Elkerített Város

Szívjuk magunba a slamet és szívunk is a slamért

Trychydts ||| 2017., szeptember 22., 23:49 |||

Mostanában elég nagy dózisban szívom magamba a slam poetryt. Nemsokára megint jön az országos bajnokság, idén már az előválogatóra is benéztem, így már van is favoritom. Persze ő azért alighanem egy sötét ló, de én azért élveztem ezt a slamszöveget és én erre az előadóra nyomtam a gombot a közönségszavazáson:

De mivel ez még mindig nem volt elég, Nicoline-nal elnéztünk a havi Slampoetry Budapest klubba is. Ez volt az első alkalom, amikor nem első osztályú, válogatott árut fogyasztottunk, így azért egy kicsit nagyobb kihívás volt végighallgatni. Azért ilyenkor is van, ami kompenzáljon. Az már önmagában is hátborzongató, mennyire kemény egy ilyen verseny: szabályok a 3:15-ös időkorláton kívül egyáltalán nincsenek, se műfaji, se témamegkötés, kiáll a versenyző valamivel, amit gondolom, hosszú-hosszú idő alatt szenvedett ki magából, és akkor jobbnak kell lennie, mint tizenkilenc másik, hasonszőrű őrültnek. Ehhez azért kell bátorság, meg arc, meg gondolom, valamennyire technika is. Nem tegnap óta firkálgatok, de azért egy jobb szövegnél mindig elcsodálkozom, mennyi eleganciát, rugalmasságot és ötletet lehet ráterhelni a nyelvre.

Bár később panaszkodok majd a tudatmódosítókról is, megnyugtatásként annyit azért elárulnék, hogy szervezési szeren azért nincsen ott annyira ez a társaság: olyan slambulin még nem voltam, amelyik időben kezdődött volna. Ami engem azért több szempontból is hátrányosan érint. Egyrészt ugye nem szeretek “késni”, így ha egy rendezvényt hét órás kezdettel doboltatnak ki a kisbíróval, akkor 18:50-re akkor is ott vagyok, ha Nicoline is velem jön. Reálisan persze fél nyolc és háromnegyed nyolc között van a kezdés valamikor. A jogosnak tűnő kérdésre, hogy akkor miért kell nekünk olyan merevnek lenni és miért nem késünk mi is, szintén van tuti válaszom: mert a közönség nyolcvan százaléka egy ötperces időablakban zúdul rá a deréktörően és lábnyomorítóan kényelmetlen kerti székekre — ha tehát szeretnék diszkréten rendezkedni kicsinyt, hogy ne colstokként összehajtogatva kelljen végignyomorkolódnom azt a három órát, időben kell érkeznünk. Plusz még hideg is van.

Foghatnám a koromra is, de már 2000-ben, amikor a bölcsészkarra kerültem, akkor is zavart, mennyire magától értetődőn tudnak egyesek módosított tudatállapotban nagy nyilvánosság előtt létezni. Nicoline szerint csak egy vén trotty vagyok, igazán hagyhatnám, hogy úgy bulizzon a fiatalság, ahogy neki tetszik — de hát öreg vagyok már ahhoz, hogy megváltozzam, így mindig aggódom, vajon mi lesz, ha szerencsétlen krónikás a színpadon dobja ki a taccsot vagy kezd el támadó egércsordát hallucinálni.

Vannak aztán olyan slamhúzások, amikért sose rajongtam különösebben. Az egyik az, amikor valaki egyszer csak elkezd énekelni, és a dal szövege meg valamiféle idétlen kapcsolatban van a törzsszöveggel — a népdalokat súlyosbító körülményként tartom számon. Ugyancsak nehezen tolerálom, ha valaki arról slammel nekem, hogy ő hogy lett slammer vagy éppen most miért az. Nem tudom díjazni azt sem, ha valaki csak egy natúr prózát ad elő jobb ötlet hiányában.

Ettől függetlenül azért tegnap is elég sokan megcsiklandozták az agyamat. A verseny pedig megint brutális volt — de itt sokakra biztosan igaz, hogy a részvételre játszanak, nem a a győzelemre.

Sose voltam az a nagyon fürdős természet, általában simán elvagyok azzal, hogy a parton üldögélek, amíg a többiek úszkálnak — ha nagyon meleg van, akkor beáztatom a lábamat a vízbe és akkor az úgy általában elég is nekem a fürdésből.

Tulajdonképpen persze semmi bajom a vízzel, inkább azt nem szeretem, hogy ha kijövök, akkor még mindig vizes vagyok — az átöltözés meg rendszerint elég macerás. Úgyhogy csak ritkán adom ilyesmire a fejem, olyankor viszont általában teljesen váratlanul — mint amikor egyszer Baluval sétáltunk egyet a Duna partján Gödön, aztán minden átmenet nélkül fürdésbe kezdtünk, pedig még fürdőruha sem volt nálam. De olyan ellenállhatatlan volt a víz, hogy muszáj volt kipróbálnom.

Zadarban már négy éve csiklandozott a gondolat, hogy csatlakoznom kellene a horvátokhoz. Ott ugyanis az Óvárosban is simán fürdenek az emberek, vannak vízilabdakapuk is szerteszórva, volt, aki a kutyáját idomította, elég rendhagyó módon: a tengerből dobálta ki a labdát a szárazföldre. De hát aztán persze nem lett az egészből semmi, húztam-halasztottam a dolgot aztán mire észbe kaptam, már otthon voltunk.

De most résen voltam, az utolsó napot eleve úgy terveztük, hogy piacozás előtt reggel még megmártózom a tengerben, már otthon felvettem a fürdőruhát. Jó előre kinéztem a helyet, szerettem volna, ha az egyetem épülete is látszik a képen — ugyanis nem csak a városban pancsolás, de a tengerparti egyetem gondolata is nagyon romantikus nekem. Megittuk a kávénkat a kedvenc helyünkön, a városfalba épített kis kávézóban, aztán kimentünk a korzóra. Nicoline éppen kezdte elveszteni a talajt a lába alól, de mire elkezdhette volna a habogást, hogy tuti jó ötlet-e ez, gyorsan elmagyaráztam neki, hogy hogyan fotózzon, majd, mielőtt megggondolhattam volna magam, nekivetkőztem és fél per múlva már a létrán lógtam, félig a tengerben. Aztán a létrát is elengedtem.

Klassz érzés volt, egyrészt akkor, az utolsó nap reggelén voltam először a tengerben, pedig tényleg jó volt a víz, de engem alapvetően mégiscsak a városi fürdőzés élménye fogott meg. Ami pontosan olyan übercool dolog volt, mint amilyennek a partról tűnt: visszanézve nem valami unalmas strandot láttam, hanem a zadari óvárost, aminél kevés izgalmasabbat és szebbet láttam eddig.

Kilubickoltam magam, aztán csatlakoztam a parton a feleségemhez, és olvastam neki tovább A Gyűrűk Urát.

Megint a borotválkozásról

Trychydts ||| 2017., szeptember 18., 23:49 |||

Amióta elkezdtem, azóta nem is borotválkozom másképpen, csak shavette-el. Azóta after shave-ről áttértem a timsóra (sokkal jobbat tesz a bőrömnek és sokkal jobban segít az apró sebeknek), kipróbáltam másik zsilettpengét is, és rájöttem, hogy a Feather tényleg verhetetlen, a japánok a jelek szerint tényleg érzik a minőséget. Elkezdtem kifejetten borotvapamacshoz kifejlesztett borotvaszappant használni.

Azóta ha nem is borotválkozom gyakrabban, de olyankor viszont sokkal jobban élvezem. Kis mindfulness-gyakorlat lett ez nekem, afféle nyugtató szertartás. Oda kell figyelnem, hogy mit csinálok, tényleg tudni kell, hogy az arcom egyes részein melyik irányú mozdulatok a leghatékonyabbak, nem szabad kapkodni. Sokkal tovább tart így a borotválkozás, mint korábban (negyed óra alatt nem nagyon úszom meg a cuccok kikészítésétől kezdve az elpakolás végéig), de a zsilettpenge sokkal kellemesebben vág, mint bármi más, a borotvaszappan és utána a hideg víz tök jól felfrissíti az arcbőrömet.

Persze még mindig megvágom magam, bár a végén már nem vagyok úgy össze-vissza kaszabolva, mint amikor először próbálkoztam. Első alkalommal olyan volt, mintha valami tüskebokron másztam volna át — ezek most csak apróbb karcolások, amiket a timsó simán eltüntet.

De ami a legjobb, minden borotválkozáskor eszembe jut a Keserű méz borotválkozós jelenete. Ezt csináljátok utánam műanyag borotvával.

József és testvérei (Örkény Színház, bemutató: 2017.)

Trychydts ||| 2017., szeptember 17., 23:49 |||
Kategóriák: ,

József és testvérei kiváló példája annak, miért példaértékű szellemi műhely a Mácsai Pál vezette Örkény Színház. Miközben egy monumentális vállalkozás (a játékidő két szünettel együtt csaknem öt óra), szinte észre sem vesszük, hogy telik az idő. Itt ugyanis a darab hossza nem a néző megkínzásának eszköze: a színház úgy vállalta be ezt a koncepciót, hogy mindvégig első számú prioritás volt, hogy a néző jól érezze magát.

Persze a József és testvérei, Thomas Mann legjelentősebb regénye alapanyagnak is óriási terjedelmű, Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendezők, Ascher Tamás és Gáspár Ildikó azonban remek érzékkel dolgozták fel. És ez nem csak a szöveg szerkesztését jelenti: a változatos elbeszélői technikák is segítik a befogadást. A szereplők hol előadják saját szerepüket, hol a könyv eredeti szövegéből narrálják vissza a dialógusukat, a karakter hangján. József néha maga is narrátorként van jelen a színpadon, összefoglalva, mi történt a legutóbbi jelenet óta. Józsefből is kettő van: amikor fiatal, Patkós Márton, amikor érett felnőtt Polgár Csaba játssza el — de van, hogy mindketten játszanak.

