(Spoiler alert.)

Én a Telex cikke alapján mertem belekezdeni ebbe a sorozatba, de már az első részben láttam, hogy ez nem nekem való. A sorozat ugyanis pont azt nem adja meg, amit a cikk eredetileg ígért: egy amerikai kisváros életének (kövessük a film intencióit és mondjuk ki: nyomorának) alapos bemutatását. Egyszerűen túlságosan sokat akar fogni a film. Fel vannak villantva érdekes és fontos témák, a szereplők sem lennének érdektelenek, de mivel a film mégiscsak megpróbálja komolyan venni magát krimikét is, a red herringek elszórása, a műfeszültség, a béna és életszerűtlen rendőrségi procedúra már akkor is kellemetlen lenne, ha mellékszálból nem lenne túl sok. De az van.

Például: a főszereplő nyomozónő, Mare fia, Kevin mentális problémák vagy drogfogyasztás vagy a kettő egymásra ható kombinációjaként öngyilkos lett, az anya viszont képtelen feldolgozni a gyászát. Ez önmagában elég lenne egy teljes sorozathoz, de itt nem: a szintén drogfüggő meny rehabilitáción esett át, és megpróbálja visszaszerezni magának a jelenleg Mare gyámsága alatt élő fiát. Ez így már egy kőkemény és komplex helyzet, de csak pár jelenetet tud kapni az egész sorozatban, mert közben mégiscsak zajlik a nyomozás. Plusz Mare szerelmi életét is néznünk kell, nem egy, hanem két pasival, ez nyilván azzal jár, hogy egyik kapcsolatra sincs időnk igazán. Honnan is lenne, amikor közben a lányának a szerelmi életét és felnőtt válásának történetét is nyomon kell követnünk. Amúgy nem is egy, hanem két bűnügyről van szó: egy szexuális ragadozóról, aki tinédzser prostituáltakat rabol el és tart rabszolgákként omladozó házában, illetve egy fiatal, szintén tini anya gyilkosságági ügyéről. Mindez szorosan összefonódva két másik család mindennapos ügyeinek drámájával és a szexuális zaklatás gyanújába keveredett fiatal lelkész történetével, meg egy rakás fiatal identitászavaros búbajával.

Hét darab egyórás epizód alatt egyszerűen képtelenség ennyi szálat érdemi módon kibontani, egymással párhuzamosan futtatni. Nem is igazán sikerül, minden fel van villantva, a végére minden megoldódik valahogy, de a készítőknek nem kell felvállalniuk a részletekkel járó felelősséget és bátorságot. Pedig érdekes kérdés lenne például, hogy hogyan és mikor lett a főhős öngyilkos fia drogfüggő. Hogy hatott az életükre kisfiának megérkezése? Hol és hogyan éltek egyáltalán? Vajon miért lett öngyilkos és ezért miért kellett a szülőházába hazatérnie? Mi volt a mentális betegségének kapcsolata a függőségével? Mi volt azon kívül, hogy mentális beteg és drogfüggő? Ezeken kívül ugyanis nagyon kevés dolog derül ki róla. Így, ebben a formában Kevin nem nagyon több egy eszköznél, ami itt-ott mozgatja a cselekményt. Tudomásul vesszük, hogy halála nagy veszteség az anyának, de nagyon kevés támpontot kapunk, amire támaszodhatunk, ha szeretnénk vele ténylegesen együtt érezni. Ugyanígy lehetne részletesen beszélni a prostituáltak ellen elkövetett bűncselekményekről, a családon belüli erőszakról, a tinédzser anyaság nehézségeiről, de végül egyikre sem kerül sor. Így az az illúzió, hogy egy fontos filmről van szó, de ha jobban belenézünk, minden téma csak jelzésértékkel van jelen, kidolgozásukhoz az alkotói elszántság és bátorság egyaránt hiányzik.

Bár két bűnügy is szerepel a sorozatban, egyik megoldása sem igényel különösebben bravúros megoldást; az egyiknél inkább az a kérdés, miért tartott ez egy évig, túl azon, hogy a film cselekményének szüksége van erre a késlekedésre. Amúgy teljesen sima rendőri rutinmunkáról van szó, ahol nem a nyilvánvaló lépéseket teszik meg a nyomozók, ott maximum a vakszerencse van a segítségükre, nem a brilliáns nyomozói interakció.

Atmoszférateremtésben amúgy kifejezetten erős a film, de a végére kiderül, hogy ez is szemfényvesztés. Az első részekben egy, a viszonylagos jólét és rendezettség ellenére is egy fullasztóan belterjes, kilátástalan helyet látunk, alkoholistákkal, drogfüggőkkel, áskálódó lakosokkal és tiniprostituáltakkal. A végén, amikor az összes, a főszereplőhöz kapcsolódó ügy happy enddel zárul (a körülményekhez képest), akkor Easttown hirtelen egy békés, csendes kisvárossá változik, ahol nyugodtan bruncholgatnak a családok, ahol könnyek között vesznek búcsút a college-ba induló nagylánytól, és ahol végül a főhős is képes lesz végre megkezdeni a gyászt.

Amit a megvalósítás oldalán bele lehetett tenni a filmbe, azt bele is tették. Az operatőri munka gyönyörű, a látványvilág pontosan és hatásosan követi a cselekmény vonalát, az intim közelképek és az óriási totálok jó ritmusban váltogatják egymást, a hideg színek jól visszaadják a fázós unalom érzetét. A színészek közül mindenki pontosan teszi a dolgát, Kate Winslet alakítása pedig karakteres és sokszínű, láthatóan tökéletesen érzi magát ebben a szerepben. Kár, hogy mindez végül csak üres formajáték marad.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 2209,87 km
Futás: 1293,85 km

Budapest ritkán tud többet adni, mint egy gyönyörű, őszi hétvégén. Egészen különlegesek ilyenkor a fények, élénkek a színek, és viszonylagos nyugalom is van. Két egymás után követő hétvégén mentem nagyon szépeket. Fényképezni sajnos alig fényképeztem, igazából semmi kedvem nem volt hozzá, csak lubickoltam a hangulatban.

