Elkerített Város

Reader’s Log — Jenna Moreci: Eve — the Awakening

Trychydts ||| 2018., január 14., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Bár semmiféle írói ambícióim nincsenek, az utóbbi időben, számomra is megmagyarázhatatlan módon, eszelős vonzódás ébredt bennem az írásról szóló videócsatornák iránt. A legjobban Jenna Moreci csatornáját szeretem, elsősorban a humor és az egyedi stílus miatt. A huszonéves szerző életműve egyelőre egyetlen kötetet ölel át, így áttanulmányozása egy kifejezetten megúszós szakdolgozat témája is lehetne.

Életemben először olvastam el könyvet azért, mert kifejezetten a szerző érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy ténylegesen mekkora technikai tudás és milyen irányú írói ambíciók állnak egy ilyen sikeres csatorna mögött.

Lustábbaknak lelövöm a poént: zéró technikai tudás és a a szerző a jelek szerint beéri azzal, hogy olyan szövegeket generálhasson, amellyel bevételhez lehet jutni. Hát nekem ez elég vékony.

Az EVE — the Awakening egy disztópikus világban játszódik, javarészt 2089 végén. Vannak a kimérák, a genetikailag tökéletes, erősebb, okosabb, ügyesebb emberek, telekinetikus képességekkel. Őket mindenki utálja. Vannak a valószínűleg az űrből jött Betolakodók, a Mortal Kombat Barakájának denevérszárnyas koppintásai. Őket egész jól elviseli mindenkit, elvégre ha nem provokálják őket, nem mészárolnak le senkit — a kimérákat kivéve. A főszereplő, Eve a világ legerősebb kimérája, bekerül a Billington Egyetemre, amely a Betolakodók elleni harcot tűzte ki céljául — ahogy az már ilyenkor lenni szokott, mindeddig nulla eredménnyel. Természetesen már az első napon elszabadul a pokol.

Maga a világ elég lazán van összefércelve. Miért kell a kimérákat utálni? Néhány évtized alatt miért nem lehetett ehhez hozzászokni? Vagy ha épp azt játsszuk, hogy a világ sötét és gonosz, a kimérák miért flangálhatnak szabadon? Miért nem gyűjtik be őket és használják fel őket mindenféle katonai és egyéb programokhoz? Miért nem tud senki semmit sem kezdeni a Betolakodókkal? De tényleg semmit — a könyv kezdetén még elfogni sem sikerült egyet sem, ami a későbbi fejlemények fényében elég nevetséges eredmény.

Sajnos a világ messze nem az egyetlen amatőr módon összekovácsolt elem a történetben. A karakterek egytől-egyig sztereotípiák, mindenféle mélység vagy variáció nélkül. Akik gonoszak, azok undorító, gátlástalan, velejükig romlott, szörcsögő gennyládák. Akik jók, azok áramvonalas, jó humorú, kellemes arcok, mindenféle hibák nélkül, akik persze az első másodpercben megtalálják a közös hangot. És persze mindegyikük egy utánozhatatlan zseni a maga módján. A hacker lány, aki csuklóból töri fel a legbonyolultabb kormányzati szervereket is; a technikus srác, aki simán berhel össze mindenféle, stesszhelyzetben is mindig 100%-osan üzembiztos kütyüket; a cinikus pisztolyhős, aki soha nem lő mellé (és itt mellesleg egy multimilliomos tinédzser is). Persze ne feledkezzünk el az intelligens, barátságos, kedves, közvetlen, széles látókörű, stratégiailag fejlett gondolkodású, érzelmileg érett, erős járomcsontú és határozott állkapcsú izomkolosszusról sem, aki merő véletlenségből azonnal szerelmes is lesz a főhősbe (aki egy szimmetrikus arcú, sportos testalkatú, telt ajkú, barna bőrű, hullámos, kávébarna hajzuhataggal megáldott csúfság).

A történet az olcsó ponyvák receptje szerint döcög előre: vannak úgynevezett nehézségek, amiket onnan lehet felismerni, hogy a végén a főszereplők izzadtak és/vagy véresek. Traumák, érdemi lelki törések, valódi veszteségek nem szerepelnek a könyvben. Van rengeteg harci jelenet, jó sok telekinetikus keménykedéssel. Hiszen, gondolhatta a szerző, végül is elég cool dolog megküzdeni egy keménykötésű aliennel, akinek alig van sebezhető pontja. Mi az ennél is coolabb? Megküzdeni még egy aliennel. Hússzal. Százzal. Ötvennel, de csak egyedül. Mindezt olvasni — egy idő után már elég monoton.

A főszereplőknek szövetségeseik nem igazán vannak, az egy szál kemény, de igazságos katonai instruktoron kívül mindenki, aki a jó oldalon áll, totálisan hülye és inkompetens. (Esetleg még ide számíthatjuk az egyik mellékszereplő milliárdos anyját, aki egy sminkkel, egy frizurával és egy fekete, testhez álló ruhával járul hozzá a végső győzelemhez.)

Ami pozitívum: az 547 oldalas történet elég ügyesen van legépelve ahhoz, hogy folyamatosan lehessen olvasni. Mindig történik valami, mindig van valami feszültség a levegőben, van egy-két központi rejtély, ami ébren tartja a figyelmet. Sajnos épp a befejezés a nagy kivétel: a döntő csata után még be kell valakit vinni a kórházba kocsival. Hát azért epikusnak szánt horror-akciótörténeteket ennél frappánsabban szokás lezárni.

Végül is, semmi baj nincs ezzel a könyvvel. Olcsó, puha kötéses ponyvákat tucatszámra lehet vásárolni — a jelek szerint meg is lehet élni ebből. Engem inkább az ábrándít ki, hogy olyasvalaki szónokol, időnként másoknak is be- be szólogatva a komplex karakterek fontosságáról, türelmesen kibontott románcokról, életszerű motivációkról, narrációs technikákról, aki saját maga sem tudja ezeket alkalmazni. Felvetődik bennem a gyanú, hogy Jenna nem annyira a saját technikájáról beszél, hanem a saját interpretációjában adja vissza a szakirodalmat, amit olvasott — de amit alkalmazni képtelen. Vagy — és ez még rosszabb — azt gondolja, hogy írónak lenni ennyit jelent.

Csak a Youtube-on szerzett kellemes percek miatt nem kértem vissza az öt dolláromat, amit erre a vacakra kidobtam.

Nem érdemeltem meg, de azért jól esik

Trychydts ||| 2018., január 10., 23:49 |||
Kategóriák: ,

De jó volt… ténylegesen nevettek azon, amit írtam. Pedig ha valami, hát most aztán tényleg összejött minden.

Egyrészt a szöveg baromira nem akart összeállni. Szájbarágós volt, terjengős, erőltetett és nem is volt elég jól strukturált. Pedig ezúttal full prózában akartam nyomni és úgy vettem észre, ami ilyenkor segít, az a belső struktúra, a mesélés határozott ritmusa. Még a fellépés előtti este is írtam.

Kísérletképpen nem tollal és írógéppel, hanem számítógépen dolgoztam, kedvenc text editoromon. Azt gondoltam, talán majd így többet szerkesztem a szöveget, de végül nem változtattam többet, mint a kézműves módszerekkel szoktam. Ugyanakkor slamet számítógépen írni… hát valahogy nem volt az igazi.

Nem mellesleg lerobbantam, és gyakorolni sem volt eleget időm. Ami azért is ciki, mert Balunak azért mindig elküldöm a szövegemet, amit gyakorlás közben veszek fel — nyilván unatkozik a megszaporodott nyáj mellett, és másra sincs szüksége, mint egy kis extra szerkesztői feladatra. Így viszont kénytelen voltam Nicoline és Édesanyám homlokegyenest ellenkező véleményére hagyatkozni.

A gyakorlás hiánya amúgy nem csak azért kellemetlen, mert nem tudtam felvenni diktafonra egy már lekerekedett változatot, hanem azért is mert így nem gyakoroltam eleget. Például egyszer sem tudtam elmondani a szöveget fejből, pedig nagyon szerettem volna. Papírról olvasni: elég ciki dolog, meg kezem sincs hozzá elég. De amúgy is: a szöveg megírása kb. a negyven százaléka egy slam kidolgozásának, legalább ennyi energia kell az előadásba is. Még mindig meglepődök azon, mennyire más lesz az anyag a végére, mint amikor először olvasom fel, akadozó fahangon szegény kis feleségemnek.

