Raposka felfedezése, dűlőutak és parmezánhab

Trychydts | | | 2020., augusztus 23., 16:09 | | | Kategóriák: ,

A mai napot biciklizéssel indítottam. Első lépésként átugrottam a szomszédos faluba, Raposkára, hogy kinyomozzam, mennyire lenne ez jó futóopció Nicoline-nek. A felderítő művelet kielégítő eredménnyel zárult, Raposka nem csak, hogy egy kellően hosszú falu, egyetlen, folyamatosan lejtő utcával, de a végében egy kis erdei út is nyílik, szóval egy oda-vissza körrel viszonylag könnyű lesz összekaparni azt a 8-9 km-t, amire a feleségemnek szüksége van. Aztán felmásztam a Raposkával szemközti hegyre, javarészt szintén az új biciklimmel, hogy aztán kiderüljön, hogy az az út tulajdonképpen nem vezet sehová, pontosabban mindenféle túraútvonalakba torkollik. Sebaj, legalább ezt is láttam, úgyhogy irány Tapolca.

Vettem tejet a Lidl-ben — már éppen szálltam volna fel a bicajra, hogy hazatekerjek, amikor utolért Nicoline elektronikus segélykiáltása: a kiflikészletek is nullára apadtak. Konkrétan zéró kedvem volt visszamenni a Lidl-be, kerestem hát egy kis pékséget, ami nyitva volt — szerencsére itt is árultak teljes kiőrlésű kiflit. Közben kicsit beszkennelgettem az járdákat is — úgy döntöttem ugyanis, hogy jövő héten Tapolcán folytatom majd a gördeszkázást. A látottak alapján nem lesz sima menete (hehe), de azért majd megoldom valahogy.

Mire hazaértem, már Fiatalék is felvackolódtak és elmentek lisztet lőni — mint kiderült ugyanis, az országnak ebben a részében termel a malom, amelyik a magyar lisztek Ferrariját, a világ gabonaiparának az abszolút csúcspontját állítja elő, ami tulajdonképpen nem csak, hogy magától dagad és sül be kenyérré, de a beépített nanontechnológiának köszönhetően teljes kiőrlésű, finom- rétes- és nulláslisztként is használható, pusztán a birtoklása képessé teszi az embert arra, hogy egymaga semmisítsen meg bármilyen konkurenciát egy testsúly-arányos sütőversenyen. Én legalábbis valahogy így képzelem; mi másért vásárolna valaki negyven kiló lisztet a kocsijába, amiben még egy bébit és annak összes kapcsolódó infrastruktúrját is haza kell szállítania.

Szerencsére a vadászat sikeres volt — mire megjöttek és irányba fordultak az ebédhez, Nicoline is egészen jól állt a hajdinás palacsintájával. Már csak ki kellett volna sütni, de ebbe kissé belezavarodott a szokatlan konyhatechnológiának köszönhetően. Szerencsére én már mindenhol, mindenféle eszközön sütöttem palacsintát, ha nagyon muszáj, egy darab szélesebb fakérgen is megoldom az erdő közepén. A nehéz aljú, rozsdamentes serpenyő ennél azért egy fokkal alkalmatosabb edény, csupán ipari mennyiségű olajra van szükségünk ahhoz, hogy a tészta ne tapadjon le, ne égjen koksszá és ne hasadjon atomjaira. Na meg persze megfelelően adagolt hőre, de én nem csak, hogy Samin Nosrat alapművét is gondosan áttanulmányoztam a témában, de az elte.fozocske hírcsoportnak is tagja voltam a múlt század végén. Ezek után nem csoda, ha avatott kezem alól hamarosan futószalagon kezdtek el érkezni a kész palik, én meg ismét hősnek érezhettem magam. Ha jól számolom, aznap másodszor, hiszen ugye kifliket is hoztam — erős napom volt, na.

Tegnap laza napot tartottunk Fiatalékkal — ők kocsival, mi gyalog másztunk fel a hegyre, hogy Nicoline és Veronika bort vehessenek. Én csak este tudtam meg, hogy kedves feleségem ezzel az akvizícióval kijátszotta lakásunk érvényben levő importrendelkezéseit: az aktuális szabályozás értelmében ugyanis semmiképpen sem birtokolhatunk több bort, mint a borhűtőnk maximális kapacitása, a tudatos felhalmozást pedig már három palackkal előbb abba kell hagyni. Végül is mindegy, Veronika vállalta, hogy menedékjogot biztosít a tárolóhely nélkül maradt borainknak, ami pedig itt maradt, azt elvben megisszuk majd. A kis kirándulás ettől függetlenül gyönyörű volt, hangulatos kis szőlők mellett, girbegurba utakon kapaszkodtunk fel a hegyre — ahogy később megtudtam, ezen akár a szomszéd faluig is el lehetne sétálni. Vagy futni — fura lenne, ha ezt nem próbálnám ki, amíg itt vagyunk.

Este aztán fine diningozni mentünk a Villa Kabalába. A fine dining persze nagyon nem az én műfajom, én azt szeretem, ha étlapról választhatok külön Power Point prezentáció nélkül is értelmezhető fogásokat, amiket aztán a fogás méretével arányos méretű tányérokon hoznak ki, ízlésesen kihúzott szószcsíkok nélkül, a levest pedig nem teáskannából öntik a tányérunkba. A parmezán legyen reszelve, ne pedig felhabosítva, a séf pedig, hacsak egy mód van rá, ne küldözgessen nekem szó szerint teáskanálnyi kóstolókat vacsora előtt. Hát ez itt nem igazán jött össze, étlap nem volt, csak egy krétával írt, hordozható tábla, amelynek rongorongo feliratát a pincérnőnk helyben interpretálta nekünk. A parmezánhabbal, a fél dió nagyságú kóstolóval és a teáskannából öntött levessel sem vicceltem. Ennek ellenére kénytelen vagyok elismerni: még ha a Balatonra néző erkélyen üldögélve a komfortzónámat csak egy haloványan fénylő pontként láttam a távolban, az étel finom volt, a felszolgálás udvarias és előzékeny, ráadásul még jól is laktam. Egy 9/10-et simán adnom kell nekik, minden rezervációm ellenére.

