Dark Souls és a zongora (meg egy kis eső)

Trychydts | | | 2019., július 29., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Egyelőre remekül bejön a zongorázás. Rendszerint alig várom már, hogy újra leülhessek gyakorolni — a tangóval is ez volt, csak ott mindenféle külső tényezőkön múlott, hogy mikor van erre lehetőségem. Most meg, ha van egy kis időm, leülök és játszom egy kicsit. Mivel fülhallgatóval használom a hangszert, az sem baj, hogy Zsófi még/már alszik vagy ha éjjel fél tizenkettő van. Az első hétvége óta (kedves apósomat is egy zongorával a hátsó ülésen látogattuk meg) nem volt olyan nap, hogy ne ültem volna le valamennyit játszani.

Ezen a hétvégén azt is le tudtam tesztelni, mennyit tudok beletenni, ha tényleg semmi mással nem kell foglalkoznom és annyit játszom, amennyit csak akarok. Ez olyan 6-7 óra naponta, olyan 1-3 órás adagokban; ez után sem unom meg, csak akkor már nem nagyon bírok koncentrálni és keresztbe állnak az ujjaim.

Elképesztően sok a párhuzam amúgy a Dark Souls-szal; megkockáztatom, ha nem játszottam volna végig a trilógiát, el sem kezdek zongorázni. Ezen a játékon viszont megérezhettem azt, hogy tényleg van türelmem apránként megtanulni valami újat, képes vagyok tanulni a hibáimból és képes vagyok a folyamatos önreflexióra. És bár zongorázással kevesebb időt tudok egy lendülettel tölteni, mint játékkal, azért zongorázni sokkal könnyebb, mint Dark Souls-ozni. Ha valami nem megy, rögtön le tudom gyakorolni és ki tudom kísérletezni a problémás mozzanatot; Dark Soulsban erre sokkal kevesebb lehetőség van. Zenetanulás közben sokkal nagyobb a játéktér a hibákra, sokkal egyértelműbb a hiba oka és egyszerűen nem kérdés, hogy én vagyok-e a hiba forrása (játék közben az ember hajlamos a fejlesztőket okolni). Termelni viszont a zongora is ugyanannyi endorfint termel, mint a játék, az ember felesége viszont rendszerint inkább csak az elsőért lelkesedik.

Az egyik szünet alatt elmentünk édesanyámmal kószálni egyet a Margit-szigetre, és igazán klasszikusan bekapnunk egy nyári zivatart. Pontosan félúton kezdett el szemerkélni az eső; mire visszaértünk a civilizációba, már szabályosan bőrig áztunk. Ez engem konkrétan egyáltalán nem zavart, jó meleg volt és közel is lakom; édesanyámat kicsit jobban felzaklatta, hogy a hajából és a ruhájából egyaránt csorog a víz.

Hazaérve gyorsan megtörölköztem, majd ismét nekiláttam a bossa nova ritmusnak.

Jó estét nyár, jó estét szerelem! — Városmajori Szabadtéri Színház, 2019.

Trychydts | | | 2019., július 21., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Tavaly (?) is láttam egy kissé ódivatú szerelmi sztorit, a Halálos tavaszt a Városmajorban — így visszamenőleg már sajnálom, hogy nem írtam róla, de annyi finom réteg volt benne, hogy képtelen voltam megfelelően összeszedni a gondolataimat. Egy nagyon macsó, klisés történetre néhány apró módosítással felhúztak egy feminista fátylat, amitől nagyon eleven és modern lett az egész. Most is valami hasonlóval próbálkoztak meg, a Jó estét nyár, jó estét szerelem viszont korhadtan roskad össze az innovatív megoldások alatt.

Szívesen okolnám ezért a dohos alapanyagot, hiszen az alapsztori nyilván fel sem fogható már ma ésszel, de éppen a Halálos tavasz miatt gondolom, hogy ennek sem kellene akadálynak lennie. Ezúttal sajnos csak egy csikorgó léptekkel tántorgó zombi erejéig sikerült életet lehelni ebbe a valamikori klasszikusba. Igen, fel lehet fogni, hogy van itt egy gyári munkás fiú, aki nőknek udvarol, magát görög diplomatának kiadva, világos, hogy ez a furcsa szenvedély hogyan okoz károkat és szenvedést másoknak, és igen, egyértelmű az irónia, amikor egy olyan nővel akar össze, aki még csak nem is szereti viszont, hanem ki akarja használni — csak éppen kit érdekel ez az egész?

Az erőfeszítés azért kétségkívül látszik, a színészek munkájára például semmilyen panasz nem lehet és a stilizált díszletek ötletes, dinamikus felhasználása is ötletes. Az végeredmény mégis absztrakt, idegen és unalmas. Senkivel nem lehet azonosulni (talán csak a gyártulajdonossal, aki ordítva közli, hogy magasról tesz az egészre), senkit nem sajnálunk igazán. Voltaképpen mindegy, mi történik, az pedig, hogy nem lesz itt happy end, az mindenkinek világos, aki legalább egy alsó osztályos színjátszókör előadását megtekintette már. Thrillert feszültség nélkül eladni igen nehéz.

Hogy ezúttal mennyire sikerült, jól érzékelteti, hogy egyáltalán nem zavart a két hölgy mögöttem ülő hölgy trécselése — ízes fordulataik az előadás gyengeségeiről erőteljesebbek voltak, mint maga az előadás. Amikor pedig az előadás végén úgy álltak fel, hogy a darab egyetlen előnye a rövidsége volt (ha szünetet tartanak, alighanem mindenki hazaszökik) — nem átallottam vadidegenként is összeröhögni velük.

Zongora az étkezőasztalon

Trychydts | | | 2019., július 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

After having a thorough, 27-year long rest, I continue studying music. I switched from flute to the piano, though :). We bought this beautiful instrument today.

Posted by Márk Balás on Wednesday, July 17, 2019

Ültünk Csabival a Burger Kingben a koncert előtt, és neki is elmondtam, ami akkoriban már sokszor megfordult a fejemben: lehet, hogy meg kéne tanulnom zongorázni. Nyolc évig furulyáztam általánosban, Piroska néninél magánórákon. Gyerekként még nem tudtam akkora lelkesedést tenni ebbe a hobbijaimba, mint manapság, de azért nem ment rosszul és a g-kulcsos kottákat teljesen folyékonyan olvastam már. Aztán Piroska elment Grazba tanítani, nekem meg félbe szakadt a zenélés.

A zongora, mint hangszer azóta piszkálgatja a fantáziámat, hogy tangóztam, volt egy két kedvenc vals-számom, ahol nagyon hangsúlyos volt pont a kedvenc részeimnél. Sokoldalúbb, mint a furulya, amivel az ember csak egy szólamot tud játszani, azt is egy nagyon korlátozott hangterjedelemben. Nagyon fontos volt az is, hogy a zongorába lehet fülhallgatót dugni: az utóbbi két évtizedben több zenetanuló szomszédom is volt, tudom, hogy az emberiség nem feltétlenül örül az ilyen szárnypróbálgatásoknak.

Próbáltam utánanézni, hogy mire is van szükségem. Az a reményem, hogy kezdetben biztosan jó lesz nekem egy 61 billentyűs modell is, elég hamar elszállt, pedig pont ez volt az a kompakt méret, amiről azt gondoltam, hogy milyen jól elfér majd az asztalomon. Csabi elég jól elmagyarázta, hogy mindenképpen egy érintésérzékeny darabra van szükségem. Ezt a kettőt összekombinálva az olcsóbb darabok kábé át is estek a rostán; hiába nincs szükségem arra, hogy olyan legyen a billentyűk mechanikája, mint egy klasszikus zongoráé, ez tulajdonképpen elkerülhetetlen ebben a kategóriában. A legolcsóbb megoldásról meg elég hatékony demonstrációk sorozata beszélt le, szóval végül egy Yamahánál maradtam. (A furulyám is az, szóval legalább márkából nem kell másikra átszoknom.)

Persze ahogy az lenni szokott, pont aznap kellett üzleti vacsorán bájolognom, amikor zongorát veszek. Szóval most ott fekszik az ebédlőasztalon (az íróasztalon nem fért el, állványt meg majd akkor veszek, ha tényleg úgy érzem, hogy kell), és várja, hogy kipróbáljam.

Mark Knopfler koncert, 2019. július 9.

Trychydts | | | 2019., július 11., 11:02 | | | Kategóriák: ,

Nicoline karácsonyra lepett meg a koncertjegyekkel: kicsit aggódtam, mert kb. három albumnyi lemaradásban vagyok. (A tangós évek alatt leginkább csak tangót fogyasztottam, azóta pedig sokkal több mindenbe hallgatok bele, és soha nem voltam az a non-stop zenehallgató típus.) Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy Mark Knopflernek negyven éves karrierje van, a legrosszabb esetben is csak néhány szám lesz, amit most hallok először.