Az egyetlen öröm az ürömben az volt, hogy mivel számítógépen írtam, nem kellett papírokkal bajlódnom: amikor felmásztam a színpadra, csak a telefonom volt a kezemben.

Na ehhez képest valóságos csodának éltem meg, hogy végig mondtam fejből. Természetesebb voltam, mint a gyakorlás közben bármikor, a kifundált poénjaim javarészt ültek, csettingettek is a tekerenytyűsebb részeken — ennyire jól még nem éreztem magam színpadon. És a végén a műsorvezető elmondta a mondatot, amit ki akartam belőle csalogatni. Imádtam a Földalatti Slamet. Ezúttal full közönségszavazás volt, Fiona, akire én is szavaztam, majdnem dobogós lett, aminek plusz örültem.

Most már csak egy baj van: 25-én megint fellépek, a szövegem meg nem áll sehogy…

A 2017-es Nagy Bejgliválság

Trychydts ||| 2018., január 04., 23:49 |||

A feleségemnek ez a bejgli dolog nem akar összejönni. Minden sokkal könnyebb lenne persze, ha megértené az Első Bejglitörvényt: a bejgli mákos. PONT. Minden más aberráció, perifériás, szórványos rétegigények kielégítése és extrencitiás csupán. Ha vendégek jönnek, feleségem mértani pontossággal osztja fel a tányért íz szerinti kvadránsokra; hogy aztán az est végeztével érintetlenül rakjuk el a diós, marcipános, gesztenyés szeleteket, míg a mákosat nem győzzük újjátölteni. Ez ellen kizárólag a vendégek módszeres éheztetésével, tehát a mákos utánpótlás rigorózus elzárásával lehet védekezni. Ilyenkor gyilkos harc folyik az utolsó mákos szeletekért, aztán a letaposott vesztesek finnyogva elnyammognak pár altrenatív szeletet is. De hiába könyörgök feleségemnek véresre horzsolt térdeimen: képtelen a mákosok megfelelő arányát biztosítani.

Ezek után valamiért úgy érezte, neki újítania kell. Először is, úgy döntött, az anyósát is ő fogja bejglikkel ellátni — mindenféle egyeztetés nélkül. Tehát egyszerűen csak leadta a rendelést a nagyobb adagra, gondolom, abban a hitben, hogy a női ösztönök hullámhosszán már olyannyira összehangolódtak, hogy ez önmagában is elég ahhoz, hogy az anyósa ne rendeljen még három tekercset ugyanabban a boltban. Ez eleve egy jelentős lyukat ütött a tervein, de némi machiavelliánus intellektussal ezen talán még felül lehetett volna emelkedni. Tizenhárom tekercs bejgli elszórása szép kihívás, de talán még menedzselhető, például ha főételként is ezt szolgálunk fel a vendégeinknek.

Na de a feleségem ezúttal szabadjára engedte legvadabb ösztöneit, és xukormentes bejgliket rendelt, cillittel. Őszintén szólva én ezt mindig is egy ócska trükknek tartottam. A xukor nem csak azért van a tésztában, hogy előrébb hozza a temetésünk időpontját: a tészta állagához is hozzátesz. Cillittel a bejgli törékeny lesz, szárad, frikkad, szikkad és morzsálódik. Ha az embernek ki kell markolnia a tálból a sütit, mint a földimogyorót, a fogyasztás is alacsonyabb lesz.

Jövőre persze nyilván mindig minden másképpen lesz. Ha másért nem, mert már édesanyám is belengette, hogy jövőre ő süti a bejlgit. Mi több: a feleségem is… Január lévén, erre egyelőre próbálok nem rástresszelni. Majd csak lesz valahogy.

Évértékelő, 2017.

Trychydts ||| 2017., december 31., 23:49 |||

Azt hiszem, a blogom szempontjából a legjobb hír, hogy ismét rendszeresen írok bele. Mi több, nem csak blogot írok rendszeresen, de slammelni is elkezdtem, a 6. ob óta három fellépésen vagyok túl. Úgyhogy ismét rendszeresen írok. És ismét fogyasztok töltőtolltintát és írógépszalagot.

Nicoline-nel végigolvastuk a Gyűrűk Urát, ami egy elég jó élmény volt mindkettőnknek. Igazából sokáig abszolút elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy ez bekövetkezzen, amikor meg már benne voltunk, akkor meg nagyon hosszúra nyúlt a felolvasás — persze élveztük végig, de én közben azért a bőrömön éreztem, mennyire monumentális történet is ez. Nicoline viszont azóta simán csípi el a kulturális referenciákat — már csak ezért is megérte.

Idén rengeteget főztem, mi több, azt gondolom, szintet is léptem: szerintem azóta nem fejlődtem ennyit, hogy elkezdtem a két menyecskefejes recepteket főzni A család szakácskönyvéből. A legtöbb inspirációt a NY Times Cooking szolgáltatta nekem, de a kolléganőmtől kapott texasi szakácskönyvet is rendszeresen forgattam. Zadarban pedig — mivel az előzetes tervekkel ellentétben nem jutottunk el Dubrovnikig, leragadtunk félúton — rendszeres vendég voltam a halpiacon (és az egyik piacozás után még egy belvárosi fürdésre is sort kerítettem — aki ismer, tudja, miért akkora szó ez). A dologban leginkább az a vicces, hogy nem is igazán szeretek főzni. Csak enni. Legnagyobb sikerem kétségkívül a shakshuka volt: ebből egyszerűen nem tudtam annyit főzni, hogy ne fogyjon el. Pedig azóta, hogy utoljára írtam erről, még egyszer vendégül láttunk egy párt — a biztonság kedvéért egy dupla adagra de így sem maradt belőle semennyi sem. De legalább kevesebb volt a reménykedve lábasba pislogás, mint legutóbb.

Három és fél év véres-verejtékes küzdelem, küszködés, szenvedés, rengeteg stressz és frusztráció után végleg abbahagytam a tangót. Az egészben az a vicc, hogy amíg meg nem hoztam ezt a döntést, addig fel sem tűnt, hogy milyen brutális terhet jelent ez nekem. Most viszont, hogy nincs szombat esti gyomorgörcs, nincsenek kudarcélményekkel teli óráim, könnyebben és felszabadultabban nézek a jövő elébe. Ne tangózzatok, gyerekek…

Materiális agnosztikus létemre talán furcsa, de az év legfantasztikusabb, katartikus erejű olvasmányélménye Ferenc pápa írása volt a házastársi szeretetről. Ráadásul ennek a műnek a végigolvasásával, mintegy mellesleg a fantatikus, “konzervatív” katolikusokat is megértettem.

Legnagyobb színházi élményem mindenféle bizonytalankodás nélkül a József és testvérei volt az Örkényben. Az Örkénynek amúgy is sokat köszönhetünk az idén: végül odáig fajultak a dolgok, hogy édesanyám, a húgom, Nicoline és én örökbe fogadtunk egy széket a színházban, és édesanyám javaslatára az “Azt meséld el, Pista!” felirattal láttuk el.

Januárban elhatároztam, hogy késsel fogok borotválkozni, és valóban: egész évben shavette-el borotválkoztam. Az oldschoolozás kiterjesztéseképpen after shave terméknek csak timsót használok már egy ideje, ami kellemesebb és hatékonyabb, mint bármi más a piacon. Nem mondom, hogy mindenkinek ezt ajánlom, mert akinek csak egy pár perce van borotválkozni, annak egy jó ideig bármi más jobb, mint a késezés, de aki nyúzós-húzós, unalmas fürdőszobai rutin helyett egy hangulatosabb rituáléra vágyik, az szerintem váltson nyugodtan… habot keverni, pamacsolni, aztán fájdalommentesen lehúzni, hideg vízben mosakodni aztán timsózni sokkal-sokkal inkább wellness élmény, mint egy high-tech modern borotva vagy a villanyozás.

Idén kezdtem el igazán rendszeresen Youtube-csatornákat nézni. Fitnessezés közben végignéztem egy Dark Souls longplayt, Patreonon is támogatom a legeslegjobb középkori/fantasy csatornát, a Shadiversity-t; bár valószínűleg soha nem fogok regényt írni, kb. az összes részt megnéztem Jenna Morecci-től; Balu rábeszélt a Zállatorvosra, a Cinemasins pedig konkrétan az első csatorna volt, amit felfedeztem magamnak.