A évtizedeket felölelő regény többféle kulturális közegben és rengeteg helyszínen játszódik — ez a sokféleség a darabban sem sikkad el. A díszletek egyszerre innovatívak és teremtenek erős atmoszférát. Érzékeljük, hogy most éppen az ókori Egyiptomban vagy Kánaánban vagyunk, de azért sok a jelezésszerű elem — az egyiptomi díszletek hol a fáraó palotájának belső kertjeként, hol Potifár házának termeiként vagy az utcákon zajló, látványos felvonulás helyszíneként szolgálnak. A színpadi tér használata is nagyon kifejező: sok jelenetben a kiemelt szereplők a többiek feje fölött játszanak.

A darab egyszerre teljesít sikeresen egy széles ívű bibliai történet izgalmas, részletes, plasztikus karaktereket felvonultató illusztrációjaként, mint a kiválasztottság filozófiai problémája körül forgó karakterdrámaként. József, az Ótestamentum egyik kulcsfigurája gyermekkora óta tisztában van saját kiválasztottságával. A darab azonban megválaszolandó kérdésként veti fel: József valóban kiválasztott, vagy a kiválasztottság tudata teszi különlegessé? Legismertebb történetében, amikor a fáraó álmát fejti meg, ott személye, a híres álomfejtő jelenléte inkább csak katalizátorként hat a fáraóra, aki javarészt saját maga fejti meg saját álmait. József pedig csak él a lehetőségekkel — amelyeket gátlástalanul teremt meg saját magának, ha bármiféle lehetősége nyílik rá. Gátlásai nincsenek, hiszen kiválasztottnak tudja magát: ugyanakkor, mint vonzó férfi és simulékony személyiség, minden környezetben fel tudja találni magát. A nehézségeket és a kényelmetlenségeket is könnyedén viseli, hiszen ő úgy tudja: el fog, el kell, hogy jöjjön az ő ideje, még ha ezért meg is kell fizetnie.

Minden színész a helyén van ebben a darabban — pedig a többen is vannak, akiknek több szerepben kell teljesítenie. A társulat azonban szemlátomást élvezi a nem mindennapi kihívást — teljesítményük pedig egy katartikus és intellektuálisan is megmozgató színház élményt teremt meg.

Porto 35 mm (Porto), 2016

Trychydts ||| 2017., szeptember 16., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Porto voltaképpen nem más, mint egy technikailag csodálatosan kivételezett, nagyon intim leszámolás a tündérmesékkel. Szembenézés azzal, hogy nincsenek csodák — a szerelem varázslata is csak azoknak hozhat feloldozást, akik megdolgoznak érte.

A történetbeli pár, Mati és Jake egyetlen éjszakára jönnek össze. A romantikus filmek hagyományai szerint ennek az éjszakának a csodálatos fordulatot kellene elhoznia mind a két fél életében — ez azonban nem történik, nem történhet meg.

Jake egy kallódó egyéniség. Élete egyetlen erkölcsileg tudatos döntése után (a húga mellé állt gazdag szüleivel szemben a családi konfliktusban), képtelen  egzisztenciálisan magára találni, képtelen egyáltalán életét bármilyen határozott irányba fordítani. Alkalmi munkákból tartja fenn magát, és így fut össze egy ásatáson a tanulmányúton levő Matival. A lány Jake-kel tökéletesen komplementer személyiség: rengeteget dolgozik, listaszerűen halad végig a kihívásokon életében, korábbi pszichiátriai problémáin felülemelkedve karriert épít — és éppen sikerül olyan párt találnia magának, aki nem csak feleségül akarja venni és gyerekeket akar tőle, de szakmailag és anyagilag is támogatni tudja. Viszont Mati egyáltalán nem szerelmes belé, sőt, de anya sem igazán kíván lenni — viszont képtelen nemet mondani a férfi jelentette lehetőségekre.

Ez a két ember gabalyodik egymásba egyetlen csodálatos éjszaka erejéig: Mati azonban ráébred, egyetlen fellángolásért nem hagyhatja ott eddig épített életét és eltaszítja magától a fiút. Ami objektíven nézve egy nagyon is érthető lépés. Jake semmit nem tesz saját boldogsága életében, mintha a szó szoros értelmében egy csodára várna egész felnőtt életében. Egyetlen biztos pontnak lenni egy ilyen ember életében: olyan teher ez, amit senki nem szívesen venne a vállára.

Az idősíkokkal könnyedén játszadozó film éles, meleg színekkel, 35 mm-es filmre rögzítve mutatja a rövid kapcsolat jeleneteit: szemcsés, elmosódott 16 mm-es filmen láthajtuk az előzményeket, és még durvább, 8 mm-es negatívra vették fel a szereplők mostani, kiüresedett és kétségekkel teli életét. Ez a stílusbravúr olyan, a történettel, a szereplők érzlemivel teljesen koherens vizuális világot teremt, ami egy egészen mély, tudatosan alig érzékelhető szinten erősít rá a film üzenetére.

A filmben nem csak a vizualitásban, de a cselekményben is nagyon fontos szereppel bírnak a mellékesnek tűnő apróságok. Amikor láthatjuk, hogy Mati milyen türelmetlen hegedűn gyakorló lányával, az éppen úgy fontos adalékokkal szolgál a cselekmény megértéshez, mint az a kétszer is visszatérő jelenet, amikor a film java részében tétlenül tengő-lengő Jake energikusan, szakértő mozdulatokkal polcokat szerel össze a lány lakásában.

Nagy erénye a filmnek, hogy egyik szereplőt sem teszi felelőssé az érzelmileg tragikus végkifejletért. Két sérült emberről van szó, akik nem ismerték fel, hogy a boldogságért meg is kell dolgozni és a bátorságra is szükség van a lehetőségek megragadásáért. Nem elég kitartónak lenni, tudni kell irányt is váltani, ha nem akarjuk, hogy zátonyra fusson az életünk — de ha csak várunk a nagy lehetőségre, nem leszünk rá méltóak, ha majd elérkezik.

A film záró képsorai egy hagyományosan narrált filmben a boldog végkifejletet mutatnák. Mivel mi már ismerjük a jövőt, tudjuk, hogy csak ez a boldogság csak illuzórikus, és mi éppen az utolsó perceinek vagyunk tanúni. Fájdalmas átélni, hogy a tünderémesék korszakának már vége — hiszen ezen a két szereplőn tényleg csak a csoda segíthetne. Segíthetett volna.

Ha az ember csillagokat akar nézni (mármint nagy számban, nem csak azt az ötöt, amit a mennyezetre is felfestenek már mindenhol), akkor azért nincs egyszerű dolga. Az országban van egy-két hely, ami ki van erre jelölve — fényszennyezéstől távoli helyek, ahonnan tökéletesen látszik az éjszakai égbolt. Elhatároztuk Fiatalékkal, hogy elmegyünk és megtekintjük, rengeteg csillagképet fogunk beazonosítani, a feleségem végre látja a Tejutat, de úgy voltunk vele, igazából nincs ok arra, hogy miért ne láthatnák ezen kívül akár tucatnyi lefelé záporozó üstököst, alig egy héttel az augusztusi csillaghullás előtt.

Egy körző és egy egyélű vonalzó segítségével metszésbe hoztuk a naptárainkat, osztottunk-szoroztunk, majd kiderült, hogy konkrétan egy este van egész augusztusban, ami szóba jöhet nekünk: a Doktor Úr egyik páciense, egy hercegnő épp ikreket szül majd, aztán ugye a cukornád-betakarítást is felügyelnie kell majd valakinek, kedves feleségem mindenféle programokkal van betáblázva. Beszúrtuk a gombostűt az egyik pontba, majd kibéreltünk egy vadászkastélyt, röpke három óra lovaglásnyira a kiszemelt megfigyelőponttól.

Eredetileg persze a szabad ég alatt akartunk megszállni, de hát az persze nem úgy van, a nemzeti park munkatársa közölte, hogy sem az éjszakánként falkákban járőröző nindzsák, sem a sötétedés után mindenütt nagy számban hemzsegő farkasok, medvék és bölények miatt sem lehet aludni ebben a páratlan szépségű, érintetetlen ősvadonban, vagyis pontosabban őssztyeppén. Mi elhittük, szóval az egyszerűség kedvéért kibéreltük a ezt a helyes kis lakot az egykori tulajdonos özvegyétől.

Amikor kiszálltunk a Land Roverből, rögtön eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem csak a parkfelügyelőséggel kellett volna adminisztratív egyeztetést folytatni. Hogy csak egy példát mondjak: szemlátomást mindannyian elmulasztottuk, hogy a telehold másik napra történő áthelyezését kérelmezzük. Nem tudom, olvasóim mennyit tudnak a teleholdról, de igazából ez úgy működik, hogy minél sötétebb van, annál fényesebb: pár kitartó csillagot így is meg lehet figyelni, főleg, ha van az embernél napszemüveg.

Sebaj, azért biztos szép lesz, gondoltam magamban. A Holdnyugtát megvárni elég esélytelen volt, Fiatalék rendszerint a napnyugtakor esedékes leopárdüvöltésre alszanak el, a Hold pedig hosszú-hosszú órákkal később bukik a trópusi horizont alá. Vacsorára isteni hamburgert rittyentettünk: Veronika hozta a saját készítésű bucikat és a saját készítésű, szédületesen finom szószokat meg ami még megtermett a kertjében: mi alapvetően a húspogácsáért és a jalapeno paprikáért feleltünk, a mustárt pedig, ha jól emlékszem, elfelejtettük. Miután mindent betermeltünk, lóra pattantunk és pár óra vágta után már ott is voltunk a helyszínen.

