Elkerített Város

Lassan két éve vagyok házas

Trychydts ||| 2018., május 18., 16:31 |||

Némi kerülővel eljutott hozzánk az esküvői videónk utolsó részlete is — erről persze eszembe jutott, mennyire jól is sikerült lagzink volt Nicoline-nal két évvel ezelőtt. Sőt, az egész esküvői szezon remekül sikerült. Megpróbáltam elolvasni a blogbejegyzésemet, amit a lagzimról írtam, erre kiderült, hogy csak a hivatalos esküvőnkről írtam annak idején. Most, így a nosztalgia mámorában, pótlom is a dolgot.

De előbb…

De mivel a legénybúcsúmmal is el vagyok maradva, kezdjük inkább azzal. Mivel Balu legénybúcsúját én szervezetem, ezért ő szervezte az enyémet — Duna-parti szalonnasütésben maradtunk egy mezei hétköznap este. Persze, mivel az én szerencsémről van szó, esett az eső egész nap, így a B tervként szolgáló étteremben kezdtünk gyülekezni. De mire összegyülekeztünk, az eső tulajdonképpen elállt, így őrültek módjára nekirugaszkodtunk a Duna-parti piknik lebonyolításának.

Viszonylag sötét volt már, mire megérkeztünk, a vízig meg egy apró, finoman csörgedező vízfolyásokkal gondosan átszőtt sártengeren keresztül vezetett az út. Fiatalék és én szerintem itt lazán bedobtuk volna a törölközőt (igen, Veronika is ott volt, az én legénybúcsúmra ugyanis lányok is hivatalosak voltak), de Balu és János, a két főőrült, teljesen faarccal, és csillapíthatatlan lendülettel kezdtek lehurcolkodni. Valahogy átvágtunk a mocsáron, és kiderült, hogy közvetlenül a Duna-parton sokkal szárazabb mindent, mint kijjebb. Érdekes paradoxon, de ez volt. Vagdostam gallyakat, tüzet rittyentettünk, aztán belekezdtünk az első feladatba, a menyasszony által összeállított tesztbe. Nicoline leánybúcsúján is volt ilyen teszt, ami onnan volt nevezetes, hogy Juci átküldte nekem átnézésre, én meg hozzáírtam ugyanannyi kérdést, amennyi eredetileg szerepelt benne. Nicoline úgy érezte, neki is villantania kell, ezért mindenféle megkeresés nélkül elküldte Balunak az ő menyasszony-verzióját. Nagyon nem égtem be.

A másik feladat igazi telitalálat volt: kaptam egy fakorongot, harmincnyolc szöget, és minden legényként töltött évemért be kellett vernem egyet a fába, és mondanom kellett róla egy mondatot. A történetmesélés, mint időtöltés, nem áll nagyon messze tőlem, szöget verni meg ugye ki nem szeret, szóval nagyon élveztem a dolgot, de a kis monológom állítólag remekül sikeredett.

Szalonnát ettünk, beszélgettünk, elég szépen elment az idő. Térdig beáztattam magam az éjszakai Dunába, aztán lefekvés előtt ittam egy fél pohár fehérbort, és eldőltem a kifejezetten nekem kikészített függőágyban. Fantasztikus volt szabad ég alatt aludni, csak hajnalban látogatott meg egy jó hosszan tartó félálmos rémálom, amikor azt képzeltem, hogy egy pasi mászkál a tábor körül két kutyával. Másnap összepakoltunk, Baluéknál lezuhanyoztam, de végül is a Duna-partról mentem dolgozni. Elég menő érzés volt.

Esküvő a Malomban

Magáról az esküvő egyszerűen tökéletes lett. Nem lehet persze túldicsérni Jucit, aki kiváló dramaturgaiai (hehe) érzékkel vette kezébe a szervezést — remekül levezette az egészet és nagyon ügyes dolgokat talált ki. Mivel már össze voltunk hátasodva, nem kellett semmiféle gügye ceremóniával bajlódni. Balu és Juci is mondott beszédet, mi is elmondhattuk egymásnak, amit szerettünk volna (én a szardíniavásárlás témájára futtattam ki a saját szövegemet), illetve mi is kaptunk saját készítésű videoklipet a többiektől a Gombócra.

A kaját János szolgáltatta, ami állítólag tök jó lett. Azért mondom, hogy állítólag, mert a többségét meg sem tudtam kóstolni, szétkapkodták, mielőtt oda jutottam volna — el voltam foglalva azzal, hogy örüljek a vendégeknek meg a feleségemnek, szóval annyira azért nem bánom. A tortát viszont mi sütöttük: én egy kókusztortát (amit Nicoline születésnapjára szoktam) meg egy brownie-tortát, amihez vaníliafagylaltot kínáltunk, a feleségem meg egy mindenmentes gyümölcstortát.

Akkoriban még tangóztam, és úgy gondoltam, a legjobb az lenne, ha az esküvőmön is lenne tangó. Bemutatót persze tartottunk kedves feleségemmel, ami technikailag egészen remekül sikerült, nem véletlenül gyakoroltunk hónapokon keresztül (persze full impró volt az egész, nem azért tangóztam, hogy koreográfiákat tanuljak). Amit viszont nem teszteltünk le előre, az az esküvői ruha, az esküvői harisnya és az tangó kölcsönhatása — hát itt maradjunk annyiban, hogy hasonló helyzetben mindenkinek javaslom, próbálja ki előre, mennyire tapad a ruha a harisnyához.

De hogy ne csak nekünk jusson ki a jóból, egy kis tanfolyamot is tartottam a tangó alapjairól, aztán jól megtáncoltattam a női vendégeinket is egy erre tervezett blokkban. Ágit pedig még ennél is többször — amíg űztem az ipart, az egyik kedvenc táncpartnerem volt, szóval most jól kihasználtam az alkalmat, hogy én vagyok a vőlegény és a kedvembe kell járni.

Persze ehhez megfelelő zene is kellett, és itt bizony az én zsenialitásomat kell dicsérni. A feleségem nagyon szeretett volna egy profi DJ-t, én meg nem igazán; végül aztán nyertem (a kinézett DJ-k vagy Hong-Kongban voltak vagy egy másik buliban), és a barátaik DJ-ztek nekünk. Néhány vendéget/párt megkértünk arra, rakjanak nekünk össze playlisteket és azokat játszottuk le, tetszés szerinti sorrendben. Ez több szempontból is remek dolog. Egyrészt sokkal személyesebb: minden set egyfajta üzenet is. Másrészt így garantált, hogy tényleg szuper zenék hangzanak el, amik illeszkednek a közönséghez (főleg egy olyan, viszonylag kis társaság esetén, mint a mienk). Harmadrészt: ezek az összeállítások megmaradnak. Azóta is, ha közös zenét akarunk hallgatni Nicoline-nel, gyakran nyúlunk az esküvői playlistekhez, de van, hogy Dark Soulshoz is ezeket rakom be magamnak. Negyedrészt: így az ember maga is kipróbálhatja magát szelektorként. Az érkezésünk előtt lejátszott zenét közösen raktuk össze, illetve mindenkinek volt egy saját számlistája is. Nicoline 1.0-s kollekciója például 7 óra hosszú volt, és állította, hogy ebből már nem lehet vágni — végül csinált egy három és fél órás, kurtított változatot, de persze ez sem fért bele a durván hat órás esküvőbe, pláne, hogy másoktól is szerettünk volna játszani.

A szerencse-faktor leginkább a helyszínhez kellett.

Eredetileg hajón akartunk házasodni. Szuper ötlet, leginkább két esetben. Ha az ember mondjuk egy húsz fősnél nem nagyobb esküvőt szeretne, akkor ésszerűen és ízlésének megfelelően oldhatja meg a dolgot. A másik, ha szeret túlárazott szolgáltatásokért fizetni. A mi ~50 fős esküvőnkre is brutálisan elszállt ajánlatokat kaptunk. Szemlátomást ez az a műfaj, ahol a konkurencia hiánya vagy a vásárlóközönség lelkesedése miatt irgalmatlan lehúzásokra van lehetőség, amivel aztán él is mindenki.

Sok helyszínt néztünk, de 100%-os egyik sem volt, egészen addig, amíg — ez is tiszta szerencse — meg nem adtam magam Nicoline noszogatásának, és meg nem néztünk egy olyan helyet, ami nekem a fotók alapján egyáltalán nem tetszett. A helyszínen aztán kiderült, hogy ez egy szép tágas, barátságos és hangulatos hely, és mivel csak akkor nyitottak, kb. mindent bevezető áron kaptunk, Ottó bácsi pálinkáját pedig ingyen vihettük be. Volt melegítőkonyha, felrakhattuk a Nicoline által hozott karácsonyi (???) fényfüzéreket, kedves és segítőkész volt a tulajdonosi gárda, szóval abszolút otthon éreztem magam végig. Van fehér zúzott kővel borított udvar is, ami különösen alkalmas helyszín a rizsdobáláshoz (még idén is találtam rizsszemet a zakóm zsebében).