Most viszont kettesben maradtunk, Fiatalék ugyanis, miután megették a palacsintát, összepakoltak és elindultak hazafelé. Mi pedig azonnal beköltöztünk a jobb szobába, amit eddig, a gyerek érdekeit nézve jó fej módon átengedtünk nekik.

Kickturn 2.0

Trychydts | | | 2020., augusztus 23., 14:30 | | | Kategóriák: ,

Még mielőtt elindultunk nyaralni, sikerült szintet lépnem a kickturnben.

Most már előre és hátra is megy, sokkal stabilabban és sokkal nagyobb lépésekkel, mint korábban. Mindehhez még sokkal jobb egyensúly is járul: most már, még ha túlságosan is felemelem a jobb lábam, akkor sem csúszik ki alólam a deszka, ugyanis a súlyom soha nem kerül át a jobb oldalra, mindig marad kb. középen. Így ilyenkor a deszka megáll ferdén a földön én meg simán vissza tudok rá lépni.

Az első legfontosabb felismerés az volt, amit a hajtásban is kitapasztaltam már: bár a lábammal csinálok dolgokat, lefelé nézni tilos. Ilyenkor nyilván felborul az egyensúlyom, sokkal nehezebb stabilan maradni a deszkán — egynesen előre kell nézni. Ugyanígy, a forduláskor valahol messze nézek ki egy pontot, nem pedig valahol előttem a földön, és arra fordulok rá először felsőtesttel, aztán a lábammal. Így nagyobbakat is könnyebb fordulni, de kontrolláltabb is lesz az egész.

A hátrafelé lépegetés (frontside kickturn) iszonyat para volt elsőre, de igazából ezt csak meg kellett szokni. Egyszerűen visszavettem egy kicsit az elvárásaimból, elfogadtam, hogy nem fogok rögtön akkorákat fordulni, mint backside-on és rögtön kevésbé volt ijesztő az egész.

Abba egyelőre nem akarok belegondolni, milyen lesz ez majd switchben, tehát jobb lábbal előre.

Június-július Terényben: programjaink

Trychydts | | | 2020., augusztus 23., 14:14 | | | Kategóriák: , ,

Korábban már elkezdtem mesélni a terényi nyarunkról — most folytatom.

Mivel rendszerint már csütörtök éjjel leutaztunk, péntekenként rendszerint dolgoztunk. Sajnos vezetékes internetre egyáltalán nem volt lehetőségünk, mobilinternettel nyomtuk, ami a háznak csak bizonyos részeiben volt elérhető, illetve kint, a nyitott nyári konyhában. A vastag vályogfalak ráadásul a mobillal létrehozható hotspotokat is simán árnyékolták, szóval a legkényelmesebb szoba volt a legkevésbé használható munkára. A legjobban kint lehetett dolgozni — más kérdés, hogy ott viszont simán számolni kellett azzal, hogy a calljaimba lazán beszűrődik majd a kakaskukorékolás.

A leggyakoribb, lényegében rutinszerű szabadidős tevékenységünk a futás volt. Futottunk együtt és külön is — utóbbit rendszerint akkor, ha úgy éreztem, szükségem van egy-egy keményebb edzésre. Mindenképpen elfutottunk Szandáig — ez rögtön az elején jelentett egy 15%-os masszív emelkedőt, és úgy általában is felfelé kellett futni a Nicoline-kompatibilis szakaszon. Én rendszerint egy még meredekebb lejtőn tovább mentem Szandaváraljára, a balassagyarmati elágazás irányába (vagy egyenesen az elágazásig — ez volt 17 km oda-vissza). A magam részéről imádtam a nógrádi futásokat, sokkal jobb volt, mint a sokszor zsúfolt balatoni utakon, és a táj is gyönyörű volt. Nem mindig élveztem egyformán a Pesttől való távollétet, de Terényben futni egyértelműen jobb volt. (Annak is nagyon örültem, hogy a félmaratonomat is itt futhattam.)

Viszonylag sokat sétálgattunk, illetve egy nagyobb kirándulást is csináltunk, felmásztunk Szanda várához is. Hollókőn kétszer voltunk — egyszer Pünkösdkor, éppen csak annyi ideig, hogy rájöjjünk hogy ez rossz ötlet és inkább Szécsénybe mentünk ebédelni meg bóklászgatni, hogy aztán Balassagyarmaton együnk egy fagyit. Másodszorra, egy sokkal randomabb hétvégén már volt módunk egy kicsit normálisan körülnézni, és a Hollóköves bisztrót is kipróbáltuk — utóbbi amúgy egy rendkívül kellemes meglepetés volt, modern, de mégis magyaros konyhával, udvarias, kedves felszolgálással.

Szalonnát kétszer sütöttünk — nekem ez továbbra is az egyik kedvenc kajám — kétszer pedig grilleztünk a kertben épített, kicsit ormótlan téglakemencében. Másodszor akkor, amikor édesanyámat láttam vendégül, mert ő is leugrott hozzám, amikor Nicoline egy kórustáborban töltötte a hétvégét.

Összességében elég szép volt ez a két hónap, de azért nem bántam, hogy a három hónap kétlakiság után most már Pesten is eltölthetünk egy kis időt. Persze ezt a bejegyzést már a balaton-felvidéki nyaralásunkról írom, szóval annyira azért nem tudtunk belemelegedni a nagyvárosi életbe. Na majd szeptembertől.

Ha minden igaz, behoztam magam — kb. minden bejegyzést megírtam, ami még a fejemben volt az év első feléről. Mostantól megpróbálok visszatérni a hosszú távú, real-time blogoláshoz.

