Halálkeringő

Trychydts | | | 2010., január 19., 21:12 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Végre, végre, végre. Egy normális, magyar, szórakoztató film, ami nem vígjáték. Egy thriller, a kishelyszínes, zsúfolt, kicsit groteszk formából, feszes cselekményszállal, klasszikus de nem kiszámítható fordulatokkal. A rossz magyar hagyományokkal ellentétben nincs hozzácelluxozva a mosthoz, időtlennek nevezhető felállás, kicsit szürreális, de azért érthető díszletek, kevés szereplő. A bekokózott, terhes rendőrnő felbéred, itt-ott egy véres ruhadarab, véres kés, nem emlékszik semmire, tíz év távollét után beállít a szintén detektív apa, akinek fontos mondandója van. Holott amit Elza leginkább kívánna, az pár óra egyedüllét.

Dobó Kata tényleg színésznő lett, Kern András még mindig színész — tulajdonképpen kettejük játékából áll a film, rajtuk kívül csak egy-két mellékszereplő van. Az operatőrmunka gyönyörű és nagyon szuggesszív, némileg utal is az amerikai párhuzamokra. A zene jó, egyedi és a hangulathoz is illik.

Nem a formabontás csimborasszója, és megértem, hogy nem döntöget nézőcsúcsokat, kicsit féltem, hogy valami gagyizmus lesz, elvégre a magyar thriller, az még nem egy túlzottan bejáratott márka. Ugyanakkor mindenkit biztatnék, hogy menjen, vegyen jegyet és nézze meg. Mert részemről jöhetne még egy pár ilyen.

Reader’s Log — Stanisław Lem: A nyomozás

Trychydts | | | 2010., január 16., 23:46 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

(Stanlisław Lem teljes science-fiction univerzuma,IV. kötet, Szukits Kiadó.)

A Lem-összkiadás negyedik könyvében olvastam. A rejtélyes, természetfelettinek tűnő események utáni megfeszített nyomozások történetét elbeszélő történetek közé illeszkedik ez a regény is. A rendőrség egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy Anglia egy jól körülhatárolható térségében egyszer csak elkezdenek mozogni a hullák. Egyszer csak egy kicsit, aztán szabályosan el is tűnnek a hullák, rendszerint valamilyen ruhával együtt, miközben a statisztikai analízis kimutatja, hogy mindezt kísérteties jelenségek övezik:  mindig csak ködben fordul ez elő, mindig van a környéken egy kimúlófélben levő háziállat, ráadásul a jelenségek földrajzi elhelyezkedése is teljesen szabályszerű.

Aki olvasta a Szénanáthát vagy a Pirx pilóta kalandjait, az azért sejtheti, hogy mi zajlik a háttérben. Ami viszont nagyon is megkülönbözteti ezektől, hogy itt még totálisabb az elképzelhetetlenül komplex valóságnak kiszolgáltatott ember zavara; a nyomozást irányító nyomozót még éjjel sem hagyják magára a rejtélyes hangok, zörejek és álmok.

Reader’s log — Mark Twain: How to Tell a Story and Other Essays

Trychydts | | | 2010., január 16., 23:38 | | | Kategóriák: ,

Jól hangzott a címe, gondoltam, elolvasom, mit tud mondani Mark Twain a történetmesélésről. Saját definíciója szerint az amerikai stílusú, humoros történetek elbeszéléséhez ad kulcsot. Maximum inkább egy-két tippet, ez a szöveg alighanem csak a maga korában élt igazán.

A kötet második írása igazából szóra sem érdemes, valami kis röcögés a telepátiáról.

A harmadik novella viszont igazi kis gyöngyszem, az első részben lefektetett elvek remek példázata, egy igazi, ellenállhatatlanul humoros történet, mesteri narrációval.

Sítalpakon

kzt | | | 2010., január 16., 15:42 | | |

Apa reggel értem jött, hogy elvigyen az Hervisbe túracipőt venni nekem névnapomra. Én csakhamar meg is találtam a számomra legtökéletesebb példányt szépen a kosárba helyeztem miközben már javában a sífelszerelés szekcióval szemezgettem. Mivel apa még cipőket próbált jeleztem neki, hogy szétnézek. Talán hiba volt. Nagy hiba.

Amint bekerültem a sífelszerelések bűvkörébe magával ragadott a régi sítáboros érzés. A mellkasom szorítani kezdett, nekem pedig folyamatosan nyelnem kellett mert kiszáradt a torkom. Azta! Le sem tudtam venni a szememet a szebbnél szebb cuccokról. Ó egy csodás sídzseki… ööö… csak fel próbálom. Csak ezt az egyet. Na, persze nem telt el öt perc, én pedig már talpig sícuccban álltam ott a Hervis közepén, és ha nem jön nekem valaki a kosarával esküszöm azt hiszem hogy a Mýton vagyok, és épp az év első lecsúszásához készülődöm.

Hat éven keresztül jártam síelni 12 éves korom óta. Épp sulit váltottam, és ott mondták hogy sítábort szervez az iskola. Beíratták velünk az ellenőrzőnkbe, otthon odaadtam, erre legnagyobb meglepetésemre anya kvázi kijelenti hogyha van kedvem menni menjünk. Mi? Hogy? He? Nem is értettem… mi közöm a síeléshez? Soha nem síeltem… ja, oké! Persze! Menjünk! Rögtön beismertem hogy a sítábornak két nagy előnye kapásból van. Egy: az ember egy hétig lóghat a suliból igazoltan. Kettő: még pedig nem másért, hanem azért hogy szórakozzon. Ki ne akarna sítáborba menni?! Én tuti akarok. Egy hónappal később már a Čertovica aljában vertem a fejem a jégbe, hogy második napja ott vagyunk, nekem mért nem megy az a nyamvadt hóeke…?! Aztán 4 évvel később, már gimnazistaként, de még mindig a jól bevált, jól megszokott bandával síeltem, de akkor már én tanítottam a kicsiknek a hóekét, és valahogy már inkább szervezőként tartottak számon mint egy kiránduló gyerekként. Aztán vége lett… a síelésnek… a banda széthullot, én pedig soha többet nem síeltem azóta sem. Pedig imádom! Megőrülök érte!

Try: menjünk síelni!
Én: de mi lesz angliával?
Try: gondolom az nem opció, hogy én angliába megyek, te meg síelni…
Én: tulajdonképpen szerintem ez egy elég jó kompromisszum…

Hát itt tartunk most. Én síelős társaságot keresek, akikkel síelni mehetek, ő pedig Anglia. Ha ezt komolyan gondoljuk, akkor én most kezdek izgatott lenni :).

