Visszatérés Epipóba (2020.)

Trychydts | | | 2020., október 13., 16:17 | | | Kategóriák: ,

A Sipos Ferenc botrányát először kirobbantó cikk után kifejezetten aggódtam, milyen lesz ez a film. Kellemesen meglepett, mennyire finom, elegáns és érzékeny — úgy érinti meg az embert, hogy közben nem sokkol feleslegesen.

A film középpontjában ezúttal nem a szexuális zaklatások, hanem inkább a tábor körüli ellentmondások állnak. Néhány táborlakó egy közös pszichodráma foglalkozássorozaton dolgozta fel a táborban szervezett traumáit, a hatalmi visszaéléseket, a megaláztatásokat, a hierarchiának való kiszolgáltatottságot. A molesztálásokról két áldozat vall csak, ők is a film utolsó harmadában.

A táborról egyébként rengeteg VHS-felvétel maradt fenn, ezek alkotják a film képi világának nagyon nagy részét. A kicsit elmosódott képkockák mellett éles kontrasztot adnak a kifejezetten a filmhez készült jelenetek, az éles kontrasztokkal, a tiszta, profi megvilágítással. A lassú, nyugodt tempó, a kimért, lassan artikulált narráció, a szépen megkomponált képek is a témáról való nyugodt gondolkodást segítik.

Amiért a film engem nagyon megérintett, mert csak egy-két évvel lehetek fiatalabb a készítőnél, én is Budapesten születtem, értelmiségi családban, mi több, én is voltam (karate)táborban kilenc évesen. Túl azon, hogy teljesen alkalmatlan voltam még egy ilyen kalandra, semmilyen trauma nem ért ott. Nekem is voltak tanáraim, akikhez nagyon erős érzelmekkel kötődtem — szerencsére egyikőjük sem zaklatta a tanítványait, de a cikk óta foglalkoztat a gondolat, vajon velem is megtörténhetett-e ugyanez.

Szimpatikus, hogy a film ezeket a kérdéseket nem próbálja bagatellizálni. Nagyon is komolyan veszi a környezet, a szülők erkölcsi dilemmáit is, nem próbál leegyszerűsítő választ adni — miközben a szembenézés fontosságát jelöli meg első számú feladatnak.

Tényleg nem vagyok normális — gördeszkával a Farkasréti Temetőhöz

Trychydts | | | 2020., október 12., 13:57 | | | Kategóriák: ,

A Bartók Béla úton még folytattam, ahol abbahagytam; így elsőre nem is tértem le róla sehonnan, azon mentem végig a Kelenföldi Pályaudvarig — ott terveztem átmenni a sínek túloldalára. Van ott egy remek aluljáró, ezek általában a budapesti gördeszkázás legkellemesebb helyei, most sem volt másképpen.

20201010_082630
20201010_083211
20201010_083552

Innen a bicikliutak táblái alapján Gazdagrét felé vettem az irányt. Eddig nem tudatosult bennem, hol is van Gazdagrét tulajdonképpen. A 139-es busznak, ami három megálló alatt elvitt a MOM-park helyén álló iskolámba, az ottani lakótelepen volt ugyan a végállomása, de odáig én soha nem mentem el. Ezért mindenképpen valami lapos területet képzeltem el — jól meglepődtem hát, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy egy végtelennek tetsző úton (a Rétköz utcán) kell felfelé taposnom. Mire igazán rájöttem, hogy ez mennyire nehéz lesz, addigra már bőven késő volt. Kattintottam hát egy képet a lakótelepről fentről is (most itt sem fedeztem fel semmit, csak elmentem a szélén), aztán jobbra fordultam a Törökbálinti úton.

20201010_085727
A lakótelep kezdete…
20201010_091512
… és a felső vége.

Ez Budapestnek megint egy olyan része, ami nagyon kevéssé érződik Budapestnek — akár vidéken is lehettem volna valahol. Már csak azért is fura volt ez, mivel tudtam, hogy rohamosan közeledem a Farkasréti Temető felé, ahonnan már nagyon ismerős lesz nekem minden.

20201010_092104
20201010_092510
20201010_092632

A Farkasréti Temetőnél ugyanis tényleg jó sokszor jártam; apai nagyanyám is ott nyugszik, villamossal is többször jártam arra vívásra menet, és nagymamám is nagyon szeretett minket ott sétáltatni. Elég sok híres embernek van itt a sírja, némelyik elég látványos, nekünk is megvoltak a kedvenceink. Most azért nem mentem be a temetőbe, nem tűnt helyénvaló viselkedésnek, inkább a temető fala mellett kezdtem le az ereszkedést. Ezt a részét már tényleg nagyon jól ismerem a kerületnek, klassz és otthonos dolog volt erre megérkezni. Ez a kis extra komfort már csak azért is jó volt, mert a sok kaptatástól eléggé ki voltam purcanva.