Végül aztán még ennyi sem volt, az eljátszott számok tényleg az életmű egészét átfogták; nekem a legkellemesebb meglepetés az 1979-es Once upon a time in the West volt, ami sokáig volt az egyik kedvenc számom (ahogy öregszem, úgy értékelem egyre jobban a Dire Straits után következő szólóalbumokat). De minden nagyon a helyén volt, a kísérőzenekar is elképesztően profi volt, nem volt olyan szám, ami ne okozott volna örömet. Szeretem ezeket a meglepetésszerű hangszerelési megoldásokat egy-egy ismert számon; tudom, hogy mi jön, de mégis egészen másképpen hallom.

Sajnos a Budapest aréna, mint koncerthelyszín finoman szólva is katasztrofális volt. Légitársaságoknál is utálom, ha két ülés közötti távolság rövidebb, mint a lábam; koncerten, színházban még inkább elvárom, hogy férjek el. Próbáltam így meg úgy helyezkedni, de a végén már nagyon keményen fájt mindenem. A tahó közönség természetesen nem a helyszín tartozéka, ettől még adott volt: hol a képernyővel, hol a vakukkal világítottak a szemembe, beszélgettek, jöttek-mentek — jobb szeretem, ha lehetőségem van nagyobb elmélyülésre. (Amúgy mire számít, aki a telefonjával vakuzik? Hogy a körömnyi kis lámpája majd bevilágítja a színpadot?)

Ettől függetlenül egy katartikus élmény volt, és persze azóta megint több szólóalbumot és Dire Straits lemezt hallgatok. Mi több: elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni.

Defekt és sajtburger

Trychydts | | | 2019., július 04., 23:49 | | | Kategóriák:

Defektet kaptam. Benne volt már a pakliban, hogy lesz valami, amióta munkahely váltás miatt visszaszálltam a biciklire, nem történt semmi, túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen. Ráadásul igen udvarias defekt volt ez: miután jó keményre fújtam a gumit egy benzinkútnál, a munka utáni programomra még mehettem biciklivel. És mivel Nicoline épp egy jótékonysági árverésen licitálgatott, úgy gondoltam, büntetés nélkül megoldhatom ezt a problémát a lakásban is.

A belsőn ugyan megtaláltam a lyukat — akadémikus érdeklődés volt ez csupán, mivel már réges-régen vettem egy Continental belsőt és azt akartam beszerelni, de hiába húzogattam az ujjamat a külső belsején, nem találtam semmit. Kifordítottam, és végül csak leesett, mi történt: egy jó kis vágás volt rajta, alighanem egy nagyobb üvegszilánkon mehettem keresztül — még így is éppen csak hogy átszúrta a belsőt. Viszont így a külsőt már cserélni kellett, amit nem is bántam — egy elég prémium gumi volt, de már töredezett, repedezett, a barázdák is szépen koptak lefelé.

Lekaptam a gumit, aztán elindultam az éjszakai bicikliboltba. Végül ez is Continental lett, vettem egyet az első kerékre is. Kicsit vékonyabb, mint az előző, de nem sokkal, sokkal keményebbre lehet majd fújni, szóval jó lesz ez nekem. Már indultam volna haza, amikor elkezdett esni az eső, de nagyon keményen . Amúgy is éhes voltam, amúgy is egyedül voltam, amúgy is előttem volt még némi szerelgetés, szóval a zivatar elől inkább beugrottam a Paneerba, ami pont szembe van a bringabolttal.

Ez amúgy egy elég különleges hely, teljesen átértelmezték a sajtburger fogalmát, ugyanis hús nincs a burgerekben, csak sajt. Viszont feltétnek mindenféle borzongatóan jó dolgokat tesznek bele, a kedvencembe, a chedarosba például egy tökéletesen eltalált, kicsit pikáns, kicsit édes hagymalekvárt. A sült krumplijuk is friss, házias felhangokkal és egyáltalán nem tocsog az olajban. Egyedül a szörpök rémesek, a leggagyibb SPAR-os szörpök, nem igazán illenek a képbe, de még ezt is ellensúlyozza a kiváló kaja és a kedves, rugalmas kiszolgálás. Mire bekaptam a hamburgert (közben ott vártak rám a térdemhez támasztott gumik, igazi macsó szerelőcsávónak éreztem magam), pont elállt az eső.

Aztán hazamentem, felavattam az újonnan vásárolt gumileszedőt (ezek a szettek nálunk úgy tünedeznek el, mint máshol a fél pár zoknik) és pikk-pakk felraktam az új gumit. A belső beillesztésére az édesapámtól tanult módszert alkalmaztam, amit egyébként minden általam olvasott szakirodalom a legszigorúbban tilt, de ebben az esetben én sokkal jobban hiszek az apámnak, mint bárki másnak.

Aztán levittem a bringát a pincébe, mielőtt Nicoline észrevehette volna a bringás csintalankodást a hallunkban.

Az üvegbúra, Örkény színház, bemutató: 2019.

Trychydts | | | 2019., június 24., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Három kedvenc színészem van az Örkényben: Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Dóra Béla. Az Üvegbúrában pedig rajtuk kívül senki más nem játszik.

Sylvia Plath regénye amúgy is egy nagyon kompakt és személyes írás, mind a stúdiószínházi közeg, mind a sok monologizálás jót tesz neki. A díszlet erősen stilizált, a ferde padló, az azt körülvevő peremek, a falra lépcsőzetesen felszerelt kapaszkodók-ülőkék még némi mozgásszínház-szerű játékra is lehetőséget adnak. A főszerepet Zsigmond Emőke játssza, az összes mellékszerepet pedig a másik két fiatal színész. Mindenki a legjobbat hozza, de nekem pont azért ők a kedvenceim, mert hihetetlen tehetségek mindannyian. Kókai Tündétől a még egyetemi hallgatóként eljátszott Ofélia volt a szerep, aminek kapcsán először észrevettem, Zsigmond Emőke sokoldalúsága, a IV. Henrikben tűnt fel először, Dóra Béla pedig Erdős virágot szavalt a színház Facebook-oldalán.

A cselekménynek nagyon érdekes, finom lüktetése van: néha felgyorsulnak az események, pörgős, pattogós dialógusok mellett, nagyon feszesen játsszák a jeleneteket, aztán néha minden lelassul, minden sokkal fesztelenebb és természetesebb lesz. És minden másodperc teljesen a helyén van, nincs egyetlen érdektelen vagy elnyújtott jelenet sem.

Zsigmond Emőke alakítása nem csak azért tökéletes, mert finoman és érzékenyen formálja meg Ester Greenwood identitáskrízisből súlyos depresszióba csúszott figuráját, hanem azért, mert a történet feminista felhangjait is nagyon erősen adja vissza. Egy olyan fiatal intellektuel, aki be van zárva a nőket körülvevő sztereotípiák ketrecébe, miközben folyamatosan tárgyiasítják, félreértik, elutasítják. Mindenféle erőltetett aktualizálgatás nélkül, mégis igen erősen, zavarba ejtő élességgel jelennek meg a Metoo-mozgalom által is felvetett szörnyűségek.

Fantasztikus előadás, és tökéletes helyen van az Örkény stúdiójában.

A Mélyben (Éjjeli menedékhely), Örkény színház, bemutató: 2019.

Trychydts | | | 2019., június 17., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Könnyű megszokni, de nehéz ráunni az Örkény maximalizmusára. A Mélyben is egy olyan produkció, ahol az eredetihez való maximális hűség együtt jár egy modern, dinamikus, mellbevágóan erős előadásmóddal.

A történet alapvető, meghatározó kontextusa a nyomor, és ezt a minimális díszletekkel és a kiválóan megtervezett jelmezekkel zsigeri alapossággal sikerül visszaadni. Bőrünkön érezzük a mindent átható, lemoshatatlan mocskot, az állandó hideget, az elképzelhetetlen mértékű szegénység összes létező kényelmetlenségét. A darab egy fiatal nő haldoklásával kezdődik — Kókai Tünde pedig felkavaró intenzitással adja meg az alaphangot.

Mindenki a helyén van a történetben — az Örkény társulatának valamennyi tagja elképesztő mértékű átlényegülésre képes és a csoda most is megtörténik. Znamenák István ugyanolyan meggyőzően adja a kapzsi, gerinctelen, mégis erélytelen háztulajdonost, mint ahogy Vajda Milán is látszólag könnyedén lényegül át vagyonát-eszét réges-régen elivott, félig értelmi fogyatékos szűccsé.

A darab fő kérdése az: lehetséges-e egyáltalán remény ennyire mindennek a legalján? A nyomorgó, egyik napról a másikra tengődő közösségbe egyszer csak egy rejtélyes, mégis jó kedélyű öregember, Luka érkezik és ügyes manipulációval, kegyes hazugságokkal kezd el lelket önteni mindenkibe, próbálja nekik visszaadni régen elveszített erkölcsi tartásukat. Közben megismerjük a pincében berendezett szállás lakóinak és és szállásadóik egyéni sorsát. Torokszorongató közelségből ismerhetjük meg azokat a túlélési stratégiákat, amivel képesek rávenni magukat, hogy felkeljenek és még egy napot túléljenek. Luka személyisége annyiban különleges, hogy mindenkit képessé tesz arra, hogy egy kicsit messzebbre tekintsen. Persze sokszor ez sem több öncsalásnál. Nem derül ki, van-e bárki is, aki ténylegesen előrébb tud jutni Luka tanácsai révén, de a nagyon haloványan, de mégiscsak megcsillanó reménysugárt az jelenti: nehéz elképzelni, hogy a történet vége után minden mehetne tovább a régi megszokott rendjében.