Újpestet ugyan imádom, de gondoltam, már nagyon ráfér egy kis szünetet (hetente többször futok ott is deszkával is sűrűn megyek arra); Budán nem lehet nagyon sokfelé menni és nemrég amúgy is megjártam Hűvösvölgyet és Óbudát is. Múlt hétvégén, a Ferdinánd-hídon indultam el a Podmaniczky utcán balra. Menet közben rájöttem, hogy én még soha nem mentem végig a Dózsa György úton deszkával, úgyhogy most megtettem. A Kerepesi útról kanyarodtam rá a Hungária körútra, azon-rágódva, hogy ezen majd elmegyek a Rákóczi-hídig, amíg a Salgótarjáni utcánál (ahol eddig még soha nem jártam), elindultam balra. Sikerült találnom egy eldugott átjárót a sínek felett a Pongrácz utca sarkánál, aztán az Alertirsai utca — Fehér út — Gyakorló út útvonalon mentem ki Felsőrákosra. Ezzel egy sokkal kellemesebb és deszkabarátabb alternatív útvonalat sikerült találnom a Kerepesi úthoz képest. Innen aztán nem is volt más dolgom, mint a Rákos-patak mellett legurulni a Dunáig, aztán a rakparton hazajönni — kellemes, nyugis, változatos terep, szakaszokban már többször is megjártam, szeretem.

Most hétvégén nem cifráztam ennyit, a körútról rákanyarodtam az Üllői útra, aztán csak hajtottam-hajtottam a Nagybánya utca sarkáig, és a Szemeretelepen és az Erzsébet-telepen keresztül jutottam el végül Szilárdékhoz, ahonnan aztán kocsival mentünk haza családilag. Az Üllői utat továbbra is nagyon bírom, még tovább is mehettem volna, ha nem vagyok limitálva időben. Nem baj, legalább felfedeztem egy kicsit Szemeretelepet, ami egy nagyon jól gördeszkázható, falusias része a városnak — Erzsébettelepen többször is voltam már, így sima utam volt Újhegyig. Néha nagyon jó nem gondolkodni, csak menni nyílegyenesen előre — bár az Üllői út külső szakaszai azért adnak pár technikai kihívást.

Egyszer már tényleg meg kéne néznem, ki tudok-e menni Vecsésig.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 2143,81 km
Futás: 1214,76 km

Az őszi félmaratonom életem legambivalensebb futóélménye volt. Előző nap határoztam el, hogy letolom az őszi félmaratonomat — tavaly június óta kialakult, hogy pár havonta tolok egyet, hogy lássam, még mindig képes vagyok rá. Amióta apa lettem, többször is csíptem le egy-két kilométert a megszokott távomból, hogy hamarabb hazaérhessek; kíváncsi voltam, hogyan érinti ez majd az állóképességemet. Előző nap gördeszkázni voltam, láttam, milyen gyönyörű hétvégénk van, jól is éreztem magam, gondoltam, a vasárnap tökéletes alkalom lesz.

A vasárnapom viszont egy „lusta nap” lett — amióta gyakorlatilag napi szinten edzek, újra meg újra vannak olyan napjaim, amikor az agyam visítva tiltakozik mindenféle sport ellen. Egyrészt zéró motivációm van már belekezdeni is, de aztán odakoncentrálni sem nagyon tudok. Éreztem, hogy most is ez lesz.

Ráadásul az energiám is elfogyott az első hét kilométeren. Újabban egyre nagyobb szükségem van arra, hogy jól időzítsem az étekzésemet — az elmúlt hetekben többször is előfordult, hogy éreztem, hogy kiszáll belőlem minden energia, és szénhidrát nélkül egyszerűen nem tudok tovább menni. Ha más nincs, be kell mennem egy pékségbe, de újabban persze igyekszem betárazni az övtáskámat sportkajákkal. Most is fel voltam tankolva, két energiagélt is felszippantottam, mire tovább tudtam menni. A agyam persze rögtön újrakezdte a rinyálást, hogy nem kell nekem az a félmaraton, elég lesz egy normál, 15-17 km-es edzés is. Nekem viszont van egy szabályom: ha egyszer elhatározok egy félmaratont, abból már nem táncolok vissza, úgyhogy amikor a Népszigetről kiértem a Váci útra, összeszorítottam a fogam és balra kanyarodtam, a Fóti út felé. Piszok nehéz volt, az utolsó szakaszokon már vizem sem volt, nagyon tolnom kellett magam, de aztán egyszer csak láttam, hogy túlléptem a 19 kilométert, és még mindig szintidőn belül vagyok. Innentől kezdve folyamatosan az előrehaladásomat néztem, de végül negyed óra tartalékkal sikerült befejeznem.

Akármennyire is utáltam az egészet, annak örültem, hogy ez is el van tudva télig, na meg annak, hogy egyelőre még mindig elégséges formában vagyok.

Ettől függetlenül ma is csak egy magamnak adott pofonnal tudtam elindulni, amikor kinéztem az ablakon és láttam, hogy esik az eső. Aztán csak nekiindultam — meg is lett a jutalmam, mert elég hamar kitisztult az idő, és csodálatos, hajnali fényekkel fejezhettem be a ma reggeli adagomat.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 2095,09 km
Futás: 1149,11 km

Amióta apa lettem, sokkal több szervezést igényel a sport mint korábban, de nagyon nem akarom abbahagyni… pont azért, mert apa lettem. Alapvetően az egészségem megőrzése miatt vágtam bele ebben az egészbe, kár lenne pont most veszni hagyni az eredményeimet, amikor nagyobb szükség van rám odahaza, mint valaha.

Túl a háromezren

Pár nap azért nyilván kiesett, például a kórházban sem tudtam futni (a fitnesskötelem azért velem volt és tornáztam is a szobánkban), és voltak napok, amiket arra kellett szánnom, hogy felálljon itthon egy új rendszer, de most már csak a fegyelmezettségemen és a szervezettségemen múlik, el tudok-e menni sportolni. Így végül csak áttoltam magam a háromezren; még ezer kilométer van hátra az éve eleji fogadalmamból. Ez, ha minden jól megy, annak ellenére sikerülni fog, hogy egyelőre azért erősen limitálom az erre szánt időt és éppen ezért sokkal többet futok, mint az év középső hónapjaiban: 15-17 km-es távokból nyilván később gyűlnek majd össze a hiányzó távok, mint 30-40 km-es gurulásokból, viszont a futás sokkal hatékonyabb a kondícióm megőrzése szempontjából. Szóval ezzel nem lesz gond.