20201010_094244
20201010_100733

A Margit körút a Duna felé menet szerencsére nagyon barátságos azokkal, akik beérik a lassú csordogálással is hazafelé, így az utolsó érdemi erőfeszítés a Margit-híd volt.

Amikor otthon levettem a sisakomat, sugárban csorgott le a fejemről a víz.

Hajnali életkép patkánnyal

Trychydts | | | 2020., október 07., 21:48 | | | Kategóriák: ,

Öt óra után nem sokkal löktem el magam a ház elöl, végiggurultam a Falk Miksán a Kossuth térig, A Parlament előtt átfutott előttem egy patkány, mielőtt rám tört a zsigeri undor, feltűnt, milyen szép, ruganyos futása van. A Nádor utcán aztán elmentem egészen a Váci utcáig, amiről már tudom, hogy a legkényelmesebb útvonal a Szabadság/Erzsébet híd felé. Budán aztán végre rákanyarodhattam a Bartók Béla útra, amelynek Móriczon túli része volt az elsődleges célpont: most ebben az irányban fogok felfedezni egy darabig.

Már előre rosszul voltam a ma rám leselkedő, reggel nyolctól ötig tartó videcall-cunamitól. Nem vehettem biztosra, hogy ez után még lesz kedvem mozogni, ezért inkább felkeltem fél ötkor, hogy menjek még munka előtt menjek egy kör a gördeszkával. A felkelést sem bíztam a véletlenre: nem értem be a kvarcórám húsz másodperces csipogásával, a Dire Straits ébresztett a Telegraph Roaddal.

Eredetileg azért is szeretem a reggeli deszkázást, mert olyankor világos van, de így októberben, ilyen korán pontosan ugyanolyan sötét van, mint éjjel — bár az utcák persze sokkal üresebbek.

2020-10-07_09-50-33

Már hazafelé, valamivel a BAH csomópont előtt vettem észre először, hogy hajnalodik. Az ereszkedés a MOM-tól a Déli Pályaudvarig az egyik kedvenc útvonalam az egész városban. Errefelé jártam haza iskolából, a Déli síneit a régi utazások miatt is imádom. A Győri úton lakott az egyik osztálytársnőm, akibe anno halálosan bele voltam zúgva, egyszer emlékszem, még locsolkodni is képes voltam elmenni hozzá.

7:03-ra, tökéletes időzítéssel értem haza, fél óra múlva már nyeregben voltam és mentem be a munkahelyemre. Így azért a mai napra rám szabott, kilenc darab call is jobban esett.

22.8 km

Trychydts | | | 2020., október 04., 23:15 | | | Kategóriák: ,

Amikor elkezdtem gondolkodni a gördeszkázáson, alkalmanként 20 és 30 km közötti távokat képzeltem el. A gördeszkázás sokkal kevésbé hatékony, viszont gyorsabb, mint a futás, így azt számolgattam, talán így kerülnek majd a dolgok kb. egyensúlyba. Persze sok dolog van, amit nem vettem figyelembe: például hogy a sebesség mennyire függ majd az aszfalt minőségétől, illetve hogy gyalogosként a legtöbb kereszteződésben le kell majd lassítanom nullára, ami azért eléggé lenyomja majd az átlagsebességet. Ma reggel viszont jobban ráértem a szokottnál, és kb. három óra alatt csak kihoztam magamból egy laza 23 km-t.

Gyönyörű idő volt, ragyogó napsütéssel, jó kis széllel — simán elvoltam egy szál pólóval, mégsem izzadtam meg nagyon. Ismét a XV. felé vettem az irányt — gondoltam, most egy kicsit jobban is felfedezem. Amikor legutóbbi itt jártam, az egyik sarkon visszafordultam, mert Nicoline már jobban hiányzott a kelleténél; most viszont tudtam, hogy még alszik, így ezen a sarkon nem jobbra fordultam, hanem mentem tovább.

20201004_094702

(Amióta gördeszkán fedezgetem fel a várost, ismét feltűnt nekem, ami még a friss jogosítványommal okozott nekem rengeteg frusztrációt, jelesül hogy Budapest közlekedését mennyire meghatározza részben a sugaras felépítése, részben a várost átszelő vasútvonalak. Ha el akarunk jutni A-ból B-be, bizonyos csomópontokat, utakat csak óriási kerülővel lehet elkerülni, ha egyáltalán — bármilyen kerülővel is próbálkozzon az ember, sokszor csatornázódik be ugyanoda. Ma is egy teljesen úgy útvonalon mentem, mégis, az utcák egy idő után mégis a fenti kereszteződéshez vezettek el.)

Érdekes felfedezőút volt; Rákospalota egy részét, Pestújhelyt és Újpalotát is megnéztem magamnak. Izgalmas túra volt, pont olyan, ami miatt szeretem Budapestet. Egyszer még egy kifejezetten kisvárosias környezetben gurultam, hogy aztán az út túloldalán elkezdődjön egy sok zöldterületbe ágyazott lakótelep, miközben a Késmárk utácáról pedig, amin elindultam hazafelé, kiderült, hogy kizárólag gyárakkal és raktárépületekkel van tele — merő szerencse, hogy kb. kilencven százalékán azért csak van valamiféle gyalogjáró.

