John Wick, 2014./John Wick chapter 2, 2017.

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 19:07 | | | Kategóriák: ,

Ha valaki izgulni akar a John Wicken, ne olvasson tovább, mert masszívan spoilerezni fogok.

A rengeteg sport és a zongorázás miatt eleve nem sok időm maradt filmeket nézni, de amióta járvány van, türelmem sem igazán van hozzá. A John Wickről mégis eljutott hozzám pár morzsa, és rájöttem, hogy ez pont a az a többrétegű, sokféleképpen értelmezhető, filozofikus művészpop, amit igazán szeretek, bár csak egy gagyi akciófilm, van egy saját, belső, mitologikus világa, ami kíváncsivá tett.

Mivel a sztori semmiképpen sem egy gyöngyszem, egy gagyibb 3rd person shooter színvonalát sem üti meg, nyugodtan megtehettem, hogy szabálytalan darabokban fogyasszam a két részt. John Wicknek az első rész introjában meghal a gyönyörű, érzékeny, intelligens, különleges, tökéletes lelki társ felesége, aki búcsúajándékként egy kölyökkutyát hagy rá, hogy szeressen valakit. Sajnos a kutyát meggyilkolja az orosz maffia. Kiderül azonban, hogy John Wick nevezett maffiának a visszavonult, legendás bérgyilkosa és mindenkit lemészárol, akinek köze volt a kutya halálához vagy aki védeni akarja azokat, akinek közel volt a kutya halálához vagy aki megölte azt, aki segített neki abban, hogy a kutya halálát megbosszulhassa. Ez az első részt “sztorija” és bár nyilván nincs más célja, mint hogy azért legyen valami háttere annak, hogy Keanu Reeves zenére fejbe lő embereket, mégis van benne valami koncentrált, zsigeri jelleg, amitől azért csak lecsúszik valahogy a gagyi. A második részben aztán értelemszerűen nem sikerül reprodukálni ugyanezt a sűrű helyzetet: John Wick egy régi barátja eljön, hogy behajtson rajta egy adósságot: meg kell ölnie még valakit, akit történetesen tisztel. Ezen aztán annyira berág, hogy tulajdonképpen teljesen indokolatlanul egy harmadik vérfürdőbe kezd. Ez azért már elég unalmas, a végére már pontosan ugyanazt az émelygést éreztem, mint amikor édesanyám laptopján túlzásba vittem anno a Wolfenstein 3d-t.

A mitológia viszont, a bérgyilkosok árnyéktársadalma, saját pénzzel, infrastruktúrával, bonyolult rituálékkal, kapcsolati hálókkal, szervezeti háttérrel, tényleg különleges és egyedi. Nagyon videojátékos amúgy ez is, abszolút lehet látni, hogy lesz ez majd hatékony játékmechanika egy játékadaptációban, de megkapó az is, mennyire csak apránként értjük meg, hogy működik ez a világ, és megteremt egy olyan, szándékoltan eltúlzott, szürreális hangulatot, ami egy különleges alapot teremt a film gerincét alkotó tömény akció köré.

Nem gondoltam, hogy ennek a filmnek a kapcsán színészi játékról fogok írni, de muszáj megemlítenem, hogy szerepel benne Ian McShane, aki a jelek szerint bárhol jelenik meg, mindig emeli a színvonalat egy profi, karakteres, kicsit karcos szerepmegformálással.

Annyira még sosem akartam kikapcsolni, hogy a harmadik részt is megnézzem.

Átkapcsolva

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 18:35 | | |

Megerőltettem a vádlimat. Amikor konkrétan belenyilallt a lámba a fádalom, épp nem csináltam semmi különöset, és egy békés, a környéken bogarászós deszkázásról értem már majdnem haza — hogy most a futás meg a gördeszkázás volt sok egyszerre a lábamnak vagy csak az új mozgásforma ennyire szokatlan az izmaimnak, nem tudom, de négy napot kellett otthon töltenem, súlyzózgatva-jógázgatva, hogy helyre jöjjek. Úgyhogy amikor végre ismét magamra vehettem a páncélomat és betoltam a kontaktlencsémet, komoly elhatározással indultam neki a szigetnek: megtanulok switchben gördeszkázni.

Jellemző módon fix, hogy az ember helyik lábán támaszkodik és melyikkel hajt. Ha valakinek a bal lába van elöl — mint például nekem — azt regularnak, ha a jobb, azt goofy-nak hívják a szubkultúrában. (Nicoline és Tony Hawk például goofy.) Létezik ugyanakkor a switch hajtás, amikor az ember pont fordítva áll a deszkán, mint ahogy eleve szokott. Ezt én is meg akartam tanulni, de sokkal később, egyelőre túlságosan élveztem, hogy kezd a komfortzónámon belülre kerülni a normál tartás és az egyszerűbb fordulások. A switch nagy előnye lenne viszont, hogy mindkét lábamat egyenletesen terhelném és használnám, ami alighanem jól jönne ahhoz a hosszú távú gördeszkázáshoz, amit csinálok. A másik fontos komponens persze nyilván a technikám csiszolása, hatékonyabbá tétele, de mivel a jobb lábam még mindig nem volt száz százalék, a switch állás elsajátítása mindenképpen jó ötletnek tűnt.

Az első harminc-negyven perc borzalmas volt, kábé előről kellett kezdenem az egészet. Ami fura, mert egészen biztosan egy mentális dologról van csak szó — fizikailag pontosan ugyanazt kellene csinálnom, mint egyébként, “csak” tükrözve. Aztán egyszer csak elkezdtek átkattanni a dolgok, és elkezdtem sokkal könnyebben megtalálni az egyensúlyomat, mi több, lasssssssan irányítani is elkezdtem a deszkát. Nem nagyon, és nem magabiztosan, de amikor megkerültem egy csatornafedelet, az maga volt a diadal. Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a gördeszkázásban: a koncentrált erőfeszítés fokozatosan hozza az apró sikerélményeket; ha elég elszánt vagyok, minden esete megtapasztalhatom, hogy fejlődtem valamit.

Nemrég Nicoline videóra vette, ahogy deszkázom — ez értelemszerűen a regular tartásom. Nem is megy rosszul, bár pont a hajtáson még mindig rengeteg a javítanivaló. Ugyanakkor elég sokat edzettem azon, hogy az ívek mind frontside, mind backslide kanyaroknál ilyen szépen beférjenek erre a kis területre a Palatinus előtt.

Kétlaki életünk: Balatonakarattya

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 6:03 | | | Kategóriák: ,

Nicoline rettenetesen bírta a karanténnal járó monotóniát. Nekem ez volt a kisebb probléma, ha nem lett volna a fogyókúrával járó mozgásszükségletem, akkor simán maradtam volna a lakásban hetekig, zongorázgatva, olvasgatva, na meg persze a játékaimmal a számítógépen. Nicoline jobban szeret jönni-menni, imádja a változatosságot, a jó kis programokat. Békeidőben persze nem olyan nehéz ezt menedzselni, a kijárási korlátozás közepén viszont körülbelül semmilyen mód nem volt rá. Kirándulni jártunk sokat, csak hát mivel nem mi vagyunk Mr and Mrs Hatékony, egy fél napos kirándulásra bőven ráment egy egész nap minden készülődéssel együtt.

Salátakészítés közben jött az ötlet: ha kivennénk egy vidéki házat a kritikus hónapokra, akkor minden héten eltölthetnénk ott pár napot. Ilyenkor, amikor Nicoline szemei kinyílnak, hipp-hopp, már rögtön máshol lenne. A feleségem elég jól fogadta az ötletet, és viszonylag hamar lefixálódott a menetrend: május Balatonakarattya, június-július Terény.

