Pod Save America

Trychydts | | | 2019., augusztus 28., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A legutóbbi elnökválasztás után kezdett igazán érdekelni az amerikai poltika: egy New York Times előfizetéssel kezdtem. Aztán, amikor édesanyám a figyelmembe ajánlotta, akkor elkezdtem nézni a The Late Show-t, ahol az egyik vendég ennek az amerikai belpolitikai podcastnak a csapata volt. Belehallgattam próbaképpen, azóta pedig kisebb esemény az életemben, amikor hetente kétszer megérkezik a legújabb epizód.

Magyar/európai szemmel amúgy egészen különleges érzés iszapfürdőt venni az amerikai politikai mocsárban. Ami engem úgy istenigazából ledöbbentett, az rendszer hihetetlen politikai merevsége. Ez persze most elég lesajnálóan hangozhat; nekem inkább az volt a tanulság belőle, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az amerikai társadalom mennyire konzervatív. Még a progresszív vagy a liberális politikai erők is sokkal konzervatívabbak, mint nálunk mondjuk a politikai közép képviselői. És vannak dolgok, amiket európai aggyal egyszerűen lehetetlen felfogni: ilyen például a fegyvertartás. Miért ragaszkodik egy társadalom ahhoz, hogy minden évben tízezer számra mészárolhassa le a saját polgárait?

A Pod Save Ameriicában elsősorban azt szeretem, hogy amerikai viszonylatban mindenképpen progresszív, ugyanakkor nagyon alaposan érvelve járnak körül témát professzionális, politikával foglalkozó szakemberek. (The West Wing kedvelőknek: kb. olyan, mintha Will Baley, Sam Seaborn és Toby Ziegler tartana podcastot.). Nagyon részletesen és intelligens humorral kommentálják az éppen futó híreket, rengeteg hosszú interjújuk van, szóval aki szeretné egy kicsit közelebbről is megismerni az amerikai politika demokrata szegletét, azoknak ez sokkal fogyaszthatóbb, mint mondjuk a CNN publicisztikái.

Én már hónapok óta rajongó vagyok és azóta nem hagytam ki egy epizódot sem.

Zenetanulás öregen

Trychydts | | | 2019., augusztus 21., 23:49 | | |

Nem gondoltam volna, hogy kétszáz évesen fogok elkezdeni új hangszert tanulni, de — már amennyire vissza tudom idézni — egészen más ez így felnőttkorban, mint gyerekkorban volt. Nem emlékszem legalábbis, hogy annyira hozzánőttem volna a furulyához, mint amennyire nehezen állok fel most a zongora mellől. Valamennyire biztos foglalkoztatott a dolog, mert ara például konkrétan emlékszem, hogy egyszer az Operaházban kottát vásároltam magamnak, egyszer vagy kétszer pedig saját dalt is írtam furulyára. De azért nem arról volt szó, hogy alig vártam volna, hogy megint gyakorolhassak. Emberekkel laktam együtt, ha így lett volna, biztosan hangosabban tiltakoznak.

Most kb. az a helyzet, hogy ha van egy kis időm, biztos zongorázni ülök le először. Továbbra sem bírom akármeddig, ha elfáradok, félreteszem, de unalmat vagy frusztrációt például nem érzek. Az analitikai képességeim biztos, hogy rengeteget fejlődtek az elmúlt évszázadban, így például sokkal könnyebben átlátom a darabok belső struktúráját vagy a hibákra adott megoldásokat is jobban ki tudom kísérletezni. Élvezem a gyakorlást, a rutin kiépülését — nem akarom rögtön a kedvenc számaimat játszani.

Hogy legyen mit csinálnom akkor, amikor nem zongorázok — most például egy dortmundi hotelszobában ülök, és a cég nem fizeti a zongoraszállítás költségeit — belekezdtem egy zeneelmélet tanfolyamba is. A zongorakurzushoz hasonlóan ez is a leglátogatottabb a maga nemében az Udemyn; egy fiatal michigani egyetemi oktató sorozata, most tart a tizenötödik résznél. Micsoda véletlen, pont volt egy leárazás az Udemy-n, potom áron felmarkoltam az első kilenc részt.

Kicsit meglepődtem, Piroska néni mennyire alapos elméleti alapokat adott nekünk; a második résznél kezdtek nagyobb mennyiségben előjönni azok a dolgok, amiket nem tanultunk — ennél talán már csak az meglepőbb, mennyi mindenre emlékeztem. Lassan a kezembe is kezd visszatérni a kottaírás tudománya. Az meg szintén a koromnak köszönhető, hogy mennyivel jobban össze tudom kombinálni az elméletet a gyakorlattal, mint gyerekkoromban.

Mindemellett persze még arra is jó lesz ez, hogy ügyesen megválasztott szakszavakkal nyűgözzem le a feleségemet a Zeneakadémián. Már persze ha egyszer végre komolyan vesszük a saját fogadalmunkat és rendszeresen járunk majd komolyzenét hallgatni.

Aranyosék — szalonnás változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 17., 23:49 | | |

(A cím válasz Zsó szellemességére_ “viszünk szalonnát sütni Szalonnára. Nekem is eszembe jutott, de én csak a feleségemnek sütöttem el, otthonunk csöndes magányában.)

Régen, még a pre-Zéta időszakban, Baluék szalonnasütő partijai világhírűek voltak, és örvendetes gyakorisággal követték egymást: nekem is volt születésnapi partim, amit az összeérő családi telkek határán rendeztünk meg, szúnyogriasztó fáklyák gyűrűjében, egy szomszédos mogyoróbokorról vagdosva az ágakat. Idén nyáron csak kétszer füstölhettem meg magam vendégszeretetük tüzénél (vagy mi): egyik alkalommal a folyóparton ettünk egy különleges specialitást, homokbundába forgatott sült szalonnát, illetve a Szalonnáról van visszatérésünk után rendeztek egy jó kis szalonnasütést.

Igyekeztem óvatos lenni, és már otthon bekaptam pár falatot, hogy ne szikrázó szemmel vessem rá magam a kajára, de igazság szerint amikor megérkeztem, és megláttam a szépen megterített tálalóasztalt, nem gyengén megjött az étvágyam. Úgyhogy ki is ültem az éppen eleredt esőbe szalonnát sütni. (Balu később megkérdezte: éhes voltál? — remélem, azért nem keltettem olyan benyomást, mint egy dühös Predator.)

Baluék partijaiban mindig azt élveztem a legjobban, hogy huszonöt kilométeres és huszonöt éves körzetben mindenkit meghívnak, így az ember soha nem tudhatja, éppen kivel fut össze. Most éppen Szpeti és Noémi között üldögélve sütögettem a szalonnámat; kicsit catch-uppolhattunk végre, mert bár négy hónapja, amióta szomszédos irodaházakban dolgozunk, megbeszéltük, hogy majd összefutunk egy ebédre, ez azóta sem jött össze. De szükség van a legzavartabb mosolyomra is ezeken a gardenparty-kon: mindig vannak legalább öten, akik sugárzó mosollyal és lefegyverző közvetlenséggel üdvözölnek és szólítanak a nevemen — én meg, arc- és névmemória hiányában csak annyit tudok, hogy igen, pár éve már találkoztunk egyszer, egy másik szalonnasütésen.

A nagy, friss kulturális esemény, ami többeket is megmozgatott, a csütörtökön bemutatott Tarantino-film, a Once upon a time in… Hollywood volt. Én már persze mindent elolvastam a Wikipedián, így legalább a cselekmény miatt nem kell izgulnom; azt azért érdekes lesz látni, ez is az a rétegenként hámozható zsenialitás lesz-e, mint mondjuk a Kill Bill, amit utoljára a család fogalmának elemzésére használtam fel egy feminista klubdélutánon.

Kedves feleségemnek rengeteg munkája maradt még a hét végére, szóval egy darabig csak az én szöveges tudósításaim alapján tudta követni az eseményeket. Aztán csak besétált a kertkapun, hóna alatt a visszahozott kölcsönraklappal és kölcsönedénnyel; utóbbiban Baluék még Szalonnára hoztak nekünk hatvan kiló zsírban sült májat (ahogy a spenót-incidens óta tudjuk, az arányérzék soha nem volt az erős oldaluk). Már nagyon otthon éreztem magam, szóval én vezetem végig a svédasztalon, rá is vetette magát valamelyik házikutyputtyra — szalonnát sütni már nyilván nem kezdtünk el ilyenkor.

Elég sok gyerekes résztvevő volt, szóval annyira azért nem volt meglepő, amikor nem sokkal később egyszer csak egy üres kertben találtuk magunkat: Balu a lefekvést követelő Triolát táplálta, Zsó meg Zéta meg az utolsónak búcsúzó vendégeket hajtotta végig az országúton. Összenéztünk Nicoline-nel és úgy éreztük, a bulit tulajdonképpen akár befejezettnek is tekinthetjük. Még egy kicsit afterpartyztunk Zsóval a lassan kihamvadó tűz mellett, aztán mi is a hengerek közé csaptunk.

The Highwaymen, 2019.

Trychydts | | | 2019., augusztus 13., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A Netflix saját gyártású filmjének legfőbb célkitűzése: megfosztani a Bonnie és Clyde történetet minden romantikájától. Elsősorban persze a tömeggyilkos pár oldalán, de arra is gondosan ügyel, hogy a nyomozók oldalán se legyen senki természetfeletti képességekkel megáldott zseni, aki táv-gondolatolvasással, hét lépéssel az üldözöttek után járva elkapja őket.

Frank Hamer, a testvérpáros karrierjére végül egy sortűzzel pontot tevő texas ranger valóban egy kiemelkedő alakja volt az amerikai bűnüldözésnek, és valóban ismert volt a bűnözőkkel szembeni brutalitásáról. A film mégsem próbálja őt többnek beállítani egy erősen idősödő nyomozónál, akinek élete utolsó utáni feladata (ő és partnere nyugdíjból tért vissza ezért ez az egy küldetésért) egy próbatétel is.

Több szempontból is fontos a történet szempontjából az a Robin Hood mítosz, ami már életében körbelengte a bandát: a tömegek elitellenessége nagyon könnyen fordult át a bűnözők iránti rajongásba. Sokan kritizálják a jelenetet, amikor Hammer az öklével veri bele a lelkiismeretet egy, a bandának falazni akaró benzinkutasba — pedig ott nem a fizikai ütések érik el a változást. A kíméletlen szembesítés azzal, hogy ezek az emberek nem csak a pénzt veszik el a bankoktól, de teljesen ártatlan, családos rendőröket is lemészárolnak, ha a legkisebb veszélyt is érzik magukban.