Az aszfalt minősége nagyon változó volt; a legtöbb helyen szerencsére teljesen jó tudtam haladni, de néhol nagyon gyötrelmesen ment csak a dolog, leginkább csak a folyamatos hajtás ment a rengeteg repedés miatt. És bár a Shark kerekeim elég jól viselik a nedves talajt, a csapágyaknak a víz annyira azért nem tesz jót, úgyhogy sokszor az éjjeli-hajnali esőből visszamaradt tócsák miatt kellett megállni.

Tetszett, izgalmas volt, jól megéltem azt a csodálatos szabadságélményt is, ami ennek a sportnak az egyik legalapvetőbb vonzereje. Most láttam annyit, hogy ezzel az úttal egyelőre kipipálhassam az M3-as bevezető-Hungária körút-Mogyoródi út által bezárt területet.

20201004_101030
20201004_100223
20201004_102615
20201004_101742
20201004_102041
20201004_103731
https://www.flickr.com/photos/trychydts/50416288298/in/photostream/

A Mogyóródi utat amúgy teljes egészében végiggurultam — bár egyes szakaszain rengeteget vezettem, amikor még vezetni tanultam, a végén még nem voltam sohasem. Ez is egy teljesen kisvárosi része a városnak, mintha valamilyen üdülőtelepen lettem volna.

20201004_111002
20201004_110635
20201004_111613

Sokáig emekül deszkázható, de a Hungária körút felé már elég sok baj van a burkolattal, úgyhogy hatalmas megkönnyebbülés volt végre rákanyarodni a Stefánia útra. Ez az egyik kedvenc utam a városban: bár itt sem tükörsima az aszfalt, de bőven van elég hely, hogy az ember a repedések zömét kimanőverezze, és a régi villák hangulatát is nagyon szeretem.

Elképesztően elfáradtam. A gördeszkázás olyan szempontból abszolút beváltotta a várakozásaimat, hogy nagyon élvezem, sokkal jobban, mint a futást valaha is, de nagyon el lehet benne fáradni. De még a fáradságérzet is kellemesebb, mint a futáskor. Ha nagyon sokat futok, akkor azt érzem, hogy a lábaim egyre kevésbé bírják a terhelést, egyre nagyobb szenvedés minden lépés. A gördeszkázás egy full body workout, ezért a kimerültség sem a lábamban jelentkezik, ugyanakkor sokkal kevésbé kemény, mint a futásé. Ráadásul ha az ember lazít egy kicsit, attól még tud egész normális tempóban haladni.

Nicoline szerint Óbudát kéne megpróbálom legközelebb. Majd meglátom, mert azért Pesten is bőven van még mit bejárni.

Raktárat béreltünk

Trychydts | | | 2020., október 01., 11:15 | | |

Úgy kezdődött, hogy összedobtam egy kis polcot a konyhába, hogy kitöltsek egy kihasználatlan zugot. Bepakoltam pár dolgot, előtérbe került pár fazék meg konyhai cucc, kidobtam egy csomó felesleges dolgot. Aztán elkezdtem felpörögni.

Rájöttem is, hogy van egy csomó cuccunk, amit abszolút nem szívesen dobnék ki — végül is kb. öt-hat évente egyszer használjuk a fondükészletünket, egy kukta is jöhet még jól, nyáron pedig biztosan fogunk még grillezni. Aztán eszembe jutott, hogy van egy csomó egyéb cuccunk, ami az idő nagy részében csak áll itthon. Vannak könyveim — például a Jókai- vagy a Verne-készletem — amiket nem dobnék ki vagy adnék el semmi pénzért, de olvasni sem fogom őket a közeljövőben. Utánaérdeklődtem és kiderült, hogy igen, vannak helyek, amik pici raktárhelyiségeket adnak bérbe, viszonylag elérhető áron — mindenesetre jobban járunk, mint ha új lakásba költöznénk.

Az álmodozást hamarosan tettek követték, aláírtam egy szerződést, ráraktam a lakatunkat egy 1,10×3,70-es helyiségre, és hamarosan elkezdtünk behurcolkodni. Kiválogattam a könyveimet, felszabadult egy csomó hely a nappaliban Nicoline-nak, a szerelőcuccaim mellett most már nem zsúfolódnak ott a használt biciklialkatrészek. Vettünk pár könnyen összeszerelhető tárolópolcot, így minden könnyen rendezhető és hozzáférhető lesz majd. Pár gyerekkori cuccom — például a vakbélműtétemre kapott markológépem — és beköltözött ide, de a ide rakjuk be az otthon az év nagy részében csak a helyet zabáló bőröndöket, a ritkábban használt cipőket, ruhákat is. Egy jól szellőző, száraz helyiségről van szó, attól nem nagyon kell félni, hogy berohadnak majd a dolgaink.