Érkezés a Balaton-felvidékre

Trychydts | | | 2020., augusztus 22., 11:29 | | | Kategóriák: , ,

Amikor először értesültem róla, hogy Fiatalék újszülött gyermekükkel kiegészülve csatlakoznak majd hozzánk a nyaralásunkra, azt gondoltam, mellettünk most már ők is simán kiérdemlik a Crazyék nevet. Végül azonban úgy tűnt, csak én becsültem alá a szervezettségüket, a szóban forgó baba ugyanis teljesen kompakt tagja a társaságnak; a telek végében levő kennelben elhelyezett palotapincsik hangosabbak, mint ő. Ehhez képest Veronika legalább 80%-os hatékonyságú tagja a társaságnak. Eddig azt gondoltam, ilyesmire csak Rony képes, de lehet, hogy ez könnyebb, mint ahogy gondolná az ember.

Első este egy jó kis grillezéssel indítottunk, jó kis saját keverésű dry rubbal ízesített tarjaszeletekkel, meg zöld fűszeres grillezett padlizsánnal. Doktor Úr spéci hajszárítója seperc alatt izzította fel a szenet vörösizzásig; ezután már csak tologatni-forgatni kellett a cuccokat a rácson. Amióta fogyókúrázom, nem ettem tarját, pedig ez az egyik kedvenc húsfélém, pláne grillezve, szóval hatalmas élvezettel termeltem be az adagomat. És még maradt is egy kicsi, a dolgok jelen állása szerint hétfői ebéd lesz belőle.

Tegnap Fiatalék kora reggel elhúztak vitorlázni (igen, ennyire lazák), mi pedig bringára pattantunk (igen, bizonyos értelemben megint van bringám) és körbetekertük a a Szent György hegyet. Kellemes, laza kis bemelegítő túra volt, fagyizással, pizzaevéssel a tapolcai tóparton, utána egy kis szundikálással szállásunk lambériázott tetőterében. Miután Fiatalék újonnan csatlakoztak hozzánk, elmentünk egy fancy borászatba, ahol élelmes feleségem foglalt nekünk még időben asztalt — ahogy később a pincér mobilozásából leszűrtem, jó sokan nem kapcsoltak ennyire időben és már hiába próbáltak bejutni. Nálam amúgy egy erős négyest kapott a hely, a kaja végül is finom volt, nekem egy kicsit túlságosan erős kikacsintásokkal a fine dining irányába, az optimálisnál arrogánsabb fenyegetésekkel az étlapon. De a kilátás gyönyörű volt.

20200821_190309
Nicoline felvétele

Ma reggel egy 16km-es futással kezdtem, lekocogtam Szigligeten a Balatonig meg vissza. Nem ez volt életem tempója, de most nem is ez volt a cél: nagyon élveztem a felfedezést, az új útvonalakat meg a tájat — ezen a környéken eddig csak nagyon keveset jártam, de szuper dolog a régi vulkánok között futni. Szigligeten aztán már nagyon kellemetlen volt, hogy elfelejtettem magammal innivalót hozni. Pénz volt nálam, maszk meg nem, szóval az arcomra húzott pólómmal ugrottam be egy kis part menti zöldségeshez egy nagy palack ásványvízért.

20200822_073952
20200822_075712
20200822_082300
20200822_083038
20200822_083543

A mai napunk amúgy az evés körül forog: vigyáznunk kell, hogy időben elfogyasszuk az előre megfőzött chillit, hogy éhesek legyünk a másik fancy helyen befoglalt, fél hatos vacsorára.

Június-július Terényben: portánk és környéke

Trychydts | | | 2020., augusztus 17., 13:46 | | | Kategóriák: , ,

A június-júliust Terényben töltöttük és egy bejegyzéshez biztosan túlságosan sok mesélni való gyűlt fel. Elkezdem hát apránként.

Az első találkozásunk a terényi házunkkal minden volt, csak zökkenőmentes nem. Akárhogy is változzon körülöttünk az Univerzum, világjárványok jöhetnek-mehetnek, egy dolog fix marad: mi nem tudunk időben elindulni. Így végül éjfél (!) is elmúlt már, mire befejeztük az első költözős adag bepakolását a kocsiba, és elindultunk kifelé a Váci úton.

Ez végül aztán minden héten így ment, meg is volt a dolognak a meghatározott koreográfiája: általában én vezettem, nagy néha átadtam a kormányt Nicoline-nek a fáradtság mián. Alagon megálltunk, ettem egy krokodilos szendvicset meg ittam egy kávét: ezeket Nicoline szerezte be, amíg én vigyáztam a kocsira meg a zongorára. Az autópályán elég jól haladtunk, aztán, amikor rákanyarodtunk Pest, majd Nógrád megye kis mellékútjaira, sem az aszfalt, sem a lezseren hemzsegő vadállomány nem tette ezt lehetővé. Ennyi állatot egy kupacon én még életemben nem láttam, néha négy szarvas is hesszelt az úton, az út mentén bogarászó rókákból több volt a macskáknál, és természetesen ipari mennyiségű őz is akadt. Így aztán az út erős egy óra negyven perc volt minimum, de az az optimista szcenárió volt. Külön kis autós játékunk volt, hogy a Penc Oil nevű benzinkútnál minden odaúton egy kis történetet kellett improvizálnunk a benzinkút, illetve a tulajdonos történetéről. Meghallgattunk egy csomó lemezt, többek között Paul McCarthy egyik szólóalbumát is. Valahogy azért mindig leértünk, fél kettő-kettő tájékán.

Első alkalommal ez nem volt azért olyan nagyon vidám, ugyanis kiderült, hogy a Google Maps nem igazán tud mit kezdeni a patkó alakban meghajló, a patkó egyik ívén egy másik utcával osztozó Petőfi utca koncepciójával, és egyszerűen nem találtuk a helyet. Nicoline nindzsázott egy sort, mi több, mint megtudtam, be is mászott pár (mint később kiderült, szomszédos) kertbe, de az istennek nem találtuk a házat. Negyed háromkor aztán feladtuk és mélységes erkölcsi dilemmáktól gyötrődve ugyan, de felhívtuk a tulajdonost. Aki, mint kiderült, abszolút számított erre a szcenárióra, simán elnavigált minket a házunkig, mi több, aztán hosszan oktatott minket a háztartásvezetés helyi specifikumairól.

