Oldschool futóplaylist

Trychydts | | | 2021., április 14., 8:02 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 983,15 km
Futás: 521,73 km

Amikor jó tíz éve volt egy intenzív futós időszakom (naponta kétszer edzettem), volt egy jó kis futóplaylistem, amit nagyon szerettem. Nagyon alaposan fel volt építve, ki volt találva, hogy mikor mi motivál; először 40, aztán 50 perceket futottam (hahaha, ma már ez csalónapnak is bágyadt lenne), és a playlist percre ki volt számolva, az utolsó szám végénél le is lehetett állni, lehetett hazasétálni a sportpályáról.

Amióta újra kezdtem a futást (illetve először az edzőtermi kardiózást), inkább hangoskönyveket és podcastokat hallgattam, de az edzőteremben filmeket is simán néztem. Azért néha csak rám jött a zenehallgatnék — ezekre az esetekre raktam össze az új playlistemet, humoros rap battle-ökből; az első félmaratonomat is erre futottam.

Újabban elkezdett foglalkoztatni az átlagsebesség is, most már kevésbé vagyok elégedett, ha csak letolom a napi penzumot (persze így is vannak rossz napjaim), így eléggé összpontosítanom kell, hogy időben végezzek, nem nagyon marad energiám beszédet hallgatni. Aztán hétvégén, amikor próbáltam kimozdulni a totális motiválatlanság mocsarából, hogy meglegyen az aznapi sportolás, eszembe jutott, hogy talán egy kis normál zene segítene. Visszanyúltam a régi jól bevált módszereimhez, és összeraktam egy régi-új listát; amennyire lehetett, régivel kapcsolatos támaszkodtam, de nem stresszeltem rá túlságosan erre: az Atlas, rise például biztosan egy új darab, hiszen az még nem is létezett az eredeti lista készültekor. Részben a rendezőelv is más. Most már nem fontos, hogy a vége nagyon ütős legyen, hiszen kb. soha nem tudom, mikor fejezem be a futást: változó távolságokat futok, változó időkkel, amikor 9,2 km/h-val futok 17 km-t, az más, mint amikor 8-cal 14-et. Aztán, ahogy megöregedtem, jobban esik a hasonló zenei stílusú számokat egy tömbben hallgatni: például van Metallica, Offspring és Mark Knopfler blokk — régen inkább az számított, mikor milyen dinamika segített jobban. A hagymománytisztelet jegyében viszont továbbra is a Don’t let me be misunderstooddal kezdem az egészet, és utána, ugyancsak a tradícóknak megfelelően, egy jó pörgős szám, a Green Hornet következik. 9,2 km/h 17 kilométeren nem is volt rossz demó.

Most amúgy épp elkezdtem növelni a napi futótávomon, 13,5-14,5-ról próbálom 16-17 közé feltornászni a hétköznapi adagot; ez mostanában már simán belefér abba a két órába, amit a futós napok reggelén erre szeretnék szánni. Jó lenne persze ezt az időt is lenyomni és tartósan 9 fölött tartani az átlagsebességet, de hát ez még nagyon a jövő zenéje. Edzéstervekben továbbra sem hiszek, csak a brute force-ban; így nem kell annyit agyalni a dolgon viszont a kétségkívül fejlődés lassabb. Ezt figyelem nyugodtan pakolhatok még számokat ebbe a playlistbe, mert több, mint a feléig eljutok a második hallgatással.

Az igazi éles teszt persze a Vivicittá virtuális félmaraton lesz. Nem terveztem ugyan egy hónapon belül két félmaratont futni, de nekem a Vivicittá több okból is egy szimbolikus esemény, úgyhogy nem szívesen hagynám ki (azt meg nem nagyon hiszem, hogy a júliusra szervezett nem-virtuális eseményen feltétlenül ott akarnék lenni). Nem hiszem, hogy összejön még egy personal best, de nekem a félmaratonok amúgy is arról szólnak, hogy újra és újra megéljem: meg tudom csinálni.

Kill Bill Vol 1-2 újranézve

Trychydts | | | 2021., április 11., 22:16 | | | Kategóriák: , ,

Harmincöt után már nem szoktam számolni, hányszor láttam egy filmet, de a Kill Billt tényleg rengetegszer. Az egyik kedvenc filmem, szerintem Tartantino pályafutásának abszolút csúcspontja; és ezt rajongóként mondom. A héten apránként újranéztem mindkét részt; elhatároztam, megpróbálok felfedezni benne valami újat.

Persze a már ismerős részek újrafelfedezése is rengeteg örömet okozott: csodálatos műgonddal megkomponált film ez, az apróságok is a helyére vannak téve, és persze lubickol a különböző stílusokban. Lucy Liu O Ren Ishii karakterében továbbra is tündököl, anno sem győztem csodálni és most sem győzöm, egy tökéletesen megszemélyesített archetípus, és ahogy lassan, ujjanként ráfog a katanája markolatára, az továbbra is az első rész egyik legszebb pillanata. A másik szereplő, aki elképesztően sokat tesz a filmhez, az Michael Madsen/Budd, a történet egyik legrejtélyesebb és legkülönlegesebb alakja. Többször moderáltam már workshopot a filmről, sokszor igyekeztem már az értelmezést ezen a figurán keresztül a feje tetejére állítani, rendszerint sikeresen.

Amire most koncentráltam, az a halál volt. A film elég masszívan támaszkodik az ócska kung-fu filmek hagyományaira, ezeken pedig a halál egy meglehetősen félvállról kezelt dolog — és tényleg, a Kill Billben is rengetegen dobják fel a talpukat odavetett módon. A legtipikusabb példa erre a Crazy 88-tel való leszámolás, de Buck és haverja is mindenféle drámai hangsúly nélkül távoznak az élők közül. A felhasznált filmes hagyományok között ugyanakkor ott vannak az animék is, ahol sokkal nagyobb tud lenni a hangsúly az érzelmeken, és hát persze a film a saját jogán is egy kőkemény bosszúdráma.

Most, hogy erre koncentráltam, feltűnt, hogy a főszereplőkkel való küzdelem mindig sokkal drámaibb, sokkal nagyobb súlyuk van, és rendszerint erkölcsi kérdések miatt lesz a tét is sokkal nagyobb.

A Volume 1 pont egy ilyen összecsapással kezdődik: ez rögtön egy kőkemény, hosszú, zsigeri küzdelem, fájdalmas ütésekkel, rögtönzött fegyverekkel és megfeszített izmokkal. Mindenki izzad és vérzik. Aztán hazajön az iskolából Nicky Bell; onnantól kezdve pedig, hogy egy gyerek is a képben van, rögtön megváltoznak a tétek. Nem csak arról van szó, hogy Vernita hazugságokból épített élete összedőlhetne, ha kiderülne, hogy ő valójában nem csak szerető családanya egyben, hanem profi bérgyilkos is — egyik nő sem szeretne egy gyerek előtt gyilkolni. A Menyasszony így hajlandó felfüggeszteni az összecsapást, de kegyelmet nem mutat — ő (akkor még így tudjuk), elveszítette a saját kislányát és a férjét, és mindenképpen bosszút akar állni. Vernita itt aztán kockáztat egy nagyot, és egyben az is kiderül, valójában felkészülten várta, hogy a Menyasszony felbukkanjon az ajtajában — a konyhában elrejtett pisztollyal próbál meg végezni a békésen kávézgató ellenfelével, aki cserébe egy kést dob a mellkasába. Anyja naturális haláltusájának pedig Nicky is szemtanúja lesz. Kőkemény, brutális és könyörtelen pillanat ez a nézővel szemben is; ebben a leszámolásban semmiféle vagányság, romantika vagy humor nincsen. A győzelemért a gyilkosnak is kemény árat kell fizetnie: ki kell ölnie magából a szánalmat. (Hogy a Menyasszonynak ez miért sikerülhet úgy, hogy mégis tudunk vele azonosulni, egy másik, messzire vezető és izgalmas etikai kérdés.)

Bár ez egy erős felültés, O-Ren Ishii története sokkal komplexebb. Tarantino filmes zsenije az első részben rajta keresztül mutatkozik meg a leginkább: úgy mutat be egy bonyolult Icarus-sztorit, hogy csak az elejét meséli el rendesen. O-Ren végigjárta már a maga bosszúútját: a film anime-szegmense pont ez a történet, láthatjuk, hogy (ahogy Nicky is) szemtanúja lesz a szülei halálának — amit aztán sikeresen meg is bosszul és az elhozza neki a lelki megnyugvást. Mégsem tanul a saját életéből és megteszi ugyanazt, amit a szüleivel tettek gyerekkorában. Megrészegül saját kiválóságától és az előtte álló hatalomtól, és azt gondolja, az ő története más lesz, ő elkerülheti a sorsát. Persze minden percben tisztában van vele, hogy élete pengeélen táncol. Folyamatos készültségben él, eszelős, pszichopata testőrökkel veszi magát körül, ő maga is egy rettegett gyilkológép. A film vele foglalkozó jeleneteiben hullanak az emberek szép számmal, mégis csak a szülei halálának és a Menyasszonnyal való párbajnak van igazi súlya.

