Pod Save America

Trychydts | | | 2019., augusztus 28., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A legutóbbi elnökválasztás után kezdett igazán érdekelni az amerikai poltika: egy New York Times előfizetéssel kezdtem. Aztán, amikor édesanyám a figyelmembe ajánlotta, akkor elkezdtem nézni a The Late Show-t, ahol az egyik vendég ennek az amerikai belpolitikai podcastnak a csapata volt. Belehallgattam próbaképpen, azóta pedig kisebb esemény az életemben, amikor hetente kétszer megérkezik a legújabb epizód.

Magyar/európai szemmel amúgy egészen különleges érzés iszapfürdőt venni az amerikai politikai mocsárban. Ami engem úgy istenigazából ledöbbentett, az rendszer hihetetlen politikai merevsége. Ez persze most elég lesajnálóan hangozhat; nekem inkább az volt a tanulság belőle, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az amerikai társadalom mennyire konzervatív. Még a progresszív vagy a liberális politikai erők is sokkal konzervatívabbak, mint nálunk mondjuk a politikai közép képviselői. És vannak dolgok, amiket európai aggyal egyszerűen lehetetlen felfogni: ilyen például a fegyvertartás. Miért ragaszkodik egy társadalom ahhoz, hogy minden évben tízezer számra mészárolhassa le a saját polgárait?

A Pod Save Ameriicában elsősorban azt szeretem, hogy amerikai viszonylatban mindenképpen progresszív, ugyanakkor nagyon alaposan érvelve járnak körül témát professzionális, politikával foglalkozó szakemberek. (The West Wing kedvelőknek: kb. olyan, mintha Will Baley, Sam Seaborn és Toby Ziegler tartana podcastot.). Nagyon részletesen és intelligens humorral kommentálják az éppen futó híreket, rengeteg hosszú interjújuk van, szóval aki szeretné egy kicsit közelebbről is megismerni az amerikai politika demokrata szegletét, azoknak ez sokkal fogyaszthatóbb, mint mondjuk a CNN publicisztikái.

Én már hónapok óta rajongó vagyok és azóta nem hagytam ki egy epizódot sem.

Zenetanulás öregen

Trychydts | | | 2019., augusztus 21., 23:49 | | |

Nem gondoltam volna, hogy kétszáz évesen fogok elkezdeni új hangszert tanulni, de — már amennyire vissza tudom idézni — egészen más ez így felnőttkorban, mint gyerekkorban volt. Nem emlékszem legalábbis, hogy annyira hozzánőttem volna a furulyához, mint amennyire nehezen állok fel most a zongora mellől. Valamennyire biztos foglalkoztatott a dolog, mert ara például konkrétan emlékszem, hogy egyszer az Operaházban kottát vásároltam magamnak, egyszer vagy kétszer pedig saját dalt is írtam furulyára. De azért nem arról volt szó, hogy alig vártam volna, hogy megint gyakorolhassak. Emberekkel laktam együtt, ha így lett volna, biztosan hangosabban tiltakoznak.

Most kb. az a helyzet, hogy ha van egy kis időm, biztos zongorázni ülök le először. Továbbra sem bírom akármeddig, ha elfáradok, félreteszem, de unalmat vagy frusztrációt például nem érzek. Az analitikai képességeim biztos, hogy rengeteget fejlődtek az elmúlt évszázadban, így például sokkal könnyebben átlátom a darabok belső struktúráját vagy a hibákra adott megoldásokat is jobban ki tudom kísérletezni. Élvezem a gyakorlást, a rutin kiépülését — nem akarom rögtön a kedvenc számaimat játszani.

Hogy legyen mit csinálnom akkor, amikor nem zongorázok — most például egy dortmundi hotelszobában ülök, és a cég nem fizeti a zongoraszállítás költségeit — belekezdtem egy zeneelmélet tanfolyamba is. A zongorakurzushoz hasonlóan ez is a leglátogatottabb a maga nemében az Udemyn; egy fiatal michigani egyetemi oktató sorozata, most tart a tizenötödik résznél. Micsoda véletlen, pont volt egy leárazás az Udemy-n, potom áron felmarkoltam az első kilenc részt.

Kicsit meglepődtem, Piroska néni mennyire alapos elméleti alapokat adott nekünk; a második résznél kezdtek nagyobb mennyiségben előjönni azok a dolgok, amiket nem tanultunk — ennél talán már csak az meglepőbb, mennyi mindenre emlékeztem. Lassan a kezembe is kezd visszatérni a kottaírás tudománya. Az meg szintén a koromnak köszönhető, hogy mennyivel jobban össze tudom kombinálni az elméletet a gyakorlattal, mint gyerekkoromban.