Az esküvői képek nagyon jól sikerültek — riportfotó-stílusú fotózást szerettünk volna, és a fotósunk nagyon vágta ezt a műfajt. Már a villamoson is ott volt velünk, megörökítendő, ahogy az esküvő helyszínére utazunk, és nagyon magabiztosan csípett el minden megörökítésre érdemes pillanatot. A céget (Ritter Natalie Photography) mégsem ajánlom senkinek, legalábbis annak nem, aki nem szereti, ha kiröhögik, ha a szerződésben rögzített határidőkre hivatkozik.

Ja igen. Zsófi csokra is gyönyörű lett. Kár, hogy az esküvőre elfelejtette magával hozni.

Dunaszentpál

Ami miatt viszont nem győzöm áldani kedves feleségem kompromisszumkészségét és bölcs előrelátását: a vidéki rokonsággal külön ünnepeltünk. Ezt abszolút javaslom mindenkinek, aki nem hagyományos esküvőben gondolkodik és nem szeretné logisztikai problémák garmadáját a nyakába venni.

Apósom nászajándéka az volt, hogy Dunaszentpálon tarthattunk egy újabb, bensőséges családi esküvőt. Halászlével, kellemes kültéri vacsorával, rengeteg dumálással, ahogy azt kell. Kicsit ismerkedhettem Nicoline családjával is, amire sajnos nem nyílik valami gyakran lehetőségem. Ott is aludtunk, másnap indultunk haza — kényelmes volt ez így és teljesen méltó zárása az esküvői szezonnak.

És sehol nem engedtünk a kanálcsöngetésnek.

Reader’s Log — John le Carré: Call for the Dead

Trychydts ||| 2018., május 16., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Éppen Berlinben olvastam ezt a berlini vonatkozásokkal jócskán teletűzdelt könyvet. Annak ellenére, hogy a cselekmény teljes egésze Londonban játszódik, a náci könyvégetések, a zsidóüldözés ugyanúgy ott vannak a történet hátterében, mint Berlin kettéosztottsága a hidegháború idején. Suszter, szabó, baka, kémhez hasonlóan itt is rengeteg a flashback, amelyek aztán kulcsot adnak a sötét és meglepő finálé megértéséhez.

Maga a történet amúgy nem túlságosan figyelemreméltó: nagy műgonddal összerakott, kellemesen bonyolult gyilkossági rejtély, de semmi olyasmi, amivel kiemelkedne az elmúlt száz év krimiirodalmából. Ami irodalmilag megkülönbözteti, az a történet filozofikusabb vonulata, és persze a szerző nagyon jellegzetes, finom, csendes, kissé melankolikus írói hangja. John le Carré annak idején maga is az Intelligence Service alkalmazottja volt; talán ezért is van különös érzéke ahhoz, hogy a hidegháború kelet-nyugat szembenállását sokkal ambivalensebbnek mutassa, mint a nála kényelmesebb szerzők. Több könyvén is átüt az égető vágy arra, hogy megértse azokat, akik a másik oldalon dolgoznak; hogy bemutassa azokat az emberi sorsokat, vágyakat és érzéseket, amelyek oda vezetnek valakit, hogy a szocialista rezsimeket támogassa.

Itt is ez az igazi rejtély, és nem az, hogy miért lett öngyilkos Samuel Fennan; a regényt pedig pont az teszi üdítővé, hogy nincs és lehet végleges, egyértelmű válasz.

Én a könyv után más szemmel néztem Kelet-Berlin emlékeire.

Reader’s Log — Margery Williams: The Velveteen Rabbit

Trychydts ||| 2018., május 13., 22:59 |||
Kategóriák: ,

Jó sokszor néztem már végig a Jó barátokat — abban szerepel ez a könyv (a Gutenberg Galaxisban illusztrációkkal együtt hozzáférhető), de eddig valahogy nem jutott eszembe, hogy utánanézzek.

A történet főszereplője egy kis játéknyuszi, aki egy kisfiú kedvenc játéka lesz. A könyvnek van egy saját, mágikus realista univerzuma: a játékoknak is van tudatuk, tudnak beszélgetni egymással, meg mondjuk az állatokkal is, de nem számítanak Valódinak. A Valódiság elérése minden játék, így a nyuszi legfőbb álma is. Ebben az ajándékban viszont csak azok részesülhetnek, akiket a “gazdájuk” igazán szeret. Hogy mi az az “igazán”, mit is jelent(het) pontosan a Valódiság — ez a cselekmény tétje.

Felnőtt olvasóként az a nagyon megkapó, milyen pontosan, sok beleérzéssel, mennyire pozitívan ábrázolja a gyerekek kapcsolatát a nekik fontos dolgokkal. Kicsit Lázár Ervinhez hasonlít, ahogy a gyerekek többet képesek belelátni a világba, mint a korlátolt, a mindennapi élet szürke valóságához ragaszkodó felnőttek, és ahogy a végén ez a világlátás győzedelmeskedik is.

Az illusztrációk remekül illeszkednek a történethez — egyrészt pontosan azt mutatják, ami a mesében elhangzik, másrészt ezeknek az akvarelleknek nagyon sajátságos, egyedi hangulata van.

Napokig elvarázsolt ez a kedves kis történet.

Turistáskodásból most nem a lightosabb irányt vettük, a harmadik birodalom után a következő lépés a berlini fal feldolgozása volt. Nyomasztónak egészen nyomasztó, viszony lenyűgözött, a németek mennyire komolyan veszik a múlttal való szembenézést is. A múzeumok nem egyszer dokumentációs központok is, ahol az adatok mindenki számára hozzáférhetőek. Óriási a hangsúly a személyes történeteken, ami valóban kézzelfoghatóvá és emberi léptékűvé teszi a történelmet — amelynek természetesen a nagy léptékű feldolgozása sem marad el.

2018_05 Berlin Ilford 50_0023

2018_05 Berlin Ilford 50_0022

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0025

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0024

A város elképesztően sokszínű — mindenféle értelemben. Az egyes kerületek nagyon különböznek egymástól — mi egy eléggé alternatív negyedben laktunk, régies házak, rengeteg zöldfelület, csatornák, amin kajakozni is lehet — és mindenhol fura arcok, second hand vásárolt ruhákban, raszta hajjal, régi városi biciklikkel. De van sokkal NDK-sabb/lakótelepesebb városrész, illetve vannak teljesen modern, áramvonalas és/vagy elegáns helyek is. Az emberek is ugyanilyen sokfélék, rengeteg a fejkendős nő, az ázsiai, az afrikai-német, de az ember mindig ugyanarra a felismerésre jut: itt mindenki elfér.

2018_05 Berlin Ilford 50_0009

2018_05 Berlin Ilford 50_0005

2018_05 Berlin Ilford 50_0004

2018_05 Berlin Ilford 50_0018

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0026

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0019

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0033

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0013

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0022

2018_05 Berlin Ilford 50_0053

2018_05 Berlin Kodak 3200_0030

Imádtam a lakást, ahol laktunk, igen stílszerűen valószínűleg egy dél-amerikai származású (szerintünk) designer lány lakik itt, csak a nyaralása idejére adja ki Airbnb-be. Nagy belmagasság, nagy alapterület, rengeteg üres fafelület — nagyon megnyugtatóan nézett ki, de abban azért megállapodtunk, hogy mi aligha lennénk erre képesek. A részemről könyvespolcok árasztanának el minden lehetséges falnégyzetmétert, imádunk képeket akasztgatni a falra, a feleségem meg a saját részéről a ruháinak foglalná a helyet. Kellene továbbá hely egy asztalnak, ahol vendégeket tudnunk fogadni — ugyanezen oknál fogva a nappaliba is több bútorra lenne szükségünk.

2018_05 Berlin Kodak 3200_0031

2018_05 Berlin Kodak 3200_0019

2018_05 Berlin Kodak 3200_0009

2018_05 Berlin Lomography Lady Gray 400_0005

Kellemes meglepetésként kétszer is összefutottunk egy amerikai baráttal, Leah-val.

Nicoline azt ígérte nekem, hogy jó lesz a street food és tényleg jó volt. Többnyire. Volt egy hotdogozó, ahová kifejezetten külső utasításra ültünk be, őszintén szólva ez fancybb volt, mint finom, és volt egy reggeliző, ahol csak én voltam elájulva a reggelitől. Nem meglepő: én török paprikás rántottát ettem, a feleségem meg croissant, lekvárt meg vajat. Naná, hogy az enyém lett különlegesebb.

Bristol után Berlin lesz az a város, amelyik komolyan hiányozni fog.