Az év legszívmelengetőbb élménye az volt, amikor Baluék Zétája Vászikát rajzolt nekem gyerekvigyázás közben.

Idén nem mondtam fel egy munkahelyen sem és engem sem rúgtak ki sehonnan. Ez legalább egy objektív mérce arra, miért is volt sikeres ez az év.

Murder on the Orient Express (Gyilkosság az Orient Expresszen), 2017.

Trychydts ||| 2017., december 28., 18:34 |||
Kategóriák: ,

A sok lealázó kritika után eléggé meglepett, Peti milyen pozitívan beszélt róla, amikor vendégül láttuk őket; így amikor apósomnak kerestünk filmet a szokásos karácsonyi mozizáshoz, elég magabiztosan ajánlottam a Gyilkosság az Orient Expresszent.

Mondjuk Agatha Christie-vel azért nem olyan nehéz mellényúlni. Na nem mintha egy utolérhetetlen zseniről lenne szó — egy rasszista, társadalmi előítéletekkel csontjai velejéig átitatott, szűk látókörű szerzőről van szó, akinek történetei, ha röntgennel világítjuk át, elég buták, szereplői sablonosak, az irodalmi kvalitásokat pedig teljesen mellőzik. Kábé annyira szórakoztatóak, mint egy ügyes keresztrejtvény — és ezt most egyáltalán nem dehonesztáló jelzőnek szánom. Elég hálás alapanyag hát a megfilmesítésre — ha a készítők tartják magukat a regények cselekményéhez, akkor kellően igényes megfilmesítéssel még azok számára is elég szórakoztató produktumot lehet előállítani, akik történetesen olvasták már az eredeti írásokat. David Suchet Poirot-sorozatában is pontosan ez történt: kiválóan ragadták meg a főszereplőt, és bizonyos mellékszereplők (pl. Hastings kapitány) előtérbe hozásával megteremtettek egy vizuálisan és dramaturgiailag is vonzó, koherens világot, amiben hézagmentesen illeszkednek a valóságban ennél sokkal kevésbé összetartozó történetek.

A hazai vitriolos kritikák (a külföldiek közül még a negatívak is sokkal visszafogottabbak) mögött én amúgy nem nagyon látok más, mint a mélységes és valahol érthető elfogultságot a Suchet-féle interpretáció iránt. Nekem azonban semmi bajom nem volt Kenneth Branagh Poirot-felfogásával: kifejezetten tetszett, hogy mertek mást mutatni, mint amit már annyira megszokhattunk, anélkül, hogy elfordultak volna az eredeti szereplő alapvonásaitól. Kifejezetten tetszett például Poirot képességeinek lélektani magyarázata, vagy az, ahogy a film központi erkölcsi dilemmáját feldolgozzák. Az Orient Expressz abban ugyanis mindenképpen egyedülálló a Poirot sorozatban, hogy a fő csattanó nem a gyilkos leleplezése — hanem hogy a szereplők és maga Poirot hogyan fogadják és dolgozzák fel a leleplezést.

A gyönyörű, éles és részletgazdag képekkel, változatos tónusokkal, ügyesen filmezett tájképekkel és a vonat szűk környezetét remekül használó, érzékenyen beltéri felvételekkel dolgozó operatőrmunka legalább felerészben járul hozzá a film élvezeti értékéhez. A színészek (még a kisebb szerepeket is rutinos sztárok játsszák) lazán, erőlködés nélkül hozzák, ami egy ilyen könnyed műhöz kell: Michelke Pfeiffer, Kenneth Branagh és Johhny Depp pedig pontosan ott van, ahol lenniük kell.

A masszív művészi élményt, a felemelő katarzist, az izgalmas kérdésfelvetéseket nyilván már az alapanyag is kizárja. De ennyi erővel nem kellene Agatha Christie filmeket csinálni — ami egy egészen széles réteg igényeit hagyná figyelmen kívül. Aki egy igazi, veretes, klasszikus detektívtörténetre vágyik, azt most sem fog csalódni.

Azt meg fel nem tudom fogni, mit volt képes minden egyes kritikus annyit rugózni azon a szerencsétlen bajuszon.

Tűzzel játszani

Trychydts ||| 2017., december 21., 23:49 |||
Kategóriák: , , ,

Thai curry-t akartam csinálni. Kicsit elbizonytalanodtam a currypasztától, mivel ilyet még nem használtam sohasem, de az Utált Boltban (csak historikus okok miatt hívom így, valójában már rutinszerűen járok hozzájuk mindenféle delikátesz hozzávalóért és imádom őket) szokás szerint volt. 5 evőkanállal kellett beletenni, de szerintem ha 5 evőkanál plutóniumot öntök a lábosba, akkor se érek el kevésbé látványos eredményt.

Én szeretem, ha valami tényleg brutálisan erős, de ez konkrétan a koponyacsontomat is felhevítette. Elég jóféle zöldségek voltak benne, és ha az ember nagyon koncentrált, akkor még az ízeket is érezhette, de az alapvető érzés mégiscsak az volt, hogy ez csíp, éget, lángol, eleven lávát eszem csípős Tabasco szósszal leöntött parázzsal.

A maradékon egy pohár joghurttal próbáltam szelidíteni, mérsékelt sikerrel — a curry viszont elfogyott. Nekem nagyon tetszik az ötlet, szóval pár nap múlva újrapróbálom — ötödére csökkentett fűszeradaggal.

IV. GDL Slam — december

Trychydts ||| 2017., december 16., 23:49 |||
Kategóriák:

Nem pakoltam a kocsiba ásványvizet. Általában egy Gödöllő-Budapest távot azért még csak kihúzok valahogy víz nélkül, de csak akkor, ha nem beszélek egyfolytában. Márpedig most végig a szövegemet gyakoroltam — tudtam, hogy papír nélkül akarom elmondani, és meg is tanultam kívülről, de az ismétlés azért nem árt. Úgyhogy ezt a két és fél percet elmondtam vagy tízszer, mint egy megakadt hanglemez, egészen addig, amíg kegyetlenül ki nem száradtam. De nagyon nem szívesen gondoltam arra, milyen lehet két sor között másodpercekre lefagyni. Plusz készülődés közben elhatároztam, hogy beleszúrok két sort, még ezt is hozzá kellett esztergálni a már kialakult rutinomhoz.

A IV. GDL Slam a szervezői rendkívül kedves fogadtatásban részesítettek. A gödöllői Trafó Klub pincehelyisége volt a helyszín — ezekben a slamklubokban az a jó, hogy alapvetően mindenhol ugyanúgy néznek ki. Kegyetlenül kényelmetlen műanyag székek, szűk sorokba rendezve, megvilágított színpad, mikrofonokkal. Olyan, mint valami szellemi McDonalds, akárhová mész, mindenütt ugyanazt kapod. Meg kell mondjam, lámpalázasan ennél kevés megnyugtatóbb dolog van. Kerestem magamnak egy helyet, ahonnan könnyű kijárás van a színpadig, aztán vártam.

A Szent Slamtradícióknak megfelelően masszív késéssel indultunk, de ez semmi, hiszen, mint ahogy azt a műsorvezetőktől megtudthattuk, maga a rendezvény kb. egy évet késett. Mit számít akkor az a pár fertályóra. Némi bemelegítés, némi szövegolvasás, meghívott vendég szövege, illetve a közönség bekiabál kilenc szót a tízszavas versenyhez (ismét közte volt a fluxuskondenzátor, ez a bekiabáló közönség igencsak fantáziadús). Open mic, Horváth Kálmán minden létező számban indult aznap este, ebben is. Aki tudja, ki az a Horváth Kálmán, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent és hogy kinek kihívás, aki nem ismeri és szeretné tudni, az inkább hallgassa meg egyszer.

Kezdődik a verseny. Kihúzzák az első versenyzőt. Én vagyok az.