Mese a sztrájk alól

Trychydts | | | 2010., január 15., 22:28 | | |

1 Trackback

A sztrájk, az engem sem érint túlságosan, munkába úgy járok, ahogy eddig is: metróval, aztán át a hídon gyalog. Amúgy is szeretek gyalogolni, ha csak lehet, zenét hallgatok ilyenkor meg gondolkodom, szóval nem elvesztegetett idő semmiképpen sem. A minap el kellett mennem a Csalogány utcába a melóhelyről: kétszer sem kellett végighallgatnom a lassabb számokból álló D&D playlistemet és már oda is értem.

Elég nyögvenyelős hét volt ez a mostani a munkahelyen; voltak napok, amikor egészen keveset tudtam aludni, ami azért eléggé rányomta a bélyegét a hétköznapokra is; elég sokat késtem, amit túlórázással igyekeztem pótolni. Ismét együtt kellett dolgoznom egy olyan csapattal, akivel nem nagyon szeretek, de végül egész jól kezeltem mindent és nem is hagyok magam előtt túl sok ellapátolni valót.

Hosszas szervezgetés után végre elmentünk Petiékhez gyereknézőbe. Nagyon aranyos, nagyon pici, nagyon csendes és nagyon hasonlít a mamájára — körülbelül így tudnám összegezni a benyomásokat. Hallgatva édesanyám tanácsára, vittünk neki pelenkát. Dumálgattunk, nevettünk nagyokat, utána a sztrájkra való tekintettel hazafuvaroztam mindenkit — algit Zuglóba, Baluékat Gödre. Nem is volt baj, mert másnap, amikor Balázshoz mentünk szerepjátékozni, az Egyirányú Pokol közepén álló varázslótoronyba, ahol csak negyedik meg hatodik emelet van, ötödik nincs, akkor nem nagyon tudtam bemutatni, milyen a vidám sofőrarcom.

A szerepjátékozás amúgy egészen jól sikerült, leszámíva persze, hogy mindenféle késések, és a késések mérséklésére kieszelt fuvarozás miatt jóval kevesebb időnk volt a szokottnál. Balázs viszont egészen jó pizzát rendelt — még ha nem is a kedvenc márkám volt, de azért egészen jól lecsúszott. Tanulságként jegyezzük meg, hogy sokkal több innivalót kell vinni legközelebb.

Állítólag túl sok olvasónaplót írok, kitúrom velük mások sokkal fontosabb bejegyzéseit. Az egyetlen funkció, amit tényleg és fundamentálisan hiányolok a WordPressből, hogy nem lehet egy gombnyomással és a szekresztőfelületből eldönteni, hogy egy bejegyzés főoldalra kerüljön-e vagy sem. Most pedig nincs kedvem elkezdeni programozgatni. Egy másodpercig átfutott az agyamon, hogy talán érdemes lenne külön blogot indítani erre, de aztán eszembe jutott, hogy végül is épp nemrég döntöttem úgy, hogy mivel amúgy sem az olvasottságot célzom meg, ezért nem érdemes külön blogot vezetgetni mindenről, hiszen nekem nyilván az a kényelmes, ha egy helyen gyűlnek életem dolgai. Úgyhogy a megoldás: tessék gyorsabban élni, mint ahogy én olvasok. Tekintettel arra, hogy mostanában azért tényleg csak az üresjáratokban tudok olvasni, ez igazán nem egy teljesíthetetlen kérés.

Ugyan viszonylag ritkán szoktam ilyet csinálni, de most hadd szúrjak be ide egy Youtube-videót, az egyik nagyon kedves számom női feldolgozásával.

Reader’s Log — Oscar Wilde: The importance of being Earnest

Trychydts | | | 2010., január 15., 22:01 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Második Oscar Wilde-nak olyasmit választottam, amit már olvastam korábban, de akkor, amikor még nem bírtam az angolt olyan igazán magabiztosan. Most tényleg sokkal jobban értettem, jobban át is jött a lényeg.

Teljesen banális szerelmi történet, teljesen banális szereplőkkel, de éppen ez a lényeg. Hazudozós, gátlástalan úrifiúk, jól nevelt, jól képzett, de teljesen üresfejű arisztokrata lányok; a társadalmi konvenciók totális bűvöletében élő középkorú hölgyek alkotják a palettát, akik ennek megfelelően csak azért szerethetők egy kicsit, mert teljesen egyformán selejt mindegyikük. Emberi tartás ugyan nincs bennük, de annyi sütnivalójuk sincs, hogy igazán rosszindulatúak legyenek: kis hazugságokkal teszik kényelmesebbé az életüket, belezúgnak egymásba, aztán próbálják a dolgot valahogy házassággá realizálni. Kinek pénze nincs, kinek neve, de sok kétségünk egy percig sincs afelől, hogy végül minden rendeződik.

Mindenki szépen beszél, udvariasan és választékosan — ami csak azért vicces, mert a látványos társalgási panelek mögött az esetek nagy részében nincs érdemi tartalom. Hőseink akár teljesen mást is mondhatnának, akár teljesen másba is beleszerethetnének ugyanilyen halálosan, akkor sem változna érdemben semmi. A humor forrását amúgy részben az adja, hogy mindenki igen szellemesen tud rávilágítani arra, mennyire nullák a körülötte állók; miközben saját jelentéktelenségét abszolút nem látja.

Remek darab, és időtlen is — még ha tele is van a Wilde-korabeli társadalom etikettjére és társadalmi normáira való utalásokkal, némi fazonigazítással akár ma is előadható lenne.

Reader’s log — Oscar Wilde: The Canterwille Ghost

Trychydts | | | 2010., január 15., 19:26 | | | Kategóriák: ,

Eszembe jutott, hogy ha már van könyvolvasóm, akkor egy kis Oscar Wilde-ot is olvashatnék, végül is, amit eddig olvastam tőle, az mind tetszett és ő az egyik kedvenc idézet-forrásom. A canterwille-i kísértetet még csak Hahota-képregényfeldolgozásban olvastam, ennek megfellelően mondjuk olyan húsz-huszonegy éve. (Amúgy ez volt az első rendesen illusztrált könyv, amit elolvastam a Kindle-ön.)

Nos, ezúttal határozottan sajnáltam, hogy még ilyen silány képregényekre is egészen jól emlékszem még ennyi év távlatából is. Noha persze nem egy szellemi mélyszántás ez a könyv, azért nem is egy Ludas Matyi stílusban megrajzolt képregény, és elég sok energiám elment arra, hogy megpróbálom felülírni a régi benyomásaimat. Mert amúgy egy elég zseniális elegye az amerikai és az angol arisztokrácia szatírájának, egy kísértethistória-paródiának és egy megható és romantikus történetnek. Persze olvasatja magát is elég rendesen.

Ettől függetlenül ez nem az Oscar Wilde, amitől még 2009-ben is eldobja az agyát az ember, bár gondolom, pl. a Pixar némi agymunkával egészen jó kis animációt készíthetne belőle.