Berlin, die erste drei Tage

Trychydts ||| 2018., május 02., 18:17 |||
Kategóriák: ,

Eddig két arcát láttuk Berlinnek.

Két napot egy, az Alexanderplatz tőszomszédságában levő kis hotelben töltöttük — nem volt a barátságosság csúcsa, de amúgy is csak alvásra meg reggelizésre használtuk. Javarészt ex-NDK környékeken mászkáltunk, ami a régebbi épületek stílusán egészen jól látszik, de azért alapvetően mégis egy modern, kissé generikus nagyvárosban érezhettük magunkat. Számomra ez a hangulat akkor sűrűsödött be legjobban, amikor egy dombról lenézve megláttuk a tévétornyot, amelynek a teteje még így is fölöttünk volt… nem is emlékszem, mikor fogott el ennyire a monumentalitás érzése.

Ez a két nap a totálisan klasszikus turistaléttel telt: sétálgatás, vacsora, másnap maratoni városnéző túra, részben a tévétoronyban, részben meg egy előre megírt túraútvonalon, de saját vezetéssel, a Harmadik Birodalom nyomában járva… testileg-agyilag is teljesen lefáradva metróztunk vissza a hotelbe, és fél tizenegykor már úgy aludtunk, mint akiket fejbe vertek.

Másnap reggel (legalább korán tudtunk felkelni) aztán még turistáskodtunk egyet a Checkpoint Charlie környékén, kicsekkolás után meg szépen eljöttünk az Airbnb-s szállásunkra, Kreuzberbe. Ez egy sokkal nyugisabb, csendesebb negyed, ráadásul csak úgy száll az éterben a hipszterhangulat. Csendesebbek és kisebbek az utcák, nincsenek panelek, egy kis hajózható csatornára nyílik az ablakunk. Nicoline reggeli müzlijét egy csomagolásmentes üzletben vettük meg, hat darab tojás és egy masszívan mogyorós kenyér kíséretében. A Hold utcai piac helyi megfelelőjén vettük a sajtot és a bort a vacsorához, előtte egy erősen retróhangulatú kávézóban tolhattam egy flat white-ot. Mindenhol biciklik parkolnak, elég sok a bevándorló is, akik amúgy teljesen hézagmentesen illeszkednek a helyi környezetbe. Kicsit London csendesebb részeire emlékeztet ez a negyed, néha Bristol, néha meg Párizs köszön vissza egy kicsit hangulatban. Mondjuk több a graffiti, mint eddig bárhol.

Egyelőre meglehetősen imádom Berlint, teljesen itthon érzem magam, biztosan nagyon jól érzem magam hosszú távon is. De hogy a feleségemet visszarángatom még, az is teljesen tuti.

Nézd, ki van itt (Er ist wieder da), 2015.

Trychydts ||| 2018., április 29., 19:10 |||
Kategóriák: ,

A könyv hamar az egyik kedvenc regényem lett , angolul és magyarul is többször elolvastam (és csak ezért is kifejezetten sajnálom, hogy nem tudok németül). A film azonban, attól tartok, végletesen félreértelmezi a regény mondanivalóját. Abszolút lényegtelen ugyanis, kiderül-e valaha is, hogy a magát Adolf Hitlernek nevező szereplő valóban Adolf Hitler-e.

A regénynek ez a húzása persze kulcsfontosságú a történet értelmezése szempontjából — de kifejezetten egy olyan gesztus, amely kizárólag nekünk, az olvasóknak szól. Azzal szembesít bennünket, hogy ha maga Hitler térne is vissza, őt sem fogadnánk másképpen, mint jóindulatú, málészájú polkorrektséggel. Ez egy fontos referenciapont számunkra, de a regény szereplői szempontjából teljesen indifferens. Hitlert nem hitlersége, hanem az általa terjesztett náci szarságok miatt kell kell elítélni.

A film viszont mindent erre az egy lapra tesz fel, és ez természetesen alapjaiban határozza meg az adaptáció súlypontjait. A könyvnek egy fontos mozzanata Hitler folyamatos, villámgyorsan felfelé ívelő diadalmenete a tömegmédiában, a mögötte gyakorlatilag hezitálás nélkül felsorakozó, egységes tömeg. Mindenki a pártjára áll: az opportunista senkik ugyanúgy, mint a karakteres vezetők, a minőségi tartalomra áhítozó profik, a naiv diákmunkások és — a regény egyik legtorokszorítóbb jelenetében — a holokauszt-túlélők is. Mivel a film azzal akar játszani, hogy ki és mikor jön rá Hitler “titkára” (aki persze soha nem titkol semmit), ezért ellenérdekek és ellentétek olyan hálóját fonja a mellékszereplők köré, amelynek bogozgatása a film nagy részét elviszi. Sensenbrink és Sawatzki, a Hitler tévéműsorait készítő cég munkatársa a regényben semmiféle érdemi viszonyban nincs egymással — itt az ő (az új szereposztás szerint teljesen egyenlőtlen) rivalizálásuk a történet egyik motorja.

Pedig amúgy sok jó ötlet van, ami dinamikussá teszi a rengeteg belső monológ miatt amúgy is nehezen filmesíthető történetet. Kiváló ötlet például, ahogy filmet is csinálnak az új Hitlerből — számos remek jelenet jön a különböző “film a filmben” helyzetekből. Az események időrendjének cserélgetése is sűríti a cselekményt; a féldokumentarista operatőrmunka pedig tényleg valóságközelivé, realisztikusabbá teszi a végeredményt.

Vannak viszont olyan momentumok, amelyek eredeti ötletek ugyan a regényhez képest, de végül is nem vezetnek sehová. Valóban egy kicsit erőltetett a könyvnek az a része, ahogy Hitler a nulla egzisztenciából eljut a létfenntartáshoz szükséges minimumig. TImur Vermes ezt nem túl elegánsan oldotta meg, a film pedig leáll problémázni ezzel — végül is azonban ugyanott vagyunk, a történet nem lesz több az újabb részletektől.

A filmnek a vége a legerősebb. Itt már a migrációs válságra is reagálnak a készítők, ügyesen rezonálva a könyv befejezésére. A film azonban még így is lapos és érdektelen marad — messze nincs az a brutális, fegyelmező ereje, ami a könyvből még sokadik olvasásra is átjön.

Nemrég vettem a egy instant hátlapot a Dianámhoz. Ha utazunk Nicoline-nal, mindig írunk — kézzel — kis útinaplókat. Mindig tervezek bele fotókat illeszteni, de mire az elkattintott képekből ragasztható kép lesz, hát az egy örökkévalóság. Az instant hátlappal meg ugye instant képeket tudok csinálni — olyan, mint a Polaroid, de elvben sokkal tartósabb.

Egy ideje már próbálgatom, de azért nem olyan magától értetődő, hogyan tud a legjobban érvényesülni. Egyrészt sokkal érzékenyebb az alul- és túlexponálásra, mint a negatív, de ez végül is nem olyan nagy meglepetés. Másrészt — és ebbe nem gondoltam bele, pedig elég magától értetődő — nem támogatja a vágást sem; az embernek kezében van egy kis papírkeret, abban egy kép — és hát az a jó, ha az egész keretet kitölti valami érdekes. Ha ez mondjuk Nicoline, Fiatalék vagy Zéta feje, akkor a probléma megoldódik magától. Utazás közben ennél sokkal óvatosabban kell témát választani.

Lassan-lassan azért kezdek ráérezni: a kis témákat szereti a legjobban, az apróságokat, amelyekhez közel kell menni. Jó volt ez a kis ujjgyakorlat Forliban, mert most indulunk Berlinbe — itt végre élesben is odatehetem magam, és remélhetőleg egészen fogyasztható fotókat fogok kattingatni a Karácsonyra kapott, Moleskine vázlatfüzetbe.

20180421_142949

Forli with Diana Instant_0004

Forli with Diana Instant_0006

Forli with Diana Instant_0002

Forli with Diana Instant_0003

Forli with Diana Instant_0001

Forli with Diana Instant_0005

Zuhogtak rám a tanácsok, hogy mit csináljak a hétvégén: menjek Bolognába bolognai spagettit enni, menjek Ravennába ravennai spagettit enni, de a lényeg, hogy katapultáljak ki Forliból. Na most először is, nem volt autóm. Hétköznap zéró szükségem volt rá, olyan nagyon nem rajongok az autókölcsönzéssel együtt járó adminisztrációs maratonért, de a parkolási vircsaftolásért sem. Másrészt meg, úgy voltam vele, hogy Bolognába még csak elmegyek majd nyaralni, de Forliba soha nem fogok. Szóval reggeli meg némi délelőtti pihenés után rendszerint a talpam alá vettem a várost. A hotelem ugye a város szélén van, a belváros közepe onnan kb. öt kilométer, szóval azt már szombat reggel tudtam, hogy a kilométeradagommal nem lesz gond.