Amikor találkoznak, O-Ren fizikailag és átvitt értelemben is zsákutcában van: a hólepte kertből már nincs hová menekülnie, de kérdés az is, mi lenne vele, ha ő győzne a párbajban, hiszen testőreit elvesztette, miközben rengeteg ellensége van. Mégis, megpróbálta a legjobban kijátszani a lapjait, megpróbált gondos számítással, finoman adagolt áldozatokkal a lehető legjobb helyzetbe kerülni a végső párbajban: ott is, minden mozdulata kontrollált, alaposan kiszámított, egészen az utolsó másodpercekig. Hisz abban, hogy ahogy eddig mindent, ezt is túléli majd, és hisz önmagában, hogy majd innen is feláll, ha kell, elölről kezdve mindent. Csak amikor szembesülnie kell azzal, hogy a Menyasszony megállíthatatlan, hogy a halálosnak szánt vágásból is feláll, hullik le az álarc és lesz sebezhető, egy csapzott, zilált, félelemmel teli ember, akiben tudatosul, hogy most lehet, hogy az életével kell fizetnie a bűneiért. Az utolsó pengeváltáskor egy lapon van az összes tét, érezhető, hogy maximum hajszálnyi különbség van a két harcos esélyei között: aztán O-Ren az, aki hibázik. Szomorú és tragikus látvány, ahogy megskalpolt teste összeesik, és most először a Menyasszonynak is le kell ülnie. Ez az összecsapás már neki is majdnem sok volt.

A második kötetben Budd halála nem a menyasszony lelkén szárad, de nincs is igazi súlya: tulajdonképpen leszámolt a saját életével, tudja, hogy megérdemli a halált és nem is küzd ellene. Elle Driver pedig, ha megnyomorodva, megvakítva is, de életben marad. A rész valódi erkölcsi tétje Bill halála.

A Menyasszonyt itt utoléri a kísértés. Zseniális húzás ez a rendezőtől: nehéz lett volna erőszakban emelnie a tétet, még keményebb, még brutálisabb összecsapást kitalálnia, bedobja hát a családi idillt. A kislány O-Ren és Nicky után megint itt van egy gyerek, aki élhetne boldog családban is, ha szülei élete nem lenne veszélyben — ezúttal egymástól. Bill, akárcsak a Menyasszony, Beatrix, született gyilkos. Nem fél a haláltól és bármikor kész ölni. Ellentéten Vernitával, ő nem együttérzést, szánalmat próbál kiváltani a kislánnyal: vonzódik a Menyasszonyhoz és mint férfi, mint apa szeretné visszahódítani. Ha ez nem sikerül, kész ismét gyilkolni. A választás tehát a Menyasszonyé, aki egy hullahegyen mászott fel, hogy eljusson Billhez. Most pedig kiderül, hogy lehetne mégis anya, egykori szerelme, Bill mellett.

Dilemmája, bár a film szürreális világa által erősen sarkított, de mégsem abszurd: tulajdonképpen abban kellene döntenie, a lánya kedvéért visszatérjen-e egy bántalmazó kapcsolatba. Mert bár mind a ketten gyilkosok, nekik ez a vérükben van: más emberek életének elvételét ők nem tudják az átlagemberek erkölcsi normái szerint értékelni. Az egymás iránt érzett szeretet, hűség, lojalitás viszont pontosan ugyanolyan dinamika mentén alakul, mint mindenki másban; és visszatérni egy férfihez, aki egyszer már bizonyította, hogy képes bántani a párját, megalkuvás, az erkölcsi integritás feladása lenne. A két ragadozó között ráadásul tudjuk, hogy nem lehetséges kompromisszum. Így Beatrix életében először, és lehet, hogy utoljára lefekteti a lányát. A két filmben összesen nincs még egy olyan szomorú jelenet, mint amikor a kislány karjaiba teszi a babáját és lecsatolja, majd emlékbe ott hagyja a láncát. Itt a Menyasszony tulajdonképpen a halálba indul: O-Ren legyőzése is képessége határán volt, most pedig egykori mesterével kell majd párbajoznia. Lehet, hogy ez élete utolsó estéje. Iszonyú súlyos pillanatok ezek, amiket talán old az igazságszérumos jelenet, a szuperhősös fejtegetés, a híres poén a túlreagálásról, de aztán hangulatuk mégis visszatér az utolsó jelenetben. A Menyasszony győz, és bár tudja, hogy saját morális mércéje szerint igaza van, mégis könnyek között búcsúzik a szerelmétől, akit ő ölt meg.

Eddig tényleg nem tűnt még fel, mennyire fontos, amikor a főszereplők szembesülnek a halállal a Kill Billben. Pedig, ha elcsípjük ezeket a pillanatokat, még többet érthetünk meg a morális tanulságokból.

Vadkeleti hangulatok

Trychydts | | | 2021., április 07., 12:53 | | | Kategóriák: , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 894,75 km
Futás: 458,1 km

Hogy a hobbimat a családbarát zónában tudjam tartani, általában hajnalban szoktam gördeszkázni — így olyankor vagyok távol, amikor Nicoline leginkább még alszik. Kialakult azért egy jellegzetes szertartásunk: kb. fél öt körül, amikor én, még zombi-üzemmódban a kásámat készítem, előtántorog Zombiné, ad egy puszit és megkérdezi:

— Mész kalandozni?

— Hm-hm — mondom én, beszélni ugyanis még nem tudok, aztán gyengéden visszaforgatom kedves feleségem a hálószoba irányába. Ha beszélhetnék, elmondanám, hogy pont a kalandot érzem ebben az egészben a legkevésbé; hol felfedezőnek érzem magam, amikor eljutok oda, mint még soha, hol pedig egyszerűen csak csobbanok egyet a város hangulatában, amikor olyan környéket járok be egy kicsit jobban, amit már ismer.

Múlt hétvégén úgy alakult, hogy a kiválasztott útvonalaimon (már egyszer érintett környékekkel ismerkedtem egy kicsit jobban) totális vadkeleti hangulat fogadott mindenhol, ipari hangulattal, lekopott városrészekkel, sok rozsdával. Jól felfűszerezte mindezt a városszéli hangulat, amikor az ember ott áll a semmiben, és nemhogy aszfalt, de utcák sincsenek már. Aztán az ember ballag tovább a földúton, elér oda, ahol már megint van civilizáció, és a jól ismert “plonk”-kal koppan egyet a gördeszkája az úttesten (járda itt még nyilván nincs) és mehet tovább. Az egészben az volt az érdekes, hogy a városnak ezen a részén egyszer már áthaladtam, egy részét meg is kerültem, és mindeközben fogalmam sem volt róla, hogy ha csak egy kicsit mennék másfelé, ha egy utcán lefordulnék balra, ilyen helyeket találhatnék. Ilyenkor imádok budapesti lenni, és imádom, hogy előre tudhatom, sok ilyen napom lesz még.

A burkolattal is szerencsém volt ezen az úton, majdnem mindenhol jól tudtam haladni — a földutakon nyilván nem, de ott ez most nem zavart, ez most része volt az élménynek.

20210404_073641
Szuglói körvasút sor
20210404_080357
1158, Késmárk utca
20210404_081541
1158, Késmárk utca
20210404_090927
1163, Pesti Határút
20210404_092338
1160, Rákosvölgyi köz
20210404_094644
1106, Akna utca
20210404_090621
1106, Váltó utca
20210404_091703
1106, Váltó utca
20210404_085209
1163, Veres Péter út, Sashalom megálló
20210404_093041
1106, Rákos MÁV telep
20210404_093301
1106, Rákos MÁV Telep
20210404_093433
20210404_093617
1106, Keresztúri út
20210404_093606
1106, Keresztúri út
20210404_093743
1106, Keresztúri út
20210404_093947
1106, Porcelán utca
20210404_094237
1106, Porcelán utca

Félmaratonnal indult a hetem

Trychydts | | | 2021., március 29., 20:34 | | | Kategóriák: , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 783,27 km
Futás: 432,55 km

A negyedik félmaratonom volt — ezúttal a Spuri Nyuszi Hopp! virtuális versenyen indultam el. A hétvégi napjaimat inkább töltöm longboardozással (vasárnap pedig Nicoline-nal kirándultunk), de egy hétfő reggeli, intezívebb edzésnek tökéletesnek tűnt egy hétköznap reggeli teljesítés. Csak arra kellett vigyáznom, hogy biztos legyen elég időm hazaérni, akkor is, ha rossz formában vagyok, úgyhogy fél hat után nem sokkal ki is lőttem.