Bonnie és Clyde arca csak az utolsó jelenetben kerül látszik — addig vagy csak távolról látjuk őket, vagy csak egy-egy testrészük látszik a kamerában. Ez is meggátol bennünket abban, hogy bármennyire is azonosulni tudjunk a gyilkos párral — ennek ellenére is végig egy erős dilemma, hogy mit kell tennie egy ilyen helyzetben a törvény emberének. Levadászható-e, felszólítás nélkül megölhető-e valaki, akiről tudjuk, hogy ha futni hagyjuk, mindenképpen ölni fog?

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbál meg könnyű, triviális vagy közhelyes választ adni erre a kérdésre.

Szalonna — Nászutas változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 11., 23:49 | | | Kategóriák: , , ,

Aranyosék távozása után szalonnás életünk egy csendesebb és romantikusabb üzemmódba billent át. Sokat lustálkodtunk, Nicoline lazára vette a programszervezést (az én szemszögemből tehát olyan volt, mint egy laza ökörhajcsár), és már csak magunkra sütögettünk-főzögettünk.

Reggelenként felmásztam az emeletre, és elzongorázgattam a tóra néző ablak előtt. Nicoline Messengeren értesített, amikor már ő is készen állt a reggelre. Rendszerint az erkélyen reggeliztünk, utána lazítgattunk még egy kicsit, szendvicseket raktunk össze, majd elindultunk bóklászni valamerre. Általában még naplemente előtt visszaértünk, összeütöttünk valami vacsorát, borozgattunk, Netflixeztünk. Bár volt nálam laptop, elő sem vettem, ami kevés munkám volt, azt elintéztem a céges telefonomon, ami esetleg szabadidőm maradt még, mondjuk Nicoline power napjei vagy konyhában sürgölődése alatt, azt rendszerint a zongorámmal töltöttem.

Rudabányára már kora gyerekkoromból emlékszem, akkor csak egy nagyon kis bemutatóterem volt ott, ahol lényegében csak Rudi koponyáját lehetett megtekinteni. Most egy kb. kétszer akkora helyen egy kicsit több csontot lehet megnézni, meg van három ismeretterjesztő kisfilm, amit meg lehet nézni. A bányató partján van egy másik látogatóközpont, ami nem üzemel, meg egy kilátó, ahonnan lehet látni a tavat. A tóban mindenféle őrülteket lehet megtekinteni, akik kiváló ötletnek tartják az itt strandolást. Helynek elég szép, mondjuk egy kicsit jobban ki lehetne építeni, hogy ne meddőhányókon kelljen az embernek leereszkednie a tóhoz, meg a látogatóközpontot is be lehetne röffenteni végre.

Kassa egyszerre volt csalódás és kellemes meglepetés. Maga a város elképesztően unalmas, egy tipikus vidéki magyar város, ami már nincs Magyarországon — egy széles főút, pár régi épülettel és egy bágyadt főtérrel. Nicoline mindent megtett, hogy sürgölődésével az izgalmas látnivalók látszatát keltse, többször is megállt egy régi épület előtt és felolvasta azok figyelemre méltó történetét. Ezek a házak annyira jellegzetesek és patinásak, hogy Nicoline kétszer és eltévesztette a házszámot, és egy hotelt mutatott be egy fogadó helyett, egy éttermet a városháza helyett. A maratonista szobra pedig egy zsúfolt kereszteződés túloldalán próbálta meg egy impozáns köztéri dekoráció benyomását kelteni, ami engem illet, teljesen sikertelenül. Ami miatt mégis meleg szívvel gondolok vissza erre a kirándulásra, az egy teljesen random kiszúrt, modernista kiállítás volt, helyi festők képeiből. Markáns, komor hangulata volt minden képnek; az egyik művésznek pedig a teljes életútját végigkövethettük, ami mindig egy érdekes élmény.

Nyomtunk egy kis erdei túrát is az egyik közeli kolostorromhoz — Szádvárhoz hasonlóan ezt is egy baráti társaság tárja fel és gondozgatja. Bennem meg már annyira kifejlődtek a kültéri főzés reflexei, hogy amikor leültünk egy kiszáradt fatörzsre ebédelni, rögtön kiszúrtam, milyen remek gyújtóst lehetne itt gyűjteni.

Aggtelek nekem már rutinfeladat volt (bár konkrétan szerintem a vörös-tói túrán még nem voltam), de Nicoline most járt először cseppkőbarlangban. Bennfentesek kedvéért jelentem, hogy a Cseppkő szálló még mindig áll és én még mindig Seppkő szállóak olvasnám, ha most látnám először. Erről persze eszembe jutott, hogy lehet, hogy a Pálvölgyi barlangot is megnézhetnénk, én is gyerekkoromban voltam utoljára.

Nekem a kedvenc kulturális élményem az edelényi kastély volt; szépen meg van csinálva, egy térképkiállítás is van itt a szokásos kastélymúzeum mellett. Maga a körítés az “olyan rossz, hogy az már jó” kategóriába illik leginkább: az idegenvető diákmunkás (?) szemlátomást betanult szöveget mondott, de azt igen lelkesen. A kiállítás előtt 3D szemüveget szíjaztak a fejünkre, majd bekényszerítettek minket egy moziterembe — egy kisjátékfilmet kellett megtekintenünk a kastély festményeinek történetéről. Végül is csak nem bántóan volt gagyi; ugyanebben a stílusban igyekeztek mindenféle aprósággal interaktívvá tenni a körsétát. Sikerült a dolgot személyesebbé tenni, mint általában, és az épület rekonstrukciója is elég jól sikerült (főleg ahhoz képest, hogy honnan kellett kezdeni).

Boldogkő Vára viszont nagy csalódás volt: amennyire gyönyörű a táj és különleges a vár, annyira átabotában odavetett az ismeretterjesztés része. Amikor például a kínzókamra/börtönmúzeum például rögtön a bejárat mellett kapott helyet, kissé rángógörcsöt kaptam — pláne, hogy jóval beljebb egy valódi börtön is látható, ami viszont sehogyan sincs berendezve. Úgy összességében véve azt mondanám, zéró erőfeszítést tettek arra, hogy legalább érzékeltessék, milyen is lehetett itt az élet élőben. Szoktak lenni itt mindenféle bemutatók is, a kihelyezett tájékoztatók alapján csak örülök, hogy ezeket kihagytam.

Nem fogadtam volna rá nagy összegben, hogy ezen a nyaraláson szedem össze az év gasztroélményét. Igazából nem is lelkesedtem nagyon, amikor Nicoline már elutazás előtt hangsúlyozta, hogy mindenképpen elmegyünk majd az Anyukám mondtába. Tartottam tőle, hogy majd ez is egy túlhype-olt hipszteretető lesz, amiből egyre több van mindenfelé és leginkább csak a legelvadultabb sznobok élvezik őket. Amikor megérkeztünk, olyan barátságosan és olajozottan indult minden, hogy gondoltam, adok nekik egy valódi esélyt.

Ilyen helyeken, ezt már a Kistücsökben megtanultam, nem érdemes olyasmit enni, ami máshol is van, pláne nem olyasmit, amit az ember otthon is el tud készíteni. Levesnek így választottam egy tárkonyos báránylevest, amibe — ellentétben az átlag éttermi megközelítéssel, ahol a tárkony egy betongerndával suhint ki a tányérból — a fűszerezés diszkréten bújt meg az alapízek mögött, a húst nagy műgonddal főzték tökéletesre, a lét pedig sűrűvé és lággyá.

Másodiknak sült császárt kértem — azt gondoltam, ilyesmit elképzelhetetlen egy kolosszális adag egészséges önbizalom nélkül felrakni az étlapra és igazam is volt. Finomabb volt, mint bármilyen húsétel, amit az utóbbi időben ettem (kivéve persze a Vercsorb-féle házigrilleket, de azok amúgy is csak külön kategóriában versenyezhetnek), puha, omlós, pikánsan fűszerezett, egy kis pörköléssel megőrjítve — sült krumplit kértem hozzá, az is tökéletes volt és passzolt is hozzá. A desszert tiramisu volt, semmi forradalmi, csak habkönnyű, nagyon friss, ízletes és kapásból szervíroztak mellé egy A+++-os kávét is.

Nyugodtan nevezhetem 100%-os élménynek, az enteriőr hangulatos, de egyáltalán nem hivalkodó, a kiszolgálás pedig végletesen professzionális. Biztos vagyok benne, hogy nem most jártunk itt utoljára, pedig nem esik éppen útba munkából hazamenet.

A teljességhez hozzátartozik, hogy ugyanez a cég egy pizzériát is üzemeltet Miskolcon, és hazafelé oda is beugrottunk Nicoline-nel és a zongorával. Én nem voltam elszállva tőle, Nicoline igen. Félreértés ne essék, ropogós, friss, kicsit vastagabb, erősen kelt tésztás pizzaszeleteket árulnak itt, de nekem azért nem durrant el az agyam tőle. Margaritát ettem, mint mindenhol első alkalommal, erre nem is volt panaszom, de a sonkás, amit Nicoline tányérjából csipegettem fel, például már nem is igazán ízlett.

Igen lelkesen távoztunk. Nicoline szerint ez a nyaralás nyújtott annyit, mint Tenerife — ezzel az ár/érték arány ki is lőtt a világűrbe. Nagyon remélem, hogy még vissza is térünk.

Szalonna — Aranyos változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 06., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Mivel Tenerifén egy kissé elszállt a nyaralóbüdzsé, Nicoline beadta a derekát, hogy belföldön nyaraljunk egy nagyobbat. Pár hónappal később aztán jelezte: talált egy tízfős házat, becslései szerint ez az egyetlen épület Pannóniában, ami neki megfelel, tulajdonképpen már le is foglalta, a vérszerződést is megkötötte, de azért nézzek rá én is. Nekem végül is nem volt kifogásom ellene, pláne, hogy ő még soha nem járt az ország északkeleti részén.

Legyünk azért fairek: a házban technikailag tényleg elfér tíz fő, de a valóságban inkább 6-8 fős, ami egy kétfős párnak természetesen még így is masszív overkill. Mindegy, végül is SAP kártyával fizettük, szóval effektív pluszköltséget nem jelentett a nagyzási hóbortunk. Viszont, ha már képessé váltunk egy család vendéglátására, ugyanezzel a lendülettel meg is hívtuk magunkhoz Aranyosékat egy kis víkendezésre.