Márpedig a létnek ezen a fokán a teljes elállatiasodástól való megmenekvés is egy fél megváltással ér fel.

A városi Tenerife

Trychydts | | | 2019., június 10., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Mint minden rendes városi patkány, természetesen alig vártam a lehetőséget, hogy megmártózhassam kissé a tenerifei utcák hangulatában. Visszaadhatatlan érzés volt.

Mondhatnám a tipikus választ, hogy tipikusan mediterrán hangulata van a városoknak, de valójában nem ezt éreztem. Amerre megfordultunk — Porto de La Cruz, Orotava és a régi főváros, La Laguna — mind egészen más karaktert sugároztak, mint akármelyik olasz vagy spanyol város, ahol eddig megfordultam (és Szicíliában azért voltunk nagyon kis helyeken. Persze az is igaz, hogy mindig is tudatában voltam annak, hogy valójában milyen messze vagyok Európától, de folyton éreztem valamilyen enyhe melankóliát. És persze az is igaz, hogy nagyon sokszor lehet látni a gyarmati múlt nyomait, elsősorban mindenféle kisebb erődöket, és amúgy is rengeteg ház van, amiből sugárzik a történetelem. A Puerto de La Cruzi botanikuskertről is nagyon érződött, hogy hosszú idők munkája és gondos tervezés eredménye.

Minden település (a mostani főváros kivételével, amit szándékosan elkerültünk), nagyon kicsi, könnyen belátható és bejárható — ez is kicsit hozzájárult a “nyaralás a világ végén” hangulatomhoz.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0055
Tenerife 2019 04.26-05.03_0062
Tenerife 2019 04.26-05.03_0057
Tenerife 2019 04.26-05.03_0025
Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0052
Tenerife 2019 04.26-05.03_0033
Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0166
Tenerife 2019 04.26-05.03_0204
Tenerife 2019 04.26-05.03_0212
Tenerife 2019 04.26-05.03_0216

Túra a Teidén

Trychydts | | | 2019., május 28., 21:50 | | | Kategóriák: , ,

Ha valaha még egyszer hajlandó leszek arra, hogy tíz órát utazzak egy nyaralásért, amiből öt óra nettó repülőút őrjöngő gyerekek és irritált szülők között, akkor pár éjszakát biztos a Teide Nemzeti Parkban akarok tölteni. Van ott egy kis szálloda, semmi mást nem csinálnék, csak mennék egyik kirándulóhelyről a másikra és mászkálnék, amíg el nem ájulok a fáradságtól és az oxigénhiánytól. Nekem ez volt a nyaralás fénypontja és nagyon sajnáltam, hogy csak egy napunk van erre.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0085
Tenerife 2019 04.26-05.03_0100

Amit megbántam, az a liftezés a csúcs közelébe. A csúcs engedélyköteles, limitált számú embert engednek csak fel, és keményen mászni kell hozzá. Van viszont egy felvonó, ami felvisz 3800 méter magasra… 60 percet tölthet az ember fenn, utána mindenkit visszaterelnek. Na nem mintha panaszkodtunk volna.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0144
Tenerife 2019 04.26-05.03_0153
Tenerife 2019 04.26-05.03_0142

Látni nem nagyon lehet semmi lélegzetelállítót — ami kicsit csalóka, hogy levegőt alapból nem lehet kapni. Kiszáll az ember a felvonóból és azt veszi észre, hogy a gáz, amit beszív, nem úgy funkcionál, mint ahogy megszokta. A rövid túraútvonalak durván megterhelőek és az ember semmit sem lát, csak követ, követ és követ. A végén már konkrét karikák ugráltak a szemem előtt, a lefelé járatra várva egy idősebb sporttársnő el is ájult, egy mentőben ébresztették újra “odalent” vagyis a felvonó aljában (ez még mindig 3000 méter fölött van). Szegény feleségem nem ájult el, de a folyamatos gyaloglás funkcióját a végére ő is elvesztette.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0172
Tenerife 2019 04.26-05.03_0173
Tenerife 2019 04.26-05.03_0184

Mindezért az ember kidob egy csomó pénzt és rámegy jó másfél órája, amikor a kicsit lejjebb levő részeken simán és ingyen is lehet túrázni, sokkal szebb dolgokat lehet látni, az ember maga osztja be az idejét és sokkal jobban el lehet mélyedni mindenben.

A kocsinál ettünk-ittunk, gurultunk két percet, aztán megálltunk, hogy mászkáljunk egy sort gyönyörű sziklaformák alatt, amit már odafelé kinéztünk magunknak. Addigra már visszatért belénk a cselekvő szellem is, így némi tétovázás után bevállaltunk egy négy és fél kilométeres körsétát — 3000 méteren.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0198
A háttérben levő csúcs közelében voltunk.

Még ez is egy emberidegen, túlvilági táj — erősen szárazságtűrő, a köves talajon megkapaszkodni képes növényekkel, és nagyon kevés állattal — csak pár gyíkot és ízeltlábút láttunk egész idő alatt. Egyszer megálltunk egy információs tábla előtt, és akkor feltűnt, hogy milyen süket csönd van. Ha nem beszéltünk és nem mozogtunk, akkor csengett a fülem a némaságtól.

Egy laza öt kilométeres séta volt — oké, le kellett ereszkednünk egy elég durva sziklavölgybe — de így is nagyon fárasztó volt. Ez mégis az a magasság volt, amivel már szívesen ismerkedtem — különösen, hogy amit láttunk, az páratlan volt. Eddig maximum westernfilmekben láttam bármi hasonlót, és tényleg sajnáltam, hogy csak egy napunk van erre. Nicoline végig a naplementére spórolt, végül azt is megkaptuk.

Óriási élmény volt felkúszni a meredeken kanyargó ösvényen a parkolóba — már csak egy-két megvadult éjszakai fotóssal találkoztunk, máskülönben üres volt az egész. Sajnáltam, hogy másnap reggel nem itt fogok ébredni.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0178
Tenerife 2019 04.26-05.03_0156
Tenerife 2019 04.26-05.03_0134
Tenerife 2019 04.26-05.03_0250
Ide kellett lemászni féúton…

Ez itt a vég

Trychydts | | | 2019., május 25., 8:41 | | | Kategóriák: , ,

(Spoiler alert.)

Nem célom a Trónok harca átfogó kritikája: egyik epizódból sem láttam öt összefüggő percnél többet, a könyvek olvasását pedig kábé az első kötet felénél adtam fel. Inkább a kulturális hype az, ami foglalkoztat. Érzek némi elégtételt is: most, hogy a sorozatnak minden kártyáját terítenie kellett, a rajongók pontosan ugyanazokat a problémákat hozzák fel — és kenik rá a tévésorozat forgatókönyvét író szerzőpárosra — amiket én az első könyv kapcsán kifogásoltam.

George R. R. Martinnak nem az volt a prioritás, hogy egy koherens, valódi tétekkel bíró eposzt építsen fel, ami valahonnan valahová viszi az olvasót. Pedig egy történet — legyen szó pop- vagy magaskultúráról — csak ettől tud működni. Neki egy dolog számított: hogy ő legyen a modern fantasy fenegyereke, aki egyesével rúgja fel a fantasy összes “sémáját”. Valódi, radikális ellenkoncepciót nem tudott kiötleni, így a karakterek papírmasé mivoltát őrülten ugráló, össze-vissza örvénylő, sűrű cselekménnyel leplezte el; a korábban felépített elvárásokkal szembe menő fordulatok pedig rendszerint a szereplők nyálcsorgatóan idiotisztikus viselkedésére vezethetők vissza.

Pár héttel ezelőttig masszív kisebbségben voltam a véleményemmel. Az utolsó évad érkeztével aztán narratív technikák után nyöszörgő széplelkek és az előző évadok eseményeit tárgyi bizonyítékokként suhogtató, dühödt fanboyok között találtam magam. Lám, mindenki arra panaszkodik, hogy a szereplők logikátlan döntéseket hoznak, minden karakter ócskán sablonos, az események irracionálisak és hogy van egy csomó, megkezdett szál és történetív, ami végül nem vezetett sehová vagy nettó bullshitbe torkollott. Holott nincs másról szó, mint hogy a sztori nem véget ért, hanem megszakadt. Ha az HBO összesen huszonöt évadot gyártana, most mindenki lelkesen rágná a körmét, hogy mi lesz, és hogy a sorozat milyen zseniálisan ment szembe az elvárásainkkal. Eddig úgy tűnt, hogy az Éjkirály a nagy, egzisztenciális fenyegetés, de kiderült, hogy mégsem. Azt gondolták, hogy Dany lesz a megváltó figura, de ő is ugyanabba a csapdába esett bele, mint az apja, ráadásul a létező leglogikátlanabb pillanatban. Azt gondoltuk, Jon Snow feltámasztása mögött van valami, holott voltaképpen leginkább csak állt és nézett, mielőtt visszatért volna oda, ahová tartozott. Mindezek a fordulatok csak azért okoznak csalódást a rajongótábornak, mert nem jön utánuk a százezredik csavar és nincs egy eddig jelentéktelennek gondolt mellékszereplő, aki most az elhullottak helyére emelkedne.

