap az új longboardommal.

Pár hete egyszer már elértem Csepelt, de nagyon felfedezni már nem volt módom — gondoltam, kipróbálom, az új deszkám mennyivel lesz hatékonyabb. Frankón bevált: négy és egy negyedórát töltöttem a deszkán, de megjártam Csepel Belvárost és Kertvárost. Ismét a soroksári úti OBI mögül indultam, a végtelen hosszú bicikliúton keresztül mentem be Csepelre, csak most nem fordultam be rögtön a Gubacsi híd felé, hanem mentem tovább.

20210214_092803
20210214_092808
20210214_093515
20210214_094534

Sok évvel ezelőtt, amikor egy lány után epekedtem — teljesen reménytelenül, bár volt, aki szerint csak kezdeményeznem kellett volna –, elég sűrűn megfordultam Csepelen, és már akkor is imádtam az atmoszférát. A házgyári lakótelepek iránt gyerekkorom óta van bennem valami különös vonzódás — hiába tudom tapasztalatból is, hogy ezekben lakni sem fenékig tejfel, még ma is érzem azt a különleges, mágikus hangulatot, ami mindig elfogott, amikor nagyapámat látogatva beléptünk a gyorsliftbe, majd kilépve a folyosóra megcsapta az orromat a linóleum illata.

20210214_094953
20210214_095846
20210214_095953
20210214_101442
20210214_101602
20210214_101546
20210214_101935

Az aszfalt a főútvonalak mentén eléggé adta magát, de aztán, amikor visszafordultam és begurultam a kis mellékutcákba, már sokkal vegyesebb lett a kép — ismét nagyon jól jött a longboard stabilitása és irányíthatósága. Kicsit el is tévedtem a házak között, szerencsére a Víztorony segített újraorientálnom magam, aztán a Kertvároson keresztül indultam kifelé, a Gubacsi híd irányába. Ahol rögtön megtanultam: ez nem az a híd, ahol mindegy, hogy a jobb vagy a bal oldalán kel át az ember: a jobb oldala szelvényekben van beaszfaltozva, max gyalog lehet rajta átkelni, szemben a bal oldallal, ahol a bicikliút van. Szerencsére van egy rész, ahol lépcsőn le lehet menni a híd alá és fel lehet jönni a másik oldalon.

20210214_105527
20210214_103547
20210214_110444
20210214_110428
20210214_111125
20210214_111349

Amikor kikanyarodtam a Soroksári útra, már éreztem, hogy fáradt vagyok — pedig innen még el kellett jutnom a Lágymányosi hídig, onnan pedig a budai oldalon terveztem hazamenni. Azért persze nekivágtam, nyilván nem volt opció, hogy tömegközlekedéssel húzzam ki magam a sportolás alól. Innentől kezdve viszont nagyon jól jött minden, amit a technikáról tanultam: muszáj volt rendszeresen váltogatnom a lábaimat, hogy bírjam a terhelést és igyekeztem minél energiatakarékosabban hajtani magam. Szerencsére a terep sokszor mellettem állt: a Soroksári út ezen szakaszán gyönyörű széles járda van, egészen minimális gyalogosforgalommal, ráadásul pont arra lejt, ami nekem most nagyon jól jött.

20210214_113252

Ami nem jött jól, az a tökéletes ék formájú kavics, ami pont passzolt a kerekem alá — szerencsére tudom, hogy kell állni akkor, amikor az ember fáradt, így csak simán leugrottam a deszkáról — pár hónapja még simán kiharaptam volna egy darabot az aszfaltból.

Az átkelés a Lágymányosi-hídon még viszonylag simán ment, de amikor az első lökést tettem meg a Petőfi-híd irányába, már tudtam, hogy ez most már végképp nem lesz sima menet. Kb. mindenem fájt, és a Szabadság-hídig a terep sehogy sem ideális; emelkedik is, az ELTE kampusza előtt járókő van, a Műegyetem előtti szakaszon meg tízcentis, a járdára merőleges repedések. Onnantól kezdve viszont viszonylag sokat lehet spórolni az energiával, és én is elkezdtem ráérezni, hogyan lehet folyamatosan haladni viszonylag kevés lábmunkával — ezen a pár kilométeren száz százalék, hogy rengeteget fejlődött a hajtási technikám. A Margit-hídon már alig láttam ki a fejemből, de onnan már tényleg közel volt a haza.

Pont egyszerre értem haza a sétálásból hazatérő Nicoline-nel; kicsit meglepődött, amikor meglátott begurulni a ház elé. 31 kilométer fölött állt meg a számláló; sajnos a feleségem nem nagyon akarta látni a dolog történelmi jelentőségét. Sokkal jobban foglalkoztatta a probléma: vajon normális vagyok-e.

Rákosfalva-Felsőrákos

Trychydts | | | 2021., február 13., 22:09 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 227,25 km
Futás: 259,54 km

Múlt héten, amikor Nicoline születésnapját ünnepeltük, kifutárkodtam némi tortát Fiatalékhoz. Nem volt valami közel és volt pár enyhén vadkeleti hangulatú szakasz; ugyanakkor furcsán üdítő érzés volt meghatározott küldetésbe menni konkrétan valahová. Célt adott az egésznek, olyan útszakaszokon is végig kellett mennem, amit egyébként passzoltam volna. Mintegy mellesleg felfedeztem, hogy a Rákos patak mentén fut egy igen kényelmes bicikliút; a cél érdekében múlt héten ott kellett hagynom, de már amúgy is sötétedett — ma reggel úgy döntöttem, megnézem, mi van a végén. Rákosfalváig vitt az út, de hazafelé még nem volt kedvem elindulni, ezért tettem egy hurkot Felsőrákos családi házai között is. Jó kis felfedező kör volt, visszafelé megnéztem magamnak, milyen a Kerepesi út az Örs és a Pillangó utca között (remekül deszkázható), sütött a Nap, és az izotóniás porom is remekül bevált.