Az érintetlen őssztyeppés egy elég jó karban levő út mellett fekvő, kőkeményre száradt, repedezett földdarab volt — még a holdfényben sem igazán látszott, miért kell ezt a területet megóvni a csillagnézés közben elszundikáló turistáktól. Pedig holdfényből nem volt hiány, konkrétan árnyékunk volt, de azért lelkiismeretesen nekiláttunk a csillagnézésnek. Ami nehezebb elfoglaltság, mint sokan gondolnák: a csillagképeket ugyanis szabályosan csak ott lehet felismerni, ahol valójában vannak, nem pedig valahol teljesen máshol. Plusz a csillaghatározóban vagy a mobilok csillaghatározó-applikációban a csillagképek voltaképpen sokkal látványosabbak: először is össze vannak kötve vonalakkal, másrészt a legfontosabb csillagok szépen ki vannak emelve és meg vannak címkézve. Mindezt hiába keresi az ember a natúr égbolton.

Azért bele lehet jönni. Alig fél órával azután, hogy kiserkedt a homlokomon a vér és amikor már könnyben ázott a szemem a megfeszített, pislogás nélküli koncentrációtól, akkor hirtelen elkezdtek összeállni a dolgok. Négy csillagképet is elejtettem: a Kismedvét, a Sárkányt, a Cepheust és a Kismedvét is — a rohadt kis dög jobban elrejtőzött, mint gondoltam volna.

De a slusszpoén mégis az volt, amikor a horizont fölött pont ideális távolságra Veronikával megláttunk egy feszes ívben szálló, vékony, tiszta aranyszínű vonalat húzó, csodálatos hullócsillagot. Amiről a többiek jól lemaradtak. Hehehehehehehe.

Délkelet-ázsiai pizzatúra

Trychydts ||| 2017., szeptember 14., 22:52 |||

A charterjáratunkat törölték, szóval csak egy frankfurti átszállással tudtunk elugrani Fiatalékhoz, esti villámlátogatásra.

Ezt a műfajt ők vezették be. Még javában dúlt a nyár, mi éppen lustán értekeztünk valamivel Nicoline-nel, amikor azt vettem észre, hogy valaki kézigránáttal dobálja az erkélyünket és üvöltözik odakinn. Kicsit rázós környéken lakunk, szóval nem zavartattam magam túlságosan, de aztán csörgött a Facebookomon a Doktor Úr és javasolta, hogy ugyan, engedjük már be őket, ha már idáig eljöttek. Pont elkészültem a sárgabarackchutney-s sertéssülttel, szóval azzal még meg tudtam kínálni őket, amúgy meg dumálgattunk egy kicsit.

Azóta meg egy másik alkalommal is felugrottak, sajnos nekem dolgoznom kellett, de azért mégiscsak jól esik egy hozzám hasonló öregembernek, ha hemzseg kicsinyt körülötte a fiatalság. Most tehát rajtunk volt a sor — persze ezt azért leegyeztettük, de hát amúgy is, ki hinné el, hogy éppen ott jártunk, Alsó-Indonéziában.

Veronika igazi fekete öves szakács, szóval nem gyengén vártam, hogy mi lesz a beígért pizzából. Szép új házuk van, a bambuszliget szélén, épp nemrég húzattak fel pár új bungalowt az ültetvény házhoz eső sarkában — Nicoline még azokat megtekintette, persze csak a dupla csövű vadászpuskával felszerelt Doktor Úr társaságában. Legközelebb majd én is megnézem, de most hétvégén már túlságosan is jól befészkeltem magam a konyha egyik sarkába a szódás whiskymmel. Veronika a fogvacogtatóan profi szakácstudománya mellé egy elég profi pizzakészítő szettel rendelkezik: van mindene, a monomolekuláris pizzaszeletelő pengétől kezdve a helyi vulkán bazaltjából faragott pizzasütő kőig — persze nem nyílt tüzön sütötte a pizzát, legalábbis most nem: ment szépen a vadiúj villanysütőbe (és ez egyben azt is demonstrálta nekünk, milyen szépen és csendesen működik a ház saját generátora).

Amígy sültek a pizzák, Nicoline, kedves feleségem rémtörténetekkel szórakoztatta a társaságot: elmesélte, hogy tudok egy pizzát harmincegyféleképpen elrontani.

A tengeri sün feltétet én most skippeltem, ha finom a pizza, akkor én a margaritát szeretem a legjobban és az is került nekem. Vacsi előtt kicseréltük az ajándékainkat: mi Zadarból, ők Izlandról hoztak nekünk egy kis spéci sót. A mienkben szarvasgomba volt, az övékben aktív szén — remélem, hogy legalább ebben az egy dologban sikerült bemattolnunk őket. Ezen kívül úgy látszik, a karácsonyt is előrehozták (vagy ebben az időzónában egyszerűen csak ilyenkor ünneplik), mert Veronika konyhakertjéből kaptam néhány darab első osztályú, finom, gyümölcsös-édeskés aromájú, de mégis méregerős cayenne paprikát — Veronika ugyanis nem csak kiváló szakács, de lelkes paprikatermesztő is — ezt legalább nem kell villanypásztorral védenie a lajhároktól.

Mivel már eleve pizsamában fogadtak bennünket, majd a benszülött szobalány is bejelentette, hogy elkészült a Doktor Úr fürdője, elértettük a célzást, és a Kék Szalonban elfogyasztott sajttorta után rögtön olajra is léptünk.

Szerencsére Jack, a pilótánk jó hangulatban volt, így nem kapott agyvérzést, amikor már a tenger fölött megkaptuk az üzenetet: az útlevelem a kandallópárkányon hagytam.

Azért nem mindegy, hová sétál az ember…

Trychydts ||| 2017., szeptember 13., 13:31 |||

Ahogy ma a munkába gyalogoltam, eszembe jutott, nem volt azért olyan rossz, amikor három héttel ezelőtt még zadari óváros piacára kellett kijárnom újabb hozzávalókért.

Viszonylag korán kivakartam magam az ágyból, kicsit zone-outoltam a nappaliban, hátramra vettem a hátizskot és a talpam alá a tengerpartot. Néztem a hullámokat, élveztem a tenger illatát, közben járattam az agyam mindenfélén. Olyan harminc perc múlva már az Óváros hídján lépkedtem befelé, átkeltem a zebrán, átsétáltam a vaskos kapubolt alatt, jobbra fordultam és egy-két perc múlva már ott is voltam a piacon.

A zadari piacon az eladók sokkal pofátlanabbak, mint amit idehaza megszoktam, szóval elég hamar megtanultam pár szabályt. Előbb megkérdezi az ember, valami mennyibe kerül, utána maga szedi ki a dolgokat, darabra — úgy nagyjából már meg tudom becsülni a súlyát a dolgoknak. Utána az árus nekem háttal, soha nyugalomba nem kerülő kétkarú mérlegen leméri, amit veszek, és mond egy árat — ha az eddigieket jól csináltuk, akkor nem próbál meg átvágni. Vagy nem nagyon. Aki nem kooperál — csak szed, nem figyel arra, hogy mennyit kérek, azt ott kell hagyni. Úgyis utánunk szalad majd egy sokkal jobb ajánlattal.

Szőlőt rengeteget fogyasztottunk, két hétig szinte kizárólag azt ettünk reggelire, rendszerint egy kis helyi juh- vagy kecskesajttal. Imádtam az almákat is, a jabuka egyike azon kevés horvát szavaknak, amit sikerült elsajátítanom: pont elég édes, kellemesen savanykás, nem túl kemény, nem túl puha. Ezen kívül még azt vettem meg, ami éppen kellett a menühöz.

Utána mentem csak be a halpiacra. Két hét alatt elég sok mindent sikerült főznöm: csináltunk majonézes-halas piknikszendvicset makrélából, sütöttem egyben valamilyen finom ragadozó halat, illetve rántottam ki szardíniát előételnek. Első este összeütöttem egy rákos-fügés-csípős tésztát, és sütöttem pizzát — tintalhalas-kagylósat Nicoline-nek, magamnak pedig tintahalas-kagylós-apróhalasat. És végül, mikor a tintahalnál már bebizonyosodott, hogy tényleg megtanultam vajpuha lábasfejűt főzni, akkor vettem magamnak egy szép nagy tisztított polipot (tisztítatlan nem volt). Fél kiló polip elég egy polipmániás férfiembernek két jóízű étkezésre — fokhagymás-csípős paprikás fűszervajjat olvaszottam össze hozzá, és nagy mázlim volt, hogy ehhez sikerült valóban csípős paprikát vennem. (Magyar specialitás, magyarázta nekem a horvát árus németül, és én megálltam, hogy ne kacagjak az arcába.) Mindig körbecirkáltam vagy háromszor, mire kiválasztottam az árut — általában az árus iránt érzett szimpátiája alapján, mert a halakhoz sajnos egyáltalán nem rétek.

Záróakkordként a piac végében található pékségben vettem túrós bureket magamnak, és jabukás rétest a feleségemnek.

Hacsak tehettem, szintén gyalog mentem vissza — szépen lassan lettek ismerősek a part menti villák és házak. Egyszer buszra szálltam, de akkor Nicoline-nek kocsival kellett utánam jönnie: hiába jeleztem, a busz tovább hajtott velem Zadar külterületére.

Panodráma: A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán emlékére

Trychydts ||| 2017., szeptember 13., 0:27 |||
Kategóriák: ,

A júliusi előbemutató óta a Panodrámának sikerült alaposan kiherélnie saját produkcióját. A cél Rózsa Milán, és az ő sorsán keresztül pedig a magyar aktivizmus helyzetének, szereplőinek bemutatása volt — ezt papíron a szeptemberi és a júliusi előadás is megtette, de számomra nem kérdés, melyik volt az izgalmasabb, elgondolkodtatóbb élmény.