Zuhantam be a fűtetlen szobában a fűtetlen ágyba, és csak a másnap reggel esedékes callom után tudtam megnézni, hol is vagyunk tulajdonképpen. Egy hosszú, három szobás parasztházban: középen egy előszoba-ebédlő konyha, jobbra-balra két másik szoba; a bal oldaliból nyílt a fürdőszoba is. Volt egy elég erőteljes vályogház illat, de ezt elég hamar megszoktuk. Volt egy hatalmas kertünk, Nicoline innen hozott haza bazsarózsákat Budapestre; egy felülről fedett, elülről nyitott nyári konyha maradványait pedig dolgozószobának használtuk, de szép időben enni is itt ettünk. Gáz palackról víz boilerről, internet pedig csak mobilról volt. Fűteni fával vagy hősugárzóval tudtunk, és erre elég gyakran szükség is volt, májusban még nap közben is. Szerencsére a nagyvárosi allűrök máza egy profi faaprítót rejt személyemben. Lazán felhasogattam a tüzelőt, amire szükségünk volt, a véraláfutás a bal körmömről pedig lassan le is nő.

Terény egy tündéri, csendes kis falu, ahol a helyiek mindent megtesznek a lehető legtöbb látnivaló érdekében: vannak mindenféle, magánszemélyek által fenntartott kis múzeumok (orsósmagnó-múzeum, csipkemúzeum, palóc kelengye, a mi telkünkön pedig a gombamúzeum állt), amiket külön egyeztetéssel lehet megnézni, de még egy “kávéház” is van. Az idézőjelet az indokolja, hogy szerintem jobban működhet teaházként, gyógynövényekből ugyanis mindenféle cserépkorsókban különböző ázatok várják a felhasználást; a kávéfőzőhöz a helyi néni viszont csak igen korlátozottan ért. Azért egy kedves, tágas, barátságos hely, ahová jól esett elsétálni a félmaratonom után.

Minden szombaton jön a Family Frost, ami egy elég kellemes dolog: mi ugyan csak fagyit meg túrótortát vettünk belőle, de voltak, akik kifejezetten nagy összegekért vásárolgattak minden héten. Gyerekkoromban ettem utoljára ezt a rendkívül kellemes, bár kissé generikus ízű, zselés tetejű túrótortát és most igen jól esett ebéd után, a kánikulában egy-egy szelet.

Nógrád megye amúgy gyönyörű, lankás, de így is megkapó dombokkal: elég messze el lehet látni, de a látóhatár mégsem olyan egyhangú, mint az Alföldön. Alapvetően jól éreztem magam, és volt is mindenféle érdekes kalandunk — ezekről majd legközelebb.

Kétlaki életünk — kirándulás Siófokra

Trychydts | | | 2020., augusztus 16., 20:40 | | | Kategóriák: , ,

Akarattyán az egyik kis kalandunk a Siófokra tekerés volt valamelyik délután. A Balaton mellett egyszerre áldás és átok a kijelölt bicikliút: egyrészt nyilván jó, hogy van, másrészt alternatíva egyszerűen nincs, ha az ember elmegy valahová, meg vissza, akkor pontosan ugyanazt az útvonalat kell megtennie. Ezért van, hogy bár a Balatont nagyon szeretem, a Balaton parti településeket lényegesen kevésbé: minden élet, lehetőség, szorosan tapad a tóra.

Kimozdulásnak, változatosságnak, na meg persze a napi edzésnek jó volt ez a kis kiruccanás: nem is csináltunk semmi különöset, csak leültünk a partra és néztük a hullámokat, beszélgettünk, közben megittuk a vizünket és megettük hozzá a hamuba sült pogácsát. Pontosan olyan program volt, ami miatt ezt az egész kétlakiságot kitaláltam: a kapun kilépve már kezdődött is a kirándulás, és amint visszaértünk a kapuhoz, már otthon voltunk.

Siófok, 2020. május_0004
Siófok, 2020. május_0003
Siófok, 2020. május_0007

Switch + kickturn day

Trychydts | | | 2020., augusztus 16., 17:30 | | | Kategóriák: ,

Még soha nem használtam ki igazán a lezárt rakpartot. Amikor elindultam, elhatároztam, hogy a napot a switch-ben hajtás gyakorlásának, illetve a kickturnöknek fogom szentelni, utóbbira pedig, főleg kora reggel, tökéletesnek tűnt a lezárt rakpart. Csak egyenesen kell menni, nem kell semmi másra koncentrálnom, csak a hajtásra. Ha a városban kavirnyálok, általában a stabilitás és a maximális manőverezőképesség az elsődleges szempontok, ezért általában jobb lábbal hajtok, csak a pihenősebb, egyszerűbb részeken megyek switchben. Szóval hajrá. Szerencsére gyönyörű időm volt.

Pár dolgot már megfigyeltem az utóbbi napokban, amit ki kellett javítanom: a nagy összpontosításban túlságosan is előrehajolok, így néha szó szerint kirúgom magam alól a deszkát; egyáltalán, hajtás közben nem lefelé, hanem előre kellene nézni. Másrészt sokkal nehezebben veszem rá magam arra, hogy mindig a deszka mellett, a deszkával párhuzamosan legyen a lábam. Most erre is tudtam koncentrálni.

A Szabadság hídtól, természetesen már a sétányon, még egy kicsit tovább mentem, mert az Elevátor-parkban van egy kút, amire már nagyon pályáztam. Visszafelé az Erzsébet-híd alatt megálltam egy kicsit kickturnözni — eredetileg a Szigeten akartam ezt gyakorolni, de hát az a jó az egészben, hogy bárhol megtehetem, és tényleg nem volt nagy a forgalom.