Szerencsére a szállásadók is kérték, hogy ne menjünk túl korán, így nem kaptam erősebb agyérgörcsöt, azért, ert nem indultunk időben. Volt időm kiszambázni a piacra megvenni az eleséget, elugrani kenyérért a Macskába és egy állványért a zongoraboltba, mert hogy zongorával megyek, az már elintézett tény volt. Technikailag már úton voltunk, amikor beugrottunk az Arénába egy kockásfülű nyúlért is. Megtudtuk, hogy Zéta is rajongó lett: természetesen Misit és Nyunyit is becsomagoltuk báboznivalónak, de egy saját példánnyal is meg akartuk lepni. Viszont a mi értékrendünk szerint az egyetlen nem nyomi modell, a Kockásfülű 23 Ül csak az Arénában volt raktáron (Nyunyi álló szériája sajnos már kifutott), ezért volt szükséges ez a kis kitérő.

Végül tökéletes időzítéssel futottunk be (Aranyoséknak Miskolcon leesett, hogy pelenkát egy darabot sem hoztak így még vettek egy ezres csomaggal a helyi Tescoban, ezzel további időt nyerve nekünk); kipakoltunk, majd nekiálltam krumplipürét csinálni az még előző este megsütött texasi fasírthoz. Pont kész lettem, mire befutottak. Zéta kezében már volt egy másik kockásfülű nyúl (később Kocki lett a végleges neve): másnak is eszébe jutott, hogy meg lehetne szórni ilyesmivel.

Másnap a felnőttek megreggeliztek, Zéta és Triola szétszórtak némi ételt a konyhában, aztán elmentünk megnézni Szádvárt. Ez egy nagyon laza és kellemes kirándulás volt, több száz éves, mészkőbe kopott szekérnyomokkal, sziklamászó Zétával és a hátamon egy, a múltkorinál kissé kevésbé creepy hordozóban mozgolódó Triolával. (Merő para egy pici lánnyal a hátadon hegyet mászni — órákkal később, már lefelé estem egy hatalmasat, csak úgy rengett bele a hegy, de különösebben nem zavart, mert minden diszkomfortérzésemet elnyomta a mérhetetlen megkönnyebbülés, hogy akkor Triola már az apja hátán szundikált.) Az eső is eleredt, a kicsiket beburkoltuk az esőkabátokba, aztán másztunk tovább felfelé, mert Balu, a főőrült, kitalálta, hogy úgyis hamar eláll. Végül már a csúcson voltunk, mire kisütött a Nap: kíváncsi vagyok, hány olyan crazy, szívatós epizód lesz még az életemben, amin Balu mérhetetlen, sugárzó és teljesen indokolatlan optimizmusa hajszol keresztül.

Szádvár gyönyörű, más, környékbeli romokhoz hasonlóan erről is önkéntesek gondoskodnak. Shadiversity-rajongóként egészen sokat megtanultam a várakról, így egy csomó struktúrát és építészeti megoldást felismertem; a kilátás pedig mindenféle romtól függetlenül is fantasztikus. (Leginkább a táj szépsége fogta meg Nicoline-t a ezen a nyaraláson; akármerre mentünk, folyamatos extázisban volt. Valóban van valami kis vadregényes íze az itteni hegyeknek, amit én is imádok — persze én már jó sokszor jártam errefelé, mindenféle konstrukcióban.)

Este szalonkát sütöttünk, Zéta barackos-szalonnás-túrós desszertet szervírozott a homokozóvödrében. Kifejezett luxusélmény volt ezen a multifunkcionális szabadtéri tűzhelyen nyárson szalonnát sütni; tök kényelmesen le lehetett ülni a padokra, szét lehetett pakolni, fedél is volt a fejünk fölött, meg szellőzött is.

Fürdetés után megajándékoztunk Zétát a mi nyulunkkal is: némi gondolkodás után az Eper nevet kapta; ő lett az apuka Baluék nyúlcsaládjában.

A Baluék távozása előtti nap a chill jegyében telt: átautózgattunk a tó túloldalára, ott sétáltunk egy kicsit, majd Balu pár fára felszerelte a függőágyait. Alapos meditáció után indultunk haza ebédelni. Paradicsomos spagetti szerepelt az előre megtervezett menükártyán, és csak menet közben tűnt fel, hogy lehet, hogy mintha kevés lenne a szósszá főzött, Balu&Zsó-féle paradicsom a nyolcvan deka tésztához. Mindegy, elhatároztam, hogy jó kárpótlásképpen alaposan összefőzöm: a végeredmény jobb lett, mint valaha, a jó vastag falú teflonedényben való lassú főzögetésnek köszönhetően a szósz szépen belefőtt a spagettibe, az olasz parmezán pedig tökéletes kiegészítés volt hozzá. Először mindenki nyafogott, hogy sok lesz ennyi tészta, de végül simán elfogyott az utolsó szálig.

Ebéd után már kezdődött is az indulás előtti szöszögés, és nem sokkal később már búcsút integettünk nekik. Innentől kezdve kettesben leszünk, rögtön az első lendülettel fel is vittem a zongorát Baluék volt lakosztályába.

Mostantól mint zeneszoba teljesít szolgálatot.

Dark Souls és a zongora (meg egy kis eső)

Trychydts | | | 2019., július 29., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Egyelőre remekül bejön a zongorázás. Rendszerint alig várom már, hogy újra leülhessek gyakorolni — a tangóval is ez volt, csak ott mindenféle külső tényezőkön múlott, hogy mikor van erre lehetőségem. Most meg, ha van egy kis időm, leülök és játszom egy kicsit. Mivel fülhallgatóval használom a hangszert, az sem baj, hogy Zsófi még/már alszik vagy ha éjjel fél tizenkettő van. Az első hétvége óta (kedves apósomat is egy zongorával a hátsó ülésen látogattuk meg) nem volt olyan nap, hogy ne ültem volna le valamennyit játszani.

Ezen a hétvégén azt is le tudtam tesztelni, mennyit tudok beletenni, ha tényleg semmi mással nem kell foglalkoznom és annyit játszom, amennyit csak akarok. Ez olyan 6-7 óra naponta, olyan 1-3 órás adagokban; ez után sem unom meg, csak akkor már nem nagyon bírok koncentrálni és keresztbe állnak az ujjaim.

Elképesztően sok a párhuzam amúgy a Dark Souls-szal; megkockáztatom, ha nem játszottam volna végig a trilógiát, el sem kezdek zongorázni. Ezen a játékon viszont megérezhettem azt, hogy tényleg van türelmem apránként megtanulni valami újat, képes vagyok tanulni a hibáimból és képes vagyok a folyamatos önreflexióra. És bár zongorázással kevesebb időt tudok egy lendülettel tölteni, mint játékkal, azért zongorázni sokkal könnyebb, mint Dark Souls-ozni. Ha valami nem megy, rögtön le tudom gyakorolni és ki tudom kísérletezni a problémás mozzanatot; Dark Soulsban erre sokkal kevesebb lehetőség van. Zenetanulás közben sokkal nagyobb a játéktér a hibákra, sokkal egyértelműbb a hiba oka és egyszerűen nem kérdés, hogy én vagyok-e a hiba forrása (játék közben az ember hajlamos a fejlesztőket okolni). A Dark Souls tanított meg arra is, mekkora hiba ha az ember fejlődés közben elbízza magát,olyasmit próbálgat, amire valójában még nem képes. Mindig tudni kell visszalépni egyet, ha látjuk, hogy valami nem megy.

Termelni viszont a zongora is ugyanannyi endorfint termel, mint a játék, az ember felesége viszont rendszerint inkább csak az elsőért lelkesedik.

Az egyik szünet alatt elmentünk édesanyámmal kószálni egyet a Margit-szigetre, és igazán klasszikusan bekapnunk egy nyári zivatart. Pontosan félúton kezdett el szemerkélni az eső; mire visszaértünk a civilizációba, már szabályosan bőrig áztunk. Ez engem konkrétan egyáltalán nem zavart, jó meleg volt és közel is lakom; édesanyámat kicsit jobban felzaklatta, hogy a hajából és a ruhájából egyaránt csorog a víz.

Hazaérve gyorsan megtörölköztem, majd ismét nekiláttam a bossa nova ritmusnak.

Jó estét nyár, jó estét szerelem! — Városmajori Szabadtéri Színház, 2019.

Trychydts | | | 2019., július 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Tavaly (?) is láttam egy kissé ódivatú szerelmi sztorit, a Halálos tavaszt a Városmajorban — így visszamenőleg már sajnálom, hogy nem írtam róla, de annyi finom réteg volt benne, hogy képtelen voltam megfelelően összeszedni a gondolataimat. Egy nagyon macsó, klisés történetre néhány apró módosítással felhúztak egy feminista fátylat, amitől nagyon eleven és modern lett az egész. Most is valami hasonlóval próbálkoztak meg, a Jó estét nyár, jó estét szerelem viszont korhadtan roskad össze az innovatív megoldások alatt.

Szívesen okolnám ezért a dohos alapanyagot, hiszen az alapsztori nyilván fel sem fogható már ma ésszel, de éppen a Halálos tavasz miatt gondolom, hogy ennek sem kellene akadálynak lennie. Ezúttal sajnos csak egy csikorgó léptekkel tántorgó zombi erejéig sikerült életet lehelni ebbe a valamikori klasszikusba. Igen, fel lehet fogni, hogy van itt egy gyári munkás fiú, aki nőknek udvarol, magát görög diplomatának kiadva, világos, hogy ez a furcsa szenvedély hogyan okoz károkat és szenvedést másoknak, és igen, egyértelmű az irónia, amikor egy olyan nővel akar össze, aki még csak nem is szereti viszont, hanem ki akarja használni — csak éppen kit érdekel ez az egész?

Az erőfeszítés azért kétségkívül látszik, a színészek munkájára például semmilyen panasz nem lehet és a stilizált díszletek ötletes, dinamikus felhasználása is ötletes. Az végeredmény mégis absztrakt, idegen és unalmas. Senkivel nem lehet azonosulni (talán csak a gyártulajdonossal, aki ordítva közli, hogy magasról tesz az egészre), senkit nem sajnálunk igazán. Voltaképpen mindegy, mi történik, az pedig, hogy nem lesz itt happy end, az mindenkinek világos, aki legalább egy alsó osztályos színjátszókör előadását megtekintette már. Thrillert feszültség nélkül eladni igen nehéz.

Hogy ezúttal mennyire sikerült, jól érzékelteti, hogy egyáltalán nem zavart a két hölgy mögöttem ülő hölgy trécselése — ízes fordulataik az előadás gyengeségeiről erőteljesebbek voltak, mint maga az előadás. Amikor pedig az előadás végén úgy álltak fel, hogy a darab egyetlen előnye a rövidsége volt (ha szünetet tartanak, alighanem mindenki hazaszökik) — nem átallottam vadidegenként is összeröhögni velük.

Zongora az étkezőasztalon

Trychydts | | | 2019., július 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

After having a thorough, 27-year long rest, I continue studying music. I switched from flute to the piano, though :). We bought this beautiful instrument today.