Újpesti nosztalgia

Életem első párkapcsolata Újpesten lakott, így annak idején elég sűrűn megfordultam arra. Most, hogy futni is, gördeszkázni is elég sokat járok ide, meglátogattam pár helyszínét az akkori életemnek. A kedvenc utcai büfém is megvan még Újpest Központban, mi több, az akkori kedvenc hamburgerem is pontosan ugyanolyan, mint akkoriban volt. Az elmúlt hetekben többször ebédeltem/vacsoráztam is itt. Az is eszembe jutott, ha valami őrült időcsavar nyomán meglátnám húsz évvel ezelőtti önmagamat az egyik pultnál, milyen biztató dolgokat tudnék neki mondani: 43 évesen nem csak, hogy van egy csodálatos feleségem és egy gyönyörű kisfiam, de például gördeszkázom, sorra futom a félmaratonokat és raktam magamra egy rakás izmot. Azt hiszem, ezzel azért sikerülne feldobni múltbeli önmagamat.

Féregjárat Rákospalotára

Sokszor rágódtam már a Tatai úton, a Rákos patakot keresztezve, hogy a Tahi út vajon meddig, hová vezethet — tudtam, hogy abban az irányban sínek vannak, de valahogy soha nem volt olyan zsákutcás érzetem. Végül egy nap kipróbáltam, és kiderült, hogy valóban van ott egy felüljáró, ami átvezet Rákosrendező sínei felett, és átvisz Alsórákosra. Mivel ezen a városrészen elég sűrűn gurulok át, és eddig mindig csak a Városliget irányából tudtam megközelíteni, ez egy elég kellemes meglepetés volt. Ez egy teljesen alternatív útvonal, amivel teljesen újszerű köröket tudok majd megtenni a városban — a tanulság, hogy abszolút érdemes kísérletezni. Meg hogy Budapest tényleg tele van meglepetésekkel.

Keresztül a Gellért hegyen

Hogy valami változatosság is legyen, néha elfutok az Erzsébet hídig, és onnan átszaladok a Gellért hegyen, kavirnyálok egy kicsit Budán, aztán a Margit hídon hazamegyek. Néha kifejezetten jól esik a hegymenet, na meg az, hogy ez a mutatvány most már nem viszi úgy szét a térdemet, mint amikor első alkalommal játszottam meg ugyanezt. Az ízületeim is edzettebbek, táplálékkiegészítőket is tudatosabban szedek, ezek együtt elegek ahhoz, hogy kiküszöböljem a kényelmetlenségeket.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1930,32
Futás: 978,47 km

(Nicoline amúgy kiütést kap attól, ha angolul beszélek a gördeszkázásról, de vajon hogy hívjam a surfskate-et? „Szörfgördeszka? Szörfdeszka? Egyelőre maradok a surfskate-nél.)

Ma reggel a második éles körömet toltam le a surfskate-emmel. Kezdetben csak a Szigeten meg a rakparton gurulgattam vele, de erre azért elég gyorsan rá tudok unni. Úgyhogy a múltkor mentem vele egy kisebb kört Angyalföldön, ma pedig végigmentem a Lehel utcától a Hungária körútig, aztán azon és a Könyves Kálmán körúton le a Lágymányosi hídig, ahonnan aztán a felső rakparton és a Margit hídon jöttem haza. Ez utóbbi 21 kilométer volt, ami nekem elvben nem nagy távolság, de ezt most mégis eléggé megéreztem: úgy látszik, ekkora különbség van a pushing és a pumping között izommunkában. Ha megfelelő útvonalon megy vele, a surfskate-tel sokkal jobban el lehet lazulni, mint egy hagyományos deszkával, sokkal egyenletesebb sebességgel és erőkifejtéssel lehet haladni. A megfelelő útvonal viszont tényleg fontos, rossz aszfalton, árkon-bokron, egyenletlen kőborításon nem lehet vele olyan könnyen haladni, mint sima gördeszkával, és esni is nagyobbat tudok vele, ha éppen úgy alakul.

Gyönyörű reggel volt, a gördeszkázásra is régen szántam rá magam, úgyhogy különösen jól esett. Elég sok volt a biciklista, úgyhogy igyekeztem a bicikliutakat is kerülni, amennyire csak lehetett — az ELTE TTK előtti szakasz volt az egyetlen, ahol ezt nem tudtam megtenni, olyan brutális a különbség a járda és a bicikliút minősége között. A születésnapomra kapott, másfél literes acélkulacs (ez nem törik majd el, ha átfordulok rajta egy-egy esést tompítandó) is remek szolgálatot tesz ezeken a meleg napokon.

Mindenesetre megnyugtató, hogy nem csak hülyéskedni lehet a surfskate-tel, hanem közlekedni is — Gödre is kimegyek majd vele, de azért a negyven kilométeres táv ezzel a deszkával még nagyon odébb van.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1909,52
Futás: 933,58 km

Itt a nyár, azt gondoltam, orrba-szájba gördeszkázni fogok, de aztán mindig a futócipőmet veszem fel reggelente. Már tavaly feltűnt nekem, hogy a nyári melegben élvezem a legjobban a futást; sokkal kevésbé gyötrelmes, mint amikor adott esetben több réteg ruha alatt próbálom teljesíteni a kilométereket. Nyilván az is sokat számít, hogy nyáron kora reggel világos van — a gördeszkázásnak még csak-csak van valami hangulata sötétben, de a futásnál nekem sokkal jobban esik a nappali fény. Mostanában meg sokszor vagyok elég feszült, és ilyenkor egyszerűbb letudni a futást egy rutinkörön, mint útvonalat kombinálgatni a gördeszkán.