Kisasszézom a színpadra, majd kibűvészkedem a mikrofont az állványból. Legutóbb hatalmas parám volt abból, hogy hallom a saját hangomat, miközben beszélek, most, hogy a fejemben is ott van a szöveg, ez egyáltalán nem zavar. Nem egy világrengető alkotást hoztam — a téma meg a sztori fontos nekem, tudtam, hogy más ezt pengésebben is meg tudná írni, de nem akartam csak ezért visszalépni. Eleve hétfős a mezőny, nem olyan nagy baj az, hogy eljövök és itt vagyok — és amikor meghallom, hogy először csettingetnek nekem, akkor már abszolút nem érzem én sem, hogy ez csak egy formális gyakorlat lenne. A kedvenc poénomra is megkapom ezt a visszajelzést, aztán amikor lemegyek, akkor Bambusz még egy kis személyes sztorit is megoszt a saját életéből a történetemhez kapcsolódóan — nagyon jól és békésen érzem magam. A pontjaim pedig — most pontoznak először életemben — egyáltalán nem rosszak.

Ezek után nagy nyugalommal és derűs lelkesedéssel fogadom a többi versenyzőt. Futó Benedek hat perces improvizációszólója mint hangtapéta tapad fülemre. Nagy Gábor azon kevesek közé tartozik, akik tényleg az előre megadott témában adnak elő. Ritkán tudom igazán átérezni azt a szenvedélyt és érzelmet, amit általában betesz az írásába, de ma este valahogy jobban rá tudok hangolódni és a slusszpoén is jobban ül nálam. A későbbi győztes, Bartos Janka nekem egy kicsit túl formális, de azért játékos és fülbemászó is, amit csinált, méltán nyerte meg a versenyt.

A tízszavast Vörös Emese elég jól ellopta — minden szereplőtől összeszedett legalább egy-egy mondatot, ezt is beletette az előre megadott szavak helyett. Nyert is, de szerintem egész este ő volt toronymagasan a legjobb. Remélem, lesz majd videó, mert ez is egy olyan szöveg volt, ami pont arról szól, amit én leginkább szeretni próbálok a slamben.

Hazafelé úton már nem szomjazom meg.

A kínálati piac anatómiája

Trychydts ||| 2017., december 10., 8:57 |||

Édesanyám sosem értette, miért pont ott vásárolok tojást, ahol. Édesanyám remekül főz, praktikusan és villámgyorsan, de finom ízléssel és ösztönös precizitással. A faxnijaimhoz kevés türelme van.

Ezek a tojások XXL méretűek és nagyon finomak. Voltak, amíg az árus huncut mosollyal be nem csúsztatott egy hatos dobozt a kosaramba.

Tojások szabad tartású tyúkoktól.

Azóta nem érdekel, hogy ezek drágábbak és kisebbek. Nem érdekel, hogy míg el nem fogynak, ezekért verekszik mindenki. Újabban már hétközben beszerződnek (van, hogy én ugrom át ebédszünetben, van, hogy édesanyámé a küldetés), csak hogy tuti jusson nekem. Ezeket veszem és kész. Főzni-sütni amúgy jobb a régi, giga verzió, de ha az ember tojást akar enni, akkor…

De talán beszéljen édesanyám, aki addig somolygott mellettem, amíg az ő kosarába is be nem keveredett az az ominózus ingyenes hatos.

— … “a múltkor az sütöttem egy tükörtojást a spenóthoz és igaza volt, össze sem lehet hasonlítani!”

Egy túlértékelt slam

Trychydts ||| 2017., december 07., 10:05 |||
Kategóriák:

Adventi slames feladat volt túlértékelt slamet megnevezni. Testhez álló feladat ez nekem: sokkal inkább, mint tegnap, amikor kedvenc külföldi slamet kellett linkelni, én meg (a feladattól nem teljesen függetlenül) tegnap kezdtem ismerkedni a külföldi slampoetryvel. (Miért ordít mindenki? Azon nagyon ritka esetek egyike, amikor szerencsésnek tartom magam, hogy magyar vagyok.) Na de akit kiválasztottam:

Azon slammerek közé tartozik (tartozott? — az idei produkcióin már ordítva tapsoltam), ahol sosem értettem a zsűri és a közönség egyértelmű, túláradó lelkesedését. Most, az idei OB után megint végignéztem a korábban hallott előadásait, hátha csak én értettem meg végre, mitől is voltak jók — de nem. Továbbra is azt gondolom, hogy ez ügyes ugyan, de csak üres formajáték. Az 5. az OB-n is volt olyan szöveg, ami mind a mai napig hat rám, amit képtelen vagyok kiverni a fejemből, de a szerző még a második körbe sem jutott be és nem értem, miért pont ez a produkció szaggatta át a kerítést.

Én szeretem, ha egy slam szól valamiről, ha van valami konkrét, kézzel fogható mondanivalója, ha elgondolkodtat. Amikor azt érzem, hogy ügyesen csengenek a rímek, erős a ritmus, de minden második sor csak azért van ott, mert az szól jól, akkor átverve érzem magam.

A konkrét sztori ráadásul, már amit értek belőle, számomra teljesen hiteltelen. Most tényleg van olyan, akinek rendszeres problémája, hogy mit kérjen a pizzájára, és mindig ketchupot kér, pedig utálja? És ha van: ez most komolyan probléma? A nyelvbotlásos trükk ügyes, de ha arra gondolok, hány sor ment el csak arra, hogy ez a poén elsüljön, mindig az jut eszembe, hogy ennyi erővel akár valami értelmesről is beszélhettünk volna.

Ezt a szöveget linkeltem be, mert itt van mentségem (imádtam az idei produkcióit), de valahányszor azt látom, hogy egy slammer valami ügyes kis zavgyaságot ad elő, és körülöttem mindenki röhög és tapsol, akkor egy hallókészülékes, műfogsoros, szenilis, humortalan bácsikának érzem magam.

A véleményem ettől persze még nem változik.

Jüdisches Museum Vienna

Trychydts ||| 2017., december 06., 23:16 |||
Kategóriák: ,

Amikor a holokausztról hall az ember, Ausztria valahogy kevésbé jut eszébe. Magyarként nyilván van valami fogalmam a hazai zsidóság helyzetéről és történetéről, olvastam az Ivanhoe-t, nyilván tisztában vagyok a hitleri Németország szerepével is. Hiába voltunk azonban az Osztrák-Magyar Monarchia része, rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs arról, a Monarchiában vagy mondjuk a középkori Bécsben milyen volt a zsidóság helyzete.

Hát ha voltak is illúzióim, akkor a Jüdisches Museum Vienna ezeket elég rövid úton eloszlatta. Zsidónak lenni már a középkorban is elég iszonyú volt lenni: tulajdonképpen nagyon rövidek azok az időszakok, amikor valamennyire is teljes jogú állampolgárnak számítottak. Általában a kizsákmányolás és az állandó létbizonytalanság volt az osztályrészük — az uralkodók is leginkább addig látták őket szívesen, amíg megfinanszíroztatták velük valamilyen nagyobb szabású projektjüket — az adósság megfizetése helyett aztán rendszerint egyszerűbb megoldás volt a vagyonelkobzás és a száműzetés. Magát a bécsi zsidó közösséget is háromszor semmisítették meg a történelem folyamán. A Harmadik Birodalom népirtása ez előtt a háttér előtt zajlott és ugyanolyan brutálisan, mint máshol.

A kiállítás, noha viszonylag kicsi, nagyon modern — a kiállítás anyagát bemutató, illetve azt részletesebb kontextusba helyező kötet pedig számos pihenőhelyen lapozgatható, olvasgatható szabadon németül és angolul is.

Ami egy sajátságos apróság: a rendőrség Bécsben minden zsidó létesítményt kiemelten véd — ezt az épületet is. A városvezetésnek szemlátomást fontos, hogy minden atrocitást távol tartson ezektől a helyektől — gondolom, fontos, hogy a negyedik zsidó közösség már biztonságban érezhesse magát. Ami kellemetlen kontraszt az itthoni viszonyokhoz képest.

Megjött az írógépszalagom

Trychydts ||| 2017., december 05., 14:17 |||

Pont az általam szeretett dolgok metszéspontjában van, így sokat nézegettem a Freewrite honlapját. Aztán rájöttem, hogy merő parasztvakítás az egész; főleg hogy feleannyiba kerül, mint a laptopom került újonnan. Imádok zavaró tényezőktől mentesen írni, de igazából kb. ugyanott vagyok, ha letöltök egy text editort ingyen (amióta volt Linuxom, a Gnote a kedvencem), és kimaxolom a képernyőt.