Két fok volt, szóval elég csípős volt a reggel, ráadásul tök sötét volt. Ellentétben az elégedetlen tömegekkel, nekem nem sok bajom van az óraátállítással, de idén azért nehéz volt szembesülni azzal, hogy hajnalban már megint sötét van. Már pont kezdtem beleélni magam a világosba, hogy aztán egyik pillanatról a másikra hátrébb csússzak egy órával. A rakpartról, a sötét égen még kristálytisztán ragyogott a telihold.

A félmaratonra egy nyerő stratégiám van: ugyanaz a trükk, amivel a főhős megnyeri az úszóversenyt a Gattacában. Nem gondolni arra, mi lesz a végén, nem tartalékolni az erőt: all in menni rögtön az elején. A logika az, hogy így is, úgy is elfáradok a végére, de amit már lefutottam, az már az enyém; annyi állóképességem pedig már simán van, hogy a távot mindenképpen befejezzem. A taktika kiválóan bevált most is, egy apró különbséggel: bár 18 kilométernél volt egy apró döccenő a közérzetemben, tulajdonképpen végig tartani tudtam egy kemény, egyenletes tempót. 9,4 km/h-s átlagsebességgel értem célba — ez nálam iszonyú jónak számít.

Persze nyilván az is sokat számított, hogy a szokásos reggeli 14 km-emre nem viszek magammal semmit inni, most pedig volt nálam hátizsák, benne két palack izotóniás ital-aminosav koktéllal. Ez az izmaimat is elég jól olajozta, és persze energiával is folyamatosan töltött fel.

Fantasztikus érzés megélni, mennyit fejlődtem állóképességben — kb. egy éve még a 10 km-el is megszenvedtem a Margit szigeten, amikor a járvány miatt ott hagytam az edzőtermet. Tavaly a szülinapomon, bár nem csinált ki, azért rendesen megéreztem az első félmaratonomat; most pedig kávéztam egyet édesanyámmal, utána hazamentem, felkaptam valamit és gond nélkül végigtoltam egy egész munkanapot.

Budatétény — Deák Ferenc híd — Csepel

Trychydts | | | 2021., március 28., 23:05 | | | Kategóriák: , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 783,27 km
Futás: 412,42 km

Úgy csusszantam át a negyven kilométeres határon, hogy szinte észre sem vettem. Soha nem mentem még ennyire messzire, de amikor Nicoline szembe jött az utcán hazafelé menet, lazán lepattantam a deszkáról, elkísértem földet venni és haza is cígöltem a zsákokat. Pedig új hajtási technikát is kipróbáltam, amitől tényleg sokkal gyorsabb lettem: a lezárt rakparton is sokkal gyorsabban követték egymást a hidat, mint legutóbb.

Dél-Budán eddig még szinte egyáltalán nem jártam. Ahogy nézegettem a térképet, feltűnt, hogy a Csepel-szigetre elvben át lehetne menni az M0-s hídján, a Deák Ferenc hídon is. Gondoltam, kipróbálom — ezzel egyben a terepet is felderítem valamelyest, mennyire érdemes ide visszatérni.

Tapasztalataim szerint abszolút: a XI. kerület innenső részét azért korábban kóstolgattam már, és az nem is volt rossz — vannak szép tágas utcák, viszonylag jól karbantartott betonnal; persze, mint mindenhol máshol, ez is lutri. Most a Petőfi hídon mentem át, és a Szerémi úton majd a Hauszmann Alapjos utcán csorogtam le a Tétényi útig, amin aztán elindultam lefelé. Hosszan, mentem lefelé, a klasszikus, XI. kerületi, lakótelepes, kertesházas feelingben, majd végül a Sáfrány utcánál kilyukadtam Albertfalva vasútállomásnál.

20210327_073740
20210327_074410
20210327_080914
20210327_075623
20210327_081435
20210327_081417

Innen egy darabig járda nélkül ment az út, némileg poszt-apokaliptikus környezetben, de aztán visszatért az előző feeling, talán egy kicsit régiesebb patinával, és hajthattam lefelé, immáron a Nagytétényi úton az M0-s felé. Elhagytam a Camponát, a Minta utcánál átbújtam az M0 alatt, és aztán a nagyon vidékies Tarkagéb utcán, egy megint csak kissé vadkeleties ízű alagút túloldalán leltem meg a feljárót a Deák Ferenc hídra. Bár a gyalogosforgalom látszólag sokkal barátságosabban van kiépítve, mint a Megyeri híd, nekem sokkal nagyobb para volt az átkelés, félúton a tériszony is rám tört közben. Óriási megkönnyebbüléssel ereszkedtem le a Csepel szigeti oldalon.

20210327_081704
20210327_082258
20210327_082439
20210327_082600
20210327_083435
20210327_082726
20210327_084344
20210327_084620
20210327_090207
20210327_091027
20210327_090201
20210327_091409
20210327_091430
20210327_091628
20210327_091944
20210327_091735
20210327_092422
20210327_092645
20210327_092727
20210327_092909
20210327_143400
20210327_093808

Innen lényegében egyetlen nyílegyenes út volt a csepeli biciklis átjáró a soroksári úti OBI felé, amit korábban már felfedeztem. Persze Csepel innen arrébb van, de végig lehet deszkával haladni: először egy törött-repedt betonúton, amiben az egyetlen jó dolog, hogy legalább van; aztán kiszélesedik, egyre simább lesz, néhol bicikliút is lesz belőle. Csepelen most nem kalandoztam el semerre, ugyanazon az útvonalon mentem ki, mint legutóbb be; aztán pedig a Soroksári úton a lehető legrövidebb úton visszatértem a lezárt rakpartra. Most sokkal jobban ki volt használva, mint hajnalban, de azért így is nagyon kényelmesen mehettem hazáig.

20210328_224639
20210327_095247
20210328_224605
20210327_095832
20210327_101424
20210327_111300

Variációk Alsórákosra + Erzsébetváros + Zugló + Angyalföld

Trychydts | | | 2021., március 27., 17:21 | | | Kategóriák: , ,

Bár az utóbbi időben elég sokszor eljátszottam, hogy megindultam a létező leggyorsabb útvonalon egy irányban, hogy aztán minél messzebbről tudjak visszafordulni, annak is megvan a maga varázsa, ha az ember nem csak átszáguld egy területen. A város hangulatát például sokkal jobban magába szívja az ember, ha kanyarog a különböző kis utcákon; ilyenkor érdemes arra figyelni, hogy sokat menjünk arra, amerre korábban nem. A tájékozódásomnak is sokat segít ez a fajta gördeszkázás: márpedig nekem minden segítségre szükségem van, amire csak szert tudok tenni. Borzasztó nehezen építek fel térbeli mentális reprezentációkat a fejemben: ha meg is tanulom, hogy lehet A pontból B-be és C-be eljutni, B-ből C-be attól még nem találok el. Ezek a térképek alapesetben teljesen különálló foszlányként élnek a fejemben — sok-sok gyakorlat és helyismeret kell ahhoz, hogy össze tudjam kapcsolni őket. A héten ezt gyakoroltam; a munkaidő előtti gördeszkázás amúgy is jóval kevésbé stresszes, ha a végpont nincs nagyon messze és nem kell azon izgulnom, hazaérek-e időre.

Úgyhogy pénteken a Ferdinád hídon való átkelés után nem zúztam végig a Podmaniczky utcán, hanem egy cikk-cakkban indultam meg a Keleti felé. A Városligetet nem is érintettem, találtam viszont pár nagyon hangulatos zuglói utcát, aztán sikerült a volt gimnáziumomba is belefutnom. Végül aztán a Mogyoródi úton indultam el tovább kifelé, de az első adandó alkalommal visszatértem a kisebb zuglói utcákig, és így mentem fel Alsósrákosig.

20210326_054407
20210326_054544
20210326_061434
20210326_061606
20210326_060505
20210326_060259
20210326_142941
20210326_063924
20210326_064103
20210326_061606
20210326_064836
20210326_064938

Alsórákost amúgy egyszer már megjártam a héten: akkor a Kerepesi utat próbáltam ki, és onnan kanyarodtam vissza a Rákos partjához, és végül onnan választottam egy teljesen másik utat hazafelé, javarészt a Körvasút sor vonalában. Akkor a Telepes utcán mentem vissza a belvárosba, tegnap viszont Rákosrendezőnél átvágtam Angyalföldre és ott krúzolgattam a Kassai utca elejéig — onnan már nem sok felfedeznivaló van nekem, minden alternatív útvonalat ismerek hazáig.