Az eredeti, júliusi előadás egy elég tipikus Panodráma-produckió volt. Nem csak egy szimpla verbatim színház, hanem tele volt mindenféle színes, izgalmas, pörgős és provokatív színpadi akcióval, amik markánsan, de azért nem erőszakosan értelmezték is az elmondott szöveget. Amióta a Panodrámát ismerem, számomra elég erős evidencia, hogy a verbatim színháznak egyáltalán nem feladata, hogy az adott szöveget úgy idézze vissza, ahogy az (jellemzően egy interjúhelyzetben) elhangzott. Most mintha mégis inkább efelé kanyarodtak volna vissza, talán kicsit maguk is megriadtak attól, mennyire lazán és könnyedén sikerült ezeket a nagyon is fajsúlyos témákat bemutatni. (Rózsa Milán tragikus, öngyilkosságba fulladt élete és lendületes aktivista karrierje önmagában sem érdektelen.)

Rózsa Milán nem volt igazán ismert alakja a magyar közéletnek: aki szorosan követte a jogvédő tematikájú tüntetéseket, az azokról készült tudósításokat, olvashatott-hallhatott róla, de inkább csak egy szűkebb körben volt ismert — én például csak azért ismertem a nevét, mert a kollégám volt. Bonyolult, szélsőséges személyisége ellenére is meglehetősen tipikus képviselője a magyar politikai aktivista alakjának: ha valamiből elege volt, mindenképpen csinálni akart valamit. Ténylegesen, fizikailag cselekedni akart, mégpedig azonnal: hitt abban, hogy ha az ember nyilvánosan demonstrál amellett, amiben hisz, akkor az változtathat a dolgokon.

A júliusi előadás nekem azért tetszett nagyon, mert ügyesen összeválogatott, igen feszesen alkalmazott, karikaturisztikus eszközökkel nagyon jól mutatta be, mit gondol az átlagnéző a politikai aktivizmusról. Nem vagyok persze elfogulatlan, hiszen a darab során a velem készült interjút is felhasználták, de számomra mégis működött ez a megoldás. Szembenézhettem azzal, hogy hajlamosak vagyunk a politikai aktivizmust túlmozgásos buzgómócsingok tevékenységének tekinteni — miközben ők nyilván sokkal komolyabban veszik saját magukat is és az általuk képviselt ügyet is. Nehéz megmondani, van-e értelme annak, amit csinálnak, de legalább felvállalnak olyasmit, amihez másnak nincs kedve vagy amit más nem mer. Látványos vagy annak szánt akciók szereplőiről (ezt látniuk kell), néha nem is olyan egyszerű megmondani, pontosan hol van a határ az exhibicionizmus, a nárcizmus és az elhivatottság között.

Persze nem lesz minden akció egyformán sikeres, de ha megnézzük, milyen fontos esemény lett például a Pride, akkor látható, hogy olyan is van, amikor az eredmények már nagyon is kézzelfoghatóak. Például a Pride-hoz is rengeteg embernek kell együttműködnie, elviselnie egymást, és sok feladat van, amit valakinek el kell végeznie. És azok, akik ezt megteszik, azok vállalják, hogy ezt csinálják, és nem a karrierjüket vagy a harmonikus magánéletüket építgetik helyette vagy nem a hobbijaiknak szentelik az idejüket.

A szeptemberi előadásban sok mindent, ami szép, intim vagy vicces pillanat volt, kivágtak a mondanivaló áramvonalasítása jegyében — de ennél sokkal nagyobb hiba, hogy visszavettek a jelenetek szatirikus éléből. Komolyabban vagy szimplán csak komolykodva előadva ugyanaz a szöveg sokkal kevésbé megragadó és provokatív — magyarul sokkal unalmasabb, sokkal könnyebb a felvetett kérdéseket félretolni.

Rózsa Milán édesanyjának jelenetei (szédítő a nyíltság, amit a darab készítői felé mutatott) továbbra is a darab legerősebb részei. Nagy műgonddal elkészített, pontos, precíz jelenetek ezek, amelyek nem csak Rózsa Milán sorsához adnak érdekes, máshonnan meg nem ismerhető adalékokat, de a társulat munkájának nehézségeibe is bepillantást engednek.

Legközelebb szerintem érdemes lenne maradni az eredetileg kitűzött irány mellett, mint visszafordulni.

 

Reader’s Log — Kemény Zsófia: Rabok tovább

Trychydts ||| 2017., szeptember 12., 22:07 |||
Kategóriák: ,

Akiknek kifogásuk van Kemény Zsófi új regényével kapcsolatban, alapvetően két dolgot vetnek fel: a rengeteg “túlírt” mondatot, illetve a Rabok tovább cselekményének hátteréül szolgáló, 2017-es forradalom irrealitását. (Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban szintén ezt az irányt követi — Bárány Tibor párhuzamos kritikája ugyanebben a lapszámban inkább csak lelkesedik, de nem nagyon elemez.)

Kemény Zsófival én nem íróként, hanem slammerként találkoztam először, elsősorban a slamszövegeit ismerem. Így én valószínűleg akkor lepődtem volna meg, ha csupa ergonomikusra csiszolt mondatot olvastam volna, és ha a cselekménynek nem lett volna ugráló, következetlen, enyhén szürrealisztikus jellege. A Rabok tovább nekem nem elsősorban egy konvencionális regény, hanem egy innovatív nyelvi környezetbe illesztett, szabályok nélküli játék néhány egyszerű, de ügyes ötlettel. Mi lenne, ha Budapesten a fiatalok megint megpróbálnának forradalmat csinálni? A könyvtárakban, egyetemekben, romkocsmákban található alapanyagokból mit lehetne kihozni egy ilyen környezetben? És milyen lenne egy szerelem ebben a forradalomban? Hogyan reagál a most regnáló kormányzati hatalom egy lázadásra? A slamtől egyáltalán nem idegenek az efféle gondolatkísérletezések — és nekem végig az volt a benyomásom, hogy Kemény Zsófi (nagyon könnyű őt látni Bora, a narrátor alakjába) tulajdonképpen 278 oldalon slammel nekem. Ami azért nem is lenne annyira rossz.

Ha viszont ez nem regény, hanem egy irodalmi játék, akkor a szerző sok konvencionális kötelezettség alól mentesül.

A könyv szereplői erősen archetipikusak — nem azért ismerjük őket, mert a szerző sokat bíbelődött jellemük felépítésén, sokoldalú bemutatásán, hanem azért, mindenkinek vannak ilyen ismerősei. A konfliktusok sokszor zajlanak le általunk is ismert sablonok mentén — ami megint csak mentesíti a szerzőt attól, hogy  túl sokat invesztáljon egy olyan cselekménybe, amelynek a mű egésze szempontjából minimális tétje van.

“Szétszóródtunk a téren, feltöltöttük az egészet. Mint egy nagy Déli-sark, ahova begyűlt a világ összes költöző madara, aztán helyezkednek, de mindenki közel akar lenni a tartalék élelemhez, és kész a visszaútra.”

Különösebben sokáig nem kellett keresgélnem ezt a példát, hiszen az egész regény tele van szórva ilyen mondatokkal: különösebb értelmük nincsen, nem leszünk tőle okosabbak, nem lesz a helyzet tőle kézzelfoghatóbb — a regény egészének az atmoszférájához járul hozzá. Kizárólag az erősen atmoszférikus szöveg, a hangulat, az életérzés összefűzéséhez van szükségünk a banális, látszólag érthetetlen fordulatokkal operáló cselekményre.

De akkor mit is várjunk tulajdonképpen a regénytől? Milyen válaszaink lesznek a végén, mivel leszünk többek? Lesz-e katarzisunk, vagy a kötetet lerakva megkönnyebbülten vesszük tudomásul, hogy végre túl vagyunk egy újabb adag öncélú nyelvi kísérletezésen? Egy ilyen játékos, nagyon személyes, szubjektív és jelen idejű szöveg erre is, arra is lehetőséget ad. Rengeteg minden múlik azon, mire és mennyire vagyunk nyitottak, mennyire vagyunk hajlandóak engedni a regény műfaji követelményeiből és mennyire engedjük, hogy a szerző szeszélyei szerint vezessen minket ezen az érzelmi-gondolati hullámvasúton. Én is csak nagyon személyes válaszokat tudok erre adni.

Az alapimpresszió, ami megmaradt bennem, a girl power manapság nagyon divatos életérzése. A narrátor személye, megszólalásai, kiállása, öntudatos nyelvi fordulatai egy olyan női identitást definiálnak, amelyet az ember nagy örömmel és jóleső elégedettséggel nyugtáz. A főszereplő nem áll ki a tradicionális nemi szerepek mellett, de ebben nincs semmiféle, azokkal szembeni dogmatikus szembenállás: egyszerűen csak egy vérbeli egyéniség. Másokat is ez alapján ítél meg: ki mennyire eredeti, mennyire őszinte, határozott és intelligens. És ezek az elvek — minden, közbenső szarság ellenére is — a történet végén győzelmet aratnak. Bár a magyar társadalomról, korunk politikai-hatalmi berendezkedéséről nem mond túl sok jót a regény, az egyenes gerinc, az őszinteség és a barátokért való kiállás legalább az egyén szintjén kifizetődő — ami egy jó, egészséges, és a regény szövege alapján hiteles üzenet.