A balatonakarattyai ház egy Balatoni Nyaraló Klasszik modell volt, két szobával, egy ebédlő-előszobával, meg egy félamerikai konyhával, meg egy szabvány méretű, nyírt füves kerttel. Hétvégi tartózkodásra nagyon kényelmes volt, dolgozni egy kicsit problémásabb: mindketten elég sokat callozunk és elég nagy volt az áthallás. A szimultán konferenciázást csak úgy lehetett megoldani, ha az egyikünk kiült a teraszra — szerencsére elég szép időnk volt ahhoz, hogy ebből ne legyen gond.

Ami megmaradt nekem ebből az időszakból, az az előszezoni nyaralások békés, nyugodt életérzése. Balatonakarattya egy elég csendes település, érdekes keveréke a hipszterségnek és a régi, szocializmus-beli balatoni hangulatnak. Ráadásul közel is volt, kevesebb, mint egy órányira az autópályán. Strandolás nyilván szóba sem került, csak a település magasabban fekvő részeiről néztük a csodálatos panorámát; ha csak tehettük, a Rusty Cafe kiváló kávéját kortyolgatva. Elég hamar kitapasztaltuk a jobb futóútvonalakat, így az edzésben is sikerült megtalálni a rutint. Sütőnk nem volt, edényünk se nagyon sok, így leginkább egyszerűbb dolgokat főztünk magunknak, meg egyszer hortobágyi palacsintát.

A környékbeli vendéglátóhelyekből a jobbak sajnos leginkább zárva voltak: a Szépkilátás bisztró pont ezt a hónapot választotta renoválásra; az Il Mercato, egy állítólag szenzációs olasz étterem pedig csak a búcsúvacsoránkra nyitott ki. Ettől amúgy én nem voltam annyira elszállva — a sült hal, amit választottam, maximálisan, a sótlanságig menően jellegtelen volt; Nicoline pizzája nem volt rossz, de azért egy észbontó, Olaszországot megidéző varázslatnak sem nevezném. A frontot két, elég tipikusan magyaros hely tartotta: a Degesz (innen rendeltünk is párszor), meg a Telebendő (emellett csak elfutottunk). A nevek szerintem magukért beszélnek. A díjnyertes így végül a Niké nevű hely lett, ahonnan pizzát rendeltünk egy hosszabb gyalogtúra után — friss volt, a tészta ropogós, a feltétek pedig nagyon decensek.

Legszebb akarattyai élményem egyértelműen a Riska virtuális futóverseny volt: én 10, Nicoline 5km-en indult, amit én vele együtt teljesítettem, a végén egy kicsit még húzva is őt — meg is látszott, ugyanis rekordidőt teljesített. A saját időm viszont minden kritikán aluli volt, de ez egyáltalán nem zavart: megszoktam már, hogy a mindennapos edzés elkerülhetetlen velejárója, hogy az ember időnként rossz formában van. Ilyenkor nem nagyon van mit csinálni, az ember keresztülpréseli magát az edzésen, aztán várja a szebb holnapot.

Volt egy remek biciklis kirándulásunk is, Paloznakra tekertünk el a Sáfránkert vendéglőbe. Elvitelre kértük az ételt és a terasszal szembeni parkban cuccoltunk le egy piknikpléden. Szemben a Degesszel, itt a lehető legjobb értelemben volt magyaros konyhát űzik, friss hozzávalókkal, ízletesen, háziasan, aprólékos műgonddal elkészített ételekkel. Menet közben rendeltük meg a kaját, mire odaértük, már dobták is a szánkba, aminek nagyon örültem, mert a huszonöt kilométeres tekerésben piszkosul megéheztem.

A zongorám minden héten jött velünk: az egyik hálószoba volt a zeneszoba. A vidéki élet egyik nagy előnye az volt, hogy sokkal jobban rá tudtam fókuszálni a gyakorlásra, hiszen egy csomó minden más, amivel szórakozhattam volna otthon, nem volt velem.

Pünkösd előtt egy kicsit szomorkásan csomagoltunk össze. Akkor még nem tudtam, hogy Terény mekkora buli lesz.

Bartók: Mikrokozmosz

Trychydts | | | 2020., augusztus 07., 11:54 | | | Kategóriák: , , ,

Szilvi, a tanárom ajánlotta nekem ezt a kis hat füzetből álló kottát, ami tulajdonképpen Bartók zongoraiskolája: folyamatosan nehezedő gyakorlatok sorozata. Most tartok az első füzet végénél.

Bartók nekem mindeddig nem jelentett semmit. Ismerem a A kékszakállú herceg várát, tanultunk pár nagyon furán hangzó darabot énekórán, de ennyi. A Mikrokozmosz viszont rajongóvá tett — bármennyire egyszerűek például az első darabok, a végeredmény mindig földöntúlian gyönyörű. Persze egy Leoplod Mozart vagy egy egyszerű Beethoven darab is lehet kezdők számára is játszható és mégis nagyon szép. A Mikrokozmosz darabjai viszont kifejezetten egymásra épülnek, nagyon enyhe tempóban követelnek újabb és újabb készségeket. Bartóknak ráadásul van egy utánozhatatlan, modern világa, ami nagyon különbözik a klasszikus daraboktól.

Amikor elkezdtem zongorázni, az volt a célom, hogy majd képes legyek arra, hogy leüljek, és kottából eljátszassak valami szépet. A Mikrokozmosz elérte nálam, amit pedig mindig nagyon nehezen fogadok el, hogy az út legalább annyira élvezetes legyen, mint a végállomás. Minden darabot meg akarok tanulni, meg akarok szólaltatni, ki akarok élvezni. Még ha fél-egy percig is tart egy-egy gyakorlat, a végeredmény akkor is egy olyan csodálatos, önmagában is érvényes, egyedi egész, amihez később is szívesen térek vissza.

A zongorás évfordulóm is megvolt

Trychydts | | | 2020., augusztus 05., 14:02 | | | Kategóriák: ,

Több, mint egy éve már, hogy zongorázom — az évfordulóm épp egy olyan hét péntekjére esett, amikor minden nap volt zongoraórám. A lelkesedésből ugyanis nem fogytam ki, az első évben talán tíz nap lehetett, amikor nem gyakoroltam semmit — vagy azért, mert külföldön voltam, vagy azért, mert annyira nem áramlott a csí, hogy még még egy húsz perces kis minigyakorlás sem fért bele nekem. (Sajnos ebben az évben néha a csí csak elég szerényen csordogál.)

Zsó, amikor a zongoratanulási ambícióimról beszélgettük, miközben Nicoline-t és Balut vártuk, hogy eljöjjenek értünk és a gyerkőcökért Szalonnán, elég jól ráérzett, hogy ezt egy online kurzussal nem nagyon lehet abszolválni. Azóta lett is tanárom, először azért, hogy technikai szupportot nyújtson a tanfolyamomhoz, de azóta az egész tanfolyamot félretettem és inkább rábíztam magam a tanáromra, A zongorázásnak, hiába kevésbé bonyolult a hangszer, mint a gitár, csak van egy nagyon erősen fizikai komponense, egyáltalán nem mindegy, hogyan üti le az ember a billentyűket, hogyan billent, egyáltalán, hogy hogyan ül a zongoránál. Tudni kell staccatokat, tenutokat játszani, de egy bizonyos idő után arra is szükség van, hogy valaki visszaigazolja, jó-e, amit játszom.