Egy városban engem mindig a legjobban magának a városnak a szerkezete érdekel: hogyan épülnek egymás mellé a régi és az új részek, milyen a régi utcák hangulata, van-e a városnak valami jellegzetessége — szóval csámborogni az utcákon és nézni ki a fejemből nekem mindenhol az első számú szórakozás.

Forlinak van egy kis óvárosi része, de nem úgy, mint ahogy mondjuk Siracusában volt, elkerítve, gondosan megőrizve — teljesen sima az átmenet a régi és az új részek között. Csak azt lehet észrevenni, hogy a szépen kényelmesen terpeszkedő, különálló házakat és régi ipari épületekből készült irodanegyedeket egyszer csak szűkebb, kanyargósabb, sűrűbben beépült utcák váltják fel, az eddig kényelmesen terpeszkedő környékeket egy kicsit belvárosias jelleg váltja fel. Sokkal több kis üzlet, sokkal több kis kávézó, cukrászda, étterem. (Sokat gondolkoztam, aztán rájöttem, hol volt hasonló érzésem — McAllenben, a texasi kisvárosban, ahol még Larryvel voltam; a kb. két utcából álló Downtown ott olvadt így össze a város többi részével.) Ami még egészen véletlenszerűen tarkítja a várost, azok “modernebb” épületek — teljesen tudománytalan saccolgatásaim alapján talán a hetvenes-nyolcvanas évekből — ezek javarészt lakóházak vagy hivatali épületek.

Amúgy imádtam ezt a belvárosi részt; nem volt szélsőségesen, szemakasztóan gyönyörű, de tiszta volt, otthonos és nagyon kényelmes. Ritkán tudok ennyire lazán megmártózni a helyi hangulatban, Nicoline rendszerint ugye kilométeres to-do listákkal érkezik mindenhová, azt meg, hogy hol együnk, rendszerint háromszögeléssel döntjük el, a baráti ajánlások, a Facebook/Google és a Tripadvisor véleményeit súlyozgatva.

Ehhez képest én csak egy helyet lőttem be magamnak: a Qbio nevű pizzériát, ahol isteni pizzát ettem már legutóbb is. Most is jó volt, bár azt meg kell, hogy mondjam, nekem Olaszországban mindig a helyi életritmushoz alkalmazkodni a legnehezebb: fél négy körül legkésőbb bezár minden és hét-fél nyolc előtt nem is nyit ki. Ami persze nem baj, de ha egész nap mászkált az ember, és még jó egy órás séta áll előtte hazafelé, adott esetben egy korai vacsorával is ki tudja egyezni.

A Qbio persze szerintem még feleségem szigorú szűrőjén is átment volna, sőt, talán még a Petit Arquebuse-be is be tudtam volna rángatni, ahol isteni paradicsomos töltött tészát ettem, meg csokis rikottát sütit, kellemes, fiatalos környezetben, angolul egészen jól beszélő pincérek segítőkész irányítása mellett.

Viszont ha nem egyedül vagyok a legjobb vacsorázós sztorimból biztosan kimaradok.

A szállodától 5 percre volt egy vendéglő, konkrétan egy benzinkút mögött. Bementem, a pincér itt csak nagyon kevéssé beszélt angolul — egy kicsit magamra hagyott az étlappal, majd visszajött, és elmagyarázta, hogy ma Paella Nap van. Ami azt jelentette, hogy 22 euróért mindenki annyi paellát ehet és annyi Sangriát ihat, amennyit csak akar. Na most kiküldetésben én soha nem iszom, de a paellára rábólintottam. Ez úgy nézett ki, hogy tele volt az étterem; mindegyik asztaltársaságnak tálszám hozták ki a paellákat, még héjában levő kagylókkal, hatalmas rákokkal, tintahalkarikákkal — és mindenki annyit evett, amennyit csak akart. Ha elfoggyott, hoztak még. Elég kellemes, és életteli élmény volt, ülni egy rakás, nevetgélő és non-stop zabáló olasz között a külön kis asztalkámnál, a saját fejemet is tömve ugyanazzal a kajával.

20180425_082652

20180421_144130

20180421_154458

20180421_154737

20180422_160541

20180421_183909

20180421_184956

20180421_155110

20180421_184700

20180421_184825

20180421_193730

20180422_151230

20180421_200347

20180421_131255

20180421_133343

20180421_135428

20180421_132936

20180421_184340

20180421_144536

20180421_144658

20180421_140437

20180421_140606

20180421_183002

20180421_203434

Forli — gyalog munkába

Trychydts ||| 2018., április 20., 23:49 |||
Kategóriák: , ,

Ismét itt vagyok Forliban. Viszonylag hamar kaptam a parancsot az ideiglenes áthelyezésemről — szerencsére legalább a szobám jobb, mint legutóbb, és most lesz itt egy egész hétvégém.

Elterjedt rólam, hogy gyalog járok be, ez a gigantikus, kőkemény 6 km-es táv mindenkinek valami óriási hőstettnek tűnik. Aki először elegyedik velem szóba a cégtől, az biztosan megkérdezi, én vagyok-e az a csodamajom, aki minden nap gyalogol befelé. Igen, én vagyok, de ez azért még nem a világvége, noha a hotelben elköltött reggeliről így le is kell mondanom — hétkor kell indulnom, a reggeli meg pont ekkor kezdődne.

Hogy milyen az út befelé, azt már legutóbb lefotóztam — kábé most is ugyanilyen, csak persze minden még sokkal zöldebb meg élettelibb. Minden nap összefutotok egy kutyasétáltató bácsikával, udvariasan bólintunk egmyásnak. Az út meg úgy tűnik egyre rövidebbnek minden nap, ahogy egyre rutinosabban veszem a kanyarokat.

Egy szürreális élmény már első nap ért. A gyárak felé jártam, ahol a munkahelyem is van, amikor a szemem sarkából észre vettem hogy az egyik kerítés mögött megmozdul valami nagy és barna. Rezzentem egyet, hiszen ha kutya, akkor bődületes méretű — aztán odafordultam, és kiderült, hogy egy póniló. Egy fém alkatrészeket gyártó üzem kertjében. Baromi barátságos alkat amúgy, folyton a fejét dugta felém, kifejezetten nehéz dolog volt oldalról is lefotózni.

20180419_082046

20180423_082011

Ma viszont nem tudtam reggel bemenni, ezért a visszautat tettem meg gyalog — és ha már, akkor egy némileg hosszabb, alternatív utat választottam. Kicsit rázósan indult, itt sem volt túl sok járda, viszont elég rendesen volt forgalom, még forgalomban szemben sem volt valami hű de biztonságos érzésem az útpadkán — később aztán sokkal jobb lett a helyzet. Ez Forlinak az ipari részét mutatta meg inkább, ezt az oldalát még — a munkahelyem közvetlen környékét nem számítva — nem is ismertem.

Ez az útvonal aligha lesz a mindennapos rutinom része — nem is feltétlenül azért, mert nincs kedvem extra húsz percet rászámolni a bejutásra — valahogy a szőlőkarók és a barackfák mégiscsak barátságosabb és kedvesebb benyomást tesznek rá, mint ezek a talán talán túlságosan is letisztult esztétikájú épületek.

20180420_192754

20180420_193228

20180420_193604

20180420_193816

20180420_194506

20180420_194724

20180420_194930

20180420_195229

Reader’s Log — Platón: Parmenidész. Bárány István fordítása

Trychydts ||| 2018., április 17., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Nem nagyon szorgosan, de azért igyekszem nyomon követni az Atlantisz-kiadó Platón-összkiadását. Ez a Karácsonyra beszerzett kötet csak arra emlékeztetett, miért is nem lett belőlem gyakorló filozófus a diplomám megszerzése után.

Olcsó poén lenne most idézgetni a szövegből, maradjunk annyiban, hogy a szöveg tetemes részéből egy árva szót sem értettem. Még azután sem, hogy elolvastam az utószót — egyrészt ez sem túlságosan érthető, másrészt lehetetlen volt kapcsolatot teremtenem a magyarázat és tényleges, szó szerintit fordítás között.

Ami pedig kár, mert a kötet ugyanolyan gondos munka, mint az összes eddigi az összkiadásban: gondosan ellátva jegyzetekkel, kitérve az esetleges fordítói nehézségekre, ahol feltétlenül szükséges, ott megadva a szükséges kontextust is.

Érdekes kérdés, mennyire lehet elvárni, hogy egy átlagember számára teljesen hozzáférhetetlen filozófiai művet elmagyarázzanak a szélesebb olvasóközönségnek. És “szélesebb olvasóközönség” alatt akár a filozófusokat is érthetjük; elvégre nemcsak, hogy diplomát szereztem ebből, de ha nem is közvetlen pénzkeresetre de rendszeresen használom is a filozófia eszköztárát a mindennapjaimban is. Mégis, néha még ma is eszembe jut, hogy úristen, nekem még le kell vizsgáznom Hegelből vagy Kirkegaardból. A klasszikus görög filozófiát azért úgy általában értettem annyira, hogy egy magabiztos hármassal kivágjam magam az írásbeli vizsgán — de ha valaha is, bárhol a Parmenidészt húztam volna, nem biztos, hogy átengednek.