A deszkám amúgy új volt. Most már tudom, hogy milyen kihívásokat tartogat Budapest (és valószínűleg a legtöbb vidéki város), tudom, hogy milyen útviszonyok mögött mi a legjobb taktika, és most már tudom, milyen pózban esem a lehető legkevesebbet — és minden abba az irányba mutat, hogy alapvetően sokat kell tolnom magam. Erre az eddig használt trükkdeszka-lap nagyon nincs optimalizálva — stabilabb ugyan, ha hajtok, de túlságosan széles, nem tudom nagyon hatékonyan a talapmmal koordinálni a mozgást. Kicsit nézegettem, kutatgattam, milyen lap lenne nekem a legmegfelelőbb, próbáltam kitalálni azt is, mi illene a legjobban a skogginhoz — így jutottam egy a Ram Luxat edition lapjához, amit ráadásul elég jó kis kedvezménnyel sikerült beszereznem.

Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom a pénzköltés miatt; ezt azzal igyekeztem elhessegetni, hogy ha már egy átlag héten minimum 13 órát töltök sportolással, akkor nem baj, ha azt viszonylag kényelmesen és biztonságosan csinálom. Cserébe nem vettem meg egy álomlongboardot ennek a lapnak a sokszorásért. Kicsit amiatt is aggódtam, tényleg jó lesz-e; deszkaügyben azért nehéz jó forrásokat találni.

Szerencsére az elmélet ezúttal tökéletesen fedte a gyakorlatot, az első lökés után éreztem, hogy ez nagyon jó lesz nekem. Ez már egy longboard (még ha rövidebb is és keskenyebb is, mint az eddigi skateboard lapom), és tényleg érződik a célhoz kötöttség. HA értenék a longboardozás fizikájához, még érteném is, mi miért történt. Olyan volt, mintha a deszka ráragadt volna a lábamra, stabilan és szilárdan vettem az összes repedést, hajtás közben is nagyon jól tudtam irányítani, állni is kényelmesen tudtam rajta egy biztonságosabb pozícióban. Felgyorsulni nem tudtam annyira, de őszintén szólva, ha választanom kell a sebesség vagy a stabilitás és az irányíthatóság között, akkor tízezerszer inkább az utóbbi.

25 km-t tettem bele az új lapomba, és még több is ment volna, ha nem hiányzott volna Nicoline és ha nem kellett volna bevásárolnom jövő hétre. Lassan kész leszek az első deszkás Velencei tó kerülésemre.

20210213_084401
20210213_084441
20210213_084501
20210213_092249
20210213_092258
20210213_092735
20210213_092747
20210213_093840
2021-02-13_11_11_29_621_0

Futás vékony jégen

Trychydts | | | 2021., február 12., 23:09 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 212,07 km
Futás: 259,54 km

A hét elején esett az eső, úgyhogy — most meg megjött a szélviharral kevert fagy, de ez már nem volt elég ahhoz, hogy megállítson. Szívesen gördeszkáztam volna, de annyira azért nem, hogy kipróbáljam, hogy gurulok tükörjégen, úgyhogy inkább futottam. Ma amúgy talán már belefért volna, de tegnap még a futás sem ment simán — az utca is, a szigeti futópálya is iszonyatosan csúszott, nagyobbrészt minden lépésnél izomból kellett tartanom magam. Ennek ellenére elég szép időket futottam mindkét nap.

-4 meg -7 fok amúgy kb. semmit nem jelent sportolás közben — nyilván rétegesen öltözködöm, de ugyanúgy leizzadtam, mint máskor. A kesztyűmmel meg a fülvédőmmel szerencsétlenkedtem többet a szokásosnál — általában kb. félúton leveszem, és akkor az már úgy is marad, legalább ezeken a felületeken is hűtöm magam — most viszont muszáj volt újra meg újra visszaraknom. Főleg a fülemnek volt kellemetlen a szél — a Margit-híd felé futva rendszeresen kaptam olyan hátszelet, amit már én is megéreztem. Pedig nem vagyok egy nádszál alkat.

Margit sziget

A súlyom amúgy szilveszter óta gyarapodik, de ha hihetek a méréseknek, a testzsírszázalékom meg folyamatosan csökken. Talán elértem azt a pontot, ahol nem csak beadni próbálom magamnak, hogy a plusz kilók izomba mennek — a kalóriaegyenlegem majdnem minden nap pozitív, úgyhogy a papírforma amúgy is ez lenne.

Az emberek, a kutyák és a gördeszkám

Trychydts | | | 2021., február 07., 16:15 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 212,07 km
Futás: 232,14 km

Amikor elhatároztam, hogy gördeszkázni fogok, édesanyám csak nagyon takarékosan tudott lelkesedni az ötletért. Hosszasan ecsetelte, hogy őt hogyan zavarják, gázolják le rendszeresen majdnem mindenféle, négy keréken guruló huligánok, de olyan érzékletességgel, ami már a Mad Maxben is egy kissé erős lett volna. Nagyon fogadkoztam neki, hogy nem kell minden gördeszkásnak ugyanolyannak lennie. Holnap lesz hét hónapja, hogy megvettem a Pennyt, végiggondoltam, hogyan áll hozzám és a deszkámhoz az emberiség.

Ami részemről adott volt: igyekszem nem úgy viselkedni, mintha az, hogy kétszer-két és félszer olyan gyorsan megyek, mint egy átlag gyalogos, feljogosítana bármire is. Betartom a KRESZ-t, megállok a piros lámpánál, figyelek, ha olyan helyen megyek, ahol gyalogosok hirtelen felbukkanására lehet számítani. A járdán hajtok, nem az úttesten, hogy az autósoknak se engem kelljen kerülgetnie. Ha valaki elenged, azt meg szoktam köszönni, és nem várom el, hogy valaki hátulról is észlelje, amint közeledek felé — pláne, hogy sima aszfalton maximum egy halk surrogást lehet hallani. Ha sok a gyalogos, inkább folyamatosan hajtom magam, így nagyobb a kontrollom az irány és a sebesség felett, nem próbálok meg virtuóz módon elszlalomozni közöttük. Hozzáteszem, minderre az elektromos rolleresek közül sem igazán hajlandó mindenki, pedig ő sokkal gyorsabban mennek, mint én.