Ami nagyon fontos, és amihez egyelőre nagyon tartottuk magunkat, hogy semmit nem viszünk oda, amit tulajdonképpen le kellene selejtezni. Elajándékoztuk például az összes ruhámat, ami csak 140 kilós koromban volt rám — ellentétben a sovány cuccaimmal, amiket 10-15 éve raktam félre, ezekről nem remélem, hogy egyszer majd jól jönnek még. Sok vackot, kacatot, szemetet, amit csak suvasztgattunk, pedig egyszerűen kidobtunk.

Még két nagy feladat áll előttünk: Nicoline-nek annyira imponáltak az asztalos képességeim, hogy egy másik polcot is rendelt tőlem, a kamránkba — ezzel biztosan jobban kihasználjuk majd. Illetve az előszobában is van egy szekrény, amiben talán csak ugróegér nincs, de tulajdonképpen ebben sem lehetek igazán biztos.

Egyre messzebbre

Trychydts | | | 2020., szeptember 29., 16:47 | | | Kategóriák: ,

Az egyik hely, ahová sokkal többet járok gördeszkával, mint eredetileg gondoltam volna, a Déli és környéke. Gyerekkoromban központi helyszíne volt ez, a Déli pályaudvar hipermodern(nek gondolt), csodálatos épülete, az utcák vonala alá levezetett aluljárórendszerrel és kerengővel, na meg persze a Vérmező, ami maga volt nekem a szabadság. Persze ha Budára megyek, az egyik legésszerűbb útvonal is erre vezet, de néha kifejezetten ide jövök, keringek egy kicsit a park erre alkalmas, nyúlfarknyi kis betonútjain, és úgy érzem, már gyerekkoromban sem tévedtem, amikor úgy éreztem, ez egy mágikus hely — szerintem ma az egyik legizgalmasabb hely a városban.

“– Nagyon egyszerű — mondta Szerda. Más országokban az emberek idővel felismerték az erő forrásait. Néha ez egy természeti képződmény volt, néha csak egy hely, ami valamiért mégis különleges volt. Tudták, hogy ott valami fontos dolog történik, hogy az egyfajta fókuszpont, csatorna, egy ablak a Jelenvalóra.”

— Neil Gaiman: Amerikai Istenek
20200925_182658
20200925_180244

Amúgy mostanában Zugló, aztán pedig a XV. kerület felé veszem a leggyakrabban az irányt: fedezgetem fel, merre vannak jó gördeszkás útvonalak, de amúgy is élvezem, hogy ebben a kerületben mennyire családias-vidékies tud lenni a hangulat. Tulajdonképpen szerettem itt lakni, bár már akkor is éreztem, hogy mennyire messze van. Most, hogy általában fix időt szánok a gördeszkázásra, a XV kerület belsőbb részeit még megközelítenem sem sikerült. Három-négy órát amúgy simán bírnék, de két-két és fél óránál többet ritkán tudok rászánni. Ha hétköznap reggel van, akkor munkába megyek, ha meg este vagy hétvége, akkor meg Nicoline-t nem akarom túl sokáig hanyagolni. Mondjuk most beindul a kézilabdaszezon…

20200926_181208
20200929_073206
20200929_073224
20200926_183021

Nem az én hetem volt

Trychydts | | | 2020., szeptember 28., 11:21 | | |

2020-hoz képest is durva volt a múlt hetem.

Hétfő éjjel másodszor is nekifutottam a Vercsorbtól kapott dahl-receptnek: az elsőt kb. két hete sikerült darabos koksszá égetnem a sütőben. Ezúttal több vizet tettem rá, a sütőt is jól állítottam be, plusz hajnalok hajnalán keltem, hogy csekkoljam a státuszt. Az elforralt víz miatt alig jött le a dögnehéz öntöttvas edény teteje, de egy késsel finoman lefeszegettem: minden rendben volt, löttyintettem bele egy kis vizet, majd elmentem gurulgatni egyet a gyönyörű őszi reggelben. Indulás előtt még rápillantottam a lencsére, minden rendben volt, a fedő is simán bejött. Erős két óra múlva értem haza, kikaptam a fazekat a sütőből — és valamilyen oknál fogva ezúttal ragaszkodtam hozzá, hogy kézzel feszítsem le a fedőt. Ez sikerült ugyan, de a fazék billent egy méreteset, és a tűzforró dahl ráfröccsent a karomra és a hasamra. Ordítottam, mint a sakál, kirohantam a fürdőszobába, Nicoline lelocsolt hideg vízzel a zuhany alatt, közben lerángattam a ruháimat. Azért már akkor éreztem, hogy ezt a problémát hideg vízzel nem fogom megoldani. A mérleg: egy brutális másodfokú égés, felszakadt hólyagokkal a bal karomon, egy jókora elsőfokú a hasamon, most ezt ápolgatom mindenféle krémekkel és kötözöm naponta kétszer. Az egyetlen szerencse, hogy a könyökvédőm még rajtam volt, ez felfogta a forró cucc kb. kétharmadát.