Posted by Márk Balás on Wednesday, July 17, 2019

Ültünk Csabival a Burger Kingben a koncert előtt, és neki is elmondtam, ami akkoriban már sokszor megfordult a fejemben: lehet, hogy meg kéne tanulnom zongorázni. Nyolc évig furulyáztam általánosban, Piroska néninél magánórákon. Gyerekként még nem tudtam akkora lelkesedést tenni ebbe a hobbijaimba, mint manapság, de azért nem ment rosszul és a g-kulcsos kottákat teljesen folyékonyan olvastam már. Aztán Piroska elment Grazba tanítani, nekem meg félbe szakadt a zenélés.

A zongora, mint hangszer azóta piszkálgatja a fantáziámat, hogy tangóztam, volt egy két kedvenc vals-számom, ahol nagyon hangsúlyos volt pont a kedvenc részeimnél. Sokoldalúbb, mint a furulya, amivel az ember csak egy szólamot tud játszani, azt is egy nagyon korlátozott hangterjedelemben. Nagyon fontos volt az is, hogy a zongorába lehet fülhallgatót dugni: az utóbbi két évtizedben több zenetanuló szomszédom is volt, tudom, hogy az emberiség nem feltétlenül örül az ilyen szárnypróbálgatásoknak.

Próbáltam utánanézni, hogy mire is van szükségem. Az a reményem, hogy kezdetben biztosan jó lesz nekem egy 61 billentyűs modell is, elég hamar elszállt, pedig pont ez volt az a kompakt méret, amiről azt gondoltam, hogy milyen jól elfér majd az asztalomon. Csabi elég jól elmagyarázta, hogy mindenképpen egy érintésérzékeny darabra van szükségem. Ezt a kettőt összekombinálva az olcsóbb darabok kábé át is estek a rostán; hiába nincs szükségem arra, hogy olyan legyen a billentyűk mechanikája, mint egy klasszikus zongoráé, ez tulajdonképpen elkerülhetetlen ebben a kategóriában. A legolcsóbb megoldásról meg elég hatékony demonstrációk sorozata beszélt le, szóval végül egy Yamahánál maradtam. (A furulyám is az, szóval legalább márkából nem kell másikra átszoknom.)

Persze ahogy az lenni szokott, pont aznap kellett üzleti vacsorán bájolognom, amikor zongorát veszek. Szóval most ott fekszik az ebédlőasztalon (az íróasztalon nem fért el, állványt meg majd akkor veszek, ha tényleg úgy érzem, hogy kell), és várja, hogy kipróbáljam.

Mark Knopfler koncert, 2019. július 9.

Trychydts | | | 2019., július 11., 11:02 | | | Kategóriák: ,

Nicoline karácsonyra lepett meg a koncertjegyekkel: kicsit aggódtam, mert kb. három albumnyi lemaradásban vagyok. (A tangós évek alatt leginkább csak tangót fogyasztottam, azóta pedig sokkal több mindenbe hallgatok bele, és soha nem voltam az a non-stop zenehallgató típus.) Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy Mark Knopflernek negyven éves karrierje van, a legrosszabb esetben is csak néhány szám lesz, amit most hallok először.

Végül aztán még ennyi sem volt, az eljátszott számok tényleg az életmű egészét átfogták; nekem a legkellemesebb meglepetés az 1979-es Once upon a time in the West volt, ami sokáig volt az egyik kedvenc számom (ahogy öregszem, úgy értékelem egyre jobban a Dire Straits után következő szólóalbumokat). De minden nagyon a helyén volt, a kísérőzenekar is elképesztően profi volt, nem volt olyan szám, ami ne okozott volna örömet. Szeretem ezeket a meglepetésszerű hangszerelési megoldásokat egy-egy ismert számon; tudom, hogy mi jön, de mégis egészen másképpen hallom.

Sajnos a Budapest aréna, mint koncerthelyszín finoman szólva is katasztrofális volt. Légitársaságoknál is utálom, ha két ülés közötti távolság rövidebb, mint a lábam; koncerten, színházban még inkább elvárom, hogy férjek el. Próbáltam így meg úgy helyezkedni, de a végén már nagyon keményen fájt mindenem. A tahó közönség természetesen nem a helyszín tartozéka, ettől még adott volt: hol a képernyővel, hol a vakukkal világítottak a szemembe, beszélgettek, jöttek-mentek — jobb szeretem, ha lehetőségem van nagyobb elmélyülésre. (Amúgy mire számít, aki a telefonjával vakuzik? Hogy a körömnyi kis lámpája majd bevilágítja a színpadot?)

Ettől függetlenül egy katartikus élmény volt, és persze azóta megint több szólóalbumot és Dire Straits lemezt hallgatok. Mi több: elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni.

Defekt és sajtburger

Trychydts | | | 2019., július 04., 23:49 | | | Kategóriák:

Defektet kaptam. Benne volt már a pakliban, hogy lesz valami, amióta munkahely váltás miatt visszaszálltam a biciklire, nem történt semmi, túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen. Ráadásul igen udvarias defekt volt ez: miután jó keményre fújtam a gumit egy benzinkútnál, a munka utáni programomra még mehettem biciklivel. És mivel Nicoline épp egy jótékonysági árverésen licitálgatott, úgy gondoltam, büntetés nélkül megoldhatom ezt a problémát a lakásban is.

A belsőn ugyan megtaláltam a lyukat — akadémikus érdeklődés volt ez csupán, mivel már réges-régen vettem egy Continental belsőt és azt akartam beszerelni, de hiába húzogattam az ujjamat a külső belsején, nem találtam semmit. Kifordítottam, és végül csak leesett, mi történt: egy jó kis vágás volt rajta, alighanem egy nagyobb üvegszilánkon mehettem keresztül — még így is éppen csak hogy átszúrta a belsőt. Viszont így a külsőt már cserélni kellett, amit nem is bántam — egy elég prémium gumi volt, de már töredezett, repedezett, a barázdák is szépen koptak lefelé.

Lekaptam a gumit, aztán elindultam az éjszakai bicikliboltba. Végül ez is Continental lett, vettem egyet az első kerékre is. Kicsit vékonyabb, mint az előző, de nem sokkal, sokkal keményebbre lehet majd fújni, szóval jó lesz ez nekem. Már indultam volna haza, amikor elkezdett esni az eső, de nagyon keményen . Amúgy is éhes voltam, amúgy is egyedül voltam, amúgy is előttem volt még némi szerelgetés, szóval a zivatar elől inkább beugrottam a Paneerba, ami pont szembe van a bringabolttal.

Ez amúgy egy elég különleges hely, teljesen átértelmezték a sajtburger fogalmát, ugyanis hús nincs a burgerekben, csak sajt. Viszont feltétnek mindenféle borzongatóan jó dolgokat tesznek bele, a kedvencembe, a chedarosba például egy tökéletesen eltalált, kicsit pikáns, kicsit édes hagymalekvárt. A sült krumplijuk is friss, házias felhangokkal és egyáltalán nem tocsog az olajban. Egyedül a szörpök rémesek, a leggagyibb SPAR-os szörpök, nem igazán illenek a képbe, de még ezt is ellensúlyozza a kiváló kaja és a kedves, rugalmas kiszolgálás. Mire bekaptam a hamburgert (közben ott vártak rám a térdemhez támasztott gumik, igazi macsó szerelőcsávónak éreztem magam), pont elállt az eső.

Aztán hazamentem, felavattam az újonnan vásárolt gumileszedőt (ezek a szettek nálunk úgy tünedeznek el, mint máshol a fél pár zoknik) és pikk-pakk felraktam az új gumit. A belső beillesztésére az édesapámtól tanult módszert alkalmaztam, amit egyébként minden általam olvasott szakirodalom a legszigorúbban tilt, de ebben az esetben én sokkal jobban hiszek az apámnak, mint bárki másnak.

Aztán levittem a bringát a pincébe, mielőtt Nicoline észrevehette volna a bringás csintalankodást a hallunkban.

Az üvegbúra, Örkény színház, bemutató: 2019.

Trychydts | | | 2019., június 24., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Három kedvenc színészem van az Örkényben: Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Dóra Béla. Az Üvegbúrában pedig rajtuk kívül senki más nem játszik.

Sylvia Plath regénye amúgy is egy nagyon kompakt és személyes írás, mind a stúdiószínházi közeg, mind a sok monologizálás jót tesz neki. A díszlet erősen stilizált, a ferde padló, az azt körülvevő peremek, a falra lépcsőzetesen felszerelt kapaszkodók-ülőkék még némi mozgásszínház-szerű játékra is lehetőséget adnak. A főszerepet Zsigmond Emőke játssza, az összes mellékszerepet pedig a másik két fiatal színész. Mindenki a legjobbat hozza, de nekem pont azért ők a kedvenceim, mert hihetetlen tehetségek mindannyian. Kókai Tündétől a még egyetemi hallgatóként eljátszott Ofélia volt a szerep, aminek kapcsán először észrevettem, Zsigmond Emőke sokoldalúsága, a IV. Henrikben tűnt fel először, Dóra Béla pedig Erdős virágot szavalt a színház Facebook-oldalán.

A cselekménynek nagyon érdekes, finom lüktetése van: néha felgyorsulnak az események, pörgős, pattogós dialógusok mellett, nagyon feszesen játsszák a jeleneteket, aztán néha minden lelassul, minden sokkal fesztelenebb és természetesebb lesz. És minden másodperc teljesen a helyén van, nincs egyetlen érdektelen vagy elnyújtott jelenet sem.

Zsigmond Emőke alakítása nem csak azért tökéletes, mert finoman és érzékenyen formálja meg Ester Greenwood identitáskrízisből súlyos depresszióba csúszott figuráját, hanem azért, mert a történet feminista felhangjait is nagyon erősen adja vissza. Egy olyan fiatal intellektuel, aki be van zárva a nőket körülvevő sztereotípiák ketrecébe, miközben folyamatosan tárgyiasítják, félreértik, elutasítják. Mindenféle erőltetett aktualizálgatás nélkül, mégis igen erősen, zavarba ejtő élességgel jelennek meg a Metoo-mozgalom által is felvetett szörnyűségek.

Fantasztikus előadás, és tökéletes helyen van az Örkény stúdiójában.

A Mélyben (Éjjeli menedékhely), Örkény színház, bemutató: 2019.

Trychydts | | | 2019., június 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Könnyű megszokni, de nehéz ráunni az Örkény maximalizmusára. A Mélyben is egy olyan produkció, ahol az eredetihez való maximális hűség együtt jár egy modern, dinamikus, mellbevágóan erős előadásmóddal.