Minderre a reakciók 99,99%-a pozitív. Aki hátranéz, az simán félreáll, az autósok akkor is megállnak és integetve átengednek, ha már konkrétan megálltam a kereszteződésben; van, aki mosolyog a bukósisakos-sportszemüveges fejemen. Szóval tényleg egy szavam sem lehet. Öt hónap alatt ketten voltak, akik direkt akadályozni próbáltak: egy fiatal párocska férfitagja direkt elém állt, amikor a Margit szigeti feljáróra próbáltam feltaposni — még rántott is egy kisebbet a párján, amikor megkerültem, de szerencsére én voltam a gyorsabb. A másik egy kutyasétáltató fószer volt, ugyancsak a feleségével — amikor hallotta, hogy jövök mögöttük, direkt széttárta a karjait, mintha két dinnyét cipelt volna, és mondta is kedves párjának, hogy majd megállok, de itt nem megyek át. Azért szépen lassan simán elfértem mellette.

Akik viszont rühellnek, azok a kutyák. Minél kisebbek, annál jobban. A palotapincsi-csivava súlycsoportból tízből hat-hét őrült ugatásba kezd, ha elmegyek mellette, és ez az arány csak lassan csökken mondjuk egy nagyobb testű német juhász mértéig — az ekkora vagy ennél nagyobb állatok már bagóznak rám. Mindez egy kicsit kínosabb a Szigeten, ahol sokszor póráz nélkül vannak az állatok — nem egy életbiztosítás úgy gurulni, hogy közben egy melletted rohan egy folyamatosan csaholó kis ideggörcs. Pedig a gazdák alapvetően normálisak, ha látják, hogy jövök és pórázon van a kedvencük, direkt szorosabban fogják, visszahúzzák, hogy ne zakózzak el a pórázon. Nem tudom, mi lehet emögött, lehet, hogy a kerék ad ki valamilyen hangot, ami irritáló kutyamagasságban, de most már, ha kicsi kutyát látok, igyekszem megacélozni magam az ugatáshoz.

Két csoporttal különleges a kapcsolatom: a bringásokkal és a gördeszkásokkal. Előbbiek közül elég sokan gondolják eleve azt, hogy rájuk a szabályok nem vonatkoznak, lazán járdáznak, hajtanak a gyalogos sétányokon — aztán ők a legirritáltabbak, ha egy kissé lassabb gördeszka akadályozza őket egy olyan helyen, ami eleve nem nekik lett kijelölve. A gördeszkások viszont sokszor elég családiasak, sokszor köszönnek egymásnak, néha integetnek is. Van egy fiatal társaság a Margitszigeten, néha összefutunk, ők különlegesen kedvesek — de hát el is várom, simán az apjuk lehetnék.

Skogging 2.

Trychydts | | | 2021., február 02., 14:03 | | | Kategóriák: , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 175,55 km
Futás: 222,06 km

Természetesen, ha azt írom: “holnap folytatom”, akkor kábé biztos, hogy aznap esni fog az eső. Most sem vettem ezt figyelembe, nem is tudtam folytatni skogging-tanulmányait, csak két nap múlva. De nagyon lelkes voltam, nem tudtam megállni, hogy el ne kiabáljam.

Szombaton sem ment valami jól; sajnos elég türelmetlen vagyok. Legyen szó zongorázásáról, Dark Soulsról vagy gördeszkázásról, nehéz dolgokat nem lehet egyik pillanatról a másikra elsajátítani, de én ezt valahogy mindig csak akkor fogadom el, ha már legalább egyszer beleverem a fejem a falba. Most is túlerőltettem a dolgot; aztán amikor harmadszor estem majdnem, úgy döntöttem, jobb lesz ezt nem az utcán, élesben gyakorolni, inkább majd elmélyedek benne a Szigeten. Hétvégén viszont végképp csak a kora reggeli órák alkalmasak ilyesmire: ezeken a gyönyörű napokon mindenki, aki a város közelében egy kis zöldre vágyik, oda megy; úgyhogy szombat-vasárnap inkább a várost jártam. Ma reggel viszont sikerült felkelnem fél ötkor, és negyed hatkor már úton is voltam. Megint a szigeten éltem meg, amikor lekapcsolták a közvilágítást — a hajnali gördeszkázásokban ez az egyik kedvenc pillanatom. Mintha egy titkot csípnék el, mintha egy egész különleges pillanatnak lehetnék szemtanúja.

Szépen lassan, a minél jobb technikára, a biztonságos kivitelezésre koncentrálva mentem két kört, csak skogginggal. Messze van ez még attól, amit el szeretnék ezzel érni, de az izommemóriámnak biztosan jót tett a dolog. Volt néhány nagyon szép, tökéletesen sikló, jól összekapcsolt mozdulat, amikor egy kicsit beleláthattam, hogy lesz majd ebből is egyszer az a kellemes, meditatív élmény, ami a jobb lábbal hajtás lesz lassan — amúgy meg lassú voltam és darabos, de nem akadtak össze a lábaim és nem kellett az egyensúlyom után kapálóznom.

Holnap folytatom.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. 2020-as, átdolgozott kiadás

Trychydts | | | 2021., február 02., 11:11 | | | Kategóriák: ,

Első éves egyetemista koromban ismerkedtem meg a Mester és Margaritával. Egyetlen este olvastam végig; közben édesanyám kiküldött paprikáért a kamrába, félig-meddig azt vártam, hogy mire visszaérek velük a konyhába, kismacskákká változnak. Fantasztikus, mágikus történet, a humor, a szenvedély és a mély gondolatok tökéletes elegye, egy igazi, személyiség-formáló mestermű. Nem sokkal később láttam egy tökéletes előadást a Szkénében, a végletekig stilizált díszletekkel, a földön ülve — azt hiszem, azóta vagyok véglegesen rajongó. A Nemzeti Színház előadása, ha nem is volt ennyire katartikus, de azt is nagyon élveztem.

Olvastam erről az új kiadásról már korábban is, kicsit mérgelődtem is, mert, feltételezem emiatt, de a MEK-ről is lekerült; végül aztán győzött a kíváncsiságom.