George R. R. Martin nagy, gigantikus blöffje mögött végső soron nem volt semmilyen tartalom. A történetnek nem volt valódi tétje, kifutása, nem foglal állást semmi mellett, nem akar reflektálni semmire. Nem csoda, hogy a projekt irodalmi oldala megbukott. Annyifelé szalad a történet, amit már az író sem tud számon tartani, olyan sok fordulat történt már, hogy koherens lezárásra semmi esély. Az utolsó előtti kötet nyolc éve “készül”. Inkább elvitte a balhét az HBO, nekik ez csak egy show a sok közül, és a bevétel akkor is bejön, ha a befejezés csalódást kelt. Könyves háttér nélkül meg szépen rá lehet kenni mindent a forgatókönyvírókra.

Ha egy dologra kellene ráböknöm, mint a kudarc végső okára, akkor én azt mondanám, hogy Martin — legalábbis, amikor Tolkienről beszél, ez derül ki –, soha nem értette meg, hogy a fantasy hagyománya miről szól. A fantasy a megalapozott morális abszolultizmus műfaja. Az erkölcsi értékek néha valóságosan is megszemélyesednek és testet öltenek, de mindig objektív, érzékszervekkel is befogadható módon igazolható, hogy mi a jó és mi a rossz. Az istenek ténylegesen jelen vannak közöttünk, a karakterek hatalma mindenki számára látható, egyéni képességek (pl. a mágia) következménye. Mindenkinek állást kell foglalnia, nem létezik semleges vagy relativisztikus álláspont. Aki ezzel próbálkozik — mint például Szarumán a Gyűrűk Urában, vagy a régi istenektől elfordult új vallások vezetői a Sárkánydárda krónikákban, minimum megbuknak, de még gyakrabban behódolnak a gonosznak.

Mindez azért tud erőteljesen működni, mert így az olvasó automatikusan referenciapontot kap a saját valóságához. A legtöbben hiszünk vagy szeretnénk hinni valamiféle morális abszolútumban, de ritkán vagyunk abban a helyzetben, hogy a fantasy történetek szereplőihez hasonlóan rámutathatnánk döntésünk okaira. Dühít minket, ha mások nem értik, látják, hogy miért állunk ki egy ügy, egy tett vagy egy személy mellett. A fantasy történetekben a siker titka az erkölcsi kiállás, az elvekhez ragaszkodás. Így van ez a csodálatos, generációkat megmozgató Gyűrűk Urában, és kegyetlenül csikorgó, de szórakoztató ponyvanyelven hörgő Káosz káoszában is. Többek sima zsigeri stimulációknál: morális allegóriák, párhuzamok, értelmes reflexiók saját dilemmáinkra, gondolatainkra.

George R. R. Martin a Tűz és jég dalában nem fantasy-t ír, a filmesek sem fantasyt készítettek: leginkább pornót. Semmi másra nem akarnak hatni, mint az érzékeinkre. Végre büntetlenül nézhettük, ahogy embereket ölnek meg, darabolnak fel a képernyőn, végre testközelből érezhettük, milyen egy tizenéves lányt megerőszakolni vagy csókolózás közben egy laza (de kivitelezhetetlen) csuklómozdulattal leszúrni egy gyönyörű, fiatal, szőke nőt. Nyalhattunk vért, érezhettük az elégetett emberek szenes bűzét, és közben úgy csinálhattunk, mintha éppen egy tabudöntögető kulturális aktusnak lennénk részesei.

De tulajdonképpen miről is szólt ez a sorozat? Az égvilágon semmiről. Minden és mindennek az ellenkezője is megtörtént, egymással szögesen ellentétes okokból. Karakterfejlődés sem volt: bármikor, bármilyen elért eredményt és változást a sutba lehetett dobni. Így volt ez a morállal is. A Trónok harca morális álláspontja a teljes nihilizmus, a morális normáktól való teljes elfordulás. Nincs egyetlen elv, egyetlen erkölcsi parancs sem, amely túlélte volna a sorozatot. Lehet hőzöngeni azon, hogy Dany ártatlanokat ölt meg, de a nagy erkölcsi szupersztár, Ned Stark ugyanezt tette: saját kezűleg fejezte le az elkapott, elfagyott kezű-lábú dezertőrt, holott tudván tudta, hogy csak valamilyen elementáris, földöntúli rettegés késztethette kötelességszegésre. Ami ellen a halál semmilyen értelemben sem ellenszer.

Persze a Trónok harcának legjellegzetesebb vonása, hogy a szereplők hullanak, mint a legyek. Eredetileg ez is a tabudöntögetés eszköze volt. Martin, aki kihúzta magát a vietnami besorozás alól, valamiért azt gondolja és hirdeti magáról, hogy hitelesebben tudja ábrázolni a háborút, mint a két világháborút is átélt és tényleges harcokban is részt vevő Tolkien — márpedig szerinte ezt csak oktalan és váratlan halálok sokaságával lehet megoldani.

Kellően érzékeny írók felismerik, hogy a halál egy olyan borzalmas és visszafordíthatatlan esemény, ami nem csak a szereplőkre, de az olvasóra is hat — különösen, ha morális súlya is van. A Dűnében a minden összeesküvésen és tettetésen átlátó, keménykezű uralkodó, Leto Atreides tudta, hogy meg fogják ölni, mégsem hátrált meg. Halála jelentős szimbólum, az elkerülhetetlen végzet és a rendíthetetlen akarat összecsapása, egy olyan önfeláldozó gesztus, amely a regény végén hozza meg a gyümölcsét. Az Őszi alkony sárkányaiban, ami azért ponyva a javából, még a regény főgonosza, a Sötétség Királynőjének főpapja, Verminaard is komor méltósággal, önnön gőgjének következményeit belátva esik el. Martint ezek a finoman felépített ok-okozati láncok nem foglalkoztatják. Mindig hozzá akar tenni még egy csavart a sztorihoz, de végül már ő sem tudja követni, ki mit és miért csinál. Így omlik össze minden, ami elkezdene felépülni: A Dűne Leto Atreideséhez sok mindenben hasonlító Ned Stark (a regény sok más áldozatához hasonlóan) nem az elvei miatt hal meg, hanem azért, mert fejezeteken keresztül makogó idiótaként viselkedik. (Vajon mi lehetne jobb szlogen a sorozathoz: “What could go wrong?” vagy “Aki hülye, haljon meg!”?)

A Trónok harcában a halál nem tragédia: olcsó szórakozás. Így jutunk el oda, hogy egyes youtuberek egy-egy epizódban már kifejezetten kevesellték a karakterhalálok számát. Mindenki izgatottan találgatta, hogy ki lesz a következő, márpedig muszáj volt találgatni, ha a halálok többsége nem valamilyen morális kiállás, hanem teljesen kiszámíthatatlan és irracionális döntések sorozatának következménye. Szilárd morális alapokon nyugvó történet nélkül nincs fantasy, Martinnak más műfajról pedig a leghaloványabb fogalma sincs; marad hát a pornózás.

A legröhejesebb az egészben, hogy a történet vége nagyobb klisé nem is lehetne. A zsarnokok, legyenek embrionális vagy kifejlett formájúak, elhullanak, a sokat szenvedett Stark család életben maradott tagjai és a rohamos gyorsasággal hülyülő Tyrion Lannister pedig maradandó traumák nélkül röhögnek mindenkin és besöprik a jackpotot.

Lehetett volna persze ez másképp is, csak Martin nem bírta elviselni, hogy egyesek majd kitalálják a befejezést. A logikus döntés — és évekig erre tippelt mindenki — az lett volna, ha Daenerys Targaryen sárkányaival egyesíti az egész világot, majd egy óriási háborúban legyőzi az örök téllel és éjszakával fenyegető Másokat. Ez utólag is igazolta volna az összes westerosi kreténkedést, hiszen a történetnek látszólag pont az volt a lényege, hogy kis királyocskák villonganak egymással, miközben északról elindult felénk a mindent elsöprő, megállíthatatlan veszedelem. Így is elviselhetetlenül hosszú lett volna a történet, így is túlságosan sok felesleges szál lett volna, de legalább lett volna egy spirituális gerinc, ami megszilárdítja a cselekményt.

Ha most egy fantasy mesében lennénk, Martint tényleg száműznék egy kénsavtó közepére amíg be nem fejezi a könyveit (vagyis az idők végezetéig). De mivel a valóságban élünk, így valószínűleg lesz majd néhány spinoff az HBO-n.

Egy szardínia Tenerifén

Trychydts | | | 2019., május 19., 16:07 | | | Kategóriák: , , , , ,

Nicoline lelkesedett nagyon egy tenerifei nyaralásért. Amikor úgy döntöttünk, hogy akkor idén belevágunk, rögtön rám ragadt a kalandvágya, és elhatároztam, hogy ezt a nyaralást egy La Sardinával fotózom majd végig, a Dianát pedig, az utóbbi néhány alkalomhoz hasonlóan, instant képekhez használom majd.