20210326_065958
20210326_072542
20210324_062507
20210324_063544
20210324_063453
20210324_065013
20210324_064555
20210324_065625
20210324_073156
20210324_072128
20210324_072559
20210324_073708
20210324_074908

A szekrény túlsó oldalán (Dunakeszi máshonnan)

Trychydts | | | 2021., március 22., 16:43 | | | Kategóriák: , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 703,08 km
Futás: 398,44 km

Gyerekkoromban, amikor halálra untam magam egy nyaraláson, megváltásként érkezett édesanyám ajándéka: Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény C. S. Lewistól. Vasárnap kb. annyira izgatottan fedeztem fel a második gördeszkás átjárómat Dunakeszire, mint amikor a gyerekek átjutnak a szekrény hátulján Narniába.

20210321_083526

A térképen már többször kinéztem magamnak ezt az átjárót az M0-s alatt, de soha nem sikerült idekeverednem. Nem is annyira egyszerű a navigáció, ha az ember gyalogosan járható utat szeretne, én meg ugye nem vagyok egy nagy navigátor. Messze is van, és fogalmam sem volt, be lehet-e jutni innen Dunakeszi belterületére.Nagyon szerettem volna egy alternatív útvonalat találni; ez a kulcs ahhoz, hogy tehessek egy normál hurkot a városon kívül is, anélkül, hogy ugyanazon az útvonalon kéne ki- meg bemennem.

Végül aztán imádott Újpestemen, a Nádor és a Sporttelep utcán mentem ki Káposztásmegyerre, a Farkaserdő utca aztán szépen kivitt az Íves útig. Kíváncsi voltam, lesz-e járda végig, de volt. Mi több, folytatódott a túloldalon is, itt ugyanis hosszan-hosszan a dunakeszi bevásárlóközpont területén kell hajtani a belváros felé; a járda, gondolom, ahhoz kell, hogy Káposztásmegyer széléről ki lehessen ugrani az Auchanba bevásárolni.

20210321_074514
20210321_075557
20210321_075747
20210321_080015
20210321_082305
20210321_081321
20210321_081807
20210321_083813

A bevásárlóközpont végtelen betonrengete után (gördeszkával ez egy piece of cake) már csak a megfelelő utat kell megtalálni — nem egy nagy szám, csak hát a központ körül ugye spagettiként tekeregnek a különböző bekötőutak és körforgalmak. Végül a Pallag utca volt a nyerő, mindenféle kerülőút csak és kizárólag a térképen létezik, a valóságban már nem. Ez cserébe majdnem végig járható, néhány tíz méteren kellett csak kézbe vennem a deszkát, de a forgalom végig szépen le van választva az autóktól.

20210321_084401
20210321_085424
20210321_090342

Dunakeszire beérve már nem terveztem nagyobb mászkálást: egy kis kör után mentem vissza a bicikliútra. Ezzel a rövid résszel a város nem lopta magát nagyobb bele a szívembe: néhol a járda csak ötven éves, szétrepedezett betonlapokat jelentett, néha még ezt sem. Volt azért pár hangulatos, görbe utca, meg, mérsékelt örömömre, néhány földút is — például a Nagykert köz folytatása is, amin visszatértem a bicikliútra. Onnan aztán megállás nélkül toltam haza hazáig. Legközelebb ez pont visszafelé lesz majd: a bickliúton megyek majd ki Dunakeszire, elmegyek valameddig, megnézem a városnak azt a részét, aztán hátul, Káposztásmegyer felé megyek majd haza. Így simán átlépem majd a 40 km-t (ez így most 36,7 volt).

20210321_091932
20210321_092944
20210321_094842
20210321_095607

Hú de megszívattam magam (Budakeszi, Budaörs)

Trychydts | | | 2021., március 20., 18:41 | | | Kategóriák: , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 666,34 km
Futás: 384,99 km

Amióta rendszeresen megyek 30 kilométer fölött, mindig benne van a pakliban, hogy gyalogolok egy kicsit. Elfogy a járda, a kerülő óriási lenne a következő alternatív útvonalig vagy egyenesen visszafelé kellene mennem; és amúgy is, arra az útvonalra vagyok kíváncsi, amit kinéztem magamnak. Úgyhogy ilyenkor leszállok a deszkáról és sétálok, amíg megint nem lesz alkalmas terep. Belefér. Ez a mai nap azonban nagyobb szippantás volt a kelleténél.

Kinéztem magamnak a térképen Budakeszit — gondoltam, felmegyek a Budakeszi úton, visszakerülök Budaörs felé, csak lesz valami járda vagy bicikliút vagy valami. Hehehehe.

A Budakeszi út felfelé eddigi pályafutásom durvább kihívásai között szerepel, de nem baj, amióta megtudtam, hogy édesanyám ténylegesen megnézte a skoggingos bejegyzésem alatti videót, azóta különösen inspirált vagyok, hogy ezt gyakoroltam. Úgyhogy ezzel nyomtam felfelé — tüdőszakasztó menet volt, de felértem. Persze itt sem volt végig járda, kicsit sétálnom kellett, aztán kipróbálhattam, hogyan birkóznak meg a Shark kerekeim a kemény földúttal — végül is egész jól, de azért nem véletlen, hogy az erdei gördeszkázás még nem olimpiai sportág. Aztán már benn is voltam Budakeszin — egy jó hosszú, velőt rázó ereszkedés, és el is kezdhettem keresni az utat Budaörs felé.

20210320_071610
Itt jöttem fel, meg még aztán jó sokáig hasonlóan meredek lejtőn.
20210320_073020
20210320_072957
20210320_080403
20210320_082713

Itt jött aztán a kellemetlen meglepetés: amennyire ezt fel tudtam deríteni, Budakesziről nem vezet olyan út Budaörsre, ami gyalogosoknak/bringásoknak lenne szánva — márpedig szeretne a fene nagy forgalmú, több sávos úton longboardozni az ember. Félreálltam, megnéztem, milyen gyalogos útvonalakat javasol Budaörsre a Google maps, ami teljesen egyértelmű volt: át kell vágnom a hegyeken. Valamennyire ismerem azt a terepet, tudtam, hogy ott nem lesz betonút. Mindegy, ezt a békát le kellett nyelnem, nekivágtam.

Gyönyörű, sima betonút vezetett az első három kilométeren a vízművek egyik telepéig — élveztem is volna, ha nem tudtam volna, mi jön. Aztán a betonút tényleg elfogyott, és egy kavicsos-meredek földúton kellett elindulnom felfelé, gyalog, motoros cuccban, gördeszkás cipővel, longboarddal a kezemben. 3 kilométer persze nem olyan sok, és az is adott némi elégtételt, hogy az út végül gyerekkorom egyik ikonikus helyszínén, a Budaörsi Kopárokon vezetett át. Leereszkedtem Budaörsre, aztán amint végre lett aszfalt, ismét deszkára pattantam.

20210320_084941
20210320_090417
20210320_090803
A gyalogút kezdete…
20210320_095058
20210320_101158
… és vége.

Innentől kezdve jelentős könnyebbség volt, hogy Budaörs lényegében egésze Budapest felé lejt — egy-két extra kaptató adódott még út közben. Budaörsön persze lett volna bőven felfedezni való, de már megvolt a kellő mennyiségű kaland mára. Inkább csak nyomtam végig az egyes mentén — Kelenföldön pedig már nagyjából ismerem a járást a gazdagréti kalandom óta. Semmi kedvem nem volt a Bartók Béla úthoz, inkább elkanyarodtam a BAH csomópont felé és életemben először leereszkedtem deszkával az Alkotás úton.

20210320_101812
20210320_102214
20210320_103337
20210320_104400
20210320_112646

1000!

Trychydts | | | 2021., március 19., 23:14 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 634,89 km
Futás: 370,65 km

Ezt azért nem gondoltam volna, amikor tizenhét hónapja belevágtam az életmódváltásba. Kezdjük ott, hogy elképzelni sem tudtam volna, hogy valaha is tízesével teszem majd meg a kilométereket gördeszkával, vagy hogy egyáltalán, gördeszkázni fogok. (Mint oly sokakat, engem is Tony Hawk szippantott be — akit amúgy csak a Slamből ismertem, de aztán szembejött velem a Youtube-on és megadta az inspirációt.) Egyelőre az lett az a testmozgás, amihez kedvem is van, nem csak kötelességtudatból csinálom. Ráadásul emellett még a futás is jól esik némi változatosságképpen.