Az új kiadás nem újrafordítás; inkább csak a régi pontosítása, javarészt olyan dolgokkal, amiket Szőllősy Klára a hetvenes években még nem tudhatott. Ezen kívül van még egy csomó érdekes jegyzet, amelyek hol a könyv utalásaira, hol textológiai érdekességekre reflektálnak. A regénynek ugyanis — ezt is csak most tudtam meg — nincs végső, a szerző által jóváhagyott változata, egy-két részletről már soha nem fogjuk megtudni, hogyan került volna nyomdába — erre sem a szerző halála, sem a szovjet kultúrairányítás miatt nem kerülhetett sor. Ezekkel a jegyzetekkel sokkal érthetőbb és teljesebb a regény. Kár, hogy számozatlan végjegyzetekről van szó: a lábjegyzetek sokkal kényelmesebbek és felhasználóbarátabbak lettek volna.

A COVID-járány kitörése óta csak nagyon nehezen tudtam olvasni, a Mester és Margarita mintha meghozta volna az áttörést. Még mindig nagyon olvasatja magát ez a regény, imádom, hogy nincs egy oldal, amit át akarnék lapozni. Minden jelent pont akkor jön, amikor szükségem van rá, mindegyikben van valamilyen emlékezetes fordulat, még a mellékszereplő történetei is érdekesek. A végét pedig ugyanolyan katartikusnak érzem, mint első alkalommal.

Ezzel együtt, akinek már megvan egy régebbi kiadás, csak akkor van szüksége erre a kötetre, ha tényleg fanatikus rajongó. Aki viszont eddig még nem jutott hozzá, annak itt a tökéletes lehetőség.

Switch, Skogging

Trychydts | | | 2021., január 29., 0:42 | | | Kategóriák: , , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 133,34 km
Futás: 207,79 km

Ahogy egyre hosszabb túrákra megyek, úgy jön egyre jobban, hogy képes vagyok switchben is haladni — persze messze nem olyan stabilan és ügyesen, mint normál állásban, de amikor épp jó messze vagyok otthonról és érzem, hogy a lábaim kezdenek bekrepálni, akkor egy-egy egyszerűbb szakaszon nagyon sokat számít, hogy lábat tudok cserélni. Aztán, amikor megint nehezebb a terep, több a gyalogos, vagy amikor egyszerűen csak kipihentem magam, akkor visszaváltok.

Ez ahhoz persze kevés, hogy érdemben fejlődjön a technikám, úgyhogy az utóbbi napokban elég sok időt töltöttem a Szigeten, kifejezetten a switchben hajtást gyakorolgatva-javítgatva — közben mellesleg arra is rájöttem, mennyit fejlődtem az elmúlt lassan hét hónapban. Regular állásban sokkal élesebben tudok fordulni, sokkal jobban kontroll alatt tartom a deszkát és sokkal hatékonyabban tudok hajtani. Régen a margit-szigeti lejáró volt az én Everestem, ma már simán feltolom magam.

Ha már ilyen sok időt töltöttem gyakorlással, gondoltam, elkezdem megtanulni a skoggingot is. Ez pont a lábak dinamikus váltogatásáról szól; pont olyasmi, ami nagyon jól jönne nekem. Ez egy olyan technika, amit odavetőleg jó sokan emlegetnek különböző fórumokon, de a valóságban nagyon kevesen csinálják — videó is elég kevés van róla, szerencsére azért sikerült találnom egy egész normális minőségűt.

Persze nekem egyelőre nincs ilyen szép hosszú longboardom, viszont gördeszkám azért elég nagy, szóval azért alkalmas erre a technikára — egy nagyon kis Pennyn például baromi nehéz dolgom lett volna. Így sem volt egyszerű, de szerencsére már hozzászoktam, hogy gördeszkában bármi újat akar tanulni az ember, egyrészt le kell gyűrnie az eséstől való félelmét (nem lehet úgy kísérletezni, hogy nem adsz fel valamennyit a nagy nehezen megszerzett stabilitásodból), másrészt el kell fogadnia, hogy az agya össze-vissza tekeredik majd, ahogy küzd az izommemória és az ösztönök ellen. Két kört mentem így a szigeten, tulajdonképpen nem is ment rosszul, de kegyetlenül elfáradtam, főleg fejben. Hogy azért meglegyen a kilométer, toltam még egy kört, de azt szigorúan regularban. Azért sikerült megéreznem, mi ennek a lényege, és már azt is látom, mennyire hasznos lesz ez nekem, majd ha teljesen összeáll.

Holnap folytatom.

Elértem Csepelt

Trychydts | | | 2021., január 26., 17:11 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 102,33 km
Futás: 207,79 km

Amint megint lesz olyan, hogy a tömegközlekedés nem jelent majd egészségügyi kockázatot, biztos felülök majd a BKV-ra, hogy ne csak a ház előtt tudjak felállni a deszkára. Addig is, ha valahol szeretnék gördeszkázni, már oda is el kell gurulnom. Így jelenleg erősen korlátoz a pillanatnyi erőnlétem, a gyakorlottságom, meg attól is, hogy mennyi időm van.

Csepelen régebben rendszeresen megfordultam, és a kezdetektől fogva kíváncsi voltam, hogy mennyire gördeszkázható terep — csak hát rohadt messze van. Ha itthonról csak a Lágymányosi hídig megyek el, akkor már minimális extra kerülőkkel is megvan a 18 km — egy átlagos gördeszkás edzésen ennyit várok el magamtól. És Csepel oda nincs közel.

Hétvégén azért sikerült beleharapnom a Csepel-sziget csücskébe. A soroksári úti Obi mellett bekanyarodtam és átmentem az egyik átjárón. A szabadkikötőig jutottam a bicikliúton (járda nem is igen van); HÉV-vel ezt a távot rendszerint meg sem éreztem, most meg meglepően messze volt még ezen a viszonylag sima úton is. Nem volt kedvem ugyanarra visszamenni: szerencsére van még egy kijáró a Soroksári út egy külső szakaszára is.

20210123_160402
20210123_160409
20210123_161213
20210123_161907
20210123_165706

A Soroksári út amúgy nagyon adta magát, szép, széles sima az aszfalt és a hídig majdnem teljesen egyedül voltam rajta. Elég masszívan külvárosi hangulata van, furcsa, magányos érzés volt a volt gyártelepek mellett elgurulni, de menet közben elég sok elágazást kinéztem magamnak, ahol le lehetne fordulni egy kicsit jobban felfedezni a dolgokat — biztos nem most voltam ott utoljára.

