Júliusban már négy éve lesz, hogy elkezdtem zongorázni; viszonylag amúgy sima menet volt, eddig egyszer fordult elő összesen, hogy félbehagytam valamit, amit elkezdtem tanulni (amúgy a Gwyn zenéjének zonoraadaptációja volt a Dark Soulsból); akkor is az volt az oka, hogy úgy éreztem, olyasmit próbálok meg erőltetni, ami a tényleges szintem fölött van.

Most a saját darabommal akadtam el; hangokat kéne ismételni, gyorsan — ezt vagy nagyon laza csuklóval csinálja az ember, vagy váltott ujjakkal nyomogatja ugyanazt a billentyűt. Az előbbit elképesztően sokat kell gyakorolni, a másik elvben könnyebb, ezért megpróbáltuk azt Ágival. Négy hét múlva megint ott tartok, hogy látom, hogy egyszerűen az agyam nem tart ott, hogy ezt az elképesztően precíz koordinációt meg tudjam csinálni ekkora sebességgel. Úgyhogy inkább megtanulom laza csuklóval bekalapálni.

Amíg ez kiderült, viszont jó frusztrált lettem, sokszor nem is volt kedvem zongorázni, és egyszer csak előkerült a kis fafurulyám, amin annak idején elkezdtem tanulni. Később kaptam egy műanyag Yamahát is, de azt már elsodorta az idő vasfoga; ehhez viszont már csak szentimentális okokból is ragaszkodtam. Mint kiderült, egész tűrhetően emlékszem még a harminc éve abbahagyott hangszerre, népdalokat legalábbis simán le tudok blattolni, és picit improvizálni is tudok.

A nagy nosztalgiázás közepette eszembe jutott, hogy én anno már elég közel álltam ahhoz, hogy altfurulyázzak; az is eszembe jutott, hogy a furulyázással a zongorázást is fel tudnám dobni egy kicsit. A munkahelyem pont utánam dobta a bónuszomat a gyedre, egy furulya pedig még mindig nem nagyon drága, szóval most két furulyám van itthon. Ha nagyon szorgalmas leszek, majd veszek egy modern szopránfurulyát is, a fa pedig marad emléknek.