Mivel Tenerifén egy kissé elszállt a nyaralóbüdzsé, Nicoline beadta a derekát, hogy belföldön nyaraljunk egy nagyobbat. Pár hónappal később aztán jelezte: talált egy tízfős házat, becslései szerint ez az egyetlen épület Pannóniában, ami neki megfelel, tulajdonképpen már le is foglalta, a vérszerződést is megkötötte, de azért nézzek rá én is. Nekem végül is nem volt kifogásom ellene, pláne, hogy ő még soha nem járt az ország északkeleti részén.

Legyünk azért fairek: a házban technikailag tényleg elfér tíz fő, de a valóságban inkább 6-8 fős, ami egy kétfős párnak természetesen még így is masszív overkill. Mindegy, végül is SAP kártyával fizettük, szóval effektív pluszköltséget nem jelentett a nagyzási hóbortunk. Viszont, ha már képessé váltunk egy család vendéglátására, ugyanezzel a lendülettel meg is hívtuk magunkhoz Aranyosékat egy kis víkendezésre.

Szerencsére a szállásadók is kérték, hogy ne menjünk túl korán, így nem kaptam erősebb agyérgörcsöt, azért, ert nem indultunk időben. Volt időm kiszambázni a piacra megvenni az eleséget, elugrani kenyérért a Macskába és egy állványért a zongoraboltba, mert hogy zongorával megyek, az már elintézett tény volt. Technikailag már úton voltunk, amikor beugrottunk az Arénába egy kockásfülű nyúlért is. Megtudtuk, hogy Zéta is rajongó lett: természetesen Misit és Nyunyit is becsomagoltuk báboznivalónak, de egy saját példánnyal is meg akartuk lepni. Viszont a mi értékrendünk szerint az egyetlen nem nyomi modell, a Kockásfülű 23 Ül csak az Arénában volt raktáron (Nyunyi álló szériája sajnos már kifutott), ezért volt szükséges ez a kis kitérő.

Végül tökéletes időzítéssel futottunk be (Aranyoséknak Miskolcon leesett, hogy pelenkát egy darabot sem hoztak így még vettek egy ezres csomaggal a helyi Tescoban, ezzel további időt nyerve nekünk); kipakoltunk, majd nekiálltam krumplipürét csinálni az még előző este megsütött texasi fasírthoz. Pont kész lettem, mire befutottak. Zéta kezében már volt egy másik kockásfülű nyúl (később Kocki lett a végleges neve): másnak is eszébe jutott, hogy meg lehetne szórni ilyesmivel.

Másnap a felnőttek megreggeliztek, Zéta és Triola szétszórtak némi ételt a konyhában, aztán elmentünk megnézni Szádvárt. Ez egy nagyon laza és kellemes kirándulás volt, több száz éves, mészkőbe kopott szekérnyomokkal, sziklamászó Zétával és a hátamon egy, a múltkorinál kissé kevésbé creepy hordozóban mozgolódó Triolával. (Merő para egy pici lánnyal a hátadon hegyet mászni — órákkal később, már lefelé estem egy hatalmasat, csak úgy rengett bele a hegy, de különösebben nem zavart, mert minden diszkomfortérzésemet elnyomta a mérhetetlen megkönnyebbülés, hogy akkor Triola már az apja hátán szundikált.) Az eső is eleredt, a kicsiket beburkoltuk az esőkabátokba, aztán másztunk tovább felfelé, mert Balu, a főőrült, kitalálta, hogy úgyis hamar eláll. Végül már a csúcson voltunk, mire kisütött a Nap: kíváncsi vagyok, hány olyan crazy, szívatós epizód lesz még az életemben, amin Balu mérhetetlen, sugárzó és teljesen indokolatlan optimizmusa hajszol keresztül.

Szádvár gyönyörű, más, környékbeli romokhoz hasonlóan erről is önkéntesek gondoskodnak. Shadiversity-rajongóként egészen sokat megtanultam a várakról, így egy csomó struktúrát és építészeti megoldást felismertem; a kilátás pedig mindenféle romtól függetlenül is fantasztikus. (Leginkább a táj szépsége fogta meg Nicoline-t a ezen a nyaraláson; akármerre mentünk, folyamatos extázisban volt. Valóban van valami kis vadregényes íze az itteni hegyeknek, amit én is imádok — persze én már jó sokszor jártam errefelé, mindenféle konstrukcióban.)

Este szalonkát sütöttünk, Zéta barackos-szalonnás-túrós desszertet szervírozott a homokozóvödrében. Kifejezett luxusélmény volt ezen a multifunkcionális szabadtéri tűzhelyen nyárson szalonnát sütni; tök kényelmesen le lehetett ülni a padokra, szét lehetett pakolni, fedél is volt a fejünk fölött, meg szellőzött is.

Fürdetés után megajándékoztunk Zétát a mi nyulunkkal is: némi gondolkodás után az Eper nevet kapta; ő lett az apuka Baluék nyúlcsaládjában.

A Baluék távozása előtti nap a chill jegyében telt: átautózgattunk a tó túloldalára, ott sétáltunk egy kicsit, majd Balu pár fára felszerelte a függőágyait. Alapos meditáció után indultunk haza ebédelni. Paradicsomos spagetti szerepelt az előre megtervezett menükártyán, és csak menet közben tűnt fel, hogy lehet, hogy mintha kevés lenne a szósszá főzött, Balu&Zsó-féle paradicsom a nyolcvan deka tésztához. Mindegy, elhatároztam, hogy jó kárpótlásképpen alaposan összefőzöm: a végeredmény jobb lett, mint valaha, a jó vastag falú teflonedényben való lassú főzögetésnek köszönhetően a szósz szépen belefőtt a spagettibe, az olasz parmezán pedig tökéletes kiegészítés volt hozzá. Először mindenki nyafogott, hogy sok lesz ennyi tészta, de végül simán elfogyott az utolsó szálig.

Ebéd után már kezdődött is az indulás előtti szöszögés, és nem sokkal később már búcsút integettünk nekik. Innentől kezdve kettesben leszünk, rögtön az első lendülettel fel is vittem a zongorát Baluék volt lakosztályába.

Mostantól mint zeneszoba teljesít szolgálatot.