Annyira szerencsére nem voltam rosszul, hogy ne tudjak tovább gördeszkázgatni. Csütörtökön kiugrottam Zuglóba, benéztem a húgomékhoz is; végül aztán a Kőbányai út magasságában kezdtem az irányt hazafelé venni. Átszeltem a csöndes Népligetet, majd a Vágóhíd utcán mentem lefelé. Egy sötét kereszteződésnél megálltam körbenézni, nem jött semmi, meglöktem a deszkámat, hogy átsétáljak mellette a túloldalra. Ekkor jelent meg egy autó és szép lendületesen bekanyarodott, gondolván, hogy simán elfér még előttem. Én megálltam, a deszkám nem, úgyhogy a Pennym lapja a szemem előtt tört ketté, ahogy áthajtott rajta a kocsi.

A kerekeim és a tengelyek szerencsére sértetlenül megúszták, így végül csak egy új falapot kellett vennem és most azzal gördeszkázom tovább. Érdekes módon a hétrétegű juharlemez még jobban tompítja a rezgéseket, mint a műanyag, így nem annyira jártam rosszul, de azért sajnálom, hogy a Pennynek nem jutott több a sorstól, mint hogy megszerettesse velem a gördeszkázást.

Hétvégén gyönyörűt kirándultunk; remélem, a megmerítkezés a természetben megtisztította a karmámat is.

Vertikális és horizontális rekordok

Trychydts | | | 2020., szeptember 22., 1:26 | | | Kategóriák: ,

A múltkori várbeli kirándulás után magától adódott a gondolat, hogy a Gellérthegyre is fel kell toljam magam. Biciklis előtanulmányaimból tudtam, hogy itt azért van egy elég jelentős különbség, a Várba már sokszor felbicikliztem, a Gellérthegyre pedig összesen talán egyszer, single speeddel pedig, ha jól számolom, egyszer sem. Kicsit izgultam tehát, amikor a Váci útról az Erzsébet hídra kanyarodva felpillantottam a Szabadság-szoborra; de azért tartottam magam, és szokásomtól eltérően nem a Tabánt vettem célba, hanem elkezdtem felfelé hajtani a Hegyalja úton. (Csak zárójelben mesélem el, hogy rájöttem arra, hogy a Margit-híd kb. a legrosszabb gördeszkás átkelésre: most túl azon, hogy nagyon gyakran zsúlfolt, járdája az egyik oldalon nagyon keskeny, a másik oldalon nagyon magasított és nagyon közel vannak az autók. Úgyhogy azóta nem is erőltetem a Margit hidas átkelést, még a Lánchíd is jobb, de az Erzsébet híd az abszolút kedvencem.)

20200918_191405

Brutális volt. Magas is, meredek is, egy idő után már sötét is, az aszfalt sem mindig a legjobb minőségű; ha nem tudnék switchben hajtani, szerintem nem is sikerült volna. Így viszont legalább valamennyit tudtam “pihentetni” a jobb lábamat — már ha pihenés az, hogy folyamatosan behajlítva tartom a súlyomat. Nagyon ritkák voltak azok a szakaszok, amikor bármennyit is lehetett lendületből gurulni, leginkább a folyamatosan hajtanom kellett. Már majdnem fenn voltam, és már nagyon bántam, hogy innivaló nélkül indultam el otthonról, amikor egyszer csak megpillantottam a Füge Kávézót. Szerencsére annyi rutinom azért már volt, hogy legyen nálam maszk és bankkártya. Annyira boldog voltam az elért eredménytől, hogy kissé elengedtem magam és vásároltam egy méregdrága, japán ásványvizet, ami elképesztően, döbbenetesen, lélegzetakasztóan finom volt. Egy liter vízzel hirdatáltabban már nagyon vidáman tettem meg a hátralevő pár száz métert, és hamarosan a Szabadság szobor alól fotózgattam.

20200918_194733
20200918_194702

Ezeknek a hegymeneteknek egy igazán kellemetlen része van: amikor az ember odafenn körülnéz, és eszébe jut: “na te hülye, most hogy mész le?” Hát kábé úgy, mint egy ampultált lábú kenguru, akinek kerekeket szereltek a lába helyére: tényleg nagyon meredekek a lejtők, gurulni nem igazán lehet, folyamatosan fékezni kell. Azért valahogy visszavergődtem a Hegyalja útra, és végül a Tabánon, a Vérmezőn és a Margit körúton mentem haza.