Akit a sztrájk nem zavar…

kzt | | | 2010., január 14., 9:23 | | |

Örülök, hogy sikerül újból és újból felülmúlnom a saját hülyeségemet. Három nap alatt sikerült, három különböző kabátban mennem dolgozni, és persze a lakáskulcsom mindig az előző nap viselt kabát zsebében lapult. Tehát első nap még simán ment minden, második nap a mekiben vártam meg míg Try hazaér, és beenged, tegnap pedig már csak rezignáltam konstatáltam a tényt, majd pötyögtem egy sms-t Try-nek mindenféle magyarázkodás nélkül, hogy a melóhelye felé tartok, úgyhogy készítsen be nekem egy kiwis kappucsínót.

Üllői útnál leszállok, szépen felsétálok a villamos megállóba, ránézek a tömegre, elnevetem magam, és már indulok is gyalog a Petőfi híd felé. Szórakozzanak a… köhm.. köhm… szóval, aki olyan hülye hogy a megállóban képes várakozni egy villamosra, amire úgysem fér fel, vagy ha mégis, akkor is jó eséllyel papírvékonyra préselve fog majd leszállni. Hát köszönöm szépen, a két kis lábacskám elég olajozottan működik még, az idő csodás – legalább +1 fok van -, a budapesti este pedig mindig magával ragadó. Így indulok el a híd felé széles vigyorral az arcomon. A vigyor egyre szélesebb, én pedig valahogy abnormálisan elégedett vagyok. Csak később jövök rá, hogy a fura mosolyt az arcomra a körutat ellepő járókelőarzenál csalja, én meg közben arra gondolok, hogy mennyire kényelmesek vagyunk, és most a fagyi vissza nyal. A séta pedig kifejezetten jól esik. Egyszerűen élvezem.

Az est külön romantikája, hogy Try-vel pont a híd közepén találkozunk, ahol ünnepélyes keretek között átnyújtja nekem a barna papírzacskóba csomagolt rendelt kiwis itókám, és ha már ennyire romantikus a pillanat és a hely, és a város fényei így körbevilágítanak minket, akkor éppen ideális minden ahhoz hogy átnyújtsa nekem a névnapi ajándékomat is, aminek természetesen nagyon megörülök :).

2010. eddig pont olyan szép mint amilyennek megálmodtam. Vagy lehet hogy csak én vagyok ennyire pozitív személyiség – a lényegen ez mit sem változtat :).

Reader’s log — P. G. Wodehouse: Death at the Excelsior

Trychydts | | | 2010., január 12., 19:52 | | | Kategóriák: ,

A hét novellát tartalmazó kis gyűjteményből mindössze a Jeeves-történeteket ismertem — úgy látszik, a Wodehouse-novelláknak sem csak egy, kanonizált kiadása van. Ezeken kívül a címadó detektívtörténet van benne (egy meglepően ügyes megkonstruált gyilkossági rejtéllyel a rengeteg röhögés mellé), egy londoni alvilágban játszódó kis szösszenet egy lúzer és elég antipatikus zsebes főszereplésével, két Reggie Pepper (Bertie Wooster kicsit csavarosabb és Jeeves-mentes változatba) történet, valamint egy nagyon üdítő romantikus kis balgaság, amiben megtudjuk, ha egy férfi igazán szerelmes, még a vegetarianizmustól sem riad vissza.

Wodehouse szerencsére mindig remek fordításokban jelenik meg magyarul; angolul azonban még jobb. Wodehouse egy valódi stilisztikai zseni, összeszámolni is nehéz lenne, hányféle stílusban tud megszólalni. Minden szereplőjének saját jellegzetes fordulatai, saját szókincse, saját stílusa van, így Wodehouse-t olvasni nyelvgyakorlásnak és -tanulásnak sem utolsó.

Elég jól sikerült kis gyűjtemény, ha nem várjuk, hogy hogy hosszan kanyarogjanak és bonyolódjanak a cselekményszálak, akkor érdemes ezt is begyűjteni. A nem-Jeeves történetek amúgy szerintem még meg sem jelentek magyarul, rajongóknak tehát újdonságértéke is lehet.

Reader’s log — Békés Pál: A kétbalkezes varázsló

Trychydts | | | 2010., január 12., 19:48 | | | Kategóriák: ,

Gyerekkoromban olvastam ezt a könyvet, egy későn kibontott ajándék volt a karácsonyfa alatt. Nem nagyon tudtam vele mit kezdeni a borító alapján… aztán belelapoztam és folyamatosan röhögtem, amíg le nem tettem. Már akkor is hihetetlenül gyorsan be tudtam termelni, pedig akkor még bőven 100 oldal/óra alatt volt az átlagos olvasási sebességem.

Elég régen megfogadtam már, hogy soha többet nem írom le azt a gagyizmust, amely ráadásul már közhellyé is silányodott, miszerint „a gyerekek élvezik a történetet, a felnőttek meg nevetnek a nekik szánt poénokon”. A mesekönyveket felnőttek írják, maximum tehát arról van szó, hogy ez egy olyan könyv, amit gyerekek is élvezhetnek. (Amúgy sem veszek majd olyan könyvet a gyerekemnek, amit én nem élvezek maradéktalanul.) Ez a könyv tehát abszolút ilyen.

Fitzhuber Dongó egy pocsék varázsló, ráadásul még a rádióamatőr tansárkánnyal is összebalhézott elsős korában, nem csoda hát, ha az ugyancsak rádióamatőr Varázsdarázs részben szolidaritásból, részben a kétbalkezességnek szólóan neki osztja ki az elképesztő legrosszabb állást, egy lakótelepi varázslói pozíciót. Szerencsétlen alak egy darabig csak búslakodik egy szál magában az irodában, aztán meglát egy kék pizsamás kisfiút búslakodni az egyik ablakban.

Jó kis fordulatos történet kerekedik ki mindebből, érdekes és jellegzetes szereplőkkel, valódi lakótelepi feelinggel: érdekes módon ez utóbbi alig változott valamit az elmúlt két évtizedben. Lehet izgulni, apróságok is át vannak gondolva, a hatéves kisfiúnak pl. nem egy huszonhat, hanem egy ugyancsak hat éves királylányt kell megmentenie (ugyebár mindketten a legkisebbek) stb.

Most én vettem meg ezt a könyvet nyolc éves unokaöcsémnek; most, hogy újraolvastam, nyugodt lelkiismerettel hajtom le a fejem a kispárnára.

Reader’s Log — Jókai Mór: Névtelen vár

Trychydts | | | 2010., január 12., 0:54 | | | Kategóriák: ,

Még jócskán tavaly kezdtem el olvasni ezt a könyvet, aztán olyan szinten elkezdtek szívni a szereplők, hogy nem bírtam elviselni a stresszt és feszültséget. Most viszont nagy cselesen befejeztem. Azon Jókaik egyike, amelyek nem voltak meg a nagymamámtól jó érzékkel lenyúlt sorozatban; jó sok évvel ezelőtt láttam viszont párszor fél-negyed részt a sorozatból, még a Kék Golyó utácban.