Ha pedig ez sem elég, akkor én már maradok a tisztán fizikai eszközöknél — ezekkel még mindig jobban érzem magam, ha nem kifejezetten dolgozni kell. Amióta rám jött a slammelhetnék, ismét rendszeresen töltöm meg platinahegyű, japán töltőtollamat, és ismét szolgálatba helyeztem kb. 80 éves, svájci írógépemet. Majdnem húsz éve használtam utoljára, de most megint lett helye az életemben: a slamet úgyis előadom, tökmindegy, hogy nincs meg a szöveg elektronikus formátumban. A vacak első, második, harmadik, huszonötödik változatot meg sokkal megnyugtatóbb papírgalacsinná gyúrni és bedobni a papírkosárba, mint a delete billenytűt nyomogatni, amíg ki nem serken a vér az ujjamon.

Mielőtt elindultunk Bécsbe, észrevettem, hogy halványodik a szalag. Rég volt már ilyen, kíváncsi voltam, lehet-e még egyáltalán kapni, de simán, nem is lett sokkal drágább. Ma meg is jött az sms, úghogy ma elugrom a Pick-pack pontra, és este átcsavarom a szalagot az írógép saját orsójára. Ugyanis a szalag szélessége már szabvány, de maga az orsó még nem.

Na, ezt csinálják utánam a freewrite-os hipszterek.

A monarchia Moszkvája

Trychydts ||| 2017., december 03., 23:49 |||

Oké, alapvetően arra készültem, hogy múzeumozni fogunk ezért Bécsbe csak egy famert vittem magammal és otthon hagytam a grizzlybőrrel bélelt pantallómat, a jégeralsómat és a szkafanderemet. Máskülönben úgy öltöztem, ahol télen szoktam Budapesten — és majd megfagytam a két és fél órás vezetett séta alatt. Onnantól kezdve meg már szerintem az agyam visított a hidegnek még a gondolatára is; márpedig sokkal többről volt szó némi gondolatnál. Mintha folyékony nitrogén apró cseppjei szállingóztak volna a levegőben, a csontjaimig hatolt a fagy, mintha nem is lett volna rajtam télikabát. Leszállni a Keletiben kb. olyan érzés volt, mint amikor a légkondicionált mcalleni reptérről először léptem ki a texasi júliusba.

A problémát remekül kiegészítette a lakásunk. 50 négyzetméter, egy konvektor — tulajdonképpen innen szép nyerni. A meleg víz meg nagymamámék nyári nyaralójában nem volt soha ekkora probléma, mint itt. Folyton kifogyott, és nem sikerült visszafejtenem, milyen algoritmus alapján pótlódik újra. Úgyhogy elég hamar eljutottam oda, hogy berendeztem magamnak egy kis vackot a konvektor előtt és ott próbáltam meg visszaállítani a hőháztartásomat.

A kaját viszont ügyesen megoldottuk, lényegében maradék nélkül: ha főztünk, akkor szigorúan egy adagokat. Amúgy napközben gyorskajáztunk, egyik este meg Nicoline leszervezett nekünk egy schnitzelezést a város 2. legjobb bécsiszeletezőjében. Zsúfolt hely volt, alapvetően jó hangulattal, szuperprofi, barátságos pincérekkel… azt meg ha akarnám, se tudnám letagadni, hogy én egyszerűen nem vagyok elég vájt nyelvű az ilyen egyszámjegyű helyezésekhez. Tartok tőle, hogy nekem a város 20. legjobb schnitzelezőjében is ugyanígy ízlett volna a frissen rántott borjúhús.

 

Harc a menyasszonyért

Trychydts ||| 2017., december 02., 23:49 |||

Mekkora badass dolog már ülni egy múzeumban, a hátunk mögött a sok idióta, akik falkákban tolonganak A csók előtt, hogy lefotózhassák, és a feleségünkkel izzó szenvedéllyel egy A menyasszonyról vitatkozni? Részeket mutogatunk egymásnak a festményen, felvázoljuk a lehetséges kompozíciós értelmezéseket a noteszekbe, előráncigáljuk a történelmi, pszichológiai és kulturális párhuzamokat. Komolyan mondom, már ezért megérte megvenni a jegyet a Belvedere-be.

Dallasban szoktam hozzá, hogy a filofaxommal szaladgáljak a múzeumban — Dallas képzőművészeti centruma kb. akkora volt, mint egy igen designos egérlyuk, nem engedhette meg magának az ember, hogy ne mélyüljön el abban, ami egy kicsit is megfogja. Klimt meg engem általában nem kicsit fog meg, hanem nagyon — ezt a képet meg történetesen nem ismertem. Viszont rögtön megtetszett, így elkezdtem felírogatni a kérdéseket, amik eszembe jutottak: vajon joggal visít-e az agyamban a feminista processzor, mi lehet a magyarázata a képen látható szembeszökő asszimetriának; van-e jelentősége annak, mi narancssárga és mi kék? (Azt hiszem, most szükséges leszögeznem, hogy alapjában véve tök vagyok a képzőművészetekhez — itt-ott felcsipegettem ezt-azt, de lazán tévedhetek alapkérdésekben is.)

— Szerinted miről szól ez a kép? — kérdezem gyanútlan feleségemtől, aki mit sem sejtve szórja lábam elé első benyomásait, miközben bokája körül acélszorítással zárul össze a hermeneutika csapdája. Az ő alternatívája ugyanis közelében nincs az enyémnek, és innentől kezdve nekem ez már nem egyszerűen egy izgalmas kép, hanem egy kihívás, aminek meg kell felelnem. Kicsit sokáig tartott, amíg sikerült belerángatnom a játékba, de amikor elkérte a füzetemet, hogy ő is belerajzolja a saját értelmezését, akkor már tudom, hogy itt nem lesz megállás valamiféle hozzávetőleges konszenzusig. Persze egy ilyen játékban nem számoljuk a pontokat, úgyhogy vegyük úgy, hogy döntetlen lett.

Sajnos A menyasszonyról, A Csókkal ellentétben, nincs szelfifal, pedig szívesen lefotóztam volna magunkat a kép előtt véresen, megtépve.

Friendsgiving mikropulykával

Trychydts ||| 2017., november 27., 23:49 |||

A libavacsora után a következő klasszik kajaprogram egy Hálaadásnapi Vacsora volt, kinn Veronikáék haciendáján. Annyi szervezési trükkösség már most volt, hogy oda kellett figyelni, kinek az időzónájában hat óra a hat óra, de erre azért nem görcsöltem rá nagyon: nyilván a házigazdáké az elsőség. Béreltünk egy kis helikoptert, menet közben felszedtük Ágiékkat Kismárkkal, és nem sokkal naplemente előtt a terepjáró ablakából már megláttuk az oly rég látott fehér házat a földút végén, az újonnan rakott tetőcserepekkel.

Nicoline rólam szereti bőszen terjeszteni, hogy “szeretek főzni”. A Veronika-féle gasztronómiával többek között (természetesen az osztályon felüli kaját leszámítva) azért szeretek minél többet érintkezni, mert ilyenkor a legmániákusabb feleségeknek is egyértelmű lesz, hogy ehhez a szinthez hogyan viszonyul az én funkcionális ételgenerálásom. Kábé úgy, mint amikor a három éves kisgyerek zsírkrétával nekiesik az indiános kifestőjének, amíg szülei a Picasso-kiállítást nézik a képtárban. Az előtel ugye az én reszortom volt, egy kis mézes-chillis rákkal meg egy sajtos kenyérrel készültem. Ahogy kipakoltam a konyhában és előadtam a háziasszonyunknak, pontosan mire is van szükségem, tényleg úgy éreztem magam, mint aki egy Gordon Ramsey élő főzőshow után surran be a konyhába, kamera és felügyelet nélkül egy rántottát összeütni magának. Még a levegőben is benne volt a professzionális gondoskodás, az egész napos, koncentrált, megfeszített erőfeszítés, hogy Melissa Clark receptjei magazin minőségben inkarnálódjanak a vacsoraasztalon.