Hogy kellőképpen megadjam a módját a dolognak, a Szigetre mentem ki, ahol a tudásomat stabilizáltam, mielőtt kimentem volna az utcákra. Persze, ha igazán adnék a formára, Terényben gurultam volna egyet, de ezt az adott körülmények között elengedtem. Hogy ne csak menjek körbe-körbe, technikát gyakorolgattam egy kicsit, sőt, megpróbáltam lábletétel nélkül haladni. Elsőre sikerült — amúgy annak a francia fickónak a videójából vettem le, akitől (mások mellett) az alapokat is megtanultam. Vagy 30 métert haladtam, kb. 3 km/h-val, szóval azért nagyon nem szántottam fel a betont.

1000 kilométer amúgy szép táv, mondjuk olyan, mintha elmentem volna Komáromtól Kölnig.

Angyalföldi chill

Trychydts | | | 2021., március 19., 17:03 | | | Kategóriák: , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 615,94 km
Futás: 370,65 km

Vác után, hétfőn nem volt kedvem semmi grandiózushoz, pláne hétköznap hajnalban. Megnéztem pár, eddig be nem járt utcát Angyalföldön, kipróbáltam a Tatai utat, amit futás közben fedeztem fel. Megnéztem, milyen longboarddal a Népsziget: az aszfalt nem egy leányálom, de a célnak megfelel, mondjuk ha az ember kerülni akar egy kicsit a Váci útról. Kicsit gurulgattam a Marina-parton, aztán a Duna-parton hazajöttem; két és fél óra volt az egész, háromnegyed nyolckor már a kávémat főztem. 18 és fél kilométer volt az egész, edzésnek nem valami nagy szám, de a célnak azért megfelelt.

Gyönyörű reggel volt, és elég csendes helyeket választottam. Hajnaltájt gyakran érzi úgy az ember, hogy szinte egyedül van a még alig ébredező várossal. A gördeszka meg, ahogy szabadon suhan az utca felett, még rá is erősít erre az álomszerű érzésre.

20210316_053728
20210316_063339
20210316_063351
20210316_063906
20210316_064054
20210316_064657
20210316_064938
20210316_065352
20210316_065613
20210316_065618

Vác!

Trychydts | | | 2021., március 19., 9:08 | | | Kategóriák: , ,

Az út Vácra gyerekkorom egyik meghatározó és állandó élménye: hétvégén összepakoltunk és elindultunk Kisgombásra a nagymamámhoz. Erős negyven perces út volt ez, nyaranta gyakran megálltunk a Pingvin cukrászdában fagyizni egyet. Nyilván elkezdtem agyalni rajta, hogy lehetne megoldani, hogy kiguruljak Vácra, főleg, amióta átléptem a harminc kilométeres távot városon belül. Oda-vissza ez nyilván kívül van a lehetőségeimen, legalábbis nem hiszem, hogy képes lennék legurulni 70+ kilométert egy napon. Viszont Nicoline is eléggé szereti a várost… úgyhogy elég könnyen sikerült rábeszélnem, hogy menjünk oda piknikezni — én longboarddal mennék, ő kocsival, flangálunk egyet, aztán hazahoz. Igazi kis intermodális kirándulás. A 15-i hévége pont jó választásnak tűnt.

Amióta tudom, hogy van bicikliút a kettes mentén, nem aggódtam túlzottan — van egy kollégám, aki rendszeresen elteker Dunakesziről Vácra, tehát csak az oda való kijutásról nem volt eddig tapasztalatom. Azt sem tudtam, mennyire lesz ez más, mint a városban rohangálás — ami azért mindig egy nagyon dinamikus élmény, le-fel kell menni a padkákról, piros lámpák vannak, gyalogosokat kell kerülgetni, rossz minőségű betonon bukdácsolni. Úgy sejtettem, hogy a városon kívüli haladás ennél biztos egyenletesebb lesz — nem tudtam, ez jobban vagy kevésbé bizonyul majd megterhelőnek.

Ameddig lehetett, a Duna mellett mentem kifelé a városból, hogy ne kelljen századjára is a Váci utat koptatnom — a Duna Plazánál kanyarodtam rá, ahonnan viszont nagyon sima volt az út kifelé a városból. A kettes leágazásánál ittam egy nagyot az energiakoktélomból, aztán vettem egy nagy levegőt és nekivágtam.

20210315_110814

A bicikliút nem megy be rögtön Dunakeszire: a kettes túloldalára kanyarodva sokáig a város mögött vezet. Onnantól kezdve viszont szinte folyamatosan település mellett vezet egészen Gödig. Itt megleptem Baluékat — amikor a láttam, hogy a birtok mellett vezet el az út, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Dumáltunk egy kicsit a kertben ülve, kaptam egy meggyszörpöt, integettem a csajoknak az ablakban, aztán indultam tovább Vác felé.

20210315_112805
20210315_113757
20210315_113610_001
20210315_114831
20210315_120027
20210315_121258
20210315_120719
20210315_122339

Baluéktól egészen Göd határáig azon az úton kellett gurulnom a gáton, ahol már nagyon sokat mászkáltam vele az elmúlt években; kicsit rám is jött a melankólia meg a nosztalgia. Göd után Sződliget mellett inkább csak elmegy az út, és ha meg is érkezik az ember Vácra, sokáig egy kis erdei bicikliúton kell haladni, amíg az ember egy parkba kiérve végre megláthatja a város jellegzetes házait. Itt azért nem álltam meg — Nicoline még csak akkor vette fel az ebédünket Gödön. Hajtottam tovább a Duna-parton, aztán végre találtam egy utcát, amelyik nem volt macskaköves, ezen mentem fel a kettesig, ahol aztán végül úgy döntöttem, abbahagyom és bevárom a feleségemet.

20210315_131935
20210315_141040
20210315_120438
20210315_135745
20210315_134102
20210315_141349
20210315_143926

Ebédelni Nyulason ebédeltünk, isteni fish&chipset, a gödi A Hal étteremből — piszok jól esett, mint ahogy a nyitott csomagtartóban üldögélni sem volt olyan rossz. Nyulas amúgy egy elég kellemes, békebeli hely, gondolom, nem lehet rossz egy hétvégi teleknek – a kilátás mindenesetre gyönyörű.

20210315_151630

Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de halálosan kimerült sem voltam. Vácnál már elég gyakran cserélgettem a lábaimat, meg igyekeztem a bokámat is pihentetni, amennyire ez lehetséges — tulajdonképpen nem tudom, meddig bírtam volna még. Az biztos, hogy ilyen hosszú távokra menni egészen más, mint Budapesten belül kalandozni — néha nagyon megütött a távolság érzete, meg hogy mennyire kicsi vagyok az egész úthoz képest. Városon belül nagyon ritkán érzem, hogy messze lennék valahonnan. Nyilván most sem az arizonai sivatagon vágtam át az autópályán, de ha amikor fáradságot éreztem, az inkább volt mentális, mint fizikai. Ebéd után simán belefért nekem még egy nyolcvan perces séta Vác belvárosában.

Ha nem lenne járvány, nyilván könnyebben szánnám rá magam ilyesmire — nekivágnék hajnalban, aztán hazajönnék egy reggeli vonattal és már simán bruncholhatnánk együtt Nicoline-nal. Így azért kicsit több szervezést igényel a dolog, de azért még biztos bevállalok egy-két hasonlót a tavasszal meg nyáron.

Üröm, Csillaghegy

Trychydts | | | 2021., március 18., 16:37 | | | Kategóriák: , ,

— Hová mész?

— Kiugrom Ürömre.

— Ha-ha-ha, te nem vagy normális.

[…]

— Szóval akkor, hová mész?

— Mondtam már: Ürömre.

— Azt hittem, csak viccelsz.

— Nicoline kapcsol

Nézegettem a térképen, merre lehetne menni, és Üröm nem tűnt elérhetetlennek. Úgy tűnt, ha lesz is út járda nélkül, az is csak nagyon kis forgalmú lehet — amúgy meg úgy tűnt, nagyjából össze van épülve Budapesttel.

A Laktanya utca egy szuper kis egérút a Szentendrei úthoz képest, remekül ki lehet surranni vele a HÉV-megállóból észak felé. Aztán, amikor eljött az ideje, elkezdtem kifelé cikcakkozni, hogy aztán végül, jó sok szinte néptelen utcákon való sima gurulás után, a Pomázi útról forduljak rá a Bécsi útra. A 10-es elkerülőnél, hogy nem kelljen szenvednem a gyalázatos járdával a viszonylag erős szmogban, inkább felkaptattam Ürömhegy első utcáján. Innentől kezdve kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de kapaszkodnom kellett felfelé Üröm főteréig, ahol aztán szépen irányba fordultam Csillaghegy felé.