16-17 kilométer lett az edzőtávom, egy szép hosszú, elnyújtott kör Újpesten és Angyalföldön. A rakparton kezdek, aztán végigfutok a Népszigeten, onnantól pedig a napi motivációs szintem és az úri szeszélyem dönti el, hogy mekkorát kerülök hazafelé. Ha jól érzem magam, akár a Tahi utcáig is kifutok, ha pedig annyira nem vagyok lendületben, akkor van, hogy a Váci úton jövök haza Újpest Városkaputól. Olyan két óra megy el ezzel minden reggel; viszont örömmel láttam, hogy az átlagsebességem folyamatosan nő. Most már van, hogy hétköznapokon is simán becsúszik egy-egy 9,6 km/h-s eredmény; nem is olyan régen ez a versenytempóm volt. Nagyon azért nem gyors a fejlődés, inkább csak annak a következménye, ahogy a lábaim egyre jobban megszokják ezt a hosszított távot — ha igazán gyorsan szeretnék futni, mondjuk belátható időn belül át szeretném lépni a 10 km/h-t, akkor arra konkrétan edzeni kellene, de nem fogok.

Jött postán egy érmem — teljesítettem egy Félmaraton Mániát. Ehhez az kellett, hogy négy egymás után követő évszakban megcsináljak egy félmaratont — ennél persze többet futottam az elmúlt négy évszakban, de mindegyik csak egyszer számít. Nem nagyon gyűjtöm a befutóérmeket, de ennek azért örültem, kicsit visszaigazolta, hogy most már milyen régóta edzem napi szinten és hogy ennek most már kézzel fogható eredménye is van. Alapvetően egészségügyi okokból kezdtem bele az életmódváltásba, de hogy ott tartok, hogy kb. akármikor képes vagyok lefutni egy félmaratont, az piszok jó érzés.

Balu még tavaly emlegette, hogy lótücsökkel szokott harcsára horgászni. A szezon végére megérlelődött bennem az elhatározás, hogy ezzel a rovarral érdemes lenne próbára tennem, mi maradt meg bennem az összehasonlító anatómiai gyakorlatokból a fejemben, és egy kicsit behatóbban is meg kellene vizsgálnom egy ilyen rovart. Most lett Balunak megint lótücsök-készlete, és volt olyan kedves, hogy adott nekem egy példányt.

Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, először az élő állatot tanulmányoztam — pillanatok alatt beássa magát amúgy a laza földbe, úgyhogy kénytelen voltam az üvegből kivenni a föld nagy részét. Végül sikerült elég jól levideóznom az ásó mozgásait, látszik, ahogy a hátsó lábaival is tolja magát előre.

Utána jött a nehéz pillanat, mert meg kellett ölni az állatot. 70%-os alkoholt használtam erre a célra, így nem csak meghal, de szép tiszta is lesz, én ugyanis kézbe akartam fogni.

Jó alaposan megnézegettem egy térképnagyító alatt — ami nyilvánvaló, hogy az első láb sokkal vastagabb, a kitinpáncél alatt ugyanis vaskos izomkötegek vannak, felvágva (sajnos, ezt nem sikerült jól lefényképeznem), úgy néz ki, mint egy homár ollója. A többi láb töve is viszonylag izmos, nyilván azért, hogy hatékonyan tudja magát előre tolni (ahogy az a videón is látszott).

Bonctálat is készítettem magamnak, egy fagylaltos doboz alját öntöttem ki méhviasszal, így le tudtam szúrni és tudtam víz alatt boncolni. Sajnos ez csak részleges siker lett, nem lettem ügyesebb bonctechnikus az elmúlt tíz év alatt, ráadásul most kifejezett bonceszközeim sem voltak. A hátsó kitinpáncélját szedtem le, sajnos nagyon sok minden szakadt, de azért beazonosítottam, amit be tudtam.

Ami kifejezetten érdekes volt, az a fej és a tor, ez volt az, amire nem gondoltam volna:

A feji idegdúc mellett az látszik, hogy az állat feje és tora merő izom. Tehát nem csak kotorja maga előtt a földet, hanem ezzel az ide-oda mozgással aktívan fúrja is magát előre a talajban.

Ennyi fért bele ebbe a vizsgálatba — nagyon érdekes volt egy kicsit alaposabban is megvizsgálni, hogyan működik ez a különleges rovar. Kicsit nehezen szántam rá magam, hogy megöljem, de azzal vigasztaltam magam, hogy végül úgyis harcsaeledelként végezte volna, így meg én is tanultam valamit.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1843,26 km
Futás: 723,51 km

Tavaly, amikor a járvány alatt a netről rendeltem futócipőt (Nike-ot, hogy legalább a méret stimmeljen), Ági mondta nekem, hogy mennyire sokat segíthetett volna, ha a Spuri futóbolt személyes tanácsadását is igénybe tudom venni. Nicoline is ezt a módszert pártolta, hát most, hogy a tavalyi cipő kb. 1500-2000 kilométer után lekopott a lábamról, a Decathlon pedig kiábrándítóan gyér kínálattal fogadott Soroksáron rögtön oda mentem.

Maximálisan megérte, kb. egy percet kellet futnom cipőben, aztán kielemezték, hogy mi lenne nekem a legjobb; utána már csak olyan cipőket hoztak nekem, amik megfeleltek a futó stílusomnak. A befutó egy kék Nike React Miler lett, szóval maradtam hű a márkához. A többi sem volt rossz, de össze sem lehetett hasonlítani, mennyivel jobban fogta a lábamat.

Azóta 50 kilométert tettem bele, még egy kicsit szokjuk egymást, de ezt előre megmondták a boltban, hogy így lesz.

Chestertontól már nagyon sok mindent olvastam, a legjobban a Napoleon of Notting Hillt élveztem — de minden írására jellemző a markánsan intelligens, finom fordulatokkal teli történetvezetés és a gyönyörűen megírt próza. Chesterton azok közé az írók közé tartozik, akiket már az esztétikai élményért is érdemes olvasni, vagy, ha úgy tetszik, akit nem nagyon lehet élvezni, ha nem ad nekünk kifejezett élvezetet a szép szövegek, a megkapó leírások, különleges szófordulatok világa.