Jó is, hogy így van, mert a könyv magyar valósága úgy en bloc egy rakás szar. A kormány ökölbeszorítóan felháborító hülyeségeket talál ki, hogy az amúgy is birka tömegeket még jobban leigázza, a fiatalság pedig, amelyik papíron hivatott lenne az ellenállásra és a harcos szembefordulásra, egy nagy rakás szerencsétlenség. Egy elkényeztetett, valóságtól elzárt, ostoba, külsőségekbe és klisékbe kapaszkodó, szánalmas csürhe, amelynek tagjai alapvető összefüggéseket sem látnak át, és nagyjában-egészében gőzük sincs arról, mi az a forradalom. Amit annak képzelnek, az néhány egyetemista majom szánalmas bohóckodása, amit a hatalom fél kézzel ver le, mihelyst hajlandóak ehhez kellően nagy csoportba összeverődni. Még szerencse, hogy a hatalom maga is túl gyáva ahhoz, hogy valódi megtorlásokkal éljen. Megúszásra játszik mindenki, ezért tartunk ott, ahol.

Persze a Rabok tovább alapvetően mégiscsak egy szerelmi történet. Bora csak azért vesz részt a forradalomban, mert vonzódik annak egyik “vezetőjéhez”. Aki erre kezdettől fogva nagyon kevéssé méltó. Ez a cselekményszál a legkoherensebb, leghitelesebb és érzelmileg a legsúlyosabb az egész történetben. Ha nem lenne forradalom, ha nem üldözné a főszereplőt a rendőrség, ez akkor is egy kőkemény sztori lenne — mint általában fiatalkori szerelmek. Valamennyien átéltük ezeket a szenvedéseket, de érdekes megtudni, az író hogyan pozicionálja magát ezekben a megpróbáltatásokban. Nehéz kapcsolat ez, kemény érzelmi próbatételekkel, vargabetűkkel, csapdákkal — ami persze sajnos a legtöbb kapcsolatnál benne van a pakliban.  De a girl power a végén itt is győzedelmeskedik.

Meeting with Gonzalez

Trychydts ||| 2017., szeptember 11., 22:47 |||

Carl speciális melót kapott, hirtelen New Yorkba kellett utaznia, két hét is beletelik, mire visszatér. Jules-t hasba szúrták az éjjel, két hét lesz, mire lábra áll nekem. Pattel, nem volt gond, ő igazi profi, simán megértette, mit várok tőle, talán ha húsz percet töltöttünk el a reptér melleti kis dinerben és azalatt még egy véres steaket is elfogyasztott a kontómra. Keshma esküdözött égre-földre, hogy most nem jön neki közbe semmi, aztán csak Jack csak egy üzenetet csúsztatott oda nekem szó nélkül a hideg márványlapon: a nője után kell szaladgálnia, aki kábé hatszázhetvendszer rajta ki a szűrét, de hétfőn, legkésőbb kedden megkeres. Mindegy, most nem rághatom magam ezeken a baromságon, Gonzalezre kell koncentrálnom. Hatalmas mexikói, állítólag remekül érti a dolgát, ha majd megkezdődik a tánc, de most csak támasztja nekem a bárpultot, hajnali kettőkor, vágni lehet a füstöt kettőnk között, és bámul rám némán és értelmesen, mint egy letaglózott bivaly, az összeesése előtti utolsó másodpercben.

Érzem, hogy kábé semmit nem értett abból, amiről tíz perce pofázok neki.

— Érted, amit elmondtam? — kérdezem tőle, remélve a lehetetlen.

Bólint némán és és felhajtja a tequiláját. Intek Jacknek, érkezik a folytatás — Gonzalezről lehet tudni, hogy néha csak úgy elszakad nála a cérna, ha esetleg így alakulna, nagyon nem akarom, hogy józan legyen.

— Jól van, akkor most mondd el a saját szavaiddal.

— Azt akarod, hogy üssem le az őrt — irgalmatlan lassan morzsolja a szavakat. Fejével kiint az utcára, a kirakaton keresztül látszódik is a raktárépület tömbje, a sötétben világít a bejáratnál álló őrbódé kis ablaka. Aztán figyeljek, hogy senki nem menjen utánatok. Érzem leheletén a chilit, még így is könnybe lábad a szemem a paprikától, amit ez a drabál mexikói magába töm, majd látom, hogy karjai megfeszülnek, és ellöki magát a pulttól. Döbbenten nézem: ez hülyébb, mint gondoltam. Most azonnal indulni akar.

Megragadom a karját.

— Ide figyelj, Gonzalez — bámulok kancsal pofájába — most nem azt beszéljük meg, hogy most mit kell csinálnod, hanem hogy két hét múlva mit fogsz csinálni. Mert azt szeretném, ha értenéd, te zápult agyú hústorony, és nem mennél vissza a határra lopott marhákat terelgetni, ha szükségünk van rád.

Érzem, ahol elernyed a karja és visszahanyatlik a bárpultra. Hihetetlen, Kirk szerintem vagy a bolondját járatta velem, vagy szó szerint értelmezte, hogy igazi, első osztályú izomra van szükségem. Majd egyszer elmagyarázom neki, hogy lehet valaki hét láb magas és kétszázötven font merő erő, én olyan melókban utazom, ahol rohadtul nem mindegy, hogy az illető most mázolja szét az őr pofáját vagy csak két hét múlva.

Intek Jacknek, az újabb dupla tekilát tol a mexikói elé. Gyorsan felmérem a továbbiakat, merő időpazarlás lenne ezt a hústornyot bármilyen további részletbe beavatni. Igazából szeretem, ha a csapat képben van, nyitott vagyok az ötletekre is, de szerintem már csak emberbaráti szeretetből is kivételt kell tennem. Szerintem valahogy majd boldogulunk az ő ötletei nélkül is. A részét meg így is, úgyis megkapja, és amúgy sem az eszéért fogjuk fizetni.

— Legyél itt két hét múlva, oké? — legalább egy lomha bólintáshoz ragaszkodom, szóval másfél perc is beletelik, mire kilökhetem az üvegezett, fém bejáratot, és kimehetek, a mocskos, olajszagú esőbe.

Védett: 1

Nicoline ||| 2017., szeptember 03., 14:53 ||| A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Feeling worried while cooking chili at home

Trychydts ||| 2017., január 29., 11:38 |||

Hogy sört töltök a fazékba, az még csak hagyján. Persze fenét hagyján: ott fortyog minden, ami jó, erre én fogom, és leöntöm keserű, barna sörrel, ez azért túl megy minden határon. Mondjuk, hogy hozzáedződtem már az amerikai konyhához. De hogy ezután 99%-os étcsokoládét tördeljek bele, az még akkor is bizarr, ha korábban már használtam kakaóport és tudom, hogy a kakaó önmagában nem édes. De ez most csokoládé, zsírosan morzsolódó darabák potyognak az illatos hozzávalók közé, és hirtelen még a fizikát is megkérdőjelezem. Fel fog ez egyáltalán olvadni?

Hamarosan indulok Texasba, texasi chilit főzök hát a vendégeimnek. Ünnepeljünk. Amikor ezeket a sorokat írom persze, akkor még nem tudom, hogy ünneplés lesz-e vagy csak egy szolid beszélgetés némi vajas pirítóssal és teával (amíg megjön a rendelt pizza); a feszültséget blogírással vezetem le. Eredetileg egy helyre kis Facebook státusz-üzenetre gondoltam, de aztán rájöttem, hogy a folytonos Facebookozgatás az egyik oka annak, hogy már nem olvasunk blogokat. Úgyhogy én most lázadok, blogbejegyzést írok, és ha még mindig rajtam van a közlésvágy, majd ezt a bejegyzést osztom meg egy Facebook-státuszüzenetben.

Amiben viszont biztos vagyok, az a tortilla. Kedves feleségem folyton azzal ijeszteget, hogy majd boltban veszünk tortillát, de higgyétek el nekem, ha az őslakos indiánok össze tudtak rakni egy kis lisztet meg vizet (én keverem a kukorica- és a normál lisztet), majd ki tudták sütni lávakövön, akkor az nektek is jó lesz.

Hová is tettem a lávakövemet?

Rejtő Jenő: Csontbrigád (előadja: Mácsai Pál)

Trychydts ||| 2017., január 17., 23:52 |||
Kategóriák: ,

Csontbrigád elég különös helyet foglal el a rejtői életműben. Miközben telivér ponyva a javából, a cselekmény és a szereplők is meglehetősen széles és lendületes ecsetvonásokkal vannak felvázolva, az emberi szenvedés, szemben más művekkel — például a Három testőr Afrikábana Menni vagy meghalni vagy Az előretolt helyőrség — itt nem csupán egy borzongató háttér a tényleges, humoros cselekmény előtt. Bár a jellegzetes, rejtői jellemkomikum a Csontbrigád lapjain is ott van, ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a regény központi, morális kérdése: mit kezd magával az ember a teljes kilátástalanság, reménytelenség és elképzelhetetlen mértékű szenvedés közepette.

Rejtőnek ez a regénye áll a legközelebb a szépirodalomhoz. Persze nem a benne ábrázolt szenvedés miatt — sokkal inkább arról lehet szó, hogy a szerzőnek volt szüksége egy nehezebb témára ahhoz, hogy ne sodorja magával szokásos rutinja, a pergő cselekmény, a vicces helyzetek és a sablonos karakterek mulatságos interakciója. Valóban, a szereplők itt talán kevésbé sablonosak, kevésbé fontos, hogy a cselekmény folyamatosan haladjon előre, ezért bonyolultabb helyzetekben is megismerhetjük a szereplőket, egymáshoz való viszonyukat — de azért ez még mindig ponyva. Az őrmesterek itt is kegyetlenek, a tisztek jellemesek és hazafiak, helyén van a szokásos, egyszerű gondolkodású, bumfordi, de tisztességes, alacsony beosztásban levő figura, a főhős pedig egy kívül-belül edzett acél figura, jelleme és fizikuma egyaránt kikezdhetetlen.