Annyi hasznom mindenképpen van ezekből a kaptatásokból, hogy a hajtásom elképesztő mértékben fejlődik. Mivel kb. tízszer annyit hajtok, mint sík terepen, egyszerűen többet gyakorolom — regularban most már lazán vágom ki magam elé a lábamat, de switchben is sokkal stabilabb vagyok, mint egy hete.

Amiért tulajdonképpen elkezdtem gördeszkázni, az a szabad cruisolgatás a városban: futás helyett gördeszkával csavarogni az utcákon, kicsit nagyobb távokat megtéve, mintha futnék. Ma este ehhez a célomhoz már egészen közel kerültem.

Két óra alatt kicsit több, mint 16 km-t hoztam össze, a Ferencvárost illeszve a belvárosi körömhöz: ez azért futóedzésnek sem lett volna rossz. Biztos van amúgy még mit fejleszteni a sebességen, de azért nem minden szakaszon: a gyalogosok biztonsága ugyanis továbbra is nagyon fontos nekem.

Továbbra is hihetetlenül élvezem a gördeszkázást, imádom a kerekek tompa koppanását a betonon, a siklást az aszfalt felett, és hogy milyen jól lehet közben csobbanni Budapest hangulatában. A gördeszkával nagyon jól bele lehet illeszkedni a városi közlekedés ritmusába, nagyobb terpet lehet vele bejárni, és bár minden porcikámat megmozgatja, mégis nagyon jól és energizáltan érzem magam még utána is. Ugyanúgy tudom járatni az agyam közben mindenfélén, mint amikor futok, viszont (egyelőre) nem érzem a mentális fáradságot tőle. Vegytiszta fun az egész, ilyen szempontból nem csalódtam.

Elkezdtem gondolkodni azon is, hogyan oldjam majd meg az öltözködést, ha már nem lesz ilyen jó idő — már van is egy-két érdekes ötletem.

Születésnapi álom

Trychydts | | | 2020., szeptember 16., 16:32 | | | Kategóriák:

Azt álmodtam, hogy születésnapom van, és Balu megszervezte nekem, hogy eljátsszunk egy James Bond-szerű kémfilmet. Az álom tulajdonképpen az utolsó jelenetnél kezdődött, amikor én, a főhős, egy gyárépületben kergethettem Balut, akivel aztán volt egy látványos kung-fu jelenetünk, aminek a végén beleesett egy medencényi frissen pezsgő Coca-Colába kb. öt méter magasról. nagyon klasszik jelenet volt, még a görcsbe meredt kezeit is kidugta a kóla alól. Én meg annyira elálmosodtam, hogy ledőltem a medence fölé aludni. Amikor felébredtem (álmomban), azt vettem észre, hogy a medencében már nincs kóla, és Balu nincs sehol.

Kimenetem, a Duna mentén voltam egy ágas-bogas, zátonyos ágon, álmomban Göd közelében, de ott a valóságban nincs ilyen terep. Már reggel volt. A Dunán felúszva, néha a vízben derékig gázolva elmentem Gödig, Baluék házába, ami álmomban egy érdekes kevercse volt a régi és az új gödi házuknak, meg a háznak, ahol én és Nicoline laktam Terényben. Zsó üdvözölt, maszkban, de boldog születésnapozással, és egy tálca lekváros buktával kínált. Bementünk a házba, Balu is ott volt; kérdeztem tőle, hogy miért hagyott ott aludni, miért nem ébresztett fel, hogy együtt jöjjünk vissza — ő azt mondta, ha felébreszt, akkor hová lett volna az illúzió. Majd mondta, hogy van még egy meglepetés, üljek le, az öccsei is előkerültek. Feltette a Bolerót egy bakelitlemezen, kirakott öt festőállványra öt fekete táblát, majd kezébe vett egy bazi nagy vésőt, olyat, amit vésőgépbe kell dugni. Majd a zenére táncolva elkezdte lekapargatni a tábla anyagát, amiről kiderült, hogy minél jobban megkaparod, annál erősebb téglavörös réteg van alatta. Addig vésegetett, amíg az esti kalandunkról/”kémfilmről” elő nem állított nekem öt fekete-vörös képet, gyönyörű rajzfilm-stílusban, de a szereplők nem emberek, hanem állatok voltak, a titkosügynök pedig (akit tegnap este én játszottam), mint megtudtam, a Rozs Rozsomák névre hallgatott. Baromira meg voltam hatva, részben, mert tényleg lélegzetelállítóan hangulatosak voltak a képek, részben hogy a barátom ennyit dolgozott nekem.

Aztán átmentem egy másik szobába, ahol egy sparhelten éppen húslevest főzött az egyik kolléganőm, a makói gyárunk quality managere meg a nagymamám. Nagymamám a valóságban már nagyon régen nem él, és ezt az álmomban is tudtam, de valahogy teljesen természetes volt, hogy megint itt van, nagyon örültem, hogy megint főz nekem, és igyekeztem neki sok mindent elmesélni, ami velem történt. Közben egy fehér kötényben segítettem nekik főzni. A kötényemre ment valamilyen paprikás szósz, amitől mindenki teljesen el volt keseredve, de mondtam nekik, hogy ne féljenek, elővettem egy darab vegyszerrel átitatott acélgyapotot és simán leszedtem a foltot. Mindenki el volt ámulva.

