Elkerített Város

Szívesen írnám, hogy nem volt olyan vészes, meg mindenféle vagány dolgokat, de a helyzet az, hogy nagyon vészes volt. Jól éreztem magam, persze, hiszen a jó társaság meg az összetartás azért elég sokat ér, de amikor már második-harmadik órája gázoltam az ötvencentis szűz hóban, kéreggé fagyott hajjal, a bőrbakancsban szépen lassan, de biztosan gémberedő lábujjakkal, akkor azért többször megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy egy kicsit kevésbé elvakult is lehetnék. Ráadásul majdnem folyamatosan esett a fejemre a fagyott víz.

Megállni lehet, de attól csak elgémberedsz, leülni lehet, de akkor átázol, a tea szépen lassan hűl kifelé, és ha eltévedünk, akkor nagyon gyötrelmes a visszafordulás. A lábamat már csak hallomásból ismerem, hiszen amióta Királyréten belegázoltunk a vastag hóba, látni nem nagyon láttam. Az én fényképezőgépem nem olvassa a memóriakártyámat, Balu memóriakártyának két akkugenerációja is lehalt már — úgyhogy leginkább csak szóbeli vallomások állnak majd rendelkezésre, meg Kathy egy-két telefonvideója.

A Baluéktól kapott extra védőfelszerelés, extra csoki és extra kex persze sokat segít a túlélésben, de azét nem mondhatnám, hogy az út minden pillanatában egyformán magabiztos voltam. A meghitt heverészés Kathyvel a vesztegelő vonatban Kismaros felé, az nagyon luxus volt, a kisvasúton zötykölődés, a hóban hancúrozó kutyák gyerekek és havat lapátoló felnőttek nézegetése nagyon kényelmes; a hó meg nagyon mesebeli, de egy idő után egy kicsit félelmetes is.

Az agyi reset mindenesetre megvolt, nem árt néha kimenni a természetbe. Hazaértem, túléltük, most már felmelegedett, civilizált, tiszta emberként írom ezeket a sorokat. Jövő héten teljesítménytúra, hát erre kíváncsi leszek.

Az abszolút csúcspont talán a hólabda-építés volt. Már simán láttuk Nógrádot, kvázi a falu határában értünk ki egy mezőféleségre, amikor is eszembe jutott, milyen jó volt régen a Vérmezőn hólabdákat görgetni. A végére már akkor volt, hogy a fűig felszedte a havat: kíváncsi voltam, mekkorát tudok most összehozni. Végül egész jó kis mértet — kb. 60-80 centis átmérő — sikerült összehozni, és már elég nehéz volt megmozdítani is. Ahogy mentünk elfele, Balu felidézte, milyen érdkes lesz, innen már az összes hó elolvadt majd, ez a két kis hókupac még akkor is itt lesz egy rövid ideig. Letettük a névjegyünket.

It is a good day to die

Trychydts ||| 2010., január 30., 6:30 |||

Esik a csó nagy homokban,
veréb ugrál kinn a csóban.

Veréb elment az eszed?
Hisz a csó betemet!

Megyünk a Csóványosra, a legeslegjobb időt választottuk erre. Még jó, hogy nem az eső esik, mert akkor én most tuti bedobnám a törölközőt. Van bennem valami ősöreg romanticizmus, ami miatt a havat nem tartom olyan förtelmes dolognak. Mindenesetre ez érdekes lesz, ezt egészen nyugodtan elmondhatjuk. Még akkor is az lesz, ha tegnap vettem kifejezetten erre a célra új cipőt.

Mindenesetre most nem bánom, hogy lesz nálunk iránytű, amit Kathy vett nemrégiben egy hegymászóboltban. Tudta ő, hogy valamikor jóra fog az még jönni; még akkor is, ha legutoljára Alfheimben hiányolta az iránytűt a lelkem.

Nem vagyok normális, esküszöm.

Reader’s Log — Thea von Harbou: Metropolis

Trychydts ||| 2010., január 30., 0:03 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Egy nagyon nagy filmtörténeti klasszikus regényváltozatáról van szó. A regényt maga Thea von Harbou írta, aki egyben a film forgatókönyvírója is volt, a feldolgozás tehát az elképzelhető legautentikusabb. A filmből még csak részleteket láttam: egy csomó filmes tankönyv hivatkozott rá, ezért feltúrtam, amit tudtam. A Wikipediáról aztán kiderült, hogy autentikus változat ma még nem hozzáférhető, de tavaly találtak egy régi kópiát, úgyhogy van rá esély, hogy idén kapható lesz a majdnem teljes film. Felkészülésképpen elolvastam a regényt.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb könyv, amit valaha is olvastam. Először is: hihetetlenül filmszerű. Elképesztő vizualitása van, és a nyelvezete is egészen sajátosan idézi a filmes eszközöket. Bizonyos szövegrészletek mint vágóképek ismétlődnek, a leírások nagyon intenzívek, ugyanakkor ritkán szakad meg a narratíva azért, hogy a szerző bármit is elmagyarázzon régebbről — folyamatosan, a cselekményből ismerünk meg majdnem mindent.

