Mint egy meditáló vízimanó, ülök a medencében, csak mosom és pucolom a spenót masszív indáit. Baluék hoztak nekünk nekünk másfél megatonnát, „kis spenót” címszóval, Talán jobb lett volna, ha soha nem tudom meg, milyen is a spenót eredeti formájában — én valami egészen másra emlékeztem még a nagymamámék kertjéből, de hát mindegy. Mosok, lögybölök, tépkedem a leveleket, hallgatom az új youtuberemet. Egy egész jó kis vendégség keretében kaptam meg ezt a kudzuként tekergőző vegetációt, és végül is nem árt nekem, ha tanulok valami újat.

Amikor megjöttek, jól be lettünk fenyítve, hogy Zéta nagyon félénk mostanában, nem nagyon oldódik fel. Szóval jól takarékra is tettem magam, kicsit dédelgettem Iolát, aki hatalmas szemekkel scannelte be a lakásunkat, meg főztem neki egy kis bébiételt, ha már kedves szülei nem hoztak neki. Szerencsére pont piacnap után voltam, hegyben állt otthon mindenféle, kockáztam egy kis sütőtököt krumplival, nyesszentettem egy kis csirkemellet, összefőztem, pürésítettem, kész is volt. Épp egy jó kis helyet kerestem a pürének az ebédlőasztalnál, amikor észerevettem, hogy Zéta is engem fixíroz nagy felengedetlenségében, én meg elkezdtem neki bohóckodni a kanalammal.

Ebéd után rajzolgattunk (sikerült felevenítenünk benne a Vászika-koncepciót), bábozgattunk aztán kiugrottunk egy kicsit a Margitszigetre. Hogy kellően magas legyen a streszhormonjaim szintje, egy gyereket is a hátamra szíjaztak. Persze Iolával nem volt sok baj, néha egy kicsit tornázott álmában, de ez persze engem nem akadályozott meg, hogy rendesen ráparázzak a dolgokra. Féltem, hogy kioldódik valamelyik biztosítókötél, vagy, hogy kitornázza magát a kötelékeiből, és kiesik majd a betonra. Vagy hogy majd megbotlom, elesek és ráesek a gyerekre. Vagy hogy nekiütöm valaminek forgolódás közben. (A villamosra nem is szálltam fel — márpedig Zéta villamosozni meg trolizni akart, még szerencse, hogy nekünk a sziget kényelemes sétatávolságra van.)

Aztán persze nem lett semmi baj, jól szundikált a hátamon, de azért nagyon nagy könnyebbség volt, amikor leszíjjazták rólam, és nem rajtam múlott, hogy megéri-e a hajnalt. Gondolom, egy idő után persze ehhez is hozzá lehet szokni. A neurózisomat azért egy fokkal elviselhetőbbé tette, hogy Zéta körül azért nagyon élénken áramlik a csí: megtanultam tőle egy új gyerekdalt, vonat lett minden padból, kiderült, hogy tudja, hogy a sünök levélrakások alatt telelnek, megnéztük a fényparkot (aminek persze csak sötétedés után van értelme, szóval még mi sem láttuk soha Nicoline-nal), meg az állatkeretet, ami persze csak elég limitált üzemmódban működik vaksötétben. 

Visszajövet Zéta ismét belevetette magát az alkotásba, nagyon komolyan rágyúrt a Vászika-témára, a végén tíznél is több alkotás került a gyűjteménybe. Nicoline előkapott egy kis gesztenyepürét tejszínhabbal, főztünk egy kis teát. 

Lassan végére érek a spenóttépkedésnek. Miközben lefejtem a nyakamról a rácsavaradó indákat, vigyorgok magamban, ahogy eszembe jut Zéta bolondozása. Spenóttal meg le vagyunk fedve tavaszig.