Én meg felébredtem.

Kickturn mozgásban, kirándulás a Várba

Trychydts | | | 2020., szeptember 15., 13:02 | | | Kategóriák: ,

Még a nyaralás előtt tudtam utoljára rendesen gyakorolni a kickturn-t; aggódtam, hogy sokat felejtettem. Szerencsére egész jól lendületbe jöttem ismét, helyből most már négy-öt lépésben meg tudok fordulni 360 fokot (négyből csak a backside sikerült), gondoltam, kipróbálom, mire megyek mozgásban.

Még nagyobb para, mint helyben. Az ember gurul előre, a lába nekifeszítve a gördeszka hátuljának, és akkor meg kell emelnie az első lábát, miután csavart egyet a törzsén. Hát erre nem mindig tudtam rávenni magam, túlságosan is féltem, hogy esés lesz belőle. Aztán végül sikerült legalább néhány apró, pici oldalazást kipréselnem magamból. Viszont ezeket gyorsan egymás mellé fűzve már 1 db 180 fokos fordulatot is össze tudtam hozni egy kétsávosnak megfelelő úton.

A diadaltól megrészegedve tegnap hajnalban átgurultam a Margit hídon, javarészt a Margit-körúttal párhuzamosan elcikáztam a Moszkva térig, majd a Várfok utcán elindultam felfelé a Várba. Még hetekkel ezelőtt, a Szigeten csíptem el egy görkorcsolyás társaság nosztalgiázását, hogy hogyan mentek egyszer fel, azóta is kíváncsi voltam, hogyan lehetne ezt megoldani. A Várfok utca nem vészesen meredek, és nyilván segített az is, hogy tudok váltott lábbal hajtani: azért ez egy elég combpróbáló gyakorlat. Végül hamarabb toltam át magam a Bécsi kapu alatt, mint ahogy gondoltam volna.

IMG_20200914_070639
IMG_20200914_071749

A Tóth Árpád sétányon mentem el a Karmelita kolostorig, onnan pedig a Hunyadi János úton indultam el lefelé — erre szoktunk futni Nicoline-nel és már többször eszembe jutott, hogy gördeszkával ez nem is lenne lehetetlen. A sétány vége felé pár hatalmas repedés, nincs viszont macskakő, ami bármennyire is bájos dolog, gördeszkázásra nem kifejezetten alkalmas. Lefelé gurulni amúgy nehezebb volt, mint felfelé menni — ilyen meredek úton kb. folyamatosan fékezni kell, pár másodperc volt csak, amit egyszerre a deszkán állva tölthettem. Tapolca felfedezése azt a nem várt eredményt hozta, hogy a rengeteg hajtás miatt sokkal-sokkal jobb lett az egyensúlyom a deszkán — lejtőn lefelé ez nagyon jól jön.

A Lánchídon mentem haza, ami sokkal kevésbé zsúfolt, mint a Margit híd és egészen jól védett — a gyalogjárda cikkcakkos vonalvezetése persze nehezítő tényező, de azért megoldottam. A Kossuth téren keresztülgurulni pedig még mindig egy hatalmas jutalomjáték.

Búcsú Tapolcától

Trychydts | | | 2020., szeptember 11., 16:24 | | | Kategóriák: , , , ,

A nyaralásunk utolsó délutánján ugrottam ki még egy utolsó gördeszkás körre Tapolcán — felfedeztem még pár helyet, ahol nem voltam, javarészt olyan utcákon/tereken, amelyek különösen alkalmasak voltak gördeszkázásra.

Ami a legjobb a városnézésnek ebben a formájában, hogy elég gyors ahhoz, hogy az ember viszonylag nagy területet be tudjon kalandozni, de elég lassú ahhoz, hogy az ember könnyedén észrevegye az érdekesebb részleteket vagy megállhasson egy kicsit lazítani. A Malom-tó a város közepén például az egyik legérdekesebb felfedezésünk volt, rögtön az első nap — egy békés és nyugodt hely a város közepén, éttermekkel, kávézókkal, játszóterekkel. Most egyedül is visszamentem; egészen magával ragadott a melankólia attól, hogy haza kell mennem.

20200829_161350
20200829_161659
20200829_163050
20200829_164237
20200829_164316
20200829_164716

Gleb Golubjov: A kígyóisten nem válaszol, 1969.

Trychydts | | | 2020., szeptember 08., 10:32 | | | Kategóriák: ,

A karantén alatt rendeltem egy csomó antikvár könyvet, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet a külső világról. Nagy hangsúlyt fektettem a Delfin-könyvekre, felhasználtam az alkalmat arra is, hogy egy kicsit kapcsolatba kerüljek a gyerekkori önmagammal.