Kellemes volt olvasni, mert szerencsére nem az a nagyon vadromantikus Jókaik közé tartozott, ahol minden helyszín és esemény egzotikus, minden szereplő a végsőkig felfokozottan szélsésőséges. Egy elég izgalmasan és színesen megírt történelmi regény, hitelesen ábrázolt magyarországi eseményekkel, francia háttérrel, királylányszöktetéssel és -bújtatással, kis tizenkilencedik századi feelinggel és érdekes mellékszereplőkkel színesítve.

Régen sok Jókait olvastam és tudom, hogy van, amelyikhez komoly elkötelezettség kell; ehhez nem kell, ez valahogy nem porosodott meg.

Színvonal

kzt | | | 2010., január 11., 23:26 | | |

Algival szeretünk magasröptű beszélgetéseket folytatni (remélem nem bánja, hogy kiteszem :D)

22:25 Algi: milyen összeesküvéselméletet?
22:26 én: hehe titok :D
Algi: ahhoz képest jó nagy dobra vered
én: világuralomra török :)
épp dolgozom a részleteken
Algi: és milyen sokáig megálltam, hogy megkérdezzem
én: és milyen jól tetted, hős vagy
22:27 Algi: ugye
én: ezért téged öllek meg utoljára :)
Algi: szuper

Half life 2

Trychydts | | | 2010., január 10., 21:32 | | | Kategóriák:

Amekkora csalódás volt a Half life, annyira élveztem a második részt, amit algitól kaptam ajándékba. Mintha egy filmet néztem volna, annyira érdekes is volt meg annyira magába is szippantott. Elkezdődött azzal, hogy megérkeztem egy pályaudvarra, és utána teljesen logikusan, erőltetés nélkül következtek az események. A teljesen lineáris sztori linearitását sem éreztem korlátozásnak, egyszerűen érdekelt, mi fog történni a későbbiekben. A karakter is jobban meg volt alapozva, kicsit hihetőbb volt, hogy hogy történhet meg mindez, mint legutóbb.

A helyszínek nagyon szépen kidolgozottak és gyönyörűek. Csak egy idő után jöttem rá, hogy ténylegesen telik az idő — na persze csak az epizódok előrehaladásával, nem valóságosan. Ez is elég sokat hozzátesz a realitás-érzékhez.

Maga a sztori nagy többségében elég jól tetszett, bár többféle műfaj is ötvözve van és messze nem rajongok mindegyikért egyformán. A zombihorror pl. egy kicsit nagyobb stresszt jelentett az optimálisnál, a nagyon nehéz, többszereplős csatáknál egy kicsit többször kellett szünetet tartanom, de összességében véve jól csúszott az egész játék.

Nekem elég sokat jelentett, hogy soha nem kellett walkthrough-t olvasnom, ami elég ritkán fordul velem elő. Rendszerint elég hamar befrusztrál, hogy nem jövök rá a szarva közt a tőgye típusú megoldásokra, de itt rendszerint elég volt egy kicsit logikusan  megvizsgálni a helyzetet és rájöttem, mit kell tenni.

Neki is láttam az Episode 1-nak, algi jól beijesztett, hogy baromi nehéz lesz.

Furcsa szombat

Trychydts | | | 2010., január 10., 1:12 | | |

Némi kis hardverfejlesztést hajtottam végre, és volt „némi” gondom a hanggal. Visszajöttek a régi szép idők, amikor életemben először szembesültem azzal, édesanyám 32 MByte-os IBM-jének újratelepítése közeben, hogy olyan is van a világon, hogy driver. Hát most sem jött be egyik tiszta megoldás sem, egyre sötétebb trükkökhöz kellett folyamodnom, egyre jobban szégyelltem magam, egyre mélyebbre kapirgáltam, de most szól a hang. És fut a próbaverziós vírus- és kémprogramkereső, mert épp csak az utcasarokra nem álltam ki audiodriverért.

Elég szomorú okból utaztunk el édesanyámmal, de maga az út a körülményekhez képest elég derűsre sikerült. Édesanyám kissé szétszórt mostanában — de azért nagyon aranyos, sőt, ma még aranyosabb volt, mint általában szokott. Egész jól fogadta, amikor kiderült, hogy tényleg rosszul emlékszik a rendszámára; újdonság volt neki, hogy McDonald’s-ban nem lehet kártyával fizetni, lemaradt a joghurtos müzliről, és csak azért találtunk ki Székesfehérvárról, mert a navigátor igazán elemében volt.

Zöldbabot főzött nekem, nagyon finom, könnyű rántással. Kaptam citoromos joghurtot, illetve még egy nagy üveg szőlős Schweppest is becsempésztem a kosárba. Utána jöttem haza, mostam, mosogattam, rendet raktam, számítógépet szereltem, most pedig elégedett vagyok, még ha némi lelkifurdalás árán is. Elvis Presley hétvége volt valamelyik kereskedelmi rádión, elfilóztunk a sztárok halhatatlanságán is.

Amúgy se vírus, se spyware, a digitális istenek most az egyszer félrenéztek a kedvemért.

Reader’s log — James De Mille: A Strange Manuscript Found in a Copper Cylinder

Trychydts | | | 2010., január 08., 19:45 | | | Kategóriák: ,

Olvastam, hogy Lem Fürdőkádban talált kéziratának is ez a regény ihlette. Gondoltam, elolvasom.

Egy meglehetősen tipikus tizenkilencedik századi kalandregény, Antarktiszra vetődött hajótöröttel, őshüllőkkel benépesített világgal, és egy elég nyomasztó disztópiával. Az ide vetődött emberekből álló civilizáció ugyanis az önmegtagadásra és a halálimádatra épül — a hajótörött elsőtisztnek ebben a környezetben kell valahogy helyt állnia és életben maradnia. Ebben abszolút nem segít neki a tizenkilencedik századra olyannyira jellemző erkölcsi abszolultizmus és intolerancia, a fehér ember fensőbbrendűségébe vetett, igen magas hit. Manapság alighanem már egy elsőéves kultúrantropológus hallgató is jobban eligazodna. A főszereplő, Adam More viszont újra meg újra szó szerint képtelen ellenállni annak, hogy más kultúrkörben felnőtt emberek magánügyeibe beleavatkozzon, saját erkölcsi mércéje által vezettetve önkényesen gázoljon bele szent szokásokba stb.

A kidolgozott társadalomkép kezdetben abszurdan igénytelennek és inkoherensnek tűnik. Szépen lassan aztán kiderül, hogy inkább egy szatíráról van szó — csak éppen elég nehéz megszokni, ahogy a politikai szatíra keveredik a fő cselekményszálul szolgáló, vadromantikus szerelmi történettel. Mindennek egy háttértörténet ad keretet: néhány hajókázó gentleman megtalálja More kéziratát, és azt felolvassák egymásnak, miközben időről időre megvitatják az elhangzottakat paleontológiai, antropológiai, filológiai és stilisztikai szempontból. Kicsit szájabarágós ez így, de legalább segít távolságot tartani a helyenként ugyancsak nyomasztó történettől.