Mindemellett persze még arra is jó lesz ez, hogy ügyesen megválasztott szakszavakkal nyűgözzem le a feleségemet a Zeneakadémián. Már persze ha egyszer végre komolyan vesszük a saját fogadalmunkat és rendszeresen járunk majd komolyzenét hallgatni.

Aranyosék — szalonnás változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 17., 23:49 | | |

(A cím válasz Zsó szellemességére_ “viszünk szalonnát sütni Szalonnára. Nekem is eszembe jutott, de én csak a feleségemnek sütöttem el, otthonunk csöndes magányában.)

Régen, még a pre-Zéta időszakban, Baluék szalonnasütő partijai világhírűek voltak, és örvendetes gyakorisággal követték egymást: nekem is volt születésnapi partim, amit az összeérő családi telkek határán rendeztünk meg, szúnyogriasztó fáklyák gyűrűjében, egy szomszédos mogyoróbokorról vagdosva az ágakat. Idén nyáron csak kétszer füstölhettem meg magam vendégszeretetük tüzénél (vagy mi): egyik alkalommal a folyóparton ettünk egy különleges specialitást, homokbundába forgatott sült szalonnát, illetve a Szalonnáról van visszatérésünk után rendeztek egy jó kis szalonnasütést.

Igyekeztem óvatos lenni, és már otthon bekaptam pár falatot, hogy ne szikrázó szemmel vessem rá magam a kajára, de igazság szerint amikor megérkeztem, és megláttam a szépen megterített tálalóasztalt, nem gyengén megjött az étvágyam. Úgyhogy ki is ültem az éppen eleredt esőbe szalonnát sütni. (Balu később megkérdezte: éhes voltál? — remélem, azért nem keltettem olyan benyomást, mint egy dühös Predator.)

Baluék partijaiban mindig azt élveztem a legjobban, hogy huszonöt kilométeres és huszonöt éves körzetben mindenkit meghívnak, így az ember soha nem tudhatja, éppen kivel fut össze. Most éppen Szpeti és Noémi között üldögélve sütögettem a szalonnámat; kicsit catch-uppolhattunk végre, mert bár négy hónapja, amióta szomszédos irodaházakban dolgozunk, megbeszéltük, hogy majd összefutunk egy ebédre, ez azóta sem jött össze. De szükség van a legzavartabb mosolyomra is ezeken a gardenparty-kon: mindig vannak legalább öten, akik sugárzó mosollyal és lefegyverző közvetlenséggel üdvözölnek és szólítanak a nevemen — én meg, arc- és névmemória hiányában csak annyit tudok, hogy igen, pár éve már találkoztunk egyszer, egy másik szalonnasütésen.

A nagy, friss kulturális esemény, ami többeket is megmozgatott, a csütörtökön bemutatott Tarantino-film, a Once upon a time in… Hollywood volt. Én már persze mindent elolvastam a Wikipedián, így legalább a cselekmény miatt nem kell izgulnom; azt azért érdekes lesz látni, ez is az a rétegenként hámozható zsenialitás lesz-e, mint mondjuk a Kill Bill, amit utoljára a család fogalmának elemzésére használtam fel egy feminista klubdélutánon.

Kedves feleségemnek rengeteg munkája maradt még a hét végére, szóval egy darabig csak az én szöveges tudósításaim alapján tudta követni az eseményeket. Aztán csak besétált a kertkapun, hóna alatt a visszahozott kölcsönraklappal és kölcsönedénnyel; utóbbiban Baluék még Szalonnára hoztak nekünk hatvan kiló zsírban sült májat (ahogy a spenót-incidens óta tudjuk, az arányérzék soha nem volt az erős oldaluk). Már nagyon otthon éreztem magam, szóval én vezetem végig a svédasztalon, rá is vetette magát valamelyik házikutyputtyra — szalonnát sütni már nyilván nem kezdtünk el ilyenkor.

Elég sok gyerekes résztvevő volt, szóval annyira azért nem volt meglepő, amikor nem sokkal később egyszer csak egy üres kertben találtuk magunkat: Balu a lefekvést követelő Triolát táplálta, Zsó meg Zéta meg az utolsónak búcsúzó vendégeket hajtotta végig az országúton. Összenéztünk Nicoline-nel és úgy éreztük, a bulit tulajdonképpen akár befejezettnek is tekinthetjük. Még egy kicsit afterpartyztunk Zsóval a lassan kihamvadó tűz mellett, aztán mi is a hengerek közé csaptunk.