Krimiknek például unalmasak és laposak lennének a kötetben levő történetek. Főszereplőjük, Horne Fisher, egy lapos és ambíciók nélküli, mégis sokoldalú és az árnyékból mindenre odafigyelő figura — és nem mellesleg családilag is, ismeretségeivel is be van ágyazva az angol nagypolitikába. A kötet címének magyarázata, hogy bár mindig nagyon hamar és könnyen rájön a megoldásra, sokszor nem árulhatja el azt senkinek — vagy semmi értelme nem lenne, vagy ellentétes lenne Nagy-Britannia politikai-birodalmi érdekeivel.

A novellák rendszerint az angol politikai és társadalmi elit köreiben játszódnak, és Chesterton kifejezett élvezettel szedi ízekre ennek a társadalmi rétegnek a jellegzetes alakjait, a hazug politikusokat, a sznob talpnyalókat és a szellemileg és erkölcsileg is degenerálódott arisztokráciát. Ebben a világban a brit birodalmat nem a szorgalom, az elvek nyílt és őszinte képviselete és a katonák bátor és őszinte helytállása tartja előre, hanem kicsinyes politikai alkuk, zsarolók, és persze mindenekelőtt az emberéletek árán is őrzött látszat.

Edzés közben hallgathattam végig, így nagyon jól bele lehet feledkezni, J. B. Harrison hibátlanul és érzékletesen adja elő novellákat — könyvben azért biztos nem olvastam volna végig (ahhoz egy kicsit túlságosan is eljár felette az idő); hallgatni is csak azért volt jó, mert én kifejetetten szeretem Chestertont.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1724,23 km
Futás: 774,3 km

Az első félmaratonom egy éves évfordulóján úgy adódott, hogy megint volt egy futóverseny, amin el tudtam indulni, így születésnapomra ismét megleptem magam egy egyéni félmaratonos csúccsal. Ezúttal úgy döntöttem, hogy akárhogy is hívogassanak Rákospalota szirénhangjai, meg fogom oldani anélkül — így a Népszigetről lefutva egy balost dobtam a Váci úton, és a Fóti úton végigszaladva folytattam az utat. Egész jól megy már a távolságbecslés, kábé az utolsó sarkon volt a célvonal, pár percet kellett csak sétálnom hazáig.

Persze most már nem olyan nagy a kihívás a félmaraton, mint régen. Akkoriban még csak a nagyon kemény edzésnapokon futottam tíz kilométernél többet, most meg 17 kilométerekkel szoktam edzeni. Ennek ellenére sem rutin azért még a dolog, pláne egyéni csúcsot nem tudok csettintésre dönteni (na meg nem is a sebességre szoktam edzeni), de most minden összejött. Megvolt bennem a motiváció, csodálatos volt az idő, és a kiválasztott útvonal is végig inspirált. Két energiagél is lecsúszott, szerencsére az innivalómat jól be tudtam osztani hozzá (most már nem frissítőpontozik nekem senki, azt iszom, ami elfér az övtáskámban).

A megnövekedett teljesítőképességem az egyik legjobb dolog, amit az életmódváltásomban élvezek. Hogy bármikor, amikor szeretném, felkapom a futócipőmet, és elfutok Budapest egy hangulatosabb zugába. Hogy a futás már nem feltétlenül nyűg, hanem, ha egy kicsit is formában vagyok, már inkább a szabadság megélésévé vált.

A tavaly nyáron vett cipőmet amúgy a benne megtett 1500-2000 kilométer rendesen lenyúzta; a sikeres teljesítést megünnepelendő, rászántam magam, hogy foglaljak magamnak időpontot a Spuri Futóboltba, hogy számítógépes futáselemzéssel válasszak magamnak új cipőt. Menő!

Valahogy eddig lemaradtam a Ghost busters-Myth busters ERB-ről, és olyan érzésem támadt, hogy nem nagyon emlékszem a filmre, úgyhogy megnéztem ezt is. Ez volt az első alkalom, hogy eredeti hanggal láttam. Aztán, ahogy hasonlítgattam össze magamban azt, amire a szinkronból emlékeztem és az eredetit, leesett, hogy egyszerűen nincs mire emlékezni. Ez az üres, semmi történet tűnt nekem gyerekként sokkal kerekebbnek és komplexebbnek, mint amilyen valójában.

Ami még meglepőbb volt, hogy mennyire antipatikusak a főszereplők. Arrogánsak, ostobák, érzéketlenek és bárdolatlanok — kicsit mintha a Big Bang Theory szereplői lennének, a szerethetőségük nélkül. Fejlődést egyik karakter sem tud felmutatni, nem nőnek fel a feladatukhoz, nem fejlődnek semmiben — egyszerűen hősök lesznek, így nyugodtan lehetnek még arrogánsabbak, felfuvalkodottabbak és kínosabbak.

A sztoriban nagyon kevés a nehézség vagy a fordulat, de szellemirtás van benne a legkevesebb. Sokkal többet küszködnek az egyetemi vagy a városi bürokráciákkal, mint a természetfelettivel — beleértve a Földet elpusztítani vágyó gonosz istent, Gozert. A vele való összecsapás nevetséges, megmagyarázatlan és teljesen logikátlan. Ha egy másodpercre is megállunk gondolkodni, rájövünk, hogy egy teljesen random hülyeséggel vaktában vagdalkozva sikerül elkerülni az emberiség pusztulását — a győzelmet a hősök nem érdemelték ki semmivel.

Az egyetlen, amit igazán élveztem, azok a már 1984-ben is „olyan rossz, hogy az már jó” típusú vizuális effektek. Ezeknek markáns, patinás képregényes hangulata van — kár, hogy a készítőknek nem jutott eszébe ezt a vonalat szorosabban követni. Persze akkor még nem gondoltuk volna, hogy lesz idő, amikor a képregényes filmek lesznek a mainstream.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1579,54 km
Futás: 695,84 km

A múltkori nagy ugrás óta megint csak nagyon lassan haladtam a kickturnnel. Így aztán ahhoz fordultam, akitől már korábban is kaptam egyensúly-tanácsokat: a balett-tanár húgomhoz. Édesanyám születésnapját ünnepeltük vidéken, és a ház előtt előadtam a problémámat: húgocskám és az edző férje pedig adtak egy-két technikai tanácsot. Mint megtudtam, érdemes a lábat sokkal jobban hajlítani, mint ahogy az ember azt gondolná — ez az extra ruganyosság nagyon jól jön, amikor az ember stabilitást keres a hátsó kerék tengelyén.