Lehet, hogy egy ilyen, könyvesboltban is bárki által megvásárolható könyvhöz akár lehetne olyan utószót is írni, amiből mindenki megérti, nagyjából miről van szó. Utána bele lehet menni a filológiai szőrszálhasogatásokba. Nem mondom, hogy óriásit lendítene ez a filozófia nem túl fényes hírnevén, de hogy őszinte legyek, olyan helyzetben vagyunk, ahol minden apróság segíthet.

Lyukkamera által homályosan

Trychydts ||| 2018., április 16., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Eredetileg kifejezetten a lyukkamera miatt kezdtem el analóg gépekkel fotózni: amikor a Lomography tulajdonosa eladta nekem életem első Dianáját a WAMP-on, akkor kifejezetten ezért választottam ezt a modellt. Azóta is meglehetősen odavagyok a dologért, újra meg újra megpróbálkozom valami emlékezetest kihozni ebből a technológiából, eddig ez a legemlékezetesebb képem:

Vitorlázás_201309_0005

Amikor megláttam, hogy a hazai Lomography ezúttal lyukkamera-készítő workshopot hirdet, természetesen boldogan ugrottam bele az újabb csapdába: rég tanultam már valami teljesen újat fotózásból, és ez pont egy olyan játékos, érdekes dolognak tűnt, amivel szívesen szórakozgatnék mostanában, amikor amúgy is elég sok a kreatív kísérletezgetés az életemben.

Voltam már sokféle workshopon, nem mindegyik sikerült egyformán, néha nagyobbak a remények vagy pláne az ígéretek, mint ami meg is valósul belőle, de ettől a lyukkamerás mókától konkrétan eldurrant az agyam. Volt eméleti bevezető, megnéztünk jó sok lyukkamerás művészt, ez inspirációnak mindenképen tökéletes, aztán nekikezdtünk lyukkamerát csinálni. Ezúttal a lyukat is a saját kezemmel készítettem, a végeredmény pedig így nézett ki:

Elég fura dolog egy ilyen kézzel kilyuggatott-visszafoltozott szigetelőszalaggal leragasztott, belsejében egy darab fotópapírral betöltött “géptől” azt várni, hogy normál képet készítsen. Még ha az ember tudja is, hogy az elmélet a helyén van, még ha bízik is azokban, akik segítettek neki, azért van valami szürreális abban, amikor leteszi a Mikszáth téren ezt a fémdobozt a földre, és vár 18 percet, hogy rákerüljön egy fénykép. Aztán bemegy a laborba, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, vörös fénynél lötyögteti a fotópapírt. És van rajta kép.

Félreértések elkerülése végett: a “füst” a képen valójában a mellettem álló fa lombja, ahogy tizennyolc percen keresztül ide-oda fújja a szél; ilyen expozíciós idő mellett ennyi marad belőle. A kép torzít, mert a fotópapír hajlítva van a dobozban, és torzít, mert a kamera egy inkább felfelé lát, mint lefelé… viszont igencsak egyedi módon “lát”.

Volt a hívásnál egy kis baleset (túl meleg volt a hívó, baromi gyorsan megjelent rajta a kép, úgyhogy a délután maradékát a kalibrálás jegyében a következő képem újra- és újraexponálásával töltöttem, egyre hosszabb expozíciós idővel. A végére aztán kiderült, hogy a saját becslésem volt a tökéletes (azért van már tapasztalatom lyukkamerás expozícióval), de a végeredmény így is lenyűgöző: ilyen látszögről, normál kamerával aligha álmodhatnék.

Két kép egy hosszú délután alatt persze nem tűnik valami nagy eredménynek — ennél sokkal értékesebb számomra, ami a fejembe került bele. Teljesen megváltozott, amit a fényképezésről gondoltam — amióta Lomography-zom, jobban hiszek a spontaneitásban és a lendületben, mint a drága felszerelésekben és a túlzott precizitásban (hacsak nem vagyok stúdióban); ez a workshop viszont megtanított arra, hogy ez a spontaneitásnak leginkább csak a kezdete. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, abszolút lehetséges, hogy saját magam építsek kamerát saját magamnak, nyugodtan tudok kísérletezni olyan méretű nyersanyagokkal amikkel eddig még sohasem, és még azt is én tudom kitalálni, hogy a gépem hogyan lásson.

Persze erősen kísérleti és nagyon személyes fotózás ez, de, mint említettem, mostanában pont ilyesmire van szükségem.

Na hol egy üres teásdoboz.

Cowboy cookie, cowgirl cookie

Trychydts ||| 2018., április 13., 23:49 |||
Kategóriák:

Amióta felnőtt munkám van, nem szívesen beszélek a blogomban a munkahelyemről, de azt büszkén vállalom, hogy itt havi néhány órában kifejezetten azért fizetnek, mert feminista filozófus vagyok. Irányított beszélgetéseket szervezek, most már több mint egy éve, és igyekszem a feminizmusnak egy strukturáltabb és közhelymentesebb formáját a résztvevők agyába szivárogtatni. Ez persze — tekintettel arra, hogy a részvétel önkéntes — nem túlságosan egyszerű. Ezért arra gondoltam, ezúttal bepróbálkozom egy ősi trükkel: ingyensütit ajánlottam a résztvevőknek.

Az ingyensütit valakinek persze meg is kell sütnie — jobb híján ez is én voltam. Texasi cégnek dologzom, genderek közötti különbségekről beszélgettünk, szóval innentől kezdve gyakorlatilag nem is volt más lehetőségem, mint cowboy cookie-t és cowgirl cookie-t sütnöm.

Szerencsére a kexsütésből annyit már tudtam, hogy az ilyen apró sütik megsütése nem ipari körülmények között extrém időigényes. Nem szabad nagyon közel rakni egymáshoz a sütiket, mert akkor összeolvadnak — ha viszont messze rakom őket, kb. 15 darab fér be egyszerre a tepsibe. Szóval nem érdemes az utolsó pillanatra hagyni a sütögetést — kicsit így is megcsúsztam, fél kettőre lett kész az utolsó darab..

A cowgirl cookie elég sima menet volt: szépen összeáll a csoki, a pekándió és a zabpehely, aztán már csak hűteni kell a meglágyult, vajas tésztát, mielőtt az ember ki golyócskákat formálva megsüti őket.

A cowboy cookie-ba viszont butterschotch kell. Próbáltam utánaolvasni, hogy végül is pontosan mi ez: tejkaramellával próbáltam helyettesíteni, ami elképesztő félreértésnek bizonyult. Igazából nem láttam még anyagot, ami annyira pusztítónak bizonyult volna, mint a sütőben megolvadt tejkaramella: amikor kivettem a sütiket a sütőből, még egészen cookie formájuk volt, de aztán a karamellaolvadék utat tört magának, és folyt, olvasztott és ragasztott; a cookie-k kb. fele ment a szemétbe, vagy papírról lekaparható édesség lett belőle. És igazából soha nem szilárdult meg, ezek sokkal lágyabbak és olvadékonyabb kexek lettek, mint a cowgirl változat.

Legközelebb, már ha lesz legközelebb, saját magam által készített, tűzben edzett és egészen apróra tördelt butterschotch-csal fogok próbálkozni. És akkor majd mindenkit leigázok a tábortűz körül a vadnyugat legjobb sütijével.

Az első slam, amit ott hagytam

Trychydts ||| 2018., április 12., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Imádom a Földalatti Slam klubjait — így pár hónap aktív slamre járás után messze ők a kedvenceim. Barátságos a hangulat, nagyon pozitív hangulatú a szervezés, nincs akkora tolongás a szereplésért, mint a legnagyobb klubban, az SPB-ben, de még a közönséget is jobban szeretem.

A költészet napi rendezvényük új helyszínen volt, elég masszív programmal készültek, ami engem elég erősen aggasztott, mert bár sok előnye van ennek a stábnak, a feszes szervezés nem tartozik közéjük. Most nagyon kiemelték, hogy legyen ott mindenki időben, mert erősen létszámkorlátos a helyszín. Én ott voltam időben, de bemenni nem lehetett, mert csúszásban voltak. Esküszöm, valami szabály lehet, hogy ha slam rendezvény időben elkezdődik, akkor az nem számít. Mindegy, előbb-utóbb persze muszáj elkezdeni.