Még a kis kitérővel együtt is rengeteget fejlődtem: viszonylag magabiztosan olvasok kottát, sokat dolgoztam a kezeim függetlenedésén, egyre bonyolultabb darabokat is le tudok játszani. Szilviben azt is nagyon szeretem, hogy remek érzékkel választja ki az újabb és újabb leckéket, mindig pont oda téve a lécet, ahol éppen nem verem le, de azért sokat kell dolgoznom a sikerért.

Mostanában az improvizáción kezdtünk el dolgozni, ez az eddigi legnagyobb kihívás, amivel eddig szembesültem. Rögtönözni ugyanis nem úgy kell, hogy az ember összevissza játszik mindenfélét: általában egy kemény struktúrába, bonyolult szabályokhoz igazodva lehet csak értékelhető dolgot játszani. És ha ez még meg is van, ahhoz is hozzá kell szokni, hogy az embernek úgy kell játszania, hogy nincs támpontja — és ezt fel kell vállalni mások előtt is. Izgalmas feladat, pláne nekem, akinek nincs előzetes, robosztus klasszikus zenei tapasztalata — de most már, hogy lassacskán látszanak az első eredmények, ezt is kezdem élvezni.

A kedvenc kottáimról majd külön írok.

Futószigorlat

Trychydts | | | 2020., augusztus 03., 16:15 | | | Kategóriák: ,

Most, hogy megvan, még mindig úgy gondolok rá, mint egy baromi nehéz vizsgára az egyetemen: határozottan van egy félmaraton előtti és után életem. De megvan és még egy vizsgámon sem éreztem ilyen jól magam.

Tavaly, amikor jelentkezni kellett a Vivicittára, a 10 km-es táv is megerőltetőnek tűnt. Futógépen sem tudtam ennyit lefutni, örültem, hogy az ellipszisgépen kibírom 70 percig a maximális fokozaton. Azért, hogy motiváljam magam, jelentkeztem az első adandó alkalommal.

Az áprilisi verseny a COVID miatt elmaradt, de akkorra már óriási magabiztossággal futottam bőven tíz kilométer feletti távokat. Amikor meghirdették a júniusi pótlást, egy virtuális futóversenyt, már nem sok értelme lett volna ilyen kis távra jelentkeznem; amikor pedig láttam, hogy a félmaratonok többségével ellentétben itt nem lesz szintidő, már gondolkodnom sem kellett. Tudtam, hogy ekkora táv már nem jelenthet problémát; persze nagyon szerettem volna, ha beleférek a standard 2:45-ös korlátba.

Készülni magára a versenyre nem készültem. Nem vagyok nagy barátja a mindenféle edzésterveknek, tudományos elméleteknek stb. — még ha esetleg van is értelmük, türelmem, az tuti nincs hozzá. Én a brute force megközelítést szeretem, futok, amennyit tudok, ahogy egyre edzettebb leszek, úgy futok egyre többet, aztán majd a versenyen biztosan jó lesz. Az egyetlen dolog, amit megtettem, hogy a verseny hetében már nem futottam 15 km feletti távokat, illetve verseny előtti este végigtoltam egy regeneráló jógát, amit az izmaim karbantartására szoktam használni (amúgy a rendszeres nyújtásnak sem vagyok nagy barátja).

A Biotech USA-tól beszereztem mindenfélét, amiről azt gondoltam, hogy segíthet: energiagélt, aminosav-koktélt meg persze izotóniás port. Utóbbi kettő amúgy remekül bevált menet közbeni frissítésre, bár mind az ízért, mind az állagért nagyon nehéz rajongani, de tényleg feltankolja az embert menet közben.

Egy Terényből induló körtúrát számoltam ki magamnak: a Terény-Szanda-Szandaváralja-Magyarnándor-Cserháthaláp-Terény útvonal pont egy félmaratonra jött ki. Bár az útvonalat előzetesen nem néztem meg, összességében véve remek választásnak bizonyult, mindenhol kis forgalommal, az út legnagyobb részén alacsonyabb besorolású utakkal, végig a futásra koncentrálhattam. Az utak minősége persze sokszor hagyott maguk után kívánnivalót, de ez egész Nógrád megyében így van: pár vízhólyagot össze is szedtem amiatt, hogy nem tudtam a lábam vízszintesen tartani.

Életem legeslegjobb sportélménye volt ez a félmaraton. Egyetlen mélypontom sem volt, sokáig fáradságot sem éreztem, aztán csak azt, hogy lassan kezdenek lemerülni az elemeim. Fogytak a kilométerek, egyik szakasz után jött a másik, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már fáradt vagyok ugyan, de a következő állomás, az már Terény. Ebben a sima teljesítésben nyilván óriási szerepe volt Nicoline-nek, aki néhány kilométerenként rögtönzött frissítőpontokkal várt, és tudósított a zárt Facebook-csoportnak is, ahol a szurkolóimat tartottam. A hidratálás, az energia- és elektrolitpótlás nyilván rengeteget számít a hőségben; az is nagyon sok erőt adott, hogy tudtam, a barátaim is részesei lesznek az élménynek. Zenét hallgattam végig, különböző rap battle-ökből volt egy nagyon jól bejáratott futóplaylistem.

Megérkeztem, kicsit heverésztem egy piknikpléden, amíg elkészült a paradicsomos spagetti ebédre, aztán ebéd után elmentünk egy kicsit sétálni a faluban és kipróbáltuk Magyarország legkedvesebb és legviccesebb kávézóját. Boldog voltam és nagyon megkönnyebbült.

A végeredmény 02:23:28.

Hogy lett Penny boardom?

Trychydts | | | 2020., augusztus 03., 12:36 | | | Kategóriák: ,

Tele volt a búrám a futással. A félmaraton (majd még mesélek róla) életem egyik legjobb sportélménye volt, de hogy minden áldott nap lemenjek és gyötörjem magam az utcákon vagy a pályán, az mentálisan nagyon megterhelő volt.

A fizikai részével igazából nem volt komoly gond — amikor márciusban, a karantén miatt át kellett helyezzem a székhelyemet a Margit szigetre, és el kellett kezdenem két köröket futni a szokásos kalóriamennyiségért, akkor a második körön, annak is leginkább a második felén inkább csak vonszoltam magam. Aztán persze csak hozzáedződtem az új helyzethez, illetve elkezdtem felhagyni a szigettel is: a futókat nem igazán érdekelték a járványügyi előírások, úgyhogy én inkább az utcákat vettem a talpam alá. Rendszeresen futottam fel a Várba, olykor a Gellért-hegyre is, többször megfordultam a Vérmezőn, a Tabánban, a Duna korzón, a munkahelyemnél, de olykor még a Városmajor és a Hegyvidék is ráfért a futótérképemre. Így egy idő után már 15-17 km sem volt kifejezetten megerőltető, de a motivációt ennek ellenére sem éreztem minden nap. Amúgy sem voltam a toppon érzelmileg, elkezdtek kimaradozni alkalmak, végül már szinte soha nem jött össze a heti hét edzésnap.

Gondoltam, majd biciklizéssel fogom felfűszerezni egy kicsit a dolgokat, de egy-két kísérlet után hamar rájöttem, hogy ez rendszeresen aligha fogja kiváltani a futást. Persze, más mozgásforma, meg nagyobb távolságokat lehet megtenni nagyobb sebességgel, de Budapesten a biciklizés közlekedésnek számít. Nagyon kell figyelni az autókra, akik az elsőbbséget sem adják mindig meg — szóval kikapcsolódás pedig így nem lesz a dologból.

