Nem sokat bloggoltam ide ebben az évben — elég sokat írtam a munkahelyemre, illetve posztolgattam a kisfiam privát blogjába.
Nagyon szomorú év lett volna ez, ha nincs a kisfiam. Nem gondoltam volna, hogy belátható időn belül át kell élnem egy háborút — ami idehaza van, az pedig nem olyan borzalmas ugyan, mint a lebombázott városok látványa a szomszédban, de lesújtó, felháborító és undorító. Végleg megérett bennünk a döntés, hogy nem ebben az országban szeretnénk élni, pláne nem ebben itt szeretnénk egy gyereket felnevelni –meglátjuk, van-e a munkahelyünkben elég lehetőség ahhoz, hogy tényleg elmenjünk.
Továbbra is imádok apa lenni, érzelmileg is, intellektuálisan is a legizgalmasabb dolog, ami történt velem életemben. Fantasztikus volt látni, ahogy a Teó egy babából valódi, huncut, okos kisfiúvá változott, aki most már beszél is. Életem legjobb döntése volt gyedre menni (végül egy hónapot csúszott a dolog, szóval csak augusztusban tudtam elkezdeni) — ha tudnám valamihez hasonlítani, akkor az a nászutam Szicíliában Nicoline-nal: a gondtalan, boldog, felfedezés és egymásnak örülés korszaka ez, ahol egész nap azt csinálhatom, amit szeretnék. Az különbség, hogy ez tíz hónapig tart és részben a magyar állam fizeti. Már most rossz belegondolni, hogy egyszer vége lesz, ráadásul pont ma vagyok a felezővonalnál. Az első két hónapra még rástresszeltem valamennyire, de azóta tudom, hogy teljesen felesleges — úgysem sikerül minden úgy, ahogy szeretném, de ez nem is baj.
Meglepve tapasztaltam, hogy nem hiába tanultam népdalokat általános iskolában — nem is tudom, hasznosult-e még valami annyira a közoktatásban töltött évekből, mint az az intenzív repertoár, amit beledöngöltek a fejembe. Mindenesetre a kisfiam imádja, ha énekelek, bizonyos szituációkban kábé ez az egyetlen működő stratégia a lefoglalására. Ami még meglepőbb, hogy mennyi minden visszatért ebből a harminc éve passzív tudásbázisból.
Sikerült továbbra is fenntartani a rendszeres sportolást, idén is megvolt a 4000 km, ráadásul sokkal több futással — a gördeszkázás az egyetlen dolog, amit nehezebb megszervezni a gyerek mellett. Zongorázni is rendszeresen zongorázom, most már két, teljes hosszúságú darabnál tartok, amit én írtam, az egyiket már elő is tudom adni.
Olvasás helyett idén hangoskönyveket hallgattam, toronymagasan a kedvencem a Ride the Pink Horse volt Dorothy B. Hughes-tól. Hughes az egyik szerző, aki a film noir műfaját inspirálta — amikor jó, akkor én azért élvezem, mert erős, zsigeri érzelmeket tud nagyon hitelesen ábrázolni. Ez a kafkaian lassú regény, ami egy új-mexikói kisváros poros kis fesztiváljának néhány napja alatt játszódik, olyan, mint egy rémálom, amiből nem lehet felébredni, tele sötét hangulatokkal, a minimális cselekményhez kontextust adó flashback-ekkel és érdekes szereplőkkel.
Filmeket nem nagyon néztünk, én, tájékozódási jelleggel megnéztem pár Marvel filmet (20-30 perces adagokban), de ezek közül azért nem választanék kedvencet. Sorozatot néztünk, a Better Call Saul az utolsó évad végéig egészen jó volt — annak ellenére, hogy a Breaking Badet egyikünk sem látta.
Zenéből sokkal diverzebb évem volt az átlagosnál, kíváncsiságból meghallgattam például pár Paul McCartney albumot elejétől a végéig, sok klasszikus zenét is hallgattam — javarészt persze Teóval.
Szakmailag egészen jó évet zártam, annak ellenére, hogy arra számítottam, hogy már csak elvonszolom magam a gyedig — a végére több izgalmas projekten is dolgozhattam.
Nyaralni Szegeden voltunk, ami nagyon jól sikerült — ez volt az első igazán „családi” nyaralásunk, volt is pár apróság, amire nem gondoltunk előre, de végül mindent megoldottunk és nagyon jól sikerült. Még gördeszkáznom is sikerült Szegeden, ami nagyon jó élmény volt, bár meglepett, hogy deszkáról nézve mennyire kicsi ez a város. Aztán Nicoline szponzorálásában visszamehettem egy hosszú hétvégére is egy feminista konferenciára; ez alkalommal nem egy város széli kis nyaralóban, hanem egy 120 négyzetméteres kis lakásban húztuk meg magunkat (állítólag ez volt a legolcsóbb szállás). Szegedbe ismét beleszerettünk, most már nem is tudom, hanyadszorra voltunk ott, de most azt is megállapítottuk, hogy akár lakni is tudnánk ott.
Év végére egy nagyon különleges játékélmény volt nekem a Disco Elysium, szerintem utoljára a Blackwell-sorozat volt rám akkora hatással, mint ez az indie szerepjáték. Annak ellenére nagyon be tudott szippantani, hogy egy drogos, alkoholista, amnéziás rendőrt kell benne játszani. Egy teljesen sztoriközpontú játék, erőszak (közvetlen formában) szinte egyáltalán nincs benne, a világ, amiben játszódik, megkapó módon szürreális. Ismét megerősödtem abban a hitemben, hogy igazán különleges élményt csak indie játékoktól várhat az ember.
2023 első fele továbbra is a babavakciómmal telik majd, aztán majd nekem is meg kell tapasztalnom, milyen is az a munkába való visszatérés.