A Szabadság-hídon innen oda is, vissza is szemerkélt az eső — szerencsére a Shark kerekeimet pont ilyen körülményekre tervezték. Egyszer sem csúsztam meg egy kicsit sem, a víz inkább csak puhított egy kicsit az útfekvésen. A motoros ruhám is kiválóan illeszkedett ehhez a hűvös-taknyos időhöz, azt viszont kitapasztaltam, hogy amíg pozitívban van a hőmérő, teljesen felesleges a téli betéttel bohóckodnom, anélkül is remekül állja a sarat. Mire hazaértem, 23,4 kilométert gyűjtöttem össze, ami távolsági rekord — cserébe alig álltam a lábamon.

Senki nem mondhatja, hogy nem érdemeltem meg az esti sótablettámat.

Ez a januári hullám is elvonult

Trychydts | | | 2021., január 22., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

2021 kilométerekben
Gördeszkázás: 48,39 km
Futás: 185,25 km

Január első napjaiban feltűnt, hogy reggel a margit-szigeti futópályán egy gombostűt nem lehet leejteni. Egyszerűen hemzsegtek az emberek, és oké, hogy a kijárási korlátozás beszűkíti az opciókat a testmozgásra, de egy szürke hétköznap reggelen egyszerűen nem szoktak ennyien lenni. Aztán otthon az én bölcs feleségem emlékeztetett, hogy tavaly ugyanez volt az edzőteremben: a reggel hatos műszak hirtelen az ötszörösére nőtt ugyanebben az időszakban, alig lehetett szabad ellipszis gépet találni.

Kábé két hétig.

Ez a két hét idén ma-tegnap járt le, kábé ennyi idő kellett ahhoz, hogy akik január 1-én megfogadták, hogy az idén most már tényleg komolyan veszik ezt a sportolósdit, és reggelente egy szigetkörrel kezdenek, azok rászánják magukat, hogy inkább magukra húzzák a takarót és a fejük alá gyűrjék a kispárnájukat. Úgyhogy tegnap hiába volt hat fok, szikrázó napsütés és 73 fokos páratartalom, ismét a szokott létszám keringett csak a futópályán, a vadiúj, Karácsonyra kapott futószettek száma is lecsökkent a szokásos mértékre. Nekem amúgy pár napja volt tizenöt hónapja, hogy napi rendszerességgel edzek — ráadásul pihenőnapok is egyre ritkábban csúsznak be. Ennek ellenére nem gondolom magam sportembernek, továbbra is kényszerítenem kell magam a rendszeres testmozgásra.

A gördeszkázás ez alól bizonyos értelemben kivétel, ha a heti háromszori sportolás elég lenne nekem, akkor azt biztos maradéktalanul élvezném — így előfordul, hogy erre is kényszerítenem kell magam. Egyik este, amikor már masszívan röpködtek a mínuszok, kipróbáltam végre a motoros ruhámat is. Meglepően könnyedén lehetett benne gördeszkázni, mint ahogy azt is élveztem, hogy jóval kevesebbet kellett öltözni-vetkőzni: a ruhába bele vannak építve a protektorok, ezért elég volt azt felkapni és már mehettem is. És hát igen, a ruha, ami ahhoz is elég meleg, hogy télvíz idején tépjen benne az autópályán, az pár szigetkör alatt sem engedi át a hideget. (Este volt: ilyenkor nem annyira szeretek messzire elmászkálni, még fejlámpával sem egy leányálom a sötét utcákon hajtani; a Margit-sziget viszont tökéletes arra, hogy az ember gyakorolja egy kicsit a technikát.)

William Gibson: Spook Country, 2007. Narrated by Robertson Dean

Trychydts | | | 2021., január 18., 0:22 | | | Kategóriák: , ,

Egy amerikai üzleti úton olvastam bele — akkor még nem tudtam, hogy ha Amerikában vagyok, nekem egyszerűen muszáj az Amerikai Isteneket olvasnom, egyszerűen nincs alternatíva. Szépen félre is tettem, Balu sem volt tőle elragadtatva, úgyhogy elfelejtettem az egészet. Most viszont már nagyon vágytam valami jóra, ami nem podcast, nem is valami bűnügyi regény, hanem rendes, sűrű irodalom, ami átjárja és átformálja az embert. Gondoltam, Gibson megérdemel egy esélyt. Katartikus élmény volt ez a hangoskönyv, nagyjából egy hétig le is foglalta az edzéseimet.

Gibson két dologhoz ért a legjobban: a leírásokhoz és a karakterválasztáshoz.

Kapásból nem tudok senki mást, aki ennyire érzékletesen tudna írni — a bőrömön éreztem a los angelesi éjszakák fülledtségét, az illegális new yorki gyárak között megbújó, ablaktalan lakások fülledt, nyirkos levegőjét, a koreai tisztítók párás, vegyszeres bűzét, a szemem előtt láttam forradalmian új műalkotásokat, hallottam a fülemben a helikopterek és a kisrepülőgépek motorjának zúgását. Gibson világa beszippant és magáévá tesz, jelentéktelen, szánalmas porszemnek érezzük magunkat az emberi civilizáció évezredes lerakódása alatt. Pedig Gibson kifejezetten kerüli a monumentalitást: egy-egy jelenet mindig egy város kisebb és jelentéktelen sarkában játszódik, de annyira plasztikusan formálja meg őket, hogy mindig érezzük, hogy ezek szervesen kapcsolódnak valamilyen gigantikus egészhez.

A karakterekben Gibson legnagyobb erőssége a véletlenszerűség. Miközben kétségtelenül vannak típusok, akikhez vonzódik — akárcsak mondjuk az Idorunak, ennek a könyvnek is több szereplője zenész –, a legtöbb figura mégis olyan, mintha valaki szemcseppentővel vett volna mintát az emberiség óceánjának egy random pontjáról. Így lesz mondjuk az egyik főszereplő egy speciális szektát követő, New Yorkban élő, kínai-kubai szármázású, csempészésre és információszállításra specializálódott bűnözőcsalád egy fiatal tagja. És amint egy ilyen koncepció előállt, Gibson teljesen elkötelezi magát mellette. Mivel könyveinek szinte kötelező eleme a több nézőpontos történetmesélés, ez nagyon jól ki is fizetődik: a különböző szereplőknek szentelt fejezetek valóban más stílusban, más ritmusban és egy másik életszemléletet tükröződve mesélődnek el. A karakterek aztán — a Gibsontól ugyancsak megszokott módon — lassan, de biztosan keresztezik egymás útját — a véletlenek és a sorsszerűség ugyancsak a szerzőre nagyon jellemző elegyének köszönhetően.