Meghívott előadókkal, fiatal költőkkel kezdtünk, volt, aki jobban tetszett, volt, aki kevésbé, de azért ez rendben is van így — összességében elég üdítő élmény volt. Még frissítőbb lett volna, ha nem néztem volna görcsösen az órámat, hogy meddig fog ez tartani, mert nagyon sok fellépő volt, én is közéjük tartoztam, és azért szerettem volna még a hajnal első sugarai előtt távozni.

A fellépők után egy monstre szünet, aztán kezdődhetett is a verseny. A Földalatti slamen két host-páros váltja egymást — az egyik ismeri az órát, a másik nem. Most éppen Bíró Dénesen és Molnár Péteren volt a sor, és már a második performansz után láttam, hogy ez egy sárkányosabb este lesz. Ami amúgy csak azért vacak, mert náluk aranyosabb, kedvesebb házigazdát el sem lehet képzelni, pozitívak, befogadóak, türelmesek, toleránsak, csak a szorzás művészetét kellene elsajítaniuk. Van 22 fellépő, mindegyiknek van 3,25 perce, akkor 3,25×22=71.5 percnél gyorsabban akkor sem lehet levezényelni a versenyt, ha mindenki futólépésben hagyja el a színpadot és a következő már ugrásra készen áll, bekészített szöveggel a kezében. Lesz ugye 2 szünet, mert miért is ne, ha mindegyiket 5 percesre hirdetik, akkor 20-25 perc alatt talán meg is lehet őket úszni darabonként, és akkor innentől kezdve nem olyan nehéz kimatekozni, hogy mennyi idő jut a konferansziék szöszmörgésére, ugyanannak a történetnek a háromszori elmesélésére, szó szerinti ismétlésben, illetve hosszabb esztétikai-morálfilozófiai szimpóziumokra egy-egy slamszöveg után.

11-kor még heten hátravoltunk, és nagyon örültem, hogy én is benne vagyok a hétben. Ha ugyanis már felléptem, nincs az az isten, hogy eljöjjek, mielőtt mindenki elmondta a magáét, így viszont, ha fájó szívvel is, de lehúzathattam magam a listáról, és búcsút inthettem a rendezvénynek. Baromira sajnáltam, mert a kedvenceim még hátra voltak, de aznap már mögöttem volt egy feminista kerekasztal-beszélgetés, és már szabályosan gurult a fejem lefelé.

Persze büntetésem nem maradt el: mindhárom nyertes produkció az utolsó etapban hangzott el. Kétségbeesésemben ezúton is ajánlanék a szervezők figyelmébe egy másutt már fényesen bevált megoldást.

Az Átváltozás (Örkény, 2018.)

Trychydts ||| 2018., április 06., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Kafka színpadra vitele sosem egyszerű feladat: valahogy át kell adni az írások torokszorongató szürrealitását, a csavaros történetvezetést, mindezt a kőkemény realitás talaján állva, úgy, hogy ez beférjen a színház keretei közé. Az Örkény brilliánsan oldotta meg a feladatot — még ha a közönségből nem is mindenkinek a gyomra vette be a végeredményt. Kérdés, mire számítottak, amikor beültek Az Átváltozásra — ami önmagában is az egyik legkeményebb Kafka írás.

Az Átváltozás  mellett azonban számos más (nem egy befejezetlen) Kafka mű is szerepel: ezek egymással párhuzamosan futnak — miközben folyik a címadó novella cselekménye, az — néha teljesen észrevételnül — egy másik kafkai írásba folyik át. A novellákat sokszor maguk a szereplők narrálják; ez a megoldás már a József és testvéreiben is kiválóan működött és most is beválik. Az írások egyik összekötő eleme a kegyetlen, érzéketlen, énközpontú apa figurája: mindenhonnan ezt a motívumot emelik ki, és hosszasan idéznek Kafka apjának írott (soha el nem küldött) leveléből is.

Az Örkény előadásainak a színpadkép sokszor nagy erőssége, az előadások sikerének egyik kulcsa: itt is ez a helyzet. A színpad közepén magasodó, sokszög alakú, minden oldalán többtagú ajtókkal és kinyitható ablakokkal határolt, forgatható belső tér olyan komplex megoldásokat, mozgásokat tesz lehetővé, amelyekre szükség is van az ugyancsak bonyolult struktúrájú történetek megjelenítéséhez. A belső ablakokon keresztül kifelé kukucskáló színészek ugyanúgy lehetnek egy vonat utasai, mint a féregtestbe zárt Georg Samsa személyisége, amely kétségbeesetten igyekszik felvenni a kapcsolatot a külvilággal.

Bizarr sminkek, gumimaszkok, parókák egészítik ki a többségükben Kafka-korabeli ruhákból álló jelmezeket — szintén a szürrealitás, az elembertelenedés, a bizarr felé tolva az előadás hangulatát.

A főszerep(ek)ben Polgár Csaba brillírozik: akárcsak a IV. Henrikben vagy a Hamletben, itt is remekül illik hozzá a talajt vesztett, identitását kereső fiatalember alakja. Másik személyes kedvencem Kovács Zsolt, aki az apafigurákat, illetve a Fegyenctelep tisztjét formálja meg. A Fegyenctelep amúgy is az egyik kedvenc novellám Kafkától, és itt egy egészen különleges, a zűrzavaros hangulatot különleges, feszült, letisztult nyugalmával megtörő epizódja az előadásnak.

Sötét és felkavaró darab ez a Kafka-antológia, de csak annak nem ajánlom, aki Kafkát sem szereti.

Szeretem az antilophúst, csak ritkán jutok hozzá. Amikor Doktor Úrék mesélték, hogy a szomszéd ültetvényen — ez ügye kétszáz mérföld légvonalban, és hol van a légvonal ezeken a kacskaringós földutatok — nagyon elszaporodtak az antilopok, éreztem, hogy ebből már lesz valami. És lám, ösztöneim nem hagytak cserben: Doktor Úr átment hajtóvadászatra, és sikerült elejtenie egy szebb példányt. Veronika csinál pörköltet, menjünk át. Szerencsére Joe gépe ismét szabad volt, hát kivettünk egy hét szabit és nekivágtunk.

Közben a helyi fauna is jelentősen megszaporodott: egyrészt beszereztek egy jaguárt, illetve egy kisebb harci kutyát — utóbbi marmagassága alig haladja meg a kilencven centit, szóval az egész állat alig lehet több, mint nyolcvan kiló ín és izom. Azért én nem mernék olyan játékosan nyers húsdarabokat huzigálni az orra előtt, mint ahogy a gazdái teszik, szerintem félnék, hogy rámegy a fél karom a nagy hercigeskedésre.

Miután átvágtunk ezeken a bioakadályokon, végre helyet foglalhattunk a Zöld Szalonban, aztán Doktor Úr felszolgálta az esti puncsot, aztán visszasurrant a feleségéhez, sündörögni a konyhában.

Hamarosan felbukkantak, az igen változatos vacsorával: antilopsteak, antilophús-leves, aztán főételnek antiloppörkölt. Ez az utóbbi azonban inkább nevezhető egy, a húshoz írt gasztronómiai himnusznak, mint ételnek: hihetetlenül lágy volt és zamatos, zöldségekkel és gombával volt dúsítva, és valami elképesztően gazdag ízű szósza volt, amit már a lágy és enyhén fűszerezett krumplipüré is hálás kortyokkal ivott be.

Vacsora után kiosztották az ajándékokat az ázsiai útjukról: fekete- és vörös borsot, amit saját kezükkel szüretelhettek egy ötcsillagos borsültetvényen. Ez teljesen új dimenzióba helyezte, amit a borsról gondoltam: aromák olyan özöne szabadult el már csak akkor, amikor kinyitottam az üveget, ami a hazai beszerzéseknek a nyomába sem érhet. Már alig várom, hogy főzhessek valami igazán borsosat.

Már rajtam volt a repülősruha, amikor kiderült, hogy Veronika éppen egy kisebb kódolási problémával küszködik a munkahelyén. A finom vacsorától felpezsdülve hát leültem egy kicsit a gépe elé, rendet vágni az algoritmusok dzsungelében, amíg a feleségem megtarthatta élete leghosszabb előszobajelentetét — mellettem úgy sincs ilyesmire lehetősége, szóval most jól kiélhette magát.

Pár hét múlva megtudtam a pörkölt egyik fő trükkjét — persze nekem nincs odahaza faszénparázzsal fűtött sziklavermem az igazán lassú főzéshez.

(Folytatom a Baluéknál megtanult, maradandó élményt szerzett játékokból álló sorozatomat.)

Tuti nem így hívják a játékot, de kb. ekkora benyomást tett rám. Álmosító nyári nap volt, kimentem Baluékhoz vendégségbe — a Dunára mentünk fürdeni. Amíg a többiek megérkeztek, játszottunk egy játékot.