Dublinban már volt alkalmam kipróbálni ezt a kis gépet; imádtam, hogy nagy látószögű és a képek stílusa is egy kicsit más, mint a Dianáé. Persze az egyszerű, műanyag lencse itt sem tud tökéletes, tűéles képeket hozni (Ki várna ilyet egy Lomography géptől?), de a hatás kevésbé impresszionista, a játékosság és a dokumentálás mérlege gyakrabban billen az utóbbi irányba.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0076

Kipróbáltam azt is, milyen, ha egy ilyen toy camerába profi filmet fűzök — elég meggyőző az eredmény, mert ezek a negatívok sokkal megengedőbbek, és az emulzió finomsága valamelyest a lencse rajzát is korrigálja.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0059

Ráadásul a Sardina nagylátószögű gép és az utóbbi időben ezt egyre jobban élvezem: a Dianához is vittem a halszemoptikát, és csináltam néhány instant fisheye képet az útinoteszunkba. Tenerifén meg nagyon jól jött, hogy el tudtam csípni a tereket és a távolságokat. Amin dolgoznom kéne még, azok a közeli képek, de azokhoz most nem volt elég ihletem.

Vissza a nyeregbe

Trychydts | | | 2019., május 19., 14:53 | | | Kategóriák:

A tangó miatt hagytam abba a rendszeres bringázást, de nyilván az is közrejátszott, hogy az utolsó két munkahelyem fél órás sétatávra volt, ennyit meg simán bevállalok fenntartások és fennakadások nélkül. Mivel az új meló ennél jóval messzebb van, a napi tömegközlekedésnek pedig a gondolatától is iszonyodom, előkotortam a pincéből a bringámat.

Felfújtam a gumikat, és már éppen kezdtem volna nekilátni egy alapos karbantartásnak, amikor észrevettem, hogy erre nincs szükség. Tökéletes állapotban raktam el, és a fűtött pince, a jelek szerint, elég volt ahhoz, hogy ne romoljon el semmi. Úgyhogy éves nagygenerál helyett csináltam vele egy vasárnapi próbakört, megnéztem, hogyan fogok dolgozni járni.

Húsz-husznöt perc az út mindennel együtt, ez lényegesen rövidebb és sokkal megbízhatóbb, mint a tömegközlekedés. Az időjárás persze pont akkor fordult esősre, amikor bringára ültem: ez a napok nagy részében csak egy kis idegesítő szemetelést jelentett, de csütörtök este egy elég húzós zuhét kaptam a nyakamba.

Munkahelyem garázsában egy elég jó kis biciklitároló van: egy kétszintes polcrendszer, de az én bringám olyan magas, hogy leginkább csak a második szintre férek fel. Még keresem azt a mozdulatot, amivel anélkül fel tudom emelni a gépet 1,70 magasra, hogy ne lenne közben mocskos a kezem, de minden nap kevesebbet bénázok.

Amikor durván nyolc éve, Nicoline inspirációjára először bringára ültem, az első, használtan vett gépem nyerge egy kőkemény műanyag darab volt, ami brutálisan tört és zúzott. “Az ember egy idő után hozzászokik, olyan ez, mint egy rossz cipő” — biztatott anno Balu és így is történt. Utána is olvastam, sok bringázáshoz kifejezetten a keményebb ülések ajánlottak, úgyhogy végül a saját építésű kerékpáromra is egy öntött műanyag BMX nyereg került. Sajnos 3 év alatt elszoktam tőle: most ismét hozzá kell törnöm magam.

Szintén nyolc éve vettem egy piros vitorláskabátot és abban jártam majdnem egész évben. Még mindig egész jól tartja magát, de kissé megkopott már, szóval vettem egy fekete túradzsekit: amit biciklizéshez árulnak a Decathlonban, azok mind nevetséges, pókhálófinom, se nem melegítő, sem nem vízálló darabok. Egész héten esőben jártam és frankón bevált, szóval az elsőt ünnepélyesen átminősítettem szerelődzsekivé.

Jó volt ez a három sétálós év, de most ismét nagyon élvezem, mennyire összementek a távolságok. A múltkor húsz perccel a zárás előtt vettem észre a csomagolásmentes boltban, hogy nincs nálam pénz és tíz perc alatt megfordultam. Közben az járt a fejemben, hogy sose gondoltam volna, hogy valaha is egy ekkora zero waste hipszter leszek, saját készítésű bringával, akinek sürgősen kesudió kell az árpasalátájához.

Elolvastam a Mueller-jelentést

Trychydts | | | 2019., április 22., 21:52 | | |

Stephen Colberttől loptam a poént: nekem a Mueller-jelentés volt a Trónok harca.

A 2016-os elnökválasztás volt az első, amit külföldi sajtóban is követtem. Azóta van New York Times előfizetésem, szóval, ha úgy tetszik, Donald Trumpnak köszönhetem, hogy előfizettem a New York Times Cookingra. Két éve, a legelejétől kezdve követem az eseményeket, így már vártam, hogy végre finisbe érjen a sztori és ellentétben George R. R. Martin regényével, ezt a szöveget egyszerűen nem tudtam letenni. Olvastam otthon és olvastam a piacon a telefonomon, amíg Nicoline avokádót válogatott magának. Az egyszerű, gondosan megszerkesztett, tárgyilagos mondatok megkapó eleganciával tárták fel a az évtized legidiotisztikusabb politikai botrányát. 448 oldalon.

A demokraták persze úgy várták a jelentést, mint a Messiást (amit stílszerűen a húsvéti ünnepek előtt hoztak nyilvánosságra). Azt gondolták, ha majd Robert S Mueller III. leteszi a tollat, megrepednek a Fehér Ház falai, és Trumpot patás ördögök rángatják le a politikai pokol legmélyebb bugyraiba, ahol nem lesz Twitter és CIA-jelentéseket kell olvasnia az idők végezetéig. Vagy legalábbis eldördül a startpisztoly az impeachmenthez, és a 2016-os kampány során elkövetett, és a nyomozás során feltárt bűncselekmények elsöprik a jelenlegi elnökséget. Kiderül, hogy Putyin kémjei személyesen tárgyaltak az elnökjelölttel arról, hogy mikor és hogyan fogják hatalomra segíteni, és hogy ezért cserébe Trump hogyan nyilvánítja majd ki lojalitását. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezek a vágyálmok nem jöttek be, mindenkinek arra kellett ébrednie, hogy a bilibe lóg a keze és pattog a zománc.

Ez a keserű csalódás mindent elmond az amerikaiak szimplifikált világképéről. Én egy volt szocialista országból pontosan tudom, hogyan lehetséges összejátszás egyetlen szó összebeszélés nélkül. Gond nélkül el tudom hinni, hogy az oroszok előzetesen letárgyalt ellentételezés nélkül avatkoztak be az amerikai demokráciába. Tudták, hogy a műveletlen, értelmiség-ellenes, modortalan, egoista, nárcisztikus Trumpot akarják Clinton helyett. Aki a saját titkosszolgálata helyett jobban hisz egy rivális hatalom elnökének. Aki egyszerűen nem fogta fel, hogy már nem csak egy kis cégecskét vezet, hanem a világ leghatalmasabb hatalmi gépezetét, amiben érdemben ő sem több egy jelentéktelen porszemen levő jelentéktelen porszemen levő jelentéktelen porszemnél.

Van valami hátborzongatóan hatékony abban, ahogy az oroszok megszervezték a beavatkozást. Kizárólag virtuális személyiségeken keresztül szivárogtattak klasszikus kémkedéssel megszerzett dokumentumokat, látszólag autentikus perszonákon keresztül szerveztek facebookos közösségeket és valódi politikai gyűléseket Trump mellett. Utóbbi esetben a koordinátori feladatokat simán átadták valamilyen helyi buzgómócsingnak, akit szemlátomást soha nem zavart, hogy olyan embereknek tesz szívességet, akiket még soha életükben nem láttak.

Sem a tudottan Clinton-gyűlölő Wikileakset, sem a Trump-kampány politikusait nem zavarta, hogy a demokraták választási e-mailjei kizárólag törvénytelen forrásból kerülhettek nyilvánosságra. Mindent felülírt az amerikai virtus, aminek első és egyetlen mozgatórugója a könyörtelen kompetíció. (“Ha bármelyik versenytársam fuldokolna a vízben, slaugot dugnék a szájukba” — mondta állítólag Ray Kroc, a McDonald’s felvirágoztatója.) Ami az ellenfelemnek rossz, az nekem jó, felhasználom és kiaknázom, és nem érdekel az sem, ha direktben az orosz titkosszolgálattól jön az infó. Nem számít, mi a hackerek motivációja, nincs fair play, gyilkos, vak küzdelem van a győzelemért. Ha kell, érvényesüljenek egy idegen hatalom érdekei, szakadjon fel az amerikai társadalom szövete, essenek szét barátságok és bomoljanak fel szövetségek, de az ellenfelet le kell nyomni mindenáron.