20210313_140622
20210313_143527
20210313_143724
20210313_144446
20210313_150506
20210313_150452
20210313_150108
20210313_152655
20210313_154533
20210313_151729
20210313_155626
20210313_160051

Ezekkel a nagy kaptatásokkal alapvetően nincs bajom. Egy dolgot lehet csak jól megszívni velük: a lefelé utat. Járdán lefelé nyomni semmiképpen sem könnyű: slide-olni nem is tudok, de ha tudnék, sem lenne biztonságos vagy egyáltalán, könnyen kivitelezhető; amúgy meg fékeznem kell. Jó esetben azért tudok gurulni legalább egy kicsit, rosszabb esetben meg olyan vagyok, mint egy kerekes kenguru; aztán van a legrosszabb eset, hogy egyszerűen nem tudom olyan rövid időre felemelni a hajtó lábamat, hogy a deszka ne gyorsuljon veszélyes ütemben. Úgyhogy az ember ilyenkor sétál lefelé, motoros cuccban, gördeszkát lóbálva a kezében. Mindegy, ez most valahogy nem zavart, a meredek lejtőknek meg előnye mindenképpen van: legalább hamar véget érnek.

A Királyok útja helyett a Római Partot erőltettem, amíg volt értelme, aztán pedig a vasúti hídon mentem át Pestre. A Váci utat sikerült teljesen mellőznöm: kicsit kerültem, és végül Angyalföldön keresztül, a Kassákon értem haza. 30 km volt összesen, szóval nem egy eszelősen nagy táv, de megint kidugtam egy kicsit az orrom Pest megyébe: ezeket az utakat mindig többre értékelem egy kicsit.

20210313_160243
20210313_161058
20210313_162126
20210313_173317

Rákospalota-Újpest revisited

Trychydts | | | 2021., március 16., 22:40 | | | Kategóriák: , ,

Múlt héten többször is visszatértem Rákospalotára, illetve Újpestre — remekül át lehet járni a két városrész között és ezt erősen ki is használtam. Gördeszkázásra mindkét hely tökéletes: sok a viszonylag jó állapotú járda és van egy csomó alternatív útvonal, amit lehet próbálgatni, ráadásul a város textúrája is nagyon változatos errefelé. Kicsit több, mint húsz éve gyakran megfordultam Újpesten, de akkor persze semmit nem érzékeltem abból, mi merre van.

Viszonylag kis erőfeszítéssel tudok így új helyekre jutni, és ezek a körök pont beleférnek abba a három órába, amit a reggeli munkakezdés előtt össze tudok kaparni magamnak. Igaz, ehhez adott esetben negyed ötkor kell kelnem, hogy ötkor ellökhessem magam a ház elől, de mindig úgy érzem, hogy megéri.

A Pólus centerhez is kinéztem egyik nap — ez sem volt különösebben messze, de mégiscsak egy szimbolikus jelentőségű hely az életemben — az első bevásárlóközpont volt Budapesten és nekem akkor még elérhetetlen messzinek tűnt; már csak azért is, mert fogalmam sem lett volna, merre induljak.

Az M3 felvezetőn, illetve a vasútvonalakon való átkelés jelenti ezeknek az utaknak a fő kihívását — bár általában nem nézem nagyon sokat, merre megyek, amíg el nem kell indulnom hazafelé, ezeket a kereszteződéseket mindig jó előre ki kell néznem és gondosan oda kell navigálnom — ami sajnos még mindig nem az erősségem.

20210311_054102
20210311_065319
20210311_061454
20210311_131138
20210309_063729
20210309_064902
20210309_070650
20210309_064914
20210309_072725
20210309_074418
2021-03-09_08_37_53_324_0
20210309_064243

Pestszenterzsébet/Pesterzsébet/Nagykőrösi út/Kispest

Trychydts | | | 2021., március 16., 22:20 | | | Kategóriák: , ,

Tök érdekes, mennyire megváltozik a gördeszkázás jellege, ha van benne valami küldetés. Elég lazán beszéltük meg Petiékkel, hogy ha úgy alakul, akkor majd arra gurulok és összefutunk, de amint elkezdtünk egyeztetni, rögtön úgy éreztem, van egy cél, ahová el kell jutnom és meg kell dolgoznom.

Persze ez nem ilyen egyszerű, ha az ember nem tudja, végül milyen terepen kell mennie — most pedig végül alaposan megszívtam. A Soroksári-úton húztam ki a Határ útig, onnan kezdtem meg a felfedezést. Pestszenterzsébet és Pesterzsébet aránylag adta magát, viszonylag simán haladtam — aztán a kertvárosias rész hozta az első nehézséget — iszonyatos állapotú beton, néha csak hepehupás, beton járólapok, jól lelassultam. De ezt meg megoldottam volna, az új deszkám is jobban veszi ezeket az akadályokat meg a technikám is egyre stabilabb.

20210306_223713
20210306_074652
20210306_074152
20210306_081955
20210306_075306
20210306_082642

Az első meglepetés az volt, amikor a Szentlőrinci úton, amin át akartam kelni az M5 túloldalára, a Nagykőrösi úthoz, elfogyott alattam a járda. Kezdődhetett hát megint a séta deszkával a kezemben, aztán mászhattam át az autópálya felett mindenféle gyalogösvényeken — akkor már kb. biztos volt, hogy kilencre nem leszek Petiéknél. Szerencsére ráértek.

Aztán kiderült, hogy a Nagykőrösi útnak ezen a külső szakaszán sincs járda, csak buszmegállók vannak itt-ott, úgyhogy folytatódhatott tovább a séta a préri mellett, csak most az ellenkező irányba. Cserébe megkaptam azt a romantikát, hogy az első centi járdától kezdhettem a gördeszkázást — ráadásul mint kiderült, az Ecseri piac is itt van, amiről korábban csak hallottam. Innen vettem be magam Kispest kertvárosi házai közé — a járda olyan volt, amilyen, néha egészen tűrhető, néha hosszú szakaszon púposodott a gyökerek miatt. De aztán csak sikerült csatlakoznom Petiékhez, kicsit dumálgattunk, a lányok pedig kipróbálták a deszkámat.

20210306_084808
20210306_084425
20210306_085028
20210306_085647
20210306_090229
20210306_090507
20210306_091600

Mivel még szerettem volna pár plusz kilométert tenni a kerekekbe, innen nem egyből hazaindultam, kerültem egy kisebbet a Fiumei út felé. Ez a múltkor is nagyon bejött, de most kipróbálhattam visszafelé, lejtmenetben. Klassz kis levezetés volt, nagyon élveztem.

Ez volt a Bioteches kulacsom felvezető köre, a spéci aminosav-izontóniás ital koktéllal, amit azóta is iszom ezeken a hosszabb utakon. Frankón bevált, szomjas sem voltam végig, és otthon kellően olajozott izmokkal tértem, haza, nem akartam kilehelni a lelkem a kapuban.

20210306_105010
20210306_110022
20210306_110202

Futás update

Trychydts | | | 2021., március 14., 22:08 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 561,12 km
Futás: 370,65 km

A tavaszi margitszigeti futószezont a magam részéről bezártam. Egy éve is ugyanígy döntöttem, kábé ugyanezen okokból: ahogy jön a jó idő, úgy bújnak elő a tapírok, akiknek egy világjárvány közepén is muszáj haverokkal bolyban futniuk, védőtávolság nélkül előzniük vagy szembe menniük a kijelölt menetiránnyal.

Szerencsére sikerült egy egész jó kis alternatív kört kiszemelnem magamnak: végigfutok a rakparton az Árpád-hídig, onnan egy kicsit tovább, a Marina-telepen el egészen a Népszigetig, ott végig a vasúti átjáróig, aztán a Váci úttal valahogy párhuzamosan haza. Ez utóbbit többféleképpen is tudom variálni, de ami a legfontosabb: van olyan útvonal, ami ezer százalékban, biztonsági tartalékkal együtt belefér abba a két órába, amit hétköznap futásra tudok szánni. A költözés óta 13,5-14 kilométer a napi penzumom — ennyi jött ki abból, hogy oda-vissza futok a Szigetig, ott pedig tolok két kört. Szerencsére ennyi ezekből az alternatív nyomvonalakból is simán kijön, és még másokkal sem kell kerülgetnünk egymást.

A szezonzáró futásomon amúgy fél kört még a Szigeten tettem meg, de aztán annyira tele lett a búrám, hogy az átfutottam az Árpád hídon, aztán fel egészen a Pálvölgyi cseppkőbarlangig, és onnan csordogáltam hazafelé. Mondjuk aznap két óránál többem volt kiereszteni a gőzt.

Mostanában ismét zenét hallgatok, a Pod Save America zsibbasztóan unalmas az új adminisztráció beiktatása óta, új könyvet meg nem találtam. A zene ráadásul tényleg lendületet ad, kimutathatóan jobb a teljesítményem, mint szöveghallgatásra.