The Highwaymen, 2019.

Trychydts | | | 2019., augusztus 13., 23:49 | | | Kategóriák: ,

A Netflix saját gyártású filmjének legfőbb célkitűzése: megfosztani a Bonnie és Clyde történetet minden romantikájától. Elsősorban persze a tömeggyilkos pár oldalán, de arra is gondosan ügyel, hogy a nyomozók oldalán se legyen senki természetfeletti képességekkel megáldott zseni, aki táv-gondolatolvasással, hét lépéssel az üldözöttek után járva elkapja őket.

Frank Hamer, a testvérpáros karrierjére végül egy sortűzzel pontot tevő texas ranger valóban egy kiemelkedő alakja volt az amerikai bűnüldözésnek, és valóban ismert volt a bűnözőkkel szembeni brutalitásáról. A film mégsem próbálja őt többnek beállítani egy erősen idősödő nyomozónál, akinek élete utolsó utáni feladata (ő és partnere nyugdíjból tért vissza ezért ez az egy küldetésért) egy próbatétel is.

Több szempontból is fontos a történet szempontjából az a Robin Hood mítosz, ami már életében körbelengte a bandát: a tömegek elitellenessége nagyon könnyen fordult át a bűnözők iránti rajongásba. Sokan kritizálják a jelenetet, amikor Hammer az öklével veri bele a lelkiismeretet egy, a bandának falazni akaró benzinkutasba — pedig ott nem a fizikai ütések érik el a változást. A kíméletlen szembesítés azzal, hogy ezek az emberek nem csak a pénzt veszik el a bankoktól, de teljesen ártatlan, családos rendőröket is lemészárolnak, ha a legkisebb veszélyt is érzik magukban.

Bonnie és Clyde arca csak az utolsó jelenetben kerül látszik — addig vagy csak távolról látjuk őket, vagy csak egy-egy testrészük látszik a kamerában. Ez is meggátol bennünket abban, hogy bármennyire is azonosulni tudjunk a gyilkos párral — ennek ellenére is végig egy erős dilemma, hogy mit kell tennie egy ilyen helyzetben a törvény emberének. Levadászható-e, felszólítás nélkül megölhető-e valaki, akiről tudjuk, hogy ha futni hagyjuk, mindenképpen ölni fog?

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy nem próbál meg könnyű, triviális vagy közhelyes választ adni erre a kérdésre.

Szalonna — Nászutas változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 11., 23:49 | | | Kategóriák: , , ,

Aranyosék távozása után szalonnás életünk egy csendesebb és romantikusabb üzemmódba billent át. Sokat lustálkodtunk, Nicoline lazára vette a programszervezést (az én szemszögemből tehát olyan volt, mint egy laza ökörhajcsár), és már csak magunkra sütögettünk-főzögettünk.

Reggelenként felmásztam az emeletre, és elzongorázgattam a tóra néző ablak előtt. Nicoline Messengeren értesített, amikor már ő is készen állt a reggelre. Rendszerint az erkélyen reggeliztünk, utána lazítgattunk még egy kicsit, szendvicseket raktunk össze, majd elindultunk bóklászni valamerre. Általában még naplemente előtt visszaértünk, összeütöttünk valami vacsorát, borozgattunk, Netflixeztünk. Bár volt nálam laptop, elő sem vettem, ami kevés munkám volt, azt elintéztem a céges telefonomon, ami esetleg szabadidőm maradt még, mondjuk Nicoline power napjei vagy konyhában sürgölődése alatt, azt rendszerint a zongorámmal töltöttem.

Rudabányára már kora gyerekkoromból emlékszem, akkor csak egy nagyon kis bemutatóterem volt ott, ahol lényegében csak Rudi koponyáját lehetett megtekinteni. Most egy kb. kétszer akkora helyen egy kicsit több csontot lehet megnézni, meg van három ismeretterjesztő kisfilm, amit meg lehet nézni. A bányató partján van egy másik látogatóközpont, ami nem üzemel, meg egy kilátó, ahonnan lehet látni a tavat. A tóban mindenféle őrülteket lehet megtekinteni, akik kiváló ötletnek tartják az itt strandolást. Helynek elég szép, mondjuk egy kicsit jobban ki lehetne építeni, hogy ne meddőhányókon kelljen az embernek leereszkednie a tóhoz, meg a látogatóközpontot is be lehetne röffenteni végre.