Ilyen körülmények között elég volt egy laza csuklómozdulattal odavetni a koncot a hiénák elé, akik agyán már eleve ott volt a vörös köd. Ösztönlények dróton rángatásához nem kell semmiféle konspiráció. Bár több orosz kém ellen vádat emeltek (elfogni persze egyet sem sikerült), Trumpék számos orosz kapcsolata közül egyetlen sincs, amelyiknek akár csak érintőleges kapcsolata lett volna a hackelésekhez.

Mielőtt abba a hibába esnénk, hogy azt képzeljük, hogy ez csak a Republikánus Pártra, illetve annak holdudvarára jellemző, elég megnézni, hogyan dolgozták fel a jelentést a mértékadó hírforrások: élvezettel és tendenciózusan válogatva-csemegézve a szaftosabb részletek között. Mindenhol elolvashatjuk. hogy Mueller kinevezése után Trump azt mondta: “Oh my God. This is terrible. This is the end of my presidency. I am fucked.”. Azt már sokkal ritkábban sietnek közölni, hogy Trump egy mondattal később hogyan magyarázta meg, mire gondolt: hogy mostantól semmi másról nem lesz szó, így nem fog tudni kormányozni. Nem pedig arról, hogy elkezdett csöpögni a füle mögül a vaj.

Mert akárhogy csűrjük-csavarjuk, Trump és kampánycsapatának orosz kötődéseiben semmiféle vadromantikus romlottság nincsen. Trump, befektetőként valóban megpróbált építkezni Moszkvában, a kampánycsapata körül valóban feltűntek olyan bukott üzletemberek, akik megpróbálták orosz kapcsolataikat készpénzre váltani — teljesen legális tanácsadással — de soha nem hangzott el olyasvalami, ami nem lenne való egy újonnan alakuló adminisztráció napirendjére.

Az egyetlen valamennyire is izgalmas mozzanat az volt, amikor Donald Trump fia kapott egy e-mailt egy orosz ügyvédtől, aki közölte vele, hogy az orosz kormánytól származó, Clintonra terhelő információk vannak a birtokában. A születésnapomon sorra került találkozóra igen taktikusan és konspiratívan a new yorki Trump Towerben került sor, és annyira kínosan nem hangzott el semmi használható, hogy Jared Kushner, az elnök veje és jelenlegi főtanácsadója egy alkalmazottjával hívatta fel magát, hogy lelécelhessen.

Persze, amikor kirobbant a botrány, sokan próbáltak elkenni dolgokat, saját, korábban felfújt jelentőségüket visszamenőleg még a valóságosnál is jelentéktelenebbnek feltüntetni, de összességében véve mégis csak az a helyzet, hogy ebben az orosz szálban tényleg nincsen semmiféle látnivaló.

Marad hát a másik vonal, az igazságszolgáltatás akadályozása, ami már eleve csak azért került fel a vizsgálat céljai közé, mert Trump a legegyszerűbb összefüggéseket sem képes felfogni. Úgy nélkülözi a rutint a washingtoni politikában, hogy közben, elkényeztetett, gazdag úrifiúként, majd hisztis, csaló celebmilliárdosként soha nem kellett magát a mindennapi élet terheivel fárasztania. Pedig biztos vagyok benne, hogy a jelentés fő tanulságát mindenki tudja anélkül is, hogy elnökké választatná magát: ne baszakodj a bürokráciával, és végképp ne baszakodj az FBI-jal. (Mi, az óceán és a vasfüggöny innenső oldalán persze olvastunk Stanislaw Lemet, és a Kiberiádából tudjuk, hogy az aktatologatás a legkeményebb fegyver a világon.)

Trump, kábé egy ötéves gyerek szellemi színvonalán, a Fehér Házban sajtburgert zabálva szó szerint azt gondolja, hogy ő mostantól mindent megtehet, ő a világ leghatalmasabb embere, bárkinek bármit megparancsol, az úgy lesz. Mondhatja egy négyszemközti vacsorán az FBI igazgatójának, hogy egy nyomozás álljon le, mert neki az kellemetlen. Nem mondhatja: a nemzet főnyomozója ilyenkor ugyanis nem azt érzi, hogy neki itt most lojálisnak kell lennie, hanem légvédelmi szirénák szólalnak meg a fejében. Nem nehéz felismerni, Trump mit próbált ezzel imitálni: ingatlanmágnásként ahhoz lehetett hozzászokva, hogy egy bizalmas vacsorán egy állami tisztségviselővel minden probléma megoldható. Az elnöki vacsorák egy másik súlycsoportban zajlanak.

Azok az emberek, akik közé Trump, buta, műveletlen és hiszékeny választópolgárok vállára állva betwitterezte magát, az életüket töltötték az államgépezetben. Mi több: elég kemények, szívósak és ugye kompetitívek voltak ahhoz is, hogy a csúcsra jussanak. Itt voltak már azelőtt is, hogy a narancssárga hajú kis bakfitty beköltözött volna a Fehér Házba, és azután is ott lesznek, amikor Trump már nem lesz elnök (legkésőbb ugye hat év múlva: USA nem Észak-Korea). És baromira nincs kedvük vele együtt odakozmálni.

Úgyhogy a reflektorfényt élvező, önnön igazságérzetétől eltelt FBI igazgató, James Comey feljegyzéseket készít minden egyes befolyásolási kísérletről. A memorandumokat főnökei és beosztottjai is megkapják, és persze kiszivárogtatja ezeket a nyilvánosságnak. Jeff Sessions igazságügy-miniszter, minden hiszti és idegroham ellenére is kivonja magát a nyomozás irányításából, helyettese, Rod Rosenstein nem hajlandó felmenteni a különleges ügyészt, a Fehér Ház főjogásza nem hajlandó őket kirúgással fenyegetni, és egyikőjük sem hajlandó a nyilvánosság elé állva, magukra vállalni a főnök balhéját. És persze az amerikai elnök minden szavát mindenki megjegyzi, felírja — néha maga diktáltatja azokat le –, megbeszélik egymás között. Az elnök, bármit mond, az — írott dokumentumként vagy tanúvallomásként — csorbítatlan formában áll a különleges ügyész rendelkezésére. Lehet persze fakenewsozni, nemaztmondtamozni, majd bekerül az is a jelentésbe.

Van az elnöknek persze egy közvetlen sleppje, akik utasításra ugranak, és mindent bevállalnak, hiszen az elnök farvizén ők is a történetelembe igyekszenek — csak éppen ők a legalkalmatlanabbak bármilyen konspirációra. Ugyanis amikor megjelennek náluk az FBI emberei, vagy beidézik őket az esküdtszék elé tanúskodni, összeomlanak és mindent bevallanak. Sarah Sanders, a Fehér Ház sajtófőnöke azonnal feltárja, hogy semmiféle, elnököt támogató e-mailt nem kaptak egyetlen FBI-alkalmazotttól sem (Trumpék arról beszéltek, hogy az állomány 80% Comey-ellenes és Trump-párti). Az elnök személyes jogásza-házigörénye, Michael Cohen csak némi hezitálás után és durva jogi következmények árán fedezi fel, hogy immáron nem a moszkvai Trump Tower ügyének egyengetésének vagy pornósztárok elhallgattatásának szintjén kellene teljesítenie. Későn konstatálja, hogy a mellébeszélés, a vetítés, a tények ferdítgetése, mint jogi stratégia már semmilyen sikerrel nem kecsegtet. Mint ahogy az igazságszolgáltatás befolyásolását sem adják olyan könnyen: a jelentés feketén-fehéren leszögezi, hogy Trump azért nem tudta a részben ellene is folyó eljárást befolyásolni, mert senki nem hajtotta végre az utasításait.

Pedig Trump — a jelek és az összes rendelkezésre álló bizonyíték alapján — nem azért próbálta meg kettévágni a vizsgálatot, mert olyan hű, de nagy bajban lett volna. Valóban nehezebb volt így tematizálnia a közbeszédet. Tényleg kiderült, hogy az eredetileg mondottnál kb. fél évvel később — már az elnökválasztási kampány alatt — adta fel az oroszországi beruházás ötletét, és tényleg lezajlott az igen ciki találkozó a Trump Towerben, de ezek egyike sem vonzott volna be komoly jogi következményeket. Tanácsadói figyelmeztették is: egy elnök nyomásgyakorlással lerövidíteni nem tud egy nyomozást, de ha nagyon ugrál, elhúzódni még elhúzódhat. Ha tartja a száját, a jelentés most egy kötettel rövidebb, egy évvel korábban kijön és Mueller csak annyit ír le, hogy nem volt koordináció az elnök és az oroszok között. Trump már rég túl lenne az egészen. De ő az egóját féltette, nem olyan elnökként akart bevonulni a történelembe, akit az oroszok segítettek hatalomra (pedig így volt) és egyedül akarta fújni a washingtoni közbeszéd passzátszelét.