Ami azonban ennél is fontosabb, az a hihetetlenül komplex és filozofikus gondolati tartalom. Maga a történet és az egyes jelenetek is több jelentéssíkon olvashatók, miközben a cselekmény sokszor olyan izgalmas, hogy kvázi lehetetlen letenni a könyvet. Pedig az alapszituáció önmagában nem tűnik ennyire eredetinek: van egy csodálatos város, a Metropolis, kevés számú kiválasztott mérnökkel, akik luxusban és kényelemben élnek, náluk sokszor több dolgozóval, akik a föld alatt, kegyetlen precizitással kidolgozott szállásokon, és tíz órás műszakokban robotolnak. A munkások lázadnának, hiszen állandó kizsigereltségben tengetik a napjaikat; van azonban egy közülük való lány, Maria, aki inkább a problémák forrását nem a mérnökök gonoszságában, hanem a kölcsönös meg nem értettségben látja. Ezért közvetítőt próbál keresni a mérnökök között. Ekkor szeret bele halálosan a város teljhatalmú, érzéketlen urának fia, egy kedves, szentimentális fiatalember.

Ebből persze akár még egy giccses és sablonos történet is születhetne — mi több, nem ez lenne az első eset a világirodalom történetében. Ehhez képest Thau von Harbou feldolgozásra egyszerre szól a modern társadalom (még ma is aktuális) elidegenedéséről, a szerelemről, szerelem, bűn és megbocsátás viszonyáról, a szülő-gyerek kapcsolatok mozgatórugóiról, a megbocsátás etikájáról… és akkor ezek még csak a magától értetődő értelmezések. A szerzőnek számos mondanivalója van pl. a vallásról vagy Isten fogalmáról is. A történet nagyon kompakt, nincsenek felesleges szereplők, és minden szereplőnek nagyon jól definiált szerepe van a történetben, amely egyben egy közismert archetípusnak is megfelel. Maguknak az archetípusnak az elemzése is további teret ad az elemzéseknek.

A végeredmény tényleg letehetetlen.

Győztem. Még pedig nem mást győztem le, mint önmagamat. A múltkori séta Try-vel meggyőzött arról, hogy van bennem akaraterő csak elő kéne kaparni a mélyből. Előkapartam, és ma befejeztem a suliban a félévet. Minden tárgyra megcsináltam, amit kellett, ma bevittem – ahogy a tanárral megbeszéltük – és mindent leosztályoztak. Külön örömforrás volt, hogy meg lettem dicsérve a szép munkákért. Köszi Try a támogatást, meg a kezdő lökést! Nélküled biztos nem veszek magamon erőt. :)

Reader’s Log — Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben

Trychydts ||| 2010., január 27., 6:20 |||
Kategóriák: ,

Egyik kedvenc Rejtőmet ugyan tavaly már elolvastuk Kathyvel, de most, a musical hatására megint kíváncsi lettem rá.

Rejtő regényeit — durva felosztásban — két részre lehet osztani: van, ami még ma is simán olvasható bárkinek, van, ami akkora ponyva, hogy csak rajongóknak érdemes kezükbe venni. Rejtő humora persze mindig ugyanolyan jó, falrengető és összetéveszthetetlen; a cselekmény viszont nem egyszer akkora blődség és annyira süt belőle, hogy a szerző maximum képeslapokból ismeri a helyszínt, a miliőt (ilyen pl. a legtöbb légióstörténete), amit már aligha lehet figyelmen kívül hagyni. A Vesztegzár a Grand Hotelben szerencsére az első kategóriába tartozik; noha a történet a trópusokon játszódik, a helyszín mégiscsak egy elegáns szálloda, a szereplők pedig többé-kevésbé hétköznapi emberek.

Persze a regény ettől függetlenül egy veretes, klasszikus ponyva, feszítően izgalmas, a teljes valószerűtlenség határát súroló  cselekménnyel, sok bűnüggyel, romantikával és jó sok, a fő cselekmény szempontjából lényegtelen, de a regényt mégis tovább színesítő mellékszállal, karakteres mellékszereplőkkel és mellékintrikákkal. Egy szóval: szórakoztató irodalom, amit nyilvánvalóan szórakoztatás céljából írtak. Ha valaki a regény alapján megpróbálna szállodát tervezni, aligha sikerülne neki, egy szállodában egyszerűen nincs ennyi mellékajtó, rejtekút és búvóhely, na meg az alaprajz leírása sem stimmel mindenhol. De nem is ez a lényeg, ezzel foglalkozni szőrszálhasogatás lenne. A lényeg az, hogy ez Rejtő egyik legkedvesebb és legviccesebb regénye, amelyik az első mondattól kezdve fogva tart és megnevettet.