Eljátszottam a gondolattal, akarok-e maratonra készülni, egyelőre nem akarok. A futás az mozgás, amit akkor csinálok, ha nincs időm longboardozni vagy ha muszáj egy kicsit kilazítanom magam. Egy maratonos készülés ennél nagyobb elkötelezettséget igényelne.

Üllői út — a szakasz álmaimból

Trychydts | | | 2021., március 11., 15:18 | | | Kategóriák:

A múltkor említettem, hogy az Üllői út egyik szakasza gyakran összeolvad álmomban Bristol egyik városrészével. A múltkor sikerült megcsípnem azt a szakaszt, ami az álombeli helyszín budapesti eleme. Ez az:

20210306_101158

A Rubikon túlpartjáról

Trychydts | | | 2021., március 08., 22:04 | | | Kategóriák:

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 490,09 km
Futás: 342,5 km

Ha igaz az, amit mindeddig gondoltam a világról, fordulóponthoz érkezett az életem. Meghoztam egy döntést és most már aligha lehetek még egyszer ugyanaz az ember, aki korábban voltam. Sokat tépelődtem, hogy ez-e a helyes lépés, de végül elszántam magam.

Vettem egy shakert.

Ez a kis, mindenféle fitnesszporok oldására használatos műanyag edény mindeddig a reménytelen sportemberekkel volt egyenlő a szememben. Tipikus felhasználója egy szépen kiizmolt, fiatal férfi, aki a keskeny öltözőpadon ül az edzőteremben, sporttáskája és szétpakolt cuccai kb. nyolc-tíz készülődni kívánó embertől veszik el a helyet. Őt ez nem érdekli, ásványvizes palackból vizet tölt a shakerébe, ráteszi a fehérjeport, összerázza, lecsavarja a tetejét és megissza, magasról tojva a körülötte nyomorkodó pórnépekre. Szoborszerű arca átszellemülten tükrözi a megkönnyebbülést: izmai végre regenerálódásnak indultak.

Fehérjeport persze én is fogyasztok; elég hamar kiderült, hogy enélkül nélkül nem fogom bírni a korábbiakhoz képest extrém megterhelést. Az elmúlt másfél évben jó pár kilót benyomtam mindenféle táplálékkiegészítőkből: eddig azonban megoldottam shaker nélkül. Utolsó védváramat az előző munkahelyemtől kapott, fedeles kávés poharak jelentették: ezeken csak egy-két kisebb lyukat kellett befogni, hogy rögtönzött shakerként szolgáljanak. Aztán csak elegem lett a szivárgásból az ujjam mentén néha kifolyó trutyiból és csak megvettem a saját shakeremet. Remélem, nem feleződik meg az IQ-m csak ettől, vagy ha igen, legalább nem egyből.

Az utolsó lökést amúgy az jelentette, hogy a fehérje mellett most már aminosavat is rendszeresen iszom. Eddig leginkább csak egy-egy fehérjét váltottam ki vele: kalória nincs benne, de az izmaimat szépen megolajozza, úgyhogy közvetlenül edzés előtt fogyasztva egész hatékony volt. Ugyanakkor az első dobozt, ki tudja, milyen elmebaj hatására, bodzás ízben rendeltem meg — márpedig a fitnessvilágban ezek az extra ízek tudnak borzalmasan elsülni.Terényben, ahol először próbáltam ki az esti futásokhoz, semmilyen shakerpótlék nem volt nálam, a fehérjét is, ezt is villával kevertem össze egy pohárban. Iszonyatos volt, kábé olyan volt, mint az undorító, meghatározhatatlan halmazállapotú, transzdimenzionális váladék, amit Lovecraft Shub-Niggurathjának, az Erdők Fekete Kecséjének a hasáról nyalogat le az ember. Rázva azért jobb: akkor csak olyan, mint a kagylónyálban oldott csivavaagyvelő.

Kisebb csodának tekintettem, hogy elfogyott a 600 grammos adag, nem is rendeltem utána; másodjára már maradtam a basic citromos teás változatnál. Most ezt iszom gördeszkázás közben, 1:1 arányban keverve az izotóniás lötyivel; igaz, ehhez az útravalóhoz nem kell shaker, mert egy félgallonos kulacsot is rendeltem, aminek a szája pont úgy van kialakítva, hogy ezeket a porokat jól bele lehessen lapátolni. Az extra adagokat viszont könnyebben és szivárgásmentesebben tudom ihatóvá alakítani.

Mostantól tehát sportembernek is nevezhet, aki akar. De legalább edzőterembe nem járok, így csak Nicoline-t idegesíti, amikor beterítem a fél lakást, miközben lehántom magamról a longboardos cuccaimat.

Elhagytam Budapestet

Trychydts | | | 2021., március 02., 18:00 | | | Kategóriák: , , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 445,11 km
Futás: 310,57 km

Eljutottam oda, hogy a 14 kilométeres edzések azok, amikor lazítok: tök jól kimozgatják a lábamat (elsősorban a vádlim szorul rá erre) a hosszabb gördeszkázások után. De amióta tényleg sokat gurulok, azóta a futásom is sokkal robbanékonyabb lett, 7,5 km/h helyet 8-9-cel szoktam futni újabban — ez elég komoly előrelépés ezen a távolságon. Versenyeken persze sokszor futok gyorsabban, arra zéró motivációm volt, hogy mondjuk egy kedd vagy egy szerda reggel kihajtsam a belemet — most is magamtól gyorsultam be.

Ha longboardozás van betervezve másnapra, akkor most már öt óra helyett fél ötkor kelek — így van annyi időm, hogy egy-egy normális körre is elmenjek a városban — múlt hét pénteken például a Rákos-patak partjára ugrottam vissza.

20210226_061644
20210226_065942
20210226_065648
20210226_070201
20210226_071953

Hétvégén viszont mindkét nap sikerült kigördeszkáznom Budapestről; ez mondjuk nem jelent sokkal több gördeszkázást (bár a hatvan kilométert azért átléptem két nap alatt), inkább csak szimbolikus jelentősége van a szememben. A szombati nap összességében véve egy nagyon jól sikerült túra volt: Pesten mentem fel a Megyeri hídig, átkeltem a túloldalra, utána az Omszki tónál eldöntöttem, hogy kicsit bemegyek Budakalászra, és a Szentrendrei úton megyek haza.

20210227_074358
Kifelé a Megyeri úton
20210227_074346
Szilas patak
20210227_075155
Bicikliút a kettes mellett — simán kivisz a Megyeri hídig
20210227_075939
20210227_080147
20210227_080415

Két kisebb probléma adódott mindössze. Az egyik a Megyeri híd gyalogjárójának kialakítása volt: miközben egy magas kerítés választja el az úttestől, alul van egy széles rés, ahol simán kiférne a deszkám. Bár nem esek túl gyakran, már láttam magam előtt, hogy elhasalok, a deszkám kilő alólam, és mint levél a postaládába, kicsusszan az autók alá. Úgyhogy nem sokat lazítottam, hajtottam végig — így abszolút kontroll alatt van a longboard, viszont persze sokkal fárasztóbb is a haladás. Meg azért nem bántam, a gyalogjáró tele van apró kavicsokkal, amikben rossz esetben el is lehet akadni. A másik váratlan helyzet pedig az volt, amikor Budakalász határában (bár házak továbbra is voltak) egyszer csak megvolt a gyalogjáró. Mivel nem volt kedvem ebben a forgalomban belekezdeni az országúti gördeszkázásba, ezért inkább sétáltam addig, amíg egy lakótelep szélén nem lett járdám megint.

20210227_084352
20210227_090811
20210227_091159_001
20210227_091209

20210227_091430
20210227_091651
20210227_093433

Meglátogattam a békásmegyeri piacot, aztán elindultam hazafelé: sajna már túl fáradt voltam ahhoz, hogy variáljak az utcákon, végigzúztam a Szentendrei úton, az Árpád híd után pedig a Váci úton és kész. A Váci amúgy nagyon sokszor adódik default útvonalként, de erre szerencsére már odafelé gondoltam, és akkor inkább másfelé mentem — így szombaton csak egyszer került sorra a belső szakasza.

20210227_094539
20210227_101308

Ennél jóval nagyobb szívás volt a vasárnap, amikor a (Külső) Szilágyi úton próbáltam meg bejutni Dunakeszire. A Szilágyi út viszont egy valódi göreszkás horror: majdnem végig tele van tízcentis, mély, az út teljes szélességén végighúzódó repedésekkel, sokszor felfelé kunkorodó peremekkel. A csak úgy simán repedezett beton most már egyre ritkábban jelent problémát, ahogy fejlődik a technikám, de ezek a tankakadályok piszkosul lelassítottak és irritáltak is. Itt-ott volt egy-két párhuzamos járda, ahol el lehetett kerülni ezeket az iszonyatos szakaszokat, de az út nagyobbik felében nem maradt más, csak a vergődés.