Reader’s log — Stanislaw Lem: Pirx pilóta kalandjai

Trychydts | | | 2010., január 08., 13:39 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

A mostanában megjelengető Lem-összesből olvastam el ezt is. Tekintettel arra, hogy Lem sem igazán rajongott ezekért a történetekért, szerintem nekem sem kell strapálnom azzal, hogy mentegessem a menthetetlent. Főleg, hogy itt még mentő körülmények sincsenek, hiszen egy évben jelent meg a számomra abszolút korszakalkotó az Úr hangjával.

Gondolati mélységben sehol nincs a kettő: amúgy két kedvenc témája közül — az ember helye az univerzumban és a mesterséges intelligencia — a Pirx pilóta kalandjai (javarészt) az utóbbiról szól. Látszólag űrhajóstörténetek ezek, persze egy jóval földhözragadtabb megközelítéssel: a történetek java része tuti a Naprendszerben körül játszódik valahol. Amúgy Pirx halála a másik nagy kedvencemben a Kudarcban is meg van említve, Pirx írja alá a Kudarc hősének diplomáját; a két kötet tehát kontextust képez egymáshoz, ami hasznos lehet, ha mind a kettőt olvastuk.

A történetek színvonala sajnos elég hullámzó — kicsit mintha könnyedebre próbálta volna venni a történeteket, de ez nem igazán sikerült; az esetek többségében a főhős abszolút nem plasztikus figura, kábé annyira hiteles, amennyire Columbo valószerű rendőr. Mintha lennének kisebb bogarai, de mindent észrevesz, mindent kikövetkeztet, soha nem téved és soha nem kell szégyenkeznie semmi miatt. Egy-két történet kifejezetten lapos; ugyanakkor vannak nagyon drámaiak és meghatóak is. Néha az volt az érzésem, hogy a világ sincs olyan hézagmentesre összehegesztve, mint ahogy azt Lemtől megszokhattuk. Néhol egy kicsit sablonosak a megoldások, pár dolog több novellában is visszaköszön és más regényekben is alkalmazott megoldások is jól kivehetőek. Ez így, ebben a formában egy kicsit ciki. Lem például szemlátomást imádja a sok, egymástól független körülmény összekapcsolódásából eredő váratlan és látványos és rejtélyes balesetekeket. Ami viszont meglepő egyszer, kicsit már csalódást keltő kétszer és határozottan előre látható harmadszor.

Az összehasonlítás elég természetesen adódik Asimov nagy klasszikusával, az Én, a robottal is: ott is emberek és mesterséges értelmek kapcsolata az elsődleges téma. Itt kevesebb a szentimentalizmus, egy kicsit szigorúbb a tudományosság, az ember egy kicsit magányosabb az Univerzumban, jobban rá van utalva a robotokra, akik egyébként sokkal gépszerűbbek, sokkal kevésbé mutatnak emberi vonásokat, mint Asimov teremtményei.

Nehéz lenne bárkinek is ajánlani; az összesben úgyis benne van, eget-földet rengető katarzisra, mesteri történetszövésre vagy nagy ívű problémákra ne számítson senki.

Az én szilveszterem!

kzt | | | 2010., január 08., 10:48 | | |

Try után szinte már nem is érdemes a szilveszterről hosszan nyilatkoznom. Azért én is mesélgetek egy kicsit, csak hogy az én szemszögemből is lássuk picit a szilveszterünket.

Szóval az elindulás egy hatalmas toporzékolással kezdődött, ami később valami hallatlanul csodálatos belenyugvásba, végül már-már komikus kabarévá vált. Gyönyörű folyamata volt a felismerésnek, hogy ‘a’ szor sok átmérőjű gömb, nem fér át ‘a’ átmérőjű háromszögön. Miközben mégis kiviteleztük a lehetetlen, és ideiglenesen át- vagy legalábbis betuszkoltuk rajta, amit lehet. Drága egyetlen Suzukim alapjáraton is egy girhes macskára emlékeztet, na most ezt a girhes macskát nézzük málhás lónak, és rögtön érezni fogjuk a helyzet abszurditását. Tehát terv szerint felvettük Chloét, aztán Algit és szépen bepréseltük őket a kocsiba. Ekkor éreztük hogy nem stimmel, aminek stimmelnie kéne, és ekkor már sokadik kört futottam le Baluval telefonon, hogy higgyen nekem és fogadja el amit mondok (hogy nem férünk be, és náluk megbeszéljük mi legyen az új terv), de az istennek nem akart kötélnek állni – közben Try a balomról utasítgatott sajátos stílusában hogy oltsam le a fickót keményen, de én Baluval ha pisztolyt szegeznek a fejemhez akkor sem tudok ordibálni olyan gyámoltalan. Szóval jeleztem, hogy képtelent kér tőlem, így szépen befordultunk a legközelebbi Mc Donald’s-ba hogy higgadtan számot vessünk a leutazási lehetőségekről.

