Egyik kedvenc Rejtőmet ugyan tavaly már elolvastuk Kathyvel, de most, a musical hatására megint kíváncsi lettem rá.

Rejtő regényeit — durva felosztásban — két részre lehet osztani: van, ami még ma is simán olvasható bárkinek, van, ami akkora ponyva, hogy csak rajongóknak érdemes kezükbe venni. Rejtő humora persze mindig ugyanolyan jó, falrengető és összetéveszthetetlen; a cselekmény viszont nem egyszer akkora blődség és annyira süt belőle, hogy a szerző maximum képeslapokból ismeri a helyszínt, a miliőt (ilyen pl. a legtöbb légióstörténete), amit már aligha lehet figyelmen kívül hagyni. A Vesztegzár a Grand Hotelben szerencsére az első kategóriába tartozik; noha a történet a trópusokon játszódik, a helyszín mégiscsak egy elegáns szálloda, a szereplők pedig többé-kevésbé hétköznapi emberek.

Persze a regény ettől függetlenül egy veretes, klasszikus ponyva, feszítően izgalmas, a teljes valószerűtlenség határát súroló  cselekménnyel, sok bűnüggyel, romantikával és jó sok, a fő cselekmény szempontjából lényegtelen, de a regényt mégis tovább színesítő mellékszállal, karakteres mellékszereplőkkel és mellékintrikákkal. Egy szóval: szórakoztató irodalom, amit nyilvánvalóan szórakoztatás céljából írtak. Ha valaki a regény alapján megpróbálna szállodát tervezni, aligha sikerülne neki, egy szállodában egyszerűen nincs ennyi mellékajtó, rejtekút és búvóhely, na meg az alaprajz leírása sem stimmel mindenhol. De nem is ez a lényeg, ezzel foglalkozni szőrszálhasogatás lenne. A lényeg az, hogy ez Rejtő egyik legkedvesebb és legviccesebb regénye, amelyik az első mondattól kezdve fogva tart és megnevettet.

Rejtő azért érdekes még, mert olykor azért már-már szépirodalom, amit csinál. Persze sok mindent be kell áldoznia a cselekménynek, de azért az emberi kapcsolatokról, egy-egy morális kérdésről azért csak-csak oda tud csempészni egy-két rejtett gyöngyszemet. Talán ezért van, hogy rá még ma is emlékszünk.