A történet alapvető, meghatározó kontextusa a nyomor, és ezt a minimális díszletekkel és a kiválóan megtervezett jelmezekkel zsigeri alapossággal sikerül visszaadni. Bőrünkön érezzük a mindent átható, lemoshatatlan mocskot, az állandó hideget, az elképzelhetetlen mértékű szegénység összes létező kényelmetlenségét. A darab egy fiatal nő haldoklásával kezdődik — Kókai Tünde pedig felkavaró intenzitással adja meg az alaphangot.

Mindenki a helyén van a történetben — az Örkény társulatának valamennyi tagja elképesztő mértékű átlényegülésre képes és a csoda most is megtörténik. Znamenák István ugyanolyan meggyőzően adja a kapzsi, gerinctelen, mégis erélytelen háztulajdonost, mint ahogy Vajda Milán is látszólag könnyedén lényegül át vagyonát-eszét réges-régen elivott, félig értelmi fogyatékos szűccsé.

A darab fő kérdése az: lehetséges-e egyáltalán remény ennyire mindennek a legalján? A nyomorgó, egyik napról a másikra tengődő közösségbe egyszer csak egy rejtélyes, mégis jó kedélyű öregember, Luka érkezik és ügyes manipulációval, kegyes hazugságokkal kezd el lelket önteni mindenkibe, próbálja nekik visszaadni régen elveszített erkölcsi tartásukat. Közben megismerjük a pincében berendezett szállás lakóinak és és szállásadóik egyéni sorsát. Torokszorongató közelségből ismerhetjük meg azokat a túlélési stratégiákat, amivel képesek rávenni magukat, hogy felkeljenek és még egy napot túléljenek. Luka személyisége annyiban különleges, hogy mindenkit képessé tesz arra, hogy egy kicsit messzebbre tekintsen. Persze sokszor ez sem több öncsalásnál. Nem derül ki, van-e bárki is, aki ténylegesen előrébb tud jutni Luka tanácsai révén, de a nagyon haloványan, de mégiscsak megcsillanó reménysugárt az jelenti: nehéz elképzelni, hogy a történet vége után minden mehetne tovább a régi megszokott rendjében.

Márpedig a létnek ezen a fokán a teljes elállatiasodástól való megmenekvés is egy fél megváltással ér fel.

A városi Tenerife

Trychydts | | | 2019., június 10., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Mint minden rendes városi patkány, természetesen alig vártam a lehetőséget, hogy megmártózhassam kissé a tenerifei utcák hangulatában. Visszaadhatatlan érzés volt.

Mondhatnám a tipikus választ, hogy tipikusan mediterrán hangulata van a városoknak, de valójában nem ezt éreztem. Amerre megfordultunk — Porto de La Cruz, Orotava és a régi főváros, La Laguna — mind egészen más karaktert sugároztak, mint akármelyik olasz vagy spanyol város, ahol eddig megfordultam (és Szicíliában azért voltunk nagyon kis helyeken. Persze az is igaz, hogy mindig is tudatában voltam annak, hogy valójában milyen messze vagyok Európától, de folyton éreztem valamilyen enyhe melankóliát. És persze az is igaz, hogy nagyon sokszor lehet látni a gyarmati múlt nyomait, elsősorban mindenféle kisebb erődöket, és amúgy is rengeteg ház van, amiből sugárzik a történetelem. A Puerto de La Cruzi botanikuskertről is nagyon érződött, hogy hosszú idők munkája és gondos tervezés eredménye.

Minden település (a mostani főváros kivételével, amit szándékosan elkerültünk), nagyon kicsi, könnyen belátható és bejárható — ez is kicsit hozzájárult a “nyaralás a világ végén” hangulatomhoz.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0055
Tenerife 2019 04.26-05.03_0062
Tenerife 2019 04.26-05.03_0057
Tenerife 2019 04.26-05.03_0025
Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0052
Tenerife 2019 04.26-05.03_0033
Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0166
Tenerife 2019 04.26-05.03_0204
Tenerife 2019 04.26-05.03_0212
Tenerife 2019 04.26-05.03_0216

Túra a Teidén

Trychydts | | | 2019., május 28., 21:50 | | | Kategóriák: , ,

Ha valaha még egyszer hajlandó leszek arra, hogy tíz órát utazzak egy nyaralásért, amiből öt óra nettó repülőút őrjöngő gyerekek és irritált szülők között, akkor pár éjszakát biztos a Teide Nemzeti Parkban akarok tölteni. Van ott egy kis szálloda, semmi mást nem csinálnék, csak mennék egyik kirándulóhelyről a másikra és mászkálnék, amíg el nem ájulok a fáradságtól és az oxigénhiánytól. Nekem ez volt a nyaralás fénypontja és nagyon sajnáltam, hogy csak egy napunk van erre.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0085
Tenerife 2019 04.26-05.03_0100

Amit megbántam, az a liftezés a csúcs közelébe. A csúcs engedélyköteles, limitált számú embert engednek csak fel, és keményen mászni kell hozzá. Van viszont egy felvonó, ami felvisz 3800 méter magasra… 60 percet tölthet az ember fenn, utána mindenkit visszaterelnek. Na nem mintha panaszkodtunk volna.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0144
Tenerife 2019 04.26-05.03_0153
Tenerife 2019 04.26-05.03_0142

Látni nem nagyon lehet semmi lélegzetelállítót — ami kicsit csalóka, hogy levegőt alapból nem lehet kapni. Kiszáll az ember a felvonóból és azt veszi észre, hogy a gáz, amit beszív, nem úgy funkcionál, mint ahogy megszokta. A rövid túraútvonalak durván megterhelőek és az ember semmit sem lát, csak követ, követ és követ. A végén már konkrét karikák ugráltak a szemem előtt, a lefelé járatra várva egy idősebb sporttársnő el is ájult, egy mentőben ébresztették újra “odalent” vagyis a felvonó aljában (ez még mindig 3000 méter fölött van). Szegény feleségem nem ájult el, de a folyamatos gyaloglás funkcióját a végére ő is elvesztette.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0172
Tenerife 2019 04.26-05.03_0173
Tenerife 2019 04.26-05.03_0184

Mindezért az ember kidob egy csomó pénzt és rámegy jó másfél órája, amikor a kicsit lejjebb levő részeken simán és ingyen is lehet túrázni, sokkal szebb dolgokat lehet látni, az ember maga osztja be az idejét és sokkal jobban el lehet mélyedni mindenben.

A kocsinál ettünk-ittunk, gurultunk két percet, aztán megálltunk, hogy mászkáljunk egy sort gyönyörű sziklaformák alatt, amit már odafelé kinéztünk magunknak. Addigra már visszatért belénk a cselekvő szellem is, így némi tétovázás után bevállaltunk egy négy és fél kilométeres körsétát — 3000 méteren.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0198
A háttérben levő csúcs közelében voltunk.

Még ez is egy emberidegen, túlvilági táj — erősen szárazságtűrő, a köves talajon megkapaszkodni képes növényekkel, és nagyon kevés állattal — csak pár gyíkot és ízeltlábút láttunk egész idő alatt. Egyszer megálltunk egy információs tábla előtt, és akkor feltűnt, hogy milyen süket csönd van. Ha nem beszéltünk és nem mozogtunk, akkor csengett a fülem a némaságtól.

Egy laza öt kilométeres séta volt — oké, le kellett ereszkednünk egy elég durva sziklavölgybe — de így is nagyon fárasztó volt. Ez mégis az a magasság volt, amivel már szívesen ismerkedtem — különösen, hogy amit láttunk, az páratlan volt. Eddig maximum westernfilmekben láttam bármi hasonlót, és tényleg sajnáltam, hogy csak egy napunk van erre. Nicoline végig a naplementére spórolt, végül azt is megkaptuk.

Óriási élmény volt felkúszni a meredeken kanyargó ösvényen a parkolóba — már csak egy-két megvadult éjszakai fotóssal találkoztunk, máskülönben üres volt az egész. Sajnáltam, hogy másnap reggel nem itt fogok ébredni.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0178
Tenerife 2019 04.26-05.03_0156
Tenerife 2019 04.26-05.03_0134
Tenerife 2019 04.26-05.03_0250
Ide kellett lemászni féúton…

Ez itt a vég

Trychydts | | | 2019., május 25., 8:41 | | | Kategóriák: , ,

(Spoiler alert.)

Nem célom a Trónok harca átfogó kritikája: egyik epizódból sem láttam öt összefüggő percnél többet, a könyvek olvasását pedig kábé az első kötet felénél adtam fel. Inkább a kulturális hype az, ami foglalkoztat. Érzek némi elégtételt is: most, hogy a sorozatnak minden kártyáját terítenie kellett, a rajongók pontosan ugyanazokat a problémákat hozzák fel — és kenik rá a tévésorozat forgatókönyvét író szerzőpárosra — amiket én az első könyv kapcsán kifogásoltam.

George R. R. Martinnak nem az volt a prioritás, hogy egy koherens, valódi tétekkel bíró eposzt építsen fel, ami valahonnan valahová viszi az olvasót. Pedig egy történet — legyen szó pop- vagy magaskultúráról — csak ettől tud működni. Neki egy dolog számított: hogy ő legyen a modern fantasy fenegyereke, aki egyesével rúgja fel a fantasy összes “sémáját”. Valódi, radikális ellenkoncepciót nem tudott kiötleni, így a karakterek papírmasé mivoltát őrülten ugráló, össze-vissza örvénylő, sűrű cselekménnyel leplezte el; a korábban felépített elvárásokkal szembe menő fordulatok pedig rendszerint a szereplők nyálcsorgatóan idiotisztikus viselkedésére vezethetők vissza.

Pár héttel ezelőttig masszív kisebbségben voltam a véleményemmel. Az utolsó évad érkeztével aztán narratív technikák után nyöszörgő széplelkek és az előző évadok eseményeit tárgyi bizonyítékokként suhogtató, dühödt fanboyok között találtam magam. Lám, mindenki arra panaszkodik, hogy a szereplők logikátlan döntéseket hoznak, minden karakter ócskán sablonos, az események irracionálisak és hogy van egy csomó, megkezdett szál és történetív, ami végül nem vezetett sehová vagy nettó bullshitbe torkollott. Holott nincs másról szó, mint hogy a sztori nem véget ért, hanem megszakadt. Ha az HBO összesen huszonöt évadot gyártana, most mindenki lelkesen rágná a körmét, hogy mi lesz, és hogy a sorozat milyen zseniálisan ment szembe az elvárásainkkal. Eddig úgy tűnt, hogy az Éjkirály a nagy, egzisztenciális fenyegetés, de kiderült, hogy mégsem. Azt gondolták, hogy Dany lesz a megváltó figura, de ő is ugyanabba a csapdába esett bele, mint az apja, ráadásul a létező leglogikátlanabb pillanatban. Azt gondoltuk, Jon Snow feltámasztása mögött van valami, holott voltaképpen leginkább csak állt és nézett, mielőtt visszatért volna oda, ahová tartozott. Mindezek a fordulatok csak azért okoznak csalódást a rajongótábornak, mert nem jön utánuk a százezredik csavar és nincs egy eddig jelentéktelennek gondolt mellékszereplő, aki most az elhullottak helyére emelkedne.