Rejtő azért érdekes még, mert olykor azért már-már szépirodalom, amit csinál. Persze sok mindent be kell áldoznia a cselekménynek, de azért az emberi kapcsolatokról, egy-egy morális kérdésről azért csak-csak oda tud csempészni egy-két rejtett gyöngyszemet. Talán ezért van, hogy rá még ma is emlékszünk.

Reader’s Log — Oscar Wilde: A woman of no importance

Trychydts ||| 2010., január 26., 16:40 |||
Kategóriák: ,

Érdekes volt ezt a drámát a The Scarlet Letter után olvasni, mert kvázi ugyanazt a problémát elemzi (egy titkos kapcsolatból született gyerekével magárahagyott nő sorsát), még ha egy kicsit más szemszögből is. Hawthorne-nál a hangsúly a szereplők spirituális-érzelmi életének bemutatásán és a kapcsolódó morális kérdések kimerítő tárgyalásán van. Wilde ezzel szemben sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a képmutató, elutasító társadalom szatirikus bemutatására, illetve a kérdés genderszempontú megközelítésére: elsősorban arra kíváncsi, mennyiben más a nők és a férfiak helyzete egy ilyen viszonylatban.

Wilde társadalma egyszerűen amorális, akik gond nélkül szegregálják a nőket ugyanazért a szabadosságért, amit jóízű sportnak tartanak a fériak esetében. A nő egy tárgy, egy játékszer, akinek az a feladata, hogy csinos legyen, alázatos és erényes — ha pedig elcsábítják, azért egy személyben viseli a felelősséget. A dráma egy ilyen pár a szakítás után húsz évvel későbbi véletlen találkozását mutatja be. A férfi ismét megkísérel a nő fölé kerekedni: mihelyst megtudja, hogy van egy fia, rögtön jogot formál rá, és elvárja, hogy volt szeretője ehhez diszkréten asszisztáljon. Mindehhez a Wilde-korabeli angol társadalom szatirikusan ábrázolt figurái adnak hátteret: papucsférjek, kizárólag közhelyekben gondolkodni képes, üres fejű feleségek, flegma és amorális férfiak. A külső szemlélő szerepét érdekes módon egy puritán amerikai lány látja — tehát egy olyan vallási közösség tagja, amelyről a Skarlát betűből nagyon is jól tudhatjuk, hogy annak is megvannak a maga ártalmas szélsőségei.

Ismét érdemes rögzíteni, hogy angol társadalmi miliő ellenére is teljesen érthető és világos ez a darab még most is. Ha nem is ennyire látványos a nők szegregációja, ha nem is ennyire brutális a férfiak társadalmi előnye a nőkhöz képest, annak ellenére is nagyon jól tudjuk, miről van szó, és probléma nélkül be tudunk azonosítani minden egyes szereplőt. Nem olyan könnyed darab, mint a The importance of being Earnest, de ugyanolyan elegáns és ugyanolyan precíz.

Vesztegzár a Grand Hotelben (Nemzeti Színház)

Trychydts ||| 2010., január 26., 15:19 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Jópofa musical a Vesztegzár a Grand Hotelben, engem is elszórakoztatott annyira, hogy élvezzem, pedig nem vagyok egy musical-rajongó.

Azt azért szögezzük le, hogy ennek a sztorinak, ebben a formában elég kevés köze van a regényhez. A jó kis dzsuvás, húszas évekbeli ponyva-feeling pl. nem jön át belőle. Abba fordulat kell fordulat hátán, kibogozhatatlan rejtélyek, rengeteg, de mégis könnyen megjegyezhető karakter és (jelen esetben, tehát a “humoros történet” kategóriában) abszurditás minden mennyiségben. Egy ennyire sűrű cselekményt persze eleve nagyon nehéz színpadra vagy filmre adaptálni. Mindent el kellene játszani, rengeteg apró jelenet van, amihez mind színpadot kellene rendezni, és ráadásul el is veszne az állandó menekülésnek az az illúziója, amit a pörgős cselekmény olyan könnyen a könylapokra tudott varázsolni.