Sok kritikusnak (többek között Balunak sem) pont a regény vége nem tetszett, pedig szerintem abszolút helyén volt. Teljesen irracionális és őrült húzás, ez tény, de nagyon is helyénvaló egy olyan irracionális és őrült világban, amilyennek Gibson látja a 9/11 utáni Amerikát.

Ezek után abszolút kíváncsi vagyok a Zero History-ra is, de a könyv annyiban is beváltotta az elvárásaimat, hogy, irodalom lévén, tényleg emészteni kell.

3. félmaraton

Trychydts | | | 2021., január 17., 23:55 | | | Kategóriák: ,

2021 kilométerekben
Gördeszkázás: 48,39 km
Futás: 157,73 km

Megint menet közben döntöttem el, hogy félmaratont fogok futni — eredetileg beértem volna 18-19 kilométerrel is. Gyönyörű vasárnap délelőtt volt, normálisan reggeliztem, időben bevettem az összes táplálékkiegészítőmet, előre elhatároztam, hogy zenére fogok futni — minden adott volt hát ahhoz, hogy rendesen rátegyek arra a 13,7 kilométerre, amit taknyos téli reggeleken szoktam nemszeretem módon kipréselni magamból. De amikor a Margit hídhoz visszaérve láttam, hogy még csak 14 kilométernél tartok, tehát akár el is futhatnék az Árpád-hídig, akkor osztottam-szoroztam és kijött, hogy ebből bizony akár lehet is érvényes félmaraton. Akkor meg miért ne?

Kiderült, hogy 14 kilométer felett még télen is muszáj hidratálnom, legalábbis akkor, ha meg akarom őrizni a fürgeségemet és a ruganyosságomat. Egy MOL-kútnál tankoltam egy hatdecis vizet, közben megettem a még otthon előrelátó módon elcsomagolt hamuba sült energiagélemet, ettől tényleg feléledtem annyira, hogy ne álljon földbe az átlagsebességem — 8,5 km/h jött ki a végére, ami messze-messze jobb, mint amit rutinból szoktam kiizzadni magamból. Viszont mostantól nem indulok el ilyen bizonytalan kalandokra kulacs nélkül és lehet, hogy most már tényleg veszek valami minimális méretű, passzentos hátizsákot hozzá.

Piszok jó érzés, hogy idáig jutottam.

Angyalföld, Lágymányosi híd és vissza

Trychydts | | | 2021., január 11., 14:23 | | | Kategóriák: , ,

2021 kilométerekben
Gördeszkázás: 43,44 km
Futás: 78,58 km

Már nagyon régen nem voltam deszkázni: sötét is van, rossz kedvem is volt, a gördeszkázást pedig élvezni kell. A költözés alatt végképp nem volt ilyesmire sem időm, sem energiám, ennél sokkal egyszerűbb volt felrántani a futócipőt és zene, podcast, vagy audiobook indukálta transzban letolni a két körömet a Margitszigeten (plusz a futás oda-vissza, az már majdnem 14 kilométer).

Persze nem véletlenül vettem annak idején gördeszkát, éreztem, hogy egyre jobban fásulok bele a futásba, egyre kevesebb kedvem van nap nap után gyötörni magam és egyre rosszabbul is ment. Múlt héten aztán még egy különösen idiotisztikus Poirot-t is sikerült kifognom, úgyhogy végképp elment a kedvem az egésztől; úgy éreztem, most már tényleg nincs más választásom, mint rászánnom magam a gördeszkázásra. Az első két reggelen Angyalföldet vettem célba: tavaly egy párszor már voltam itt, és úgy éreztem, van még mit felfedezgetni.

Volt is: véletlenül rábukkantam a Vasúttörténeti parkra; a Béke utcán és a vasúti sínek alatt átgurulva eljutottam Újpest Városközpontig; megnéztem, milyen az Újpest Városkapu metrómegálló környéke, majd a Balzsam- és Kámfor utcán jöttem jó sokáig, csak a Forgács utca környékén mentem vissza a Váci útra. Gyönyörű napsütéses idő volt mindkét nap; sajnos a csuklóvédő-kesztyű kombótól nem lehet nagyon egyszerűen megszabadulni, analóg gép meg nem volt nálam, így nem nagyon tudtam fotózgatni. Nagyon jól esett megint ez a kis felfedezgetés: megint rájöttem, hogy a gördeszka a tökéletes közlekedési eszköz, ha az ember meg akar ismerni egy várost.

Vasárnap már valamerre másfelé mentem volna — gondoltam, átmegyek a Lágymányosi hídon, de most fordítva, mint ahogy szoktam. Azt is tudtam, hogy nem akarok a Duna parton elgurulni a Petőfi hídtól a Lágymányosiig; ott egy irgalmatlanul rázós, kövezett, gyalogos-kerékpárút kombó van, ahol nem valami nagy élvezet gurulni. Inkább átmentem a Ferdinád hídon, és a Szív utcán elindulva, kis mellékutcákon jutottam egy a Blaháig, onnan a Körúton az Üllői útig, ahonnan megint kis utcákról csatlakoztam be a Mester utcáig, ami szépen kényelmesen visz ki a Könyves Kálmán körútra. Budán pedig elég szép kényelmes út van végig a felső rakparton, most, hogy hideg van, a biciklisek és a gyalogosok is megritkultak szépen.

Az új lakás előszobájában sajnos nincs bérelt helye a deszkámnak, és amikor Nicoline meglátta, milyen koszos lett az alja az itt-ott felverődő sártól, rögtön száműzte az erkélyre. Megyek, le is tisztítom egy kis bútorápolóval.

Védett: Az én 2020-am

Nicoline | | | 2021., január 02., 20:37 | | | Kategóriák: ,

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Évértékelő, 2020.

