Jópofa musical a Vesztegzár a Grand Hotelben, engem is elszórakoztatott annyira, hogy élvezzem, pedig nem vagyok egy musical-rajongó.
Azt azért szögezzük le, hogy ennek a sztorinak, ebben a formában elég kevés köze van a regényhez. A jó kis dzsuvás, húszas évekbeli ponyva-feeling pl. nem jön át belőle. Abba fordulat kell fordulat hátán, kibogozhatatlan rejtélyek, rengeteg, de mégis könnyen megjegyezhető karakter és (jelen esetben, tehát a „humoros történet” kategóriában) abszurditás minden mennyiségben. Egy ennyire sűrű cselekményt persze eleve nagyon nehéz színpadra vagy filmre adaptálni. Mindent el kellene játszani, rengeteg apró jelenet van, amihez mind színpadot kellene rendezni, és ráadásul el is veszne az állandó menekülésnek az az illúziója, amit a pörgős cselekmény olyan könnyen a könylapokra tudott varázsolni.
Így aztán a cselekményt erősen leegyszerűsítették, a bűnügyi részt is egy kicsit kompaktabbá tették, egy kicsit kevesebb a rejtély, az önvallomást tevő álgyilkos, szimplábbak a motivációk, ritkásabb a homály a szereplők háttere körül. Kevesebb a rendőr is: Elder egyszerre játssza az (igazi) idiótát és a talpraesett, gyakorlatias gondolkodázású, sima modorú felügyelőt. Ami visszamarad, az eredeti formájában nyilván teljesen érdektelen lenne, ezért elég erősen ráerősítenek a romantikus szálra: vanplátói szerelem, van femme fatale által szőtt érdekszerelem (nb. nekem a Bánfalvi Eszter zseniális játékával meg- és átformált Odette Defleur volt a legeredetibb, legérdekesebb és legizgalmasabb az egész darabban) és van klasszikus-romantikus egymára találás. A bűnügyek rejtélye ezekhez képest teljesen érdektelen, egyszerűen nem derül ki elég dolog és a nyomozásnak nincs elég fordulata ahhoz, hogy a néző is átélhesse a rejtélyt, a gyilkosság hátterében meghúzódó tragédiákat.
Ami még átjön és ami tulajdonképpen elég szépen elviszi a hátán az egész musicalt, az a szituációs humor. A luxushotelben tartott vesztegzár gondolata érthető is, magától kínálja a szatíra lehetőségét, amit elég szépen ki is aknáznak. Amúgy ez az a hely, ahol még a leginkább visszanyúlnak Rejtőhöz — aki valamennyi regényében zseniálisan rá tudott érezni, hogyan viselkedik az átlagember stresszhelyzetben.
A jelmezek elég jók, a díszletek sokkal kevésbé. Volt egy olyan érzésem, hogy egyszerűen nem használták ki a Nemzetiben rejlő technikai lehetőségeket. Mivel a regény cselekményében kulcsszerepe van annak, hogy a főhős ide-oda cikázik a hotelban, azt gondoltam, élnek majd a lehetőséggel, hogy a színpad terét is rengetegféleképpen fel lehet osztani. Sajnos ez nagyon ritkán történt meg, így elég sok idő elhúzódott a jelenetváltásokkal.
A darab lezárása sem rossz, noha nem is száz százalékos — ez a nagy, nyílt színi leleplezés nem igazán illett ebbe a kanyargós történetbe, megindokolva sem volt és nem is túl meggyőző. A végére azért még jut egy kis kavarás, amin kuncogni is lehet, és eléggé Rejtős is lett.