Vagy 5 tervet végigpörgettünk (szerencsére a szerepjátékokból fakadóan elég összecsiszolt banda lettünk, ha problémamegoldásról van szó), így Try zseniális terve nyert. Noha még mindig nem láttam magam előtt hogy Csabi  hogy fog beférni a robbanásveszélyig megpakolt kocsiba, és esküszöm Try arca is lefagyott, amikor hátranézett, hogy szemügyre vegye az Algi és Chloé közti helyet (ahol egy Chihuahua talán még elfért volna, ha össze húzza magát), ám az univerzum mellettünk állt, az idő és tér megnövekedett így máris kényelmesen utazhattunk le Gödre a többiekhez immáron legújabb útitársunk, Csabi társaságában. Lent aztán osztottunk szoroztunk, és végül A és B csapatra váltunk. A lányok maradtak, és amíg a fiúkat Try leszállította a szálláshelyre, addig mi fecsegtünk meg Váratlan utazást néztünk. Közben jól lenyúltam Balu vitorlástankönyvét, Chloéval meg konstatáltuk, hogy Baluék otthonának van egy olyan klassz feelingje, mintha az ember valójában egy erdő közepén lakna elszigetelve. Ez én mindig is nagyon csíptem. Aztán szemeztem egy sort Balu gigantikus hátizsákjával, és mivel vannak pillanataim, amikor én egy elmebeteg önigazoló szuperhősnek képzelem magam, amikor Try visszatért, és kezdtünk bepakolni ragaszkodtam hozzá, hogy Balu több mint 20 kilós túrahátizsákját,  én pakolhassam be a kocsiba. Hát ilyet sem éreztem még. Ha felveszel egy hátizsákot és nehéz, azt nehéznek érzed. De miután felvettem Balu hátizsákját nehézséget nem éreztem, csak azt hogy a gravitációval valami nem stimmel, mert a lábaim belemélyedtek a betonba az összes többi testrészemmel együtt. Komoly koncentrációt igényelt hogy a több mint 20 kilós zsákot a 50 kilómmal ellensúlyozni tudjam. Volt néhány bizonytalan pillanatom, amikor úgy éreztem hogy egy hajszál választ el attól, hogy egy hátán fetrengő kapálódzó katicabogárrá változzak, de ez utóbbit sikerült megúsznom, és szépen becuccoltunk mindent a kocsiba, és már húztunk is le a többiekhez. Félúton mozgósítottuk a fiúkat, hogy izzítsák be konyhatündér áramköreiket, mert éhesek vagyunk, tehát mire odaérünk terített asztallal és meleg étellel várjanak bennünket. Hallottunk némi bizonytalankodást a háttérből a virslifőzés bonyolultságairól, de titkon reméltük hogy azért csak sikerül kivitelezni a lehetetlent. Mire megérkeztünk a teríték kész volt. Algi jó háziasszonyhoz méltóan invitált, és ugrált bennünket körül, és amikor elénk tették a virslivel teli fazekat, igyekeztem méltányolni a teljesítményt, és benntartani a kitörőfélben lévő röhögőgörcsöt. Mindenesetre ennyire szét főtt virslikkel én még életemben nem találkoztam. De javukra legyen írva, hogy a drazsévá főtt virslik íze nagyságrenddel volt jobb, mint az egybenmaradtaké. Minden elismerésem a fiúké!

Aztán szépen nekiláttuk a játéknak, miután elkészült az első adag forraltbor (gyorsan el is fogyott). Lassan kitapasztaltuk a faműködésű kályha rejtelmeit is, és alkalmanként abban is gyönyörködhettünk, ahogy Balu csillogó szemekkel szikrát csihol a tőlem kapott tűzgyújtó magnéziumos bigyóval (én is kipróbáltam, tényleg jó móka :)). A  játék sokáig tartott, játék alatt pedig alkohol-moratórium volt, amit a banda nem is viselt nehezen. Alkalmanként ugyan csurrant cseppen némi gin-tonik vagy forraltbor, de következményektől nem kellett tartani. A játék olajozottan ment. E maratoni alkalommal két egész kalanddal is kapásból meggyürkőztünk ránk egyáltalán nem jellemző sikeres végkimenetellel – így sikerélményektől elalélva pezseghettünk át az újévbe. Hál istennek csak BB édes pezsgő volt. Ez Zsó és az én kedvencem is. Nálam top favorit, mert talán ez az egy alkoholtartalmú ital, amelyet csapvízhez hasonlóan vagyok képes inni. Egyszerűen imádom. No persze az ittas állapot elkerülésével. Berúgás nem volt, de szilveszter után lényegesen kedélyesebb hangulatban folytatódott a játék, mindaddig, amíg el nem kezdődtek a fáradtság első jeleinek megnyilatkozásai. Például hülyeséget hülyeségre kezdtünk halmozni, és amikor a lovak már vonatok voltak megszólalt a takarodó kürtje, és mindenki aludni tért.

A házban az volt a szép, hogy ahhoz hogy eljuss a zuhanyzóba, vécébe illetve nem utolsó sorban a konyhába  – ami társasági életünk szalonja volt – keresztül kell menned a szobánkon, amiben mi laktunk, vagy alternatív megoldásként a verandán. Ám valamiért a másik szoba lakói a veranda helyett a szobánkat preferálták, így sikerült felváltva végigmorognunk Chloéval a reggelt. A koronát pedig az az agyvelőtkaparászó hang tette fel a reggeli ébredésre, amikor Try elhatározta, hogy kitakarítja a kályhát, ami az éjszaka folyamán minden létező fát felzabált, tehát nyilván szükség volt erre… végül feladtuk a küzdelmet, és kitántorogtunk mi is a központba. Ezután gyors reggeli, és már készültünk is hogy újult erővel hódítsuk meg a Börzsöny csúcsait. Balu, kedves túraszervezőnk kiadta, hogy melyik jelet kövessük, valamint szavát adta Trynek hogy négy órára pontban itthon leszünk. Azért voltunk páran, akik ettől függetlenül nem bíztak semmit a véletlenre. Nálam pl. volt telefon, és iránytű, Csabi pedig a zseblámpáját rakta el. Nem mintha nem bíznék Baluban, végülis eddig csak egyszer voltam vele túrázni, és akkor is köhm… kvázi eltévedtünk vagy mi… vagyis inkább nem tévedtünk el, mert odakerültünk ahova akartunk, de hogy semmiféle jelzést nem követtünk az hótzicher.

Mindenesetre a túra első szakaszában, egy jó meredeken kapaszkodtunk fel a csúcsra nem kevés ideig. A szívem majd kiugrott a helyéről, de a friss levegő, és a kellemes hűvösen meleg idő annyira felpörgetett hogy képtelen voltam abbahagyni a menetelést. Chloé végig a sarkamban volt, a többiek lemaradtak. Alkalmanként meg meg álltunk, hogy bevárjuk őket, ilyenkor kifújtuk magunkat, aztán amikor beértek folytattuk tovább az erőltetett menetet (ilyenek vagyunk mi: szadisták). Egészen varázslatos élmény volt mindkettőnk számára az erdei séta. Az asszociációnk mindenesetre rendesen szinkronban volt. Téli erős táj, köveket moha, a fák csupaszak, az ösvényt néhol hídtalan köveken átugrálós patak keresztezi. A nap néha átvilágít a felhők között, a lábaink körül köd tekereg. Valami csiklandozó bizsergés futott végig rajtam a talpamtól a fejem búbjáig, miközben a szám mosolyra húzódott. Mint a játékban – gondoltuk Chloéval. Olyan mintha a karaktereink lennénk. Ennek fényében mértem az Ability módosítóimat a továbbiakban. Hegynek fölfelé kiderült, hogy a condicíóm megállja a helyét. Csabi fel is vetette a teljesítménytúra gondolatát, ami alaposan be is fészkelte magát az agyamba. Azóta itthon már le is zsíroztunk egy dátumot. Aztán a csúcson kicsit megpihentünk, ettünk ittunk. Chloéval kipróbáltuk Balu aszútörkölyével mixelt teát. Jól esett. Ekkor kezdtük el érezni a csípős hideget, úgyhogy alaposan bebugyolálva folytattuk az utunkat.