A kickturn — az a manőver, amikor fordulás közben az ember felemeli a deszka orrát — minden létező tanfolyam és tananyag szerint egy alapvető, a közlekedéshez mindenképpen szükséges, alapvetően egyszerű skill. Ezt az én tapasztalataim nem támasztják alá: nagyságrendekkel nehezebb, mint bármi, amit eddig megtanultam, és abszolút nem szükséges ahhoz, hogy az ember mondjuk a városban rohangáljon a deszkájával. Néha nagyon kényelmes lenne — akkor ha már nagy-nagy biztonsággal tudom csinálni; de amúgy mindent meg lehet oldani egyszerűbben is biztonságosabban. A manővernek elengedhetetlen, része, hogy több súly kerül a hátsó lábra, mint az elsőre, és ha ez a több túl sok, akkor a deszka felborul, a hátsó láb gombfociként lövi előre a deszkát, az ember pedig a másodperc törtrésze alatt esik hanyatt, kábé mint egy olajozott kerekeken guruló banánhéjon. Szerencsére vannak remek oktatóanyagaim, szóval ez utóbbi fázist nagyjából sikerült hetekkel előre kiküszöbölnöm, korlát mellett gyakorlással, de azért éreztem, mi lett volna, ha nem tudom elkapni magam.

A kickturn nagy titka, hogy az ember, nem teszi át a testsúlyát direkt hátra — alapvetően az első lábára koncentrál, és a láb felemelése pont eléggé billenti meg az embert. Ez azért elég para, ott a híd alatt négy-öt kis tipegő lépés jött össze. Aztán kezdett feléledni Budapest kerékpáros- és görsí-populációja, így gondoltam, átteszem a székhelyemet a Szigetre, ahol nagyobb a nyugi és nem zavarok senkit. Szépen előírásszerűen, switchben elgurultam a Margit szigetig: kitartásom jutalma volt, hogy ezúttal arccal voltam a Duna és a Vár felé.

Ittam egyet a Petőfi-híd hídfőjénél (a gördeszkázástól kb. kétszer annyira izzadok, mint a futástól), aztán irány a Sziget. Gondoltam, szép nyugodtan elcsorgok a kedvenc gyakorlóhelyemre. Nagy nyugodtan, mosolyogva suhantam az éledező reggeli napsütésben, amikor sikerült rágurulnom egy száraz falavelek között megbújt faágra. Ekkorát még soha nem estem: rendszerint a csuklóvédőm elég, ahogy elkapom magam esés közben, de most mintha az ég szakadt volna rám, egyszerre csúsztam a térd- könyök és csuklóvédőmön, mielőtt egyáltalán értettem volna, mi történik. Védőcucc nélkül mehettem volna haza, így megúsztam pár horzsolással és egy kisebb puklival a csípőmön.

Végül csak eljutottam a kedvenc helyemre, és gyakoroltam a kickturnt. Az éles használattól még nagyon messze vagyok, de most már nem csak rángatózom a deszkán, kezdem érteni, miről szól ez az egész. Ma kb. negyvenöt percet sikerült beletennem a gyakorlásba.

Összességében véve nagyon boldogan mentem haza konyhapolcot építeni.

Éles bevetésen

Trychydts | | | 2020., augusztus 13., 9:40 | | | Kategóriák: ,

Volt olyan, hogy konkrét helyre igyekeztem a gördeszkával — a Kopaszi-gátat látogattam meg egy szombat reggel. Ez végül is már olyan út volt, ahol A-ból B-be kellett eljutnom, de azért egy elég szoft cél volt, a “lássuk, meddig jutok” jegyében.

Tegnap volt az első olyan alkalom, hogy egy konkrét feladatot elintézni mentem valahová, időre. Van egy csomó színes filmem, amit el kellett volna vinnem visszavinni, és mivel a biciklim váza pont tegnap mondta be az unalmast, maradt a gyaloglás vagy a gördeszka — a BKV-t, ha csak lehet kerülöm, még akkor is, ha nincs járvány. Természetesen deszkára pattantam.

Van pár dolog, amit már akkor megfogadtam, amikor nem is volt meg a Penny. Az egyik, hogy a gyalogosokat nem fogom terrorizálni az irányíthatatlanságommal és a sebességemmel; a másik, hogy tartom magam a Kreszhez, és nem fogok kereszteződésekbe csak úgy, körülnézés nélkül begurulni. Na most, ha az ember ezt a két szabályt tartani akarja, akkor kapásból másképp néz az utcákra. Rögtön beindult egy alternatív útvonalkereső modul az agyamban, és javarészt olyan utcákon csordogáltam el a Blahához, amiket normál esetben nem nagyon szoktam használni. Az utcán nem lehet teljes sebességgel száguldani, de ez valahogy nem is hiányzott, annál is inkább, hogy azért még van még mit tanulnom és gyakorolnom a gördeszkás közlekedéshez. 15 perc alatt ott voltam a Blahán, ami nyilván nem egy kerékpáros tempó, de ha sietek, amúgy is biciklit fogok használni (feltéve, hogy van biciklim).

Persze, ha már deszkán voltam, nem mentem rögtön haza. Lecsordogáltam a Kálvin térig, onnan, ugyancsak mellékutcákon, elmentem a Szabadság-hídig, aztán a Duna mentén fel a Lágymányosi hídhoz, körülnéztem a Magyar tudósok körútján, elmentem a Móriczig (közben vettem magamnak egy ásványvizet, mert a kulacsomat jól otthon hagytam), és onnan mentem, a Villányi úton, aztán az Alkotás utcával párhuzamosan a Vérmezőig. Ha már ott voltam, meglátogattam pár kultikus helyet, majd irányba vettem a Moszkva teret, ahonnan már csak egy ugrás volt a Margit híd, majd az otthonom. Ez így összesen 3 óra 15 perc gördeszkázás — ma ismét érzem az ellenállhatatlan vágyat a futásra.

Érdekes, milyen arcok jönnek szembe gördeszkán. A Villányi úton egy püspöklila hajú srác húzott el a velem ellenkező irányba. Összefutottam egy a Margitszigeten amúgy nem is ritka, gördeszkás srác-görkoris lány párosítással. A Vérmezőn pedig odajött hozzám egy crusier boardos srác, hogy megkérdezze, tudok-e jó útvonalat javasolni.

Michael Connely: The Black Echo (1992.)/Black Ice (1993.)/The Concrete Blonde (1994.)