Annak azért örültem, hogy az előétel viszonylag gyorsan felszippantódott (a jegyzőkönyv kedvéért megemlítem, hogy amíg én a konyhában vártam, hogy megsüljenek a rákok, a Doktor Úr valami szódás konyakkal mesterkedett a nappaliban, de ez engem, mint sofőrt és pilótát amúgy sem érintett) — utána pedig sor kerülhetett érkezésünk tulajdonképpeni céljára. Veronika már hetekkel korábban megegyezett a helyi törzsfőnökkel egy befogadható méretű pulykaembrió árában — végül is egy talicskányi cukornád a következő betakarítás javából egészen jutányosan hangzik. És hát a pulyka pontosan úgy nézett ki, mint egy főzővideón vagy a Jó barátokban, a töltelék pontosan az volt, aminek lennie kellett, a mashed potato egy könnyű, habos, finom rafináltsággal fűszerezett álom volt. A sült zöldségek is nagyon kínálgatták magukat, de azok között több dolog is szerepelt, ami már gyerekkoromban szerepelt az édesanyámat őrületbe kergető listámon.

Kifejezett megtiszteltetés volt, hogy én is részt vehettem a tálalásban a szárnyas feldarabolásával. Bár több ízben is megpróbáltam leterrorizálni a társaságot a kínai filozófiai tudásommal, végül mégsem sikerült előadnom a sztorit az ökör feldarabolásáról.

Csak azért nem ettem magam tele, mert tudtam, hogy a desszert még hátravan — és azt is pontosan tudtam, mit hagynék ki. A feleségem karamellás, nagy műgonddal fonott mintákkal díszített almás-körtés pitéjét látni már otthon is láttam; az omlós tészta, és édes-savanykás, puha töltelék viszont ennek ellenére is lenyűgözött. Joe volt az egyetlen, akinek a csokoládés-narancsos-ópiumos mousse receptjét nem lehet megtalálni a New York Timesban (amúgy mindannyian a már emlegetett Melissa Clark nyomdokaiban jártunk), de az is egy méltó megkoronázása volt az estének.

Eldőltem a kanapén, hallgattam az albatroszok kintről beszűrődő vijjogását, a saját vacsorájukra még csak most vadászó sakálok kacagását a cukornádmezőkön és teljesen elfogott a közeledő karácsony hangulata. Néztem, hogyan motoszkálnak Kismárk körül a szülei, még fülembe csengett feleségem természetes ékesszólással előadott pohárköszöntője — és hogy igaza van, tulajdonképpen tényleg hálás lehetek, hogy itt lehetek, viszonylag újdonsült barátaink között, akikkel az amúgy már senki által nem űzött tangó hozott össze bennünket. A Doktor Úr felrakott egy kis klasszikus jazzt a gramofonra, Veronika és Nicoline kiürítették az ezüst pezsgősvödörben álló smaragzöld palackot, engem meg elöntött a zen.

Hazafelé a tenger fölött már az járt a fejemben, mit főzzek karácsonyra Marcogányéknak.

F. Nagy Angéla emlékére

Trychydts ||| 2017., november 23., 23:49 |||

Tizenkét éves koromban határoztam el, hogy főzni fogok. Úgy éreztem, ennyi önállóság kell majd nekem, ha felnőtt leszek. Apámat ez annyira meghatotta, hogy megfőzte “velem” narancsos kacsát a Pom-pom főzből, aztán vett nekem egy bicskát ajándékba, amivel egy hét múlva csontig vágtam az ujjam. De aztán elkezdtem egyedül is főzni, szigorúan A Család szakácskönyvéből. Részben azért, mert remek Réber László karikatúrák vannak benne, részben azért, mert mosolygó menyecskefejek jelezték, egy étel mennyire nehéz. Sokáig, de tényleg évekig maradtam az egy menyecskefejnél.

Első vacsorám egy sajtmártásos zsömle volt. A recept hangsúlyozta, hogy a receptet jó forró olajban kell kisütni, ezért felraktam az olajat melegedni, majd megfőztem a sajtmártást. Fél óra múlva már úgy gondoltam, most már talán elég forró az olaj, és rádobtam a zsömlét. Fél másodperc alatt szenesedett feketére, a konyhát elárasztotta a füst.

De az erőlevessel, tojással vagy sajttal, meg a hakicikvel (hagymával, szalámival dúsított lágy tojás) már nem volt semmi baj. Csináltam savoyai rántottát, innen tanultam meg galuskát főzni (és döbbentett rá Nóri, életem második barátnője, micsoda csodálatos találmány a galuskaszaggató). A spagetti carbonara-nak nem sok köze van az eredeti, olasz recepthez, viszont tejföllel készül, ami sokkal-sokkal gyomorbarátabb, mint a tejszínnel készített magyar szörnyűség. Csináltam tepsiben sült paradicsomos-tojásos sült rizst, és zöldségleveseket. A három óra és fél órán keresztül főzött bolognai több nő szívét is megnyerte nekem — Zoei még azt is megkockáztatta, hogy ez már majdnem olyan jó, mint kedvenc étele, a menzás bolognai.

A húsoktól rettegtem, és természetesen darabolt csirkével kezdtem. A csirke vadász módra mind a mai napig olyan alaprecept, amit imádok — Szicíliában is ezt vettem alapul, amikor a helyi piacon vásárolt, vajpuha marhaszegyet főztem újdonsült feleségemnek az apartmanban. Életem első egészben sült csirkéje, és az aprólékból főzött húsleves pedig konkrétan publikáló gasztroújságíróvá tett: tapasztalataimat ugyanis a kari lap főzőrovatában oszthattam meg az olvasóközönséggel.

Mostanában leginkább a New York Times-ból főzök és imádom a nemzetközi konyha sokszínűségét. A Család szakácskönyve azonban, ha ronggyá lapozgatva is, de még mindig megvan. És ha valami otthonosat, gyorsat és egyszerűt akarok főzni, mindenféle felesleges babramunka és felhajtás nélkül, akkor abból válogatom össze a heti menüt.

November 22-ét nyilván nem úgy fogják nyilvántartani, mint amikor egy új, fényes üstökös jelent meg a magyar slampoetry egén, én azért mégis fantasztikusan éreztem magam, amikor megtapasztalhattam, hogy valami, amit írtam, élőben hangzik el. Ráadásul saját magamtól. Persze úgy, ahogy: nyilván volt bennem egy adag stressz és még életemben nem beszéltem ennyit mikrofonba: végig azzal foglalkoztam, milyen furán szól a hangom. A testbeszédem nyilván elég bizonytalan lett, sokszor az előre eltervezett szüneteknek is lőttek — de mégis elmondtam, amit írtam, azt az egy-két pontot, amit fontosnak tartottam, kimondtam. És megtapsoltak, mert slamszűz voltam.

Elkezdeni felfelé kapaszkodni egy tanulási görbén: egyszerűen nem tudok ebbe beleunni. Dolgozni valamin, ami nem megy, azért, hogy jobban menjek, csak azért, hogy fejlődjek. Abban persze csak bízni tudok, hogy ehhez a közönségnek is lesz elég türelme…

(Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy bár magát a fellépést nem tudom megosztani, a próbafolyamat során készült saját felvételemet csak feltöltöm… )

Már a harmadik kötetet toljuk a Gyűrűk Urából Nicoline-nel.

Felolvasni egy könyvet azért egészen más érzés, mint elolvasni, és nem csak azért, mert ha az ember mondjuk már huszadszorra olvas valamit, már egészen kevés lelkiismeret-furdalással ugorja át a neki nem olyan kedves részeket — én ezt most nyilván nem tehetem meg (a Helm-szurdokban játszódó résznél azért átadtam a könyvet Nicoline-nek). Az ember például felszínre tárja saját interpretációját, ami több szempontból is lehet kihívás. Egyrészt egy elég személyes dolog, másrészt vannak dolgok, amik már elég szépen kikristályosodva megvan a fejemben, de előadni nem tudom. Az a rész például, amikor Théoden és Ghân-buri-Ghân egyezkednek, egy olyan jelent, amelyet tisztán látok és hallok, ha olvasom; előadnom viszont csak sokkal haloványabbul sikerült. Denethor az egyik kedvenc szereplőm, de nagyon ritkán sikerült felnőnöm hozzá. (Talán az utolsó jelenete lett a legjobban, amikor öngyilkos lesz.)

Néha meg simán csak elfáradok az olvasásban. Így a végére már elég jól érzem, hogy mik azok a fejezetek, amelyek jobban egybetartoznak, melyek azok, amelyek után lelkiismeret-furdalás nélkül lehet egy kis szünetet tartani. Ez viszont azzal jár, hogy már ki van száradva a torkom vagy simán csak belealszom azokba a részekbe, amiket amúgy már nagyon vártam és/vagy amiről azt gondolom, hogy fel kéne olvasni.