George R. R. Martin nagy, gigantikus blöffje mögött végső soron nem volt semmilyen tartalom. A történetnek nem volt valódi tétje, kifutása, nem foglal állást semmi mellett, nem akar reflektálni semmire. Nem csoda, hogy a projekt irodalmi oldala megbukott. Annyifelé szalad a történet, amit már az író sem tud számon tartani, olyan sok fordulat történt már, hogy koherens lezárásra semmi esély. Az utolsó előtti kötet nyolc éve “készül”. Inkább elvitte a balhét az HBO, nekik ez csak egy show a sok közül, és a bevétel akkor is bejön, ha a befejezés csalódást kelt. Könyves háttér nélkül meg szépen rá lehet kenni mindent a forgatókönyvírókra.

Ha egy dologra kellene ráböknöm, mint a kudarc végső okára, akkor én azt mondanám, hogy Martin — legalábbis, amikor Tolkienről beszél, ez derül ki –, soha nem értette meg, hogy a fantasy hagyománya miről szól. A fantasy a megalapozott morális abszolultizmus műfaja. Az erkölcsi értékek néha valóságosan is megszemélyesednek és testet öltenek, de mindig objektív, érzékszervekkel is befogadható módon igazolható, hogy mi a jó és mi a rossz. Az istenek ténylegesen jelen vannak közöttünk, a karakterek hatalma mindenki számára látható, egyéni képességek (pl. a mágia) következménye. Mindenkinek állást kell foglalnia, nem létezik semleges vagy relativisztikus álláspont. Aki ezzel próbálkozik — mint például Szarumán a Gyűrűk Urában, vagy a régi istenektől elfordult új vallások vezetői a Sárkánydárda krónikákban, minimum megbuknak, de még gyakrabban behódolnak a gonosznak.

Mindez azért tud erőteljesen működni, mert így az olvasó automatikusan referenciapontot kap a saját valóságához. A legtöbben hiszünk vagy szeretnénk hinni valamiféle morális abszolútumban, de ritkán vagyunk abban a helyzetben, hogy a fantasy történetek szereplőihez hasonlóan rámutathatnánk döntésünk okaira. Dühít minket, ha mások nem értik, látják, hogy miért állunk ki egy ügy, egy tett vagy egy személy mellett. A fantasy történetekben a siker titka az erkölcsi kiállás, az elvekhez ragaszkodás. Így van ez a csodálatos, generációkat megmozgató Gyűrűk Urában, és kegyetlenül csikorgó, de szórakoztató ponyvanyelven hörgő Káosz káoszában is. Többek sima zsigeri stimulációknál: morális allegóriák, párhuzamok, értelmes reflexiók saját dilemmáinkra, gondolatainkra.

George R. R. Martin a Tűz és jég dalában nem fantasy-t ír, a filmesek sem fantasyt készítettek: leginkább pornót. Semmi másra nem akarnak hatni, mint az érzékeinkre. Végre büntetlenül nézhettük, ahogy embereket ölnek meg, darabolnak fel a képernyőn, végre testközelből érezhettük, milyen egy tizenéves lányt megerőszakolni vagy csókolózás közben egy laza (de kivitelezhetetlen) csuklómozdulattal leszúrni egy gyönyörű, fiatal, szőke nőt. Nyalhattunk vért, érezhettük az elégetett emberek szenes bűzét, és közben úgy csinálhattunk, mintha éppen egy tabudöntögető kulturális aktusnak lennénk részesei.

De tulajdonképpen miről is szólt ez a sorozat? Az égvilágon semmiről. Minden és mindennek az ellenkezője is megtörtént, egymással szögesen ellentétes okokból. Karakterfejlődés sem volt: bármikor, bármilyen elért eredményt és változást a sutba lehetett dobni. Így volt ez a morállal is. A Trónok harca morális álláspontja a teljes nihilizmus, a morális normáktól való teljes elfordulás. Nincs egyetlen elv, egyetlen erkölcsi parancs sem, amely túlélte volna a sorozatot. Lehet hőzöngeni azon, hogy Dany ártatlanokat ölt meg, de a nagy erkölcsi szupersztár, Ned Stark ugyanezt tette: saját kezűleg fejezte le az elkapott, elfagyott kezű-lábú dezertőrt, holott tudván tudta, hogy csak valamilyen elementáris, földöntúli rettegés késztethette kötelességszegésre. Ami ellen a halál semmilyen értelemben sem ellenszer.

Persze a Trónok harcának legjellegzetesebb vonása, hogy a szereplők hullanak, mint a legyek. Eredetileg ez is a tabudöntögetés eszköze volt. Martin, aki kihúzta magát a vietnami besorozás alól, valamiért azt gondolja és hirdeti magáról, hogy hitelesebben tudja ábrázolni a háborút, mint a két világháborút is átélt és tényleges harcokban is részt vevő Tolkien — márpedig szerinte ezt csak oktalan és váratlan halálok sokaságával lehet megoldani.

Kellően érzékeny írók felismerik, hogy a halál egy olyan borzalmas és visszafordíthatatlan esemény, ami nem csak a szereplőkre, de az olvasóra is hat — különösen, ha morális súlya is van. A Dűnében a minden összeesküvésen és tettetésen átlátó, keménykezű uralkodó, Leto Atreides tudta, hogy meg fogják ölni, mégsem hátrált meg. Halála jelentős szimbólum, az elkerülhetetlen végzet és a rendíthetetlen akarat összecsapása, egy olyan önfeláldozó gesztus, amely a regény végén hozza meg a gyümölcsét. Az Őszi alkony sárkányaiban, ami azért ponyva a javából, még a regény főgonosza, a Sötétség Királynőjének főpapja, Verminaard is komor méltósággal, önnön gőgjének következményeit belátva esik el. Martint ezek a finoman felépített ok-okozati láncok nem foglalkoztatják. Mindig hozzá akar tenni még egy csavart a sztorihoz, de végül már ő sem tudja követni, ki mit és miért csinál. Így omlik össze minden, ami elkezdene felépülni: A Dűne Leto Atreideséhez sok mindenben hasonlító Ned Stark (a regény sok más áldozatához hasonlóan) nem az elvei miatt hal meg, hanem azért, mert fejezeteken keresztül makogó idiótaként viselkedik. (Vajon mi lehetne jobb szlogen a sorozathoz: “What could go wrong?” vagy “Aki hülye, haljon meg!”?)

A Trónok harcában a halál nem tragédia: olcsó szórakozás. Így jutunk el oda, hogy egyes youtuberek egy-egy epizódban már kifejezetten kevesellték a karakterhalálok számát. Mindenki izgatottan találgatta, hogy ki lesz a következő, márpedig muszáj volt találgatni, ha a halálok többsége nem valamilyen morális kiállás, hanem teljesen kiszámíthatatlan és irracionális döntések sorozatának következménye. Szilárd morális alapokon nyugvó történet nélkül nincs fantasy, Martinnak más műfajról pedig a leghaloványabb fogalma sincs; marad hát a pornózás.

A legröhejesebb az egészben, hogy a történet vége nagyobb klisé nem is lehetne. A zsarnokok, legyenek embrionális vagy kifejlett formájúak, elhullanak, a sokat szenvedett Stark család életben maradott tagjai és a rohamos gyorsasággal hülyülő Tyrion Lannister pedig maradandó traumák nélkül röhögnek mindenkin és besöprik a jackpotot.

Lehetett volna persze ez másképp is, csak Martin nem bírta elviselni, hogy egyesek majd kitalálják a befejezést. A logikus döntés — és évekig erre tippelt mindenki — az lett volna, ha Daenerys Targaryen sárkányaival egyesíti az egész világot, majd egy óriási háborúban legyőzi az örök téllel és éjszakával fenyegető Másokat. Ez utólag is igazolta volna az összes westerosi kreténkedést, hiszen a történetnek látszólag pont az volt a lényege, hogy kis királyocskák villonganak egymással, miközben északról elindult felénk a mindent elsöprő, megállíthatatlan veszedelem. Így is elviselhetetlenül hosszú lett volna a történet, így is túlságosan sok felesleges szál lett volna, de legalább lett volna egy spirituális gerinc, ami megszilárdítja a cselekményt.

Ha most egy fantasy mesében lennénk, Martint tényleg száműznék egy kénsavtó közepére amíg be nem fejezi a könyveit (vagyis az idők végezetéig). De mivel a valóságban élünk, így valószínűleg lesz majd néhány spinoff az HBO-n.

Egy szardínia Tenerifén

Trychydts | | | 2019., május 19., 16:07 | | | Kategóriák: , , , , ,

Nicoline lelkesedett nagyon egy tenerifei nyaralásért. Amikor úgy döntöttünk, hogy akkor idén belevágunk, rögtön rám ragadt a kalandvágya, és elhatároztam, hogy ezt a nyaralást egy La Sardinával fotózom majd végig, a Dianát pedig, az utóbbi néhány alkalomhoz hasonlóan, instant képekhez használom majd.

Dublinban már volt alkalmam kipróbálni ezt a kis gépet; imádtam, hogy nagy látószögű és a képek stílusa is egy kicsit más, mint a Dianáé. Persze az egyszerű, műanyag lencse itt sem tud tökéletes, tűéles képeket hozni (Ki várna ilyet egy Lomography géptől?), de a hatás kevésbé impresszionista, a játékosság és a dokumentálás mérlege gyakrabban billen az utóbbi irányba.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0076

Kipróbáltam azt is, milyen, ha egy ilyen toy camerába profi filmet fűzök — elég meggyőző az eredmény, mert ezek a negatívok sokkal megengedőbbek, és az emulzió finomsága valamelyest a lencse rajzát is korrigálja.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0059

Ráadásul a Sardina nagylátószögű gép és az utóbbi időben ezt egyre jobban élvezem: a Dianához is vittem a halszemoptikát, és csináltam néhány instant fisheye képet az útinoteszunkba. Tenerifén meg nagyon jól jött, hogy el tudtam csípni a tereket és a távolságokat. Amin dolgoznom kéne még, azok a közeli képek, de azokhoz most nem volt elég ihletem.

Vissza a nyeregbe

Trychydts | | | 2019., május 19., 14:53 | | | Kategóriák:

A tangó miatt hagytam abba a rendszeres bringázást, de nyilván az is közrejátszott, hogy az utolsó két munkahelyem fél órás sétatávra volt, ennyit meg simán bevállalok fenntartások és fennakadások nélkül. Mivel az új meló ennél jóval messzebb van, a napi tömegközlekedésnek pedig a gondolatától is iszonyodom, előkotortam a pincéből a bringámat.