Tényleg sokkal stabilabb lettem, így sokkal határozottabban és kontrolláltabban tudom emelni az első lábamat. Ez nagyobb és gyakoribb fordulatokat tesz lehetővé, ami nyilván segít majd a manőverezésben, ami a legközelebbi célom a kickturnnel. A fenti kis gyakorlat jól illusztrálja, mennyire simán megy már — haladni azért tudok, mert mindegyik kickturn tol egy kicsit előre a deszkán, és elég gyorsan csinálom ahhoz, hogy ezek a kis lökések összeadódjanak.

Más szempontból is nagyon jó kis session volt tegnapi — pumpingban is sokat sikerült fejlődnöm, bár ott a haladás sokkal folyamatosabb, nem ugrásszerűen történik. Tegnap mindenesetre a Szigeten már olyan átlagsebességgel tudtam haladni, mint egy közepesen intenzív pushinggal — 8-10km/h már teljesen elfogadható kompromisszum. Ezzel az új setupom véglegesen bizonyított a szememben: pusholni is, pumpolni is lehet elég hatékonyan, hosszú távon is kényelemes, a masszív konkávja meg úgy fogja a lábamat, mint egy cipő. A surfskate-em egy elég különleges darab, változatosságnak, ha van hozzá megfelelő terep, biztosan nem lesz rossz, de Budapesten cruisolni, ahol sokszor a pushing az egyetlen megoldás, biztos az eredeti boardom az optimális megoldás. A pumping pedig (ha van hozzá elég jól talaj) nem csak fun, hanem a lábaimat is máshogy mozgatja, a pushing sem olyan fárasztó.

Akármennyire is jó volt a tegnapi gyakorlás, agyilag eléggé lefáradtam bele, úgyhogy reggel induláskor inkább a futócipőmet vettem fel, és toltam egy 17 km-es edzőkört. Bár azért kezdtem el gördeszkázni, hogy ne kelljen annyit futnom, mégis van, hogy ez számít pihenésnek.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1568,43 km
Futás: 664,17 km

Már hónapok óta nem hallgattam már hangoskönyvet sportolás mellé. Sokkal gyorsabban futok, amikor zene szól a fülembe, és most, hogy 2-3 km-el többet teszek meg egy átlagos edzésnapon, mint korábban, fontos lett a hatékonyság is. Mostanában azonban valahogy egy kicsit többször jön rám a lustaság, amikor sportolásra kerül a sor, így ismét bevetettem a hangoskönyvet, mint mint jutalmat. Persze ez a sebesség rovására megy, de alapvetően a mozgás számít nekem: ha megvan a 17-18 kilométer, a minimális fitneszcélom már teljesült. Ráadásul most, amikor sokat esett az eső, több nap is volt, amikor itthon edzettem; felsőtest-edzésnél pedig nem számít a sebesség és nem is ritmusra csinálom a gyakorlatokat, nyugodtan hallgathatok akár könyvet is.

A belső hangom azt sugallta, hallgassak Poirot-regényeket: volt, amelyik jobban bejött, volt, amelyik sokkal kevésbé.

Appointment with death

Ez például elég vacak volt. Mérhetetlenül sok idő telik el, mire az áldozat meghal, miközben pontosan tudjuk, hogy mi vár rá, hiszen ezt a poént már a hangoskönyv ismertetője ellövi. Ehhez képest a nyomozás rövid is, unalmas is, Poirot tulajdonképpen csak ül egy szobában és kihallgatja a tanúkat, aztán megnevezi a gyanúsítottat. A karakterek egy része tizenkettő egy tucat papírmasé karakter, olykor a röhejességig menően hiteltelenek. Mindezt betetőzi, hogy a megoldás teljességgel unfair, olyan tényeken alapul, amik az olvasónak nem álltak rendelkezésre. A hat óra egy jó részét így azzal töltöttem, hogy vártam, haljon már meg az áldozat, míg a maradék időben vártam, hogy jöjjön már egy izgalmas fordulat.

Murder in Mesopotamia

Sokkal érdekesebb a nyomozás folyamata ebben a regényben és az áldozat is példás gyorsasággal jobb létre szenderül. Bár én általában nagyon szeretem Hugh Fraser narrációját a Poirot-hoz, mivel ennek a regénynek a narrátora a szövegben is nő, teljes joggal esett a választás most Anna Massey-re, akinek a színészi kvalitásai tökéletesen passzolnak a karakterhez és a stílushoz. Maga a sztori kellőképpen csavaros, a karakterek is érdekesebbek, a cselekmény pedig elég színes — noha Agatha Christie angol kultúra iránt érzett elfogultsága és enyhe rasszizmusa csak úgy süt a szövegből, az egzotikus helyszín összességében véve nagyon jót tesz a szövegnek. A végkifejlet nem teljesen hihető, de nehéz lenne száznál is több detektívregényt írni úgy, hogy a megoldás sose valamilyen nyakatekert hülyeség. (Ezt amúgy az ipart nagyon jól ismerő Rejtő is igen viccesen örökítette meg egy kevésbé ismert novellájában.)

The murder of Roger Ackroyd

Tulajdonképpen magammal toltam ki, mert a megoldásra pontosan emlékeztem (az eredetitől amúgy számos ponton eltérő) tévé-adaptációból. Kár, mert a három könyv közül ez a legjobb. Agatha Christie pont ezt, az angol vidéki miliőt ismeri a legjobban, és a sztorinak szerves része az is, hogy bemutatja ezt a közeget. Az unalmas vidéki középosztálybeli életet masszívan felpezsdíti a helyi pénzember, Roger Ackroyd halála — a pletykák, értesülések és félinformációk futótűzként terjednek tovább. A gyilkosság ebben a könyvben a leghihetőbb, a gyilkos karaktere itt a legkidolgozottabb és a legkomplexebb. Nem egy közönséges gonosztevőről, hanem egy hús-vér emberről van szó, aki inkább csak belesodródott a gyilkosságba. Mivel a gyilkos egyáltalán nem lóg ki a többiek közül, ezért a megoldás talán itt a legmeglepőbb a három könyv közül — bár azért talán ezt is ki lehet találni.