Trychydts | | | 2020., augusztus 10., 18:07 | | | Kategóriák: , ,

Nagyon kellett valami már valami újdonság futáshoz, és mivel a Mickey Haller sorozat eléggé tetszett, ezért gondoltam, megnézem, mennyire volt jó a szerző az első krimisorozatával. Ezeknek a könyveknek egy darabos modorú rendőrnyomozó, Harry Bosch a főszereplője. Természetesen hangoskönyvben hallgattam mindhármat. Maradjunk annyiban, hogy három kötet egyelőre elég is volt.

A tárgyalótermi műfaj szerintem jobban feküdt Connelynek; több alapvető probléma is van ezekkel a klasszikus nyomozós történetekkel. Túl sok a véletlen egybeesés, a logikai ugrás, az ösztönös döntésnek beállított találgatás. Harry Bosch, a főszereplő rendőr bár látszólag aprólékos munkát végez, túlságosan könnyen találja meg a tűt a szénakazalban (pl. egy betoncsövet legraffitiző fiatalt Hollywood utcáin).

A másik nagy probléma, hogy Bosch módszerei nem öregedtek nagyon szépen: ma már sokkal kényesebbek vagyunk a rendőri erőszakra, a rendőri jogosítványokkal való visszaélésekre, mint harminc évvel ezelőtt (bár a felfüggesztett szuperrendőr archetípusa azért csak tartja magát).

Szintén nem nagyon találtam tetszetősnek a könyvet finoman átszövő szexizmust. A nők ábrázolása kínosan sztereotipikus, annak ellenére, hogy Connely szemlátomást mindent megtesz azért, hogy ne így legyen. Mégis, a főhős, egy közepesen lepukkant, illúzióvesztett, a vietnami háború miatt egyértelműen poszttraumás stressztől szenvedő detektívje rendszeresen képes szexuális vonzerejét eszközként használni a női szereplőkkel szemben. Akik, ha kompetensek is, így ritkán lehetnek többek védelemre és a férfiak nyújtotta stabilitásra vágyó ösztönlényeknél.

Ami nekem tetszett, az ugyanaz, ami Raymond Chandler regényeiben is megfogott: Los Angeles pontos, illúzióktól mentes ábrázolása. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi különbségek brutális hatása, a lecsúszottak magára hagyottsága, a szociális problémákkal szembeni társadalmi érzéketlenség, a politika vaksága az élet valósága iránt mind könyörtelen világossággal jelenik meg a könyvekben és válik a cselekmény elsődleges mozgatórugójává. Lehet, hogy a főhőst nem lehet szeretni, de a korrajz, aminek ő is része, pontos és kompromisszummentes.

Azért három könyv alatt elég jól bele lehet fáradni, a gondos és igényes hangoskönyv-adaptáció ellenére.

Átkapcsolva II.

Trychydts | | | 2020., augusztus 09., 9:56 | | | Kategóriák: ,

Új dolgok tanulásához magány és nyugalom kell, így este tíz volt, mire elindultam a Szigetre. A Margit-hídon ilyenkor amúgy konkrétan csúcsforgalom van, zsúfolásig tele van a járda, illetve a Sziget-feljáró, de azért a sétányokon, illetve a kisebb mellékutakon már nincsenek sokan — vagy a szórakozóhelyekre igyekeznek az emberek, vagy a gyepen piknikeznek. Nekem már megvolt a kiválasztott helyem a gyakorlásra: egy viszonylag egyenes szakasz, nagyjából sík aszfalttal. Most az út végén egy másik gördeszkás srác gyakorolgatott, ő mindenféle trükköket tanult egy lámpa fényében, amíg én gurulgattam fel és alá.

Az első alkalomhoz képest most már sokkal jobban ment: viszonylag stabilan tudtam haladni, egész jó kontrollal a deszka felett. Annyira, hogy egy óra gyakorlás után úgy éreztem, itt az ideje szintet váltani, és elindultam életem első switch-körére a Szigeten.

Sikerült. Néha megakadtam, néha le kellett szállnom, hogy irányba állítsam a deszkát, de mégiscsak megtettem egy kört, még ha a végére teljesen le is fáradtam, elsősorban agyilag. Ilyenkor még van, hogy szórakozom azzal, hogy először felgördeszkázom a hídra, aztán legurulok — előbbi nagyon durva kardio edzés, a másik kiváló lehetőség a fékezés folyamatos gyakorlására, de most már nem éreztem ezt biztonságosnak. Úgyhogy lecsatoltam a sisakomat és sétálva mentem hazáig.

Holnaptól kezdek rágyúrni a switch kanyarokra, mert az ívek élességén még bőven van mit dolgozni.

John Wick, 2014./John Wick chapter 2, 2017.

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 19:07 | | | Kategóriák: ,

Ha valaki izgulni akar a John Wicken, ne olvasson tovább, mert masszívan spoilerezni fogok.

A rengeteg sport és a zongorázás miatt eleve nem sok időm maradt filmeket nézni, de amióta járvány van, türelmem sem igazán van hozzá. A John Wickről mégis eljutott hozzám pár morzsa, és rájöttem, hogy ez pont a az a többrétegű, sokféleképpen értelmezhető, filozofikus művészpop, amit igazán szeretek, bár csak egy gagyi akciófilm, van egy saját, belső, mitologikus világa, ami kíváncsivá tett.