Trychydts | | | 2020., december 31., 23:59 | | |

Először nem is voltam benne biztos, írjak-e érvértékelőt, annyira rendkívüli év volt az idei, és nem hiszem, hogy mindent szeretnék az emlékezetembe vésni. Ugyanakkor ez már egy elég régi hagyomány a blogomon, ne maradjon már ki ez az év se.

Nyilván a járvány határozta meg a mindennapjainkat, mondhatnám azt is, hogy egészen belerázódtam már abba, hogy maszk nélkül nem megyek ki az utcára, sokat dolgozom otthonról és hogy valamilyen formában korlátozva van, mikor és hová mehetek. Ez az év ugyanakkor megtanított arra is, mennyire hálásnak kell lennem azért, ami van: a stabil munkámért, a családomért, a barátaimért és hogy tulajdonképpen ami fontos, az megvan nekem az életben.

Nicoline-nal talán az egyik legjobb évünk volt az idei. Sokat tudtunk együtt lenni és ez nagyon jól esett, mint ahogy azt is jó volt megélni, mennyire jól tudjuk támogatni egymást egy ilyen válságos időszakban. Nekem sikerült ezt az évet úgy zárnom, hogy sokkal jobban szeretem a feleségemet, mint egy évben korábban, és erre még büszkébb vagyok, mint az amúgy jelentős testsúlycsökkenésemre és a gördeszkatudásomra együttvéve.

Nyáron átálltunk egyfajta kétlaki életre, házakat béreltünk és ott töltöttük a — tágan értelmezett — hétvégéket, ami biztosított egy kis környezetváltozást Nicoline-nak, miközben a járványügyi előírásokat is maximálisan betartva tudtunk kikapcsolódni. Amióta nagymamám meghalt, most először tudtam például saját tábortűznél szalonnát sütni, de grillezni is többször grilleztünk szabad ég alatt. Elég fárasztó életmód volt, de azt hiszem, megérte.

Ami (járvány ide vagy oda), abszolút meghatározta az életemet, az a sport, heti átlagban talán olyan hat napot sportolok, méghozzá elég intenzíven. Az év utolsó napján, amikor lemértem magam, 90 kiló voltam, ez összesen ötven kiló fogyás, ami azért tényleg nem csoda: rengeteget futok, ha csak tehetem, gördeszkázok, de ha rossz idő van, akkor itthon súlyzózom. Néha-néha erőt vesz rajtam a lustaság vagy a depi (csak március óta, az előtt szigorúan minden nap edzettem), de azért tizenhárom-tizennégy napos időszakok is vannak, amikor nem csúszik be egy pihenőnap sem. Ennek megfelelően fizikailag csúcsformában vagyok, tulajdonképpen elhatározás kérdése, hogy mikor futok félmaratont, napi szinten pedig 13-14 kilométeres távokkal szoktam edzeni: gördeszkával a 20-21 kilométer a természetes. A gördeszkázás egyik kellemes mellékhatása, hogy a várost is felfedezgetem lassan, ebben az évben biztosan több új utcát láttam Budapesten, mint az előtte levő 41 évben bármikor.

A zongorázással is haladtam tovább, bár a COVID sajnos itt is betett nekem: először a virtuális órákra kellett áttérnem, aztán egy másik tanárt is keresnem kellett. Szerencsére az új tanárom, Ági, nagyon érti a dolgát és nagyon türelmesen foldozgatja a különböző hiányosságaimat.

Aminek viszont majdnem teljesen betett a járvány, az az olvasás és a filmnézés, ezekhez nem volt türelmem. A legjobb film, amit egy héten kétszer ennek ellenére is meg tudtam nézni, a Visszatérés Epipóba volt, ami szerintem az első dokumentumfilm ebben a kategóriában. Dragomán György Főzőskönyve méltatlanul vékony mezőnyben viszi el az első díjat; ha nem is egy Fehér király, de azért nagyon szép és érdekes olvasmány volt.

Dragomán György: Főzőskönyv

Trychydts | | | 2020., december 30., 0:39 | | | Kategóriák: ,

Dragomán Györgytől csak a A fehér királyt tudtam elolvasni, illetve a Máglyából a Facebookon közölt részleteket. Gyönyörűen ír, tele van színes érzékiséggel minden sora, de annyira elválaszthatatlan az írásaitól egy mélységes, szívet megszakasztó szomorúság, hogy nem érzem magam képesnek arra, hogy nagyobb adagokban szedjem. A hagymavágásról szóló, hiánypótló írása pont azért volt nekem óriási meglepetés, mert könnyed, elegáns, a fordulatokban lubickoló humorral szólal meg, amióta elolvastuk, fordulat is lett nálunk otthon, hogy “sokan már itt elrontják”.

A Facebookon recepteket is elég gyakran közül, ami hasonló okokból jelent menekülőutat: úgy olvashatunk Dragomán Györgyöt, hogy nem kell érte óriási érzelmi árat fizetni. Plasztikusan és érzékletesen ír a legkülönbözőbb ételekről, szemlátomást óriási konyhai rutinja van, és a receptek telis-tele vannak apró személyes élményekkel, sok recept egyben egyperces novella is. A könyv javarészt ezeknek a “recepteknek” a gyűjteménye, de a többi kötetétéből átvett gasztronómiai témájú novelláit, regényrészleteit is megtalálhatjuk itt. Ez egy nagyon kedves gesztus, ezen írások mindegyike vegytiszta irodalom: nekem pedig kifejezett könnyebbség volt, hogy egy-egy könnyfakasztó írás után, ha lapoz az ember, lazíthat a tökéletes nápolyi pizza vagy az udon-tészta receptjével.

A receptnovellák (a formátum semmiképpen sem azonos a hagyományos szakácskönyvekével, van, hogy a főzési instrukciók csak a több oldalas szöveg vége felé találhatóak meg) remekül követhetőek, az egyetlen hibájuk (már ha egyben olvassa az ember, ahogy én tettem), hogy a stílus meg bizonyos fordulatok újra-meg újra visszatérnek. Érthető és elfogadható volt ez akkor, amikor az egyes fejezetek több napos-hetes eltéréssel kerültek fel a Facebookra; könyvben, egyben egy kicsit fárasztó. Persze ezeket az írásokat eredetileg maga a szerző sem vette komolyan, amolyan levezetésnek szánta a “komoly” írás mellé — csak akkor kezdett gondolkodni ezek kötetbe rendezésén, amikor látta ezek népszerűségét. Lehet, hogy némi utólagos szerkesztés nem ártott volna.