Kicsit könnyűnek éreztem a túrát, úgyhogy lekönyörögtem Baluról a hátizsákját. Ezután minden adandó alkalommal kijelentette, hogy a következő kereszteződésnél cserélünk, és visszaadom neki, de én valahogy sosem vettem észre a kereszteződéseket. Végül meglehetősen frusztrálttá vált a fiú, amiért nem kapja vissza a zsákját, és akkor azt hitte majd erőszakkal eltudja venni tőlem, de egyrészt a dexteritym is elég magas, másrészt a segítség! segítség! sikoltozásom meghallgatásra talált, és Try egy bátor mozdulattal földre vetette az engem letámadó Balut. Így a táska végül nálam maradt. Közben Balu kiselőadást tartott nekem a vitorlázás rejtelmeiről, és mibenlétéről. Anekdotáztunk is egy sort. Elmondta milyen lehetőségek vannak a jogsi letételére, aztán amikor délután Balázs is megjött és vele is beszéltem egy sort erről, és rájöttem hogy a két srác közel sem ugyanazt mondja. Mindegy. Majd összerakom a mozaiklapokat. Szóval a túra legnagyobb megdöbbenésünkre 15:59 perckor ért véget (Balu minden elismerésem a tiéd!), még végszóra keresztük gázoltunk a túra közben oly sokszor átugrált patakon, élvezettel cuppogtam hazáig, bepörögve attól, hogy még még még akarok menni… azt hiszem ezt hívják kilométerhiánynak. Otthon aztán szépen megebédeltük az előző este közös erővel felépített lencselevest, és délutáni sziesztát rendeltünk el Balázs várható megérkezéséig. Baluék eltűntek a szobájukban, Try a Kindlejével foglalatoskodott addig mi négyen a szalonban fecsegtünk. Miután Balázs csatlakozott hozzánk kezdődött az újabb RPG parti. Immáron visszatalálva önmagunkhoz, jóval kevesebb sikerélménnyel, ellenben jóval több izgalommal, és alapos tervezgetéssel.

Az éjszaka ott ért véget amikor hajnali három körül, ismét volt valakinek egy durva elszólása. Csak kár hogy én még nem voltam fáradt. Továbbá, mivel állati jól éreztem magam, és szinte összerázkódtam a gondolattól hogy másnap hazamegyünk, úgy döntöttem az alvást hagyhatom akár otthonra is. Amíg a többiek lefeküdtek aludni, én kényelmesen begubóztam a kandalló elé egy könyvvel. Időnként megetettem némi fahasábbal a tűzet, majd mielőtt hat körül elmentem volna lefeküdni, még ráraktam az összes maradék fát. Így a tűz végre kitartott reggelig, a kaparászás pedig elmaradt. Reggel furán szarul voltam. A hangom bár selymesen simogató és dögösen mély volt, mégis éreztem hogy ez így nem klappol. Étvágyam nem volt, így tehát Chloéval karöltve néhány adag gin-tonikkal kezdtük a napot. Aztán a játék folytatódott még az eddigieknél is döcögősebben. Mígnem Try felállt, és közölte velünk, hogy reméli nem bánjuk, ha ő olvas egyet az ágyban, amíg mi ötletelünk. Nem bántuk. És mivel volt egy epizód előtte, amikor nekem borult el az agyam, és nyúltam végig az ágyon, elismételtettem a többiekkel a lemaradt dolgokat. Nem volt ötltem. Pokolian irritált. Végül megmentettem az önbecsülésemet azzal, hogy kiderítettük hogy a Try által készített alaprajz hiányos, és értelmezhetetlen. Aztán miután tisztáztunk a valódi felépítést rögtön sziporkázni kezdtünk. Végül egy óra alatt összesziporkáztunk egy zseniális tervet, aminek kivitelezése az elkövetkezendő fél percet is igénybe vette Try számára. Nos, itt hagytuk abba a mesét, és láttunk neki a pakolásnak, hogy Balázzsal kiegészülve immáron kényelmesen hazafurikázzunk két kocsival. A szilveszteri három napunk ezzel véget is ért, én pedig azóta is csak sajnálni tudom, mert nekem ez rövidebb volt a rövidebbnél – nyilván azért mert marhára jól éreztem magam. Kábé azóta próbálom beérni magam.

Tegnap este Kattánál voltam, hogy lemérjen tetőtől talpig. Úton hazafelé az évben először éreztem hogy beértem magam testileg, lelkileg és végre összeállnak a puzzle darabkáim. Szilveszter körül valahol elveszíthettem néhány órát (nyilván a sok nemalvásnak köszönhetően), ezt most sikerült behozni. Végre agyilag is rendesen működöm, ami annyit tesz, hogy megint tudok logikusan gondolkozni, és megint több jó ötletem van, mint rossz. Visszatért a varázserőm, je.

Amúgy azt azért sajnáltam hogy nem nyitottunk aranyköpések könyvet, mert volt néhány akkora beszólás hogy nem tudtam mikor kapok levegőt legközelebb.

Chloé képben van megint

Chloe | | | 2010., január 06., 21:03 | | |

A mai nap folyamán sikerült egy három perces telefonbeszélgetést lefolytatnom egy cég ügyvezetőjével (ügyfelünk), nevezzük Zsolt-nak. A napokban többször beszéltem vele, így nem lepődtem meg, amikor felvettem a kagylót, és a megszokott stílusban és hangon köszönt, hogy: „hello, Zsolt vagyok, azért hívlak, mert….”. Az általa felhozott téma is épp aktuális volt, pénzügyes programunkban lévő egyik probléma megoldása miatt hívott fel, hogy segítsen. Egy kicsit meg is lepődtem, hogy miért ilyen segítőkész. Azt viszont tudtam, hogy beszéltünk már erről a dologról vele, ők már megoldották, meg amúgy is laza a fazon, szóval úgy voltam vele, hogy ha ennyire szeretne segíteni, akkor nem tiltakozok. Még viccelődtem is vele (mivel mostanában a saját cégén belül szinte mindenfeladatot ő csinál), hogy: „na mi van, mostantól te lettél a programozó is?”
Aztán elkezdett dolgozni a problémán, le is tettük a telefont. Csak nem hagyott azonban nyugodni, hogy miért segít nekem és miért ért ennyire a programozáshoz is. Erre kiderült, hogy nem az adott cég ügyvezetőjével beszéltem, hanem a mi programozónkkal (akit nem láttam már fél éve), Zsoltnak hívják őt is, a hangja pedig kiköpött olyan, mint az adott ügyvezetőé :P. Szegénynek biztosan mondtam egy csomó olyan megjegyzést, amit nem értett. Hivatkoztam például a tegnapi beszélgetésünkre (na most vele ugyebár fél éve nem beszéltem), de nem kérdezett vissza. A fentebb idézett „na mi van most te lettél a programozó?” kérdésem sem zökkentette ki érdektelenségéből :))))
Nem tudom, azért ha nekem hülyeségeket beszélnek a telefonban, visszakérdezek. Amúgy az a szerencse, hogy kiderült a dolog, mert legközelebb, amikor valóban a cég ügyvezetője hívott fel biztosan felhoztam volna neki, hogy segített, gondoskodva magamnak a dupla beégésről ezúttal az ügyfél előtt :)