Vettünk egy vasserpenyőt.

A diétám is, a személyes ízlésem is, meg a praktikus szempontok is indokolják, hogy nagyon sokat főzök az éppen aktuális letapadásmentes serpenyőben. Minden szép és jó, aztán a bevonat ilyen vagy olyan okoknál fogba bevonja az unalmast, lekopik, legkaparódik vagy megadja magát a hőnek és mi mehetünk tovább a következő darabra. Na most ennek, legalábbis elvben, vége, vettünk egy 100%-os szénacél serpenyőt, az előírásoknak megfelelően beavattam, mostantól ebben sütök mindent, amit sütni kell párolni-főzögetni meg ott van az szenvicsaljú öntöttvas serepnyőnk vagy a jó pár lábos, amit Nicoline-nal felhalmoztunk. Ezen legalább bevonat nincs, pontosabban ami van, az nem lekopik, hanem folyamatosan rakódik rá, úgyhogy az a reményem, hogy ez most már sok-sok ideig jó lesz nekünk. Tegnap megsütöttem benne életem első tükörtojását, amit a saját sütésű kenyeremmel ettem meg, remekül éreztem magam.

A kenyérsütés továbbra is a heti rutin része, bár múlt héten jól beégtem: begyújtott sütő alá, a tűzhelyre raktam két adag tésztát kelni, mindkettő jól túlkelt, aztán jól összeomlott a sütőben. Ami igazán ciki, hogy az egyik adag az apósomnak ment és azt a vonatot már nem lehetett leállítani, lévén, hogy Nicoline most ment hozzá látogatóba. A másikat viszont az előzetes tervekkel ellentétben, nem ajándékoztam el, hanem részben megettük, részben pedig lesz belőle fancy, rozsos kenyérmorzsa. Fantasztikus amúgy, hogy ismét ehetek kenyeret, még ha ezt a saját sütésű, diétás verziót is. (Persze továbbra is imádom, de a legjobban annak örültem, hogy Nicoline a múltkor bejelentette, hogy kihasználja, hogy van itthon finom pékáru, és ezt az én kenyeremre értette!) Ma például, Hollandiát felidézendő, szendvicset ettem ebédre tejjel, és még az utána a feleségemmel közösen felcsipegetett diótfagyival együtt is egész moderált számokat tudtam bepötyögni a Yazióba.

További gasztro-hír, hogy megvettem Marcella Hazan giga-klasszikusát az olasz konyháról:

Szicíliai szakácskönyvem már eddig is volt, most ez egy még teljesebb merítés. Egyelőre még csak úgy érzem magam, mint amikor tinédzserkorom kedvenc fantasy regényének varázsló hőse, Raistlin először veheti a kezébe a nagy mágus, Fistandantilus egyik elveszettnek hitt varázskönyvét, de azért remélem, hosszú távon tényleg közelebb visz majd az olasz konyha változatosságához. Elsőnek valami levest vagy halételt szeretnék kinézni, halból úgysem eszünk annyit, mint kellene.

Persze a legjobb valami sült hal lenne, hogy a vasserpenyő is tündökölhessen.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1432,10 km
Futás: 597,76 km

Bár ma reggel kissé megcsúsztam az indulással — tegnap késő este kellett edzenem, ami nem segített a ma hajnali kelésben — egy tökéletes gyakorlós nap volt a mai. Gyönyörű napsütés, szél, kora reggeli forgalom a Szigeten, és még soha nem ment úgy a kickturn, mint ma. Sorozatban pattintottam őket mindkét irányba (frontside és backside), tudtam körbe-körbe menni, moderált sebességgel többször fordultam 180 fokot a Fénykert előtti betonozott sétányon, és egyre stabilabban ment a dolog, egyre kevésbé féltem attól, hogy elcsúszom (nem is estem egyáltalán). Persze mindehhez nagyon kellett a sziget nyugalma, élesben biztos nem vállaltam volna be ennyit, de a kézzel fogható előrelépés így is megvolt, és ennek most nagyon örültem.

A lábaimat mondjuk piszkosul megdolgoztatta — mostanában már elég ritkán van izomlázam úgy bármitől is, de most nagyon érzem a bokáimat és a combjaimat. Szerencsre pont erre a helyzetre van a regeneráló jógám a Jóga életmód csatornáról.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1402,77 km
Futás: 597,76 km

Kevesebb, mint két hónap kellett ahhoz, hogy összehozzam a második ezresemet: elsősorban gördeszkázásból, futásból alig több, mint kétszáz plusz kilométert tettem a cipőmbe (viszont ebben benne volt két félmaraton). Közben javítottam egy csomót a hajtási technikámon, kitaláltam, milyen lesz a végső setupom pushinghoz, lett surfskate-em is, megtanultam pumpingolni és felújítottam a kickturn elsajátítására tett erőfeszítéseimet.

Fura belegondolni, hogy még mindig nincs egy éve, hogy gördeszkázom, de ahogy telik az idő, egyre jobban élvezem. A gördeszka kifejezetten inspirál arra, hogy elinduljak ismeretlen utcákon és felfedezzem a várost. Így negyvenhárom év után most először kezdek képes lenni arra, hogy irányok alapján, térkép nélkül tájoljam be magam. Budapest ráadásul nagyon nagy, rengeteg felé el lehet indulni és sokáig nem unja meg az ember.

Hajtok tovább.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1365,04 km
Futás: 597,76 km

Most éreztem magam először okosabbnak, mint a gördeszkás oktatóvideók.

A kicktail használatát (a kickturn vagy a két keréken gurulás, a manual) mindenki betonon mutatja meg és gyakoroltatja, mondván, hogy mozgás közben könnyebb. (Ezt teszi például a két kedvenc csatornám, a Braille Skateboarding és a Never Stop Improving is.) Ami egyfelől biztosan igaz, másrészt ugyanakkor az esés kockázata is nagyobb. És esni akkor is vacak, ha az ember annyi védőcuccot hord, mint én. Márpedig ez a gyakorlat — hosszabb vagy rövidebb időre kiegyensúlyozni magunkat a hátsó keréken — egyszerűen nem megy try and error nélkül.