Végül aztán elém került egy videó, ami pont választ adott a kérdésemre: gördeszkáznom kellene. Eddig egyszerűen nem állt össze, hogy a ez mennyire jó kardio edzés — és ha nem akar trükköket tanulni az ember, csak mászkálni vele a városban, akkor nem is olyan nagy szám megtanulni. Nézegettem pár videót, írtam pár gördeszkás boltnak, végül kiválasztottam a saját deszkámat, egy 32 inch hosszú, 8,5 inch széles, szénfekete Penny boardot. műanyag, ezért elképesztően strapabíró, és mivel egy szép nagy deszka, ezért elég stabil is. Márpedig nekem minden stabilitásra szükségem van, amire szert tudok tenni. A boltban, ahol vettem, jó kis akciót adtak rá, de védőfelszerelésük éppen nem volt raktáron, szóval könyök- térd- és csuklóvédőt meg igazán jó sisakot máshonnan kellett szerválnom. Aztán még Terényben, a frissen aszfaltozott országúton elkezdtem az ismerkedést.

Egyelőre csak azt tudom mondani, hogy minden előzetes elvárásomat maximálisan valóra váltotta. Sokkal, sokkal szórakoztatóbb, mint a futás, kicsit is jó talajon pedig olyan a haladás, mintha lebegve suhannék előre. Ami azért meglepett, hogy olyan izmaim is fájnak tőle, amire abszolút nem gondoltam volna. Az sejthető volt, hogy a lábamat majd máshogy dolgoztassa meg, mint a futás, de hogy a vállam és a hátam is úgy fájjon, mint egy-egy durvább konditermi edzés után, arra nem voltam felkészülve.

Szépen haladok az alapokkal, a gördeszkalap megdöntésével már egészen jól tudok kanyarodni, a hajtási technikám is egyre folyékonyabb. Most amikor technikával foglalkozom, éppen a gyorsabb fordulásokat tanulnom, a bal lábbal hajtás pedig egyelőre csak a távlati célok között szerepel. A védőfelszerelésnek egyelőre óriási hasznát veszem: nem esek sokat, de ha igen, a mindig egy komoly esemény, már szeizmológiai szempontból is. Ilyenkor nagyon örülök, hogy vannak mérnöki pontossággal kialakított lemezek, amik a becsapódás erejét elvezetik az Univerzumba, és nekem leginkább csak a kellemetlen meglepetés sokkja marad.

De ami az igazán jó: amióta nem kell minden áldott nap futnom, sokkal kevesebb edzés marad ki. Ráadásul még futni is nagyobb kedvem van!

BMI 26,5

Trychydts | | | 2020., augusztus 02., 20:17 | | | Kategóriák:

Ma mértem először olyan testsúlyt, ami alapján már “normális” a testtömeg indexem, tehát se elhízott, se túlsúlyos nem vagyok.

Mérhetetlen megkönnyebbülést érzek, még akkor is, ha nyilván ez nem egy valódi mérföldkő: fogyogattam eddig is, nem jelentett extra erőfeszítést pont ezt a határt átlépni, de valahogy mégis jobb érzés tudni, hogy ami miatt elkezdtem ezt az egészet, hogy a súlyom ne jelentsen nekem felesleges egészségügyi kockázatot, azt most sikerült elérnem. Persze a testtömeg mérés elengedhetetlen sajátossága a napi szintű ingadozás, így valószínűleg fogok még picit magasabb számokat mérni, de mivel gondosan ügyelek a kalóriaegyenlegemre, a diétámra és a rendszeres mozgásra egyaránt, azt gondolom, nincs félnivalóm az ügyben, hogy ez az eredmény, egyelőre legalábbis, tartós lesz.

Tegnap gördeszkázni voltam, most először nem csak a szigeten gurulgattam, hanem a Duna mentén elmentem a Kopaszi-gátig, aztán át a Lágymányosi hídon és a másik oldalon vissza. Gondosan védett útvonal 99%-ban, szóval nem volt gond, hogy még csak tanuló üzemmódban tolom, de mégis sikerült elérni, hogy eljussak A-ból B-be. Egészen más amúgy változó minőségű talajon tolni, a kifejezetten ilyesmire kifejlesztett Shark kerekeim remekül beváltak. Így is fárasztó volt, főleg a járóköveken, ahol folyamatosan hajtanom kellett magam. Még szerencse, hogy az Elevátor parkban tudtam inni egyet. A Parlament előtt végiggurulni viszont szenzációs érzés volt: egy szénfekete gördeszkán, szénfekete kerekeken a szénfekete gránit fölött, maga volt a stílus és az elegancia.

Ma reggel, amikor ránéztem a falnak támasztott Pennymre, úgy éreztem, rám is rám fér egy kis pihenés, így inkább a futócipőmet kaptam fel, és futottam 15 kilométert a második kerület hegyein. A Pasraréti úton ereszkedtem le, a katolikus templom gyönyörű volt, ahogy fürdött a reggeli napfényben. Nemrég fedeztük fel Nicoline-nal, hogy a Városmajorban is van egy 585 méteres futókör, azt is leteszteltem, aztán jöttem haza felébreszteni kedves feleségemet.

Tegnap ebédre chermoulás padlizsánt sütöttem édesanyámnak, sült pisztrángot ettem vacsorára, ma pedig sonkás-salátás-koktélparadicsomos tortillát kaptam ebédre. Vacsorára egresszószos petrezselymes krumplit ettem, grillezett csirkecombbal, szóval vészes kihágásokra étkezés terén sem került sor.

Kíváncsi vagyok, holnap reggel is fogom-e tudni tartani a reggeli kelést-sportolást. Egyelőre úgy tűnik, sokkal jobban tervezhető a napom, ha nem délután-este kell rászánnom magam.

Hogyan válasszunk fitness-alkalmazást?

Trychydts | | | 2020., július 29., 6:05 | | | Kategóriák: ,

Nem szántam túl sok időt a kísérletezésre, de valamennyire azért utánaolvasgattam, és néhány próbát én is tettem.

A Noomot nem is linkelem; a Noom egy rohadt, csaló bagázs, akik elhatározták, hogy nagyot fognak használni a fitnessbusinessen. Ezért mondjuk első körben annyit kérnek, egy hónapra, mint egy drágább előfizetős alkalmazás fél-egy évre, egy olyan szolgáltatás reklámozásával, amivel nem rendelkeznek.

Egy fitness alkalmazás két dologra kell, hogy jó legyen: számolni az elfogyasztott kalóriákat, és vezetni az elvégzett tevékenységeket. (Az adatainkból aztán kiszámol egy kalóriacélt is, de ez ma már egy teljesen triviális feladat.) Az igaz trükk a kalóriaszámolásban van; ha ugyanis tényleg mindent vezetni akarunk, méghozzá pontosan, akkor nem baj, ha egy alkalmazást azt megkönnyíti nekünk. Ha például eszünk egy almát a munkahelyen, de nincs nálunk konyhai mérleg, akkor tök jó, ha az alkalmazás eleve tudja, hány g kalória van 100 g jonatán almában, és az sem baj, ha felajánl valamilyen kreatív lehetőséget annak megbecslésére, hogy az adott alma hány gramm. Kicsi/nagy/közepes, csésze/tálka/marék, ilyesmik. Minél könnyebben, minél egyszerűbben lehet ezt megtenni, annál jobb.

A Noom ezt nagyon jól tudja és szemlátomást elég sok pénzt költöttek rá, hogy a szoftverük innovatív, az adatbázisuk pedig bőséges legyen. A probléma az, hogy ez nekik nem elég, és megpróbálnak hozzá személyes coachingot is értékesíteni; a coachaik viszont kevesen vannak, alulfizetettek, rengeteg ügyfelük van, így sokkal kevesebb idejük jut egyvalakire, mint amit az átlag felhasználó elvár. Konkrétan copy-paste sablonüzenetekkel próbálják megúszni a dolgokat, de ez egy másik történet.