Így aztán a cselekményt erősen leegyszerűsítették, a bűnügyi részt is egy kicsit kompaktabbá tették, egy kicsit kevesebb a rejtély, az önvallomást tevő álgyilkos, szimplábbak a motivációk, ritkásabb a homály a szereplők háttere körül. Kevesebb a rendőr is: Elder egyszerre játssza az (igazi) idiótát és a talpraesett, gyakorlatias gondolkodázású, sima modorú felügyelőt. Ami visszamarad, az eredeti formájában nyilván teljesen érdektelen lenne, ezért elég erősen ráerősítenek a romantikus szálra: vanplátói szerelem, van femme fatale által szőtt érdekszerelem (nb. nekem a Bánfalvi Eszter zseniális játékával meg- és átformált Odette Defleur volt a legeredetibb, legérdekesebb és legizgalmasabb az egész darabban) és van klasszikus-romantikus egymára találás. A bűnügyek rejtélye ezekhez képest  teljesen érdektelen, egyszerűen nem derül ki elég dolog és a nyomozásnak nincs elég fordulata ahhoz, hogy a néző is átélhesse a rejtélyt, a gyilkosság hátterében meghúzódó tragédiákat.

Ami még átjön és ami tulajdonképpen elég szépen elviszi a hátán az egész musicalt, az a szituációs humor. A luxushotelben tartott vesztegzár gondolata érthető is, magától kínálja a szatíra lehetőségét, amit elég szépen ki is aknáznak. Amúgy ez az a hely, ahol még a leginkább visszanyúlnak Rejtőhöz — aki valamennyi regényében zseniálisan rá tudott érezni, hogyan viselkedik az átlagember stresszhelyzetben.

A jelmezek elég jók, a díszletek sokkal kevésbé. Volt egy olyan érzésem, hogy egyszerűen nem használták ki a Nemzetiben rejlő technikai lehetőségeket. Mivel a regény cselekményében kulcsszerepe van annak, hogy a főhős ide-oda cikázik a hotelban, azt gondoltam, élnek majd a lehetőséggel, hogy a színpad terét is rengetegféleképpen fel lehet osztani. Sajnos ez nagyon ritkán történt meg, így elég sok idő elhúzódott a jelenetváltásokkal.

A darab lezárása sem rossz, noha nem is száz százalékos — ez a nagy, nyílt színi leleplezés nem igazán illett ebbe a kanyargós történetbe, megindokolva sem volt és nem is túl meggyőző. A végére azért még jut egy kis kavarás, amin kuncogni is lehet, és eléggé Rejtős is lett.

Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … Mindig könnyebb feladni … úgyhogy csak azért sem adom fel!

Hip-hip hurrá! Try a zseniális Linux guru. Meghajlok ubuntui kínlódásai előtt, hogy Ubuntu benszülött népét megértenie, és megszelidíteni sikerült. Sokan harminc másodperc után feladják, de ő a végsőkig kitartott… és igen! Megérte! Mert neki sikerült!

Ne adja fel! Try-nek sikerült… Önnek mért ne sikerülne? Ubuntu, a kihívások földje… (ha egy kis kalandra vágyik)

Linux, so far, so good (?)

Trychydts ||| 2010., január 25., 1:06 |||

Működik a mobilnet. 54 óra szívás, idegeskedés, dokumentáció-olvasás, sámántánc, rengeteg megaláztatás, csúszás-mászás árán, de ha ezt a postot el tudjátok olvasni, akkor tényleg, működik jelen percben.

Virágokat az öltözőbe kérem, aprópénzt nem fogadok el, ahogy általánosban mondottuk volt.

Reader’s Log — Nathaniel Hawthorne: The Scarlet Letter

Trychydts ||| 2010., január 24., 21:45 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Jókai amerikai kortársának regényéről van szó — az érzelmek intenzitásán, a jellemrajzokon ez mindenképpen meglátszik.

A címben szereplő skarlát betűt (ami az adultery, vagyis házasságtörés kezdőbetűje) egy Hester Pryne nevű, fiatal angol nő viseli, életre szóló büntetésként. Férje előtt érkezett ugyanis az Újvilágba, egy puritán kolóniába, míg egyszer csak gyereke születik — ráadásul nem hajlandó elárulni, hogy ki a bűntársa; aki szintén nem leplezi le magát. Hallgatásával Hester örökre és végleg megbélyegzi magát ebben a rigid és képmutató közösségben.

A regény központi témája bűn és bűnhődés. Mikor jár jobban az ember — ha eltitkolja a bűnét vagy ha felvállalva azt, akár az igazságtalanul kemény következményeket is várja? A hamarosan feltűnő férjnek mi lenne a kötelessége? A megbocsátás, az elhatárolódás, a bosszúállás? Mind a mai napig érdekes és aktuális kérdések ezek — és bár a regény nyelvezete, angolsága elég nehéz, a megközelítésmódja nagyon is modern. A környezet, a kolonizáció korabeli Újvilág alig jelenik meg a regényben, a hangsúly abszolút a jellemzrajzokon, a morális konfliktusok részletes és precíz ábrázolásán van. A cselekmény is ezen konfliktusok alakulása, bonyolódása, feloldása körül forog — ehhez képes figyelemreméltó, hogy a könyv letehetetlenül izgalmas.