Én mégis inkább az irodalmi szépséget értékelem ezekben az írásokban — több okból is. Egyrészt nem azért fogytam negyvenehat kilót, hogy most egy hónap alatt magamra rántsam az egészet, márpedig ha ebből a könyvből főznék, pontosan ez történne. Én nem tudom, a szerző hogyan csinálja, hogy egészen normális formában van ezek mellett az ételek mellett; nekem ennél kisebb lazításokkor is feljött egy-két plusz kiló, pedig nyolcvan-száz kilométert futok/gördeszkázom egy átlagos héten. A másik, hogy Dragomán György főzési stílusa elég távol áll az enyémtől: jóval ritkábban használok tárkonyt, botmixert, ha csak tehetem, soha nem veszek a kezembe (nincs vele elvi bajom, csak én nem szeretem), és utálok főzni. A komótosan készülgető, nagy érzéssel előkészített kajákat inkább kerülöm, a hatékony, gyorsan elkészíthető ételeket részesítem előnyben, ha csak tehetem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem fogok megcsinálni belőle semmit, de aligha a szakácskönyvek közé rakom majd fel a polcra. Jobb helye lesz a “kortárs magyar irodalom” szekcióban.

Hős vagyok a négyzeten

Trychydts | | | 2020., december 29., 14:06 | | |

Teljesen felesleges lenne szerénykednem. Nicoline kitalálta, hogy költözni akar, de itt nem részletezendő okokból (azt ígérte, megírja!) nem volt abban az állapotban, hogy a végrehajtás piszkos részleteivel is foglalkozzon. Így módomban állt megtapasztalni, hogy milyen egy teljes háztartást (mondjuk 85%-ban) összepakolni, aztán olyan 50%-ban kipakolni. December 12-én kezdtem, most tudtam leülni az íróasztalomhoz. Persze a végállapot még nagyon messze van, de már üzemképes a konyha, a dolgozószobám is áll olyan szinten, hogy mind dolgozni, mind zongorázni le tudok ülni. Az év hátralevő részében molyolgatunk még egy kicsit, hogy de az már most biztos, hogy január 4-én magabiztosan kezdhetem meg a home office újabb hullámát.

Nem fogom a dolgot szépíteni: iszonyatos volt. Mintha a Mount Everestet kellett volna elhordanom kávéskanállal. Csak pakoltam, csak pakoltam a dobozokat és minél többet töltöttem meg, annál több minden volt hátra. Közben persze folyamatosan rendezgetni kellett, ami már el volt csomagolva, részben hogy legyen valamilyen logikus sorrend, részben meg hogy ne boruljon szegény feleségem fejére másfél tonna klasszikus görög filozófia. Ráadásul én alapból utálok mindenféle pakolás és rendezgetést.

Az új lakás mindenesetre valóban jobb, mint az előző volt, és hosszú távon nyilván jobban kiszolgálja majd az szükségleteinket. Innen, az íróasztalomtól például a kacagó eget látom munka közben. Összehasonlíthatatlanul jobb ez, mint amikor csak a belső udvart tudtam nézni, azt is csak akkor, ha kilencven fokkal elfordítom a fejem. Van két vécénk, van egy nagyon szépen rendezhető konyhánk, villanysütővel és a sínekbe passzoló sütőlapokkal; főzni ugyan továbbra sem szeretek, de minden bizonnyal fogok, szóval ez nem mellékes szempont. Van dedikált hálószobánk, ami Nicoline régi álma, és van egy nappalink, ami a következő években mindenféle izgalmas funkciót betölt majd. És van egy normális méretű loggiánk is, szóval van esély a szabadban táplálkozásra.

Még persze mindig rengeteg a kipakolatlan doboz, és ez valószínűleg Szilveszterkor is így lesz majd. Sebaj. Mozdulni már tudunk, Nicoline pedig azt ígérte, hogy mint egy algaevő halacska, szépen lassan végigmegy majd a lakáson és apránként feldolgozgatja majd a kupit. És akkor ő is hős lesz majd egy kicsit.

The Mysterious Affairs at Styles, felolvasa: Penelope Dellaporta, 2009.

Trychydts | | | 2020., december 07., 9:53 | | | Kategóriák: , ,

Hat éve hallgattam meg először ezt a könyvet — akkoriban is hangoskönyveket hallgattam edzés könyvben. Most is ezt csinálom, bár speciel az első Poirot-regényt nem futáshoz vettem elő újra. Ami meglepett, hogy egyáltalán nem emlékeztem, ki a gyilkos — rendszerint elég hamar beugrik. ahogy újrahallgatom a könyvet. Ez alighanem az átlagnál jóval csavarosabb történet, a sokféle lehetséges motivációval a különböző karakter miatt lehet — látszik, hogy Agatha Christie még csak most vett lendületet későbbi munkáihoz. A későbbi Poirot-történetek közül azért elég sok van, amin már érződik a rutinszerű formalizmus: ha az ember ügyesen helyettesíti be a változókat, hamar megkapja a megoldást.

Az csak most tűnt fel, hogy egy érdekes párhuzam az utolsó Sherlock Holmes történet, Az Utolsó Meghajlás és az első Poirot-regény között, hogy mindegyikben szerep jut az első világháborúnak és az Angliában élő németeknek. Egyik munkában sem túl szofisztikált ez az ábrázolás; ez elég jelentős feszültségeket sejtet a korabeli angol társadalom és a vélhetően kevés számú német bevándorló között.

Már ebben a munkában is előkerül a jellegzetes befejezés, amiben a detektív összegyűjt mindenkit, hogy leleplezze a gyilkost. Ez persze egyértelműen az olvasónak szól, így az utolsó pillanatig lehet feszíteni a húrt a megoldás felfedésével, de nekem mindig ez a legkínosabb rész a regények közben.

| | | Korábbi bejegyzések »