Sokáig két alkalmazást használtam párhozamosan: az Easyfitet és a Yaziót. Az Easyfitnek egy kicsit szebb és egyszerűbb a felülete, a fizetős verziója egy egyszeri kiadás volt és csak a hirdetésmentességről szólt. A Yazio az elemző és pár kényelmi funkcióért éves előfizetést kért, az első évre amúgy baromi nagy kedvezménnyel. Sokáig párhuzamosan használtam a kettőt, végül az Easyfit kikopott a telefonomról, pedig heti szinten is számol egy csomó mindent, ami sok mindent egyszerűbbé és életszerűbb; ugyanakkor nagyon könnyű volt rászokni, hogy a Yazioval csak becsippantom a vonalkódot és már ott is van az elfogyasztott kaja a naplómban.

Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy ha fogyásra szánom el magam, mennyivel többet kell majd piszkálgatnom a telefonomat.

-43 and counting

Trychydts | | | 2020., július 28., 16:44 | | | Kategóriák:

Tavaly október 18-án úgy döntöttem, itt az ideje életmódot változtatni és elkezdtem számolni a kalóriáimat. Amióta biciklivel jártam a munkahelyemre, addigra már érezhetően elkezdett csökkenni a súlyom, de gondoltam, nem árt egy kicsit tudatosabban is kézbe venni a helyzetet.

Első lépésnek megnéztem, mennyit eszem egy nap. A 3500 és 4000 kalória közötti érték természetesen minden létező határon túl van, emellett kb. mindegy is, mennyit mozog az ember. Úgyhogy első lépésként ezen változtattam radikálisan (harminc éve főzök, szóval ezt sikerült kíméletesen lemenedzselnem), de rögtön utána el is kezdtem minden nap edzeni.

Sajnos nekem ez nem megy magától, a sportot nekem tudatosan erőltetnem kell: hogy kicselezzem magam, reggel kezdtem el edzeni járni. Így egy nap csak egyszer kellett elindulnom otthonról, edzéssel kezdtem, így nem volt kifogás meg halogatás hogy most éhes/fáradt/stb. vagyok az edzéshez. Mire úgy istenigazából felébredtem, már meg is voltam az aznapi testmozgással. Hetente hét napot mozogtam, ráadásul, ahogy formába lendültem, egyre többet, szóval kb. heti egy-másfél kiló jött le rólam, és nem is szenvedtem tőle nagyon.

A legrosszabb a szabadidő hiánya volt: a sport azért mégiscsak napi két óra elfoglaltság (hétvégén is), ez a mínusz tizennégy óra azért már eléggé felkavarta az életemet. Pláne, hogy közben a zongorázást sem hagytam abba — így viszont másra sokszor egyáltalán nem volt időm. Pédául blogot írni sem.

A kenyeret gyakorlatilag teljesen feladtam, sok salátát eszem, sok zöldséget, mindenféle teljes értékű gabonát. Tésztát csak azóta, amióta elég 100-150 gramm belőle egy étkezésre, megfelelően hozzáválogatott, kellően kalóriaszegény szósszal. Fehérjének elsősorban tojást eszem, mellé tejtermékeket; húsból gyakorlatilag csak a soványakat, újabban pedig néha bacont, de azt nagyon mértékletesen. Gyakorlatilag semmi nincs kifejezett tiltólistán, csak vannak dolgok, amik olyan mértékben borítják meg az anyagcserémet, hogy egyszerűen nem éri meg szórakozni velük. A heti egy mákos rétes, amit édesanyámmal ettem a piacon, például biztosan beleférne, de ha egy nap egyszer eszem valami ennyire cukrosat, akkor egész nap éhes leszek, szénhidrátért pörög az agyam és nagyon nehéz tartani az egyensúlyt.

Ha valaki tavaly ilyenkor azt mondja, rendszeresen fogok mindenféle fitness-táplálékkiegészítőket fogyasztani, kiröhögöm — mindig is nevetségesnek tartottam a vödörből való fehérjepor zabálást. Azóta kiderült, hogy a vödrökben mindenféle dolgot lehet tárolni, tésztát, rizst, rozspelyhet; a fehérjepor pedig abszolút segíti az embert a mindennapos testedzéshez karban tartani. Most már csak naponta egyszer iszom, edzés előtt inkább aminosavakat veszek magamhoz, meg kísérletképpen szedek még néhány kiegészítőt, de ezek annyira nem meghatározóak.

A fogyókúrás mestertervembe azért nem gyengén bekavart a járvány — a munkába járás, illetve az irodában mászkálás egy az egyben kiesett, az volt a mozgás, amit edzettem. Az étrendemet szerencsére sikerült tartani, de azért így is lelassult a fogyás üteme. Kilenc hónap alatt végül 43 kiló ment le, vagyis az én szempontomból nézve, hét kiló még hátra van. Húsz éves korom óta nem voltam annyi.

Mostanában már azon gondolkodom, mi lesz majd akkor, ha majd nem akarok többet fogyni. Tekintettel arra, hogy mennyire könnyen tudnék többet enni a kelleténél, azt gondolom, én most belátható ideig maradok majd a kalóriaszámlálásnál és a nagyon rendszeres sportolásnál.

De nehezen kezdek hozzá…

Trychydts | | | 2020., július 27., 11:23 | | |

Volt már nagyon hosszú szünet a blogomon, de még soha nem éreztem ennyire nehéznek az újraindulást. Túl sok szomorú dolog történt — ezekről nem nagyon szeretek írni, de most úgy érzem, nem csinálhatok úgy, mintha nem történt volna semmi. Ezt a blogot szoktam visszaolvasni, ha kíváncsi vagyok, mi történt velem x éve, magamnak mégsem hazudhatok.

Márciusban bekaranténozódtunk. Szerencsére a munkahelyünk szuper rugalmas volt ezen a téren, és a home office infrastruktúránk is a topon volt mindig is, így legalább ezen nem volt mit aggódnom. Sajnos lelkileg nem bírtuk valami jól a járványhelyzetet, én a járvány jelentette kockázatokra, Nicoline a bezártságra stresszelt rá, szóval tökéletesen kiegészítettük egymást. A projektjeim jól padlót fogtak, hetekig alig volt mit csinálnom; annyira el voltam kenődve, hogy majdnem munkahelyet váltottam, de végül mégsem.

Sok csalódást is meg kellett élnem — miközben rengeteg pozitív dolgot is láttam, elkeserített a szolidaritás sokszor megtapasztalt hiánya az emberekben, most hétvégén pedig bedarálták az Indexet is. Azt már lassan megszoktam, hogy mi mindig tízmillió szakértő országa vagyunk; most valahogy mégis irritált, hogy lett mindenki egyszerre virológus és járványügyi szakember.

Elmaradt egy koncert, amit a születésnapomra kaptam, és amihez Nicoline különösen aranyos kupont rajzolt; egy színházi előadásról is lecsúsztunk.

Mindeközben nagyon is tudatában voltam benne, mennyi minden van, amiért hálás lehetek, és hogy az élet még így, egy járvány idején is szép. Úgyhogy a továbbiakban inkább erről szeretnék írni.

Évértékelő 2019

Trychydts | | | 2019., december 31., 23:59 | | |

Valójában 2020 augusztusában publikálom ezt ki, de nem akarom, hogy a tavalyi évem összefoglaló nélkül maradjon. Maga a szöveg amúgy megvolt, csak egy kicsit kellett fésülni rajta.

Az idei év a változásokról szólt, és ennek csak egy részét reméltem egy évvel ezelőtt.