Egy másodlagos stresszforrás, hogy folyamatosan ott motoszkál a fejemben, mi lesz, ha Nicoline megnézi a filmet — ami azért benne van a pakliban, mert Juci például imádja. Na most szerintem a film mint önmagában való alkotás egyszerűen csak rossz, de mint adaptáció, az európai kultúra ellen elkövetett, lekiismeretlen szörnytett. Ha valaki szereti a látványos kalandfilmeket, akkor tényleg szépen meg van csinálva, csak éppen a sprituális lényeg hiányzik belőle. Peter Jacksonnak szemlátomást olyan egyszerű tények sem jutottak el az agyáig, hogy sok szereplő mennyire öreg, és hogy ezzel mennyi minden összeegyeztethetetlen. Pörgetni akarta a dolgokat és mesterséges konfliktusokat akart gerjeszteni; ez pedig sokszor okoz jelentős károkat annak ellenére is, hogy a betű szerinti cselekmény keveset változik. Szóval rengeteg a fóbiám a filmmel kapcsolatban, aminek egy mellékhatása, hogy sokat igyekszem magyarázni, hogy melyik résznek mi a “helyes” értelmezése.

Most már az utolsó könyv jön a hatból; sok dolog van még, amire nagyon kíváncsi vagyok, Nicoline hogyan fogja fogadni. Azt azért, ha lehet, senki ne árulja el neki előre, hogy a sofőr a gyilkos.

“When it comes to reassuring a traumatized 19-year-old, I’m about as expert as a palsy victim doing brain surgery with a pipe wrench.”

— John Hartigan, Sin City

A főnökömnek, gondolom, elege lehetett abból, hogy folyton a komfortzónámban szambázok: a biztonsági tervek készítése már tényleg a kisujjamban van, mint ahogy az ipari kémkedésbe és a disszidálások előkészítésébe is elég jól beletanultám már. Úgyhogy amikor leraktam az asztalára egy új átvilágítási rendszer alapötletét, akkor szépen visszatolta elém, és közölte, hogy akkor ezt adjam inkább el én a hozzá beosztott ügynököknek, méghozzá — nem csaphatunk túl nagy zajt — informális találkozó keretében.

Jégcsákány ez a bordáim közé. Nyilván látta, hogy halványzöldre sápadtam, mert csak annyit tett hozzá, mielőtt visszarakta volna a fülére a konferenciát a dél-afrikai szindikátussal, hogy nem baj, ha időnként én is kényelmetlenül érzem magam.

Na most a szóban forgó kolleganőim többsége huszonéves nő; kapcsolat meg kb. semmi nincs közöttünk, leszámítva azt a pár meetinget, amire mindketten hivatalosak vagyunk vagy amikor nagy ritkán összefutunk a lőtéren. Próbálj személyes kapcsolatot kialakítani egy nővel, akinek fülvédő van a fején és egy .44-es Magnum a kezében. Én kétszáz éves vagyok, alapjáraton mindenkivel tartom a húsz lépés távolságot; ha azt veszem észre, hogy már nagyon nem ismernek meg a folyosón, amolyan tűzoltásképpen lemegyek velük cigarettázni egyet az alagsori, légelszívásos bunkerba. Dohányozni viszont összesen egyvalaki dohányzik a célszemélyek közül, de egy ilyen koncepciót nem lehet két, kézzel sodort, mangós-kávés cigaretta alatt elsütni. Marad tehát az ebéd. De kétszáz évesen, ehhez a célcsoporthoz, mindenféle személyes kapcsolat nélkül csak úgy odamenni, hogy gyere el ebédelni, hát, nem olyan egyszerű.

Külön nehézség, hogy a cégnél az ebédelés ráadásul jól definiált falkákban történik. Az évek alatt összeszokott csoportok tizenegy és egy óra között valamikor apró, nonverbális jelekkel összeszinkronizálják a bioritmusukat majd egyszerre kizúdulnak és enni kezdenek. Ebbe a rendszerbe kívülről belenyúlni tényleg nem lehet finomabban, mint egy feszítővassal.

Szerencsére van egy feleségem, akinek pont az ilyen interperszonális kihívások vannak a kisujjában. Az esti koktél mellett el is árulta a megoldást: tegyük baromira nyilvánvalóvá, hogy munkacéllal akarunk ebédelni (és ha csak lehet, szervezzük az ebédet a lőtérre). Ezzel megszületik a fából vaskarika, az informális formális találkozó. Mi több, egy titkos kódot is elárult, amivel állítólag külön nyomatékot tudunk adni az ilyen meghívásoknak.

WWDD CCQH DHFL JKGH

(És igen, a címet a Harry Potterből nyúltam.)

Libát úgy kezdtem sütni, hogy nem vágtunk disznót.

Nyár óta dédelgettük a gondolatot, amikor Fiatalékkal találtunk egy disznóvágásos könyvet a vadászkastély pókhálós padlásán, ahol a nyáron megszálltunk — végül ezt a novemberi hétvégét szemeltük ki. Aztán mindannyian eléggé el voltunk foglalva, szóval csak a legvégén kezdtek kiderülni a nehézségek: pl. hogy igazán jól füstölni csak eukaliptuszfával lehet, de ahhoz speciális importengedély kell Ausztráliából, továbbá nyilatkozatot kell adni, hogy minden hulladékot újrahasznosítasz vagy saját kezűleg elégetsz. De ha bérfüstöltet az ember, akkor napokat kell rohasztani a kész kolbászokat, mielőtt elviszed őket a füstölőbe; más szóval, Fiataléknak pár napig több tíz kiló kolbásszal kellett volna együtt aludniuk.

A Doktor Úr vetette fel, hogy ha már disznó nincs, legalább liba legyen, úgyhogy a szabadságos napom első sugarai a Lehel téren mosolyogtak rám, ahol éppen mutáns libát kerestem. Nem könnyű az ilyesmi. Édesanyám mesélte, régen klasszik megoldásokhoz folyamodtak az emberek, vettek csak úgy egy natúr libát, aztán volt, aki mellet evett, volt, aki combot. Szerencsére manapság már nem szorulunk rá ilyen barbárságokra, végül sikerült is találnom egy pont megfelelő mutagénekkel kezelt, kissé pókszerű példányt: nyolc lába volt, két szárnya, két nyaka, egy mája, négy zúzája, melle viszont egy sem, viszont a közönséges libákhoz hasonlóan pont egy háta. Pont ideális példány volt az általam tervezett vendégséghez.

Kezdjük a levessel! A szakácskönyv azt írta, úgy kell készíteni, mint a rendes húslevest, az meg nekem a véremben van. Feltettem szép lassú tűzre, hagymával, szemes borssal, zellerzölddel, sóval a combok kivételével mindent — nagyon puha húsra volt szükségem. Dilemmát jelentett, hogy sok lé is kellett volna, a legnagyobb fazekam pedig már eleve tele volt libával. Végül bíztam benne, hogy ha jó sűrű levet főzök, akkor azt majd felhígíthatom. Egész jól ment is minden az első kóstolásig: a kanál ugyanis tűzforró libazsíron kívül mást nem rakott a számba. (Ha valakit ez meglep, most szólok: a liba zsíros.) Ajjaj.

Na mindegy, éjfélig főzögettem, aztán hagytam kihűlni a levet, de a zsír nem dermedt meg a tetején. Breaktuk a hűtőbe egy pár órára, de még így sem dermedt ki a zsír — viszont már egy fehéres, kocsonyás trutymóvá transzformálódott, amit szépen, ügyesen, feleségem finom csuklómozdulataival már le lehetett kanalazni. Lejött négy deci, még mindig csak kanalaztunk, lejött még négy deci, kanalaztunk tovább, de a leves színe csak a harmadik négy deci után kezdett el látszani. Az íze amúgy elég prémium lett, a felöntés ellenére is — és nem is maradt belőle olyan vészesen sok. Mondjuk nem lett sokkal jobb, mint egy iszonyatosan jól sikerült húsleves, szóval ezzel évente maximum egyszer leszek hajlandó strapálni magam.