Sssz szerint a filmfeldolgozás is nagyon jó; most már biztos, hogy megnézem.

Nagyon vicces arcok ezek a gyerekformák. Először is az én családomban mindig én voltam a legkisebb. Tehát a lehetősége annak, hogy kicsikkel együtt legyek kábé a nullával volt egyenlő, így hát itt vagyok huszoniksz évesen, és körülbelül annyira értek a gyerekekhez mint csecsemő az atomfizikához. Szóval nem igazán. Tulajdonképpen remekül látszik hogy teljesen más az elképzelésük a világról, mint a felnőtteknek. Egy gigászi fantáziavilágban élik napjaikat, saját kis törvényeikkel, és csak az a mázlim, hogy kvázi felnőttként ugyanezt csinálom én is, tehát valamilyen szinten könnyedén tudok azonosulni velük. De mivel sosem volt a közelemben gyerek, akin kitapasztalhattam volna mit hogyan merre meddig, ezért kicsit olyan félelmetesek is.

Igen, félelmetesek :). Szóval valahogy úgy érzem magam, amikor egy gyerekkel foglalkozom mintha egy tök sötét labirintusból keresném a kiutat. Szerencsére a gyerekek szemmel láthatóan nem így éreznek az irányomban. Ezt egyrészt a sítáborokban vettem észre, amikor végzős gimnazistaként minden kölyök rajtam lógott, de hát ez ugye egy évben egy hetet jelentett. Aztán jött a suliban a hospitálás. Először az oviba mentünk. Ott kapásból egy maroknyi rajongó táborom akadt. A megfelelő pillanatot kiválasztva egyenként osontak hozzám a gyerekek, hogy csokival, cukorral és egyebekkel halmozzanak el. Na ezen akkor jót nevettem. Bár akkoriban még a szivárvány minden színében játszó rasztafrizurámra fogtam az irányoban mutatott nagyfokú gyerekszimpátiát. Aztán pár héttel később az általános iskolában folytattuk a hospitálást, ahol egy egész csapat rajongótáborom akadt. Itt tudtam meg, hogy hasonlítok Csacska Angyalra. Tulajdonképpen most utánanéztem, és van benne valami. Én is úgy vigyorgok mindig, mint a tejbetök.

Aztán megismertem Try-t és hirtelen rögtön két új csiponyák akadt, akiken gyakorolhattam. Hát náluk is sikert arattam. Eleinte ugyan félve méregettek, de aztán elég rövid idő alatt megtört a jég. Miután ellettem nevezve napocskának, már kellően magabiztosnak éreztem magam gyerekhódítói pozíciómban. Az meg hogy ellesem Try-től hogy ő hogy viselkedik a picikkel nagyon sokat segít abban, hogy fejlesszem magam ilyen téren. Aztán most itt van Christopher Prücsök, aki minden léttező alkalmat megragadott hogy a lakás legkülönbözőbb pontjaira ráncigáljon. Szerintem kölcsönösen élveztük egymás társaságát. Azt kell hogy mondjaam sokat tanulok Christophertől. Pl. hogy nem is fontos hogy egy játéknak különösebben értelme legyen, van konkrét folyamata. Majd mi értelmet adunk neki a magunk módján. De azért akkor tényleg meghatódtam, amikor az általam épített favárat nem szétrombolta, hanem csodálattal nézte. Pedig én igazán biztattam hogy rombolja le. Aztán, amikor búcsúzásnál majdnem elsírta magát, hát akkor aztán már tényleg végleg meghatódtam.

Imádom azt a kis prücsköt. Egy tünemény. Szóval tényleg lehet bennem valami, amit a gyerekek vonzónak találnak, és én ennek azért örülök különösképpen, mert így nagyságrendekkel könnyebb legyűrni az irántuk érzett félelmeimet és inkompetenciámat.

Olyan ez a Linux, hogy mindig megmagyarázza. Sose ő a hülye :). Most is csak arról volt szó, hogy az USB-stickek először mass storage device-ként láthatók, hogy aztán amikor Windows alatt feltelepítettük a drivert, akkor onnantól kezdve egy kötetleválasztás vagy egy speciális vezérőlód segítségével mindig átváltja modem üzemmódba. Így aztán nem volt más teendőm, mint telepíteni egy usb_modeswitch nevű programot, amely ezt Linux alatt is megcsinálja. Ez nyilván egy átlagfelhasználónak — l. édesanyám — is nyilván tök magától értetődő, nem is értem, miért kellett ezen bosszankodnom. Most már rendben felismeri a modemet, csatlakozik is a hálózathoz, éppen csak adatforgalmat nem engedélyez. Gondolom, az majd egy másik hasonló trükk eredménye lesz.