Ismét állást váltottam, immáron a munkám nevében is főállású projektmenedzserként tolom az ipart. Mellesleg megszereztem a PMP-ACP tanúsítványomat is, több projektmenedzser-tanúsítványra pedig pillanatnyilag nincs szükségem. Az állásváltás azért már tavaly ilyenkor is benne volt a levegőben, végül jóval stresszesebb és kellemetlenebb lett az egész, mint ahogy szerettem volna, de végül sikerült.

Júliusban kb. egyik pillanatról a másikra elkezdtem zongorázni. Tizennégy éves korom óta nem zenélek, aztán rájöttem, hogy ahelyett, hogy a Dark Soulst gyakorolom, akár egy hangszert és megtanulhatnék — a zongora pedig család- és szomszédbarát, ráadásul egy döbbenetesen sokoldalú hangszer. Először egy Udemy-s tanfolyammal, az utóbbi hetekben pedig egyre inkább egy magántanárral haladok előre — egyelőre nagyon élvezem. Amióta megvan a hangszer, amikor Magyarországon voltam, minden nap gyakoroltam, és már azért eredménye is van. Azért ez egy maratoni út lesz — jövőre talán már nem tart heteking megtanulni egy két oldalas darabot.

Szintén óriási változás, hogy Nicoline végre ráérzett a belföldi nyaralások ízére — Szalonnára azt mondta, kb. annyit nyújtott neki, mint Tenerife, azóta pedig elsősorban belföldi utakban gondolkodunk (ezt az értékelőt is a Mecsekben írom). Ezzel végre remekül ki tudjuk használni a SZÉP-kártyánkat, és az utazás is egy sokkal barátságosabb élmény.

Bár nem szeretek főzni, még év elején megvettem a Só-zsír-sav-hőt, ami alapvetően változtatta meg, ahogy a főzésről gondolkodom. Sokkal jobban átlátom a főzés folyamatát, egymilliószor jobb salátákat készítek, és svégre rászántam magam az improvizálásra. Például az idei ünnepi menüt is impróztam, szigorúan csak a könyvben lefektetett elvekre figyelve, mégis remekül sikerült.

Az elmúlt három hónapban részben a zongorázás, részben más projektek miatt kb. semmi energiám nem maradt blogolni, ami néha pedig hiányzik. A hátralevő pár napban igyekszem majd végiggondolni, mit csinálhatnék másképpen.

Például az idei kedvenc filmemről sem, a Volt egyszer egy Hollywood-ról sem írtam még. Idén kedvenc podcastom is van, a Pod Save America egy apró, de fontos esemény minden szerdán és pénteken nekem. Olvasni nem annyira olvastam, vagy ha igen, inkább csak újraolvastam a régi dogokat, a Udemy-n viszont jó sok kurzust elvégeztem, a kedvenc legyen mondjuk a Comrehensive music Theory 1-2-3.

Az év végét ismét kettesben ünnepeljük Nicoline-nal, ezúttal vidéken. Kővágószőlős talán nem nyújt majd annyit, mint Tenerife, de azért majd igyekszünk.

PMI-ACP

Trychydts | | | 2019., szeptember 30., 23:49 | | |

Tavaly lettem PMP, igazából nem is sokáig gondolkodtam, mielőtt elkezdtem volna dolgozni az ACP-n. Elvégeztem a szükséges, 21 órás tanfolyamot, ismét Joseph Philips kiadásában, kiszámoltam az óráimat, hivatalosan is beadtam a jelentkezésemet és megint sikeresen megúsztam az auditot. Aztán munkahelyváltás, miegymás, úgy éreztem, talán egészségesebb lesz jégre tenni egy kicsit ezt a dolgot. Persze azt nem akartam, hogy lejárjon az eligibility-m, úgyhogy amint lejárt a próbaidőm, megterveztem, mikor megyek egy hetes vizsgaszabadságra, kifizettem a vizsgát és feliratkoztam egy időpontra a tőlünk öt perc sétára levő vizsgaközpontba.

Ismét egy rémesen nehéz vizsga várt rám, ami ráadásul egészen más volt, mint a PMP. A PMP-nél, bár a gyakorlati ismereteken van a hangsúly, van egy vaskos referenciakönyv, amiben minden benne van, amit elméletben tudni kell; ACP-nél nincs ilyen. És bár vannak ugyan metodológiák — tudni kell, mit csinál a scrum master vagy hogyan kalkuláljuk a throughputot — azért az agilis projektmenedzsment mégis elsősorban egy mindsetről szól. Nem elsősorban metodológiákat kell elsajátítani, hanem egy filozófiát kell tudni alkalmazni mindenféle helyzetekben.

A készülés így teljesen más volt: olyan fél napokat töltöttem tanulással-gyakorlással, a maradékban lazítottam, kikapcsoltam a fejemből a munkát, zongoráztam, gondolkodtam. Utolsó nap természetesen rám jött a menetrendszerű stressz, egészen addig, amíg a számítógép ki nem írta, hogy gratulálnak, sikerült.

Túl a siker jelentette boldogságon, a legnagyobb öröm számomra az, hogy végre sikerült magam mögött hagynom a rossz tanulási szokásaimat az egyetemről. Régen a végtelenségig halogattam a dolgot — a bölcsészkaron, ahol csak olvasni kellett készülésképpen, egy lehelettel jobban ment a dolog, de azért még ott is rengeteg volt az utolsó napokban kapkodva áttanult éjszaka.

Most meg be tudom osztani a dolgokat, tényleg hagyok magamnak időt az ülepedésre és a gyakorlásra, nem is az a kérdés, hogy a végére jutok-e az anyagnak, hanem hogy mennyire tudom tökéletesre csiszolni a tudásomat.

Arra mondjuk kíváncsi leszek, mennyire fogom tudni az agilis projektmenedzsmentet a jelenlegi helyemen. Mondjuk annak, aki nem az IT szektorban dolgozik, leginkább a misszionárius-mentalitásra érdemes ráhangolódnia.

Kultúrbotrány a Magyar Szentföld Templomban

Trychydts | | | 2019., szeptember 20., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Kell lennie egy színvonalnak, ami alá az ember nem ad. Nem kell mindenhez jó képet vágni. Csak azért, mert valamit színházi előadásként hirdetnek meg, attól még lehet olyan rossz, hogy az ember nem hajlandó hozzá tovább asszisztálni. Törley-Havas Sára produckciója a Magyar Szentföld templomban pontosan ez a kategória volt: sokkolóan, érthetetlenül, indoklatlanul rossz. Hogy mennyire szörnyű, azt csak azért tudom, mert érdekelt voltam az előadás végében, így mindenképpen maradnom kellett.

Maga az épület egy monumentális, komplex történetű különlegesség, formabontó szerkezettel, belül mindenféle érdekes textúrákkal, részletekkel: valaha templomnak szánták, de aztán a második világháború után készült csak el, így az alapító szerzetesrend soha nem vehette birtokba, mindenféle formaidegen funkciókat töltött be, tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem rombolták le. Az előző rendszerből jól ismert betűkkel írt feliratok, régi szekrények, újabb felújítások nyomai, régi gépészeti berendezések — órákat lehetne itt tölteni, az ember kikerülhetetlenül is kívánja az ismerkedést. Első lépésként ettől rögtön megfosztanak bennünket.