Felfújtam a gumikat, és már éppen kezdtem volna nekilátni egy alapos karbantartásnak, amikor észrevettem, hogy erre nincs szükség. Tökéletes állapotban raktam el, és a fűtött pince, a jelek szerint, elég volt ahhoz, hogy ne romoljon el semmi. Úgyhogy éves nagygenerál helyett csináltam vele egy vasárnapi próbakört, megnéztem, hogyan fogok dolgozni járni.

Húsz-husznöt perc az út mindennel együtt, ez lényegesen rövidebb és sokkal megbízhatóbb, mint a tömegközlekedés. Az időjárás persze pont akkor fordult esősre, amikor bringára ültem: ez a napok nagy részében csak egy kis idegesítő szemetelést jelentett, de csütörtök este egy elég húzós zuhét kaptam a nyakamba.

Munkahelyem garázsában egy elég jó kis biciklitároló van: egy kétszintes polcrendszer, de az én bringám olyan magas, hogy leginkább csak a második szintre férek fel. Még keresem azt a mozdulatot, amivel anélkül fel tudom emelni a gépet 1,70 magasra, hogy ne lenne közben mocskos a kezem, de minden nap kevesebbet bénázok.

Amikor durván nyolc éve, Nicoline inspirációjára először bringára ültem, az első, használtan vett gépem nyerge egy kőkemény műanyag darab volt, ami brutálisan tört és zúzott. “Az ember egy idő után hozzászokik, olyan ez, mint egy rossz cipő” — biztatott anno Balu és így is történt. Utána is olvastam, sok bringázáshoz kifejezetten a keményebb ülések ajánlottak, úgyhogy végül a saját építésű kerékpáromra is egy öntött műanyag BMX nyereg került. Sajnos 3 év alatt elszoktam tőle: most ismét hozzá kell törnöm magam.

Szintén nyolc éve vettem egy piros vitorláskabátot és abban jártam majdnem egész évben. Még mindig egész jól tartja magát, de kissé megkopott már, szóval vettem egy fekete túradzsekit: amit biciklizéshez árulnak a Decathlonban, azok mind nevetséges, pókhálófinom, se nem melegítő, sem nem vízálló darabok. Egész héten esőben jártam és frankón bevált, szóval az elsőt ünnepélyesen átminősítettem szerelődzsekivé.

Jó volt ez a három sétálós év, de most ismét nagyon élvezem, mennyire összementek a távolságok. A múltkor húsz perccel a zárás előtt vettem észre a csomagolásmentes boltban, hogy nincs nálam pénz és tíz perc alatt megfordultam. Közben az járt a fejemben, hogy sose gondoltam volna, hogy valaha is egy ekkora zero waste hipszter leszek, saját készítésű bringával, akinek sürgősen kesudió kell az árpasalátájához.

Elolvastam a Mueller-jelentést

Trychydts | | | 2019., április 22., 21:52 | | |

Stephen Colberttől loptam a poént: nekem a Mueller-jelentés volt a Trónok harca.

A 2016-os elnökválasztás volt az első, amit külföldi sajtóban is követtem. Azóta van New York Times előfizetésem, szóval, ha úgy tetszik, Donald Trumpnak köszönhetem, hogy előfizettem a New York Times Cookingra. Két éve, a legelejétől kezdve követem az eseményeket, így már vártam, hogy végre finisbe érjen a sztori és ellentétben George R. R. Martin regényével, ezt a szöveget egyszerűen nem tudtam letenni. Olvastam otthon és olvastam a piacon a telefonomon, amíg Nicoline avokádót válogatott magának. Az egyszerű, gondosan megszerkesztett, tárgyilagos mondatok megkapó eleganciával tárták fel a az évtized legidiotisztikusabb politikai botrányát. 448 oldalon.

A demokraták persze úgy várták a jelentést, mint a Messiást (amit stílszerűen a húsvéti ünnepek előtt hoztak nyilvánosságra). Azt gondolták, ha majd Robert S Mueller III. leteszi a tollat, megrepednek a Fehér Ház falai, és Trumpot patás ördögök rángatják le a politikai pokol legmélyebb bugyraiba, ahol nem lesz Twitter és CIA-jelentéseket kell olvasnia az idők végezetéig. Vagy legalábbis eldördül a startpisztoly az impeachmenthez, és a 2016-os kampány során elkövetett, és a nyomozás során feltárt bűncselekmények elsöprik a jelenlegi elnökséget. Kiderül, hogy Putyin kémjei személyesen tárgyaltak az elnökjelölttel arról, hogy mikor és hogyan fogják hatalomra segíteni, és hogy ezért cserébe Trump hogyan nyilvánítja majd ki lojalitását. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezek a vágyálmok nem jöttek be, mindenkinek arra kellett ébrednie, hogy a bilibe lóg a keze és pattog a zománc.

Ez a keserű csalódás mindent elmond az amerikaiak szimplifikált világképéről. Én egy volt szocialista országból pontosan tudom, hogyan lehetséges összejátszás egyetlen szó összebeszélés nélkül. Gond nélkül el tudom hinni, hogy az oroszok előzetesen letárgyalt ellentételezés nélkül avatkoztak be az amerikai demokráciába. Tudták, hogy a műveletlen, értelmiség-ellenes, modortalan, egoista, nárcisztikus Trumpot akarják Clinton helyett. Aki a saját titkosszolgálata helyett jobban hisz egy rivális hatalom elnökének. Aki egyszerűen nem fogta fel, hogy már nem csak egy kis cégecskét vezet, hanem a világ leghatalmasabb hatalmi gépezetét, amiben érdemben ő sem több egy jelentéktelen porszemen levő jelentéktelen porszemen levő jelentéktelen porszemnél.

Van valami hátborzongatóan hatékony abban, ahogy az oroszok megszervezték a beavatkozást. Kizárólag virtuális személyiségeken keresztül szivárogtattak klasszikus kémkedéssel megszerzett dokumentumokat, látszólag autentikus perszonákon keresztül szerveztek facebookos közösségeket és valódi politikai gyűléseket Trump mellett. Utóbbi esetben a koordinátori feladatokat simán átadták valamilyen helyi buzgómócsingnak, akit szemlátomást soha nem zavart, hogy olyan embereknek tesz szívességet, akiket még soha életükben nem láttak.

Sem a tudottan Clinton-gyűlölő Wikileakset, sem a Trump-kampány politikusait nem zavarta, hogy a demokraták választási e-mailjei kizárólag törvénytelen forrásból kerülhettek nyilvánosságra. Mindent felülírt az amerikai virtus, aminek első és egyetlen mozgatórugója a könyörtelen kompetíció. (“Ha bármelyik versenytársam fuldokolna a vízben, slaugot dugnék a szájukba” — mondta állítólag Ray Kroc, a McDonald’s felvirágoztatója.) Ami az ellenfelemnek rossz, az nekem jó, felhasználom és kiaknázom, és nem érdekel az sem, ha direktben az orosz titkosszolgálattól jön az infó. Nem számít, mi a hackerek motivációja, nincs fair play, gyilkos, vak küzdelem van a győzelemért. Ha kell, érvényesüljenek egy idegen hatalom érdekei, szakadjon fel az amerikai társadalom szövete, essenek szét barátságok és bomoljanak fel szövetségek, de az ellenfelet le kell nyomni mindenáron.

Ilyen körülmények között elég volt egy laza csuklómozdulattal odavetni a koncot a hiénák elé, akik agyán már eleve ott volt a vörös köd. Ösztönlények dróton rángatásához nem kell semmiféle konspiráció. Bár több orosz kém ellen vádat emeltek (elfogni persze egyet sem sikerült), Trumpék számos orosz kapcsolata közül egyetlen sincs, amelyiknek akár csak érintőleges kapcsolata lett volna a hackelésekhez.

Mielőtt abba a hibába esnénk, hogy azt képzeljük, hogy ez csak a Republikánus Pártra, illetve annak holdudvarára jellemző, elég megnézni, hogyan dolgozták fel a jelentést a mértékadó hírforrások: élvezettel és tendenciózusan válogatva-csemegézve a szaftosabb részletek között. Mindenhol elolvashatjuk. hogy Mueller kinevezése után Trump azt mondta: “Oh my God. This is terrible. This is the end of my presidency. I am fucked.”. Azt már sokkal ritkábban sietnek közölni, hogy Trump egy mondattal később hogyan magyarázta meg, mire gondolt: hogy mostantól semmi másról nem lesz szó, így nem fog tudni kormányozni. Nem pedig arról, hogy elkezdett csöpögni a füle mögül a vaj.

Mert akárhogy csűrjük-csavarjuk, Trump és kampánycsapatának orosz kötődéseiben semmiféle vadromantikus romlottság nincsen. Trump, befektetőként valóban megpróbált építkezni Moszkvában, a kampánycsapata körül valóban feltűntek olyan bukott üzletemberek, akik megpróbálták orosz kapcsolataikat készpénzre váltani — teljesen legális tanácsadással — de soha nem hangzott el olyasvalami, ami nem lenne való egy újonnan alakuló adminisztráció napirendjére.

Az egyetlen valamennyire is izgalmas mozzanat az volt, amikor Donald Trump fia kapott egy e-mailt egy orosz ügyvédtől, aki közölte vele, hogy az orosz kormánytól származó, Clintonra terhelő információk vannak a birtokában. A születésnapomon sorra került találkozóra igen taktikusan és konspiratívan a new yorki Trump Towerben került sor, és annyira kínosan nem hangzott el semmi használható, hogy Jared Kushner, az elnök veje és jelenlegi főtanácsadója egy alkalmazottjával hívatta fel magát, hogy lelécelhessen.

Persze, amikor kirobbant a botrány, sokan próbáltak elkenni dolgokat, saját, korábban felfújt jelentőségüket visszamenőleg még a valóságosnál is jelentéktelenebbnek feltüntetni, de összességében véve mégis csak az a helyzet, hogy ebben az orosz szálban tényleg nincsen semmiféle látnivaló.

Marad hát a másik vonal, az igazságszolgáltatás akadályozása, ami már eleve csak azért került fel a vizsgálat céljai közé, mert Trump a legegyszerűbb összefüggéseket sem képes felfogni. Úgy nélkülözi a rutint a washingtoni politikában, hogy közben, elkényeztetett, gazdag úrifiúként, majd hisztis, csaló celebmilliárdosként soha nem kellett magát a mindennapi élet terheivel fárasztania. Pedig biztos vagyok benne, hogy a jelentés fő tanulságát mindenki tudja anélkül is, hogy elnökké választatná magát: ne baszakodj a bürokráciával, és végképp ne baszakodj az FBI-jal. (Mi, az óceán és a vasfüggöny innenső oldalán persze olvastunk Stanislaw Lemet, és a Kiberiádából tudjuk, hogy az aktatologatás a legkeményebb fegyver a világon.)