Voltunk a húgoméknál karácsonyozni. Christopher Prücsök most már teljesen rá van kattanva Kathyre, húzza magával mindehová, vele intéztet magának DVD-t,  vele kotortatja ki a felhúzhatós autót a konyhaszekrény alól, együtt mosnak fel és az ő általa épített tornyot nem rombolja szét, szemben pl. az enyémmel vagy a szüleiével. Szerintem Kathy arca gyerekkódban valami nagyon bizalomgerjesztőt és szimpatikusat jelent, mert megfigyeltem, hogy nem csak Christopher Prücsöknek jött be hasonlóképpen.

Édesanyám bablevest főzött, így nála is tettünk egy kört. Ebből eszembe jutott, hogy én már elég régen meg akarom mutatni Kathynek a Balu-féle böjtös bablevest, úgyhogy szerintem majd arra is sort kerítünk hamarosan.

Ezzel el is telt a nap, ilyen apróságokra, mint olvasás, készülés a jövő hét utáni héten esedékes játékra, takarítás stb. már nem volt időm. Úgy látszik, bizonyos oprendszerek nem annyira családbarátak.

Kathy már csak nevet rajtam, miközben megértően simogatja a buksi fejemet. Már megint ott tartok, hogy Linux-fórumokat olvasgatok, cikkeket turkálok fel valami teljesen hétköznapi dolog eléréséhez, nevesül, hogy a modem, amit eddig csak bedugtam és működött, most valahogy magára találjon. Ez az, amit szerintem soha nem fogok megérteni, hogy miért kell ez, miért nem lehet, hogy valami egyszerűen működjön vagy ha nem akkor ne a sötétben kelljen ezer irányba tapogatni, hanem legyen egy normális diagnosztikai protokoll. Ráadásul a magyar fórumok sem nem segítenek, se nem érthetőek, amit keveset megértettem a problémámból, azt azért tudom, mert tudok angolul. Azt hiszem ez az, ami miatt a Linux mégiscsak egy geek játékszer marad még egy darabig. Minden működik, kivéve, amikor nem, mert akkor sötétség van, reménytelenség, huszonötezer féle megoldás a huszonötezer verzióra, ami kijött az elmúlt két évben, de nekem nyilván valami speciális problémám van, ami egy huszonötezer-egyedik megoldást generál majd, ha egyáltalán.

A legirritálóbb a dologban az, hogy én nem lennék rest fizetni sem a működő megoldásért és majdnem mindegy nekem, hogy az oprendszerért fizetek vagy a supportért. De Magyarországon persze ez sincs, pláne nem felelős formában. (Aki vitte már a számítógépét szervizbe, az tudja, miről beszélek.) Persze support alatt nem azt értem, hogy némi technoblablát kapok arra, hogy miért kell egy másik, tízezer forintokba kerülő eszközt megvennem, hanem azt, hogy bedugom a plug and play modememet és az plug and play modemkétn viselkedik, és nem pedig a beépített read-only drive tartalmát jeleníti meg (ami egyébként a Windowsos szoftvert tartalmazza). Úgyhogy nem arról van szó, hogy én ingyenesen szeretném azt, ami a Windowsnál pénzbe kerül; én egyszerűen használni szeretném a gépemet, anélkül, hogy arra menne el az időm, hogy keresek, keresek, keresek és keresek a fórumokban, inkompetens emberek sértegetéseit nyelem le, és azon görcsölök, hogy hogyan fogok nethez jutni legközelebb, amikor nem lesz működő wifi a közelemben, miközben havonta fizetek ezért a szolgáltatásért.

Ma voltam először egyedül Petiéknél, tulajdonképpen munkaügyben, de aztán kedvesen ottmarasztaltak még egy darabig. Petiékben azt szeretem, hogy bizonyos értelemben ők a legfelnőttebb ismerőseim. Ha más ismerőseimhez megyek (vagy haza) úgy érzem magam, mint amikor még fiatalkorunkban jártunk át egymáshoz vagy amikor meglátogattam valakit a koleszben. Petiék lakása részben édesanyám lakására emlékeztet, részben meg azokra a helyekre, ahová még gyerekként jártam családi programok keretében. Petiék úgy is viselkednek, mint a felnőttek, úgy beszélnek, mint a felnőttek, rend van a lakásukban, fényképek vannak a polcokon,  egy gyerek van a kisszobában. A gyerek amúgy hihetetlenül aranyos, csendes és szép. Amikor mentem el, bekukucskáltam hozzá, éppen aludt, és egy kicsit mocorgott álmában, épp csak egy nagyon kicsit helyezkedett, olyan nagyon szép és emberi gesztus volt. Peti állítólag megpróbálta neki megtanítani, hogy “Trychydts”, amit külön értékeltem. Igen nagy részben az akadálymentes honlapokról beszélgettünk, kaptam pár érdekes tippet — mindig érdekes látni, hogy azok az emberek, akikkel együtt kezdtem dolgozni a Nyúznál, azok mennyire kompetensek lettek egy-egy témában. Ráadásul Petit nem érdekli a Linux, 30 másodperc próbálkozás után képes volt feladni anno. Nehéz szavakba önteni, mennyire megnyugtatóan hat mindez az ember idegeire egy-egy szombat délutánon (ezúton is kösz mindenért), amely már így is túl volt telítve izgalmakkal.