20210228_075253
20210228_075056
20210228_075940
20210228_081820
20210228_082338

Egy bicikliúton indultam ki Pestről, elmentem egy körforgalomig — aztán a bicikliút, mintha elvágták volna, véget ért. Persze gyalogolhattam volna megint az országút mellett, de erre a hétvégére ekkor már elegem volt ebből a hobó imidzsből, na meg édesapámat is vártuk ebédre, és visszafordultam. Azt kábé tudtam, hogy nincs az a pénz, hogy én visszafelé is végigszenvedjem a Szilágyi utat — úgyhogy inkább a Megyeri úton mentem végig, most először teljes hosszában. Sokáig itt is vacak a burkolat, de már nem olyan nagyon durván, megfelelő ügyességgel azért végig lehet menni rajta. A Váci utat most is kerültem, ameddig lehetett, de aztán már inkább ismét a gyors haladást helyeztem előre; az Árpád úttól kezdve már itt toltam hazáig. Simán hazaértem időben.

Üllői út és környéke

Trychydts | | | 2021., február 24., 22:51 | | | Kategóriák: , ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 364,77 km
Futás: 297,03 km

Az Üllői út Határon úton túli szakaszán nem jártam sokszor, de mindig nagyon megfogott a hangulata. Bristolban van egy városrész, amelyik eléggé hasonlít erre a környékre; amióta ott voltam, álmomban viszonylag gyakran megfordulok itt. Múlt hétvégén viszont mindkét nap jártam az Üllőin, szombaton pedig a külső szakaszon is egy szép darabot befutottam.

Csodálatos út volt mind a kettő, javarészt kiváló minőségű betonnal, remekül tudtam haladni és a felfedezés is egészen jól ment. Biztosan nagyon sokszor fogok még ide visszajönni, de így elsőre egy egészen jó kis útvonalat sikerült kiválasztani: Pestszentlőrinc és Kőbánya is benne volt. A Maglódi úton jöttem hazafelé, a 28A villamos vonala mentén végig. A nap legkellemesebb meglepetése a Fiumei út volt, tükörsima volt az aszfalt a temető felőli oldalon, gond nélkül vitt ki a Népligetig.

Másnap az eddigiekhez képest ellenkező irányban vágtam neki a Soroksári útnak, és az Illatos úton mentem fel a József Attila lakótelepig — jó rég nem voltam már itt, most egy kicsit nosztalgiáztam, amíg szép lassan lavíroztam hazafelé a repedezett járdákon.

Érdekes, ködös idő volt, a csapágyaimnak kissé nedves (vasárnap hajnalban generálozással kezdtem a napot, négyből három kerekem állt be), de nekem nagyon kellemes. 56 kilométert tettem meg összesen, és ezúttal nem éreztem magam úgy összetörve, mint előző vasárnap. Mondjuk technikailag is sok minden a helyére került, jó tudtam hasznosítani, amit Csepelről hazafelé tapasztaltam ki: most már kezdettől fogva ügyeltem, hogy egyenletesebben és minél dinamikusabban terheljem a lábaimat. Hétfőn is kimentem a Szigetre, még egy kicsit igazgattam a technikámat; úgy érzem, tényleg sikerült szintet lépnem. Ezen a héten eddig csak egy nap kellett futnom, jól kimozgattam a bokáimat meg a vádlimat.

Csapágyból viszont hamarosan új kell majd, nekem legalábbis nem sikerült tisztítással száz százalékra felhoznom ezeket; szerintem megpróbálkozom a kerámiával. Kicsit drágább, mint az acél, de annyival azért nem, hogy ne próbálnám ki szívesen — ha pedig bejön, akkor pedig még meg is térül.

20210220_074556
20210220_083726
20210220_082619
20210220_084013
20210220_083350
20210220_083618
20210220_084614
20210220_085400
20210220_085948
20210220_090318
20210220_090510
20210220_090735
20210220_091519
20210220_092135
20210220_091755
20210220_092235
20210220_095610
20210220_101501
20210220_101525
20210220_100341
20210221_082729
20210221_080021
20210221_082805

Gondolatok a deszkáról

Trychydts | | | 2021., február 22., 22:29 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 342,65 km
Futás: 287,26 km

Miért szeretek longboardozni?

Pontosan azért, amit elkezdtem: mert valamit mozognom kell, és kellett valami, ami jobban motivál, mint a futás. Amióta időnként ki tudok préselni magamból egy-egy félmaratont, azóta nem jelent akkora szenvedést letudni a napi adagot, mint mondjuk egy éve, de a heti hét nap futás elég gyorsan elkezdi erodálni a motivációmat. Ezt a hatást hangoskönyvekkel, podcasotkkal valamennyire el tudom halasztani, de egy idő után így is egyre nagyobb terhet jelent, ha nem tartok szünetet.

A cruisolást érzésben össze sem lehet hasonlítani a futással. Az új deszkámmal simán, igazi kimerültség nélkül meg tudok tenni 25 kilométert, de most hétvégén már a 34 kilométer sem vágott taccsra. Futásban jelenleg olyan 25-30 kilométer lehet az abszolút határa annak, amit le tudok futni, de ennyi motivációt még soha nem sikerült összeszednem. Alighanem azért lehet ez, mert a gördeszkázás egy sokkal változatosabb és dinamikusabb tevékenység: ha hajtok a lábammal, az egészen hasonlít a futásra; máskor viszont csak úgy simán siklok, szlalomozgatok a talaj fölött. Sokkal élhetőbb dolog gördeszkán felfedezgetni a várost, mintha futva tenném ugyanezt. (Bár néha ezt is megpróbálom főleg Budán, ami a longboardnak azért kevésbé barátságos terep.)

Longboardozás közben amúgy eszembe nem jutna zenét berakni: sokkal jobban kell figyelnem a környezetemre, nem engedhetem meg magamnak, hogy süket legyek.

Öreg vagyok

Utánaérdeklődtem a magyar longboardosok Facebook-csoportjában, mitől lehet olyan mesebelien hatékony az új lapom: sose találtam volna ki a választ. A lap erősen konkáv keresztmetszete a magyarázat, így ugyanis stabilabb a lábam. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyit számít, azt hittem, a lábamat a griptape tartja. De kaptam linkeket, kommentben és személyes üzenetben is, mind egy irányban mutat: számít, hogy egy sekély kis vájúban állok. Az egyik srác pedig a beszélgetés végén “pacsi”-val köszönt el. Hétezer évesnek érzem magam.

Reggeli cihelődés

Manapság már a felkelés sem megy úgy, mint korábban. Tíz évvel ezelőtt, amikor utoljára volt (a mostaninál jóval rövidebb) sportossági rohamom, nem volt olyan nagy szám hajnalban kelni, majd nekilódulni az edzésnek. Most jóval több időbe telik, mire összelegózom magam. Reggelit csinálok, megeszem. Beszedegetem a táplálékkiegészítőimet (magnézium- és sótablettát, multivitamint, maca gyökér kivonatot, adott esetben egy kis aminosavat).

Ha hétvége van, összerakom a hátizsákomat: viszek magammal vizet, keverek magamnak izotóniás italport, készítek be energiagélt meg esetleg gyümölcsöt. Felveszem a csípőprotektoromat, a motorosruhámat, a fejpántomat, a sisakomat, a csuklóvédőmet, a csuklóvédőmre a kötött kesztyűmet a cipőmet, és csak ezután kezdem el keresgélni a kulcsomat meg jut eszembe, hogy nincs nálam papírzsepi. Aztán persze le kell vennem a kesztyűmet, mert az Adidas Runasticot is el kell indítanom, hogy naplózva legyen az edzésem.

Még mindig nem jó a beépített GPS-em

Ami viszont a koromtól függetlenül változatlan, az az iszonyatos tájékozódási képességem. Mihelyst ismeretlen környéken vagyok, elég egy-két kanyar, hogy 90 vagy adott esetben 180 fokkal is el legyek tájolva. Aztán csodálkozom, ha egyszer csak visszaérek oda, ahol egyszer már voltam. A hét vége felé többször is jártam így: persze az esetek többségében ennek nincs valós következménye. Végül is tökmindegy, merre megyek, nagyon ritka, nem igazán számít, ha az útvonalamba belekerül egy-két hurok. Mondjuk amikor mennék haza, akkor nem bánnám, ha nem mennék ugyanarra visszafelé több száz métert ahol egyszer már végigmentem, csak az út másik oldalán).

| | | Korábbi bejegyzések »