Pont azért, mert ez azért nem a szerző szokásos stílusa, a Csontbrigád az átlag Rejtő-olvasónak sokkal nehezebben fogyasztható, mint a többi mű. Az ember a mulatságos, abszurd és groteszk  helyzet után (a kivégzésére váró katona mindenféle bonyolult okoknál fogva “kimenőt kap” a börtönből utolsó napjára, ő pedig hányaveti könnyedséggel elmulatja az időt, majd taxival visszatér a börtönbe) várja a hasonlóan könnyed folytatást. Ehelyett egy isten háta mögötti büntetőtábor (ami azért nem egy reális hely, hanem nyilvánvalóan egy ponyva helyszíne) poklába kerülünk, ahová az őrök, a parancsnok és a tisztek is is büntetésből kerülnek. Másodlagos főhősünk, Sirone kapitány, egy kifinomult úriember, akit Rómából, a menyasszonya mellől rendeltek határozatlan ideig ebbe a földi pokolba megrohadni, nem az a szereplő, akivel könnyű azonosulni vagy aki magától értetődően kínálná a vidám jeleneteket. És innentől kezdve végigvonul a deprimáltság az egész regényen — még a befejezés sem mentes némi mélabútól.

A ponyvás és a szépirodalmi megoldások keveredése lehet az oka annak, hogy ennek a műnek annyira jól áll a hangoskönyv formátum. Interpretációra szorul. És Mácsai Pál valódi élettel tölti meg a történetet. Kikerekíti a szereplőket — az ő elfúló, lihegő hanghordozásával megértjük ki is és pontosan hol is tart a kapitány, jobban átérezzük a rejtélyes Csontbrigád kálváriáját, a többi tiszt helyzetét. Mácsai mindenkivel kapcsolatban erősen állást foglal, mint színész: többször olvastam a könyvet, de ebben az előadásmódban olyan volt, mintha Rejtőnek valamilyen eddig ismeretlen művével találkoztam volna.

Így, ebben a formában letehetetlen lesz a könyv. És még kísértetiesebb lesz belegondolnunk, a munkatábor víziója mennyire kísérteties előrevetítése a munkaszolgálatba vezényelt író méltatlan halálának.

Tartuffe (Örkény, bemutató: 2015. január 16.)

Trychydts ||| 2017., január 11., 9:26 |||
Kategóriák: ,

Egy Moliére előadáshoz azért manapság már ki kell találni valamit. Önmagukban a darabok annyira már nem hatnak, legalább részben azért, mert sok közülük mindenkinek kötelező olvasmány volt. Nagyjából mindenki tudja, mi lesz a vége, de rosszabb esetben a fontosabb poénokra is emlékszik mindenki. Ezért megfelelő innováció nélkül elég nagy az unalom kockázata. Nekem eddig a Nemzeti Színház utolsó felvonás (tehát feloldás) nélkül játszott előadása volt az etalon, de e mellé most az Örkény-feldolgozás is szorosan felzárkózott.

Az elsődleges ok a fordítás. Parti Nagy Lajos fordítói és Ari-Nagy Barbara dramaturgiai munkája nyomán egy teljesen mai, eleven szöveget adnak elő a szereplők, ahol csak néha sejlenek át a régebbi verziók, ma már elég sután hangzó mondatai — mintegy hangulatfestésképpen, viccből, a kontextus kedvéért. Ami mindenképpen nagyon jót tesz a szereplőknek, hiszen Orgon csaldja valóban nem különösebben kifinomult szereplőkből áll. A szöveget nem csak új, de nagyon izgalmas dinamikával adják elő — a csavaros, néha dagályos fordulatok, az erős gesztusok, a beszélgetések folyamatosan sodró erejű lendülete egyáltalán nem hasonlít az előbeszédhez.

Játék ez, de olyan játék, ahol teljesen odadobták a gyeplőt — mindenki hülyéskedik, de ez most nem baj. A Tartuffe-öt ma már nem lehet komolyan venni, a történet felett ma már mindenképpen eljárt az idő. Nem lehet modernizálni, nem lehet mai kori szereplők közé helyezni, hiába laknak azok ultramodern, távirányítóval vezérelt lakásban és szelfizgetnek nyakra-főre. A Nemzetis előadás pont attól volt jó, hogy az emberi ostobaság és hiszékenység brutális következményeire helyezte a hangsúlyt: az Örkényben nagyobb a hangsúly az abszurditáson.

Két kivétel  van — és ez egy nagyon fontos mozzanat — a Kókai Tünde által megformált Marianne és Pálya Pompónia Elmirája. Bár Marianne-nak kijut egy jó kis civakodás nem kicsit gügye szerelmével, Valérral, de alapvetően mindkét nő teljesen tragikus szereplő — és ezt nem is bohóckodják el. Marianne szinte hogy egy vagyontárgy, amit apja kedve-szerint adhat-vehet: ő maga is hajlik arra, hogy egy jól idomított rabszolga engedelmességével vegye mindezt tudomásul. Amikor sokkot kap attól, hogy az undorító szentfazék Tartuffe-höz kell mennie és Orgon orrát befogva itatja meg a négykézláb állva hisztiző lányát — az a darab egy nagyon fontos és nagyon erős mélypontja.

Elmirának egyetlen derűs pont sem jut az előadásban; ő is egy tárgyiasított nő, egy feleség egy alapvetően hímsovoniszta világban, ahol őt férje — aki eddig vélhetően egy szerető partner volt — egyszerűen magára hagyta. (Érdekes ugyanakkor, hogy az egész előadás alatt ez az egyetlen érzelem, amelyik valamennyire megmaradt Orgonban — a felesége iránt érzett szerelem maradéka sokkal többször ingatja meg, mint a más előadásokban.) Mind a Nemzeti, mind az Örkény előadásának kulcsjelenete Tartuffe eljátszott elcsábítása: mind a két előadásban a brutális, nyers szexualitás tölti ki az egész jelenetet; Tartuffe közeledése tulajdonképpen majdnem nemi erőszak. A Nemzetiben nem kellett semmit megőrizni Elmira és Orgon kapcsolatából, hiszen a happy end is elmaradt, ott az erőszak be is teljesedett. Itt, az Örkényben félbe szakadnak az események egy suta majdnemnél. De itt fel is építik Orgon és Elmira között azt a kapcsolatot, amely révén hiteles lehet a feleség néma megbocsátása.

Orgon (Znamenák István) és Tartuffe (Nagy Zsolt) kettőse, kiegészítve Kerekes Éva Dorine-jával viszont maga a tökéletes komédia. Az Örkényben látható Orgon a legkomplexebb figura, akit eddig láthattam: nem csak a felesége, de a háztartást nyilvánvalóan régóta vezető Dorine iránt is túl sok tiszteletet érez ahhoz, hogy figyelmen kívül tudja hagyni. Nagy Zsolt tenyérbemászó, undorító, mégis szuggesszív ripacskodása viszont — az adott, elég abszurd keretek között — teljesen hitelesen forgatja és borítja fel a család életét. Olyan elementáris, démoni erővel képes uralma alatt tartani a családfőt, hogy nagyon nehéz elképzelni, hogyan lehet majd ebből a kalamajkából kimászni. Hármójuk játéka, a villódzóan eleven párbeszédek, az ügyes helyzetkomikumok adják a darab gerincét — és a darab nagyon sok ügyes meglepetést tartogat számunkra, soha nem tudhatjuk, mikor ütnek meg minket valami újabb képtelenséggel.

Számomra az utolsó nagy kérdés a befejezés volt. Vajon ezt is érdekessé, izgalmassá tudja tenni a darab? Mert hát az eredeti azért eléggé oda van kenve, kell valami Moliéré-es fordulat a végére, de Moliéré ennél alighanem csak jobbakat talált ki. Az Örkény által választott megoldás nem csak modern, nem csak teli van kortárs kiszólásokkal, de belekever még egy-két olyan csavart, ami megakadályozza, hogy Orgon falrengető ostobasága, önzése és felelőtlensége könnyed feloldást nyerhessen.

Valódi, telivér városi csatornapatkány vagyok, aki legjobban a nagyvárosi mocsok közepén szereti álomra hajtani a fejét, de Gödre, a Duna-partra azért szeretek kiugrani néha. Ott volt a legénybúcsúm is, Baluval is jó sokat kószáltunk már arra, de a téli jégen mászkálást is nagyon szeretem.

Most is kimentünk, dacára a rekordméretű hidegnek, ennyi réteg ruha talán még soha nem volt rajtam egész életemben (vagy legalábbis gyerekkorom óta) — amikor hazaértem, némi sietséggel próbáltam levetkőzni, de hát ez kb. annyira volt reményteljes feladat, mintha a holdsétája után Neil Armstrong akart volna gyorsan pizsibe ugrani. Csak apránként, megfelelő sorrendben tudtam lehámozni magamról a rögtönzött szkafandert.

Gyerek sem volt még ennyi: Baluék baráti körében elég szép számmal érkeztek az apróságok, szóval mindenféle méretű gyerkőc csatlakozott hozzánk hosszabb-rövidebb időre a jégen mászkáláshoz. Megnéztük a naplementét a Dunán, hallgattuk, milyen szürreálisan meg lehet pattogtatni az egybefüggő jégpáncélt egy darab kővel, élveztük a jégzajlást, nézegettük a hódrágta fákat meg a hódlyukakat (állítólag elég szépen felszaporodott a populáció).

De azt hiszem, akkora hülyeséget sem csináltam még, amibe Balu rángatott bele saját példáján keresztül. Mire odaértem az esti milongára, már ott is volt olyan, aki csak Jégtörő Márktyásnak nevezett.

— Géza, mondd el neki, milyen veszélyes!

— Khm-hm. Teljesen veszélytelen.