Reggel ugye piacon voltam, ami persze nem akkora durranás, ráadásul most már abszolút rutinszerűen édesanyámmal vásárolok, így ha kifogyok az ötletekből, általában hozzá szoktam fordulni. A heti menü megtervezése rendszerint ott helyben történik meg, én meg igyekszem úgy rendezni a dolgokat, hogy lehetőleg ne mindig ugyanazt együk. Kifejezetten újítani viszonylag ritkán szoktam, de most azért már van akkora repertoárunk, hogy csak két-háromhavonta rotálódjanak a melósabb dolgok. (Kathy pl. elég gyakran eszik morzsás-tejfölös valamit de ez aligha számít jobban, mint az én sajtom. Baluék meg elég jól rászoktattak az alma-sajt kombináció fogyasztására, sőt, a póréhagymára is.) Előtte-utána megszereltem édesanyám DVD-lejátszóját, mert nem volt rajta hang; feltelepítettem egy DVD lejátszót a laptopjára is, mert a Media Player ugyebár nem játszik le DVD-t automatikusan. (Íme egy példa arra, hogy működik a Windows. Van egy hibaüzenet, az ember rákeres, feltesz egy programot és működik minden. A felteendő programokból meg válogatni lehet, nem nagyítóval keresgélni.)

Utána hazajöttem, épp csak szusszantam egy kicsit, felpumpáltam a vérnyomásomat a Linuxszal, ilyenek, aztán húztam Petiékhez, akiktől nagyon békés és kiegyensúlyozott állapotban mentem tovább az Europarkba, Kathyvel összefutni. Kathy extravagáns, ferdre frufruval fogadott, szerintem egészen jól áll neki. Lezavartuk legfontosabb bevásárlásaimat, majd a héten negyedszer is egy hídon mentem haza. Este valami hihetetlenül bekómáltam, kábé éfélig aludtam, ezért kukorékolok ilyen későn. Csak annyi időre keltem fel, hogy begyűjtsem legfontosabb kudarcélményeimet Linux-ügyben.

Jó éjszakát, én mára unmountolom magam.

Nem voltam ezerszázalékosan elégedett az XP-vel a netbookon, gondoltam, feltelepítem az Ubuntut. Alapból fel voltam készülve némi szívásra, hiszen eddig már többször próbáltam Linuxra váltani, mindhiába, valahol mindig elvéreztem.

Na lényeg a lényeg, tovább tartott megtalálnom azt a gombot, amivel feljött az a menü, amiben kiválasztható volt, hogy a memóriakártyáról bootoljon, mint a rendszer teljes telepítése, és rögtön volt net, OpenOffice, GIMP, még több tucat szoftver kép és hang. A mobilnetemet nem tudom, megeszi-e, de most nem találom a laptopom tokját, amiben benne van a modem.

És gyorsabb is, mint az XP, tulajdonképpen ez a lényeg. Az XP azért ott maradt a másik kártyán, hátha kell még.

Utólagos szerkesztés: a mobilnetemet lehet, hogy nem fogja megenni. Na pf.

Általános működésielv

Kathy Zoei Torrance ||| 2010., január 21., 18:03 |||

Nos, amennyire szar volt a tegnapi napom, ez a mai annyival egész biztosan jobb volt. Lassan hozzászokhatnék hogy ez egyszerűen az Univerzum törvénye.

Kamilla kamilla… bűzbomba…

Kathy Zoei Torrance ||| 2010., január 21., 15:52 |||

Ma kamillával borogattam az arcom a melóhelyen. A munkatársak szimata kifogástalan, mert amikor mondjuk Red Bull-t iszom, akkor mindig megkérdezik hogy mi ez a pálinkaszag, amikor pedig a szokásos baracklevemet, akkor állandóan valami citromos cucc után szaglásznak. Ezt viszont most mégis csak én érzem, egész nap – amióta felmerült bennem a kamillás borogatás akkor még egész racionálisnak tűnő ötlete – és valami undorítóan émelyítően roszullevős fullasztó szaga van. Fogtam egy tea filtert, leforráztam, papírzsepibe raktam és kész a borogatás. Jól is esett az arcomnak, de a borogatás már a kukában, én meg egyszerűen bűzlök. És ez inkább hasonlit valami rodhadó komposztált cuccra, mint egy friss tavaszi kamilla mezőére… haza megyek, és megfürdöm… elviselhetetlen. Fúj! Marad a jégakku legközelebbre.

