Második Oscar Wilde-nak olyasmit választottam, amit már olvastam korábban, de akkor, amikor még nem bírtam az angolt olyan igazán magabiztosan. Most tényleg sokkal jobban értettem, jobban át is jött a lényeg.

Teljesen banális szerelmi történet, teljesen banális szereplőkkel, de éppen ez a lényeg. Hazudozós, gátlástalan úrifiúk, jól nevelt, jól képzett, de teljesen üresfejű arisztokrata lányok; a társadalmi konvenciók totális bűvöletében élő középkorú hölgyek alkotják a palettát, akik ennek megfelelően csak azért szerethetők egy kicsit, mert teljesen egyformán selejt mindegyikük. Emberi tartás ugyan nincs bennük, de annyi sütnivalójuk sincs, hogy igazán rosszindulatúak legyenek: kis hazugságokkal teszik kényelmesebbé az életüket, belezúgnak egymásba, aztán próbálják a dolgot valahogy házassággá realizálni. Kinek pénze nincs, kinek neve, de sok kétségünk egy percig sincs afelől, hogy végül minden rendeződik.

Mindenki szépen beszél, udvariasan és választékosan — ami csak azért vicces, mert a látványos társalgási panelek mögött az esetek nagy részében nincs érdemi tartalom. Hőseink akár teljesen mást is mondhatnának, akár teljesen másba is beleszerethetnének ugyanilyen halálosan, akkor sem változna érdemben semmi. A humor forrását amúgy részben az adja, hogy mindenki igen szellemesen tud rávilágítani arra, mennyire nullák a körülötte állók; miközben saját jelentéktelenségét abszolút nem látja.

Remek darab, és időtlen is — még ha tele is van a Wilde-korabeli társadalom etikettjére és társadalmi normáira való utalásokkal, némi fazonigazítással akár ma is előadható lenne.