Az elnök új igazságügy-minisztere, William Barr régi, zuzmóval borított lakója a washingtoni mocsárnak. Ennek megfelelően rutinos profizmussal menti a menthetőt. Szépen lassan adagolva, de nyilvánosságra hozta a jelentés zömét, mellétéve egy olyan narratívát, amit mindenki megkajálhat, aki nem veszi a fáradságot, hogy részletesebben is tájékozódjon. Elhintette a port, hogy Mueller nem jutott egyértelmű konklúzióra Trump felmentése vagy bevádolása kapcsán (Barr viszont rögtön meg is állapította az elnök ártatlanságát), miközben ennek az ellenkezője az igaz.

Mueller vádat emelni nem akart. Ő nem egy James Comey, nem hisz a reflektorfényben, a nyilvánosságban, nem motiválja, hogy ő legyen az igazságszolgáltatás lesújtó ökle. Egyetlen szó nélkül követi az irányvonalat, hogy elnököt nem vádolunk be, részben a technikai nehézségek, részben a beláthatatlan politikai következmények miatt. Ennek ellenére egyértelművé teszi: ha egyértelműen felmenthetné az elnököt, megtenné, de nem teheti meg. A jelentés viszont hosszasan elemzi, hogy igen, Trump saját, önös céljai érdekében próbálta befolyásolni az igazságszolgáltatást. Részletes jogi elemzést ad arra, hogy az elnök miért nem áll a törvények felett, és kimutatja, hogy látszólag jogszerű intézkedések is alkalmasak lehetnek jogszerűtlen viselkedésre. Az elnök persze felmenthet és kinevezhet FBI-igazgatókat, de ha fűnek-fának elfecsegi a szándékát, mi több, ha sajtóközleményt írat erről (amit aztán nem adtak ki), akkor az már teljesen más. Tehet javaslatokat az Fehér Háztól hagyományosan független Igazságügy-minisztériumnak (az ottani főügyészségnek), de nem gyakorolhat rájuk nyomást. Ha mégis megteszi — írja a különleges ügyész — a Kongresszusnak jogában áll ezt vizsgálnia. Muller, mintegy mellesleg, leszögezi azt is — és ez alighanem okoz majd Trumpnak pár álmatlan éjszakát –, hogy az elnököt csak mandátumának ideje alatt védi a jog, mihelyst nem elnök többé, rögtön bevádolható.

Hogy ténylegesen mi jön most, az persze azon múlik, a politikai szereplők mire szánják el magukat. A demokraták szerint Trump 2020-ban simán verhető. Ha így van, felesleges bevállalni a republikánusokkal a várhatóan meddő iszapbirkózást az impeachmentről. A republikánusok most már viszont lépnének tovább, mert az elnök jelenlegi ámokfutása mellett minden nappal csak a nő a kockázata annak, hogy ez a bili mégiscsak kiborul. Most még úgy tűnik, hogy a választók kábé már eldöntötték magukban ezt a kérdést, de ha Trump túl sokáig feszíti a húrt, ha bosszút akar állni (a semmiért) vagy valamilyen, most még nem látható okból megint kap egy hisztirohamot, akkor a következményekért nem állna jót senki sem.

Én mindenesetre mindenkinek csak javasolni tudom, hogy vegye fel az olvasmánylistájára a jelentést. Igényes is, izgalmas is, tanulságos is — már csak azért is, mert az egész történet arról szól, hogy minket valakik folyamatosan meg akarnak vezetni. De csak és csak akkor járhatnak sikerrel, ha hülyék vagyunk és hagyjuk magunkat.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt — Vegetáriánus finomságok 2.

Trychydts | | | 2019., április 15., 15:57 | | | Kategóriák: ,

A challenge alatt ez az első alkalom, hogy bedobom a törölközőt. Igaz, a dolog nem volt előjelek nélküli, már az első kötetben is nagyon nehezen találtam kedvemre való ételeket.

A héten abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Vercsorbbal voltam a piacon; ott említettem neki, hogy hozzá képest gyakran érzem magam egy szakócával mamuthúst szaggató előembernek. Ez a könyv is ezt az érzést erősíti: sok hozzávalóról fogalmam sem volt, kapható-e valahol, tetszene-e nekem, de padlizsánt sincs kedvem nyílt gázlángon szenesre sütni, a spárgát és a csicseriborsót pedig szimplán csak nem szeretem. Kétszer lapoztam át alaposan, de nem tudtam egy heti menüt kipréselni magamból.

Pedig úgy általában kifejezetten szeretem a vega dolgokat, újabban sokszor érzem, hogy remekül megvagyok — egy ideig — hús nélkül is. De azért mégis jobban esik, ha nem kell minden recepten stresszelnem, és ha nem kell a helyettesítő hozzávalókat is helyettesítenem valakivel.

Szép könyv pedig, színektől szétrobbanó fotókkal, kemény fedővel és strapabíró papírral. Azt azért megjegyezném, hogy ellentétben az előző kötettel, itt nincs jól áttekinthető tartalomjegyzék, a tárgymutatóban kell kurkászni, ha nagyon keresünk valamit.

Csak fekete öves ínyenceknek ajánlanám.

Védett: Pénteki zen

Trychydts | | | 2019., április 05., 12:41 | | |

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Védett: Köztibárány-kabaré

Trychydts | | | 2019., március 29., 9:35 | | |

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

Jelszóval védett bejegyzések

Trychydts | | | 2019., március 24., 19:43 | | |

Fogok pár jelszóval védett bejegyzést írni. Azoknak az olvasóknak, aki nem tudják, mi ilyenkor a teendő: keresettek meg nyugodtan jelszóért.

Pillars of Eternity: játékélmény

Trychydts | | | 2019., március 20., 13:17 | | | Kategóriák: , , ,

Most, hogy már egy kicsit jobban beleástam magam a játékba, határozottabb benyomásaim vannak magáról a játékélményről.

Számítógépes szerepjátékról van szó, nyilván az izgatott elsősorban, hogy maga a szerepjáték része mennyire jól van megoldva. Benne vagyok egy történetben — mennyire és hogyan tudom a saját egyéniségemet úgy belevinni, hogy közben az előre megírt történet is haladjon előre?

Manapság elég általános megoldás, a játék maga szó szerint jelzi (általában egy nyíllal), a világban melyik személy, melyik tárgy jelenti a következő lépést a történetben. A hibázás lehetősége így valóban kisebb, ezzel szemben (a kihívásokat kevésbé élvezőknek: ráadásul) sokkal kevesebbet kell gondolkodni. Így a sztori biztosan folyik előre, a játékosra inkább csak az marad, hogyan jut el a megjelölt pontig. A másik lehetőség, hogy a játékosnak a játék interfészén keresztül addig interaktál a világgal, amíg rán nem jön a megoldásra — ilyenkor a buktató pont az, hogy kialakulhat az a helyzet, hogy a játékosok mégsem jutnak el a helyes válaszig. Ez eléggé véres verejtékes helyzet élő szerepjátékot mesélve is — az ember megreccsen, úgy érzi, hogy kanállal adagolja a megoldást a játékosokra, azok meg még mindig elakadva topognak. Nyilván nehezebb a helyzet, ha a döntéseket és a cselekedetet előre korlátozzák a világ előre leprogramozott válaszai, illetve a program jelentette korlátok. Míg élő szerepjátékban nem egyszer éltem meg, hogy a játékosok olyan meglepő megoldással álltak elő, hogy újra kellett írnom a sztori egy részét, számítógépen ez nyilván soha nem fordul elő: egyszerűen nincs lehetőség out of the box gondolkodni. Szóval lehet, hogy tudunk egy megoldást, csak nem azt, amit a fejlesztők kitaláltak. Ilyenkor jön a tétova, frusztráló tévelygés, aztán az ember megnézi a megoldást valahol, egyszerre vesztve ezzel el a siker örömét és a szerepjáték illúzióját.

A Pillars of Eternityben az az érdekes, hogy nem volt ilyen pont: a játék elképesztően intuitív. Rengeteg a lehetőség, sokszor egyszerűen csak azért, mert a fejlesztők nem mondtak le a mesélés eszközéről. Nem akartak minden megoldást beleerőltetni a grafikába: az ember csinálna valamit, és az ember egyszer csak egy írott, interaktív történetet olvasgatva viszi tovább a cselekményt. Ez persze nem lenne elég: a fejlesztők egyszerűen vették a fáradságot arra, hogy rengeteg opciót kidolgozzanak a különböző játékosi attitűdökhöz. Lehetek erőszakos vagy szelíd, jóindulatú vagy önző, agresszív vagy diplomatikus: mindenre van válasza a történetnek. Talán azért is választották a nagyon oldschool grafikai kivitelt, hogy csak a történetre kelljen koncentrálni.

Tovább színesíti a rendszert, hogy a játékos jellemzői, illetve korábbi tettei is befolyásolják, egyáltalán milyen lehetőségekből választhatok. Ha ki akarok valakit vallatni, szerencsés, ha megütöm a megfelelő hangot, de ha egy izomkolosszus vagyok, rá is tudok rémiszteni, ha nagyon határozott vagyok, meg tudom törni az ellenállását, ha jó megfigyelő vagyok, tudok olvasni a mimikájából, ha tanult vagyok, könnyebben átlátok a hazugságain; ha pedig mindenki tudja rólam, hogy megtorlom a sérelmeimet, nem mernek majd hazudni nekem. És ez mind bele van építve a játékba. Amikor élőben meséltem szerepjátékot, kifejezetten büszke voltam arra, hogy a játékosaim művelt karaktereket akartak maguknak; ez az első számítógépes játék, ahol ez hasonlóképpen kifizetődik.