Űrhajókból kellett flottákat építeni. Balu elmagyarázta a szabályokat, majd kiosztott nekem pár lapot. Gőzöm nem volt, mit csinálok, de kizárásos alapon kijátszottam azokat a kártyákat, amiket nem tiltottak a szabályok. Balu közölte, hogy fölényes győzelmet arattam.

A csúcson kell abbahagyni.

(Közben Balu egy kódolt, katonai rádióüzenetben a tudomásomra adta, hogy a játék valódi neve Star Realms.)

Hamlet — a National Theater Live felvétele az Urániában

Trychydts ||| 2018., március 24., 23:49 |||
Kategóriák: , ,

Ha nem is a kedvenc Shakespeare-em a Hamlet, de azért így is imádom. Az Örkény előadása nagyon megfogott, kifejezetten kíváncsi voltam hát egy eredeti angol produkcióra, Benedict Cumberbatch pedig nagyon ígéretes színész volt a főszerepre.

Összességében véve nem voltam elájulva, bár a kulturális különbségek önmagukban is mellbevágóak. A színpad méreteit tekintve monumentális. Budapesti színházlátogatóként ahhoz vagyok hozzászokva, hogy valahogy meg kell oldani, hogy a nagyon is véges tér egy kicsit kitáruljon — itt nincs ilyen probléma, bőven van hely mindenre, grandiózus díszletekre, egymástól a csak üres térrel elválasztott jelenetekre.

Ami engem meglepett, hogy mennyire klasszicizáló az előadás. Lawrence Olivier legendás filmfeldolgozása hetven éves — ez a színpadi produkció körülbelül ugyanazt a felfogást adja vissza. Hamlet őrülete kissé játékosabb, a ruhák nem próbálnak korszerűek lenni, hanem modernek, van szemüveg, öltöny és hátizsák — de ezek csak esztétikai apróságok, érdemben nem változtatnak a darab értelmezésén. Nincsenek kiszólások, nincs valódi modernizálás — a darabot adják elő, a lehető legsterilebben. Ha hangoskönyv formátumban hallgattuk volna az előadást, akkor sem veszítettünk volna sokat. Nincsenek zsigeri, testközeli interakciók, nincsenek valóban modern metakommunikációs gesztusok — professzionális, de kissé színtelen színészi játék van.

Ami nekem azért különös, mert a Hamlet szerintem pont azért friss és életszerű mind a mai napig, mert rengeteg mindent bele lehet látni és tenni. Tom Stoppard zseniális dekonstrukciója, a Rosencrantz és Guildenstern halott után szinte már kötelező lenne némi agymunka rendezői oldalon — ez itt most elmarad.

Maga a közvetítés moziban is remekül működik, tényleg közel hozza a színházi élményt — klassz lenne, ha az Uránia több darabbal vállalná be ugyanezt.

A Mars terraformálása (avagy egy frusztrált termológus naplója)

Trychydts ||| 2018., március 21., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Nemrég Baluéknál voltam, és igen konstruktívan minden társasjáték-ötletüket megvétóztam annak az egynek a kedvéért, amit kifejezetten szeretek játszani. Igazi álomvendég lehetek. De erről eszembe jutott, hogy nem nagyon írtam még azokról a játékokról, amit velük próbáltam ki, hát kezdjük mondjuk a Mars terraformálásával.

Az atmoszféra a legjobb: az ember remekül át tudja érezni, hogy pénzéhes, profitorientált vállalatok generációkon keresztül ontják a dollármilliárdokat különböző projektekbe, hogy aztán úgy kábé lakhatóvá varázsoljanak egy bolygót. Nem mondom, hogy a játék elsődleges célja a tudományos precizitás, de olyan bődületes ökörségek nem nagyon vannak benne. Az én sekélyes, felszínes, erősen megkopott és elpenészedett természettudományos ismereteimet legalábbis nem zavarta. A bolygót fel kell melegíteni, ki kell építeni valami ökoszisztéma-félét, gondoskodni kell a megfelelően körforgó hidroszféráról — szép kihívások ezek, és igazából a személyes fantáziámat is izgatják. A cégek közötti kompetíciónak leginkább barátságos jellege van, nem arról szó a dolog, hogy mesterséges kénsavfelhőkkel lehet megöntözni a másik nagy nehezen kiépített algatelepeit és a már kiépített városokat sem lehet elárasztani anthraxszal.

Esztétikailag sem sok kifogásom lehet: a kártyák és a tábla szerintem gyönyörűek és abszolút segítik a hangulat elmélyítését. Ráadásul az esztétikum nem megy a praktikum rovására, nincs 53.218 mütyür, amit szét kell pakolni a játékhoz, ráadásul simán lehet játszani egy normál méretű konyhaasztalon, nem kell hozzá külön bútort bérelni.

Nicoline-nal ketten játszottunk egy helyett, az egy körre eső döntések bőven vannak olyan komplexek, hogy az így is szórakoztató legyen, igazából és simán el tudtam képzelni, hogy egy igazgatótanácsi ülésen vitatkozom (bár ha belegondolok, az utolsó ülésen kb. az első igazgatók ük-ük-ük-unokái verhették az asztalt dicső elődeik helyett). Van szerepe a szerencsének, ami egy bolygó terraformálása esetén nem akkora baj, de kellő stratégiai érzékkel jól rá lehet érezni a lehetséges irányokra. Ezek a döntések azonban szerencsére nem olyan bonyolultak, hogy bárkinek is fél óráig kelljen tűnődnie a következő lépésen.

Összességében véve: ez tipikusan egy olyan játék, amit szerintem nagyon élveznék, ha az utolsó kör végeztével lelocsolnánk azt asztalt kerozinnal, majd alácsúsztatnánk néhány karcsú dinamitrudat. De mivel erre nincs mód, a kiderül, hogy miután remekül megtornáztattuk a taktikai érzékünket, összeszámolunk mindenfélét, és mindenki lép még valamennyit az eredményjelző táblán. Van, aki (ugye, Zsó?) kétszer annyit, mint az egész játék alatt összesen. És olyan dolgoknak lesz hirtelen kulcsfontosságú szerepe, amiket az ember korábban nem is értett. Az első körben simán eldobtam a ragadozó állatok kártyámat — aztán kiderült, hogy pár száz évvel később ez még akár jól is jöhetett volna — feltéve, hogy a többiek építenek maguknak állatokat. Mi több: Balu és Zsó is mókolt valamit olyan lapokkal, amelyek saját magukat fejték meg folyamatosan — a pontos mechanizmust nem értettem, de a végén kábé ötezer pluszpontot sepertek be így. Szóval a játék masszívan támogatja a rengeteg gyakorlást, a hosszú távú gondolkodást, a titkos meta-szabályok beható ismeretét, illetve sokszor a durva rizikóvállalást is, amit én annyira nem szeretek — nem utolsósorban azért, mert mondjuk félévente-évente jutok hozzá egy ilyen játékhoz, ha tehát nem érkezek A/1-es lapra nyomtatott, máshonnan letöltött és kinyomtatott stratégiai döntési fával, nem sok esélyem van.

Vezető termológus, azok mondjuk lettünk, szóval ebben a képzeletbeli idősíkban a Nico&Try konszernnek köszönhették az emberek, hogy nem fagynak oda a padokhoz a parkban egy romantikus randi alatt a zord marsi télben.

Ó, azok a márciusi hómezők!

Trychydts ||| 2018., március 18., 23:49 |||

Már elég régen elhatároztam, hogy részt veszik a március 17-i nyíregyházi slam poetry-n; ez alól az sem tántorított el, hogy szombatra némi hófúvást jövendölt a meteorológia.

Eredetileg egy csütörtöktől-vasárnapig terjedő mókát terveztünk, de aztán sikerült egy full kamu Airbnb-s szállást befoglalnunk, amely az utolsó pillanatban próbálkozott készpénzes fizetésre switchelni és helyszínt módosítani. Nicoline persze még elhitte volna, hogy itt valamiféle jóhiszeműség bejátszhat a képbe, de miután a csávó telefonban azt tanácsolta nekem, hogy menjek a picsába, inkább jelentettük az illetőt az Airbnb ügyfélszolgálatánál és visszakaptuk a teljes szállásköltséget némi bónusszal megspékelve… csütörtök-péntekre meg maradtunk inkább Pesten. Nem bántuk meg, a feleségem így tudott helyben szervezkedni, beesett egy váratlan baráti találkozó én meg kicsit rákészültem a fellépésemre. Péntek estére azért már lent voltunk az Ozoon Hotelben, amit én csak javasolni tudok mindenkinek. Nem egy szofisztikált luxushotel, de nekünk, tiszta, kényelmes és barátságos szállás kellett, ez pedig az, nagyon segítőkész személyzettel, decens reggelivel és erdő széli elhelyezkedéssel.