Az első dolog, amire rájöttem tegnap, amikor összeszorított foggal ismét nekikezdtem a gyakorlásnak, hogy annyira félek attól, hogy hátrabillenek, hogy kifejezetten előre rakom a testsúlyomat. Így persze csak nagyon rövid időre tudom felkapni a gördeszkám kerekét, semmi esély nincs arra, hogy akár csak egy-két másodpercet menjek így, márpedig az már egy szélesebb forduláshoz is kellene. Erőnek erejével hátrébb toltam magam, de ez sem volt az igazi: folyton attól féltem, hogy kibillen alólam a deszka. Valami olyan lehetőséget kellett keresnem, ahol nem félek.

És akkor leesett: ahogy a gördeszkára felállni is a füvön kezdtem el, ezt is csinálhatnám ott. És tényleg. Füvön ugye nem gurul el a deszka, még akkor sem, ha oldalra billenek, így teljesen nyugodtan tudok próbálkozni, játszani a testsúllyal, nézni, mi működik, mi nem, mi biztonságos, mi nem. Lehet, hogy ezt állva megtanulni nehezebb, mint gurulva, viszont mivel így nem parázok, kb. tízszer annyit tudok próbálkozni ugyanannyi idő alatt.

Remélem, tényleg beválik ez az új módszer, mert most, hogy már elszántam magam, nagyon nehezen adnám fel a kicktail használatát — nagyon sokat segítene a városi cruisingben.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1364,26 km
Futás: 589,73 km

A tegnapi szerencsételenkedés után úgy mentem át ezen a félmaratonon, mint kés a vajon. Nem így készültem, gondoltam, betolok egy 16-17 kilométert, de aztán kicsit eltájoltam magam. Annyira jól ment a futás, hogy ahelyett, hogy visszafordultam volna, mentem tovább, és félmaraton lett belőle.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1364,26 km
Futás: 567,63 km

Nem is tudom, melyik nap volt utoljára ilyen nyögvenyelős edzésem. Úgy voltam vele, hogy a viszonylag sikeres szörfdeszkás hetem után mától ismerkedem tovább a kicktailemmel — de amint leértem a Margit-szigeti lejáró aljára, már tudtam, hogy ez egy rossz ötlet. Nem volt hozzá semmi kedvem, abszolút nem voltam ott fejben; a jelek szerint azért a múlt hét csak lemerítette az agyamat. Kb. fél kör után tudtam, hogy futnom kellett volna ezen a gyönyörű reggelen. Ha leesett volna, milyen szép az idő, szerintem futok is, de az ablakomból sokkal szürkébbnek és hűvösebbnek tűnt minden, mint valójában.

Persze, ha nagyon őszinte akarok lenni, lehet, hogy ma reggel akkor éreztem volna magam a legjobban, ha zongorázom egy kicsit nyitott ablaknál, egy forró kakaó mellett. Ekkora lazaságot persze még nem engednék meg magamnak.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 1359,13 km
Futás: 567,63 km

Bár a hétvégén általában hosszabb kirándulásokra szoktam menni, ma inkább úgy döntöttem kihasználom, hogy le van zárva a rakpart és ott fogok pumpingot gyakorolni. Többféle aszfalt van, vannak lejtők és emelkedők, és viszonylag hosszan lehet egy irányba menni, szép a kilátás és lehet érezni a Duna illatát — gyakorlásra tényleg kivételesen jó ez a helyszín.

Összesen 21 km-t toltam bele, de a végére eléggé elfáradtam, agyilag inkább, mint testileg, bár a csípőmben azért már éreztem az izmaimat rendesen. A végén egyszer le is potyogtam a deszkáról — teljesen elvesztettem a fonalat, hogy éppen merre is kellene billentenem és merre ellentartanom, a surfskate meg elég instabil ahhoz, hogy az ilyen vacakolást ne tolerálja. Amúgy elég jól ment, 7,7 km/h-s átlagsebességet sikerült összehoznom, de 10,1 km/h-s kilométerem is volt egy, és többször is 9 km/h felé mentem. Mivel nem mentem sehová, csak a köröket tettem meg, sokkal lazábbra tudtam venni a dolgokat, néha leültem egy kicsit a korlátra, betoltam a fehérjeszeletemet vagy csak meditálgattam az élet dolgain a napsütésben.

A hét nagyobbik részét a pumping fejlesztésére fordítottam, nem is hiába: egyre gyakrabban kapom el az igazán jó ritmust — nagyon izgalmas érzés például, amikor az ember lejtőn felfelé megy gördeszkával, le sem teszi a lábát és gyorsul. Szóval abszolút nem bántam meg, hogy összeraktam magamnak ezt a szörfdeszkát, de azért a pushing ennek ellenére is közelebb áll hozzám. Az sokkal dinamikusabb tevékenység, sokkal könnyebb váltogatni a sebességet és a lábam is többet mozog. Itt az ember tulajdonképpen ugyanezt a pár, viszonylag apró mozdulatot ismételgeti, hogy haladni tudjon. A lábamfejem végig ugyanabban a pozícióban van, mintha rá lenne ragadva a deszkára — pár kilométer után már el is gémberedtek kicsit — ilyenkor lelassítottam és toltam magamon egyet, csak azért, hogy kimozgassam magam. Nicoline, aki lejött elém megnézni, hogyan haladok, azt mondta, olyan voltam, amikor gurultam vele szembe, mint egy animgif — nekem inkább a Street Fighter szerepelőinek alapállása jutott eszembe, az volt ilyen folyamatosan, rugalmasan pulzáló mozdulatsor, és még a karjaimat is egészen hasonlóan tartom.

21 km kábé elég is volt, utána még bóklásztunk egy kicsit Nicoline-nel a Duna parton meg a Szent István parkban, ettünk egy fagyit, aztán hazasétáltunk ebédelni. Nagyon szép délelőtt volt mindenféle szempontból.