Ezuttán kezdtem neki a ludas kásának: long story short, ludas lett, kása nem. A vendégeim később azzal vádoltak, hogy rossz fajta rizst választottam, de ha a basmati jó tejberizsnek, ha lehet belőle pálcikázható rizst csinálni, akkor kásának is jónak kellene lennie. Nicoline viszont, mint egy kisördög a bal vállam mögött, folyton azt duruzsolta, hogy “sok lesz a lé, sok lesz a lé”, így szerintem egyszerűen nem mertem rá eleget tenni. Így lett zöldséges rizseshús a vége.

Na és akkor jöttek a töltött combok. Soha nem töltöttem még combot. Kezdőknek nyugodtan ajánlhatom a libát, vastag, erős bőre van, lehet gyötörni rendesen. Félig lefejtettem a húsról, aztán csináltam tölteléket, betuszkoltam a bőr alá, aztán nekiláttam letűzni a bőrt a kifejezetten az erre a célra vásárolt, platina hústűkkel. Ez megint csak olyasmi, ami leírva nagyon szép, de bőrt visszatűzni a húshoz nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Szerintem egy tűzőgéppel egyszerűbb lett volna minden, annak hiányában viszont kézzel álltam neki döfködni a húst. Az első pár verziót utólag újra kellett tűznöm, én legalábbis nem azt az iskolát erősítem, aki szerint a hús akkor finom, ha mindenféle hegyes fémdarabok állnak ki belőle. Viszont, eszembe jutott, milyen volt kiskoromban hímezni — ez a mozdulatsor jóval többet segített. Egész jó lett ez is, mondjuk lehet, hogy sülhetett volna többet. De a liba tényleg zsíros — a bőrős combokból kisült libarzsír full elárasztott a tepsit (szerencsére nem ömlött ki), aki koleszterindús köretet szeretett volna, kanalazhatott bőven a tányérjára.

Az igencsak modern és fancy köreteket Nicoline dobta össze; de mivel ő nem ír a blogomba, ezért maradjunk is ennyiben. Viszont kegyetlenség lenne eltagadnom, hogy hatalmas hátast dobtam a zsírban sült májasától, amint előételnek fogyasztottunk (és egyesek desszertnek is).

Veronika cukrászati remekművét viszont annak ellenére sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy majd megdöglöttem az irigységtől: a feketeöves varázsló egy lúdlábtortával járult hozzá a libavacsorához; már ha a “torta” megnevezés nem gyalázza meg ezt a páratlanul finom krém- és tésztakölteményt. Istenien kesernyés, sötét csokoládékrémet képzeljetek el, omlós, könnyű piskótát, a sötétbarna ötven árnyalatát, és ahogy azt a Doktor Úr félóránként elharsogta, darált kakakóbabot a tetején. Mondjuk büszkesége nem volt indokolatlan: a kakaóbab az ő ültetvényükön termett, és egy voodoo-ban járatos öregasszony áldotta meg minden vasárnap, naplementekor, alkalmanként egy fejetlen fekete kakast kérve fizetségül.

Végül is nem maradt menedzselhetetlen mennyiségű maradék; Nicoline-nak a hétre elég volt a zsírterápiából, de nekem csak néhány ebéd- és vacsoráravaló adag maradt. Meg van még egy erős fél liter zsír a combokból (a levesről leszedegetett trutymót kiöntöttük). Azt hiszem, most már van némi fogalmam róla, nagyanyáméknak miért volt annak idején akkor biznisz libát nevelnie.

Reader’s log — Stephen King: Rita Hayworth and Shawshank Redemption, 1982

Trychydts ||| 2017., november 08., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Még egy egyetemista házibuliban láttam a Remény rabjait, de aztán most egy filmes poén az eszembe juttatta, és akkor eszembe jutott, hogy ezt a Stephen Kinget még nem is olvastam. Na nem mintha nagy rajongó lennék, néhány kötetet és egy-két novellát olvastam csak tőle, de csak a Shining és a szintén nemrég újraolvasott The Green Mile volt az, ami mérhető hatással volt rám. King az én szememben egy biztos kezű iparos, aki képes futószalagon gyártani a kellően hátborzongató tartalmakat, de a szépirodalom felé még kacsintgatni is csak ritkán kacsintgat — alighanem a megfelelő kvalitások és az indíttatás is hiányzik belőle ahhoz, hogy képes legyen konzisztensen művészi igényességgel alkotni.

Shawshank Redemtion sem igazán kivétel. Miközben amit fókuszba akar tenni, az kirstálytisztán látszik és részletesen ki van dolgozva, maga a történet, illetve annak háttere igencsak elnagyolt. Sokszor van az az érzésem, hogy Kingből az alaposság is és az empátia is hiányzik ahhoz, hogy meggyőzen mutasson be olyasvalamit, amiben nincsen személyes tapasztalata. Nagyon jól meg van rajzolva a két főszereplő, a rutinos sittes narrátor, Red, és az ártatlanul elítélt Andy Dufresne alakja — de rajtuk kívük minden más csak díszlet és és mindenki más csak statiszta. Az a Green Mile-ból is kiderült, hogy Kingnek körülbelül fogalma sincs az amerikai börtönviszonyokról — próbálkozik azzal, hogy ábrázolja a brutalitást, az elembertelenítést célzó, kegyelten bánásmódot, de sajnos ez pont egy olyan téma, ahol meggyőző, koherens részletek nélkül nem jut túlságosan soká a szerző. Mápedig nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan is zajlik az élet a börötnben: engem legalábbis zavart, hogy a főszereplők a könyv alapján sokkal több személyes szabadságot élveztek, mint amennyit az én ismereteim alapján élvezhettek volna.

The Green Mile-ban ezt a problémát King azzal próbálja meg elkenni, hogy kitalálja, hogy a halálsorra különleges szabályok vonatkoznak. Ez bizonyos értelemben így is van — így csak helyenként bukkannak elő az apró anakronizmusok, következetlenségek. Itt viszont, amikor a történet szempontjából kulcsfontosságú, hogyan hat valakire az évtizedeken át tartó börtönélet, ez sokkal kevésbé megbocsátható hiányosság. Nem derül ki belőle az amerikai börténélet brutálisan, mechanikusan szabályozott rendjére,

King másik nagy problémája a felületesség. Írásaiban sokszor maradnak benne olyan következetlenségek, amelyek nagyon zavarják a befogadást és a megfelelő azonosulást — és az egyetlen magyarázat, amit erre találtam, az egyszerűen nem érdekli, amit ír, mennyire pontos vagy ésszerű. Andy megszabadulásának legfontosabb eleme ebben az esetben egy fizikailag elrejtett kulcs egy mezőn. A legjobb barátja (aki meghalt, amíg ő a börtönben volt) rejtette oda, de hogy miért ezt a megoldást választotta, miközben mindannyian tisztában voltak a kockázatokkal és a nehézségekkel, egyszerűen nem derült ki. Ügyvédi letétbe tenni teljesen legális és ugyanennyire titkos lett volna — ezzel amúgy Andy számos problémája is simán megoldódhatott volna. Ráaádásul maga a narrátor mondja el, miért is nehéz a lakott terület kellős közepén elhelyezkedő börtönből egy szál rabruhában megszökni és elkerülni az elfogatást — aztán Andy pontosan ugyanígy szökik meg és nem fogják el (a filmben erre ugye van megoldás). Az időzítés is sokkal problémásabb a könyvben, mint a filmben — a könyvben évek esnek ki úgy, hogy tulajdonképpen semmilyen ésszerű magyarázat nincs rá.

Ami viszont lehet jó egy ponyvában, az mind jó. Red és Andy kapcsolata egy bonyolult, érzelmekkel teli viszony, teljesen hiteles és nem egyszer megindító. A befejezés kissé szentimentális, de működik. A cselekmény nyugodt, egyenletes ütemben halad előre, ami tökéletesen illeszkedik egy visszaemlékezés narrációs stílusához. Érthető tehát, hogy a filmesítéskor miért döntöttek úgy, hogy (néhány apró változtatással) szinte szó szerint követik a novella szövegét — a különbségek többsége olyan apró részlet, amelyek a szövegben nem szerepelnek ugyan, de mind tartalmában, mind stílusában teljesen illeszkednek az eredetihez.

Nem bántam hát meg, hogy ezt a Kinget is megismertem, de a csak egyetlen olvasatot támogató cselekmény és az egészen minimalista erkölcsi mondanivaló azért ismétcsak arról győzött meg, hogy Kinget csak a csavaros történetek érdeklik — a művészi kivitelezés a legkevésbé sem.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site