A térspecifikus előadás sztorija valami olyasmi lenne, hogy városi sétára visz minket egy fiatal színész, közben kitör a világvége, amit mi a templom pincéjében vészelünk túl, és utána a templom óriási átriumában, a Magamnál Jobban Kórus finom énekhangjára búcsúzunk az elpusztult világ emlékeitől. A helyszín annyira különleges, hogy még ez a feleslegesen nagyzoló történet is elsülhetne valahogy, ha az alkotókban — a mindenféle művészi arányérzéket mellőző rendező-dramaturg és a masszívan ripacskodó színész — lett volna egy kis alázat a hely iránt. A templom ugyanis annyira különleges, romos állapotában is annyira méltóságteljes és elegáns, hogy csak kellő alázattal és alkalmazkodással lehetne itt darabot csinálni.

Ehhez képest a minket kísérő színész karaktere szerint egy ócska, felszínes, heherésző, ordibáló, magában motyogó, olcsó, átlátszó, ízléstelen poénokat pufogtató ripacs. A helyzet két perc múlva teljesen világos, ekkora tahók a való életben nincsenek, magyarul az egész kamu, ez lenne itt a “poén”, de inkább csak kínos az egész. Én és édesanyám csak röhögünk az egészen, a konvencionálisabb színházi attitűdökkel rendelkező maradék hat-nyolc ember csak feszeng, a minket a romos, balesetveszélyes épületben terelgető szervező meg felajánlja nekünk, hogy távozhatunk, ha nem tetszik. Távoznánk, ha nem a kórus miatt jöttünk volna.

A színész az előadás előrehaladtával egyre szétesettebb figurát játszik. Valakik vascsöveket dobálnak az épületben, nyilván rejtelmes atmoszférát próbálnak teremteni. Kísérőnk a gépteremben rágyűjt a “dohányzás és nyílt láng használata tilos” tábla mellett, elsüt pár ízléstelen poént az itt felnövő ábrákra, majd kirohan, minket megkér, hogy maradjunk itt. Egy nő segítségért kezd el ordibálni valahol az épületben, a közönség a füle botját nem mozgatja. Végül kiterelnek minket a kijárathoz, ott színpadiasan bezárják az ajtót előttünk, mehetünk vissza a pincébe, ahol néhány teamécses fénye mellett közlik velünk, hogy itt a világvége, majd odakint megütögetnek néhány csövet egy kalapáccsal. Vezetőnk almaszeleteket kínál körbe, egy irányított meditáció keretében elbúcsúztat minket szeretteinktől. Mindez ugyanolyan értelmetlen, elfogadhatatlan, összefüggéstelen és hiteltelen, mint ahogy hangzik — apokalipszisnek bágyadt, játéknak ócska és erőltetett, gondolatnak közhelyes és sekélyes.

Végre kimehetünk az óriási, fáklyákkal megvilágított átriumba, ahol a kórus énekel nekünk, a félhomályban alig látszó, fehérre meszelt arccal, feketébe öltözve. Az épület masszív, lapos ívben elrendezett oszlopai oltalmazóan magasodnak fölénk és gyönyörű, őszi este van. Ez a pár, nyugodt perc önmagában is megéri a belépőjegyet, a lágy énekhangok közepette végre elengedhetjük magunkat, mód nyílik egy kis pénteki önreflexióra.

Színészünk még odajön hozzánk a sötétben, ad nekünk egy amulettet, hogy abban van a küldetésünk — van aki azt hiszi, hogy ezután még valami játék következik, de nem ez a vége, lehet hazamenni.

Érthetetlen, hogy láthat közönséget egy ilyen kesze-kusza, kiforratlan borzalom. Egy önfényező seggfej fél órán keresztül végigrángat minket egy templomon, tíz perc apokalipszis, tíz perc kórus — ez így egyszerűen nem lehet értelmes. Nem biztos, hogy egy főiskolásnak (a szervező, aki a végén vissza akarta adni a pénzünket, ezzel mentegetőzött) egyből apokalipszist kell rendeznie, de ha igen, ne próbálja meg megúszni a spiritualitást, ne próbáljon meg kicsúszni a hely jelentette felelősség alól és ne próbáljon meg értelmes gondolatok helyett egy széttrancsírozott almát letolni a torkomon.

Az épületet amúgy szívesen megnézném szólóban is.

Pod Save America

Trychydts | | | 2019., augusztus 28., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A legutóbbi elnökválasztás után kezdett igazán érdekelni az amerikai poltika: egy New York Times előfizetéssel kezdtem. Aztán, amikor édesanyám a figyelmembe ajánlotta, akkor elkezdtem nézni a The Late Show-t, ahol az egyik vendég ennek az amerikai belpolitikai podcastnak a csapata volt. Belehallgattam próbaképpen, azóta pedig kisebb esemény az életemben, amikor hetente kétszer megérkezik a legújabb epizód.

Magyar/európai szemmel amúgy egészen különleges érzés iszapfürdőt venni az amerikai politikai mocsárban. Ami engem úgy istenigazából ledöbbentett, az rendszer hihetetlen politikai merevsége. Ez persze most elég lesajnálóan hangozhat; nekem inkább az volt a tanulság belőle, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az amerikai társadalom mennyire konzervatív. Még a progresszív vagy a liberális politikai erők is sokkal konzervatívabbak, mint nálunk mondjuk a politikai közép képviselői. És vannak dolgok, amiket európai aggyal egyszerűen lehetetlen felfogni: ilyen például a fegyvertartás. Miért ragaszkodik egy társadalom ahhoz, hogy minden évben tízezer számra mészárolhassa le a saját polgárait?

A Pod Save Ameriicában elsősorban azt szeretem, hogy amerikai viszonylatban mindenképpen progresszív, ugyanakkor nagyon alaposan érvelve járnak körül témát professzionális, politikával foglalkozó szakemberek. (The West Wing kedvelőknek: kb. olyan, mintha Will Baley, Sam Seaborn és Toby Ziegler tartana podcastot.). Nagyon részletesen és intelligens humorral kommentálják az éppen futó híreket, rengeteg hosszú interjújuk van, szóval aki szeretné egy kicsit közelebbről is megismerni az amerikai politika demokrata szegletét, azoknak ez sokkal fogyaszthatóbb, mint mondjuk a CNN publicisztikái.

Én már hónapok óta rajongó vagyok és azóta nem hagytam ki egy epizódot sem.

Zenetanulás öregen

Trychydts | | | 2019., augusztus 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nem gondoltam volna, hogy kétszáz évesen fogok elkezdeni új hangszert tanulni, de — már amennyire vissza tudom idézni — egészen más ez így felnőttkorban, mint gyerekkorban volt. Nem emlékszem legalábbis, hogy annyira hozzánőttem volna a furulyához, mint amennyire nehezen állok fel most a zongora mellől. Valamennyire biztos foglalkoztatott a dolog, mert ara például konkrétan emlékszem, hogy egyszer az Operaházban kottát vásároltam magamnak, egyszer vagy kétszer pedig saját dalt is írtam furulyára. De azért nem arról volt szó, hogy alig vártam volna, hogy megint gyakorolhassak. Emberekkel laktam együtt, ha így lett volna, biztosan hangosabban tiltakoznak.

Most kb. az a helyzet, hogy ha van egy kis időm, biztos zongorázni ülök le először. Továbbra sem bírom akármeddig, ha elfáradok, félreteszem, de unalmat vagy frusztrációt például nem érzek. Az analitikai képességeim biztos, hogy rengeteget fejlődtek az elmúlt évszázadban, így például sokkal könnyebben átlátom a darabok belső struktúráját vagy a hibákra adott megoldásokat is jobban ki tudom kísérletezni. Élvezem a gyakorlást, a rutin kiépülését — nem akarom rögtön a kedvenc számaimat játszani.