Ha a tegnapi napot csak úgy átugorjuk nem kapok sikítófrászt én sem. Valahogy tegnapig csak gyülekeztek a felhők a fejem fölött, de estére kitört az égszakadás földindulás, úgyhogy úgy döntöttünk Try-vel, hogy egy séta a szomszédos lakótelepen talán helyre tesz. Hát jobban is lettem attól, hogy kiszellőztettem a fejem. Igazán nem panaszkodom, megérte. Valahogy azt a lakótelepet sétálásra találták ki. Hangulatos nagyon. A koffeinnel meg átmenetileg leállok, meg Try szerint amiatt vagyok ilyen frusztroid, meg feszült. Csak szépen fokozatosan… :) mindenesetre mától megint meló, úgyhogy kiwi túladagolástól nem kell tartanom. Azért jó buli volt a héten mindennap bemenni Tryhez ebédre. Az mindig jó buli.

Hát ha volt nyálas, eltaknyolt nap, akkor ez a mai az volt. Az ég olyan szürkésbarna volt, délután fél háromkor már sötét volt, a munkahelyemen a Kathys ebédig is, utána is rengeteg idő telt el, viszonylag kevés értelmes dolgot csináltam, a munka sem ízlett.

Itthon forró, tojásos omlett, ez volt mondjuk a #1 dolog, ami elkezdte feldobni a napomat, aztán egy kis soron kívüli esti séta, ez is meglepően jól esett. Legyen ez a #2. Aztán, #3, kaptam egy övet. Még valahogy segített túlélni a napot a Scarlet Letter, amit ugye most olvasok, és egyelőre rettenetesen élvezek, bár a XIX. századi angol az már az én nyelvtudásomon is átnyúlik helyenként.  (Vagy egyszerűen csak a szerző ilyen, Scherlock Holmest végül is egészen jól értem.)

Magnumot nézegettünk, most annyira ez sem ízlett, pedig örülök, hogy Peti polcán végre sikerült rábukkannom erre a sorozatra, kb. olyan volt ez nekem, mint a Impossible Mission, amiből gyerekkoromban nem tudtam eleget játszani.

Zenéről és ebédekről

Trychydts ||| 2010., január 19., 22:48 |||

Nemrég linkeltem nektek Eva Cassidyt, erre kiderült, hogy a múltkor édesanyámmal őt hallgattuk végig kétszer édesanyámmal, miközben bútort szereltünk. Édesanyámnak ugyanis a közelmúltban igen jelentős bútorszerelnivalója akadt, amiben jelentősebb szerepem volt a szokottnál. Bútort szerelni amúgy ritkán nagy buli, most is sikerült eljutnom arra a pontra, amikor tudtam, hogy ezekből az alkatrészekből fizikai képtelenség összerakni egy kihúzhatós kanapét, ugyanakkor persze azt is tudtam, hogy nincs igazam. Végül persze minden megoldódott.

Kathy megint bejár hozzám ebédelni. Újabban elég sok szabadnapja van, és ilyenkor előfordul, hogy bejön. Ez igazán remek dolog; köztudomású, hogy a hivatalnokok napjának fénypontja amúgy is az ebéd, de ez duplán igaz, ha azt a menyasszonyunkkal költhetjük el. Utána kávézunk is és lassanként a kollégáimnak is bemutatom.

Új playlistet raktam magamnak össze utazáshoz — ezekre a zenékre szoktam kalandot tervezni. Most benne van a Grand Duel, de az a rész is a Kill Billből, amikor Beatrix Kiddo motorossisakban a fején elmondja Sophie-nak, hogy miért hagyta meg az életét. Nekem ez az egyik kedvenc jelenetem a két filmből. Remekül van megkomponálva, és Uma Thurman is a legeslegjobbat hozza magából. Ez a halk, erőltetett nyugalmú suttogás az, amiben a legeslegjobb.

As I said before I’ll allow you to keep your wicked life for two reasons.

And the second reason is… So you can tell him, in person, everything that happened here tonight. I want him to witness the extent of my mercy by witnessing your deformed body. I want you to tell him all the information you’ve just told me.
I want him to know, what I know. I want him to know, I want him to know. And I want them all to know… They’ll all soon be… As dead… As O-Ren…

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site