Mivel a sztori semmiképpen sem egy gyöngyszem, egy gagyibb 3rd person shooter színvonalát sem üti meg, nyugodtan megtehettem, hogy szabálytalan darabokban fogyasszam a két részt. John Wicknek az első rész introjában meghal a gyönyörű, érzékeny, intelligens, különleges, tökéletes lelki társ felesége, aki búcsúajándékként egy kölyökkutyát hagy rá, hogy szeressen valakit. Sajnos a kutyát meggyilkolja az orosz maffia. Kiderül azonban, hogy John Wick nevezett maffiának a visszavonult, legendás bérgyilkosa és mindenkit lemészárol, akinek köze volt a kutya halálához vagy aki védeni akarja azokat, akinek közel volt a kutya halálához vagy aki megölte azt, aki segített neki abban, hogy a kutya halálát megbosszulhassa. Ez az első részt “sztorija” és bár nyilván nincs más célja, mint hogy azért legyen valami háttere annak, hogy Keanu Reeves zenére fejbe lő embereket, mégis van benne valami koncentrált, zsigeri jelleg, amitől azért csak lecsúszik valahogy a gagyi. A második részben aztán értelemszerűen nem sikerül reprodukálni ugyanezt a sűrű helyzetet: John Wick egy régi barátja eljön, hogy behajtson rajta egy adósságot: meg kell ölnie még valakit, akit történetesen tisztel. Ezen aztán annyira berág, hogy tulajdonképpen teljesen indokolatlanul egy harmadik vérfürdőbe kezd. Ez azért már elég unalmas, a végére már pontosan ugyanazt az émelygést éreztem, mint amikor édesanyám laptopján túlzásba vittem anno a Wolfenstein 3d-t.

A mitológia viszont, a bérgyilkosok árnyéktársadalma, saját pénzzel, infrastruktúrával, bonyolult rituálékkal, kapcsolati hálókkal, szervezeti háttérrel, tényleg különleges és egyedi. Nagyon videojátékos amúgy ez is, abszolút lehet látni, hogy lesz ez majd hatékony játékmechanika egy játékadaptációban, de megkapó az is, mennyire csak apránként értjük meg, hogy működik ez a világ, és megteremt egy olyan, szándékoltan eltúlzott, szürreális hangulatot, ami egy különleges alapot teremt a film gerincét alkotó tömény akció köré.

Nem gondoltam, hogy ennek a filmnek a kapcsán színészi játékról fogok írni, de muszáj megemlítenem, hogy szerepel benne Ian McShane, aki a jelek szerint bárhol jelenik meg, mindig emeli a színvonalat egy profi, karakteres, kicsit karcos szerepmegformálással.

Annyira még sosem akartam kikapcsolni, hogy a harmadik részt is megnézzem.

Átkapcsolva

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 18:35 | | | Kategóriák: ,

Megerőltettem a vádlimat. Amikor konkrétan belenyilallt a lámba a fádalom, épp nem csináltam semmi különöset, és egy békés, a környéken bogarászós deszkázásról értem már majdnem haza — hogy most a futás meg a gördeszkázás volt sok egyszerre a lábamnak vagy csak az új mozgásforma ennyire szokatlan az izmaimnak, nem tudom, de négy napot kellett otthon töltenem, súlyzózgatva-jógázgatva, hogy helyre jöjjek. Úgyhogy amikor végre ismét magamra vehettem a páncélomat és betoltam a kontaktlencsémet, komoly elhatározással indultam neki a szigetnek: megtanulok switchben gördeszkázni.

Jellemző módon fix, hogy az ember helyik lábán támaszkodik és melyikkel hajt. Ha valakinek a bal lába van elöl — mint például nekem — azt regularnak, ha a jobb, azt goofy-nak hívják a szubkultúrában. (Nicoline és Tony Hawk például goofy.) Létezik ugyanakkor a switch hajtás, amikor az ember pont fordítva áll a deszkán, mint ahogy eleve szokott. Ezt én is meg akartam tanulni, de sokkal később, egyelőre túlságosan élveztem, hogy kezd a komfortzónámon belülre kerülni a normál tartás és az egyszerűbb fordulások. A switch nagy előnye lenne viszont, hogy mindkét lábamat egyenletesen terhelném és használnám, ami alighanem jól jönne ahhoz a hosszú távú gördeszkázáshoz, amit csinálok. A másik fontos komponens persze nyilván a technikám csiszolása, hatékonyabbá tétele, de mivel a jobb lábam még mindig nem volt száz százalék, a switch állás elsajátítása mindenképpen jó ötletnek tűnt.

Az első harminc-negyven perc borzalmas volt, kábé előről kellett kezdenem az egészet. Ami fura, mert egészen biztosan egy mentális dologról van csak szó — fizikailag pontosan ugyanazt kellene csinálnom, mint egyébként, “csak” tükrözve. Aztán egyszer csak elkezdtek átkattanni a dolgok, és elkezdtem sokkal könnyebben megtalálni az egyensúlyomat, mi több, lasssssssan irányítani is elkezdtem a deszkát. Nem nagyon, és nem magabiztosan, de amikor megkerültem egy csatornafedelet, az maga volt a diadal. Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a gördeszkázásban: a koncentrált erőfeszítés fokozatosan hozza az apró sikerélményeket; ha elég elszánt vagyok, minden esete megtapasztalhatom, hogy fejlődtem valamit.

Nemrég Nicoline videóra vette, ahogy deszkázom — ez értelemszerűen a regular tartásom. Nem is megy rosszul, bár pont a hajtáson még mindig rengeteg a javítanivaló. Ugyanakkor elég sokat edzettem azon, hogy az ívek mind frontside, mind backslide kanyaroknál ilyen szépen beférjenek erre a kis területre a Palatinus előtt.

Kétlaki életünk: Balatonakarattya

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 6:03 | | | Kategóriák: , ,

Nicoline rettenetesen bírta a karanténnal járó monotóniát. Nekem ez volt a kisebb probléma, ha nem lett volna a fogyókúrával járó mozgásszükségletem, akkor simán maradtam volna a lakásban hetekig, zongorázgatva, olvasgatva, na meg persze a játékaimmal a számítógépen. Nicoline jobban szeret jönni-menni, imádja a változatosságot, a jó kis programokat. Békeidőben persze nem olyan nehéz ezt menedzselni, a kijárási korlátozás közepén viszont körülbelül semmilyen mód nem volt rá. Kirándulni jártunk sokat, csak hát mivel nem mi vagyunk Mr and Mrs Hatékony, egy fél napos kirándulásra bőven ráment egy egész nap minden készülődéssel együtt.

Salátakészítés közben jött az ötlet: ha kivennénk egy vidéki házat a kritikus hónapokra, akkor minden héten eltölthetnénk ott pár napot. Ilyenkor, amikor Nicoline szemei kinyílnak, hipp-hopp, már rögtön máshol lenne. A feleségem elég jól fogadta az ötletet, és viszonylag hamar lefixálódott a menetrend: május Balatonakarattya, június-július Terény.