Kassa egyszerre volt csalódás és kellemes meglepetés. Maga a város elképesztően unalmas, egy tipikus vidéki magyar város, ami már nincs Magyarországon — egy széles főút, pár régi épülettel és egy bágyadt főtérrel. Nicoline mindent megtett, hogy sürgölődésével az izgalmas látnivalók látszatát keltse, többször is megállt egy régi épület előtt és felolvasta azok figyelemre méltó történetét. Ezek a házak annyira jellegzetesek és patinásak, hogy Nicoline kétszer és eltévesztette a házszámot, és egy hotelt mutatott be egy fogadó helyett, egy éttermet a városháza helyett. A maratonista szobra pedig egy zsúfolt kereszteződés túloldalán próbálta meg egy impozáns köztéri dekoráció benyomását kelteni, ami engem illet, teljesen sikertelenül. Ami miatt mégis meleg szívvel gondolok vissza erre a kirándulásra, az egy teljesen random kiszúrt, modernista kiállítás volt, helyi festők képeiből. Markáns, komor hangulata volt minden képnek; az egyik művésznek pedig a teljes életútját végigkövethettük, ami mindig egy érdekes élmény.

Nyomtunk egy kis erdei túrát is az egyik közeli kolostorromhoz — Szádvárhoz hasonlóan ezt is egy baráti társaság tárja fel és gondozgatja. Bennem meg már annyira kifejlődtek a kültéri főzés reflexei, hogy amikor leültünk egy kiszáradt fatörzsre ebédelni, rögtön kiszúrtam, milyen remek gyújtóst lehetne itt gyűjteni.

Aggtelek nekem már rutinfeladat volt (bár konkrétan szerintem a vörös-tói túrán még nem voltam), de Nicoline most járt először cseppkőbarlangban. Bennfentesek kedvéért jelentem, hogy a Cseppkő szálló még mindig áll és én még mindig Seppkő szállóak olvasnám, ha most látnám először. Erről persze eszembe jutott, hogy lehet, hogy a Pálvölgyi barlangot is megnézhetnénk, én is gyerekkoromban voltam utoljára.

Nekem a kedvenc kulturális élményem az edelényi kastély volt; szépen meg van csinálva, egy térképkiállítás is van itt a szokásos kastélymúzeum mellett. Maga a körítés az “olyan rossz, hogy az már jó” kategóriába illik leginkább: az idegenvető diákmunkás (?) szemlátomást betanult szöveget mondott, de azt igen lelkesen. A kiállítás előtt 3D szemüveget szíjaztak a fejünkre, majd bekényszerítettek minket egy moziterembe — egy kisjátékfilmet kellett megtekintenünk a kastély festményeinek történetéről. Végül is csak nem bántóan volt gagyi; ugyanebben a stílusban igyekeztek mindenféle aprósággal interaktívvá tenni a körsétát. Sikerült a dolgot személyesebbé tenni, mint általában, és az épület rekonstrukciója is elég jól sikerült (főleg ahhoz képest, hogy honnan kellett kezdeni).

Boldogkő Vára viszont nagy csalódás volt: amennyire gyönyörű a táj és különleges a vár, annyira átabotában odavetett az ismeretterjesztés része. Amikor például a kínzókamra/börtönmúzeum például rögtön a bejárat mellett kapott helyet, kissé rángógörcsöt kaptam — pláne, hogy jóval beljebb egy valódi börtön is látható, ami viszont sehogyan sincs berendezve. Úgy összességében véve azt mondanám, zéró erőfeszítést tettek arra, hogy legalább érzékeltessék, milyen is lehetett itt az élet élőben. Szoktak lenni itt mindenféle bemutatók is, a kihelyezett tájékoztatók alapján csak örülök, hogy ezeket kihagytam.

Nem fogadtam volna rá nagy összegben, hogy ezen a nyaraláson szedem össze az év gasztroélményét. Igazából nem is lelkesedtem nagyon, amikor Nicoline már elutazás előtt hangsúlyozta, hogy mindenképpen elmegyünk majd az Anyukám mondtába. Tartottam tőle, hogy majd ez is egy túlhype-olt hipszteretető lesz, amiből egyre több van mindenfelé és leginkább csak a legelvadultabb sznobok élvezik őket. Amikor megérkeztünk, olyan barátságosan és olajozottan indult minden, hogy gondoltam, adok nekik egy valódi esélyt.