Huszonhárom éves vagyok, huszonnégy órával azelőtt, hogy hazaállítok majd életem első borotvakésével. Tök életlen volt, úgyhogy egy ideig próbálkozgattunk apám fenőszíjával, majd apám, mintegy férfiszolidaritásból, elvitte és megéleztette egy köszörűssel. (Meglepően drága ám az ilyesmi.)

Sajnos nem lettem a késes borotválkozás híve. Százszori próbálkozás után is egyetlen dologra voltam képes: tökéletesen lehúzni a habot az arcbőrömről és a szakállamról. Szőr csak a lábamról jött le — ott tökéletesen működött a penge, ahol egy postabélyeg nagyságú területen kipróbáltam.

Most valahogy belém bújt az ördög, és ismét utánanézegettem a késes borotválkozás rejtelmeinek. A rossz hír az volt, hogy a kést nem csak egyszer kell éleztetni, hanem rendszeresen, és egy-két évente tulajdonképpen újra meg kell venni az egész borotvát. Az otthoni fenésben meg valahogy nem hiszek.

Aztán eszembe jutott, hogy talán van olyan, amiben cserélni lehet a pengét — találtam is ilyet, a hiperfelhasználóbarát Wetshaving.hu-n, ahol a borotválkozásról ugyanúgy részletes cikkek vannak, mint a különböző terméktípusokról. Elég gyorsan le is tettem a voksom egy nagyon szép darab mellett, ami nem csak elég jó árban van, de kompatibilis a normál zsilettpengével is. Így elég lesz csak zsilettpengéket vennem, mégis ki tudom élvezni a késes borotválkozás örömét.

Ma meg is kaptam a megrendelt kést meg a pamacsot, úgyhogy beültem a kádba borotválkozgatni. A trükk az az, hogy a késsel:

  1. semmiképpen ne érjünk bőrhöz arra merőlegesen merőlegesen a pengével;
  2. oldalirányban ne, csak a pengére merőlegesen mozgassuk a kést.

Úgyhogy fogtam a szerkentyűt, és 90 fokos szögben belenyomtam a bőrömbe, majd egy gyors mozdulattal oldalra rántottam. Nicoline épp akkor jött be, ránéztem, ő meg csak annyit látott, hogy a jobb orcám merő vér. Sajnos úgy reagált, mint egy tipikus feleség… Azért elég hamar belejöttem, és úgy látszik, az ilyesmibe bele lehet öregedni, mert most azért lejött a borostám nagy része. Sajnos a térforgatási készségeim nem a legjobbak, ezért is vagdaltam magam össze elég rendesen, de állítólag 100 borotválkozás után már mindenkinek kialakul a maga rutinja.

Késsel borotválkozni amúgy elég frankó, abszolút javasolom mindenkinek. És hirtelen értelmet nyert, hogy pár éve — amióta Balu megajándékozott egy tubussal — már csak borotvaszappant használok az eldobható borotvák mellé is.

Hogyan váltam ismét teljes emberré a jóga segítségével?

Trychydts ||| 2017., január 02., 14:05 |||

Remekül sikerült a Szilveszter — tényleg volt minden, amit szeretek az A38-ban. Remek vacsi, szuper Random Trip koncert és beszélgetés Nicoline-nel az Orrbárban, mellettünk zajló szerelmi drámával (kell-e a 46 éves hölgynek sírnia, ha 22 éves partnere végül otthagyta?). Utána hazavillamosoztunk — tök jó volt, hogy nem kellett taxira vadászgatni, de hát olyan jó helyen lakunk, hogy villamossal, pláne Szilveszter éjjel, biztosan gyorsan volt.

Viszonylag kényelmesen keltünk fel, én perce kicsit korábban, olvasgattam, játszogattam, aztán átmentünk Édesanyámhoz lencselevest enni, aztán elindultunk hazafelé, de azért oda és nem a moziba, mert éreztem, hogy már megint rajtam van a téli lustaság. Otthon bekuckóztam a nemrég a halálból visszatért, legalább 35 éves poliészter pléd alá, ahonnan aztán csak West Winget meg gesztenyepürét enni voltam hajlandó előmászni. Még próbáltunk olvasni valamit, de aztán Zsófinak megcsörrent a telefonja, és amíg ő Frutylikával beszélt, addig én durván bealudtam.

Ragacsos aggyal ébredtem, abban a biztos tudatban, hogy engem innen már ki nem robbant senki: eszem majd valamit, esetleg ázok egyet a kádban, de alapvetően én már az ágyé vagyok aznap estére. Kedves feleségem erre persze halálos pánikba esett, január elseje van, aktívnak kell lenni és hemzsegni kell, nem lehet, hogy egyszer csak átváltozzunk lajhárrá! Menjünk moziba, fitnesszbe, sétáljunk a Margitszigeten, sőt, ha egy mód van rá, mindezt egyszerre. Éreztem, hogy ide valami kompromisszum kell, úgyhogy bedobtam, jógázzunk egyet valami videójóga oldalra. Kétszer már csináltunk ilyesmit, és egészen jó bevált. És lőn: magamra imádkoztam a futónadrágomat, kerestünk egy 50 perces, challenging beginner stretch jóga gyakorlatsort és áttoltuk magunkat rajta.

Rohadt egy érzés volt, főleg az eleje, de azért csináltam minden erőmmel: úgyhogy aztán, valahol a Padlót Nyaló Kutya póz körül azt vettem észre, hogy végül is ébren vagyok. Viszonylagos szellemi fittség közepette tódultunk ki vacsorázni, aztán kivettünk a UPC-től egy dán krimit, a Palackostát. A második részét már láttuk a trilógiának, ez volt a harmadik, nem mondom, hogy ez lesz a legnagyobb újdonság, amit az évben látni fogok, de azért egészen nézhető volt. A sorozatban egyértelműen a gyönyörű képeket és átvezetéseket szeretem a legjobban, meg aztán, hogy nem tocsog úgy a vérben, mint a többi viking krimi.

Amikor kikapcsoltam a Filmtárat, észrevettem, hogy egy Bruce Willis film megy, a Looper — na, ez viszont egy totális marhaság volt, de valahogy nem tudtam nem odanézni. Szerencsére a fele ekkorra már lement, én meg azon meditáltam végig, Bruce Willisnek miért nem volt elég a 12 majom időutazós kriminek.

Ma már mehettem dolgozni, még 20 nap az Avisnél. Igyekszem kiélvezni a service industry-ban töltött utolsó napjaimat.

Évértékelés, 2016.

Trychydts ||| 2016., december 31., 23:59 |||

Elég mozgalmas év volt.

Kezdjük ott, hogy összeházasodtunk Nicoline-nel. Nem akarok szerénytelennek látszani, de azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a Tökéletes Esküvő: eleve három hétig tartott, a polgári szertartás után volt egy remek ebéd barátokkal, utána jött csak két fő esemény. A budapestit a barátaink szervezeték nekünk: Juci mindent leszervezett, Balu tartotta a beszédet, amitől konkrétan majdnem elsírtam magam, János hozta a kaját, amivel mindenkit sikerült telibe találni, a barátaink DJ-skedtek. Én magam táncórát tartottam és megtáncoltattam olyanokat is (beleértve az unokaöcsémet), akik életükben először tangóztak. A feleségem nekem köszönhetően a tökéletes menyasszonyi ruhában lépett porondra, a beszédemben pont azt mondtam el, amit szerettem volna és mindenki nevetett azon, amit viccesnek szántam. Három tortából kettőt én sütöttem, a harmadikat a feleségem — mindegyik remekül sikerült, és sokkal jobb volt így, sem egyeztetni, sem várakozni nem kellett. A helyszín szintén tökéletes volt, illett is hozzánk és mivel az első évad elején foglaltunk, elég jutányos áron jutottunk hozzá. Utána tartottunk egy szuper családi banzájt is Dunaszentpálon, tökéletes halászlével és hidegtálakkal egy családias kis panzióban — és csak ekkor ért véget a fesztivál.

Az esküvőt megelőzte még egy tökéletes legénybúcsú, amiért csak azért nem írok többet, mert arról amúgy is készül már a bejegyzésem.

Életem nagy élményei közé ugyancsak bekerült a szicíliai nászutam. Voltam az Etna oldalában, bejártunk ódon hangulatú városokat, jókat ettünk és részt vettünk egy isteni főzőtanfolyamon. Innentől kezdve hivatalosan is tudok olaszt főzni, a jóval korábban kapott tésztagép pedig bensőséges barátommá vált idehaza. Szicíliai szakácskönyvet is hoztunk, az amerikai mellé így a szicíliai konyhát is felvehetem a specialitásaim közé.

Feleségem a fentieknél alighanem kisebb örömmel konstatálta, de tény, hogy ebben az évben algi megfertőzött a Dark Souls-szal, amivel egészen elképesztő mennyiségű időt voltam képes tölteni. Úgyhogy a Deus Ex, a Baldur’s Gate és a Morrowind mellett most már erről a játékról is elmondhatom, hogy egyszerűen a székhez szögezett. Nem akarok nagyon sokat írni róla, annyit azért érdemes tudni, hogy elhozott egy csomó olyan élményt, amire azóta vágyom, hogy először elindítottam a Wolfensteint édesanyám szürkeárnyalatos monitorú laptopján.

Tavaly karácsonyra kultúrát ajándékoztam a feleségemnek, ami elég jó katalizátorként működött. Rengeteget voltunk színházban: elsöprően intenzív kedvenc élmény a Bernhardi-ügy volt az Örkényben, egy rendkívül elegáns darab, parádés szereposztásban. Kapcsolatunk során először voltunk komolyzenei koncerten és végre bupapoztunk is egyet (két sétán is!). Elolvastuk együtt az Amerikai Isteneket, ami hatalmas siker nekem — ez az egyik olyan könyv, amelyik megváltoztatta az életem, így elmondhatom, hogy a feleségem már kettő is ismer ezek közül (a másik, még jóval korábban, A Pendragon legenda volt.) Jóval több, mint egy éves itt-tartózkodás után, de végül sikerült elmennünk egy jazz-koncertre az utcában levő jazz-klubban.