Persze egy fantasy szerepjátékban a jól kidolgozott, bonyolult dialógusok nem elegendőek a sikerhez: azért játszom fantasyt, mert másvalaki szeretnék lenni, mint aki vagyok. A Baldur’s Gate sorozatnak az egyik nagy hátránya talán az volt, hogy bizonyos szerepek — pl. a különböző istenek papjai, a lovagok meg a tolvajok — nagyon kevés tényleges örömöt adtak a játékban. Itt a szerepek nagyon szépen ki vannak egyensúlyozva; kidolgozásukkor szemlátomást nem annyira a bejáratott sztereotípiák, mint amennyire a játékélmény megteremtése mozgatta a készítőket. Egy lovag markánsan különbözik egy barbártól vagy egy harcostól, míg egy varázsló teljesen másmilyen élményt nyújt, mint egy misztikus vagy egy druida. És mindegyikre szükség van, mindegyik másmilyen taktikai-stratégiai értékkel bír, de bőven elég flexibilis ahhoz, hogy személyre szabhassuk. És a “tolvaj” karakternek is sikerült végre normális értelmet adni, nem csak egy zárónyitó- és csapdasemlegesítő gép a többi szereplő mellett. A játék intuitivitása ráadásul ezekben a mechanikai kérdésekben is érvényesül. Minden szerepet könnyen el lehet sajátítani játék közben, nem kell hosszasan a szabálykönyvet olvasgatni. Ha pedig rossz irányba vittük el egy-egy szereplő fejlesztését, van rá in-game mechanika, hogy javítsunk rajta.

Az utóbbi időben rengeteget játszottam kontrollerrel — a Pillars of Eternity egy egér-billentyű játék. Miközben sokkal több funkció van benne, mint a régi szerepjátékokban, a billentyűzet ügyes használatával teljesen gördülékennyé lehet tenni a játékot — a vezérlés sokszor nem is tudatos, olyan a játékélmény, mintha egy filmet néznék, elég csak a történetre koncentrálnom.

Mindenféle számítógépes játéknál fontos, de talán a szerepjátékoknál az egyik legfontosabb a replay value. Eltöltöttem 30-40 órát egy játékkal, érdemes-e előről kezdenem. A Pillars of Eternity-t nem csak azért érdemes, hogy új mechanikákat próbáljak ki, mint pl. a Dark Souls-ban; azért is, mert sok döntésünknek valódi, sok későbbi eseményt meghatározó súlya van. Ha újra játszunk, egy új történetet kapunk. De a történetről részletesen majd legközelebb.

Anyám Tyúkja 2. — Örkény színház, bemutató: 2017.

Trychydts | | | 2019., március 13., 8:50 | | | Kategóriák: ,

Az első részt nem láttam, de ebben a formájában nehéz belátni, mi értelme van ennek az előadásnak. Ugyanennyi idő alatt, ugyanez a társulat, ugyanezzel az erőbefektetéssel valami sokkal jobbat is összehozhatott volna.

Az Örkény irodalmi értékek iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen. 2016-os videósorozatuk a Facebookon kiváló példa volt arra, hogy kommentár és kontextus nélkül is milyen erősen tudnak hatni színészi professzionalitással előadott versek. Dóra Béla videójára például mindmáig tisztán emlékszem, a Erdős Virág előadott munkájáról meg anno sokat vitatkoztam másokkal. Ennek ellenére sem értem, mi értelme volt a magyar irodalom legismertebb alkotásait összeszedni és előadni egy ócska tornácot formázó díszlet előtt. Ráadásul a legismertebb nem feltétlenül lesz a legjobb; gyakorlatilag mindegyik költőnek vannak jobb versei, mint amik bekerültek a válogatásba, de lehet, hogy még az irodalmi szöveggyűjteményben is találhatnánk ilyeneket. Nekem például fizikailag fájt Arany János hazug giccsét, a Családi kört vagy Petőfi kanos, de annál felejthetőbb firkálmányát, a Befordúltam a konyhábát élőben is hallanom. Minek? Weöres Sándor csengő-bongó kis játékai legalább tetszetősek, ha feleslegesek is.

Sajnos az interpretációk többsége nem tetszett; hol lapos volt, hol reménytelenül messze volt a saját értelmezésemtől. Általában ismerős volt minden, ami elhangzott, ilyenkor általában már rég megvolt a saját elképzelésem. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságbólja például az egyik kedvenc versem, az első számú referenciám pedig Schinkovits Imre interpretációja. Ehhez képest az Örkény ezt hat színésszel adatja elő, egymásnak adogatva át a szót, pont a legrosszabb helyeken törve meg a monotóniát. Talán azért is lett volna érdemes ismeretlen verseket választani, de én ettől függetlenül sem bántam volna, ha több újdonsággal találkozom.

A kevés kiemelkedő pillanat közül egyértelműen a legerősebb a Ne hidd Szép Ernőtől. Itt minden adott, amit várnék: a nem annyira triviális verset nem is szavalják, Zsigmond Emőke énekli, nagyon karakteres, blues hangszerelésre. Ez még mindig a fülemben cseng, úgy adtak hozzá a vershez, hogy mindvégig hiteles maradt és otthon muszáj is volt újraolvasnom. Thomas Mann üdvözlése József Attilától pedig egyszerűen csak tetszett, Mácsai Pál visszafogott, mégis nagyon jellegzetes és határozott beszédmódja egyszerűen jól illik ehhez a vershez, és azok közé a művek közé tartozik, amelyek ma is nagyon erősen szólnak.

A továbbiakban sincs kifogásom ellene, ha az Örkény színészei szavalni akarnak, de ha lesz Anyám Tyúkja 3., akkor azért jegyvásárlás előtt alaposan megnézem majd a színlapot. Az Apám kakasára viszont gondolkodás nélkül ülnék be.

Riddick, 2013.

Trychydts | | | 2019., március 09., 1:01 | | | Kategóriák: ,

Nem is esett le nekem, hogy kijött a Riddick-sorozat következő darabja, pedig a maga nemében eléggé szeretem. Persze most már moziban aligha nézném meg, de azért a Netflix-előfizetésemet pirulás nélkül tudom erre használni. Mondjuk edzés közben néztem a konditeremben, és lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam félbe, ha lejárt az időm, szóval elvakult rajongónak semmiképpen sem vagyok nevezhető.

Azért egy ilyen mogorva, kopasz antihősből nem olyan egyszerű három eredeti filmet kihozni — nem is sikerült. Sok mindenben pofátlan természetességgel követi a 22 évente sötétség (a sorozat első darabja) fordulatait, ami kár. Azzal önmagában nem volt bajom, hogy visszanyúltak a karcos minimalizmushoz — de itt lett volna a lehetőség, hogy most egy teljesen új történetet mutassanak be.

A kihagyott lehetőség annál is fájdalmasabb, mivel a kezdet nagyon biztató: Riddick egyedül marad egy ellenségesen barátságtalan bolygón. Sokáig azt gondoljuk, most akkor végre nem nála gyengébb és esendőbb emberek ellen, hanem a könyörtelen és torkon ragadhatatlan természettel kell majd megküzdenie, ami valljuk be, izgalmas lenne. Mert egy dolog akárhány ellenséges katonának vagy fejvadásznak elvágni a torkát, és hát megint más dolog helytállni űrhajótöröttként. Aztán a készítők kifogynak az ötletekből és visszatérünk a korábbi sémákhoz.

Ugyanez a helyzet a befejezéssel is. Egy hihetetlenül erős, a műfajban nagyon atipikus, zsigeri jelenet fordul át egyik pillanatról a másikra egy meglehetősen lapos klisébe. Semmi más nem hiányzik egy valóban emlékezetes és különleges pillanathoz, csak a rendezői bátorság.

Ami miatt a film mégis egy kicsit kiemelkedik az unalmas és üres akciófilmek közül, az pont a főszereplő. Riddick, ha nem is nagyon eredeti, de mindenképpen izgalmas figura. Ritka, hogy egy antihőst ennyire jól sikerül megformázni: tényleg nem csak egy hörögve beszélő jófiú, hanem tényleg egy undorító, kegyetlen figura, aki mégis tartja magát kifejezetten idegenszerű erkölcsi kódexhez. Az előző rész óta már azt is tudjuk persze, mi ennek az oka — Riddick egy brutális véráldozatokkal térdre kényszerített, erőszakos kultúra utolsó szülötte –, de talán éppen ezért izgalmas figyelni, mennyire képesek az alkotók következetesek maradni. Javarészt igen. Rajta kívül sajnos nincs más emberi szereplő, akik említésre érdemesre lennének: sablonosak és elég felejthetőek. A film bukja a Bechdel-tesztet is: a két nő szereplő közül az egyik meghal, mielőtt megszólalhatna.

Edzés közben azért néztem már nagyobb hülyeségeket is.

| | | Korábbi bejegyzések »