Reader’s log: Neil Gaiman — Anansi boys

Trychydts | | | 2010., január 06., 8:12 | | | Kategóriák: ,

Valami lazát vártam, ehhez képest ez egy sötét és szomorú történet, hagyományos, klasszikus katarzissal és egy kellően csavaros befejezéssel a végén. Sajnos elég hullámzó színvonalon, de hát én nem is gondolom, hogy Gaiman egy utolérhetetlen zseni lenne. Az Amerikai Istenekkel letette a névjegyét az asztalra, de olyan csúcsteljesítmény volt ez a részéről, amit képtelen volt megismételni. A Stardust olvasása közben szó szerint rángatóztam az unalomtól, mire megismertük a szereplőket, addigra már kilencven százalékban lehetett tudni, mi lesz a vége meg a közepe; a Füst és tükör novellái között volt, ami tetszett, de a Hófehérke-reinterpretáció például egyszerűen szégyen. Az Anansi Boyst azért vettem meg a Kindle-re, mert reméltem, hogy az Amerikai Istenekhez áll majd közelebb és végül is nem csalódtam, bár a teljesítmény tényleg megismételhetetlen maradt.

A regény az Amerikai Istenek univerzumában játszódik, egy isten fia a főszereplője — a központi isten, akinek  mitológikus mintájára az egész regény rá van húzva, az Anansi, a pókisten. Ha leoldjuk a történetről ezt a tetszetős, javarészt misztikumból kikevert mázt, akkor ami végül is mögötte van, az egy család szétesése majd küzdése az egymásra találásáért, illetve a főhős kezdetben elfojtott, majd egyre inkább előtörő és sokáig egyre nyomasztóbb identitásválsága.

A könyv egyik érdekes trükkje, hogy újra és újra önmagára referál: a történetből ismerhetjük meg a regény narratívájának törvényszerűségeit — miközben látszólag éppenhogy nem ezen szabályok szerint alakulnak a dolgok. Miközben várjuk a trükköket, a cseleket és az eleganciát, nagyon is érzékelhető, hogy a felszín alatt kőkemény személyközi konfliktusok zajlanak. Gaiman a mitologiát arra használja, hogy saját metaforáival mesélhesse el szereplőinek történetét — amely amúgy, mint módszer, ugyancsak szerepel a történetben. Ha akarjuk tehát, a történet valóban Anansi fiairól szól; ha meg akarjuk, akkor egyszerűen csak egy laza, sikeres és gátlástalan svindlerből és egy túlságosan is békés, depressziós, cinikus, a problémák elől a fekete humorba menekülő aktakukacból álló testvérpárról. Apjuk halála hozza őket össze, nagyon hamarosan nagyon súlyos konfliktusokba keverednek, és bár első pillantásra a küzdelem elég egyesélyesnek látszik, kiderül, hogy a depresszió és az önutálat is komoly erőforrás lehet, ha az ember elszánta magát a végsőkre.

Ennek a küzdelemnek a perifériáján tűnik fel néhány nagyon is tudatosan szélsőségesre hangolt mellékszereplő: egy moral insanity sikkasztó, egy jószívű szociális munkás, egy, férje halálába érzelmileg teljesen tönkrement anyós és egy bájos, de kemény és intelligens rendőrnő, illetve néhány színtisztán mitologikus figura is. Ők — bár erről nem mindig tudnak — ugyancsak beleszállnak a fenti játszmába, még bonyolultabbá téve a történetet, illetve a felszínes olvasó számára egy kicsit oldják a cselekmény drámaiságát. (Képzeljük el, hogy éppen a bátyánkkal próbálunk meg dűlőre jutni életünk legsúlyosabb konfliktusában, amikor egyszer csak letartóztat bennünket a rendőrség — miközben nem is olyan sokára találkozónk lenne a menyasszonyunkkal, akivel éppen az anyós által kavart családi drámát próbálunk elsimítani.) A mellékszereplők szélsőségességük dacára nagyon is hozzájárulnak ahhoz, hogy a történet egésze érzelmileg hiteles lehessen, de ahhoz is, hogy az Ananisról szóló fejezetekben sejtetett fordulatok magában a regényben is bekövetkezhessenek. Ráadásul nem is mindegyikük áll ugyanott a valóság-mitológia tengelyen; így hol egy teljesen reális, két lábbal a földön álló regényt olvasunk, hol pedig egy modern mesét — miközben sokszor látjuk, hogy a többi szereplő hogyan látja mindezt a saját szemszögéből. Folyamatosan tisztában vagyunk hát vele, hogy a képzelet és valóság fogalmai bizony erősen relatívak. Ez a bizonytalanság is elég sokat ad a könyv élvezhetőségéhez.

Ami miatt a regény színvonala elég hullámzó, az szimplán az, hogy Gaimannak sem elég fantáziája, sem elég tehetsége nincs ahhoz, hogy minden írói problémát a megfelelő szinten oldjon meg. Miközben folyamatosan trükközgetni próbál, folyamatosan csúsztatgatja egymásra a realitás síkjait, sokszor egyszerűen ügyetlen, nagyon is nyilvánvaló, hogy egy-egy szál hová vezet; miközben nekünk mégis végig kell olvasnunk odáig.

Köszönj úgy, ahogy…

kzt | | | 2010., január 05., 7:50 | | |

…jól esik. Nos, hosszas önmarcangolás után pár hónapja végül is elhatároztam, hogy Try példáját követve nemes egyszerűséggel búcsút intek a puszival köszönésnek. Nem mintha bármi komolyabb komplikációt okozott volna e cselekmény, csak egyszerűen frusztrált néhány mellékterméke. Például, amikor nem tudod adj-e vagy sem, vagy amikor olyan puszit kapsz hogy arra gondolsz közben: na ez meg mi a fene volt?! Pedig minden rajtad múlik. Ha határozott vagy, akkor nincs semmi vész – no persze kivéve, ha olyan ritka esettel találkozik az ember, mint Try… ilyenkor viszont egyszerű a képlet: a harmadik kör után abba kell hagyni az üldözését xD. Na jó, már az első kört sem érdemes lefutni, de én ilyennel még nem találkoztam (mármint rajta kívül).

Szóval az ok, amiért felhagyok eme új keletű szokásommal és visszatérek a régihez, az főleg az hogy puszi nélkül egyszerűen úgy érzem magam, mint aki nem búcsúzik el a telefonbeszélgetés végén, hanem csak szimplán rárakja a másikra a kagylót. A puszival köszönés egyfajta biztos keretet ad egy találkozónak, amire egyszerűen természetemnél fogva szükségem van. Na így jutottam arra a döntésre, hogy mától megint puszival köszönök.

« Későbbi bejegyzések | | | Korábbi bejegyzések »