Ilyen helyeken, ezt már a Kistücsökben megtanultam, nem érdemes olyasmit enni, ami máshol is van, pláne nem olyasmit, amit az ember otthon is el tud készíteni. Levesnek így választottam egy tárkonyos báránylevest, amibe — ellentétben az átlag éttermi megközelítéssel, ahol a tárkony egy betongerndával suhint ki a tányérból — a fűszerezés diszkréten bújt meg az alapízek mögött, a húst nagy műgonddal főzték tökéletesre, a lét pedig sűrűvé és lággyá.

Másodiknak sült császárt kértem — azt gondoltam, ilyesmit elképzelhetetlen egy kolosszális adag egészséges önbizalom nélkül felrakni az étlapra és igazam is volt. Finomabb volt, mint bármilyen húsétel, amit az utóbbi időben ettem (kivéve persze a Vercsorb-féle házigrilleket, de azok amúgy is csak külön kategóriában versenyezhetnek), puha, omlós, pikánsan fűszerezett, egy kis pörköléssel megőrjítve — sült krumplit kértem hozzá, az is tökéletes volt és passzolt is hozzá. A desszert tiramisu volt, semmi forradalmi, csak habkönnyű, nagyon friss, ízletes és kapásból szervíroztak mellé egy A+++-os kávét is.

Nyugodtan nevezhetem 100%-os élménynek, az enteriőr hangulatos, de egyáltalán nem hivalkodó, a kiszolgálás pedig végletesen professzionális. Biztos vagyok benne, hogy nem most jártunk itt utoljára, pedig nem esik éppen útba munkából hazamenet.

A teljességhez hozzátartozik, hogy ugyanez a cég egy pizzériát is üzemeltet Miskolcon, és hazafelé oda is beugrottunk Nicoline-nel és a zongorával. Én nem voltam elszállva tőle, Nicoline igen. Félreértés ne essék, ropogós, friss, kicsit vastagabb, erősen kelt tésztás pizzaszeleteket árulnak itt, de nekem azért nem durrant el az agyam tőle. Margaritát ettem, mint mindenhol első alkalommal, erre nem is volt panaszom, de a sonkás, amit Nicoline tányérjából csipegettem fel, például már nem is igazán ízlett.

Igen lelkesen távoztunk. Nicoline szerint ez a nyaralás nyújtott annyit, mint Tenerife — ezzel az ár/érték arány ki is lőtt a világűrbe. Nagyon remélem, hogy még vissza is térünk.

Szalonna — Aranyos változat

Trychydts | | | 2019., augusztus 06., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Mivel Tenerifén egy kissé elszállt a nyaralóbüdzsé, Nicoline beadta a derekát, hogy belföldön nyaraljunk egy nagyobbat. Pár hónappal később aztán jelezte: talált egy tízfős házat, becslései szerint ez az egyetlen épület Pannóniában, ami neki megfelel, tulajdonképpen már le is foglalta, a vérszerződést is megkötötte, de azért nézzek rá én is. Nekem végül is nem volt kifogásom ellene, pláne, hogy ő még soha nem járt az ország északkeleti részén.

Legyünk azért fairek: a házban technikailag tényleg elfér tíz fő, de a valóságban inkább 6-8 fős, ami egy kétfős párnak természetesen még így is masszív overkill. Mindegy, végül is SAP kártyával fizettük, szóval effektív pluszköltséget nem jelentett a nagyzási hóbortunk. Viszont, ha már képessé váltunk egy család vendéglátására, ugyanezzel a lendülettel meg is hívtuk magunkhoz Aranyosékat egy kis víkendezésre.

Szerencsére a szállásadók is kérték, hogy ne menjünk túl korán, így nem kaptam erősebb agyérgörcsöt, azért, ert nem indultunk időben. Volt időm kiszambázni a piacra megvenni az eleséget, elugrani kenyérért a Macskába és egy állványért a zongoraboltba, mert hogy zongorával megyek, az már elintézett tény volt. Technikailag már úton voltunk, amikor beugrottunk az Arénába egy kockásfülű nyúlért is. Megtudtuk, hogy Zéta is rajongó lett: természetesen Misit és Nyunyit is becsomagoltuk báboznivalónak, de egy saját példánnyal is meg akartuk lepni. Viszont a mi értékrendünk szerint az egyetlen nem nyomi modell, a Kockásfülű 23 Ül csak az Arénában volt raktáron (Nyunyi álló szériája sajnos már kifutott), ezért volt szükséges ez a kis kitérő.