A balatonakarattyai ház egy Balatoni Nyaraló Klasszik modell volt, két szobával, egy ebédlő-előszobával, meg egy félamerikai konyhával, meg egy szabvány méretű, nyírt füves kerttel. Hétvégi tartózkodásra nagyon kényelmes volt, dolgozni egy kicsit problémásabb: mindketten elég sokat callozunk és elég nagy volt az áthallás. A szimultán konferenciázást csak úgy lehetett megoldani, ha az egyikünk kiült a teraszra — szerencsére elég szép időnk volt ahhoz, hogy ebből ne legyen gond.

Ami megmaradt nekem ebből az időszakból, az az előszezoni nyaralások békés, nyugodt életérzése. Balatonakarattya egy elég csendes település, érdekes keveréke a hipszterségnek és a régi, szocializmus-beli balatoni hangulatnak. Ráadásul közel is volt, kevesebb, mint egy órányira az autópályán. Strandolás nyilván szóba sem került, csak a település magasabban fekvő részeiről néztük a csodálatos panorámát; ha csak tehettük, a Rusty Cafe kiváló kávéját kortyolgatva. Elég hamar kitapasztaltuk a jobb futóútvonalakat, így az edzésben is sikerült megtalálni a rutint. Sütőnk nem volt, edényünk se nagyon sok, így leginkább egyszerűbb dolgokat főztünk magunknak, meg egyszer hortobágyi palacsintát.

A környékbeli vendéglátóhelyekből a jobbak sajnos leginkább zárva voltak: a Szépkilátás bisztró pont ezt a hónapot választotta renoválásra; az Il Mercato, egy állítólag szenzációs olasz étterem pedig csak a búcsúvacsoránkra nyitott ki. Ettől amúgy én nem voltam annyira elszállva — a sült hal, amit választottam, maximálisan, a sótlanságig menően jellegtelen volt; Nicoline pizzája nem volt rossz, de azért egy észbontó, Olaszországot megidéző varázslatnak sem nevezném. A frontot két, elég tipikusan magyaros hely tartotta: a Degesz (innen rendeltünk is párszor), meg a Telebendő (emellett csak elfutottunk). A nevek szerintem magukért beszélnek. A díjnyertes így végül a Niké nevű hely lett, ahonnan pizzát rendeltünk egy hosszabb gyalogtúra után — friss volt, a tészta ropogós, a feltétek pedig nagyon decensek.

Legszebb akarattyai élményem egyértelműen a Riska virtuális futóverseny volt: én 10, Nicoline 5km-en indult, amit én vele együtt teljesítettem, a végén egy kicsit még húzva is őt — meg is látszott, ugyanis rekordidőt teljesített. A saját időm viszont minden kritikán aluli volt, de ez egyáltalán nem zavart: megszoktam már, hogy a mindennapos edzés elkerülhetetlen velejárója, hogy az ember időnként rossz formában van. Ilyenkor nem nagyon van mit csinálni, az ember keresztülpréseli magát az edzésen, aztán várja a szebb holnapot.

Volt egy remek biciklis kirándulásunk is, Paloznakra tekertünk el a Sáfránkert vendéglőbe. Elvitelre kértük az ételt és a terasszal szembeni parkban cuccoltunk le egy piknikpléden. Szemben a Degesszel, itt a lehető legjobb értelemben volt magyaros konyhát űzik, friss hozzávalókkal, ízletesen, háziasan, aprólékos műgonddal elkészített ételekkel. Menet közben rendeltük meg a kaját, mire odaértük, már dobták is a szánkba, aminek nagyon örültem, mert a huszonöt kilométeres tekerésben piszkosul megéheztem.

A zongorám minden héten jött velünk: az egyik hálószoba volt a zeneszoba. A vidéki élet egyik nagy előnye az volt, hogy sokkal jobban rá tudtam fókuszálni a gyakorlásra, hiszen egy csomó minden más, amivel szórakozhattam volna otthon, nem volt velem.

Pünkösd előtt egy kicsit szomorkásan csomagoltunk össze. Akkor még nem tudtam, hogy Terény mekkora buli lesz.

Bartók: Mikrokozmosz

Trychydts | | | 2020., augusztus 07., 11:54 | | | Kategóriák: , , ,

Szilvi, a tanárom ajánlotta nekem ezt a kis hat füzetből álló kottát, ami tulajdonképpen Bartók zongoraiskolája: folyamatosan nehezedő gyakorlatok sorozata. Most tartok az első füzet végénél.

Bartók nekem mindeddig nem jelentett semmit. Ismerem a A kékszakállú herceg várát, tanultunk pár nagyon furán hangzó darabot énekórán, de ennyi. A Mikrokozmosz viszont rajongóvá tett — bármennyire egyszerűek például az első darabok, a végeredmény mindig földöntúlian gyönyörű. Persze egy Leoplod Mozart vagy egy egyszerű Beethoven darab is lehet kezdők számára is játszható és mégis nagyon szép. A Mikrokozmosz darabjai viszont kifejezetten egymásra épülnek, nagyon enyhe tempóban követelnek újabb és újabb készségeket. Bartóknak ráadásul van egy utánozhatatlan, modern világa, ami nagyon különbözik a klasszikus daraboktól.

Amikor elkezdtem zongorázni, az volt a célom, hogy majd képes legyek arra, hogy leüljek, és kottából eljátszassak valami szépet. A Mikrokozmosz elérte nálam, amit pedig mindig nagyon nehezen fogadok el, hogy az út legalább annyira élvezetes legyen, mint a végállomás. Minden darabot meg akarok tanulni, meg akarok szólaltatni, ki akarok élvezni. Még ha fél-egy percig is tart egy-egy gyakorlat, a végeredmény akkor is egy olyan csodálatos, önmagában is érvényes, egyedi egész, amihez később is szívesen térek vissza.

« Későbbi bejegyzések | | | Korábbi bejegyzések »