Új könyvet, ami nem szakkönyv volt, sajnos nagyon keveset olvastam — cserében viszont New York Times előfizető lettem. Szász Béla: Minden kényszer nélküljét azért elolvastam, meg egy-két darabot, amit megnéztem. A Szász Béla könyvről nem fogok írni, de aki szeretné megtudni, hogyan működött az AVH, mondjuk a Rajk-per alatt és nem fél megdermedni a borzalomtól, az olvassa el. Nem nagyon lehet ezt sem összefoglalni, sem megkritizálni.

Munkát váltottam, aztán, nem sokkal az év vége előtt, felmondtam. Utóbbi elég fájdalmas és kellemetlen döntés volt, de sajnos kénytelen voltam rájönni arra, hogy akkora multinacionális atka vagyok már, hogy nem csak, hogy be tudok illeszkedni egy céges kultúrába, de vannak olyan céges kultúrák, amelyeket jobban szeretek, mint másokat. A supply chain is egy olyan szerelemnek bizonyult, amelyet végül nem vagyok képes otthagyni, úgyhogy jövő ilyenkor remélhetőleg sokkal többet fogok tudni az EDI-ról, mint egy évvel ezelőtt gondoltam volna. Vicces, amikor otthagytam az NXP-t, még arról sóhajtoztam a főnökömnek, hogy egy ilyen váltás után aligha lesz nekem visszatérési lehetőségem a supply chainbe, most pedig lám, ismét itt vagyok. Szerencsére továbbra sem kell majd túl sokat vesződnöm az ingázással: fél metrómegállóval dolgozom majd messzebb.

2016-ot feljegyezhetjük úgy is, mint az évet, amikor kinőttem a Star Warsból — a hetedik rész után a feleségem nem hitte ugyan el előzetesen, de az Rouge One-t nem csak, hogy nem is láttam, de utána sem olvastam igazán. Lucas eladta a Disney-nek, aki elkezdte azt a saját képre formálni, innentől kezdve gyerekkorom nagy, modern mitológiája átváltozott nekem egy műanyag marhasággá, ami köszi szépen, de nem érdekel. Hamarosan nem fogom tudni az új, ikonikus szereplők neveit sem, és a gyerekem már rajtam is csak röhögni fog. Más szóval: öregszem.

Természetesen idén is rengeteget tangóztam. Két maratonon is voltam, a nyarat viszont tanulással tölöttem, és Czidor Kati megtanította nekem, mi az, vérrel, verejtékkel és könnyekkel szenvedni meg az eredményekért. Fesztiválon nem voltam, flashmobon igen, és a kora őszömet is inkább esküvőkön töltöttem, mint a táncparketten, viszont felléphettem a karácsonyi tangóbálon. Amikor anno azt olvastam, hogy három év, mire az ember “semi-competent” lesz a tangóban, azt gondoltam, ezt az időszakot azért némi cselezéssel le lehet rövidíteni valahogy: nos, nem lehet, nekem legalábbis nem sikerült.

Társasági életünk szervezésébe megpróbáltunk egy kicsit több energiát önteni és tényleg volt nálunk elég sok vendégség (én még többet szeretnék), illetve mi is voltunk máshol szép számmal. Fiatalékkal kis jóindulattal havonta összejövünk; remélem, ezt jövőre is sikerül majd összehozni. Megtartottam életem utolsó névnapi buliját, az utolsó szülinapi bulim pedig elmaradt. Mivel idén volt életem első igazi munkahelyi váltása, teszteltem, mennyire vagyok képes szakmai alapon szerveződő kapcsolatokat fenntartani: egyelőre mondjuk olyan hetven százalékos hatékonysággal, de mint minden vásár, ez is kettőn áll.

Az idei Szilveszter immáron harmadszor, megint az A38-on töltjük, Random Trip koncerten. Olyan vacsit eszünk, amin fiatalabb éveimben csak röhögtem volna.

Szép Hosszú Karácsony

Trychydts ||| 2016., december 29., 12:19 |||

Nem is tudom, ki sóhajtozott nekem nemrég, hogy milyen hosszú a karácsony. Ezzel én kevéssé tudok azonosulni — nálunk ez most már minimum 4 napos ünnep, ha a barátokkal az elő-ünnepi vacsorát is beleszámítjuk. Ráadásul ahogy örexem, úgy veszem észre (némileg növekvő riadalommal), hogy képes vagyok egyre több és több időt tölteni a konyhában egy-egy ünnepi menü erejéig.

A baráti vacsorához például már előző nap begyúrtam az olasz tésztát, megcsináltam a rikottás-kolbászos tölteléket, másnap aztán felkeltem, a tésztát kinyújtottam tésztagéppel papírvékonyságúra, szép nagy korongokat szaggattam belőle, mindezt húsz menetben, aztán minden második korong közepére letettem egy egy kis tölteléket, összetapasztgattam őket a kijelölt párjukkal, aztán félretettem az egészet egy tálcára, hogy majd frissen főzzük ki a helyszínen. Ahol bűneimet némi olvasztott vajjal kevert zsályával tetéztem, nem tudom, próbáltatok-e már olvasztott vajat enni olasz tésztához, de ha nem, akkor csak annyit mondhatok, hogy ezek a szicíliaiak a jelek szerint tényleg tudják, mitől döglik a légy.

Ehhez képest a tegnapi marhahúsleves tényleg semmi nem volt, az ember öt-hat órával a célvonal előtt összedobál mindent egy fazékba, fűszerez, aztán a többit rábízza a természetre meg a nagyon kis lángra és visszatartja az apósát attól, hogy a fazék közelébe jusson a fokhagymával. Nem mondnom, hogy Tibor nem tud főzni, ha nála járok, lapátolom magamba rendesen az ő termékeit, de az én receptem nem ez. Vöröshagyma — oké; fokhagyma — nem oké. Leszűrtem a levest, külön tálra tettem a zöldségeket, ez is afféle felesleges manír lehet csak nálam. Mégis, mi lett volna, ha nem szűröm le a levest? Alighanem semmi; valószínűleg egyszerűen csak túl sok időt töltöttem a feleségem mellett Sznobériában.

Nyilván a bennem levő kompetíciós szellem is meggátolja, hogy egyszerűen csak néhány szedett-vedett fogást dobáljak az asztalra. A feleségem ugyanis minden évben egyre nagyobb gasztro-tüzijátékot rendez: idén minden étkezést az általa költött terrine-nel indítottunk, tegnap pedig egy szarvasragus pie-t hajított közénk és minden étkezéshez tervezőasztalon álmodja meg a borkínálatot. Szerencsére a húsleves kiváló lett, két vendégséget is kihúztunk vele. Még kalácsot sütöttem a hétre, mert azt mindenki nagyon szereti, reggelire és a terrine mellé is megfelelő és akkor legalább én is vagánykodhatok valamivel. Jól megcsavarom, mielőtt összefonom és már fonás után is, ahogy Maggi tanította nekem, szerintem tényleg foszlósabb lesz tőle.

Húgomékhoz rendszerint mi megyünk, idén is így volt, karácsonyra néhány balett-gyakorlatot kaptam tőle. (Amikor tegnap Petiék kislánya meghallotta, hogy a húgom balett-gyakorlatokat mutatott nekem, nemes egyszerűséggel felkacagott gyermeki ártatlanságában.)

Kiderült, hogy Christopher Prücsök (immár nyolc éves) verseket ír. Jelenleg expresszionista-szürrealista stílusban, leginkább rímek nélkül de nagyon ügyes ritmusban (ahogy Rejtő mondaná — “Nem volt fűzfapoéta. Nem rontotta el a rím kedvéért a verset.”) Ha nem lett volna nekem is tele a fejem mindenféle vérfagyasztóan drámai és színes dologgal anno, biztos meg is ijedtem volna kicsinyt, így csak a székemhez szegezett a döbbenet. Húgom olvasta fel a legtöbbet, aki eléggé ért a drámai hatások kihangsúlyozásához (maga is híres hisztérika volt egykoron) — az ő előadása alapján nem kizárt, hogy egy új Edgar Allan Poe-t dédelgetünk a keblünkön.

A sokkot levezetendő, én is írtam két limerickcsírát: szívesen barátkoznék bensőségesebben is ezzel a műfajjal, de igazság szerint soha nem volt tehetségem a verslábakhoz, ezért inkább a közönségemet igyekszem úgy válogatni, hogy ne tudják, mi az a limerick.

Alkot egy srác Budapesten
Verseket ír dalszövegben
Megtelik egy füzet, jöhet a másik,
Meséibe agyam belekáprázik
Tintákat tart a fülében

Élt Ágoston fenn az űrben
Szalonnát süt szakfanderben
Vonatot vezet fenn a Marson
Síneket fektet a Merkúron
egy vombattal a zsebében

Édesapámék is átcikáztak a színen, mivel totális kajakómában voltak, nem voltak hajlandóak három fogásnál tovább tűrni a gasztroterrort. Az így megmaradt salátákat kénytelenek voltunk Fiatalékba lapátolni — az egyik Fiatal páros új házat vett egy romantikus kisvárosban a Márvány-tenger partján és tegnap este leugrottunk meglátogatni őket. Szép házuk van, ahogy a büszke férj elmesélte, némi fontolgatás után úgy döntöttek, mégsem a ravatalozóban fognak aludni.

Késő este indultunk haza, még tiszta szerencse, hogy volt közöttünk valaki, aki tud a csillagok alapján tájékozódni és mutatta az utat hazafelé.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site