Végül tökéletes időzítéssel futottunk be (Aranyoséknak Miskolcon leesett, hogy pelenkát egy darabot sem hoztak így még vettek egy ezres csomaggal a helyi Tescoban, ezzel további időt nyerve nekünk); kipakoltunk, majd nekiálltam krumplipürét csinálni az még előző este megsütött texasi fasírthoz. Pont kész lettem, mire befutottak. Zéta kezében már volt egy másik kockásfülű nyúl (később Kocki lett a végleges neve): másnak is eszébe jutott, hogy meg lehetne szórni ilyesmivel.

Másnap a felnőttek megreggeliztek, Zéta és Triola szétszórtak némi ételt a konyhában, aztán elmentünk megnézni Szádvárt. Ez egy nagyon laza és kellemes kirándulás volt, több száz éves, mészkőbe kopott szekérnyomokkal, sziklamászó Zétával és a hátamon egy, a múltkorinál kissé kevésbé creepy hordozóban mozgolódó Triolával. (Merő para egy pici lánnyal a hátadon hegyet mászni — órákkal később, már lefelé estem egy hatalmasat, csak úgy rengett bele a hegy, de különösebben nem zavart, mert minden diszkomfortérzésemet elnyomta a mérhetetlen megkönnyebbülés, hogy akkor Triola már az apja hátán szundikált.) Az eső is eleredt, a kicsiket beburkoltuk az esőkabátokba, aztán másztunk tovább felfelé, mert Balu, a főőrült, kitalálta, hogy úgyis hamar eláll. Végül már a csúcson voltunk, mire kisütött a Nap: kíváncsi vagyok, hány olyan crazy, szívatós epizód lesz még az életemben, amin Balu mérhetetlen, sugárzó és teljesen indokolatlan optimizmusa hajszol keresztül.

Szádvár gyönyörű, más, környékbeli romokhoz hasonlóan erről is önkéntesek gondoskodnak. Shadiversity-rajongóként egészen sokat megtanultam a várakról, így egy csomó struktúrát és építészeti megoldást felismertem; a kilátás pedig mindenféle romtól függetlenül is fantasztikus. (Leginkább a táj szépsége fogta meg Nicoline-t a ezen a nyaraláson; akármerre mentünk, folyamatos extázisban volt. Valóban van valami kis vadregényes íze az itteni hegyeknek, amit én is imádok — persze én már jó sokszor jártam errefelé, mindenféle konstrukcióban.)

Este szalonkát sütöttünk, Zéta barackos-szalonnás-túrós desszertet szervírozott a homokozóvödrében. Kifejezett luxusélmény volt ezen a multifunkcionális szabadtéri tűzhelyen nyárson szalonnát sütni; tök kényelmesen le lehetett ülni a padokra, szét lehetett pakolni, fedél is volt a fejünk fölött, meg szellőzött is.

Fürdetés után megajándékoztunk Zétát a mi nyulunkkal is: némi gondolkodás után az Eper nevet kapta; ő lett az apuka Baluék nyúlcsaládjában.

A Baluék távozása előtti nap a chill jegyében telt: átautózgattunk a tó túloldalára, ott sétáltunk egy kicsit, majd Balu pár fára felszerelte a függőágyait. Alapos meditáció után indultunk haza ebédelni. Paradicsomos spagetti szerepelt az előre megtervezett menükártyán, és csak menet közben tűnt fel, hogy lehet, hogy mintha kevés lenne a szósszá főzött, Balu&Zsó-féle paradicsom a nyolcvan deka tésztához. Mindegy, elhatároztam, hogy jó kárpótlásképpen alaposan összefőzöm: a végeredmény jobb lett, mint valaha, a jó vastag falú teflonedényben való lassú főzögetésnek köszönhetően a szósz szépen belefőtt a spagettibe, az olasz parmezán pedig tökéletes kiegészítés volt hozzá. Először mindenki nyafogott, hogy sok lesz ennyi tészta, de végül simán elfogyott az utolsó szálig.

Ebéd után már kezdődött is az indulás előtti szöszögés, és nem sokkal később már búcsút integettünk nekik. Innentől kezdve kettesben leszünk, rögtön az első lendülettel fel is vittem a zongorát Baluék volt lakosztályába.

Mostantól mint zeneszoba teljesít szolgálatot.

| | |