Ez a regény Delfin-könyvnek nem is rossz. Egy szovjet orvoskutató csatlakozik Mexikóban folyó ásatásokhoz, hogy a maja városok elnéptelenedésének okát kutassák. A regény gyorsan átsiklik mindenen, ami ideológia; az amerikai gengszterek szerepe is elég érintőleges (nagyon érdekes viszont, hogy Batman akkoriban még egy magyarázandó kulturális jelenség). A hangsúly azon van, hogy az író mesélhessen egy kicsit a maja kultúráról, és ez elég érdekes.

A cselekmény maga nyilván nem nagyon realisztikus, az archeológusok ide-oda rohangálnak a guatemalai dzsungelben, hogy mindig a legígéretesebb helyen folytathassák az ásatásokat — ez, amennyire én tudom, aligha így megy. A valóságban hosszú évek munkája kellene ahhoz, hogy a kutatók minden helyszínt feltárjanak, amin itt két esős évszak alatt átrohannak. Ami viszont nagyon figyelemreméltó, hogy semmilyen korszakalkotó felfedezés nem születik. Apró tudományos részeredmények vannak, ezek egy része voltaképpen kudarc — de a tudománynak persze így is megérné.

Tinédzserkoromban biztos tetszett volna annyira, mint az Óriásvilág.

Bringadarabolás felsőfokon

Trychydts | | | 2020., szeptember 07., 15:54 | | | Kategóriák: ,

Még a nyaralás alatt eltört alattam a biciklim. Így visszatekintve már tudom, hogy ez egy hosszabb folyamat volt, a lánc nem elsősorban azért kattogott, mert dzsuvás volt, hanem mert elrepedt a hátsó kereket tartó villa. Aztán egy defekt után visszaraktam a kereket és végleg megadta magát.

Eléggé el voltam kenődve, év elején sikerült teljesen átállnom a single speed rendszerre, most meg kezdhettem az egészet elölről. Tudtam, hogy a boltban olyan bringát, ami nekem kell, amúgy sem árulnak: legyen fürge, de ülhessek rajta felegyenesedve, legyen single speed, legyen rajta normális pedál — ez így egyben sehol nincs készen, pláne 2-300.000 forint alatt. Két lehetőség volt: venni egy vadi új vázat, vagy kicsit olcsóbbért venni egy használt bicajt és fáradságos munkával lekopaszítani. Bár drágább lett volna valamivel, nagyon hajlottam az első megoldás felé, szívesen váltottam volna új technológiákra, ki is néztem egy szép új Csepel vázat, amikor egyszer csak szembejött egy gyönyörű KTM versenybringa. Megvettem.

A nyaralás előtt csak a kormányt cseréltem kis és a kerekeket generáloztam meg — kiderült, hogy mindkét kerék cserére szorul, meg az is, hogy a régi gép kerekei nem férnek be az új vázba — ekkora a különbség az országúti túra- és versenybiciklik között. A középcsapágy darált kicsinyt, de úgy voltam vele, nincs az az isten, hogy én a nyaralás előtti pár napban kezdek el középcsapágyat piszkálni, jó lesz úgy, ahogy van, aztán majd ha hazajövünk szétszedem. A fékek viszont nagyon jók voltak és a váz nemcsak szép állapotú és erős, de nagyon könnyű is, pedig acélból van.

Hazaérve aztán nekiláttam. Aztán rögtön el is akadtam: sem a hajtóművet, sem a hajtókart nem tudtam leszedni; egyik oldalon már eleve rossz volt az erre rendszeresített menet, a másikat meg daráltam le a lehúzószerszámmal — elfelejtettem kicsavarni a rögzítőanyát.

Tudtam, hogy itt egy ember segíthet nekem és az az apám — felhívtam, megbeszéltük, hogy vasárnap eljön értem meg a vázért, és meglátja, mit tehet.

Videóra kellett vennem. Apámnál a feszítővas gyakorlatilag bekészítve vár a polcon, de nem csak, hogy ott van, de használni is tudja. A hajtókar az első öt percben jött le. A hajtóművet melegíteni kellett, úgyhogy ahhoz hét perc kellett neki, a középcsapágy kioperálására is — mivel a célszerszámot otthon hagytam — még hét perc. Nem tudom, képes leszek-e valaha is így szerelni, gyakorlatilag felesleges mozdulatok nélkül kapta le, ami nekem az egyetlen potenciális showstopper volt.

Otthon aztán leadtam a rendelést egy nagy rakás alkatrészre. Még kereket kell fűzetnem ehhez a régi vázhoz, de most azt gondolom, simán meg fogja érni — bízom benne, hogy ezzel a bicikli-probléma legalább tíz évre le van tudva. Utána majd tényleg veszek egy új vázat.

| | | Korábbi bejegyzések »