Trump, kábé egy ötéves gyerek szellemi színvonalán, a Fehér Házban sajtburgert zabálva szó szerint azt gondolja, hogy ő mostantól mindent megtehet, ő a világ leghatalmasabb embere, bárkinek bármit megparancsol, az úgy lesz. Mondhatja egy négyszemközti vacsorán az FBI igazgatójának, hogy egy nyomozás álljon le, mert neki az kellemetlen. Nem mondhatja: a nemzet főnyomozója ilyenkor ugyanis nem azt érzi, hogy neki itt most lojálisnak kell lennie, hanem légvédelmi szirénák szólalnak meg a fejében. Nem nehéz felismerni, Trump mit próbált ezzel imitálni: ingatlanmágnásként ahhoz lehetett hozzászokva, hogy egy bizalmas vacsorán egy állami tisztségviselővel minden probléma megoldható. Az elnöki vacsorák egy másik súlycsoportban zajlanak.

Azok az emberek, akik közé Trump, buta, műveletlen és hiszékeny választópolgárok vállára állva betwitterezte magát, az életüket töltötték az államgépezetben. Mi több: elég kemények, szívósak és ugye kompetitívek voltak ahhoz is, hogy a csúcsra jussanak. Itt voltak már azelőtt is, hogy a narancssárga hajú kis bakfitty beköltözött volna a Fehér Házba, és azután is ott lesznek, amikor Trump már nem lesz elnök (legkésőbb ugye hat év múlva: USA nem Észak-Korea). És baromira nincs kedvük vele együtt odakozmálni.

Úgyhogy a reflektorfényt élvező, önnön igazságérzetétől eltelt FBI igazgató, James Comey feljegyzéseket készít minden egyes befolyásolási kísérletről. A memorandumokat főnökei és beosztottjai is megkapják, és persze kiszivárogtatja ezeket a nyilvánosságnak. Jeff Sessions igazságügy-miniszter, minden hiszti és idegroham ellenére is kivonja magát a nyomozás irányításából, helyettese, Rod Rosenstein nem hajlandó felmenteni a különleges ügyészt, a Fehér Ház főjogásza nem hajlandó őket kirúgással fenyegetni, és egyikőjük sem hajlandó a nyilvánosság elé állva, magukra vállalni a főnök balhéját. És persze az amerikai elnök minden szavát mindenki megjegyzi, felírja — néha maga diktáltatja azokat le –, megbeszélik egymás között. Az elnök, bármit mond, az — írott dokumentumként vagy tanúvallomásként — csorbítatlan formában áll a különleges ügyész rendelkezésére. Lehet persze fakenewsozni, nemaztmondtamozni, majd bekerül az is a jelentésbe.

Van az elnöknek persze egy közvetlen sleppje, akik utasításra ugranak, és mindent bevállalnak, hiszen az elnök farvizén ők is a történetelembe igyekszenek — csak éppen ők a legalkalmatlanabbak bármilyen konspirációra. Ugyanis amikor megjelennek náluk az FBI emberei, vagy beidézik őket az esküdtszék elé tanúskodni, összeomlanak és mindent bevallanak. Sarah Sanders, a Fehér Ház sajtófőnöke azonnal feltárja, hogy semmiféle, elnököt támogató e-mailt nem kaptak egyetlen FBI-alkalmazotttól sem (Trumpék arról beszéltek, hogy az állomány 80% Comey-ellenes és Trump-párti). Az elnök személyes jogásza-házigörénye, Michael Cohen csak némi hezitálás után és durva jogi következmények árán fedezi fel, hogy immáron nem a moszkvai Trump Tower ügyének egyengetésének vagy pornósztárok elhallgattatásának szintjén kellene teljesítenie. Későn konstatálja, hogy a mellébeszélés, a vetítés, a tények ferdítgetése, mint jogi stratégia már semmilyen sikerrel nem kecsegtet. Mint ahogy az igazságszolgáltatás befolyásolását sem adják olyan könnyen: a jelentés feketén-fehéren leszögezi, hogy Trump azért nem tudta a részben ellene is folyó eljárást befolyásolni, mert senki nem hajtotta végre az utasításait.

Pedig Trump — a jelek és az összes rendelkezésre álló bizonyíték alapján — nem azért próbálta meg kettévágni a vizsgálatot, mert olyan hű, de nagy bajban lett volna. Valóban nehezebb volt így tematizálnia a közbeszédet. Tényleg kiderült, hogy az eredetileg mondottnál kb. fél évvel később — már az elnökválasztási kampány alatt — adta fel az oroszországi beruházás ötletét, és tényleg lezajlott az igen ciki találkozó a Trump Towerben, de ezek egyike sem vonzott volna be komoly jogi következményeket. Tanácsadói figyelmeztették is: egy elnök nyomásgyakorlással lerövidíteni nem tud egy nyomozást, de ha nagyon ugrál, elhúzódni még elhúzódhat. Ha tartja a száját, a jelentés most egy kötettel rövidebb, egy évvel korábban kijön és Mueller csak annyit ír le, hogy nem volt koordináció az elnök és az oroszok között. Trump már rég túl lenne az egészen. De ő az egóját féltette, nem olyan elnökként akart bevonulni a történelembe, akit az oroszok segítettek hatalomra (pedig így volt) és egyedül akarta fújni a washingtoni közbeszéd passzátszelét.

Az elnök új igazságügy-minisztere, William Barr régi, zuzmóval borított lakója a washingtoni mocsárnak. Ennek megfelelően rutinos profizmussal menti a menthetőt. Szépen lassan adagolva, de nyilvánosságra hozta a jelentés zömét, mellétéve egy olyan narratívát, amit mindenki megkajálhat, aki nem veszi a fáradságot, hogy részletesebben is tájékozódjon. Elhintette a port, hogy Mueller nem jutott egyértelmű konklúzióra Trump felmentése vagy bevádolása kapcsán (Barr viszont rögtön meg is állapította az elnök ártatlanságát), miközben ennek az ellenkezője az igaz.

Mueller vádat emelni nem akart. Ő nem egy James Comey, nem hisz a reflektorfényben, a nyilvánosságban, nem motiválja, hogy ő legyen az igazságszolgáltatás lesújtó ökle. Egyetlen szó nélkül követi az irányvonalat, hogy elnököt nem vádolunk be, részben a technikai nehézségek, részben a beláthatatlan politikai következmények miatt. Ennek ellenére egyértelművé teszi: ha egyértelműen felmenthetné az elnököt, megtenné, de nem teheti meg. A jelentés viszont hosszasan elemzi, hogy igen, Trump saját, önös céljai érdekében próbálta befolyásolni az igazságszolgáltatást. Részletes jogi elemzést ad arra, hogy az elnök miért nem áll a törvények felett, és kimutatja, hogy látszólag jogszerű intézkedések is alkalmasak lehetnek jogszerűtlen viselkedésre. Az elnök persze felmenthet és kinevezhet FBI-igazgatókat, de ha fűnek-fának elfecsegi a szándékát, mi több, ha sajtóközleményt írat erről (amit aztán nem adtak ki), akkor az már teljesen más. Tehet javaslatokat az Fehér Háztól hagyományosan független Igazságügy-minisztériumnak (az ottani főügyészségnek), de nem gyakorolhat rájuk nyomást. Ha mégis megteszi — írja a különleges ügyész — a Kongresszusnak jogában áll ezt vizsgálnia. Muller, mintegy mellesleg, leszögezi azt is — és ez alighanem okoz majd Trumpnak pár álmatlan éjszakát –, hogy az elnököt csak mandátumának ideje alatt védi a jog, mihelyst nem elnök többé, rögtön bevádolható.

Hogy ténylegesen mi jön most, az persze azon múlik, a politikai szereplők mire szánják el magukat. A demokraták szerint Trump 2020-ban simán verhető. Ha így van, felesleges bevállalni a republikánusokkal a várhatóan meddő iszapbirkózást az impeachmentről. A republikánusok most már viszont lépnének tovább, mert az elnök jelenlegi ámokfutása mellett minden nappal csak a nő a kockázata annak, hogy ez a bili mégiscsak kiborul. Most még úgy tűnik, hogy a választók kábé már eldöntötték magukban ezt a kérdést, de ha Trump túl sokáig feszíti a húrt, ha bosszút akar állni (a semmiért) vagy valamilyen, most még nem látható okból megint kap egy hisztirohamot, akkor a következményekért nem állna jót senki sem.

Én mindenesetre mindenkinek csak javasolni tudom, hogy vegye fel az olvasmánylistájára a jelentést. Igényes is, izgalmas is, tanulságos is — már csak azért is, mert az egész történet arról szól, hogy minket valakik folyamatosan meg akarnak vezetni. De csak és csak akkor járhatnak sikerrel, ha hülyék vagyunk és hagyjuk magunkat.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok 2.

Trychydts | | | 2019., április 15., 15:57 | | | Kategóriák: ,

A challenge alatt ez az első alkalom, hogy bedobom a törölközőt. Igaz, a dolog nem volt előjelek nélküli, már az első kötetben is nagyon nehezen találtam kedvemre való ételeket.

A héten abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Vercsorbbal voltam a piacon; ott említettem neki, hogy hozzá képest gyakran érzem magam egy szakócával mamuthúst szaggató előembernek. Ez a könyv is ezt az érzést erősíti: sok hozzávalóról fogalmam sem volt, kapható-e valahol, tetszene-e nekem, de padlizsánt sincs kedvem nyílt gázlángon szenesre sütni, a spárgát és a csicseriborsót pedig szimplán csak nem szeretem. Kétszer lapoztam át alaposan, de nem tudtam egy heti menüt kipréselni magamból.

Pedig úgy általában kifejezetten szeretem a vega dolgokat, újabban sokszor érzem, hogy remekül megvagyok — egy ideig — hús nélkül is. De azért mégis jobban esik, ha nem kell minden recepten stresszelnem, és ha nem kell a helyettesítő hozzávalókat is helyettesítenem valakivel.

Szép könyv pedig, színektől szétrobbanó fotókkal, kemény fedővel és strapabíró papírral. Azt azért megjegyezném, hogy ellentétben az előző kötettel, itt nincs jól áttekinthető tartalomjegyzék, a tárgymutatóban kell kurkászni, ha nagyon keresünk valamit.

Csak fekete öves ínyenceknek ajánlanám.

| | | Korábbi bejegyzések »