Másnap állatkerteztünk egyet, ami teljesen szuper volt, már többen mondták nekem — utoljára Csabiék — hogy mennyire állat- és közönségbarát hely. Most egy kicsit hideg volt ahhoz, hogy teljes pompájában értékeljük, de biztosan megyünk még vissza jobb időben is, és élménynek így is csodálatos volt. Engem mindig nagy örömmel tölt el, ha Nicoline-t kicsit közelebb tudom hozni a biológiához, és ezúttal egy elég jó lépést tettünk előre. Az állatkertben is ebédeltünk: szuper volt a kinti hideg után tűzforró rántott csirkemellett és krumplit rágcsálni egy bálnacsontváz mellett üldögélve a trópusi ház előterében.

Este aztán slamen voltunk, a slambeszámolót most skippelném — viszont az üvegfalú teremben tökéletes rálátásunk nyílt a kint egyre jobban belendülő hóviharra és a folyamatosan vastagodó, egyre barátságtalanabbul festő hótakaróra. Majdnem éjfél volt már, mire kiléphettünk a balzsamos márciusi éjszakába. Kis feleségemet gyorsan besuvasztottam az autóba, hadd fűtsön és hadd élvezze az ülésfűtést, én meg a tomboló szélben, térdig hóban nekiláttam kiásni a kocsit a fölé nőtt, teljesen természetes igluból. A nadrágom másodpercek alatt lett havas, a testmelegem elolvasztotta, a jeges szél visszafagyasztotta ezt az egyre vastagabb réteget — jól elvoltunk így, vacogva söprögettem-kapargattam a havat a kocsiról, amíg el nem értük azt a szintet, amikor már többet fújt vissza a szél, mint amit el tudtam távolítani. Beültem én is, az első pár percet felolvadással töltöttem (áldja az ég, aki feltalálta az ülésfűtést), aztán elindultunk. Utak sehol, látási viszonyok csak papíron, viszont egyáltalán nem zéró forgalom. A szálloda parkolójában a hókupacok méretéből saccoltuk meg, melyik helyen nem áll autó, befúrtuk magunkat egy üresnek látszó helyre (szerencsére nyert), aztán a szobánkban imádkoztunk reggelig.

Másnap az Időkép, a rádió, de még a szálloda szakácsa is (lehet tippelni, a feleségemet melyik hírforrás befolyásolta a legjobban) durva hóhelyzetről számoltak be, és persze senki ne induljon útnak, akinek kedves az élete. Nekünk persze ez is opció lett volna, viszonylag könnyen megszervezhettük volna, hogy másnap a szállodából dolgozzunk, de azért valahogy úgy éreztük, mégis jobb lesz nekünk Pesten. Hát nekivágtunk.

Szerencsére én ilyen viszonyok mellett tanultam vezetni: hóvihar már nem volt, de teljesen elhavazott, még takarítatlan utak igen, elég nehezen irányítható kocsi és hófúvások mindenfelé. Kispolgári lelkületem meg volt róla győződve, hogy az autópálya biztosan le lett kaparva, de nem: kilométereket mentünk úgy, hogy csak egy fél keréknyi kis csík volt kikopva hol a belső, hol a külső sávban, és csak nagyon lassan és óvatosan lehetett haladni. Csúszkálva — a kedves autóstársak meg néha ebben a helyzetben sem érezték, hogy respektálniuk kellene a követési távolságot. Feleségem installált a telefonjára egy vészhelyzet-alkalmazást, így volt, hogy már háromszáz méterre előre is tudtuk, ha baleset történt előttünk; cserébe arról is értesítést kaptunk, ha Bázaborkeszürömön kiszaladt egy tyúk az úttestre.

Az érdekes az volt, hogy bár nyilvánvalóan veszélyes volt az utunk hazafelé, valahogy mégis élveztem. Tényleg rengeteg tapasztalatom van az ilyen körülmények között történő vezetésben, de talán érthető okokból, ezt ritkán tudom hasznosítani: most viszont simán megcsináltam. Négy és fél óráig jöttünk Nyíregyházáról, de még egy necces helyzet sem volt egyszer sem.

IV. Henrik I-II., Örkény színház, bemutató: 2017. október 14.

Trychydts ||| 2018., március 12., 23:49 |||
Kategóriák: ,

Mondhatjuk, hogy Shakerspeare-rajongó vagyok, nagyon sok drámát olvastam, többet szeretek is, bizonyos darabokat megnézek minden elérhető interpretációban, és nagyon sokáig hittem, hogy a Shakespeare-szonettekkel lehet csajozni. (Valamennyire amúgy tényleg lehet.) Így lelkiismeret-furdalás nélkül fel tudom vállalni, hogy a IV. Henrik szerintem egy lapos, poros, üres darab, mindenféle érdemi mondanivaló vagy relevancia nélkül. Szereplő tologatása a sakktáblán, shakespeare-iesen szadista szabályok szerint, pár hulla, aztán függöny. Az előadás, az viszont valami parádés.

Ha úgy tetszik, talán ezt is tekinthetjük egy előadás fokmérőjének: mit tudnak kezdeni egy ennyire ócska alapanyaggal?

A teljesen jellegtelen szerepeket ki lehet tölteni parádés színészekkel, többszörös szereposztásokkal. Csuja Imre egyszerre játssza a véres árulással hatalomra jutott, öreg királyt, akinek fia trónörököshöz teljesen méltatlanul viselkedik, és a semmirekellő, ostoba, részeges lovagot, Falstaff Jánost. Kókai Tünde — nagy kedvencem, már akkor is élveztem a játékát, amikor még csak egyetemi hallgatóként láthattam az Örkényben — három szerepéből kettő fiatal férfi, és ő játssza a trónörökös riválisának, Szélvész Percy feleségének a szerepét is. Hozzá hasonlóan többszörös szerepet játszik Zsigmond Emőke (neki is jutnak férfi szerepek), illetve Vajda Milán is. Utóbbi szintén egy nagyon meggyőző mellékszereplő, pontosan és karakteresen képes megjeleníteni minden ráosztott alakot — a negyedik Henrikben például egyszerre yorki érsek, Warwick gróf, ostoba újonc és a király helyett a csatában halált vállaló katona. Znamenák István is abszolút a helyén van — ő általában is visszafogottabb, mint bárki más (ebben egyedül a Tartuffe volt nagy kivétel), de színpadi jelenléte mégis összetéveszthetetlen.

Amúgy kiváló döntés volt férfi szerepeket nőkkel eljátszatni — sokszínűbb így az előadás, és a férfiak szinte teljes dominanciáját nem is indokolná semmi az öncélú korhűségen túl.

A két fiatal férfi főszereplő, a trónörököst játszó Nagy Zsolt és a Szélvész Percyt játszó Polgár Csaba parádésan, frissen hozzák a figuráikat — mindketten Shakerespeare-re jellemzően többarcú, komplex alakok, a köztük levő feszültséget szinte tapintani lehet a színpadon. Nagy Zsolt tökéletesen hitelesen és magától értetődően adja elő a trónörökös 180 fokos jellembeli fordulatát; Polgár Csaba, a háborús hősből elvi okokból lázadóvá váló Szélvész folyamatos, fanatikus szenvedélyét adja vissza mindenféle lendületvesztés nélkül.

Ugyancsak jó az egyszerű, stilizált színpadkép sokoldalú felhasználása — ez is egy gyakran használt eszköz az Örkényben — sok szereplő, aki éppen nincs színen, egyszerűen csak elbújik, így sokkal dinamikusabb és feszesebb helyszínváltásokra van lehetőség.

A darab egy feszült politikai helyzetben játszódik Angliában — tulajdonképpen az a tét, hogy az évtizedekkel korábban árulással szerzett hatalmat meg lehet-e szilárdítani, képes lesz-e a király azt dinasztikusan továbbörökíteni, vagy paranoiájával maga is lázadást gerjeszt önmaga ellen, mint III. Richárd. Ez a feszültség ez a szenvedély valóban átjön a színpadon — a dilemmák valóban erősek, az ezúttal teljesen háttérbe szoruló nők szenvedélye halálba induló vagy hősi halált halt férjeik iránt tényleg perzselő, az időnként megjelenő humor pedig valóban csattanós ütésekkel oldja a feszültséget.

Nagy kár, hogy ezt az egésze elmaszatolja a pozíciójához méltatlanul dorbézoló, erkölcsiségét ideiglenesen felfüggesztő trónörökös alakja. Az ő története, tivornyái és kisebb gaztettei, amelyhez leginkább Falstaff János asszisztál neki, minimális téttel sem rendelkező mellékvágányai a fő cselekménynek.

A precíz megvalósítás miatt élvezhető az előadás, de a darabválasztást ezúttal nem értem. Az előadás után még sopánkodtam egy sort a feleségemnek, de másnapra szinte azt is elfelejtettem, hogy színházban voltam.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our desktop site