Hogy legyen mit csinálnom akkor, amikor nem zongorázok — most például egy dortmundi hotelszobában ülök, és a cég nem fizeti a zongoraszállítás költségeit — belekezdtem egy zeneelmélet tanfolyamba is. A zongorakurzushoz hasonlóan ez is a leglátogatottabb a maga nemében az Udemyn; egy fiatal michigani egyetemi oktató sorozata, most tart a tizenötödik résznél. Micsoda véletlen, pont volt egy leárazás az Udemy-n, potom áron felmarkoltam az első kilenc részt.

Kicsit meglepődtem, Piroska néni mennyire alapos elméleti alapokat adott nekünk; a második résznél kezdtek nagyobb mennyiségben előjönni azok a dolgok, amiket nem tanultunk — ennél talán már csak az meglepőbb, mennyi mindenre emlékeztem. Lassan a kezembe is kezd visszatérni a kottaírás tudománya. Az meg szintén a koromnak köszönhető, hogy mennyivel jobban össze tudom kombinálni az elméletet a gyakorlattal, mint gyerekkoromban.

Mindemellett persze még arra is jó lesz ez, hogy ügyesen megválasztott szakszavakkal nyűgözzem le a feleségemet a Zeneakadémián. Már persze ha egyszer végre komolyan vesszük a saját fogadalmunkat és rendszeresen járunk majd komolyzenét hallgatni.

Aranyosék — szalonnás változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 17., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

(A cím válasz Zsó szellemességére_ “viszünk szalonnát sütni Szalonnára. Nekem is eszembe jutott, de én csak a feleségemnek sütöttem el, otthonunk csöndes magányában.)

Régen, még a pre-Zéta időszakban, Baluék szalonnasütő partijai világhírűek voltak, és örvendetes gyakorisággal követték egymást: nekem is volt születésnapi partim, amit az összeérő családi telkek határán rendeztünk meg, szúnyogriasztó fáklyák gyűrűjében, egy szomszédos mogyoróbokorról vagdosva az ágakat. Idén nyáron csak kétszer füstölhettem meg magam vendégszeretetük tüzénél (vagy mi): egyik alkalommal a folyóparton ettünk egy különleges specialitást, homokbundába forgatott sült szalonnát, illetve a Szalonnáról van visszatérésünk után rendeztek egy jó kis szalonnasütést.

Igyekeztem óvatos lenni, és már otthon bekaptam pár falatot, hogy ne szikrázó szemmel vessem rá magam a kajára, de igazság szerint amikor megérkeztem, és megláttam a szépen megterített tálalóasztalt, nem gyengén megjött az étvágyam. Úgyhogy ki is ültem az éppen eleredt esőbe szalonnát sütni. (Balu később megkérdezte: éhes voltál? — remélem, azért nem keltettem olyan benyomást, mint egy dühös Predator.)

Baluék partijaiban mindig azt élveztem a legjobban, hogy huszonöt kilométeres és huszonöt éves körzetben mindenkit meghívnak, így az ember soha nem tudhatja, éppen kivel fut össze. Most éppen Szpeti és Noémi között üldögélve sütögettem a szalonnámat; kicsit catch-uppolhattunk végre, mert bár négy hónapja, amióta szomszédos irodaházakban dolgozunk, megbeszéltük, hogy majd összefutunk egy ebédre, ez azóta sem jött össze. De szükség van a legzavartabb mosolyomra is ezeken a gardenparty-kon: mindig vannak legalább öten, akik sugárzó mosollyal és lefegyverző közvetlenséggel üdvözölnek és szólítanak a nevemen — én meg, arc- és névmemória hiányában csak annyit tudok, hogy igen, pár éve már találkoztunk egyszer, egy másik szalonnasütésen.

A nagy, friss kulturális esemény, ami többeket is megmozgatott, a csütörtökön bemutatott Tarantino-film, a Once upon a time in… Hollywood volt. Én már persze mindent elolvastam a Wikipedián, így legalább a cselekmény miatt nem kell izgulnom; azt azért érdekes lesz látni, ez is az a rétegenként hámozható zsenialitás lesz-e, mint mondjuk a Kill Bill, amit utoljára a család fogalmának elemzésére használtam fel egy feminista klubdélutánon.

Kedves feleségemnek rengeteg munkája maradt még a hét végére, szóval egy darabig csak az én szöveges tudósításaim alapján tudta követni az eseményeket. Aztán csak besétált a kertkapun, hóna alatt a visszahozott kölcsönraklappal és kölcsönedénnyel; utóbbiban Baluék még Szalonnára hoztak nekünk hatvan kiló zsírban sült májat (ahogy a spenót-incidens óta tudjuk, az arányérzék soha nem volt az erős oldaluk). Már nagyon otthon éreztem magam, szóval én vezetem végig a svédasztalon, rá is vetette magát valamelyik házikutyputtyra — szalonnát sütni már nyilván nem kezdtünk el ilyenkor.

Elég sok gyerekes résztvevő volt, szóval annyira azért nem volt meglepő, amikor nem sokkal később egyszer csak egy üres kertben találtuk magunkat: Balu a lefekvést követelő Triolát táplálta, Zsó meg Zéta meg az utolsónak búcsúzó vendégeket hajtotta végig az országúton. Összenéztünk Nicoline-nel és úgy éreztük, a bulit tulajdonképpen akár befejezettnek is tekinthetjük. Még egy kicsit afterpartyztunk Zsóval a lassan kihamvadó tűz mellett, aztán mi is a hengerek közé csaptunk.

The Highwaymen, 2019.

Trychydts | | | 2019., augusztus 13., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A Netflix saját gyártású filmjének legfőbb célkitűzése: megfosztani a Bonnie és Clyde történetet minden romantikájától. Elsősorban persze a tömeggyilkos pár oldalán, de arra is gondosan ügyel, hogy a nyomozók oldalán se legyen senki természetfeletti képességekkel megáldott zseni, aki táv-gondolatolvasással, hét lépéssel az üldözöttek után járva elkapja őket.

Frank Hamer, a testvérpáros karrierjére végül egy sortűzzel pontot tevő texas ranger valóban egy kiemelkedő alakja volt az amerikai bűnüldözésnek, és valóban ismert volt a bűnözőkkel szembeni brutalitásáról. A film mégsem próbálja őt többnek beállítani egy erősen idősödő nyomozónál, akinek élete utolsó utáni feladata (ő és partnere nyugdíjból tért vissza ezért ez az egy küldetésért) egy próbatétel is.

Több szempontból is fontos a történet szempontjából az a Robin Hood mítosz, ami már életében körbelengte a bandát: a tömegek elitellenessége nagyon könnyen fordult át a bűnözők iránti rajongásba. Sokan kritizálják a jelenetet, amikor Hammer az öklével veri bele a lelkiismeretet egy, a bandának falazni akaró benzinkutasba — pedig ott nem a fizikai ütések érik el a változást. A kíméletlen szembesítés azzal, hogy ezek az emberek nem csak a pénzt veszik el a bankoktól, de teljesen ártatlan, családos rendőröket is lemészárolnak, ha a legkisebb veszélyt is érzik magukban.

Bonnie és Clyde arca csak az utolsó jelenetben kerül látszik — addig vagy csak távolról látjuk őket, vagy csak egy-egy testrészük látszik a kamerában. Ez is meggátol bennünket abban, hogy bármennyire is azonosulni tudjunk a gyilkos párral — ennek ellenére is végig egy erős dilemma, hogy mit kell tennie egy ilyen helyzetben a törvény emberének. Levadászható-e, felszólítás nélkül megölhető-e valaki, akiről tudjuk, hogy ha futni hagyjuk, mindenképpen ölni fog?

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbál meg könnyű, triviális vagy közhelyes választ adni erre a kérdésre.

| | | Korábbi bejegyzések »